- Ha ki engedsz ma estére elmondok mindent amit szeretnél tudni. – erre csak elmosolyodok. Ooh...igen.. a félvérek és a telihold...ugyan rám is hatással van, ingerültebb, agresszívabb leszek tõle, de a több száz éves gyakorlatnak köszönhetõen képes vagyok uralkodni magamon és megtartani a viszonylag emberi alakomat.

- Elõbb halljam mit tudsz.

- Nem, este ki engedsz és utána elmondok mindent. - nem enged a szavából, így hát én is megmakacsolom magam, csakhogy túl csábtó az információ ahhoz, hogy a makacsságom miatt elveszítsem, így hát rábólintok.

- Rendben de csak este, és ha megpróbálsz megszökni akkor jaj neked. – a szokásos nyelvöltéstõl most sem szakad el, de nem is baj, csak mosolygok rajta.

Megint el kell mennem, de nem akarom bezárni õt. Varázslást színlelek, majd becsukom magam után az ajtót. Kinn a kertkapura azért teszek egy kisebb rontó átkot ami egy kis kellemetlenséget okoz neki ha kiszökik, majd elindulok ezúttal az erdõ felé. Van pár erdei nimfa ismerõsöm akinek segítenem kell...

Mikor este vissza térek a lány még mindig a könyv felé görnyedve ül, ugyanott ahol hagytam. Felnéz a könyvbõl, nyakát ropogtatja és fészkelõdik...ha most nem viszem ki feldúlja az egész házat...

- Na gyere pukkancs!- mosolyogva nézek rá, kezemmel intve, hogy kövessen. Nem szól egyetlen szót sem, csak eldobja a könyvet és felpattan. Elindulok az erdõben, nyomomban az egyre izgatottabb Trisha-val. Ilyenkor jó, hogy az erdõ szélén lakom, seperc alatt már benn vagyunk a sûrûjében ahogy aztán nyugodtan át tudunk változni.

Alakot váltok én is...had higgye, hogy olyan vagyok mint õ...

fel alá kezd ugrabugrálni rohangászni mint egy kölyök aki most változott elõször farkassá vagy tanult meg emberi testet ölteni és most marhára büszke magára.

Látja, hogy vele ellentétben én csak nyugodtan állok és figyelek, és hogy ebbõl kirázzon bökdösni, harapdálni kezd. Egy ideig tûröm, megpróbálok tudomást se venni róla, de mikor már kezdem unni úgy döntök én is beszállok és vissza harapok.

Egymást kergetjük, harapdáljuk vagy épp a másikra ugrunk. Idejét nem tudom már, mikor játszottam így utoljára...ha volt egyáltalán ilyenre példa.

Nem sok mindenre emlékszem kölyök koromból...a családomra alig, csak pár elmosódott kép maradt meg. Aztán az utcára kerültem ahol korcsnak, démonfattyúnak neveztek és megpróbáltak megölni... aztán... jött a mester és felkarolt. Magához vett és én tényleg boldog voltam... még ha úgy is bánt velem mint egy fegyverrel, de legalább számba vett. Hozzám szólt... elmondhattam, hogy tartozom valakihez... aztán mikor napvilágot látott a véres igazság minden megváltozott...

Mikor hajnalodni kezd egy barlangba húzódunk vissza pihenni.

A lány egy pillanat alatt alakot vált, de nekem jóval lassabban megy és fájdalmasabb is.

- Ha tudom, hogy egy ilyen izgága kölyök vagy nem hozlak ki…- dünnyögöm az orrom alatt

- de nem szöktem el...Ha elmondom amit hallani szeretnél, megígéred, hogy nem fogsz bántani?

Felhúzott szemöldökkel nézek rá. Maximum akkor fogom bántani ha nem böki ki végre- Csak ígérd meg!

- Jól van, megígérem...

- Gondolom rájöttél már, hogy én félvér vagyok. Anyám ember volt, apám farkas. Mivel egy emberbe szeretett bele a klánját el kellett hagynia. Nem nagyon beszélt de elmondta, hogy az északi vörös klánból származik. - hirtelen köpni nyelni nem tudok. Ez a lány...ö is vörös... méghozzá északról! Ezek szerint nem vagyok egyedül...

– A szüleimet megölték a vadászok, egy ideig kerestem nyomokat, hogy a klánra találjak de mindenki azt mondta meghaltak. Azóta vándorolok.

- Egy kitaszított kölyke…- még mindig nem tudom elhinni. Annyi éven át kerestem... most pedig mondhatni az ölembe hullik egy...

Dühös morgására rázódok vissza a valóságba. A szemei kéken izzanak fel, ami különös, hisz az elõbb mondta, hogy õ is vörös...talán az anyjától örökölte és a vérvonalak keveredése miatt ilyen...nem érdekel. Válaszul az én szemeim is felizzanak. Elindul a kijárat felé de én gyorsabb vagyok nála. A földre nyomom, lábaim a dereka két oldalán, egyik kezemmel magamat tartom, másikkal a karjait fogom le.

- Eresz el! Megígérted, hogy nem bántasz…- nyögi. Vicsorogva küzd alattam, de én csak a füléhez hajtom a fejem

- nem bántalak...- suttogom kedvesen a fülébe- csak nem akarom, hogy elmenj...hogy megint magamra maradjak... úgy hiszem nem kell elmagyaráznom neked, milyen pokoli érzés ha egyedül vagy..- a hajába fúrom az arcom és mélyen bele szagolok. Halványan ugyan, de érzem a szantálfa illatát egy másik, számomra még ismeretlen illattal vegyülve...

Még egy utolsót szippantok belõle, majd karjait elengedve felegyenesedek. A szemeibe mélyedek. Nem tudom kivenni, most meg akar ölni, fél, vagy csak nem tudja hová tenni ezt az egészet... eddig jó emberismerõnek tartottam magam, hamar megéreztem mit akarnak, de õ... kész rejtély a számomra. Mozdulatlanul fekszik tovább, meredten bámulva elõre. Lemászok róla és a markomba temetett fejjel ülök mellette.

- ne haragudj...nem ismersz, így nem láncolhatlak magamhoz, csak...annyira megörültem, hogy nem vagyok egyedül... amit pedig az elõbb mondtam... nem lett volna jogom hozzá... az õ vétsége semmi, ahhoz képes amit a mesterem elkövetett...

- Mért? Mit tett?- magához tér és felül

- A mesterem...õ irtotta ki a klánt...valószínûleg az után hogy apád elment...

- maradj már nyugton!- lököm le magamról. Nem igaz...megveszett vagy mi a fene?

- Nekem ne merészelj parancsolni! Nem vagyok senkid, engedj ki!- dacosan méregetjük egymást, majd mosolyra húzódik a szám. Talán ha meg mutatnám neki ki is áll elõtte...nem. Az nem vezet semmi jóra, fõleg ha ellenség...

- Nem, elõször is maradj a helyeden! Elbeszélgetünk, aztán majd meglátjuk. - újra az ágyon köt ki és remélem ott is marad...feltéve ha nem akarja, hogy rá vessem magam...végül is...csinos szuka, csak egy a bökkenõ...semmit sem tudok róla- nos, akkor hová is tartozol?- próbálom meg újra

- Mondtam már, nincsen klánom. Egyedül vagyok, városból városra vándorlók. – aaah...megint a kifogások...

- A jelek a hátadon mik?

- Nem tudom….Kiskorom óta rajtam vannak, de nem tudom mit jelentenek – úgy tûnik kissé lenyugodott. Végre...magába révedve ül az ágyon, mintha teljesen másutt járna. Ideje vissza zökkenteni

- Tudod az ilyen válaszokkal nem könnyíted meg a dolgot.

- Nem érdekelsz, bezártál és fogva tartasz. Úgy vallatsz mintha valami elvetemült bûnözõ lennék. Ennyi erõvel én is kifaggathatnálak hogy melyik klánból származol vagy hogy miért egy városban élsz.- chö...még mit nem! Elõbb én kérdeztem, és amíg nem kapok választ lesheti hogy megnyikkanjak. Ott hagyom õt én nekilátok a pakolásnak. Ha rá várok jövõre sem lesz kész a kaja.

- Kik támadtak meg? – kérdem krumpli pucolás közben. Zavar ez a csend, ha már ketten vagyunk igazán beszélgethetnénk is...bár ahogy eddig meg ismertem a csajt nem igazán a szavak embere. Felé fordulok mire rám vigyorog. Nah, szép...

– Szóval nem beszélsz, rendben van, akkor addig maradsz itt amíg nem kezdesz beszélni. - csak a fal felé fordul, jelezve hogy nem kívánja látni a fejem. Sebaj...elvagyok én magamban is.

.oOo.

A kaja kész, egy adagot kitettem neki is, ma magamét pedig már rég megettem. Még van egy kis dolgom amit el kell intéznem így még jó is hogy alszik, talán nem fogja szétverni a házat...

kicsit elhúzódtak a dolgok, így csak reggelre érek haza. Lassan nyitom ki az ajtót, tanulva a tegnap estébõl. Ott ül az asztalnál, falatozva az õzpaprikás. Elmosolyodok

- Lehet veled normálisan beszélni vagy még mindig hallgatsz?

- Te sem válaszoltál a kérdésemre, akkor én miért válaszoljak…-hmm...úgy látszik ízlik neki az õz

- nos, ha valóban tudni akarod ki vagyok, bemutatkoznék...- fel állok majd színpadiasan meghajlok- A nevem Azazel. Az északi vörös klán valószínûleg egyetlen túlélõje és a klán tábornokának fia...- amint kimondtam családom nevét a lány úgy meglepõdött, hogy majdnem megfulladt a kaján

- hát...egyenlõre ennyit mondok magamról, most te jössz- ülök vissza karba tett kézzel

- Az és nevem Trisha, és mint mondtam már nem tartozom egyik klánhoz sem!

- jó...de farkas vagy te is, a szüleiddel mi a helyzet...

- Nem tudom- olyan gyorsan vágta rá, hogy szinte biztos hogy tud valamit. Valami olyasmit amit úgy vél, jobb ha nem tudok...

- pedig meglepõdtél amikor kimondtam a klán nevét...talán tudsz rólunk valamit?- hajolok közelebb. Évszázadok óta kutatok, de alig akadtam némi infóra. A múltunkról is keveset tudok, és hogy vannak-e túlélõk. Néhány könyv említést tesz a közelmúltban feltûnt farkasokról, de az hogy honnét jöttek, kik õk vagy hogy ma élnek-e még nem írja egyik sem.

- nem tudok semmit... nem is halottam még a vörösökrõl!- úgy pattan fel majd viharzik át a szomszéd szobába mintha attól félne rárobban a konyha. Furcsa egy nõszemély, de legalább a nevét megtudtam...

felkelek, majd kényelmesen végig ropogtatom minden porcikám. Fárasztó állandóan emberi alakban lenni...azt hiszem kiengedem egy kicsit a farkas énem és megmozgatom magam...csak ne kellene bezárva tartanom õt...nem fûlik hozzá a fogam, de másképp elszökik és egyenlõre még szükségem van rá...utána úgyis szabadon eresztem

Az itteniek tudják ki vagyok, ezért nem félnek már, viszont ma van a nagyvásár napja, így sok az idegen és a turista így résen kell lennem. Sajnos meg van annak az ára, hogy farkasként születtem, mivel az az eredeti formám nehezen tudok teljesen emberé váni. Karmok, szemfogak, fülek...és a klánra jellemzõ vérvörös szemek és fekete tetoválások. Ezekrõl ismerszik meg egy farkas.

.oOo.

Estefelé jár már, a nap bíbor színûre festi az eget az árusok pedig lassan kezdik össze szedni a portékájuk maradékát. Vagyis...nem mind. Az itteniek megtanulták már hogy itt, Syrea városában az élet javarészt napnyugtakor kezdõdik.

Békésen üldögélek az egyik fa tetején és nézem a naplementét mikor ismerõs, mégis idegen szag csapja meg az orrom. Farkas lévén hozzá szoktam már a szagokhoz, a legtöbbet meg sem érzem már, de ez...mélyen szippantok bele a levegõbe...ez más. Egy farkas, méghozzá nõstény...és megsérült...ami viszont aggaszt, talán a távolság miatt, talán a vére szaga elnyomja, de nem érzem a vörösökre jellemzõ szantálfa és hamu- vagy a feketékre jellemzõ szurok illatát. A szomszédos fekete klánnal egész jó a kapcsolatom, ha közülük egy nincs baj, de ha nem...

leugrok a tetõrõl és követni kezdem a szag nyomát. Szûk sikátorokon át vezet a nyom, ha valóban egy farkas, talán valamelyik rivális klánból, különben nem bujkálna.

.oOo.

Egyre közelebbrõl érzem a szagot, végül pedig a gazdáját is megtalálom. Barna szemei az enyémbe vájnak, arca riadt, testtartása, mellyel a falba kapaszkodik szinte görcsös. Szemeit fürkészem, hátha rájövök kilétére, de a barna szín nem árul el semmit. Talán emberként született, vagy félvér...

nem várakozik sokat, talán fél, vagy sietõs a dolga, de egy pillanat múlva már el is inal. Nem hagyhatom annyiban. Utána megyek.

Nem sokra rá újra rá találok.

- Nos, meg vagy- a tetõrõl ugrok alá, mikor meglátom újra. Tiszta vér, és már alig áll a lábán. Felé lépek, de hátrál, nem is vagyok annyira rémisztõ...vagy igen?- halljam, melyik klán küldött?- most már tudnom kell. Ha ennyire fél, oka lehet rá...

- nem tartozok egyik klánhoz sem, egyedül vagyok. Nem akarok bajt, csak egy két napig szeretném meghúzni magam.

- oh, és miért kellene hinnem neked,- jah...persze. Sehová. Lehet hogy egyedül él mint én, de akkor is tartozik valahova. A vér tart minket össze, a farkas szellem, nem pedig a lakóhely. Megragadom a karját, mire válaszul pofán karmol. Ooh.. harcias kis szuka!

- Engedj el!- kicsivel erõsebben szorítom meg, mire össze esik. Hát ez meg...karjaimban az eszméletlen, vértõl lucskos lánnyal állok a sikátor közepén. Itt nem hagyhatom, de ha így látnak meg...rengeteg idõmbe telt kiépíteni ezt a törékeny békét az itteniekkel, nem fogom feláldozni egy jött-ment kedvéért.

.oOo.

Vagy három napja annak, hogy haza hoztam, megfürdettem és össze varrtam a sebeit. Kiderült, hogy apró ezüst szilánkok törtek a sebeibe, ezért nem gyógyult, viszont ez felvet még egy kérdést. Ki tette? Farkas biztos nem, hisz nem használ egyik klán sem olyan fegyvert ami saját magára nézve is végzetes lehet. Ennyire senki sem ostoba! A másik amin megakadt a szemem...azok a jelek a hátán...hasonlít párra az enyémek közül, de sokat nem ismerek....talán egy ismeretlen család címere vagy védõ rúnája lehet?

Ahogy ezen gondolkodom nyöszörgést hallok. Magához tért, és fel akar kelni de vissza nyomom

- maradj nyugton, nem azért stoppoltam össze a sebeidet, hogy most felszakadjanak- dörmögöm halkan- mikor sebesültél meg?

- három-négy napja, nem tudom már...minek segítettél?

- majd késõbb elmondom, most pihenjél- nem telik bele sokba, már húzza is a lóbõrt. Betakargatom, majd ott hagyom õt. A ház elõtt megállva még elhadarok egy gyors záró mágiát, amivel az összes ablak és ajtó bezárul, ezzel lehetetlenné téve mások számára -bele értve õt is- az átjárást.

Hmm...jogos a kérdése...mért is segítek neki? Nem biztos hogy barátságos fajta, vagy hogy ezek után kordában tudom majd tartani...

Elindulok a városba valami élelemért. A minap, míg õ aludt vadászat közben elejtettem egy fiatal õzet, de tartalmas kosztot szeretnék, így minimum pár zöldségre szükségem lesz mellé.

.oOo.

Mire haza érek a lámpákat égve találom. Mivel leoltottam indulás elõtt, valószínûleg magához tért. Feloldom a zárat és bemegyek, de még be sem csukhattam az ajtót, mikor nekem esett.

Éjszaka van mire a városba érek, teljesen kimerült vagyok. A sebeim sajognak és a karomon lévõ ismét felszakadt. Pár nappal korában vadászok támadtak meg, az egyikük megvágom a karomon és az oldalamon. Ez még nem is lenne akkora gond, mert a farkasoknak hamarabb gyógyulnak a sebeik. Persze van egy kivétel, ha az a sérülést valami ezüstbõl készül fegyverrel okozzák. Ez a rohadt vadász is egy ezüst tõrrel vágott meg, ezért nem akar gyógyulni. Remélhetõleg pár nap pihenéssel rendbe jövök majd.  

Kis sikátorokon haladok, a gyomrom hangosan meg kordul. Uhhh valami ennivalót is kéne szereznem, de mivel semmi pénzem így nehéz lesz. Nem szeretek lopni de néha rákényszerülõk. Valahol hús sütnek, még hangosabban korog szegény gyomrom. A fõtéren bukkanok ki, jó pár árus itt van annak ellenére, hogy már esteledik. Az bódék környékén somfordálok és sikerül némi ételt csórnom mikor az eladó nem figyel. Friss meleg kenyér, lassan majszolgatom. Neki támaszkodok a falnak, és a járó kelõket figyelem. Megeszem a kenyeret majd elindulok valami helyet keresni ahol alhatok.  Sétálgatok a kis utcákon, amikor valami furcsa illat csapja meg az orrom. Egy másik farkas démon, minden porcikám megfeszül. Sebesülten semmi esélyem, ha rám támad.  Lépteket hallok, befordulok egy másik kis utcába. Ne egy zsákutca. A lépések egyre közelebbrõl hallatszanak, nincs mit tenni akkor felfelé megyünk. Felugrok, az egyik kõkerítésre majd onnan át a magasabb falra. Az oldalamba szúró fájdalomtól káromkodok egy sort.  Visszapillantok, az idegen alak éppen akkor ért be a sikátorba. A tekintetünk egy pillanatra találkozik. Vörösen izzó szemek, óh szóval õ az. Ha a területét védi még bajba kerülhetek, nem igazán akarom megvárni amíg kiderül. Megpördülök és már le is ugrok a másik oldalt, aztán sietõsen elindulok a város széle felé. Itt már kevesebb ház van, talán itt meg tudom húzni magam egy két éjszakára. Óvatosan haladok elõre, minden zajra figyelek. Újra érzem az illatát, hogy ért utol ilyen hamar. Az egyik sötétebb falnál megállok és onnan figyelek. Sehol nem látom, de érzem itt van valahol a közelben. Az oldalamhoz szorítom a kezem, felszakadt a seb, a fölsõmet átitatta a vér.

-          - Nos meg vagy. – A tetõrõl ugrik elém, rohadék. Hátrálok pár lépést, a hátam neki ütközik a falnak. A szemei vörösen izzanak. – Haljam melyik klán küldött?

-          - Nem tartozok egyik klánhoz sem, egyedül vagyok. Nem akarok bajt, csak egy két napig szeretném meghúzni magam.

-          - Ohhh és miért kéne hinnem neked? – Egy pillanat alatt kapja el az egyik karomat, pechemre pont a sérültet. Felkiáltok, a szabad kezemmel végig karmolom az arcát.

-          - Engedj el! – Dühösen nézek rá mire még erõsebben szorítja a karomat. A fájdalomtól elhomályosul minden, elszáll belõlem a maradék erõm is. Elvesztem az eszméletem.

Fogalmam sincs meddig voltam eszméletlen. Lassan kinyitom a szemem, egy kis szobában vagyok. Szóval nem ölt meg…Fel akarok ülni de azonnal vissza nyom valaki. Oldalra pillantok, a farkas az.

-          - Maradj nyugton, nem azért stoppoltam össze a sebeid hogy most felszakadjanak. – Komoran cseng a hangja, rühelem ha parancsolgatnak. Ha nem lennék ilyen kimerült meg is mondanám neki. – Mikor sebesültél meg?

-          - Három-négy napja nem tudom már…Minek segítettél?

-          - Majd késõbb elmondom, most pihenjél. – Rá nézek de aztán lehunyom a szemem és újra elnyom az álom.

- Messzirõl jött ember azt mond amit akar, pláne, ha az illetõ inkább démon… Naoki… szép név,
 én nem mutatkozom be, hisz már tudod a nevem… - pont ezt vártam tõle, nem csalódtam benne.

- És áruld el nekem, mégis miért kerestél pont engem? – teszi fel a kérdést, amire vártam és mélyen a szemeimbe nézz. Nem hétköznapi démon az már biztos, de nekem nem több egy mocskos árulónál, akivel végeznem kell.

- Én… meguntam, Lucifer uralmát, és megtámadtam, akár csak te… Akkor hallottam rólad elõször, mert még mindig fölemlegeti, hogy mekkora törést okoztál neki… - végül is a vége az igaz. Elmosolyodik, amirõl most nem tudom, hogy jót vagy rosszat jelent.

- Folytasd… hallgatlak… - bólintok és tovább beszélek.

- Végül megunta, hogy nem adom be a derekam, és azt mondta számûz ide hozzád, ha már annyira a nyomdokaidba akarok lépni.  Felnézek rád, az én szememben nem áruló vagy, hanem hõs…  – adom elõ a mesémet, amitõl én magam vagyok rosszul és soha nem mondanék amúgy ilyet, elõbb harapnám le a saját nyelvem. Némán, figyelmesen hallgat végig, vagyis a látszat ezt mutatja. Feláll, és most még inkább látszik köztünk a különbség, de nem számít, mert akkor is meg fogom ölni.

- Hõs mi? Nem tudom, mit látsz te pontosan, de én rab vagyok itt. Az, hogy rátámadtam gazdámra, és teremtõmre, nem volt jó ötlet… innen nincs kiút…- ha lenne is számodra nem lesz, te nyomorult.

- Jól van… ha már Lucifer nem tud hasznosítani, majd én kitalálom, mire lehetsz még jó, de egyet jobb, ha tudsz, nálam nem ildomos hibázni… és a bizalmam, nagyon nehéz kielégíteni… - mintha csak a gazdámat hallanám, de még az õ szava szent és sérthetetlen, az övé csak üres duma semmi több.

- Akkor maradhatok?

- Igen… azt hittem ez nyílván való… - felállok és követni kezdem.

- Be fogom bizonyítani, hogy bízhatsz bennem… - mondom lelkesen, továbbra is megjátszva magam. Nem dõlök be a nézésének és azt is tudom, hogy õ se dõlt még be nekem. Hosszú játék veszi kezdetét, mely csak úgy érhet vége, hogy az egyikünk meghal és az õ lesz. Beérve a várba vagy mondhatni palotába egy háremmel találom szembe magam. Nos, igen Lucifer is szereti szépet, a testi örömöket, de nem ilyen mértékben mondjuk nem is zavar, sõt teljesen hidegen hagyj, hiszen nem szórakozni jöttem ide.

- Most nem, más dolgom van… pancsoljatok… - némán követem õt, amíg el nem érünk az átmeneti otthonomig.

- Itt ellakhatsz… Nem tudom mennyit jöttél, amíg megtaláltál, de most pihenj… vacsoránál, elmondhatod pontosan, hogy mit is szeretnél nálam csinálni… - bájosan rámosolygok, majd amikor becsukódik az ajtó a mosolyom eltûnik az arcomról és még a hideg is kiráz. Körbepillantok a szobába nem rossz, ahogyan az egész hely se, de Lucifer birodalmához képest semmi, de el kell ismernem szépen kiépítette a saját birodalmát, de ha rajtam múlik nem fog sokáig tartani.

Levettem a ruháim, majd veszek egy fürdõt, mely nagyon jól esik. Most is csak azon törõm a fejem, hogy hogyan fogom elcsábítani õt. Sosem jelentett gondot, valakit az ágyamba csalni eddig csak egy illetõt nem sikerült, akire mindennél jobban vágyom õ pedig Lucifer, talán ha most bizonyítok és Callistor levágott fejével térek vissza, akkor az övé lehetek, de ha még se, akkor tovább várok, amíg csak kell. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy le kell feküdnöm, majd ezzel az áruval, annak ellenére, hogy tényleg nagyon jól nézz ki, de akkor is gyûlölöm, de gazdamért ezt is megteszem.

Jó darabig áztatom magam, majd megtörülközve kilépek és az ágyon egy gyönyörû kimonót találok, ami a kedvemre való. Van ízlése meg kell hagyni. Felöltözök, majd megnézem magam és miután tökéletesen festek, lemegyek az étkezõbe.

- Jó estét. – mosolygok rá. – Köszönöm a ruhát.

- Mintha rádöntötték volna. Gondoltam ne legyél abba a ruhába, amibe jöttél és persze kapsz még. Foglalj helyet. – biccent maga mellé, én pedig rögtön helyet foglalok.

- Igazán kedves tõled. – színészkedek tovább, de hát minden szavam hazugság.

- Semmiség. Nos, akkor mesélj nekem, mégis mik a terveid? – pillant rám kíváncsian, miközben feltalálják a vacsorát.

- Tervek? Végezni akarok Luciferrel. – mondom halálosan komolyan, de ezeket a szavakat, még ha hazugság is, nagyon nehéz kimondani.

- Szép tervek, de remélem, nem sértelek meg azzal, hogy a te erõd ehhez édes kevés. – nos, ez így van, még ha tényleg meg is akarnám ölni, ami persze sosem fog elõfordulni semmi esélye nem lenne.

- Ezzel tisztában vagyok, de te taníthatnál és képezhetnél, majd ketten együtt legyõzhetnénk õt és akkor bosszút is állhatnál, amiért ide számûzött téged, hiszen ez a célod nem, de? – nézzek mélyen a szemeibe.

- Most rólad van szó és nem rólam. Megmondtam nehéz a bizalmamba férkõzni és mondani bármit lehet.  Még magam se tudom, hogy mit kezdjek veled, hiszen a képességeid se tudom, de megmutatnád a vacsora után. – szíves örömest ontom ki a szolgái vérét, persze sejtem addig nem akarja, hogy elmenjek, de ha megteszem örömmel.

- Megbeszéltük, már alig várom, hogy megmutassam, mire is vagyok képes. – csillannak fel a szemeim. Biccent, majd enni kezdünk. A vacsora csendben telik, nem szeretek felesleges szavakat, és amint látom õ se. Mikor végzünk, átmegyünk a hallba. Helyet foglal egy bor társaságába és jó pár szolgálja, jelenik meg.

- Akkor lássuk mit is tudsz Naoki. – vigyorodik el, majd megjelenek a szolgái/ harcosai egy és ugyanaz. Harcolni kezdjünk, na, jó ez ige meredek kifejezés, mert amit lemûvelnek az minden csak nem harc. Minden támadást kivédek és még a kardom erejét se vettem be és könnyûszerrel leszerelem õket, de mind kisebb sérüléssel úszta meg.

- Ne vedd sértésnek, de õk nekem semmik. Tudni akarod, mire vagyok képes? Akkor küld az erõsebb démonjaid. – közlöm vele komolyabb hangnembe. Komolyan ennyire gyengének nézz?

- Csak nyugalom. – kuncog, majd int és már az aurájukból érzem, hogy õk erõsebbek, de nekem ez se kottyan meg. Tény, hogy Callistorhoz képest nagyon gyenge vagyok, de a szolgáinál sokkal erõsebb és ez neki is jó.

- Le se tagadhatod, hogy Lucifer tanított. Mond, csak mit tud a kardod? Mert látom és érzem, hogy nem egyszerû kard. – elmosolyodom, majd meg az egyik korcsát megvágom, aki éppen támadni akart. Felüvölt és lám csodát nem tudja mozgatni a karját.

- Itt még nincs vége. – mosolygok sejtelmesen, majd elõveszem a fuvolámat és játszani kezdek. – Most pedig támadjatok egymásra. – közlöm igen csak élvezetes vigyorral az arcomon.

- Mit szólsz? – fordulok felé, és az ölebei akaratuk ellenére egymást támadják. – Sokkal jobban le tudnád tesztelni, hogy mit tudok, ha te küzdesz meg velem. Tudom az erõm a tiédhez képest semmi, de nyugodtan próbáld csak ki. – indulok el felé. Láthatja, nem félek tõle, és ez nem színészkedés, hiszen nem tartok tõle. Tudom nagyon jól, hogy nem fog még megölni, mert kíváncsi mi is az igazi célom és lemerem fogadni, hogy játszani is szeret. – Nos, mit mondasz? – kérdezem, amikor már elõtte állok.

Dög unalom, ez jellemzi legjobban ezt a nyomorult helyet, ahová az féreg számûzött.  Igen, a féreg alatt azt az alattomos Lucifert értem, az én drága teremtõl, aki végig csak kihasznált és hülyét csinált belõlem, de eljön az én napom, mikor mindent letolok a torkán. Azt hiszi, mindent úgy teker az ujja köré, ahogy neki tetszik. Régen én is bevettem a süket dumát, de már nem hat meg kedves mosolya. A nyavalyás angyal éne, ami mindenkit levesz a lábáról. Ha le akarom gyõzni, fejlõdnöm kell, ami ezen a helyen szinte lehetetlen, nincs egy épkézláb harcos, aki kihívást jelentene számomra, ezért más módszerhez folyamodok. Pont azt a módszert használom fel, amit õ használ mindenki ellen. Barátságos leszek és megtévesztõ. Magam mellé állítok egy hadsereget, és ha mind el is pusztul, engem, az sem fog érdekelni. Mennyi angyallal végeztem a kedvéért, és mit kaptam? Némi vállon veregetést. Egy fiatal tapasztalatlan démonnak talán megfelelne, de nekem m,ár kevés volt, és amióta tudom az igazságot, gyûlölöm. Szemem felizzik, mikor arra a bizonyos mondat eszembe jut, amit Michael mondott, mielõtt átállt a saját oldalára. Még sosem hallottam ezt a verziót, de belegondolva rengeteg igazság van benne. Ezek ketten, az úr és mocskos teremtménye Lucifer, sosem gyûlölték egymást, sõt egy követ fújnak, csak nagyon jól titkolják. Akkor mégis miért kellett, annyi démonomnak odavesznie? Jó harcosok voltak, némelyiket fiamként becsültem, és feláldoztam õket, a játékterükön. Akár a sakkfigurák, ha bele gondolok, mennyien haltak meg a karjaimban. Elmélkedésem, egy emberem szakítja félbe.

- Uram, elnézést a zavarásért, de úgy tûnik, valaki kaput nyitott a két világ közt, és azt kérte, ha ez megtörténik, akkor értesítsük. – kicsit félve közelít meg. Itt mindenki tart tõlem, mert kiszámíthatatlan, hogy mire mit fogok reagálni. Lassan felállok trónszékemrõl, és megindulok felé. Jó emberem, de kicsit gyönge.

- Köszönöm Seregély, hogy értesítettél… - teszem kezem vállára.

- Vajon kit küldött hozzám, és mi vele a célja?... Mindegy, bárki is legyen, bármilyen céllal, messze erõsebb lesz nálatok, így magunk mellé fogjuk állítani. – Seregély bólint és fellélegzik, amiért nem haragudtam meg rá.

- És szabad kérdeznem, hogy mi mit tegyünk?

- Ti az ég egy adta világon semmit. Had higgye régi gazdám, hogy a kis küldönce sínen van… - kuncogom, és legyintek kezemmel, hogy távozzon.

- De azért tartsátok szemmel… - teszem még hozzá, mire biccent meghajol és kimegy.  Visszaülök trónomra és tovább elmélkedem, mivel pontosan tudom, hogy bárki is legyen az illetõ, elõbb utóbb meg fog találni. A napom további részét inkább hárememben töltöttem, ahová csupa különlegességeket gyûjtöttem össze. Igazi szépségek, akiknek karjaiban múlattam az idõt. Elég szórakoztató, de még sem képes kielégíteni teljesen, hisz a harc az én igazi életem. Elmém talán kicsit tényleg megbomlott, de a gondolataim még mindig helyén vannak. Másnap kora reggel sétálni indulok, kastélyom udvarába. Már mindenki tudja, hogy ha egy idegen engem keres, akkor ne álljanak az útjába és hagyják, hogy megtaláljon. Alig egy óra múlva meg is jelenik egy srác. Démoni erejét akkor sem tudná eltitkolni elõlem, ha akarná, de nem is vártam, hogy titkolózzon, mégis ahogy odajön, egyre kíváncsibbá tesz. Szinte perverz vágyat érzek, hogy megtudjam végre mi is pontosan a célja. Nem nézek rá, csak mikor megáll elõttem.

- Callistorhoz van szerencsém igaz? – kérdezi, mintha nem tudná pontosan, hogy ki is vagyok. Ravaszkodik is, hát jó menjünk bele a játékba. Vajon milyennek állíthatott be Lucifer? Gondolom egy állatnak, akinek már a tekintetétõl is megfagy a levegõ, és a légy is lemerevedik a falon. Rideg tekintettel nézek föl rá, érzelmeim nem tükrözõdnek. Mondjuk azokat, amúgy sem szoktam kirakni, nem tartozik senkire.
- Nos akkor nem tévedtem – mosolyog rám, és próbál aranyos lenni. A belem fordul ki a szirupos stílusától, de meg kell hagyni szemrevaló kis démon. Pont az én ízlésem. Így már kezd világos lenni, miért õt küldte Lucifer, hogy elvégezze a piszkos munkát. A mocsok sosem szerette bepiszkolni a kezét. Csak az a kérdés mibõl gondolja, hogy sikerrel fog járni? Nekem végül is mindegy, a tervem nem változik, magam mellé állítom õt, és bárkit akit még ideküld.
- Naoki vagyok és igen hosszú utat tettem meg, hogy lássalak téged – micsoda bemutatkozó. Vándor vagyok messzirõl jöttem, igen kicsikém tudom, nagyon messzirõl, de ez a szöveg szánalmas. Kezd nehezemre esni, hogy belemenjek a játékba, de erõt veszek magamon.

- Messzirõl jött ember azt mond amit akar, pláne, ha az illetõ inkább démon… Naoki… szép név,
 én nem mutatkozom be, hisz már tudod a nevem… - mondom semmilyen hangnemben, egyenlõre nem úgy tûnök, mint akinek nagyon felkeltette a kis drága az érdeklõdését,

- É áruld el nekem, mégis miért kerestél pont engem? – teszem le a könyvet kezembõl, majd rendesen tekintetébe nézek. Markáns, és férfias vonásaim, kegyetlen tekintetemmel együtt, tökéletes démonformát kölcsönöz, majdhogynem a teremtés koronája, néhány vonásomban még hasonlítok is Luciferre.

- Én… meguntam, Lucifer uralmát, és megtámadtam, akár csak te… Akkor hallottam rólad elõször, mert még mindig fölemlegeti, hogy mekkora törést okoztál neki… - magyarázza, amin elmosolyodom, de ez elég sejtelmes mosoly, nem lehet tudni mi is van mögötte.

- Folytasd… hallgatlak… - intek kezemmel.

- Végül megunta, hogy nem adom be a derekam, és azt mondta számûz ide hozzád, ha már annyira a nyomdokaidba akarok lépni.  Felnézek rád, az én szememben nem áruló vagy, hanem hõs…  – szép mesét ad elõ, és talán el is hinném, ha nem tudnám, hogy rajtam kívül kevesen tudják, amit én és nem sok ok lehet, amiért egy teremtmény a gazdája ellen fordul, de mivel belementem a játékba, így felállok. Szinte, hegyként tornyosulok fölé, annyival magasabb vagyok. Erõfölényemrõl nem is beszélve, és nem csak a testi erõrõl van szó. Megigazgatom fölsõm és övem.

- Hõs mi? Nem tudom mit látsz te pontosan, de én rab vagyok itt. Az, hogy rátámadtam gazdámra, és teremtõmre, nem volt jó ötlet… innen nincs kiút…- kicsit elgondolkodom.

- Jól van… ha már Lucifer nem tud hasznosítani, majd én kitalálom mire lehetsz még jó, de egyet jobb ha tudsz, nálam nem ildomos hibázni… és a bizalmam, nagyon nehéz kielégíteni… - nézek szemébe, és hátat fordítva indulok el otthonom felé, egy hatalmas vár felé.

- Akkor maradhatok?

- Igen… azt hittem ez nyílván való… - sétálok tovább rá se nézve.

- Be fogom bizonyítani, hogy bízhatsz bennem… - kiált utánam lelkesen, és hátam mögül mellém lép. Lenézek rá, és mint jó játékos, bizalmatlanságot, mégis reményt sugárzok felé. A várhoz érve, gond nélkül sétálunk, be egy hosszú folyosón, melynek végén egy hatalmas terem ajtó áll. Belépve, érdekes látvány tárul elé. Én már megszoktam a látványt, de õ még biztos nem látott ilyet, bár ki tudja, mekkorát változott Lucifer ízlése. Egy csodaszép hárem, rengeteg gyönyörû fiúcskával, és formás, hölgyekkel, akik amint meglátnak, kéjes tekintettel követik lépteim.

- Most nem, más dolgom van… pancsoljatok… - csörtetek át a termen, egy másik folyosóra, ahol rengeteg ajtó található. Az egyiknél megállva kinyitom és besétálok rajta. Egy teljesen normális szoba tárul elénk.

- Itt ellakhatsz… Nem tudom mennyit jöttél, amíg megtaláltál, de most pihenj… vacsoránál, elmondhatod pontosan, hogy mit is szeretnél nálam csinálni… - vigyorodom el, majd magára hagyva, megyek a dolgomra, hisz akad bõven, de háremem most sem köt le. Egyenesen a katonáimhoz megyek, hogy megadjam neki az utasításokat, végül pedig a fejlesztési részlegre megyek, ahol az átjárón dolgozna, hogy ne csak ide lehessen jönni, de vissza is. Ez a végsõ tervem, mert ha eljön az idõm, a pokol tornácán fogjuk megvívni kettõnk csatáját. A vacsorára is rendesen rákészülök, majd egy jó kis fürdés után, már lenni is vagyok. Az étkezõben, várom Naokit, aki hamarosan meg is érkezik.