|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| yoshizawa | 2011. 11. 02. 20:38:35 | #17560 |
 Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Koinak)
Ahogy meghallja, Nick már útban van a meglepetés helyszíne felé, egyből elsprintel a teraszig, hogy szexi kis szárnyait kitárva sürgethessen újra:
- Na, menjünk már!
Toporog is, szavait nyomatékosítva, úgyhogy jobbnak látom elindulni felé.
- Azt sem tudod, merre kell menni - cukkolom közben azért kuncogva.
- Ha elmondanád, tudnám - kezd el csúfolódni, viszont nyelve rám szegezésével csak azt éri el, hogy gyors mozdulattal magamhoz húzva testét szívok rá felém tolt izomkötegére, mielőtt bele is harapnék, vérével megfűszerezve finom csókunk.
Túlságosan izgató számomra már az is, ahogy Koi lélegzik, úgyhogy szárnyai látványa az előbbi hívogatásával, nameg harapásom miatti sóhajával legyőzött teljesen. Ahelyett, útra kelnék vele, sóvárogva mélyítem csókunk még tovább, lábát hála nyelvjátékunk izgató hatásának, már ő is az enyémre fonta.
- Isora-chan... ha... ha hazajöttünk, akkor szexelünk, ígyis úgyis, de most akarom a meglepimet - szakítja meg hirtelen csókunk, fordul el, mosolyogva veszek erőt magamon.
Ami jár neki, az jár neki.
- Igazad van, megígértem - sóhajtom még mindig mosollyal arcomon, mielőtt elengedném, és a levegőbe lendülnék. Ha mellette maradnék, akkor lehet, szavaimmal ellentétben nem sokáig tartanám magam, és ott, a csillagok fénye alatt szeretkeznék vele még most.
Hamar utánam lendül, és átszelhetem vele a sötét éjszakai eget. Jól tartja a tempót, már nem is fárad el olyan gyorsan, mint eleinte.
- Isora-chan... - röppen mellém, és fogja meg a kezem váratlanul, gondolom, azt szeretné kérdezni, messze van-e még a hely, ahova tartunk, ha már nem maga is látja a vidámparkot.
- Mindjárt ott vagyunk - kacsintok rá.
Látom arcán szavaimtól a zavart, viszont nem kérdez semmit, úgyhogy inkább arra figyelek, hogy időben fogjam meg, segíthessem a leszállásában.
Pont az előtt a pöcs előtt érünk földet, naná, hogy beleköt az én kis Koim gyengeségébe:
- Nahát, tud gondolatban kommunikálni, de nem tud egyedül leszállni?
Megérdemelné, hogy hagyjam, az én kis vámpírkám megvédje magát, viszont nem akarom, egy ütéssel elveszítse egyetlen barátját, úgyhogy amikor kilövésre készre megfeszülnek az izmai már szólok is rá gondolatban:
- Te akarsz barátkozni, és ő sokkal feljebb áll a ranglétrán, mint te. Örülnék, ha nem kötekednél vele.
- Ő kötekedett velem - szemei csak úgy szikráznak a haragtól, még akkor is, amikor Matsuyori kijelenti neki, nem bántó szándékkal mondta neki, amit mondott.
Engem se győzött meg a féreg, de tényleg nem verekedni jöttünk, úgyhogy próbálok lehiggadni, hinni szavainak:
- Csak viccesnek tartom, hogy olyat hamarabb tud, amit több száz évesen tanulnak meg a fiókák, és repülni nem tud rendesen. A levegőben is bizonytalan néha...
- Örülök, hogy ennyi hibát látsz a tanítványomban - sóhajtom végül megadóan.
Erre persze már úgy érzi, megnyert magának, és elismertem velem egyenrangúként, úgyhogy nevetve lép hozzánk pár lépéssel közelebb.
- Nem kell izgulni, nem kötekedni akarok - vigyorog újra rám, mielőtt még bemutatkozna Koinak.
- Matsuyori Takahiro vagyok - a kezét is nyújtja felé, viszont a kicsike addig nem fogadja el, amíg nem biccentek neki, tovább növelve ezzel egóm.
- Akkor, mehetünk? - kérdi nemestársam most, hogy a dolgok bemutatkozás részén túlestünk, elkapva Koi kezét válaszolnám neki, hogy igen, ha vámpírkám engedné, és nem előzne meg a megszólalásban:
- De ez a hely tele van emberekkel, nem?
- Nappal - siet a segítségére Nick. Én őszintén el is felejtettem, hogy erről be kéne neki számolnom. Nekem más annyira egyértelmű volt… Alighanem ezekre jobban oda kell figyelnem. - Ilyenkor zárva tart, te is tudod. És mi ezt használjuk ki, egy kis bűbájt szórva a parkra. Így kívülről üresnek látszik, de tele van mulatni vágyó, mágikus lényekkel - röviden, tömören, érthetően. Kezdem megkedvelni ezt a srácot.
- El ne engedj - ragadja meg a kezem, felevetek, mielőtt azt tudnám neki válaszolni, hogy igenis főnök, és megcsókolnám.
Persze lelkesedése közönségünk miatt hamar alábbhagy, a szégyentől kipirulva fordul társaink felé.
- Nem kell aggódni, ez a vámpírok között is előfordul, de szabadabban vesszük, mint a halandók - válaszol neki Matsuyori - Mi is elütjük néha az időt együtt, Nickkel. - ehh… Azért talán reggel nyugodtabban aludtam volna akkor, ha ezt nem tudom.
Szerencsére Koi sem firtatja tovább ezt a dolgot, bevethetjük magunk a mulatozók közé.
***
Azt hittem, Matsuyori ellenséges lesz velünk továbbra is, mert el szeretné érni, hogy mi és tanítványa eltávolodjunk egymástól, de kellemesen csalódok benne.
Igazán élvezhető társaság, most, hogy már megmondta a véleményét pedig egész jól el lehet vele beszélgetni. A hülyeségekben is ugyanúgy benne van, mint a kicsikék, akikkel összefogva rábeszél arra, velük együtt együnk emberi ételeket.
Még soha nem ettem semmi ilyesmit, de be kell vallanom, nem olyan rosszak, mint ahogy azt hittem. Bár… Ezek után is szívesebben fogok vért inni már most tudom. Nameg Koit enni…
Hmm… Igen… Az én kicsikém…
Ha továbbra is úgy nyalogatná, és harapdálná azt a virslit, lehet itt, az árusstand előtt, vagy a standon tenném a magamévá, amíg rojtos nem lesz a segge, vagy ránk nem reggeledik, szerencséje, hogy abbahagyta izgató játékát.
Így is félre húzom az első adandó alkalommal, amikor kettesben maradunk, hogy figyelmeztethessem:
- Ha még egyszer ilyet csinálsz... - nem kell folytatnom a fülébe duruzsolást, szerintem nyaka csókolgatásából jól érti, mi fog vele történni.
- Akkormi lesz? - tol egy kicsit távolabb magától, cukkol, úgyhogy megnézem, Nickék hogy haladnak a jegyvásárlással.
Elég messze állnak még a pénztártól, ezért mintegy válaszolva kérdésére húzom beljebb a sátor árnyékába, és mutatok rá arra neki, hogy az a sor, amiben kísérőink vannak elég hosszú.
- Dugni szeretnél a vidámparkban? - kérdi ledöbbenten, majd az én meglepetésemre teszi hozzá, hogy azt nem szabad.
- Tudok valami jobbat! - magyarázza, mielőtt kacsintana, és letérdelne elém, hogy kihámozza nadrágomból merevedésem.
- Koi... - sóhajtok fel, amikor meleg ajkaival körülöleli érte lüktető tagom. Nem gondoltam volna, hogy ezt megteszi, nem is kellett volna ezt tennie…
Aztán már pár nyelvmozdulata után felhagyok azzal, hogy megpróbálom leállítani, a hajába túrva élvezem, ahogy szívogatja, és nyalogatja büszkeségem, miközben kis kezei bejárják, kényeztetik egész testem. Annyira észveszejtő ez a kölyök...
Hamar elérem a beteljesedést, és a szájába élvezek, ekkor rántom fel magamhoz egy csókra, akarok a nadrágjába nyúlni, hogy viszonozzam kedvességét, azt a sok élvezetet, amit adott nekem ebben a pár percben.
Azonban megállítva kezem, közli, hogy most nem.
- Miért? - kérdezek rá vissza.
Nem értem, hogyan mondhat ilyet, amikor határozottan érzem egész lényéből áradni a vágyat.
- Mert most csak téged akartalak kényeztetni és nem várok semmit cserébe - húzza végig gyengéden az arcomon is ujjait - Vedd ezt szerelmem bizonyítékának - ohh te…
Gyengéden viszonzom csókját, majd hagyom, hogy elsiessen mellettem kifelé, miután felhúzom nadrágom, én is megyek utána.
Nem fogja megúszni, ha hazaértünk, ezért még úgyis kitalálok neki valamit.
- Isora-chan, megnézzük azt Nickkel, - mutat az egyik távoli bódéra, amikor Matsuyori és Nick visszatér mellénk - itt maradnál addig Matsuyori-samával? - hehh… Még csak az kéne…
Mérgesen mordulok fel, de amikor erre Matsuyori kérdőn néz rám, inkább beleegyezően biccentek neki.
- Én nem bírtam volna visszafogni magam, ha Nick bűvészkedett volna úgy az étellel, mint Koi. - jelenti ki Matsuyori, amikor a tanoncok hallótávolságon kívül érnek - Le a kalappal előtted, hogy tűrted addig, amíg kettesben vagytok.
Vigyorogva köszönöm meg dicséretét, de azért megjegyzem neki, hogy már nálam is majdnem elszakadt a cérna Koi játéka közben, valamint helyesbítem a dolgokat, és bevallom az én kis tanítványom volt az, aki a figyelmeztetésem után engem elkapott.
Erre felnevet, majd még mindig mosollyal az arcán kérdi meg, hogy egyszer viszonozhatja-e ezt a vidámparkos meghívásunk valamivel.
Igent válaszolok, és próbálom barátkozási szándékom komolynak mutatva kifejteni neki, mire is gondoltam:
- Jó lenne a fiókák miatt, ha sűrűbben összejárnánk. - félek attól, elutasítja kérésem, de azt válaszolja, hogy megtiszteltetésnek venné.
- Köszönöm. - biccentek felé.
- Ugyan… - legyint - Úgy vettem észre, nincsenek rossz hatással egymásra, úgyhogy ennek azért nem látom akadályát. És… - teszi még hozzá. - lehet az is jót tenne mindkettőnek - sóhajtja arra fordulva, amerre eltűntek - Ha a legközelebbi találkozóra, ami direkt nekik, fiatal növendékeknek van kitalálva, együtt vinnénk el őket.
Biccentéssel helyeselek, és megkérem arra gondolati úton, hogy csörögjön már rám, amikor megtudja, mikor lesz, a kicsike még nem is volt ilyenen, biztos érdekelné.
Azért nem merem hangosan ezt a szívességet kérni tőle, mert Koiék már futnak vissza felénk, és akkor nem lenne ez nekik meglepetés.
***
Amikor az óriáskerék azon kabinja, amibe beültünk, eléri azt a pontot, ahonnan a legszebben látjuk a várost, Koi izgatottan kapja el a kezem, hogy így susoghassa, szeret.
- Én is szeretlek - mosolygok rá, és ajkaira vetném magam, ha nem intene türelemre, valamint kezdene el zsebében kotorászni.
Kíváncsian figyelem, érdekel, hogy mit talált ki már megint.
- Vettem neked valamit... - húz elő egy kis dobozkát ruhájából, és nyitja ki, az arca már teljesen piros.
- Mi ez? - tudakolom tőle elképedten.
Nem tudom elhinni, hogy érte van ez az este, erre fel amióta itt vagyunk, folyamatosan csak nekem kedveskedik.
- Az, amiről majd mindig eszedbe jut, hogy mennyire szeretlek - veszi ki az elém tartott dobozból az apró kis ékszert, és húzza fel ujjamra.
Gyönyörű, de igazi szépségét mégiscsak az adja, tőle kaptam.
Miután elsuttogja, hogy szeretlek, és felhúzza az ujjamra, egyből magamhoz ölelve testét válaszolok kedvességére:
- Köszönöm szépen. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled, és a szerelmed nélkül.
Komolyan gondoltam, amit mondtam, ezt igyekszem is neki bebizonyítani azzal a lágy csókkal, amit szavaim után lehelek ajkaira.
Annyira gyengéden, és mégis annyi vággyal viszonozza érzéseim, hogy kis idő múlva már nem bírok betelni csak csókunkkal, simogatom, cirógatom, ahol érem forró bőrét még pólója alá benyúlva is, húzom jobban, és még jobban magamhoz.
Újabb csókra is a másik ajkaira tapadnánk, miután pár millimétert eltávolodva egymástól vettünk pár nagyobb levegőt, ha egy hangos sípszó, és pukkanás után nem tűnnének fel az égen sárga csillagok az igazi csillagok közt.
Arra kapjuk a fejünk, és figyeljük az apró fényeket.
Ismét sípszó, valamint pukkanás hallatszik, és megint hatalmas fénycsóva terül szét a levegőben, az előző rakéta fényei közé. Szépen mutatnak együtt, hamarosan már zöld, lila, és más színek is tarkítják a levegőt.
- Ezzel a kis ünnepi tűzijátékesővel azt jelzik, hamarosan hajnalodni fog. - suttogom halkan, őt nézve. Szép, szép az a kis légi parádé, mégis többet tudom az én kicsikém figyelni, mint azokat a kinti fényeket, amiket akár miattunk is fellőhettek az éjszakai égre.
Mosolyogva viszonozza pillantásom, mielőtt hozzám fúrná a fejét, így pihenve egy kicsit a karjaim között, amíg vissza nem érünk a földre, hogy amikor kiszállunk, már újra teljes erővel talpon lehessen, és az elé igyekvő Nick felé indulhasson.
- Ugye milyen szép volt? - hallom a hangját, tanoncom lelkesen mondja neki, hogy igen, majd kezd el vele valamiről jóval halkabban pusmogni.
Szemét vagyok, még szép, hogy kihallgatnám, miről suttognak, és nevetgélnek egymással kipirult arccal, ha Matsuyori nem teremne mellettem, és krákogna rám maga előtt összefont karral.
- Nem kell mindenről tudnod. - teszi hozzá védekezőn felemelt kezekkel, de kuncogással, mintha csak tudná, hogy igaza volt, és egy rossz csínyt szakított félbe azzal, hogy megjelent.
- Nagyon vicces. - sóhajtom bosszúsan. Most meg tudnám ölni ezt az idiótát. Arról szerzek tudomást, amiről csak akarok. Ebbe ne szóljon bele.
- Azaz. - közli még mindig nevetve, viszont amikor úgy nézek rá, mint ahogy a gyújtogató szokott a vizes szalmára, inkább témát terel, és arra kér, mutassam meg neki, mit kaptam Koitól, mert tanítványa valami szép gyűrűről regélt neki az óriáskeréken.
Igen… A gyűrű…
Egyből visszább fogva indulataim mutatom meg neki, nézegetem én is jobban meg a pofás kis darabot.
Közben tanítványaink is visszatérnek mellénk, Koi arcán elégedett mosoly fut végig attól, hogy Matsuyori, és én is dicsérgetjük ajándékát.
Kifele menet már szerencsére Koi az én kezem fogja, gyors elköszönés után pedig együtt kezdünk el szállni hazafelé.
Ahol természetesen a szép éjszakát egy hosszú szeretkezéssel tesszük még emlékezetesebbé egymás számára.
- Leveszed éjjelre? - sóhajtja álomittas hangon hirtelen a semmiből, érdeklődve támaszkodok feljebb, hogy jobban rálássak arcára, tekintetére.
Nem tudom, mire gondolt, azt hittem, már megint el is aludt a mellkasomon, annyira csendben volt.
Mintha csak válaszolni akarna fel nem tett kérdésemre kezdi el birizgálni előtte fekvő kezemen ajándékát, mosolyogva dőlök vissza, cirógatok tincseibe.
- Soha. Tőled kaptam, ráadásul tetszik is, úgyhogy tényleg soha nem fogom levenni. Sőt… Még annak is leharapom a kezeit, aki megpróbálja rólam lefejteni. - megnyugodva fújja ki a levegőt, és pár perc múlva már tényleg csak egyenletes szuszogását hallom.
Azt a megnyugtató lágy dallamot, amire Koival rajtam, az apró ékszert, amit tőle kaptam nézegetve én is hamar elalszom…
***
Habár már a napokban éjjelente eljártunk Koival szüleinek a házához, és kiderítettük, körülbelül hány vámpír kell csöndes elrablásukhoz, és szállításukhoz, hogy ne mint véres húsköteg landoljanak a tanács előtt, miközben a hírekben mindenhol kerestetik őket, valamint azt is megtudtuk, melyik napokon hogyan vannak otthon a tanács egyre többet akar.
Az elnökhelyettes, vagy épp apám türelmetlenül hívogat, zaklat minket naponta többször is, érdeklődnek arról, hogy hogy haladunk, és arról, miért nem vittük őket még eléjük, egy perc nyugtot se hagyva nekünk a magánéletre.
Még tanítani sem tudom Koit, nemhogy kielégíteni nemi vágyaink, úgyhogy mindketten feszültebben vágyunk arra, ennek az egész hülyeségnek vége legyen, és anélkül egymásnak eshessünk, telefonhívástól, vagy épp személyes zaklatásoktól kéne tartanunk.
- Most egyeztetem a végleges időpontok össze. Ha megvannak, visszahívlak, addig maradj takarékban. - fakadok ki végül apámnak, amikor már a segéderőt se tudom hívogatni, mert olyan sűrűn csörget az miatt, hogy megérdeklődje, jutottunk-e már valamire.
- Rendben, de igyekezz. - vágja a fejemhez, és leteszi, folytathatom azoknak a vámpíroknak a felhívását, akikben megbízom, és tudom, hogy megvan a tehetségük egy ilyen feladat kivitelezéséhez.
Nincs sok haverom, de azért rájuk ténylegesen rájuk bíznám az életem, és Koiét is, ha bármi nem várt esemény történne.
Olyan személyekkel, akiket nem ismerek, nem is szívesen állok össze küldetésekre, Matsuyorit is csak azért hívtam, mert Koi ragaszkodott ahhoz, hogy ő, és Nick is része lehessen szülei elrablásának.
- Úgy készüljön a tanács, - hívom vissza végül pár perc után apámat fáradt mosollyal - hogy Koi szülei holnap éjfél körül már az asztalukon lesznek.
- Nagyszerű. - sóhajtja kicsit csalódottan. Ő velünk ellentétben, hogy rohadna meg, nagyon élvezte azt, neki kell rajtunk tartania a szemeit.
- Te is gyere velünk, akkor még nagyszerűbb lesz. - jelentem ki neki semleges hangon, szerintem már a fáradtság miatt, amikor azt válaszolja, ez egy jó ötlet tekintettel arra, hogy tudomása van arról, az én tanoncom, és Matsuyori tanoncát is vinni akarjuk, már legszívesebben visszaszívnám a szavaim.
Koi is elég mérgesen néz rám, mialatt elmondom neki, holnap este nyolckor indulunk innen a ház elől, amikor leteszem a telefont, már támad is nekem:
- Miért kell őt is vinnünk?! Nem volt belőle így is elég?!
- Nyugalom. - lépek elé, és ölelem át, azonban mielőtt megcsókolhatnám lök el magától, lép tőlem távolabb.
- Nem fogok megnyugodni! - ordítja újból feszülten. - Miért bíztattad?! - most már én is feszültebben vagyok, mégis nagy sóhajjal lépek elé, kérek tőle bocsánatot, mielőtt letörölném a könnyeit.
- Hidd el, én se akartam velünk jöjjön, azt se értem, miért mondtam az előbb neki. - erre megkapom, hogy idióta vagyok.
Talán… Viszont nem is érdekel. Ami megtörtént, az megtörtént.
Sokkal fontosabb, hogy már engedi, magamhoz húzzam, és átölelve mondjam újra neki nem akartam, valamint még mielőtt mindketten elaludnánk, azt is, hogy kihasználjam, nem kell hívogatókra, vagy látogatókra számítanunk, és többször is eljuttassam magunk a csúcsra, kényeztessem kis testét, mindkettőnk nagy örömére.
***
Másnap pontosan este nyolckor ténylegesen útra kelünk, szerencsére Koi, és Nick is komolyan veszik, hogy feladatunk van, csak ritkán vágnak olyan pofák apám háta mögött az öregre, amin mi, körülöttük repülők elkuncogjuk magunk.
Persze ilyenkor apám hátranéz rám, és közli, hogy komolyságot vár el, de mivel hamar túl akar lenni ezen az egészen nem áll meg azért, hogy leosszon.
Nem is hiányzik az, hogy velem morogjon, annak ellenére, én is nevetek Koiékon, egész úton nyomaszt valami, kicsikém szüleinek a házához érve különösen ideges leszek.
- Itt valami nem stimmel. - lépek öregemhez. - Az egész ház korom sötét, pedig most pont itthon kéne lenniük.
Útálom útálom az öregem, de most legalább nem szekálódik, hozzám hasonlóan kér meg arra gondolatban, nézzek körül.
Biccentek, és már egy egér testét birtokba véve indulok is be tanoncom szüleinek a lakásába.
Nem kell sokáig mennem, hamar visszaküldöm tudatom testembe, és apám felé fordulok:
- Ki tudta rajtatok kívül, hogy idejöttünk? - kérdem újfent fejben.
Matsuyori is érzi, hogy gond van, mert suttogva próbálja Nicket, és Koit arra kérni, menjenek most azonnal a tanács felé, amíg apám nemlegesen nem int.
Ez felügyelet nélkül tényleg nem lenne a legjobb ötlet, főleg nem a jelen körülmények között.
- A tanács pár tagja. - válaszol gyorsan apám elmén keresztül, azonban mielőtt megsürgetne már mondom is neki, hogy valaki feldobta a vadászoknak, el akarjuk ezeket az embereket kapni, mert tele van velük a ház.
- Még a képességemmel is tisztában vannak, mert amint észrevették az egeret, már hajítottak is felé egy kést.
Tudjuk, nincs sok időnk a teendők megvitatására, de mire kirontanak a házból, és nekünk támadnak, már az a döntés születik, hogy mivel a tanács egy tagja adhatta le a drótot ezeknek a szemeteknek, Koit, és Nicket apámnak, vagyis mindünk közül a legerősebb vámpírnak kell egy félreeső búvóhelyre vinnie, amíg Matsuyori, Huo, és Fusaki segítségért repülnek. Én, és a többiek itt fogunk maradni, és harcolunk ellenük, már csak azért is, hogy ne kövessék a kicsiket.
Meg különben is… Hulljon a férgese, ha már ennyire bátor, és belepofátlankodik az ügyeinkbe.
A hármas minden gond nélkül elindul segítségért, védjük is őket, de Koi még akkor sem akar szárnyra kelni öregemmel, amikor kis híján meglövik egy ezüsttölténnyel.
- Nakata! - kiált rám egyik társam, de most nem érdekel az a golyó, amit a vállamba kaptam akkor, amikor félrelöktem, muszáj rá kiáltanom, hogy induljon.
|
| Rauko | 2011. 10. 29. 10:07:25 | #17458 |
Karakter: Koi
Megjegyzés: ~Yoshimnak~
- Szerinted, ha máshoz akarnálak adni, akkor azt nem tettem volna már meg? Szeretlek, és az enyém vagy, amióta bejöttél az ajtómon azzal az undorító fokhagymás pizzáddal. - Mosolyogva, zihálva pislogok rá. Olyan jó, hogy ezt mondja... nem tudom, mit tettem volna, ha nem akar engem. Illetve de, hogyne tudnám. Csak az is olyan rossz lenne nélküle. - Mint már mondtam én is szeretlek.
Olyan szépen hangzanak ezek a szavak a szájából... szeretem, amikor azt mondja, hogy szeret, hogy szexeljünk, meg hasonlók. ól esik, hogy vágyik rám, és hogy ennyire, hiszen most is eléggé elragad minket a pillanat, és alig tudunk elszakadni, de haza kell menni, mielőtt feljön a nap. Fasznak van kedve itt tölteni a napot a sok vénséggel, miközben otthon is lehetnénk, és végigszexelhetnénk a délelőttöt.
***
Egész úton nem mondja el, hogy miről besztl a tanáccsal, de amikor hazaérünk, valahogy más válik fontossá. Gyorsan elillanok mellőle amikor nem figyel, majd ahogy hallom, hogy szól, én válaszolok is rá.
- Nakata-sama…
Amikor végre megtalál, én már a kanapén játszok magammal. Tudom én, mi kell neked, édes.
Simogatom magam, és amikor belép, nem is tétlen sokáig. Megvillan a szeme, kiereszti erejét, és már meztelen, amikor a farkamra hajol. Szívja, nyalogatja, én meg persze, sikoltozok, nyöszörögök, hiszen imádom. Őt is, azt is, amit csinál, mindent, ami ő. De mielőtt elélveznék, elhajol, és végre érzem, hogy helyezkedik, aztán a hirtelen fájdalom, a feszítő érzés és az a mérhetetlen mámor, amit mindig érzek, amikor a testembe hatol.
***
- Nem is tudom többet azt mondani, hogy szeretlek. MI?! Hirtelen kapom fel a fejem, és félve nézek rá. Rosszul csináltam valamit?! Vagy miért mondja most ezt?! - Sokkal inkább imádlak. Pedig sose hittem, hogy egyszer rabul ejtik a szívem. - Megkönnyebbülve sóhajtok fel, és visszahelyezkedek. Nem kell mondanom, hogy én is megdöglenék érte, úgyis tudja. Én lényegesen többször mondom.
- Ennyire nem tartozik rám, amiről beszélgettetek? Azért nem akarod nekem elmondani? - említem meg újra a tanácsot.
- Dehogy... Csak azt nem tudtam egészen eddig, hogy hogyan közöljem anélkül, szétverek valakit. Elvárnák tőlem, és tőled, hogy elfogjuk a szüleid, és eléjük vigyük őket.
- Nem érdekelnek túlzottan, úgyhogy ha erről van szó, megmondom, hol laknak. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy mit akarnak tőlük. - Tényleg nem érdekelnek. Ha az nem zavarta őket, hogy éhen fogok dögleni, akkor leszarom a fejüket.
- Ez az, hogy azt én se tudom. De rá is érünk ezzel törődni. Ma éjjel el akarlak vinni valahová azért, mert olyan ügyes voltál a tanács előtt.
- Tényleg? - kérdezek vissza azonnal izgatottan. IMÁDOM, amikor elvisz valahova!
- Ha fáradt vagy, akkor átrakhatom későbbre is azt a programot, amit kitaláltam, nem muszáj most azonnal buliznunk.
- Nem kell későbbre raknunk, teljesen jól vagyok - morgom sértődötten, de már nem tudom lenyelni az ásítást, így kinevet, de az ölébe kap legalább.
- Vagyis jól leszel nem? - Miközben a háló felé visz, próbálom faggatni, hogy hova megyünk, de hajthatatlan. - Az legyen csak neked meglepetés. - fektetem le, egy kis puszit hintve a homlokára.
- Nem ér, gonosz vagy.
- De azért szeretsz ugye? Mert én nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek... - suttogom a választ, de eszembe jut, hogy akartam én még valamit... - Próbálj beszélni majd indulás előtt Matsuyori-samaval, hogy Nicket is elengedje velünk.
Felsóhajt, de közli, hogy Nick a mestere nélkül úgysem jöhetne... viszont akkor...
- Úgy is benne lennél abban, hogy velünk tartson, ha a mestere vele jönne?
Bólintok. Miért is ne? Nekem Nick a lényeg, hogy haver legyen. Hiányoznak a haverok...
***
Úgy érzem magam felkelés után, mint egy gumilabda. Kipattogok a fürdőbe, rendbe teszem magam, de mikor visszaérek, ő még csak a reggelin van túl. Namár! Így el fogunk késni, pedig már olyan szépen sötétedik!
- Gyorsabban már!
- Nyugalom. Nem fog az a hely sehova se elsietni. Ráadásul én a reggelivel kezdtem, úgyhogy nem szólhatsz, neked még az hátra van. - Basszus. A reggeli. Nyuuu... na nem baj. Este kinéztem... reggel. Szóval már kinéztem lefekvés előtt, hogy kit kérek. Az egyik új takarító srác. Picike, vékonyka, és ahogy a múltkor megszúrta az ujját, olyan kellemesen édeskés szaga volt.
Kieresztett szemfogakkal, vigyorogva indulok el, mit indulok... pattogok ki a folyosóra, és mikor meglátom, hogy épp az egyik ablakkeretet törölgeti, cicás vigyorba kúsznak az ajkaim, és egy hirtelen mozdulattal lépek mellé és vágom bele fogacskáimat a nyakába. Mert ezek még nem fogak... fele akkorák, mint Isora-chané. De majd megnőnek, hiszen egészségesen táplálkozom, a ducibb, zsírosabb szolgákat mindig Isora-chan kajálja meg.
Mire visszaérek, már fel is van öltözve.
- Kész vagy? Mert miattam már indulhatunk is. A kis haverod, meg a mestere meg már úton is vannak arrafelé. - WÁÁ!
Kivágom a teraszajtót, és kiengedem a szárnyaimat, majd toporogva nézek rá.
- Na, menjünk már! - visítom.
- Azt sem tudod, merre kell menni - lép mellém vigyorogva.
- Ha elmondanád, tudnám - nyújtom rá a nyelvem, mire elkapja a tarkómat, magához ránt, és megszívja a nyelvem, még bele is harap. Felnyögök, és egyik lábammal átkarolom, megcsókolom, és hagyom, hogy elmélyítse, de amikor túlságosan készülünk belemerülni, elfordítom az arcomat.
- Isora-chan... ha... ha hazajöttünk, akkor szexelünk, ígyis úgyis, de most akarom a meglepimet - nézek vissza rá könyörgő szemekkel. Neki is ugyanúgy süt a vágy a szeméből, mint nekem, de nem akarok megint eljutni arra a szintre, ahol már voltunk, csak semmit sem csináltunk, csak dugtunk folyamatosan.
- Igazad van, megígértem - mosolyog rám szelíden, majd elenged, és felszáll, én meg azonnal követem. Még gyorsabban repül, a szárnyai is nagyobbak, nem is kicsivel. AZ enyémek megtartanak ugyan, de az övék szerintem még simáén megtartanának két embert. Nagyok, erősek és szépek. Az enyémek még picikék, és szerinte szexisek, mondta is, de azért el tudnám viselni, ha nagyobbak lennének.
A város éjszakai fényei gyönyörűek. Olyanok, mint egy hatalmas, fekete bársony sok, pici aranyozott ékkővel kirakva. Tényleg szép, felülről meg különösen. Imádom nézni!
De ahogy az irányból látom, ott a vidámpark van csak... a városon kívül. De miért megyünk oda?
- Isora-chan... - repkedek mellé, és megfogom a kezét. Nem szól, csak felém fordul és rám kacsint.
- Mindjárt ott vagyunk - mondja, de pár perccel később tényleg megérkezünk. Én még kicsit problémásan szállok le egyedül, úgyhogy megfog, és együtt ereszkedünk le. Amikor leérünk, már ott áll Nick és a mestere.
- Nahát, tud gondolatban kommunikálni, de nem tud egyedül leszállni? - kérdezi pici éllel a hangjában a férfi. Mielőtt ugranék, Isora-chant hallom meg a fejemben.
- Te akarsz barátkozni, és ő sokkal feljebb áll a ranglétrán, mint te. Örülnék, ha nem kötekednél vele.
- Ő kötekedett velem - fújtatom, és dühösen pillantok rá.
- Nem bántó szándékkal mondtam - szólal meg újra a férfi. - Csak viccesnek tartom, hogy olyat hamarabb tud, amit több száz évesen tanulnak meg a fiókák, és repülni nem tud rendesen. A levegőben is bizonytalan néha...
- Örülök, hogy ennyi hibát látsz a tanítványomban - morogja Isora-chan, mire a férfi felnevet és közelebb lép. Valahogy ösztönösen ugranék Isora-chan elé, de Nickre pillantva... mosolyog. Akkor tényleg nem akarnak bántani minket.
- Nem kell izgulni, nem kötekedni akarok - mosolyog rá Isora-chanra. - Matsuyori Takahiro vagyok - fordul felém ,sé nyújtja a kezét. Elfogadnám, de előtte Isora-chanra nézek, aki bólint. nem érek senkihez z engedélye nélkül, hoiszen ki tudja, mire képesek a vérszívók. Nem nagyon ismerem még titkaikat.
- Akkor, mehetünk? - kérdezi Matsuyori.
- De ez a hely tele van emberekkel, nem? - kérdezem bizonytalanul.
- Nappal - mutat rá a tényekre Nick. - Ilyenkor zárva tart, te is tudod. És mi ezt használjuk ki, egy kis bűbájt szórva a parkra. Így kívülről üresnek látszik, de tele van mulatni vágyó, mágikus lényekkel - vigyorog, majd mellém lép, én meg megfogom Isora-chan kezét.
- El ne engedj - morgok rá kedvesemre, mire felnevet.
- Igenis, főnök - kuncogja, majd lehajol és kapok egy csókot, amit elégedetten viszonzok is, de aztán eszembe jut, hogy nem ketten vagyunk, és kipirulva fordulok a másik két vámpír felé.
- Nem kell aggódni, ez a vámpírok között is előfordul, de szabadabban vesszük, mint a halandók - mosolyog rám kedvesen Matsuyori. - Mi is elütjük néha az időt együtt, Nickkel. - Bólintok, és előre élvezem. Mennyi mindent fogok én itt megtanulni...!
***
Van itt minden!
Vérnyalóka, húsos cuccok, de senki sem mondja el, hogy milyen húsból... vér, vérpótló. De végül én maradok a halandó kajáknál, de megfertőzöm vele a többieket is. Nick egyenesen beleszeret a kukoricába. Isora-channak fenntartásai voltak, de végül mind a két mester örömmel falta velünk a virslit, a kukoricát. Bár Isora-chan eléggé vágyakozó szemekkel nézett, mikor játszani kezdtem a virslivel. Be is ránt egy kis sátor mögé, miközben Nick és Matsuyori-sama - mert közbewn elkezdtem így hívni, hiszen tetszik neki és tök boldog tőle - jegyet vesznek az óriáskerékre.
- Ha még egyszer ilyet csinálsz... - suttogja a fülembe, miközben a nyakam csókolgatja.
- Akkormi lesz? - vigyorgok rá, épicit eltolva maganmtól. Kikukucskál a sátor mögül, és hirtelen ránt egyet rajtam, még beljebb húzva ezzel.
- Az a sor elég hosszú - mosolyog rám félreérthetetlenül.
- Dugni szeretnél a vidámparkban? - kérdezem meglepve, de szintén mosolyogva. - Azt nem szabad - jelentem be, mire kikerekednek a szemei. - Tudok valami jobbat! - Rákacsintok, majd letérdelek elé. Ahogy letolom a nadrágját, és kiszabadítom a farkát, meglepve tapasztalom, hogy már megint kemény. Komolyan... még sosem láttam nem felizgulva. Ki fogom lesni. Mindegy.
- Koi... - nyög fel, ahogy a számba veszem, de nem hagyom abba egy fél percre sem. A legjobb tudásomat elővéve kényeztetem, nyalom, szívom, masszírozom, simogatom ahol érem, a hasát, a combjait, mindenhol, hiszen az egész testét imádom. Úgy, ahogy van... mindenét! Az orrát, a fülét, a fogait, az ajkait, a nyakát, a vállait, a mellkasát, a hasfalát, a combjait, a farkát, a fenekét... amihez igaz, csak nagyon ritkán érhetek hozzá és nem is akarom megdugni, de olyan kemény! Olyan jó megmarkolni néha. De nem most.
Mikor végzek, felránt magához, és megcsókol. Már nyúlna a nacim,ba, de elkapom a kezét.
- Most nem... - suttogom.
- Miért? - kérdez vissza meglepetten.
- Mert most csak téged akartalak kényeztetni és nem várok semmit cserébe - simítok végig az arcán. - Vedd ezt szerelmem bizonyítékának - vigyorgok rá, majd csókot nyomok az ajkaira és kilibbenek a sátor mellett. Nick és Matsuyori-sama mindent tudóan vigyorog rám, de mielőtt szólhatnának, megakad a szemem valamin.
- Isora-chan, megnézzük azt Nickkel, itt maradnál addig Matsuyori-samával? - kérdezem, mire morog, de azért bólint, én meg elkapom új legjobb haveromat és elrángatom az egyik, sarkon túli bódéhoz, amiből csak egy picit lehetett látni, de már akkor tudtam, hogy ékszeres.
- Mi volt? - kérdezi kíváncsian.
- Bunkó vagy, nem fogom elmondani, hogy leszoptam - vigyorgok rá, mire felnevet.
- Botrányos vagy, Koi - mondja nevetve, majd megpaskolja a vállam.
- Tudom - húzom ki magam büszkén.
- Most hova is megyünk?
- Ide. - Megállok az árus előtt. - Üdv - mosolygok rá, kivillantva a fogaimat. Ahogy láttam, itt ez a szokás, hogy tudják, hogy én nem vérfarkas vagyok. Azt is láttunk ma. Undi volt.
- Üdvözlöm, miben segíthetek? - hajol meg a kis manó.
- Gyűrűt szeretnék. - Ahogy kimondom, Nick rám kapja a tekintetét.
- Neki? - kérdezi izgatottan.
- Neki hát - bólintok. - Ki másnak?
- Ennyire szereted? - olvadozik.
- Igen, imádom - mosolyodom el. - És még sosem vettem neki semmit, kivéve az első találkozásunkkor egy fokhagymás pizzát - nevetek fel, mire Nick is vigyorog, majd a tekintetét ő is a kínálatra vezeti. Nézegetem én is pár percig, de nem nagyon tudom, milyet kellene adnom. Ez olyan különleges gesztus. sosem csináltam még ilyet. De most akarom!
Aztán megakad a szemem az egyiken, és már tudom, az lesz az!
***
Már az óriáskeréken ülünk. Két fős kabinok vannak, így mi ketten, Nickék külön. Tökéletes alkalom! Amikor a kerék a legmagasabb pontra ér a kabinunkkal, elkapom Isora-chan kezét.
- Szeretlek... - jelentem ki.
- Lén is szeretlek - mosolyog rám, és már hajolna, hogy megcsókoljon.
- Várj... - hajolok el, és a zsebembe nyúlva kikapom a kis dobozt.
- Vettem neked valamit... - mondom elpirulva, és kinyitom a barna bársonnyal fedett ékszeres dobozt.
- Mi ez? - kérdez meglepetten.
- Az, amiről majd mindig eszedbe jut, hogy mennyire szeretlek - dorombolom, és kivéve a gyűrűt, az ujjára húzom.
Nem átkozott, Nick megnézte, egy tök átlagos, és gyönyörű, pont Isora-chanhoz illően férfias darab.
- Szeretlek... - ismétlen meg csillogó szemekkel, miután felhúztam neki a gyűrűt.
 |
| yoshizawa | 2011. 10. 14. 20:44:17 | #17268 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Koinak)
Hamar elérjük a tanács komor épületét, ahol ha szerencsénk van, nem is kell majd sok időt eltöltenünk. Ráköszönünk az öregekre, és lépünk haza szeretkezni.
Legalábbis így gondolom én, amíg nem köszönt minket földet érésünkkor egy tanonc.
- Üdv - viszonzom udvarias gesztusát röviden.
Nincs jobb dolguk azoknak a vén denevéreknek, minthogy minket szívassanak?! Miért kell ennek az egész bemutatósdinak ilyen nagy feneket keríteniük?!
Ráadásként pluszban még mintha Koi is direkt idegesítene. Azt vártam, követve példám meghajol, és köszönti, az előttünk állót, viszont nem elég az, hogy köszönés helyett tátott szájjal figyeli, amikor elé lép vágytól csillogó szemekkel kér tőle elnézést, faggatja arról ő is tanonc-e még.
- A szemem láttára szeded fel a szeretődet?! - kérdem tőle gondolati úton. Ez az előttünk álló ficsúr nem olyan szép, mint amilyen én vagyok, nem szerethet bele.
- Idióta! Csak barátkozom, nem fogom megkeféltetni magam! - válaszol dühösen. Érzem, tovább is oltana, folytatná velem a gondolati veszekedést, ha vitánk tárgya nem szólalna meg:
- Az vagyok. Talán te is? - jajj… Most jönne az örömkönnyes egymásra találás? Mert azt inkább megakadályozom.
- Az én tanítványom - lépek birtoklón Koim elé.
- Nakata-sama - görnyed meg persze szavaimra egyből a fiú. És… Tudva a jó modort, még tanoncom bemutatkozására is csak röviden válaszol.
- Most miért nem néz rám? Barátot szeretnék szerezni. - fordul persze erre felém Koi, de mivel neheztelek rá, ahelyett, hogy segítenék neki, flegmán arról faggatom, miért is kell neki barát, ha itt vagyok vele én is.
Szerezzek be mellé én is más vámpírokat azt akarja?!
- Ne legyél már hülye, nem akarom megkeféltetni magam, hidd el! Csak néha kellene valaki, akivel kiruccanhatok éjszaka repülni, és akivel kibeszélhetek dolgokat. - meg engem mi?! Pff…
- Nézz fel - mordulok beleegyezően a tanoncra. Ez a barátságuk csak Koi felém megeresztett mosolyáért éri meg.
- Nick, ne izgulj. Nem akarok veled rosszat csinálni, csak szeretnék barátkozni, ha szabad - zsong persze egyből, bár miattam kissé visszafogottabban, mint az előbb.
Már én is mosolygok, ez nem így működik. Habár… Itt a remek alkalom arra, hogy Koinak megtanítsam, ezt mégis hogy kell.
- Ki a mestered? - faggatom az elénk küldöttet.
- Matsuyori-sama - ehh… Hogy pont ő…
Fogam szívva próbálom nem hangosan megsérteni tanárát, csak Koinak válaszolom meg őszintén azt, mit gondolok Nick kedves mesteréről, mielőtt a fiú felé fordulnék hivatalos arcom visszaöltve:
- Egyeztetek Matsuyori-samával és valahol találkozhattok Koival, ha te is akarod. - talán túlságosan is formálisra vettem, de nem akartam végigröhögni a sablonszöveget.
- Megtiszteltetés lenne Nakata-sama tanítványának barátja lenni. - azt elhiszem…
Nekem ennyi bővel elég volt belőle, az épület felé terelem kincsem.
- Nakata-sama - kezd el vigyorogni, szavaira én is elmosolyodok. Még nem hívott ennyire szépen - Mostantól így hívlak majd szex közben. - hmm… Ha tovább izgat, itt fogom a magamévá tenni…
Tisztára felizgat ez a név - engem már a közelsége is, éppen emiatt vágyakozva simítom végig formás idomain kezem. Ha hazaérünk megint két napig csak a mennyezetet fogja látni.
Még szép, hogy a legnagyobb terembe kell mennünk, nem is tudom mi lett volna akkor, ha beérik egy kissebbel. Talán kitört volna a világbéke.
A ruháik is olyan szépek, hogy csak na. Örülök neki, hogy Koi elegánsan kiöltözött, legalább viseletébe nem kötnek bele, ha minden más velünk kapcsolatos dologba igen.
- Üdvözletem - hajolok meg műmosollyal a többi vámpír előtt, szerencsére most a kicsike talán félelme miatt pont azt teszi, amit én is, nincs gond…
- Kövessetek - jelenik meg ekkor apám, ezért egy fintor után teszem, amit mond, Koival együtt.
- Ide üljetek le, nemsokára be kell mutatkoznotok, a Tanács többi része pedig nem tartozik rátok - vezet minket pár szék elé, majd visszamászik helyére az előtte lévő magaslatra.
Ha nem érezném Koi félelmét, azt válaszoltam volna neki, más jobban érdekel, mint az aszott vénségek sopánkodása, így azonban leülve kincsem mellé próbálok bele lelket önteni kicsit a közelségemmel.
- Isora-chan, félek - osztja meg velem aggodalmát fejben - Mit fognak csinálni? - olyat, amit hagyok is? Hmm…
- Letesztelik, hogy a véred biztos, hogy nem vadász vére-e, aztán megnézik a fogaidat és kifaggatnak majd, hogy miért lettél a tanítványom - ennyi. Nekem ezt mondták, mást nem is engedek.
- Ugye nem lesz bajom? Ugye neked sem? Meg fogsz védeni?! - bátorítóan fogom meg hideg ujjait. Még szép, hogy nem lesz baja. Velem bármit tehetnek, de megvédem akár az életem árán is.
- Isomura Nakata és Naoyuki Koi, jöjjenek - hallom meg az egyik fejes hangját, pont akkor, amikor Koi végül kézszorításom hatására megnyugodva sóhajt.
Most szíve ugyanolyan szaporán kezd el verni, mint az előbb, ha nem hevesebben, miközben feláll. Pedig tudom, hogy ügyes, nem lesz baja.
- Üdvözlöm, Hanshin-domo - hajol is meg, mintegy bebizonyítva igazam a tanács elnöke előtt. Már kiérdemelte a tiszteletük.
- Naoyuki Koi - mondja ki újra a vénség kincsem nevét. - Lépj ide.
Idegesebbé válva nézek apámra, amíg ő elégedetten vigyorog. Arról nem volt szó, hogy beleharapnak Koiba, pedig láttam a vénség arcán, hogy az a terve vele… A vérére máshogy lenne szükségük.
- Mit csinálsz? - mordul fel most mérgesen az elnök, hogy tanítványom elhátrált előle, ahelyett, bágyadt sóhajjal tűrte volna közeledtét.
Jahh igen… Lehet elfelejtettem velük közölni, hogy van olyan erős, mint azok, akik már több éve vámpírok… Megesik, a korral jár…
- Sa... sajnálom uram, de én csak Nakata-samának hagyom, hogy megharapjon - ez van. Akinek nem tetszik, az kapja be a bal karom keresztbe, mint ahogy a posztméhecskék szokták döngicsélni.
- Ügyes vagy - dicsérik meg, miközben a szokásos edénnyel, és tőrrel barátja is mellé lép, úgyhogy megnyugodva kicsit eresztem le karom, nem lépek elé. - Cseppentsd bele a véred a tálba, fiam.
Visszanéz rám megerősítésért, ezért azt egy biccentéssel megadom. Így kérhetik a vérét. Tényleg nem is tudom, a másik forma hogy jutott eszükbe. De… Megeszem rókám, ha nem apám keze van a dolgokban.
Amikor megvágja magát, és vére illata a levegőbe száll, az összes itt lévő vámpír irigykedve kezd el sugdolózni. Páran azt a kérdést is fölteszik gondolatban, hogy hogy találhattam magamnak ekkora kincset.
- Ő talált rám. - felelem erre büszkén, miközben karjaim közé zárnám Koit.
- Fejezze be mindenki! - próbálja meg az öreg csitítani a hangulatot, bár ennek a sikerére az események után nem sok esélyt látok.
Pedig a kicsikét is frusztrálja zavaruk, már megint meg kell nyugtatnom gondolatban.
- Szeretlek - ossza meg velem újfent érzéseit, azonban mielőtt a lelkére kötném, hogy én nem szeretem, hanem imádom, megzavarja a tanácselnök egy köhintéssel idillünk:
- Már tudtok gondolatban kommunikálni? - könyörgöm… Miért tőlem kérdi? Ő nem tudna válaszolni?
- Az első pillanattól képes rá. - felelek persze büszkén.
- Ez nagyon jó. - a hümmögésével ellentétben. Rosszat sejtet. - És... Koi-kun, miért lettél, miért akartál egy vámpír tanítványa lenni? - jaj de jó… Mindjárt vége.
- Nem akartam - vallja be őszintén kincsem. - Én pizzát vittem neki, mert fogadtam a haverjaimmal, hogy be merek-e menni. Aztán megláttam, és én... beleszerettem - annyira tetszik pirulása… Tényleg mindjárt feldobom az asztalra. - Utána nem volt más módja, hogy vele legyek és ne zaklassanak minket, minthogy én is vámpír legyek, ezt viszont vállalnom kellett érte. Így most én is az vagyok - a lehető legnagyobb örömömre.
- Ez szép történet, és őszinte vallomás. De akkor... nem fogod hagyni, hogy igyunk belőled, ugye? - már megint ez?!
Koi félve néz rá, majd apám önelégült vigyorába, mielőtt ellenkezne:
- Nem... én... akármit, de ezt nem - újból szorosan átölelem testét, mielőtt a segítségére sietnék:
- Tudom, hogy ez a szokás, - még akkor is, ha erről elfelejtettek szólni nekem is - de nem fogom engedni, hogy a vérét vegyétek. - ő az enyém.
- Rendben, akkor nem vesszük - azért. - Tekintve, hogy előkelő vámpír vagy és a tanítványod is őszintének látszott, nem szükséges. - hehh…
Meghajolok, és inkább magamban tartom a véleményem addig, amíg Nick kivezeti a teremből Koit.
- Mégis miféle játékot űztök velünk?! - szólalok meg azonban ekkor egyből. - Miért nem volt az elég, hogy a vérét abba a tálba folyatta.
- Mivel nem voltál egy jó ideje már gyűlésen szégyenemre - szólal meg a tanácselnök helyett apám, mérges tekintettel figyelem, de biztos vagyok abban, hogyha lehetne szemmel ölni, már halott lenne - nem tudhatod, hogy ezt az apró módosítást tettük a törvénybe.
- Mikor? - kérdem persze szavaira egyből gondolati úton az egyik leghűségesebb talpnyalóm, bár nem kellett volna, válasza, miszerint erről tegnap döntöttek, nem épp nyugtat le.
- Van más újítás is, amiről tudnom kéne? - nézek az elnökre, aki erre megingatja a fejét, mielőtt szóban is kifejtené, hogy nincs.
- De… - szólal meg, amikor elindulnék kifelé, Koi után - A tanítványodról így is beszélnünk kell. Ahhoz képest, hogy most változtattad át, nagyon erős. Nem is. - sóhajt egyet - Inkább azt kell mondanom, túlzottan is erős.
- Ezt nem értem. - fordulok vissza indulatosan. - Mi a baj azzal, hogy nem egy gyenge kis harmathoz hasonlít, akit az első vadász lenyilaízhat?!
- Igazából ennyire furcsa gyereket még csak egyszer láttam, ő is a mestere ellen fordult. - ez nevetséges. Koi ellenem? Soha. Hiszen vámpír is azért lett, hogy még jó sokáig együtt lehessünk.
- Nagyon félek attól, hogy megöl. - közlöm bosszúságom miatt kicsit se visszafogva a hangom, bunkó stílusom, páran, mint például Matsuyori is, menekülnek is a teremből, megrettenve attól, hogy kihúztam a gyufát a tanácsnál, és nekik is bajuk eshet.
- Félhetsz is. - jelenti ki az elnök. Apámmal ellentétben, aki már legszívesebben eltörte volna a nyakam a jelenet miatt, amit rendeztem ő még mindig higgadt. - Ha megöli a mesterét, vagyis téged Nakata, én fogom őt megölni. - cehh…
- Biztosíthatom, erre nem fog sor kerülni. - hajolok meg előtte. Még mindig feszült vagyok, viszont remélem, ezzel már le tudom rendezni.
- Bízom benned. - jelenti ki. - Ahogy azt is remélem, megtartod a szavad. - biccentek, csak utána kérdezem meg, hogy most már távozhatok-e.
- Ne ilyen gyorsan. Egy kérésünk még azért lenne az mellett, hogy óvatos legyél vele. - vigyorog rám a helyettes elnök, apám legjobb barátja, mosolyával újra felkorbácsolja haragom.
- Ja igen… - biccent szórakozottan az elnök. - Ha már így esett, hogy a tanítványod nem engedte, hozd el elénk az őseit, legalább az ő vérük had ízleljük meg. Tudni akarom, miért érzem ilyen édesnek a kicsi Koié illatát.
- Ugye nem akartok belőlük vámpírt faragni?! - faggatom őket döbbenten. Még csak az hiányzik, hogy ők meg Koit cseszegessék, amíg engem apám oszt…
- Nem. De a vérük érdekel minket, mint már mondtam, úgyhogy a lehető leggyorsabban kerítsétek őket elő a tanítványoddal. - feleli határozottan, ezért beleegyezően jelentem ki, hogy rendben.
- Most viszont távozom. - hajolok meg, majd mielőtt valami újabb szarságot találnának ki robogok ki a gyűlésről, indulok Koi keresésére.
Sok ideje bent lehettem egyedül, mert sírva veti magát a nyakamba, fúrja fejét kockáimba.
- Csalódtál bennem, ugye? - hogy mi? Most viccel? - Nem szabadott volna ilyennek lennem, és elrontottam? - nem hiszem el, hogy komolyan gondolja amit mond, egészen addig, amíg rám nem emeli könnyes, kétségbeesett tekintetét - Könyörgöm... ne adj senki máshoz! Szeretlek... - elmosolyodva reakcióján simítok végig tincsein, arcának vonalán, és húzom magamhoz álla finom megfogásával egy lágy csókra.
- Szerinted, ha máshoz akarnálak adni, akkor azt nem tettem volna már meg? - kérdem tőle, amikor pihegve elválunk egymástól. Most az se érdekel, látják-e együttlétünk, nem engedem senkinek, hogy elvegye tőlem, ezt neki is tudnia kell. - Szeretlek, és az enyém vagy, amióta bejöttél az ajtómon azzal az undorító fokhagymás pizzáddal.
Halovány mosoly suhan át arcán kijelentésemtől, mielőtt újra megeredő könnyekkel ölelne magához, csöndesen azt ismételgetve, hogy szeret.
Nincs is szívem pont most arról faggatni, tényleg annyira rossz-e a viszonya szüleivel, mint ahogy azt a múltkor megjegyezte. A tanács, nameg küldetésünk várhat pár napot.
- Mint már mondtam én is szeretlek. - hajolok ajkaihoz mosolyogva egy újabb csókért, miközben másik kezemmel jóleső sóhajokat csalok ki testéből azzal, hogy végigsimítom oldalát, hátát, fenekét.
Csak azért hagyom abba simogatását, és kérem meg arra kezét megragadva, hogy induljunk, valamint húzom magammal, ahelyett, hogy a falnak döntve a magamévá tenném, mert bent a tanácsteremben a többi vámpír nekiáll mozgolódni, ami azt jelenti, lassan hajnalodik.
- Haza kell jutnunk még napkelte előtt, mert nincs kedvem itt dekkolni estig ezek között az idióták között. - fűzök közben gondolatban neki is magyarázatot a tettemre.
- Hát nekem sincs. - gyorsít Koi is a léptein, hogy szinte futva tegyük meg kifelé az épületből a maradék utat.
A levegőbe is szinte egyszerre szállunk fel, viszont addig, amíg el nem érjük házam, és be nem zárkózunk a sötét házba, nem esik sok szó közöttünk.
Út közben arról próbált ugyanis faggatni, hogy mit mondott nekem a tanács, amikor őt kivezették, viszont kitértem a válaszadás elől azzal, hogy arról majd később beszélünk, mert csak felhúzom magam rajtuk.
- Nakata-sama… - hallom meg hirtelen a hangját. Olyan erotikusan szólalt meg, hogy merevedésem fájón kezd lüktetni nadrágomban, viszont rá kell kérdeznem arra, merre van, mielőtt utána indulnék, mert már nem mellettem áll, mint ahogy azt először hittem.
- Merre vagy Koi? - próbálom beszéltetni újra, ha már előző kérdésemre nem válaszolt, viszont becsukva szemem kell az erejére koncentrálnom ahhoz, hogy megtaláljam, mert most se hajlandó felelni.
A látványtól, ami a nappaliba belépve a kanapén fogad kissé elakad a lélegzetem, de nem is vagyok már bosszús tovább, vigyorogva lépek kincsemhez, aki kiterülve fekszik, és magát simogatja, hogy csókjaimmal, érintéseimmel segítsem én is közelebb testét a gyönyörhöz.
Ha ezzel, akarja belőlem kiszedni azt, miről beszélgettünk, akkor a lehető legjobb módszert választotta, ruháim szétszakítva erőmmel hajolok merevedéséhez, szívok rajta egyet, hogy felsikoltson, mielőtt nyelvemmel nekiállnék kényeztetni legbecsesebb tagját.
Mindent elmondok neki, csak ezek után is csókoljon, öleljen örökké ennyire szenvedélyesen, mint most.
Pont mielőtt elélvezne hajolok vágytól száraz számmal ajkaihoz, miközben lábai közé csúszok merevedésemmel. Borzasztóan vágyok rá, és ahogy ködös tekintetét figyel, abból arra következtetek, ő is ugyanennyire akar már engem, úgyhogy nem tétlenkedve tovább hatolok a testébe, és nyögök fel sikkantásával egy időben.
***
- Nem is tudom többet azt mondani, hogy szeretlek. - cirógatom meg mellkasomon nyugvó fejét pár kör után. Igaz, már nem ember, de így is hamar le tudom szívni az erejét.
Kétségbeesve kapja fel a fejét, ekkor húzom vissza magamhoz egy csókra, mielőtt elrohanna, és nem tudnám neki megmagyarázni azt, amit mondtam:
- Sokkal inkább imádlak. Pedig sose hittem, hogy egyszer rabul ejtik a szívem.
Nagyot sóhajt, mielőtt elmosolyodva visszadőlne mellkasomra, és ujjaival körözni kezdene kockámon.
- Ennyire nem tartozik rám, amiről beszélgettetek? Azért nem akarod nekem elmondani? - mi? Ja…
- Dehogy… - cirógatom meg mosolyogva. - Csak azt nem tudtam egészen eddig, hogy hogyan közöljem anélkül, szétverek valakit. Elvárnák tőlem, és tőled, hogy elfogjuk a szüleid, és eléjük vigyük őket.
- Nem érdekelnek túlzottan, úgyhogy ha erről van szó, megmondom, hol laknak. - néz komolyan a szemeimbe. - Inkább arra lennék kíváncsi, hogy mit akarnak tőlük. - mosolyogva csókolom meg újra.
- Ez az, hogy azt én se tudom. De rá is érünk ezzel törődni. Ma éjjel el akarlak vinni valahová azért, mert olyan ügyes voltál a tanács előtt. - ülök fel, magammal húzva őt is. Már jócskán reggel van, ráfér mindkettőnkre az alvás az izgalmak után.
- Tényleg? - fordul szembe velem, csak úgy csillognak a szemei, mosolyogva figyelem arcát, egy darabig, mielőtt felállnék, és őt is felsegíteném.
- Ha fáradt vagy, akkor átrakhatom későbbre is azt a programot, amit kitaláltam, nem muszáj most azonnal buliznunk.
- Nem kell későbbre raknunk, teljesen jól vagyok. - szorítja durcásan ökölbe kezeit, de az az ásítás, amit ezután lever nem egészen meggyőző, el is kuncogom magam rajta, mielőtt ölbe kapnám:
- Vagyis jól leszel nem? - kérdem tőle újra felkuncogva. Biccentéssel válaszol, mielőtt belém kapaszkodva próbálna arról kifaggatni, mégis merre akarom őt elvinni.
- Az legyen csak neked meglepetés. - fektetem le, egy kis puszit hintve a homlokára.
- Nem ér, gonosz vagy. - fordul el duzzogva, ezért megint kuncogva húzom magamhoz.
- De azért szeretsz ugye? - duruzsolom nyaka bőrébe. - Mert én nagyon szeretlek.
Sóhajtva fordul vissza, és jelenti ki, hogy szeret, majd bújik hozzám gyanúsan hízelgően, egyik szemöldököm megemelve figyelem egy darabig, azonban mielőtt rákérdezek arra, mit is szeretne elérni ezzel böki ki szándékát:
- Próbálj beszélni majd indulás előtt Matsuyori-samaval, hogy Nicket is elengedje velünk.
Most én sóhajtok, mielőtt kijelenteném a kicsikének, hogy nagy valószínűséggel nem engedné el egyedül, jönne vele.
- Úgy is benne lennél abban, hogy velünk tartson, ha a mestere vele jönne? - egy kis hezitálás után biccent, ezért megígérem neki, hogy akkor amint felkelünk felhívhatjuk őket.
Megköszöni, és szorosan átölel, így nyomja el az álom.
***
Nem sokkal utána aludhattam el, viszont sokkal fáradtabban, és nyűgösebben pattanok ki az ágyból szolgám ébresztésére, mint ő, a zuhany alá is csak akkor követem, amikor már kiszívom felébresztőm vérét.
- Gyorsabban már! - lép hozzám, ölel át, és robogna is öltözni, ha nem tartanám szorosan a karjaim között.
- Nyugalom. Nem fog az a hely sehova se elsietni. - teszem hozzá vigyorogva. - Ráadásul én a reggelivel kezdtem, úgyhogy nem szólhatsz, neked még az hátra van. - elképedve néz arcomra, aztán elvigyorodva, magabiztosan jelenti ki, hogy nem sokáig, úgyhogy csak igyekezzek.
Már tud úgy vigyorogni, hogy kilátszanak közben a szemfogai, úgyhogy kacagva állok be a tus alá, amíg ő elszalad személyzetünk valamelyik tagját levadászni.
Mire felöltözve kiérek a fürdőből, már érzem, hogy valakit sikerült elkapnia, mosolyogva ügyességén megyek a dolgozószobámba, felhívni azt a szerencsétlen faszkalapot, akinek a tanítványával Koi úgy összebarátkozott.
Először ugyan, miután rájön kivel beszél, Matsuyori vissza akarja utasítani meghívásom a vidámparkba, mert nem hiszi el, tanítványaink ténylegesen szóba állnak egymással, aztán ahogy hallom feltűnhet mellette Nick, mert egyből nagyot sóhajtva egyezik bele abba, hogy elengedi.
- De én is vele megyek. - teszi hozzá duzzogva, amíg Nick ujjong.
- Gyere csak. - válaszolok vigyorogva. - Nyugodt lehetsz, tényleg kordában tudom tartani a tanítványom.
Sóhajt, de biztosít arról, hisz nekem, úgyhogy miután megügyeztük, hánykor találkozunk a vidámpark előtt leteszem a telefont.
- Kész vagy? - nézek az ekkor belépő Koira. - Mert miattam már indulhatunk is. A kis haverod, meg a mestere meg már úton is vannak arrafelé.
Nem tudom, mit fog szólni a meglepetéshez, de remélem, tetszeni fog neki ötletem.
|
| Rauko | 2011. 09. 22. 12:41:13 | #16801 |
Karakter: Koi
Megjegyzés: ~Yoshimnak~
Ahogy érzem a számban szétterjedni az ízét, aztán ahogy végigszánt rajtam az érzés, miszerint a testembe hatolt, megremegek, és iszonyat nehéz visszafogni magam. Borzalmasan szeretném, nagyon akarom, és így neki kell lassítani engem, hogy ne siessem el a dolgot, de így is meg tudnám fojtani, amikor lefog, hogy alig tudjak mozogni, mikor már bennem van. Szívem szerint hajszolnám a kéjt folyamatosan, csak csinálnám... és csinálnám, mozognék rajta, egyre gyorsabban, de nem hagyja.
De így is a csúcsra juttat... és még mindig istenien csinálja!
***
Ahogy telnek a hetek, egyre ügyesebb vagyok, úgy érzem, rohadtul jól megy már a beszéd, miközben ki vannak eresztve a fogaim, és nagyon sokat fejlődtem repülés-ügyileg is.
Isora-chan persze tanítok, oktat, amire csak tud és ami csak eszébe jut, és amikor hagyom neki. Mert valljuk be: nem könnyítem meg a dolgát. De az, hogy velem van és nem szexelünk, valahogy nem az igazi, nem áll össze nekem a dolog. De nagyon próbálok figyelni, és amit elmond, azt általában meg is jegyzem.
Aztán az egyik nap megjelenik az apja.
Hatalmas balhét csap.
Először az a baja, hogy még emberként mentem el Isora-channal abba az üdülőbe és hogy ez mennyire megalázó volt neki. Hah. hihetetlen az öreg, amikor csak tud balhézik vagy hisztizik valamin. Nehéz elhinni, hogy egy olyan vagány pasi, mint amilyen Isora-chan, ugyanazon a véren osztozik, mint ez a rinyáló, vén fasz.
Aztán az a baja, hogy ha már tanítvány vagyok, miért nem lettem bemutatva a tanács előtt... és kötelező jelleggel megkér minket, hogy holnap menjünk el a tanács elé. Ch... utálom az öreget, de ahogy visszaemlékszem azokra, amiket a Tanácsról tanultunk Isora-channal, akkor jó lesz, hogy van egy ismerős arc a sok vén köcsög között, még akkor is, ha utálom az öreget.
***Másnap este***
- Üdv nálunk - hajol meg az ajtóban álló fiatal, kifejezetten szexis pasas, aki szerintem tanonc lehet, mint én.
- Üdv - hajol meg Isora-chan, de én csak kábultan figyelem a fiút. Olyan hihetetlen, ő az első, körülbelül velem egykorú vámpír, akivel találkozom.
- Ne haragudj - lépek elé. - Te is tanonc vagy még?
- A szemem láttára szeded fel a szeretődet?! - ordítja a fejemben Isora-chan.
- Idióta! Csak barátkozom, nem fogom megkeféltetni magam!
- Az vagyok- p illant fel rám, majd végigmér. Magas, aranyos, de Isora-channál nem helyesebb arccal, villogó szemekkel és fekete hajjal. - Talán te is?
- Az én tanítványom - lép mellém Isora-chan.
- Nakata-sama - hajol meg a fiú.
- Hagyd már abba - lépek vissza közé, és a fiú közé. - Koi vagyok - mosolygok rá.
- Nick - viszonozza a gesztusomat, de nem néz fel.
- Most miért nem néz rám? - kérdezem gondolatban Isora-chant. - Barátot szeretnék szerezni.
- Minek neked barát, ha itt vagyok én is? - kérdez vissza rosszallóan.
- Ne legyél már hülye, nem akarom megkeféltetni magam, hidd el! Csak néha kellene valaki, akivel kiruccanhatok éjszaka repülni, és akivel kibeszélhetek dolgokat.
- Nézz fel - morogja Isora-chan, mire elvigyorodom.
- Nick, ne izgulj. Nem akarok veled rosszat csinálni, csak szeretnék barátkozni, ha szabad - mosolygok rá szelídebben.
- Ki a mestered? - kérdezi Isora-chan.
- Matsuyori-sama - mondja meghajolva a fiú.
- Az ki? - kérdezem gondolatban.
- Egy pöcs - tudja len ennyivel.
- Egyeztetek Matsuyori-samával és valahol találkozhattok Koival, ha te is akarod. - Isora-chan hangja picit lesajnáló, picit nemtörődöm...
- Megtiszteltetés lenne Nakata-sama tanítványának barátja lenni. - A fiúnak szinte csillog a szeme, mikor ellépünk mellőle.
- Nakata-sama - vihogom, mire rám kapja a tekintetét, de ő is mosolyog. - Mostantól így hívlak majd szex közben. Tisztára felizgat ez a név - állapítom meg, de tudom, hogy itt nincsen se csók, se semmi, így csak a fenekemre simítja ujjait. Hm.... azt hiszem, alig várom, hogy hazamenjünk, mert ebből megint szex lesz.
Egy hatalmas terembe vezetnek minket. Körülöttünk mindenhol öreg pasasok, gyanítom, mindegyik vámpír.
Bár eleinte túlzásnak tartottam ezt a csinibe öltözést, most mégis úgy érzem, hogy kiöltözhettem volna ennél jobban is.
- Üdvözletem - hajol meg Isora-chan, én meg követem. Mindenki meghajol picit, de egyikük sem áll fel, csak megjelenik előttünk Isora-chan papája.
- Kövessetek - mondja. Mi meg követjük, bár engem zavarnak ezek a gyilkos tekintetek. Mi olyan nagy baj abban, hogy tanítvány vagyok?
- Ide üljetek le, nemsokára be kell mutatkoznotok, a Tanács többi része pedig nem tartozik rátok - jelenti be, és elindul.
- Isora-chan, félek - szólok neki gondolatban. - Mit fognak csinálni?
- Letesztelik, hogy a véred biztos, hogy nem vadász vére-e, aztán megnézik a fogaidat és kifaggatnak majd, hogy miért lettél a tanítványom - feleli.
- Ugye nem lesz bajom? Ugye neked sem? Meg fogsz védeni?! - Érzem, hogy bepánikolnék, de az asztal takarásában megszorítja a kezem, így megnyugszom valamennyire.
- Isomura Nakata és Naoyuki Koi, jöjjenek - kiáltja el magát valaki. Ahogy felállunk, és meglátom az egyenes, hosszú asztalt, nyelnem kell.
Akik ott ülnek, öregek, öregebbek, mint Isora-chan papája, aki a szélen ül. Középen egy szakállas, télapó-kinézetű férfi néz rám.
- Üdvözlöm, Hanshin-domo - hajolok meg, villogtatva a tudásomat. Hiszen azt mondta Isora-chan, hogy az , amely8ik télapós, az az elnök, Hanshin Nakata. Elismerő morranásoikat hallok. Höhö.
- Naoyuki Koi - sóhajt fel a férfi. - Lépj ide.
Mikor odalépek, már villantja a is a fogait, és hajolna felém, de azonnal hátrálok.
- Mit csinálsz? - kérdezi idegesen.
- Sa... sajnálom uram, de én csak Nakata-samának hagyom, hogy megharapjon - hajtom le a fejem, és összeszorítom az ajkaikat lés a szemeimet is. Kibaszottul félelmetes itt ez az egész helyzet.
- Ügyes vagy - hallom meg az öreg hangját, mire meglepetten kapom fel a fejem. Ekkor lép mellém Nick, és egy kis tálat, meg egy tőrt tart nekem. - Cseppentsd bele a véred a tálba, fiam.
Azonnal Nakata-sama... mármint... Isora-chan felé pillantok, aki bólint. Nick is kedvesen mosolyog, miközben rámarkolok a tőr pengéjére.
Ahogy a vérem illata betölti a teret, mindenki morogni, sziszegni kezd, egyedül az elnök fogai nem nyúlnak meg. Ijedten lépek vissza Isora-chan karjaiba, aki most meg is ölel.
- Fejezze be mindenki! - dörren az öreg hangja.
- Nagyon félek - suttogom gondolatban.
- Mindjárt vége - feleli, és rám pillant. Én rá, és a tekintetében próbálok valami kapaszkodót találni.
- Szeretlek - mondom, de mielőtt válaszolhatna, az elnök köhintése zavar meg.
- Már tudtok gondolatban kommunikálni? - kérdezi, inkább Isora-chantól.
- Az első pillanattól képes rá.
- Ez nagyon jó - hümmögi az elnök. - És... Koi-kun, miért lettél, miért akartál egy vámpír tanítványa lenni?
- Nem akartam - ismerem be. - Én pizzát vittem neki, mert fogadtam a haverjaimmal, hogy be merek-e menni. Aztán megláttam, és én... beleszerettem - ismerem be, és lehajtom a fejem. - Utána nem volt más módja, hogy vele legyek és ne zaklassanak minket, minthogy én is vámpír legyek, ezt viszont vállalnom kellett érte. Így most én is az vagyok - fejezem be, és összeszorított szemekkel várom, hogy mondjon valaki valamit.
- Ez szép történet, és őszinte vallomás. De akkor... nem fogod hagyni, hogy igyunk belőled, ugye? - kérdezi az elnök. Ijedten pillantok rá, majd Isora-chan papájára.
- Nem... én... akármit, de ezt nem - Hátrálok akaratlanul is, Isora-chan védelmező karjait keresem, és amikor megtalálom őket, ő átkarol.
- Tudom, hogy ez a szokás, de nem fogom engedni, hogy a vérét vegyétek - morogja.
- Rendben, akkor nem vesszük - sóhajt fel az öreg. - Tekintve, hogy előkelő vámpír vagy és a tanítványod is őszintének látszott, nem szükséges.
Isora-chan meghajol, majd intenek, és engem Nick elvezet.
- Hova megyünk és Isora-chan miért nem jön? - kérdezem félve.
- Amikor engem mutattak be, akkor is ki kellett jönnöm, amíg a mesterem beszélt a tanáccsal - feleli mosolyogva. - Kérsz egy kicsit? - nyújt felém egy pohár bort. Bólintok, megköszönöm és elveszem, majd várok. Egyedül vagyunk, ketten. Előcsarnok-féle helyiség, asztalokra készített vörösborok, tálakban ide érzem, hogy valami vérpótló lehet.
Nem tudom, meddig ülök itt, közben már Nick is elment, nekem meg már sírógörcsöm van, ahogy azon kotyog az agyam, hogy talán szégyent hoztam rá. Nem ilyen szoktam lenni, sosem szoktam félni semmitől, és talán ő sem erre számított. Vagy nem is tudom, de rettenetesen félek, hogy mit fog mondani, ha kijön.
Ha bejelenti, hogy eldob engem, és másik mesterhez ad, akkor inkább megölöm magam... bár nem tudom, hogy kell, szóval lehet, hogy inkább felkeresek egy vadászt. De akkor is... nekem nem ez a kurva vámpírlét a fontos. Tök jól elvoltam szimpla halandóként is, de ahogy azt bent is mondtam.
Tudtam, hogy a szerelmem ára, hogy vámpírrá változom, hogy vele lehessek. Csak nem gondoltam, hogy ez ennyire bonyolult.
Amikor aztán kijön a teremből, még mindig egyedül vagyok. Ahogy meglátom, felnyögök, és már nem tudom visszanyelni a könnyeimet, relé lépek, és a mellkasáéba fúrom a fejem.
- Csalódtál bennem, ugye? - kérdezem szipogva. - Nem szabadott volna ilyennek lenne, és elrontottam? - Felnézek rá. - Könyörgöm... ne adj senki máshoz! Szeretlek... - suttogom, és várok, hogy mit fog tenni.
|
| yoshizawa | 2011. 08. 19. 23:23:13 | #16086 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Koinak)
Percek alatt megöli vámpír élete első áldozatát, hatalmas sóhajjal, jóllakottan dől vissza az ágyra, amíg a nő teteme a padlóra zuhan.
Rókámra elég csak rápillantanom ahhoz, hogy tudja, takarítást kérek, ezért mire kicsim mellé dőlök már maradékoktól, és tőle, apró kártevőtől is mentes a szoba.
- Jobb? - kérdem gyengéden Koit, büszkeséggel tölt el, hogy most se hezitált.
- Igen. - biccent - De ezek... - gyanítom, szemfogaira célozhat, mert hangosan sikkant, amikor az egyik felsérti nyelvét, és finom vérének illata szétterjed a levegőben.
Nyugtatóan hajolok felé, és szívom meg a sérült területet, ezzel begyógyítva a foga okozta sebecskét rajt, viszont nem mélyítem csókká ezt a kis érintést, tapadok ajkaira, mert annyira gyenge, átölelni se tud.
- Várjunk még - csitítom alig hallhatóan őt is, magam is. - Nehéz átállni a testednek - le is dőlök, azért, hogy ne essünk kísértésbe.
Így is keresi közelségem, bújik hozzám, önelégült mosollyal tanulmányozom tovább, falom fel szemeimmel.
Borzasztóan meg is haragudtam volna rá, ha nem ezt tette volna.
- Tudod, - szólal meg hirtelen - ez több, mint furcsa. Mármint itt vagyok, meg te is, és most öltem meg valakit, és még csak nem is bánom - mosolyogva figyelem.
Számítottam tőle az ilyen jellegű elmélkedésekre, hamar megnyugtatom:
- Emberként sem bántad, ha megöltek egy csirkét, hogy te fasírtot ehess, nem? - bólint.
Nem nézek rá, nem is olvasok fejébe, mégis tudom, ezerrel gondolkozik tovább, ha nem ezen, akkor máson. Ahogy… Azzal is tisztában vagyok, meg fogja velem osztani kételyeit.
- Isora-chan - folytatja is elvárásaimnak megfelelően a következővel - Én... nem vagyok könnyen kezelhető diák.
Érdeklődő arccal próbálom meg kitalálni, ezzel mire is gondolhatott, de amikor dolgom megkönnyítve folytatja, attól fél megutálom, ha nem lesz könnyű eset, egyből közlöm vele, nem fogom eldobni, esetleg csak megfegyelmezni.
Szavaimmal egy időben formás hátsóján is végigsimítva.
Rá is unnék tanítására, ha az kihívásmentes lenne.
- Cssss. Ne erőltesd. Kell egy kis idő, mire jobban leszel. - csitítom ismét, mert ettől az aprócska cirógatástól újra beindulva próbál letámadni.
- De mennyi? Olyan szinten kívánlak, mint eddig soha - nyafog panaszosan, mielőtt végignyalna nyakam bőrén többször is érdes nyelvével, úgy…
Keresztbe állnak nyelvcsapásaitól szemeim…
Újra rámordulok, amikor érzem, és hallom a véred kijelentése után szemfogait is végighúzza bőrömön, gondolom, feltett szándéka, hogy megcsapoljon:
- Ha most megharapsz, nem tudom visszafogni magam. - iszonyúan nehéz, így is attól, hogy rajongásom tárgya rajtam fekszik.
- Pihenj, Koi. - kérem gyengédebb hangra visszaváltva - Utána ígérem, szeretkezni fogunk, és imádni foglak, rendben? - érzem, érzései lenyugodnak kissé szavaimtól, viszont válasz helyett más témában tesz fel nekem kérdést:
- Mi lesz, ha kihúzom nappal a függönyt? - olyan sietősen… Pedig igazán ráérne, a föld minden idejét egymásnak szentelhetjük…
- Mintha leöntenéd magad forró vízzel. Felhólyagosodik a bőröd, ha tovább állsz a napfényben, elég a tested. - egy része elbeszélésemnek keserű tapasztalat, habár erős vagyok, én se bírom sokáig azt az átkozott napot.
- És... hah, mennyi kérdésem van még. Ehetek pizzát? - csodálom, nem ezzel kezdte dilemmasorozatát, ahogy azt is, ezt mennyire komolyan gondolta, de miután kinevettem, erre az aggályára is türelmesen felelek:
- Persze. Nem lesz bajod az emberi ételtől amíg nem fokhagymás, csak nem fogsz vele jóllakni. De napi egy ember elég kell legyen egyelőre. De az ételedet majd én intézem - arcán is végigsimítok, bőre forrósága talán hatalmas vágya miatt alig enyhült az átváltozás után.
- Napi egy ilyen kaja? - mire céloz ezzel???
- Muszáj.
- De elhízok - lökött…
- Nem fogsz. - vigyorgok rá magabiztosan. - De most aludj egyet, Koi. Ha felkelsz, megmutatom milyen, ha két vámpír szeretkezik. - csak tartanánk már ott…
- Így nehéz ám aludni. Merevedésem van - hehh… Nekem mondja??!! Pont nekem, akinek egy szexi dög dorombol a hasán??!!
- Lesz is még - kuncogok fel újra - De amíg nem nyered vissza az erődet, nem érek hozzád és nem engedem, hogy megkóstolj. - ki kell bírnunk… - De koncentrálj arra, amikor ittál, mielőtt átváltoztál. - reményeim szerint emlékszik rá…
- Csak addig tudom, mi történ, míg belém nem haraptál. Aztán egy idő után már minden homály. A nevedre emlékszem, de az is inkább tudat alatti volt már. - hmm… Pedig teljesen ébernek tűnt…
Na mindegy… Majd ha felébred tudatosítom benne azt az élményt ismét.
- Egy gyerek eszik meg alszik, szóval... aludj - incselkedek vele, direkt azelőtt elhúzódva előle mielőtt fogait a nyakamba mélyesztené.
Annyira fáradt már… Erre se tud visszamorogni, szótlanul fekszik csak, úgyhogy mosolyogva cirógatom egészen addig, amíg bele nem alszik haragjába.
Bár… Én elaludni egy frissítő jeges zuhany után se tudok.
Éberen figyelem a kis drágát, hogy első moccanására már vigyoroghassak felé, finoman végigsimítva hátát is, még akkor is, ha őt csak a szaglása vezeti látása helyett nyakam felé.
- Szabad? - megőrjít suttogásával, bőrömhöz érő fogaitól még inkább beindulok, szolid nyomással magamhoz szorítva fejét jelzem neki, mennyire vágyom már arra, belém mélyessze őket.
Legszívesebben már én is testében lennék, és vadul kefélném, úgyhogy határozott mozdulattal csúsztatom forróságába pár ujjam, kezdem el tágítani, amíg ő mohón fel-felnyögve szívja vérem, erőm magába.
- Lassabban, rengeteg időnk van… - kuncogom, mialatt fél kezemmel seggébe marva állítom le gyors csípőmozgását. Úgy nézem, már az a pár óra, amit aludt is elég volt neki ahhoz, hogy feltöltődjön.
Másik kezemmel nyakamról választom le, és emelem számhoz fejét, hogy tincsei közé simítva tapadhassak ajkaira, lophassak tőle egy szenvedélyes, vér ízű csókot.
Türelmét elveszítve, gyors mozdulattal kihúzva magából ujjaim, ült ugyanis rá tagomra, és kezdett olyan észveszejtő vágtába rajtam…
Mindig is élveztem vele a szexet, de most… Annyira a csúcsnál jártam hevességétől, hogy félő volt, előbb sülök el, minthogy kielégíthettem volna igényeit.
- Ne szórakozz… - pihegi vörös arccal, már két kézzel kell csípőjét fognom, irányítanom mozdulatait, hogy azok őrjítően lassúak maradjanak számára, és számomra is. Még kell egy kis idő addig, amíg összeszedem magam…
Annyira vicces, hogy pont szemfogainak rám villantásával próbál ettől, és kicsit még nyugalom felszólításomra fenyegetni…
- Olyan nekem is van. Emlékszel? - kérdem tőle gondolatban, mialatt újra hevesen tapadok az ajkaira, csípőjéről kezem hátára, oldalára csúsztatva, engedve végre, hogy nagy sóhajjal folytathassa vad lovaglását.
Én is belemordulok csókunkba, mielőtt farkára csúsztatnám ujjaim, hogy teste az enyémmel szinte egyszerre feszüljön ívbe a beteljesedéstől.
Hosszasan remeg az átélt élvezettől, viszont amikor mellém mászik, és újabb csókot követel, már boldogan döntöm ismét magam alá egy újabb körre.
***
Egyre többet van ébren, a napok, hetek múlásával, lelkesen tesztelgeti fogait a ház személyzetén, ahogy szárnyait is az éjszakai égbolton az ő kis Apple-chanjával együtt.
Persze…
Én mindeközben mint egy jó mester állandóan figyelem, még rókámon keresztül is, amikor feladataim miatt nem éppen lehetek mellette.
Csak így tudom mindig időben megakadályozni azt, hogy komolyan megsérüljön egyik-másik próbálkozása közben.
Tanítom is az éjszakai létre, amikor épp nem szeretkezünk.
Nagyon ügyes, eddig mindent, amit mondtam neki megjegyzett, nem is értem, miért mondta azt, nehéz dolgom lesz vele.
- Kérlek, próbáld meg újra elmondani a rangsort, hogy még jobban megjegyezd… - ölelem magamhoz, miközben nyaka bőrét kezdem el csókolgatni, nyalogatni. Nem bírok vele betelni. - Vagy ma már elfáradtál, és szeretnéd, ha mást csinálnánk a tanulás helyett?
- A más programra szavazok. - válaszol gondolatban, miközben igéző szemeivel szemeimbe nézve fordul teljesen felém és veti magát ajkaimra, csókol meg.
Tényleg tehetséges, apám tanítványai ilyet évek múltával kezdtek csak produkálni.
- Merre bujkálsz te átokfattya?! - ezt nem hiszem el. Mi a francot keres ez itt???!!!
- Ez a hang… - szakítja meg csókunk tanonckám, hogy komor tekintettel rám fintoroghasson, gyászos arckifejezéssel biccentek neki. - Ennyit a más programról…
- Hát igen. - simítok tincseibe - Legalábbis addig, amíg itt vendégeskedik.
- Bújj elő, had öljelek meg az emberkurváddal együtt - ordít ismét apám, de aztán gondolom én szolgáim utasítása alapján elindul szobánk felé, úgyhogy felkelek az ágyról, hogy Koi elé állhassak védőbástyaként.
Közben a kicsike denevérjét vonja szorosan magához.
- Remélem, hamar elhúz. - hát igen… Ezt én is…
Nem tudom mit szívott az öreg, hogy most ennyire meg akar minket ölni, viszont amikor szabályosan kiszakítja szobánk ajtaját erejével, nem bírom nem letámadni:
- Mi a fenéért vagy így megveszve?!
Hirtelen mozdulattal elém lépve öklel bele úgy hasamba, hogy ha nem lennék erősebb, kivinném még az ablakot is, de most se válaszol addig kérdésemre, amíg éles körmeivel a falnak nem szegez:
- Hogy képzeled, hogy egy embert mutatsz be úgy a vámpírok egyik legnépszerűbb üdülőhelyén a tanítványodnak?! Tudod hányan röhögnek emiatt most rajtunk?! - pff…
- Tudod mennyire nem érdekel?! - szabadítom ki magam kezei közül, húzom hátrébb előle az időközben mellé lépő Koit, aki bokán akarta rúgni azért, hogy elengedjen.
- A ROHADT ÉLETBE!!! NEM KÉNE ALKALMAZNOD AZT, AMIT EGYSZER MEGTANULSZ, ÉS FIGYELNED ARRA, HOGY EGY NEMES VÁMPÍRRAL NE KEZDJ KI?! - oltom le szigorúan gondolatba, de mintha nem is figyelne arra amit mondok ordít rá apámra:
- Akkor még lehet, hogy ember voltam, de most már ténylegesen is a tanítványa vagyok! - próbálom magam mögé utasítani Koit, habár tudom, ledöbbenthették öregem elég rendesen a szavai, mert még nem támadt rá egyikünkre sem.
- Szóval azt mondod… Te tényleg… - szólal meg végre, bár olyan hitetlenkedve, hogy egyből lemondóan vakarom meg halántékom.
- Miért ilyen nehéz ezt elhinni?! - Koiról van szó az Istenét.
- Vámpír vagyok, most már igazán leszállhatna rólunk. - kotyog közbe ismét az emlegetett.
- Halgass!!! - nézek rá szigorúan.
- Értem… - lép tőlünk távolabb, és húz egy olyat a szoba falába, hogy egy lyuk keletkezik rajt, amin át simán be lehet látni a másik szobába. - Csak azt nem, hogy akkor még miért nem járultatok a tanács elé, és mutattad be nekik?!
- Mert gondoltam mielőtt odaviszem, tanítok neki egy-smást. - füllentem szemrebbenés nélkül, közben pedig kicsim gondolatban feltett kérdésére, miszerint arról a tanácsról van-e szó, amiről ma is tanult válaszolom, hogy igen.
- Holnap este 7-kor a szokásos helyen. - vicsorog utoljára, mielőtt az ablakot kiverve távozna a szobából.
- Legközelebb ránkomlassza a házat is? - fordul felém Koim komoran, elképzelésén nem tudok nem felnevetni. Elég valószínűnek tartom, főleg akkor, ha nem bírja elviselni, most már két oldalról fog támadást kapni.
- Lehet. - válaszolom végül tömören, még mindig mosollyal az arcomon.
A ma esti gyűlés elég necces lesz, amiatt, hogy kiabált apámmal most le se szidom, még mindig vigyorogva kapom ölbe, megyek át vele egy épp hálószobába, és teszem azt vele, amit apám érkezésekor szerettem volna.
|
| Rauko | 2011. 07. 27. 00:10:23 | #15414 |
Karakter: Koi
Megjegyzés: ~Yoshimnak~
- Mi történt itt? - kérdezem őszintén ledöbbenve, mikor felérünk a fürdőbe. Olyan... mint egy elcseszett horrorfilm díszlete. De most mégis rohadtul tetszik! Olyan jó arra gondolni, hiogy ezt miattam tette... értem.
- Tudom, kicsit talán giccses… De ahogy te mondtad, amire készülsz, nagy dolog, és én is meg akartam adni a módját. Bár… Szeretném, ha nem bánnád meg döntésed később sem. Biztos, készen állsz arra, hogy a tanítványom is legyél, ne csak a szeretőm? - Miért kell állandóan ezzel jönnie?!
Ellököm, és idegesen rándulok össze!
- Már mondtam, hogy igen. Hányszor ismételjem még el?! Igen, igen, igen… - rendezem le szerintem nagyon, de ő mintha elégedett lenne.
- Ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérdeztem. - Meztelenre vetkőztet fogalmam sincs, mikor, és beránt a vízbe. Aztán az ölébe ültet és minden olyan idilli. Szép helyen szenvedélyes csók, majd a nyakamba mar.
De megijedek, ahogy tudatosul: ki akarja szívni az összes vérem! Meg fogok halni!
De pánikozni már nincs erőm. Halkan nyögöm a nevét és elvesztem ezt a világot. Azt hiszem, elájulok.
- Jó reggelt. - A hangja erősebb, az illata is, minden. Ez... ez kurvajó!
- Neked is - szisszentem, de nincs erőm többre. Úgy érzem magam, mint mikor eleinte órákig csak dugott meg ivott.
- Hogy vagy? Harapnál valakit? - kérdezi, és ekkor esik le... a fogaim!
- Elég ramatyul. Amikor szólítottalak, azt hittem, meg akarsz ölni. De… Ha jól érzem… Sikerült átváltoztatnod…? - vallom be az igazat, majd kérdezek meglepetten. Élek, és hegyes fogaim vannak és ahh, megdöglök, ha nem ihatok azonnal.
Ekkor nyílik az ajtó, és idegen vér szagát érzem meg. Idegen hang, idegen szag. Ez... egy szolgáló?
Erőtlenül kapok a lány után. Legalábbis annak érzem magam.
Ahogy egy pillanatra látom a szemében a félelmet, majd a belenyugvást a halálba, elgondolkodom, hogy megérte-e. De minden csak egy pillanatig tart.
Amíg fogam át nem hatol a bőrén, bele a húsába. és a számban nem érzem a sós-fémes ízt, majd oldalra pillantva meg nem látom Isora-chant.
Jól döntöttem. Tökéletesen döntöttem, hiszen életem hátralevő, nem tudom mennyi idejét azzal fogom tölteni, hogy vele vagyok, hogy szeretem, hogy tanulok tőle és mellette végre VALAKI lehetek.
Ennél nem is dönthettem volna jobban.
Ahogy érzem, hogy a nőből már nem folyik vér a számba, elengedem, és kihúzom belőle fogaimat. Isora-chanra nézek, aki csak mosolyog, majd a rókucira néz, aki már iszkol is ki, és mire kedvesem mellém fekszik újra, már a szobában sincs a hulla.
Istenkém...
- Jobb? - kérdezi kedvesen.
- Igen - felelem őszintén, kicsit idiótán beszélve. - De ezek... - kezdeném, de ahogy a nyelvem mozdul, a fogam felsérti, és vérezni kezd, mire egy hangosat sikkantok, de ő kap az alkalmon, az ajkaimra hajol, és elkezdi szívni a nyelvemet. Felnyögök, de ahogy karolnám át, a karom visszaesik a párnára.
- Várjunk még - suttogja halkan. - Nehéz átállni a testednek - mondja, és lefekszik, én pedig szinte automatikusan hajtom a fejem a mellkasára.
- Tudod - kezdek bele -, ez több, mint furcsa - sóhajtom. - Mármint itt vagyok, meg te is, és most öltem meg valakit, és még csak nem is bánom - pislogok fel rá, de csak jóságosan mosolyog.
- Emberként sem bántad, ha megöltek egy csirkét, hogy te fasírtot ehess, nem? - Egy kicsit furcsa a hasonlat, de végülis igen, így hát bólintok, és magamban lezártnak tekintem a dolgot.
- Isora-chan - kérdeznék újra. - Én... nem vagyok könnyen kezelhető diák - mondom elpirulva, mire felvont szemöldökkel néz rám. - Mármint... te vagy a mesterem is. Ugye nem fogsz megutálni, ha nem leszek olyan könnyű eset? - kérdezem félve. - Nem akarlak elveszíteni - biggyesztem le ajkaimat. Közben valahogy a fogam is visszament, ami csak most tűnik fel, de a feltett kérdés miatt csak nem kaphatok oda. Pedig... huh!
- Nem foglak eldobni, majd esetleg megfegyelmezlek, ha jobban leszel. - Keze hirtelen siklik a fenekemre, é én törleszkedem is, hiszen kívánom őt, de valahogy... - Cssss - szól rám. - Ne erőltesd. Kell egy kis idő, mire jobban leszel.
- De mennyi? - nyögök fel. - Olyan szinten kívánlak, mint eddig soha - mászok fel, és a nyakát kezdem nyalogatni. - Istenem... érzem a véredet... hallom is! - Érzem, hogy fogaim újra megnyúlnak, és ebből arra következtetek: ha flamós vagyok, kijönnek. Hehe.
- Ha most megharapsz, nem tudom visszafogni magam - sóhajt fel, és eltol. - Pihenj, Koi. Utána ígérem, szeretkezni fogunk, és imádni foglak, rendben? - kérdezi, mire én sóhajtok egy nagyot, és próbálok megnyugodni kicsit, így inkább elterelem a szót.
- Mi lesz, ha kihúzom nappal a függönyt? - kérdezem.
- Mintha leöntenéd magad forró vízzel - mondja. - Felhólyagosodik a bőröd, ha tovább állsz a napfényben, elég a tested.
- És... hah, mennyi kérdésem van még - nyögok fel. - Ehetek pizzát? - teszem fel a legfontosabb kérdést. Az arcán először döbbenet, majd meglepettség suhan át, végül felnevet.
- Persze - kuncogja. - Nem lesz bajod az emberi ételtől amíg nem fokhagymás, csak nem fogsz vele jóllakni. De napi egy ember elég kell legyen egyelőre. De az ételedet majd én intézem - simít végig az arcomon.
- Napi egy ilyen kaja? - kérdezem. A lány vére teljesen eltelített.
- Muszáj.
- De elhízok - kötözködöm tovább.
- Nem fogsz. - Mosolyog... örökké ezt a mosolyt akarom nézni. - De most aludj egyet, Koi. Ha felkelsz, megmutatom milyen, ha két vámpír szeretkezik - vigyorog rám.
- Így nehéz ám aludni - fújtatok. - Merevedésem van - jelentem ki.
- Lesz is még - nevet fel. - De amíg nem nyered vissza az erődet, nem érek hozzád és nem engedem, hogy megkóstolj. De koncentrálj arra, amikor ittál, mielőtt átváltoztál - mondja, és próbálom,, de nem megy... nem emlékszem semmire.
- Csak addig tudom, mi történ, míg belém nem haraptál. Aztán egy idő után már minden homály - ismerem be. - A nevedre emlékszem, de az is inkább tudat alatti volt már. - Hirtelen ásítok egyet, de meg is lepem vele magam, és szerintem az arcomtól lehet, de felnevet.
- Egy gyerek eszik meg alszik, szóvsl... aludj - hajol hozzám, de mielőtt aljasul megharaphatnám, el is távolodik, és már csak simogató ujjaira tudok koncentrálni, ahogy átsimogat álomföldére.
Olyan jó hallgatni a testét, ahogy ... él. Minden hangot élesebben hallok. Az illata szinte fojtogatóan jó... hihetetlen!
***
Ki sem nyílik még a szemem, mikor végre megérzem a vérének illatát. Az orromba kúszik és szinte megvadít. Önkívületbe esve nyögök fel, és elkezdek felfelé mászi rajta, csukott szemmel. Megsimogatja a hátam.
- Szabad? - kérdezem, de már felsértettem majdnem a nyakán a bőrt. Nem felel, csak finoman megtolja a fejem, így végre a nyakába állítom a fogaimat, és szint ezzel egy időben érzem meg a belém csusszanó ujjait is.
Ohhuram... ez több, mint kurvajó!
|
| yoshizawa | 2011. 07. 26. 23:22:53 | #15409 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Koinak)
Nem válaszol, csak szótlanul mered maga elé, gondolkodik, egészen addig, amíg bele nem alszik zavaros, de mégis rendkívül érdekes, és mulattató gondolataiba.
Mosolyogva csóválom meg a fejem, miközben lopva végignézek az alvás miatt nyugodt, ártatlanságot sugárzó arcán, testén.
Alig bírtam ki ne nevessek fel azon, ahogy elképzelte megöregedését, pedig biztos besértődött volna rajt, ha tudja, beletúrtam magánszférájába.
Bár… Ha átváltoztatom, akkor utána mindenképp meg fogja tudni. Be kell majd avatnom abba, vámpírként is öregedni fog. Kevesebbet, és jóval lassabban ugyan, mint egy ember, de fog. Öregedés nélkül én is még egy kisbaba lennék…
- Koi, hazaértünk - állítom le a motort, és cirógatom ki pár tincsét arcából.
- Mmmm... máris? - nyög fel álmosan, mielőtt rám emelné kissé még homályos tekintetét.
Annyira szép… Vigyorogva figyelem, várom, jobban felébredjen, amíg nem suttogja azt, hogy szeret, és ránt magához egy forró, tüzes csókra.
Egyből hevesen viszonzom érzéseit, élvezem ki szájának ízét, ahogy ő is egyre szenvedélyesebbre veszi, kacéran belemarva még ajkaimba is.
Irtó jó a kicsike, habár tudom, be kéne mennünk, mielőtt felkel a nap, simán rávetném magam, és a magamévá tenném, a porráégés veszélyét is felvállalva, ha amikor pihegve elszakad tőlem nem jelentené ki, amíg nem változtatom át, nem szexelünk.
Szavai hidegzuhanyként érnek, pillanatok alatt komolyodok meg, és figyelem feszülten arcát, vonásait.
Zsarolni, vagy irányítani próbál?! Akármennyire is imádom Koit, az ilyesmiket még tőle se tűrném.
- Mi? - kérdezek rá.
Könnyed mozdulattal hajol nyakamhoz, szívja meg egy részén bőröm, és harap belém, olyannyira feltüzelve foga érintésével, hogy mindent, amit az előbb mondott feledve sóhajtok fel elégedetten.
- Ha vámpír leszek, dugunk, addig már nem - közli azonban ismét határozott hangon, mielőtt kiszállna mellőlem, és elindulna befelé.
Jól tette magamra hagyott azok után, amiket mondott. Ha itt lenne még, már nem élne. Úgy beleütök az anyósülésbe, mielőtt utána indulnék, hogy az megadóan veszi fel öklöm formáját egy helyen.
Haragomból rókámnak is kijut, olyat kap, a falon köt ki.
- Ha Apple-chan közelébe mész, leharapom a karod - nem bánthatom, nem bánthatom… Tudom, mégis alig bírom magam visszafogni, el is lépnék mellőle, közeléből, az érdekében, ha nem nehezítené tovább a dolgom azzal, hogy elkapja karom, mialatt kijelenti, ha csak a szex miatt vagyon vele, akkor egy örökkévalóságig bánni fogom, átvertem.
Szerencsére még az előtt enged el mondandója végeztével, mielőtt mindkettőnk bosszúságára megrövidíteném egy karral.
Morcosan vonulok is el aludni, majd amikor nem megy, keresek pár inast, és tisztázom velük, mit készítsenek elő, és hogyan a nagy eseményre.
Fekete, és sötétkék gyertyákat akarok a fürdőbe, ahogy a vízbe is sötét színű szirmok szeretném, ha szórnának. Az már nem érdekel, hogyan is csinálják meg mindezt, amikor még minden bolt zárva, viszont melegen ajánlom nekik, egy fél óra alatt készüljenek el mindennel.
Sápadtan bólintanak, mielőtt elrohannának riadóztatni a ház egész népségét, elégedettebben megyek vissza szobámba, dőlök le újra, és kezdek el gondolkodni azon, megéri-e érte ez a sok cécó.
Elmélkedésem az ajtó nyitódása, és pár tétova lépés szakítja félbe. Már az illata alapján tudom, Koi lépett a szobába, mégse nézek rá addig, amíg mellkasomra nem hajtja puha tincseit.
- Bocs... mármint... nem akartam bunkó lenni, csak ez gondolom, nagy dolog. És szebbé akartam tenni ezzel, csak rosszul fogalmazok - félreértettem a szavait, és egyfajta ünneplésnek szánta szextilalmát???
Én marha…
Finoman túrok tincsei közé, mosolygok rá, amikor rám néz. Tényleg nagyon vissza kell magam fogni, nem lesz az jó, ha minden ilyen apróságon, amit nem is értek meg besértődök.
- Semmi baj - hintek egy lágy csókot ajkaira.
Amikor elszakad tőlem, mivel letelt a fél óra, meg akarom kérdezni arról, nekiállhatunk-e végre vámpírrá változtatni, viszont több időt adva szolgálóimnak jelenti be, kínai vacsit kért házhoz.
- Rendben. - adom meg neki nagy sóhajjal utólagos beleegyezésem utolsó emberi vacsorájához, majd komolyabb hangon teszem fel neki azt a kérdést, amit már az előbb is akartam.
Tétován bólint, több nem is kell.
Már ez a fél óra is sok volt a közelsége nélkül, mosolyogva nyugtázom magamban beleegyezését. Ő már az enyém, és senki nem veheti el tőlem.
***
Hamar kihozzák rendelésünk, míg Koi a csibéinek evésébe, én a futár fűszeres, pikáns vérének ivásába kezdhetek bele.
Gyorsan végzünk, ráadásul kis jelöltem megint felizgult csak attól, hogy ettem, amikor elé lépek, és magamhoz húzva elindulnék vele a tettek mezejére, izgatóan nyalja le azt a pár csepp vért ajkaimról, fogaimról, ami még ott marad, mielőtt rájuk tapadna egy szenvedélyes csókra, mindennél jobban felkorbácsolva hevességével az iránta érzett vágyaim.
- Csináld - suttogja halkan ajkaimra. Képtelen vagyok arra, ne vigyorodjak el ismét.
- Türelem… - kapom ölbe, bódítom újra el egy érzéki csókkal, miközben így, őt csókolva indulok el vele a fürdő felé.
- Mi történt itt??? - mászik le ölemből, hogy jobban körbe tudjon sétálni a hatalmas teremben, ahol most mindenhol, még az emeletről lógó gyertyatartókban is gyertyák ragyognak a kért színekben szolgálóim szerencséjére, misztikussá, és kísértetiessé téve a fürdőszobát.
- Tudom, kicsit talán giccses… - rántom vissza magamhoz egy újabb csókra, ízének élvezése közben ruháink is letépve, hogy enyhén remegő testét zavaró tényezők nélkül tudjam magamhoz szorítani - De ahogy te mondtad, amire készülsz, nagy dolog, és én is meg akartam adni a módját. Bár… - teszem hozzá csöndesebben - Szeretném, ha nem bánnád meg döntésed később sem. Biztos, készen állsz arra, hogy a tanítványom is legyél, ne csak a szeretőm?
Arrébb lök magától, és ökölbe szorítja kezeit, így mordul rám dühtől szikrázó szemekkel:
- Már mondtam, hogy igen. Hányszor ismételjem még el?! Igen, igen, igen… - keze még mindig remeg egy picit, de megnyugtat az a tény, komolyan gondolja, velem akar lenni az örökkévalóságig.
- Ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérdeztem. - termek előtte, egy fogas vigyorral, majd csókolom meg lágyan, húzom magammal az alig langyos vízbe, a sötét szirmok közé. Amikor pedig elhelyezkedem a medence egy víz alatti magasabb pontján, ölembe ültetve veszem még jobban birtokba a vágytól, és az izgalomtól forróvá vált testét, vizes ujjaimmal végigcirógatva, hűtve mindenhol parázsló bőrét, mielőtt nyakába süllyeszteném fogaim.
Most még harapni is óvatosan haraptam meg, nem szisszen fel annyira se, mint szokott, csöndben ölel, és simogat, tűri, vérét kortyolva cirógassam tovább.
A gyertyalángok pislákolása, és a néha néha arrébbmozdulásunk miatt hullámzó víztükör mellett nyelésem, és légvételeit lehet csak hallani, hála intelmemnek, a teljes házamban csönd honol, tökéletes nyugodt légkörbe burkolva kettőnket.
Kicsikém néha nyög fel hangosabban, és szorít magához jobban, habár fogása szíve ritmusával együtt gyengül, pár perc után már nem elég csak kezeimmel tartanom, erőmre is szükségem van ahhoz, ne essen össze, ahogy testét fokozatosan elhagyja életereje.
Mindig is féltem attól, mi lesz, ha vámpírrá teszek valakit, viszont most rettegés helyett határtalan boldogságot érzek attól, hogy Koi rám bízta a sorsát, a kezembe helyezte életét, és még most, a végső pillanatban se gondolta meg magát.
Csak a nevem, vagyis az általa kreált becenevem sóhajtja akkor is, amikor lemosva a homlokán gyöngyöző izzadtságát fogaimmal megvágott kezem ajkai elé emelem.
- Ne beszélj, igyál. - utasítom halkan, egy gyengéd mosollyal.
Nincs már ereje biccenteni sem, viszont eleget téve kérésemnek iszik véremből pár kortyot, mielőtt elveszítené öntudatát, és a sötétségbe zuhanna.
Még mindig mosolyogva kelek fel, hogy jobban magamhoz ölelve kissé kihűlt testét indulhassak el vele, vihessem a hálónkba. Most nem hidegre lesz szüksége, mint eddig, hanem meleg takarókra.
Gyorsan elérjük a célunk, és megkapja, mellé telepedve, figyelem nyugtalanul, cirógatom, és beszélek hozzá, kérem mestereként is, maradjon velem, majd sóhajtok fel megkönnyebbülten, amikor végre hosszú órák után úgy hallom, légzése, és szívverése ismét normális lesz. Jól csináltam, szerencsére időben hagytam abba vére ivását…
Rókucim, aki denevére kalitkáját behozva telepszik mellém arra kérem, rángassa ide házunk személyzetének egy tagját. Éreztem már eddig is a kicsike érzéseit, szükségleteit, viszont nem ennyire erősen, ahogy eddig azt se tudtam, annak, akinek tanítványa van, az kényszert érez arra, csillapítsa tanonca vágyait.
- Jó reggelt. - köszöntöm, amikor végre nyűgösen kinyitja szemeit, és rám emeli tekintetét, mielőtt egy lágy csókot lehelnék az ajkaira. Nem viszonozza olyan erősen, mint szokta, még nagyon gyenge. Nem is erőltetem sokáig, hamar elszakadok tőle.
- Neked is. - pihegi visszacsukott szemekkel elmosolyodva, talán vissza is aludna, ha nem faggatnám tovább, arcát végigsimítva:
- Hogy vagy? Harapnál valakit? - ahogy lassan eljutnak még fáradt, és gyenge tudatáig kérdéseim, újra rám néz, majd arcára is kiül, a döbbenet.
Egyre nagyobb zavarban van, megnőtt szemfogait is óvatosan végigtapogatja ujjaival, mielőtt alig hallható vallomást tesz:
- Elég ramatyul. Amikor szólítottalak, azt hittem, meg akarsz ölni. De… Ha jól érzem… Sikerült átváltoztatnod…? - még szép. Elvégre Istenadta tehetségem van azokhoz a dolgokhoz is, amiket soha nem próbáltam… - És… Tényleg elég éhes vagyok ahhoz képest, hogy ettem, mielőtt elkezdtük…
Mintegy végszóra jön be rókám az egyik szobalánnyal, gonosz vigyorral állok fel, és tessékelek közelebb kicsikém ágyához, kérem meg arra, gyanúját elaltatva, segítsen ápolni, miközben a kicsikével gondolatban közlöm, jó étvágyat hozzá.
Ami ereje van, annak már elégnek kell lennie ahhoz, elkapja, és szárazra szívja.
Örömmel nyugtázom magamban, elég erős. Sőt… Még több ereje is van, mint gondoltam. Előző fáradtsága mintha tovatűnt volna veti rá magát a sikoltozni kezdő nő nyakára, és kezdi el vérszomját csillapítani azzal, hogy hatalmas kortyokkal szívja magába a nő meleg vérét.
|
| Rauko | 2011. 07. 24. 10:53:53 | #15339 |
Karakter: Koi
Megjegyzés: ~Yoshimnak~
Annyira nem reagál semmit, hogy inkább feldobom, hogy menjünk vissza, mert meztelenül azért hideg van. Erre viszont nem enged. Dilis vámpír...
- Visszamehetünk, de előtte tisztázzunk valamit. - Elsőre kicsit berosálok, hogy most elküld a halál faszára, de égül csak próbálok figyelni és nem remegni. - Vámpír vagyok, tehát a dühön, és a boldogságon kívüli érzelmekkel nem igen vagyok tisztában. De… Ha azt jelenti a szerelem, amire te gondolsz, hogy rosszul érzem magam, ha kartávolságnál messzebb kerülsz tőlem, vagy ha más hozzád ér, és hogy közelségedtől hevesebben ver a szívem, akkor azt kell mondjam, én is szeretlek.
Egy picit összeszorul a szívem... ez nagyon jól esett!
Lassú, finom csókot váltunk, és ő bevallja, hogy ötszáz év alatt senkit nem szeretett még meg. Nos, ez kölcsönös. Én se nagyon voltam még ennyire beleesve senkibe sem.
***
De a szobába visszaérve kis közjátékra leszünk figyelmesek. Két muki Apple-chant akarja molesztálni, amit én nem engedek és fél füllel hallom a dolgokat, miután visszaszereztem kicsi denevéremet egy idegesítő nőtől.
Szóval el kell hagyni a hotelt... nem is baj. Nem gond, legalább túlesek rajta gyorsan, és már vámpírként jövök vissza és nem fognak baszogtatni az idióta faszok!
***
De amikor másnak éjjel elindulunk, még akkor is vn bennem egy pici félsz. Hiába volt az esti észveszejtő szex megint, nem tudom kiverni a buksimból: mi van, ha csak auért változtat át, hogy tovább dugjon, és ha rám un, akkor kidob? ...
Végül a kocsiban egy szót sem szólok. Mi értelme lenne akármit mondani, ha kibaszottul nem tudok semmit? Fogalmam sincs, hogy mit és hogy akarok, csak az az egy tuti, hogy vele kell lennem. Már nem tudom máshogy elképzelni. És ha így maradok vele, emberként, akkor nem sok időm van. Előbb-utóbb, és inkább előbb, elkezdek öregedni, ráncosodni, idővel már a farkam sem fog felállni, és ha a külsőm nem riasztja el, akkor dugni sem tudnánk, mert ugye egy bizonyos kor felett már nem ajánlatos az anális szex.
De ha átváltoztat, akkor én is vámpír leszek, ugyanolyan vérszopó, mint amilyen ő meg a többiek... örökké fogok élni, ilyen fiatal maradok, amíg le nem nyisszantják a fejem. Vele lehetek még ki tudja, meddig, akkor dughatunk, amikor akarunk és nem fogok öregedni.
Viszont ha ember maradok, akkor maradnak az előbbi opciók...
***
- Koi, hazaértünk - suttogja halkan, és nagyon úgy érzem, hogy elaludtam.
- Mmmm... máris? - kérdezem, és kinyitva a szemem, a mosolyát látom. Ahogy ez tudatosul bennem, eldöntöm: vámpír akarok lenni. Erre a mosolyra akarok ébredni még igencsak sokáig.
- Szeretlek - suttogom neki, és magamhoz rántva csókolom meg. Gondolom, fogalma sincs, hogy mi lehet ez a szeretethullám, de nem is baj, elég, ha én tudom.
Édes, lassú és szenvedélyes csókra hívom, olyanra, amit szeretek, de nem szoktam adni és kapni sem. Lágyan szívom meg a számba tolakodó nyelvét, majd megharapom az alsó ajkát, ezzel is csak fokozva a helyzet szexisségét.
Aztán megadom a kegyelemdöfést:
- Amíg nem változtatsz át, nem szexelünk - suttogom ajkaira.
A hatást fel kellene venni videóra.
A mosolya leolvad, majd az arcán pillanatnyi düh száguld keresztül de gondolom, rájöhet, hogy ezzel semmit nem ér el, mert a düh gyorsan valami kétségbeesés-féle érzéssel cserél helyet, amiről így hirtelen semmi biztosat nem tudnék mondani, de... félelmetes.
- Mi? - nyekergi, de csak a nyakához hajolva szívok egy részt, majd ráharapok, mire felnyög.
- Ha vámpír leszek, dugunk, addig már nem - suttogom, majd ellépek tőle és kimászva alóla, betipegek a házba, mint aki jól végezte dolgát, kezemben Apple-chan ketrecével.
Az ajtó kinyílik, mert milyen szellemkastély lenne, ha nem? Hehe.
Rókuci már vár minket, én pedig lehajolok hozzá.
- Ez a denevér nem kaja, érted? - nézek rá szigorúan. - Vigyázz rá és viseld a gondját, de nem eheted meg - intem meg azonnal, elkerülve a bajt. Tudom, hogy érti. Ha azt érti, hogy rendeljen pizzát, akkor ezt is fogja.
Aztán belép Isora-chan is, és egy jól irányzott rúgással üdvözli a pici szőrmókot. Felsóhajtva nézek rá.
- Ha Apple-chan közelébe mész, leharapom a karod - szögezem le, de ő igencsak feszültnek látszik. - Hé! - Ellépne mellettem, de megragadom a karját. - Ha csak a szex miatt vagy velem, egy örökkévalóságig bánni fogod, hogy átbasztál - szögezem le, majd elengedem, picit ellököm és tüntetőleg egy külön hálóba vonulok, ami egyébként is az enyém lenne, mert a cuccaim is ott vannak, de sosem ebben az ágyban alszom el, hanem az övében.
De nem jön utánam. A rókuci bukkan fel kis idő után, és egy éttermi lapot hoz a szájában. Elmosolyodom.
Biztos bedobták a postaládába, ő meg eltette nekem. Bár sosem értettem, hogy ki hozza be a szórólapokat, ha nem én, nem Isora-chan, ez a kis édes meg tuti nem réi fel.
- Köszi - vigyorgok, majd átfutom. - Kínai kajálda? Érdekes gondolat - nyalom meg ajkaimat, de be kell vallanom, éhes vagyok. Az órára nézek: reggel hat. Már van kiszállítás is, király. Ha jön a futár, ő lehetne Isora-chan reggelije/vacsorája, mert nem tudom, akar-e aludni, vagy inkább készül a dologra.
Aztán előkotrom a telómat és tárcsázok. Rendelek egy adag rizst és szimpla csirkemellfalatokat, mézes-szezámmagos bundában, meg egy pohár sült diót. Amikor ez megvan, leteszem Apple-chant és átmegyek Isora-chan hálójába. Az ágyon fekszik, a karjával takarja el a szemét, de nem alszik.
Csendben lépek az ágy mellé, majd befekszem mellé. Talán durva voltam vele...
- Hé... - szólítom meg, de nem reagál, így csak a mellkasára hajtom fejem. - Bocs... mármint... nem akartam bunkó lenni, csak ez gondolom, nagy dolog. És szebbé akartam tenni ezzel, csak rosszul fogalmazok - vallom be, mire érzem, hogy az ujjai a hajamba kúsznak. Felpillantok. Mosolyog.
- Semmi baj - mondja kedvesen, majd lehajol egy csókért.
- Rendeltem kínait - jelentem be a csók után.
- Vacsira kínai? - húzza el a száját.
- Azok többségében gebék, nem lesz bajod - emlékeztetem, mire ő is elmosolyodik.
- Rendben. Utána nekiláthatunk? - kérdezi, mire félve bólintok.
***
Amikor elkezdett a srác visítani és valamit az anyanyelvén gagyogni, rám pillantott. Tudtam, hogy azt mondja, hogy mentsem meg, a szemei könnyesek voltak, de ahogy meg sem fordult a fejemben, hogy elhúzzam tőle a kedvesemet, rádöbbentem arra, amit egyébként is tudtam egy ideje.
Nem tartozom ebbe a világba. Kegyetlen vagyok, mint ők, és ez így lesz jó.
Aztán, ahogy megeszi ő is a srácot meg én is a csirkémet, hozzám lép. Lenyalom az ajkáról a kicsepegett vért, aztán a fogairól is, és végül egy csókban forrunk össze. Ahogy a csirke meg a vér íze keveredik, valahogy feltüzel.
- Csináld - súgom.
|
| yoshizawa | 2011. 07. 03. 21:24:48 | #14753 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Koinak)
Méghogy az övé lehet… Hahh…
Vissza akarom utasítani az ajándékot, viszont egyszerűen nem tudom azt mondani haveromnak, nem kérünk kedvességéből, dugja fel magának azt a kis vinnyogó dögöt, amit Koi ölébe nyomtak, miután tanoncjelöltem megelőzve felháborodásom azt visítja, hogy halálcuki, és megkérdezné tőlem, megtarthatja-e.
Inkább kitérően visszakérdezem, minek is nekünk.
Ezt a jószágot etetni, és gondozni kéne, ami sok sok időt elvenne tőlünk. Ha még vadászna magának azt mondanám, rendben van.
- Na, már! Ne legyél ilyen antiszociális, édes. Ajándékba kaptam, hadd tarthassam meg - hízeleg olyan mesterien… Egyszerűen nem bírok neki ellenállni.
- Azért adod, hogy engem idegesíts? Tudod, hogy a rókát is nehezen tűröm meg – próbálom meg dühöm inkább a rajtunk, pontosabban dühömön szórakozó vámpíron levezetni.
- Nem neked adom, hanem a tanoncodnak. Igazán helyes fióka lesz belőled, fiú – grr… Meg az anyád…
- Kikaparom a szemeid, ha megpróbálsz felé közeledni!!! – közlöm vele gondolatban, de erre csak még szélesebben vigyorogva vág vissza azzal, hogy pedig ő úgy tervezte, kölcsön csábítás visszajár.
- Kevés ahhoz az erőd, elvedd tőlem, már most megmondom. A szépségedről nem is beszélve. – oltom tovább telepatikusan, erőm minimális részét is kiengedve közben.
Persze erre már ő is kiengedi erejét, valamint esne is nekem, tanoncával együtt, ha Koi nem állna fel, és hajolna meg felé, olyan udvariasan megköszönve az állatkát… Csak lesek…
- Huuu, nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni. – fordítom egyből minden figyelmem felé. - majd… Kaján vigyorral könyvelem el magamban, legközelebb vigyáznom kell arra, mit mondok neki, mert még utóbb ha nem, felnyársal a szemeivel.
- És milyen udvarias… Szép is. Majd szeretném látni, ha már fióka lesz – ez tényleg öngyilkos akar lenni… - amikor kicsi Koim bólint, azt válaszolom, hogy oké, de gondolatban ismét megfenyegetem.
Bár ezúttal fejleharapással, hátha attól abbahagyja a hülyeségét.
- Akkor mehetünk? Vagy van megbeszélnivalótok? Mert akkor addig elviszem Apple-chant a szobánkba – fordítja fejét felém, majd vendéglátónk felé is, majd vissza rám hirtelen, kedvesen mosolyogva szavai közben. - Adok neki almát és jönnék – gondolkodóba ejt, amit mond, de aztán úgy döntök, hiába sok a vámpír errefelé, meg fogja tudni magát védeni velük szemben.
- Végülis... itt megvárlak. – az egyszerűbb lesz, előbb indulhatunk. - Siess – közlöm, amire el is szalad. Úgy szorongatva közben azt a kalitkát, mint egy értékes kincset. És ez az Apple-chan elnevezés is…
Úgy látszik az ő állatát nem nyírhatom ki olyan gyorsan, mint ahogy az enyiméit szoktam…
- Így elereszted egy vámpíroktól hemzsegő szállóban??? – he? Lustán fordulok az ajtó felől Toakára, hogy aztán döbbenetére válaszolva megránthassam a vállam.
- Ügyes fiú, hidd el, nem lesz képes arra senki, hogy bántja. – rosszalló fejcsóválás, és egy kijelentés, miszerint hiszi, ha látja, de nincs időnk tovább társalogni erről.
Szöszkém tornádóként zúg be a szobába, bújik hozzám.
Gyorsan ment a kolonc lerakása, de gyanús, ennyire átölelt.
- Mi történt? - próbálok meg szemeibe nézni, viszont mintegy válaszolva kérdésemre lép be a szobába az, aki elől futott.
- Mit keres maga itt? - faggatja vendéglátónk. Szemtelen vámpír a belépő, az már biztos. Ráadásul most még a vérgőz is teljesen elborította az agyát.
- Az a kis kurva megsértett és belém rúgott. – kis kurva?! Az én Koim?! Ezért a sértésért ha Toaka nem szólna rám, maradjak, ne öljem meg a nyomorultat, mert még azt se érdemli meg, fölállnék, és kibelezném.
Egy selejt nem beszélhet így az én kis jelöltemről…
- Mert hiába mondtam, hogy ki vagyok, az a csöködt agyad nem fogta fel! Hagytam volna, hogy megegyél? - ordít vissza neki az emlegetett, mielőtt még jobban hozzám bújna.
- Takarodj – kérem nemes vámpírhoz méltón, majd gondolatban hozzáteszem, azt is, mielőtt már nem tudnál.
Persze ahhoz képest, én nem tudom, ő ki, mintha körülöttem keringő erőmtől magához tért volna előző kábulatából vágja le, én ki vagyok, és hajol meg, valamint távozik eszeveszett gyorsasággal.
- Mi volt ez? – kérem azért számon elvonulása után Koit is.
- Amit hallottál – sóhajt még mindig remegve az események miatt - Letettem Apple-chant és siettem vissza, de ez a dög rossz helyen állt, én nekiszaladtam és onnantól tudod a storyt.
Ennyi elég is volt a mesedélutánból.
Még mielőtt Toaka elkezdené, igaza volt, nem kellett volna így elengednem egyedül, kijelentem, mi megyünk, és magammal húzva kicsim lépünk le vendéglátóinktól.
Persze amikor a kertbe érünk, Koitól már gyengédebben kérem, kapaszkodjon, majd amikor megteszi, repülni is óvatosabban repülök vele, mint ahogy általában szállni szoktam.
A célunk egy hatalmas szikla a szálló egy távolabbi, és néptelenebb területén.
Azt hittem, út közben végig oltani fogja azt a nyomorultat, és dühöngeni fog rajta, de hogy még ideértünk se teszi, meg kell állapítanom, valami gond van vele.
- Zaklatott vagy? - kérdem halkan, végigsimítva közben a karján, oldalán.
- Mondhatjuk – sóhajt ismét hatalmasat, majd fordul is szembe velem, hogy így még jobban megbizonyodhassak szomorúságáról, amikor hatalmas szemeiben a bánatot látom megcsillanni. - Arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha most átváltoztatnál – folytatja közben, szavaival teljesen ledöbbentve. - Szeretném, ha átgondolnád ezt te is – beszédével egy időben arcomon is végigsimít, hízelegni próbál. - Úgyis hozzád kötöttem magam egy életre és unom, hogy mindenki emberfattyúnak, meg emberkurvának titulál. Ha vámpír lennék, akkor legalább nem találna meg minden faszkalap – kis naív…
Sajnos ez nem így van, néha a tanoncok élete nehezebb, mint a vámpírok mellett élő embereké, ráadásként nekem is baszogatnom kéne, ha valamit nem úgy tenne, mint ahogy azt mondom neki.
Tisztáznám vele, mégse tudom elvenni a kedvét az átváltozástól azzal, hogy ezt ennyire nyersen megmondom neki, főleg mivel tényleg vámpírként akarom még jó hosszú ideig magam mellett tudni.
- Ha hazamegyünk, átbeszéljük ezt, rendben van? Most szeretném élvezni ezt a pár napot. De ha ez a kérésed, megteszem. – térek ki a felelet elől.
- Mond... fájni fog? – jön következő kérdése.
- Ezt is elmondom, ha otthon leszünk, Koi – válaszolok újra tömören. - De most csak élvezd. Vagy már nehezebben megy? - cirógatom vissza haja közé egy szemei elé befurakodó szőke tincsét.
- Tudod – dől vissza mellkasomnak, jobban belesimulva ezzel az ölelésembe. - Otthon mindig én voltam a kurva, a fattyú és a retkes, rohadt buzi. Azért kezdtem el szívni, mert ott, azok között a faszok között voltam valaki, mind olyan lúzerek voltak, mint én. Talán még szerettek is. Egyszer emlékszem, tél volt és baszottul hideg. Nem volt fűtés a lakásban, mert nem volt elég zsém, hogy leperkáljam a házmesternek, és lekapcsolt. – grr… Megkeresem, és megölöm.
- Azt hittem, meg fogok dögleni. Aztán az egyik srác, akivel lógtam akkor is, mikor veled taliztam, áthozott egy picike hősugárzót. Azzal aludtam hónapokig. A családom... sosem segített. A középsuliban elég rossz voltam, és apám rám unt. Mikor egyetemre mentem, kitagadott, hogy menjek a faszba, aztán még az is kiderült, hogy meleg vagyok. A konyhában ültünk éppen, és akkor mondtam el neki, gondolván, hogy majd értékeli az őszinteséget, de a faszt. Belebaszta a kezembe a nagykést – azt hittem, vele, és anyjával még mielőtt átváltoztatom, találkozni akar, és el kell vinnem hozzájuk, viszont az alapján, amit elmond, és tenyere alapján, amin ott a kés okozta heg, más a szitu. Egyre mérgesebb vagyok szüleire. Sőt… Azt hiszem, ha vámpír lesz, őket fogom vele először megöletni…
- Eljöttem, de szar volt... viszont legalább nyugi. Ha kúrással kerestem a pénzt, mert olyan is volt, nem kérték számon, csak leköptek. Emlékszem, mikor elvégeztem a sulit, és megkaptam róla a papírt, az egyik volt társam a szemembe köpött, és közölte, hogy ennyit érek – nevet fel megint kínjában. - Szar volt. De aztán jöttél te, és reméltem, hogy melletted majd más lesz. Hogy sosem leszek már fattyú meg kurva, ehelyett épp, amikor a legjobban kellene érezni magunkat, ilyenek történnek.
Sokkoló a története, percekig nem is tudom mit mondhatnék rá. Csak ölelem, és illatos tincsei között feje búbját csókolgatom, mint ahogy beszéde közben is csináltam. Jó lesz neki… Arról én fogok kezeskedni, hogy ezt a pár évecskét, amit emberként töltött elfelejtse vámpírként, mellettem.
- Sosem láttalak még ilyennek – sóhajtok aztán halkan, amikor már nem akarok ebben a pillanatban elmozdulni mellőle csak azért, hogy mindenkit kinyírjak, aki valaha bánthatta.
Furcsa ennyire csöndesen, mégis ugyanúgy tetszik ez az énje, mint amivel hevesen küldi el még apám is a fenébe.
- Az éremnek két oldala van, Isora-chan. – fordul szembe velem ismét. - Nem lenne most kedvem vidámparkozni... baj lenne, ha csak ülnénk itt, és holnap mennénk? – miatta akartam odamenni, amúgy nem bírom a nyüzsgést.
- Dehogy... az van, amit szeretnél – búgom neki halkan, kicsit megkönnyebbülve is, mielőtt megcsókolnám, hosszan kiélvezve édes ajkainak ízét. Imádom, függök tőle…
Vele akarok lenni, fontos a boldogsága…
- Szeretkezzünk – suttogja hirtelen, homlokát az enyémnek döntve.
Fogalmam sincs mire gondol, eddig is simán megdugtam, ha kérte, homlokráncolva nézek rá még amikor folytatja is:
- Ne dugjunk, szeretkezzünk a holdfényben. Lágy, egykörös action, felvezetéssel, mindennel - vagy úgy… Így már értem.
Mosolyogva rántom magamhoz közelebb, és kezdem el cirógatni, csókolni ahol csak érem, és veszem úgy kezelésbe, ahogy eddig még soha, de ahogy mindig is megérdemelte volna…
***
Elégedetten cirógatom még mindig mellkasomon fekvő fejét, puha tincseit. Sosem gondoltam volna, pont ő ilyen érzéki szeretkezést kér tőlem, de most nagyon jól esett, hogy ezzel hozakodott elő. Teljesen lecsillapodott az összes indulatom hevességétől.
- Szeretnélek nem elveszíteni, de ha nem mondom ki, megpukkadok. – sóhajt egyet hirtelen - Szeretlek, Isomura Nakata – hogy mi???
Talán furcsának tűnhet neki, de megdöbbenve húzom kicsikét feljebb, hogy a szemeibe tudjak nézni. Nem tudom, jól hallottam-e azt, amit mondott, még akkor sem, ha vörös arca arra enged következtetni, éles füleim most se csaltak meg.
Szeretne? Pont engem??? Soha nem tettem még olyat vele se, ami miatt ezt kéne mondania.
Ráadásul erre mit kéne válaszolnom olyat, amitől nem próbál meg kiszabadulni kezeim közül azzal, hogy ő inkább visszamegy a szobánkba, most, hogy ezt elmondta, mert itt kezd hideg lenni?
Vagy mondjam ki azt, amire gondolok? Hát komolyan nem tudom…
Körbenézek a környéken még egy a közelben keringő sas szemével is, csak akkor kényszerítem mozdulatlanságra egy forró, puha csókkal, és ülök feljebb vele, rendesen a karjaim közé zárva reszkető testét, amikor megbizonyosodok arról, egy vámpír sincs nemhogy a közelünkben, tisztes távra sem tőlünk.
- Visszamehetünk, de előtte tisztázzunk valamit. – kezdem el végül hozzám képest talán túlságosan is enyhén. – Vámpír vagyok, tehát a dühön, és a boldogságon kívüli érzelmekkel nem igen vagyok tisztában. De… Ha azt jelenti a szerelem, amire te gondolsz, hogy rosszul érzem magam, ha kartávolságnál messzebb kerülsz tőlem, vagy ha más hozzád ér, és hogy közelségedtől hevesebben ver a szívem, akkor azt kell mondjam, én is szeretlek.
Érzem szavaimtól zavarát még akkor is, amikor újra egy szelíd, érzelmeimtől túlfűtött csókra hajolok ajkaira, de most nem szeretném, ha hezitálna. Érezni akarom minél jobban, és minél tovább.
- Elérted, amit 500 év alatt senki, megszerettelek Koi. – suttogom neki újra, miközben felállok. Még mindig a karjaim közt tartom, de úgy érzem, tényleg nagyon lehűlt a levegő, és indulnunk kéne.
Kérnem se kell, hogy kapaszkodjon, magától megteszi, és nekiindulhatunk az éjszakánál.
A szállodai szobáig nyugodt az utunk, viszont belépve szembesülnünk kell azzal a kis problémával, Toaka csúnyán rászedett minket.
A szálloda tulajdonosa, és az egyik takarító lép hozzánk Apple-chan kalitkájával, amiben a kis állat izgatottan röpköd.
Mint most megtudjuk, nem hozhatnának be a vendégek semmilyen állatot sem a szobákba, még akkor sem, ha azt időközben kapják, ezért a jószágot vagy el kell engednünk, vagy távoznunk kell vele együtt a lehető leghamarabb.
- Adja ide! – mordul a nőre Koi, mielőtt kikapva annak kezei közül a jószág kalitkáját leülne vele a kanapéra gügyörészhesse neki, már itt vagyunk, nem fogják bántani.
- Nézze uram. – állítom meg a tulajdonost, amikor megpróbál megkerülni. – Ha erről van szó, akkor amint leszáll az éj elmegyünk a denevérrel együtt. És… A plusz károk, amiket okozott is ki fogjuk fizetni. – teszem hozzá ironikusan, de olyan mosollyal, hogy elfehéredve kér mindkettőnktől bocsánatot, mielőtt fejethajtva távoznának.
- Természetesen… - lép vissza még az ajtóból, bár remegő lábai alapján szívesebben futna el innen – Nem számolok fel semmi plusz, és nagyon sajnáljuk. Ha tehetünk értük valamit még estig…
- Húzzon innen, és ne zavarjanak. – lépek kicsim mellé.
- Rendben, már itt se vagyunk. – biccent, és becsukja az ajtót maga mögött. Morcosan lépek oda, és zárom is kulccsal magunkra, mielőtt a homlokom megdörzsölve lerogynék Koim mellé.
- Gondoltam, van valami alantas célja is annak, hogy odaadta neked ezt a kis jószágot, de már mindegy. Majd a maradék hátralévő napot máskor, és máshol pihenjük le. Jó lesz úgy? – látom rajta erősen gondolkozik, de most bele se kell néznem a fejébe ahhoz, hogy tudjam, mi jár a szöszi tincsek alatt, miközben biccent.
Ha előbb megyünk haza, akkor előbb lesz belőle vámpír.
- Bármikor megváltoztathatod a döntésed. – szedem ki öléből a kalitkát, hiszen már megetette Apple-chant.
Végig akarom dönteni az ágyon, és ismét csókolgatni, cirógatni akarom, hogy semmi más ne járjon a fejében rajtam kívül, meg se várom válaszát, nem is kell.
Ölelésemtől, csókjaimtól tényleg hamar ellazul, és megint egy fergetegeset szeretkezik velem, mielőtt lefeküdnénk aludni.
***
Nem kell sok mindent összepakolnunk, úgyhogy gyorsan végzünk, fizetünk, és távozunk. Bár… Mivel még a kocsiban is látom rajta, elég feszülten markolgatja állatkája ketrecét, megpróbálom megnyugtatni.
- Igyekezni fogok nagyon, ha tényleg szeretnél átváltozni, akkor az ne legyen annyira kellemetlen. – duruzsolom neki miután megcsókolom, és beindítom a kocsit. – De még az utolsó pillanatig is rajtad áll a döntés.
|
| Rauko | 2011. 06. 21. 00:10:01 | #14399 |
Karakter: Koi
Megjegyzés: ~Yoshimnak~
Nem elég, hogy ez a pöcs megzavar minket és letapiz, még sérteget is. De szerencsére Isora-chanom nem morci rám, így beleegyezek, mikor nyugalomra int, és kíváncsian hallgatom.
- Tisztázzuk… - Halkan beszél, de aztán megérzem az erejét... azt hiszem. Mármint ha ez a fuvallatféleség az volt... – Nem vagyok köteles senkinek az orrára kötni azt, hol járok, vagy azt, hogy épp miért járok ott. Főleg nem egy olyan tanoncnak, aki megveti volt fajtársait, és azt hiszi, övé a világ, pedig még csak 20 éve vámpír. - Ahh... az én szexi vérszopóm.
A kis görcs még szívózik, de ahogy kiderül, hogy Isora-chan meghúzta párszor hirtelen mindent megértek. Féltékeny szuka. De nem gáz, Isora-chan az enyém. Enyémenyémenyémenyém!
De mielőtt itt hagyhatnánk ezt a pukkancsot, elbőgi magát. Ch... szánalom.
Azután megjelenik a görcs mestere. Hm.... milyen ronda. Bocsánatot kér, elfogadjuk és már húzunk is innen.
De persze megint nem, mert ez a ronda segg még faggatózik, kérdez, töktudja. Hülye picsák, komolyan!
Megbeszélik, hogy holnap, de ez a dög lekullancsoz engem! Pöcs! LANKADT pöcs!
***
- Mit szólnál hozzá, ha másnap éjjel, miután tárgyaltunk azzal a tuskóval eltűnnénk az erdőben és sétálnánk egy jót? Persze azt se tudom, szeretnél-e jönni. Milyen kedves tőle. Közben megérkezünk, és kényeztetni kezd, de ez a kirándulás-téma kifejezetten tetszik!
- Ha megyek veled… - kezdem, de nehéz beszélni, amikor az az ügyes nyelve épp a nyakamon szaglászik körbe. – Akkor hamarabb indulhatunk. Ami azért lenne jó… Mert állítólag valahova aahhh ahhz erdőben… A prospektus szerint… - Na, ez így nem lesz jó! - Had mondjam már végig!!! - Kuncog, de sikerül leállítani egy picit, amíg elrebegem, hogy mit is akarok. - Naszóval… A prospektus szerint az erdőben van valahol egy barlang, ami egy földalatti vidámparkhoz visz le. Állítólag van körhinta, meg nyüzsgés, meg minden, ami kell… Ugye megnézzük? – kérdezem, és udvarolok is. Nincs ellene más fegyverem, csak a hízelgés abban viszont jó vagyok. hehe.
- Mindenképp. – Éééés már támad is le. Ohhigen. Ez a pasi az életem...
***
Ahh... most hisztizhetnék, hogy micsoda állat, de imádom. Ha nem kapnék belőle ennyit, elvonási tüneteim lennének. De az a két óra alvás nem volt sok, de majd kiheverem közben!
Mikor odaérünk, kopogunk, és benyitunk. A vérszívó Rókuccáról kérdez, én meg el is mondom a véleményem. Rókucca nagyon fair kis állat, szeretem őt is. De mikor mennék, le vagyok oltva, hogy nyugodjak le, és még várjak. aztán a vámpír Isora-chan kezébe nyom egy kalitkát. Hm... ez egyre izgalmasabb!
- Mire véljem ezt a miniatűr vérszívót?! – kérdezi életem értelme idegesen.
- Ugyan, nyugi már. Veled ellentétben gyümölcsöt eszik, és szerintem egész aranyos. Ha kéri, és a rókád tényleg nem bántaná, akkor pedig az övé lehet.
Megszeppenve bújok a kalitkához, és leveszem a kendőt róla. Egy pici kis denevér.
- Uuuuu, ez halálcuki - visítok fel. - Megtarthatom? - pislogok fel Isora-chanra édesen.
- Minek ez nekünk? - morogja.
- Na, már! Ne legyél ilyen antiszociális, édes - simogatom meg a karját. - Ajándékba kaptam, hadd tarthassam meg - kérem könyörgő szemekkel.
Szemforgat, morog, és megint a vámpírra néz.
- Azért adod, hogy engem idegesíts? Tudod, hogy a rókát is nehezen tűröm meg - szívja a fogát.
- Nem neked adom, hanem a tanoncodnak - javítja ki, majd rám néz. - Igazán helyes fióka lesz belőled, fiú - mosolyog. Őt valahogy nem érzem fenyegetőnek, így kedvesen rámosolygok és kiegyenesedve felé fordulva, picit meghajolok.
- Köszönöm, ez igazán kedves - mondom bájos hangon, mire meghallom a fejemben Isora-chant.
- Huuu, nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni.
- Fogd be - morgom magamban, de szerintem nem hallhatta, így csak gyilkos pillantással jutalmazom.
- És milyen udvarias - hümmögi. - Szép is. Majd szeretném látni, ha már fióka lesz - mosolyog vissza a másik vámpír, mire én bólintok, és Isora-chan is morog egy okét.
- Akkor mehetünk? - forgolódok. - Vagy van megbeszélnivalótok? Mert akkor addig elviszem Apple-chant a szobánkba - mondom mosolyogva. - Adok neki almát és jönnék - nézek Isora-chanra, aki látom, hogy elgondolkodik, majd bólint.
- Végülis... itt megvárlak. Siess - mondja, de nem csókol meg, amit kicsit hiányolok, de majd behajtom.
Sietve szaladok a folyosón, nem nagyon jön szembe senki sem. Apple-chan kalitkája a kezemben, és ahogy a szobába érünk adok be neki a kalitkába almát és csillogó szemekkel nézem.
- Sietünk vissza, pici Apple-chan, addig legyél jó pici vámpír és ne csinálj rosszat, oké? Akkor holnap már ki is engedlek - mesélem neki, és még gügyörészek kicsit, aztán visszatakarom, és már iszkolok is vissza.
Út közben, ahogy befordulok az egyik folyosón, nekiszaladok egy testnek, akinek az illata nem Isora-chan.
- Emberfattyú - sziszegi.
- Ugyan, kérlek... én Isomura Nakata tanonca vagyok, és nem szeretnéd, ha ő és az apja rád szállnának, mert megölted Iso...izé. Nakata-sama első tanítványát - nézek fel a nagydarab pacákra.
- Ha igazat mondasz, a mestered miért nincs veled? - kérdezi gúnyosan. - Szerintem hazudsz.
- Szerintem meg húzz a faszba, te arrogáns fasz - morgom, és bokán rúgom, majd FUTÁS!
- Állj meg, te emberkurva - üvölti, és hallom, ahogy rohan utánam, de már előttem az ajtó, így belépek, és nem foglalkozva semmivel, azonnal Isora-chanhoz bújok.
- Mi történt? - kérdezi, és tolna el, de nem hagyom. Ekkor lép be a dög.
- Mit keres maga itt? - áll fel a másik vámpír és elindul a jövevény felé, akire rá is pillantok.
- Az a kis kurva megsértett és belém rúgott.
- Mert hiába mondtam, hogy ki vagyok, az a csöködt agyad nem fogta fel - kiabálom. - Hagytam volna, hogy megegyél? - kérdezem, de vissza is vackolom magam Isora-chanhoz.
- Takarodj - sziszegi neki Isora-chanom, és szerintem gondolatban mondhat még valamit, mert a pacák tényleg eliszkol. - Mi volt ez? - kérdezi tőlem.
- Amit hallottál - sóhajtok. - Letettem Apple-chant és siettem vissza, de ez a dög rossz helyen állt, én nekiszaladtam és onnantól tudod a storyt.
- Mi megyünk - mondja, és már húz is magával. Hagyom, fel sem nézek, és csak akkor érzek bármit is, mikor a kertben vagyunk. - Kapaszkodj - suttogja, és én engedelmesen ölelem meg a nyakát, mikor repülni kezdünk. Közben ő sem szól, én sem, ki sem nyitom a szemem, csak szipuzom az illatát, és a fejemet a mellkasához hajtom.
***
- Zaklatott vagy? - kérdezi, amikor egy sziklán ül, én meg az ölében.
- Mondhatjuk - sóhajtok fel. - Arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha most átváltoztatnál - nézek rá. - Szeretném, ha átgondolnád ezt te is - simítok az arcára. - Úgyis hozzád kötöttem magam egy életre és unom, hogy mindenki emberfattyúnak, meg emberkurvának titulál. Ha vámpír lennék, akkor legalább nem találna meg minden faszkalap - jegyzem meg szomorkásan.
- Ha hazamegyünk, átbeszéljük ezt, rendben van? Most szeretném élvezni ezt a pár napot - feleli. - De ha ez a kérésed, megteszem.
- Mond... fájni fog? - kérdezem, és felnézek rá.
- Ezt is elmondom, ha otthon leszünk, Koi - mosolyog rám, majd lágyan megcsókol. - De most csak élvezd - simít ki egy tincset az arcomból. - Vagy már nehezebben megy?
- Tudod - sóhajtok fel, és megfordulva az ölelésében, a hátamat vetem a mellkasának, és így nézem a csillagokat. - Otthon mindig én voltam a kurva, a fattyú és a retkes, rohadt buzi. Azért kezdtem el szívni, mert ott, azok között a faszok között voltam valaki, mind olyan lúzerek voltak, mint én. Talán még szerettek is - mosolygom magamban. - Egyszer emlékszem, tél volt és baszottul hideg. Nem volt fűtés a lakásban, mert nem volt elég zsém, hogy leperkáljam a házmesternek, és lekapcsolt. Azt hittem, meg fogok dögleni. Aztán az egyik srác, akivel lógtam akkor is, mikor veled taliztam, áthozott egy picike hősugárzót. Azzal aludtam hónapokig - nevetek fel kínosan. - A családom... sosem segített. A középsuliban elég rossz voltam, és apám rám unt. Mikor egyetemre mentem, kitagadott, hogy menjek a faszba, aztán még az is kiderült, hogy meleg vagyok - sóhajtok fel. - A konyhában ültünk éppen, és akkor mondtam el neki, gondolván, hogy majd értékeli az őszinteséget, de a faszt. Belebaszta a kezembe a nagykést - mondom, és felmutatom a tenyerem, majd úgy fordítom, hogy Isora-chan is lássa a sebet. - Eljöttem, de szar volt... viszont legalább nyugi. Ha kúrással kerestem a pénzt, mert olyan is volt, nem kérték számon, csak leköptek. Emlékszem, mikor elvégeztem a sulit, és megkaptam róla a papírt, az egyik volt társam a szemembe köpött, és közölte, hogy ennyit érek - nevetek fel megint. - Szar volt. De aztán jöttél te, és reméltem, hogy melletted majd más lesz. Hogy sosem leszek már fattyú meg kurva, ehelyett épp, amikor a legjobban kellene érezni magunkat, ilyenek történnek. - Szorosabban ölel, de percekig nem szól, csak belecsókol néha a hajamba.
- Sosem láttalak még ilyennek - mondja aztán halkan.
- Az éremnek két oldala van, Isora-chan. - Lassan megfordulok az ölelésében újra. - Nem lenne most kedvem vidámparkozni... baj lenne, ha csak ülnénk itt, és holnap mennénk?
- Dehogy... az van, amit szeretnél - suttogja, és lágyan megcsókol. Finoman, szinte kényeztetve. Nagyon tetszik ez az oldala, nagyon érzékien tud csókolni, ha épp nem akar széttépni.
- Szeretkezzünk - pihegem, mikor a homlokomat az övének döntöm. - Ne dugjunk, szeretkezzünk a holdfényben - nézek rá, mire meglepetten pislog. - Lágy, egykörös action, felvezetéssel, mindennel - mosolygok rá.
***
Megkaptam. Imádtam minden pillanatát, hiszen érzékibb volt, mint amit valaha elképzeltem. Simogatott, csókolt, szeretett... azt hiszem. Igen. Ez itt a kérdés. Ez a szerelem? Faszom, hogy ez ennyire bonyolult.
Amikor már pihegve szuszogok mellette, a mellkasára hajtom a fejem, és halkan szólalok meg.
- Szeretnélek nem elveszíteni, de ha nem mondom ki, megpukkadok. - Nagy sóhaj. - Szeretlek, Isomura Nakata - suttogom.
|
|
