|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Sado-chan | 2014. 09. 18. 09:48:34 | #31344 |
Karakter: Azazel
Mindenre számítottam, csak arra nem hogy megcsókol... azt vártam mikor fog felpofozni, tökön rúgni vagy ilyenek, de ez így... sokkal jobb.
Viszonzom a csókját, istenem de édes... annyira jó érzés. Hátát végig simítva csúsztatom a kezeim az oldalára majd lágyan kezdem el simogatni.
Nem tart sokáig az egész, talán egy perc... bár tartana inkább a végtelenségig...
- Szóval... én is megkedveltelek...- arca lángol a zavartól, a szemei mégis csillognak. Vissza mosolygok majd lemászok róla és felsegítem. Gyengéden karolom át, egyik kezemmel a derekát karolom át, másikkal a hátát kezdem simogatni.
– De Zel nem lesz ebből baj? Mármint én félvér vagyok…
-Nem, nem lesz. – nem hagyom, hogy bajod essen... még egy számomra kedves személyt nem veszíthetek el... abba beleroppannék. Hajába csókolok és szorosabban ölelem át. Teljesen befészkelte már magát a karjaimba... most valahogy olyan törékenynek tűnik... – Gyere megint kezd borulni, ne kapjon el minket az eső. – kézen fogva indulunk hazafelé. Hazáig szinte egymáshoz sem szólunk, nem is kell. Megértjük amit a másik akar.
Otthon édes otthon... és most már még édesebb, most hogy nem egyedül vagyok benne.
Míg én nekilátok a vacsorának addig Trisha fürdeni megy. Nem tart sokáig, talán negyed óra... mikor kilép a fürdőből mosolyogva nézek végig rajta.
- Hmm az nem az én ingem? Jól áll rajtad.
- Köszönöm…- Vigyorogva hozzám simul – Folytatom te addig fürödj le.
- Át mentél kis macskába? – Pimasz tekintetét egy csókkal büntetem majd elindulok a fürdő felé.
Ugyan még időben hazaértünk, valamiért mégis magamon érzem a nehéz, hideg cseppek súlyát. Gyorsan megmosakodok, most nincs kedvem ázni a kádban, majd egy nadrágot felkapva vissza megyek a lányhoz.
Meg akartam lepni azzal, hogy a háta mögé lopakodok és felemelem de sajnos túl jó a hallása így csak átkarolom és magamhoz húzom. A csupasz felsőtestemen maradt cseppek átáztatják az inget.
- Így el fogom rontani az ételt- vigyorogva simítom végig az oldalát- Ne ott csikis vagyok. – nevetve félre ugrik.
- Óhh van egy gyenge pontod…- fülemig ér a szám. Egy pillanatot még várok, majd újra rá vetem magam. Nevetve küzd ellenem, na nem mintha lenne bármi esélye is. Megbotlik az ágy szélében, így engem is magával ránt és elterülünk.
- Gonosz vagy. Ez így nem ér. – elengedem, ő pedig újra befészkeli magát a karjaimba.
- Hogy érteted az hogy nem így tervezted? – kérdi szinte suttogva mire csak felsóhajtok.
- Régen volt valakim. Szerettem de elveszítettem. Nem akartam még egyszer átélni azt, így nem engedtem senkit magamhoz. Egészen mostanáig…- Halványan elmosolyodok. - Nem szeretnélek téged is elveszíteni.
- Nem fogsz. – pár perc múlva már alszik is. Biztosan kimerült, ahogy én is. Egymást ölelve alszunk, egészen addig míg valaki hangos kopogása fel nem ébreszt. Finoman lehámozom magamról a karjait majd az ajtó felé indulok.
- Zel... légy óvatos- suttogja, én csak bólintok, majd a szám elé tartott ujjammal jelzem, hogy egy kicsit maradjon csöndben. Felkapom az ajtó melletti polcról a vadászkést, aminek ugyan már elég leharcolt a pengéje, de erre még jó lesz. Megfogom a kilincset, egy gyors pillantást vetek hátra a lány felé majd kinyitom az ajtót.
- Reno?!- döbbenten nézek a félholt farkasra aki pár lépés után eszméletlenül zuhan a földre. Eldobom a kést, majd intve Trishának hogy segítsen. Elkezdem az ágy felé vonszolni a döglődő kétajtós szekrényt.
Ha egy ekkora valakit így elintéztek, a többieknek esélyük sincs túlélni.
Nagy nehezen az ágyra fektetjük majd nekiállok lehámozni róla a cafatokban lógó ruhákat.
- Trisha.... hozz kérlek meleg vizet, siess!- utasítom a lányt. Letépem az ingét, a teste tele van vágásokkal, égési és fagyási sebekkel és persze hatalmas, beletört jégbambuszokkal. Ez így nem lesz jó... nagyon nem... ha megpróbálom kitépni csak elvérzik.
Közben Trisha is visszatért a vízzel és elkezdte a többi sebet kitisztítani.
- Zel, most mi lesz? Túl fogja élni?
- Reméljük... de nem sok esély van rá... melegen kell tartani a testét, mert ha kihül a jég gyorsabban növekszik. Rád bízhatom?- bólint. Átrohanok a másik szobába és feltúrom az összes polcot, szekrényt és ládát, de sehol sem találok azt a könyvet amit keresek.
Vissza megyek hozzájuk. Felkapok egy konyharuhát és Reno szájába tömöm. Fájni fog neki, nem is kicsit, de inkább ezt harapja szét mint a nyelvét. Felkapok egy kést, majd elkezdem a tetoválások mentén felhasítani a karom, miközben halkan varázsigéket mormolok. Nem szeretek varázsolni és ami azt illeti nem is vagyok annyira jó benne, de most nincs más, Trisha pedig még annyira sem ért hozzá mint én.
- Mire készülsz?
- Vérmágia... sajnos jelenleg nincs más...-A sebesültre csöpögtetem a vért, ami felizzik és a sebek felé kezd folyni. Felüvölt mikor a sebekbe folyik és mélyen a testébe szivárog. Behunyom a szemem és tovább mormolok. Ha sikerül elpusztítanom benne a jeget, talán túléli...
Emlékszem... amikor engem kínoztak ezzel, hogy megfékezzem a kihülést és a jeget, jobb híján felgyújtottam magam. A vörösek bizonyos fokig képesek elviselni az efajta tüzeket, de a fenntartása eléggé kimerített. Ez talán működne, ha rólam vagy Trisháról lenne szó, de egy fekete... nem hiszem, hogy kibírná...
|
| Vadmacska | 2014. 09. 17. 22:51:42 | #31341 |
 Karakter: Trisha
- Nem szép dolog kihasználni egy másik ember érzéseit...- Suttogja. Mi miről beszél ez?
- Mi van az érzé...- Nem hagyja, hogy befejezem. Fölém hajol és megcsókol, de sokkal lassabban és mélyebben. A lélegzetem is elakad. Szóval ő így érez irántam. Jó ez így…lehet közöttünk valami. Félre söpröm ezeket a gondolatokat, csak egyszer élünk…Lassan elszakad tőlem és felegyenesedik. Nem tudok semmit leolvasni az arcáról, mi járhat a fejébe. Rám néz, én csak mozdulatlanul fekszek és a szemeibe nézek. Idegesen a hajába tűr.
- Szóval... – Szakítom meg a csendet, egyszerűen nem tudok mást kibökni.
- Azt hiszem igen... – Újra fölém hajol, egyik kezével megtámaszkodik, másikkal végig simmit az arcomon és a fülem mögé tűr egy tincset. - Azt hiszem megkedveltelek... kicsit jobban is mint terveztem.
Érzem, hogy elpirulok, soha nem hittem volna, hogy valaha lesz valakim. Igaz egyszer volt még a szürkéknél, egy srác akivel alakulgattak a dolgok de aztán ő is azok közé került akik össze vertek. De miért pont én? Nem vagyok olyan szép, makacs vagyok és biztos néha az agyára is megyek. Újra közelebb hajol, a szemeimet fürkészi. Pár pillanatig még mozdulatlanul fekszek aztán végig simítok az arcán, a hajába túrok majd megcsókolom. Mintha megkönnyebbült volna, viszonozza a csókot, keze a derekamra siklik.
-Szóval…én is megkedveltelek…- Motyogom fülig pirulva, csak mosolyog. Felegyenesedik és felsegít. Gyengéden karol át, én meg szorosan simulok hozzá. – De Zel nem lesz ebből baj? Mármint én félvér vagyok…- Nézek a szemeibe.
-Nem, nem lesz. – A fejemre nyom egy puszit, lehunyom a szemem és a mellkasának döntöm. Mélyen beszívom az illatát. – Gyere megint kezd borulni, ne kapjon el minket az eső. – Fel kellünk kéz a kézben sétálunk haza. Igaza volt, pont mire haza érünk elkezd esni. Én elmegyek zuhanyozni Zel addig neki lát főzni. Jól esik a meleg víz, mivel még mindig nincsenek ruháim ezért Zel egy ingét csórom el. Hmm el kell majd mennem venni ruhákat, nem akarom kifosztani szegényt. Kisétálok, már finom illatok vannak.
- Hmm az nem az én ingem? – Zel vigyorogva néz rám. – Jól áll rajtad.
- Köszönöm…- Vigyorgok rá és hozzá bújok mint egy kis macska. – Folytatom te addig fürödj le. – Dorombolom.
- Át mentél kis macskába? – Pimaszul nézek rá mire megcsókol. Viszonzom, elmegy a fürdőbe én pedig folytatom a főzést. Felszeletelem a zöldségeket, a hús már kezd szépen pirulni. Tovább kevergetem, egy kis fűszert is teszek hozzá, hogy jobb legyen az íze. Zel kilép a fürdőből csak egy nadrág van rajta. Hátulról átkarol.
- Így el fogom rontani az ételt. – Ő csak mosolyog, kezei az oldalamon vannak. – Ne ott csikis vagyok. – Ugrok egyet és nevetve nézek rá.
- Óhh van egy gyenge pontod…- Pimaszul elmosolyodik, sejtem már mi jár a fejébe. Félre húzom az ételt, ne égjen oda. De jól is tettem mert olyra átkarol és elkezd csikizni. Nevetve próbálom eltolni magamtól. Hátrálok egy két lépést, megbotlok, így mind a ketten az ágyon kötöttünk ki. Még mindig nevetek.
- Gonosz vagy. Ez így nem ér. – Végre elenged, átkarol és kisimít egy tincset az arcomból. Hozzá bújok, a mellkasára hajtom a fejem.
- Hogy érteted az hogy nem így tervezted? – kérdezem halkan. A mély sóhajából sejtem, hogy rosszat kérdezek.
- Régen volt valakim. Szerettem de elveszítettem. Nem akartam még egyszer átélni azt, így nem engedtem senkit magamhoz. Egészen mostanáig…- Halványan elmosolyodik. - Nem szeretnélek téged is elveszíteni.
- Nem fogsz. – Motyogom a karjai között, lehunyom a szemem. olyan jó így feküdni. Egy két órára elaludhattam, mert kopogásra ébredek fel. Zel óvatosan fel kell és az ajtó fel sétál.
|
| Sado-chan | 2014. 09. 16. 17:01:31 | #31335 |
Karakter: Azazel
- De…miért csinálják ezt? Minket is meg támadhatnak?
- Úgy gondolják ők a legerősebbek. Lényegébe véve igaz, de arra használják fel, hogy más klánokat leigázzanak. Ezért kérdeztem, hogy tudsz-e harcolni illetve tudsz-e mágiát használni? Nem lehetek mindig veled, meg kell védened magad.
- Soha nem próbáltam még mágiát használni. Apa nem tanított meg rá, harcolni jól tudok, azt megtanultam az évek során. Ne néz így tényleg tudok. – a szemeivel akár gyilkolni is képes lenne. Remek! Még egy fegyver...
- Akkor a mágiát is meg kell tanulnod. – Pufog egy kicsit. - Szóval megint átmentél pukkancsba? Ne aggódj megtanítalak.
- Jól van megpróbálhatjuk. – amíg ő elpakol, én pár fontos holmit dugok a zsebeimbe. Talizmánok, kenőcsök, olyan dolgok amiknek hasznát vesszük ott, ahova megyünk. Nem tudom jó ötlet-e őt oda vinni... nem egy rémhírt hallottam már, miszerint a félvérek sokkal nehezebben bírják az ilyen helyeket, de ha nagyon rosszul érzi magát, ott leszek én és majd hazahozom.
- Most jársz először megszentelt helyen? – kérdem mikor odaérünk és látom, hogy ingerülten reagál az itteni energiára.
- Te hozzá szoktál már? – elmosolyodom – Fura érzés…
- Hozzá lehet szokni…Na de próbáljuk meg. A vörösök ereje a tűz, arra koncentrálj. Elsőnek csak egy kis lángot próbálj meg csiholni. – szinte a homlokára van írja hogy kételkedik bennem, de végül belemegy. Pár percnyi koncentrálás meghozza gyümölcsét. Nah...megy ez neki, elsőre sikerült. Boldog vagyok, bár kicsit féltékeny is. Nekem majd egy évbe telt, mire eljutottam idáig.
- Ügyes vagy, na fog ez menni csak gyakorolnod kell. – rámosolygok – Rendben akkor most nézzük a harci tudásodat. – támadó pozíciót veszek fel és nem sokra rá már támadok is. Egyenlőre még csak emberi testben. Nem akarom rögtön a mély vízbe dobni... ügyes harcos, ezzel nem is szállnék vitába, de azért én erősebb vagyok nála. Egy elvétett fordulatnál megragadom a karjait és azokat hátra csavarva magam felé fordítom őt.
- Nos most hogy szabadulsz ki? – felvont szemöldökkel, ravasz vigyorral nézek le rá, egyenesen a szemeibe. Ő is elmosolyodik, aztán olyat tesz, amire a legkevésbé számítottam. Nem tart tovább egy pillanatnál, mégis ledermedek a csókjától. Még ha legbelül tudom is hogy csak a hecc kedvéért, de akkor is.... lazítok a szorításon, amit ő ki is használ. A következő pillanatban már alatta fekszem a földön.
- Tudod van néhány női praktika amik igazán hasznosak. – elmosolyodok, majd csíoőjénél megragadva magam alá fordítom – Ez piszok dolog volt…
- Ahogy a te húzásod is – egyik karommal az övéit fogom le gyengén, hisz nincs már szükség az erőre, másikkal magamat támasztom meg közvetlenül a feje mellett.
- Nem szép dolog kihasználni egy másik ember érzéseit...- suttogom
- mi van az érzé...- nem várom meg míg befejezi. Fölé hajolok és viszonzom az előbbi csókot, de sokkal lassabban és mélyebben. Nem hittem volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, de nem bánom... jó ez így...
Lassan elszakadok ajkaitól és felegyenesedek. Nem lett volna szabad... még ha ő kezdte is...
Lenézek rá. Mozdulatlanul fekszik, nem tesz semmit, csak néz, egyenesen a szemeimbe. Idegességemben beletúrok a hajamba
- szóval... - szakítja meg a kínos csendet
- azt hiszem igen... - újra fölé hajolok. Egyik kezemmel magamat támasztom, másikkal arcát végig simítva tűröm a füle mögé a kósza tincseket- azt hiszem megkedveltelek... kicsit jobban is mint terveztem
hosszú ideje, talán évszázadok óta most érzek ilyet először.... mióta az előző társam maghalt. Akkor azt hittem soha többé nem leszek képes beleszeretni valakibe, erre tessék! Ez a kis pukkancs, még ha néha makacs és duzzogós is... de ki tudja... talán ez az amitől így érzek iránta. Újra közelebb hajolok és szemeit fürkészve várom, mit mond és mikor fog felpofozni majd lelökni, de nem történik egyenlőre semmi ilyen.
Lassan halad rajta végig a tekintetem. Végig mérek minden apró pontot, minden vonást...szép arca van...csak tudnám mit jelent az a megfejthetetlen tekintete...
|
| Vadmacska | 2014. 09. 16. 15:40:53 | #31332 |
Karakter: Trisha
Az ágy felöl mocorgást hallok, ezek szerint felébredt. Zel elégé riadtan ül fel.
- Minden rendben?- Kérdezem kicsit aggódva. Felsóhajt majd egy apró mosollyal felém fordul.
- Jó reggelt.... nincs semmi baj, csak egy visszatérő rémálom. – Halványan elmosolyodom, fel kell és oda sétál. A reggeli már kész, sütöttem ki egy kis hús, különböző erdei madarak tojásai, egy kis pirítós meg a növények amiket szedtem.
- Ez igen! Ezeket mind te gyűjtötted? Le a kalappal- Leül az egyik székre, oh szóval nem hitte, hogy képes leszek vadászni. - Ha így, reggelivel fogsz várni mikor felébredek azt hiszem el leszek kényeztetve- felnevet mire én csak elpirulok. Hát csinálhatok neki minden nap reggelit, ha már itt lakom hasznossá kell magam tenni.
A reggeli csendben telik, egy picit még zavarban vagyok. Feltesz egy két kérdést de nem nagyon beszélünk. Nem tudok rajta ki igazodni, végül is egy tök idegen vagyok akit befogad majd együtt alszik vele. Lehet, hogy ki alakul majd valami közöttünk, nem tudom. De lehet hogy nem akar tőlem semmit, bárcsak bele látnék a fejébe.
- Mond,.... te mennyire értesz a mágiához meg a harchoz?- Töri meg végül a csendet.
- Nem is tudom... miért? – Soha nem próbáltam még mágiát használni.
- Tegnap jártam a feketéknél, gondolom emlékszel- bólintok- Az egész táborhely fel van dúlva, a klán nagy részét vagy megölték, vagy elhurcolták, a többi épkézláb férfi és harcra képes nő pedig elment, hogy kiszabadítsa őket
- De... kik tehették? És egyáltalán miért? – Döbbenten nézek rá.
- A túlélők beszámolója alapján a kékek csaptak le. Ismét.... sajnos egyre gyakoribb, más, messzebbi klánoktól is hallottam már ezt azt és sajnos volt szerencsém velük élőben is találkozni- Fel kell és megfordulva végig mutat az egyik régi sebhelyen az oldalán. - Fagyási sérülés, mára szerencsére csak ennyi látszódik, de akkor majdnem belehaltam. Azok a rohadt, halszagú korcsok... igen kedvelt kínzási eszközük a jégbambusz...elég kevesen élik túloldalán
- Az meg mi a fene?
- A bambusz növényt gondolom ismered- bólintok- Lényegében ugyan az, csak jégből. Egy hatalmas, elbájolt jégcsap, amit olyan helyen döfnek beléd, ahol nem halsz bele azonnal, viszont ahogy növekszik mérhetetlen kínokat okoz. Ha nem ment meg az egyik fekete pár órán belül biztosan elérte volna a szívemet és akkor nekem lőttek.
- De…miért csinálják ezt? Minket is meg támadhatnak? – Nézek rá riadtan.
- Úgy gondolják ők a legerősebbek. Lényegébe véve igaz, de arra használják fel, hogy más klánokat leigázzanak. Ezért kérdeztem, hogy tudsz-e harcolni illetve tudsz-e mágiát használni? Nem lehetek mindig veled, meg kell védened magad.
- Soha nem próbáltam még mágiát használni. Apa nem tanított meg rá, harcolni jól tudok, azt megtanultam az évek során. Ne néz így tényleg tudok. – Szúrósan nézek rá.
- Akkor a mágiát is meg kell tanulnod. – Pufogok egy kicsit. - Szóval megint átmentél pukkancsba? – Vigyorodik el. – Ne aggódj megtanítalak.
- Jól van megpróbálhatjuk. – Elkezdek össze pakolászgatni, meg elmosogatni. Mikor végeztem Zel egy olyan helyre visz ahol nyugodtan gyakorolhatunk. Egy régi épület maradványai, nem messze a várostól. Ahogy belépek furcsa érzés fog el, idegesen nézek körbe.
- Most jársz először megszentelt helyen? – Megszentelt? Mi? Aztán a földre nézek, ahol halványan, de egy kereszt ki vehető. Egy templom állt itt régen. Ettől érzem magam ilyen furán.
- Te hozzá szoktál már? – Mosolyogva bólint. – Fura érzés…- Mormogom.
- Hozzá lehet szokni…Na de próbáljuk meg. A vörösök ereje a tűz, arra koncentrálj. Elsőnek csak egy kis lángot próbálj meg csiholni. – Persze ezt könnyű mondani. Felsóhajtok, lehunyom a szemem a tűzre koncentrálok, ahogy megjelenik . Kellemes melegséget érzek lassan végig járja az egész testemet. Mélyeket lélegzek, valami bizsergést érzek a kezemnél, kinyitom a szemem és a tenyeremben egy kis láng jelent meg. Felcsillannak a szemeim, sikerült, el sem hiszem, hogy sikerült.
- Ügyes vagy, na fog ez menni csak gyakorolnod kell. – Mosolyog. – Rendben vakkor most nézzük a harci tudásodat. – Felvonom a szemöldököm, mire támadó pozíciót vesz fel. Még észbe se kapok de már támad, kitérek előle és én is támadok. Nem tudom meddig gyepáljuk egymást, kettőn közül rajtam van több kék meg zöld folt. Sikerült neki lefognia, próbálok kiszabadulni de nem enged.
- Nos most hogy szabadulsz ki? – Pimaszul mosolyog. Oh jót múlat rajtam. Rendben van, ha játszani akar akkor játszunk. Angyalian elmosolyodok, aztán megcsókolom. Elértem amit akartam mert enged a szorításból, kigáncsolom és már fellette is vagyok.
- Tudod van néhány női praktika amik igazán hasznosak. – Elkapja a csípőm és máris helyet cseréltünk. – Ez piszok dolog volt…
- Ahogy a te húzásod is – Gyengéden lefogja a karjaimat, nem zavar, most nem csap pimaszul nézek rá.
|
| Sado-chan | 2014. 09. 16. 10:37:35 | #31329 |
Karakter: Azazel
- Kéne szólni a feketéknek, hogy nálam laksz. Nehogy bajba kerülj. Lehet, hogy kaja után elmegyek hozzájuk.- szakítom meg a csendet egy rágósabb porc csócsálása közben
- És mégis mit mondasz nekik? Egy félvért rejtegetsz a házadba vagy mi? – vágja rá. Nem értem mért van ennyire kiakadva
- Nem kell tudniuk, hogy félvér vagy…Amiről nem tudnak az nem fáj nekik. – nem terveztem őket beavatni ebbe a részébe, de jobb ha tudnak róla, ha esetleg össze fut valamelyikkel ne nézzék betolakodólak, mivel nem leszek mindig mellette.
- Én ki mehetek vadászni? Ne vágj ilyen képet, tudok vadászni és sok ehető növényt meg bogyót is ismerek. Na kérlek, vigyázni fogok. – átkozott kiskutyaszemek..na jó, volt hogy ez mentette meg az életem, de én akkor még kölyök voltam!
- Rendben van, na de én most megyek estére jövök. Legyél oly drága és egy darabban gyere haza. – legyűröm az utolsó falatokat, elpakolom a tányért, a többit ott hagyom, ha már itt van, hasznát is vegyem. Felkapok egy kicsivel vastagabb felsőt, valami azt súgja ma esni fog.
Nagyon nem tetszik ez az idő, így inkább futva a rövidebb úton haladok. Nem sokat, de sikerül spórolnom ezzel. A hegy túloldalán járok,.idegen föld, idegen szagok, de ami a legfurcsább: egyetlen feketét sem látok sehol. Vadászidény van, ilyenkor ritkábban botlok beléjük, na de eltűnni ilyenkor sem szoktak...valami történt...
nemsokára eljutok a táborhelyükig. Itt ugyan vannak páran, de inkább asszonyok, kölykök meg pár vén. Minden épkézláb farkas eltűnt
- anyóka...- szólítom meg az egyiket- mi történt, hol vannak a többiek?
- áááh... Azazel úrfi, nem számítottam rád, főleg nem ezekben az időkben- mosoly ül ki az arcára de tisztán látható a szemeiben ülő bánat, talán ő is elvesztett valakit.
- mi történt?
-elmentek... mindenki el ment. A kékek pár napja ránk támadtak, elintézték az őrszemeket és pár katonát, jó párat pedig elvittek. Akik megmaradtak, azok elmentek kiszabadítani őket- nem tetszik ez nekem. Nagyon nem... A kékek veszélyesek. Ugyan kevesen vannak, de mind a fizikai, mind a mágikus erejük messze az átlag felett van. Ráadásul, egy olyan veszélyes elemmel, mint a vízzel.... a feketék árny- és ködmágiája szinte hasztalan.
- anyóka... a véneket hol találom?
Jobb híján velük kellett megbeszélnem, hogy a lány ezentúl velem lesz és ne bántsák, meg ezt az egész támadás dolgot. Ha tudtam volna... talán egy kicsivel több esélyük lenne ellenük. Ugyan egy szem tűz mágusként nem olyan számot tevő az előny, de ha csak egyet meg tudnék menteni, az is több a semminél.
.oOo.
Késő estére jár, de még mindig nem tudunk megegyezni a vénekkel.
Chö... házsártos öregek. Mikor hazaindulok már javában esik... sőt! Inkább szakad. Mire hazaérek csurom víz mindenem. Trisha a földön ücsörög, könyvekbe temetkezve, kótyagos fejjel néz rám. Biztosan elaludt.
-Nyugi én vagyok. Dőlj le, az ágy kényelmesebb. – levakarom magamról a vizes felsőt, majd elindulok a fürdő felé. Egy forró fürdő... igen, ez kell most nekem...
Mikor vissza térek ő már az ágyban kuporog, a falhoz simulva, hogy nekem is helyet hagyjon. Hmm... nagyobb ágyra lesz szükség. Mellé fekszem, egészen közel hozzá.
- Meg fogsz fázni… Miért nem vártad meg amíg vége a viharnak?
- Nem fogok, ne aggódj, és nem akartalak egyedül hagyni. – mintha zavarba jönne.. pedig nem az volt a célom. Nem telik bele sok időbe, míg elalszik. Én csak figyelem őt, majd derekánál átkarolva finoman közelebb húzom magamhoz. Nem ébred fel, csak velemit motyog álmában.... nem is baj, ha ébren lenne biztosan nem engedné, pedig olyan jó így. Érzem, hogy a teste melege engem is felmelegít, a halk szuszogásától csak még aranyosabb... az illata pedig... nyakához nyomom az arcom... az a kis plusz illat, amit nem tudok hová tenni... olyan édes...
végül így, Trishát ölelve alszom el. Nem is tudom mikor aludtam utoljára így és ilyen jól, persze ha volt egyáltalán már ilyen. Mikor kinyitom a szemem üres ágyrészt látok magam előtt. Bele telik pár pillanatba míg tudatosul bennem, de mikor ráeszmélek hogy nincs itt riadtan pattanok fel. Mi a... eltűnt?!
Magam sem értem mért pánikoltam be, hiszen minden joga megvan ahhoz, hogy elmenjen. Nincs hozzám kötve, mégis... talán megkedveltem... azt hiszem kicsit kötődöm is hozzá... pedig nem kellene...
-minden rendben?- soha, senki hangjának nem örültem még ennyire. Felsóhajtok majd egy apró mosollyal az arcomon felé fordulok
- jó reggelt.... nincs semmi baj, csak egy visszatérő rémálom.- megdörzsölöm a szemeim majd felkelek. Csodás illatok terjengenek a levegőben. Hús, különböző, erdei madarak tojásai, pirítós, növények aminek a nagy részét nem most látom először, ám fogalmam sem volt róla hogy ehető.
- Ez igen! Ezeket mind te gyűjtötted? Le a kalappal- leülök az egyik székre- ha így, reggelivel fogsz várni mikor felébredek azt hiszem el leszek kényeztetve- felnevetek, ő csak újra elpirul.
A reggeli viszonylag csöndesen telik, csak a szokásos reggeli 'Hogy vagy?' meg 'Jól aludtál?' - féle kérdések hangzanak el, többnyire tőlem. Ami azt illeti nem is nagyon néz rám, csak ha nagyon muszáj. Sosem értettem a nőket, és azt hiszem nem is fogom...
- mond,.... te mennyire értesz a mágiához meg a harchoz?- töröm meg végül a kínos csendet
- Nem is tudom... miért?
- tegnap jártam a feketéknél, gondolom emlékszel- bólint- az egész táborhely fel van dúlva, a klán nagy részét vagy megölték, vagy elhurcolták, a többi épkézláb férfi és harcra képes nő pedig elment, hogy kiszabadítsa őket
- De... kik tehették? És egyáltalán miért?
- a túlélők beszámolója alapján a kékek csaptak le. Ismét.... sajnos egyre gyakoribb, más, messzebbi klánoktól is hallottam már ezt azt és sajnos volt szerencsém velük élőben is találkozni- felkelek és megfordulva végig mutatok az egyik régi sebhelyen az oldalamon- fagyási sérülés, mára szerencsére csak ennyi látszódik, de akkor majdnem belehaltam. Azok a rohadt, halszagú korcsok... igen kedvelt kínzási eszközük a jégbambusz...elég kevesen élik túloldalán
- az meg mi a fene?
- a bambusz növényt gondolom ismered- bólint- lényegében ugyan az, csak jégből. Egy hatalmas, elbájolt jégcsap, amit olyan helyen döfnek beléd, ahol nem halsz bele azonnal, viszont ahogy növekszik mérhetetlen kínokat okoz. Ha nem ment meg az egyik fekete pár órán belül biztosan elérte volna a szívemet és akkor nekem lőttek.
|
| Vadmacska | 2014. 09. 15. 20:15:29 | #31323 |
Karakter: Trisha
Órákig nem beszélünk egymással, csak hallgat. Ennyire haragudna rám.
- Trisha...jól vagy?- Fordul felém, csak bólintok, de nem nézek rá. Félek, és szégyellem is magam, apa miatt.
- Hé...ne te bánkódj az ő hibája miatt...- Csak elfordítom a fejem. Erre oda jön hozzám, az államnál fogva maga felé fordít.
- Nézz rám!- Megint parancsolgat, de a hangja mégis kedves. - Nem azért hagytalak ott, mert rád haragszom, csupán féltem, hogy amit esetleg dühömben tenni fogok benned tesz kárt. Ne a te válladat terhelje az amit nem is te követtél el, ezt vésd az eszedbe!- Leül mellém és meglepetésemre magához ölel. Lassan kezdek megnyugodni a karjai között. Percek telnek el így, jól esik, hogy itt van velem és próbál megvigasztalni. Mikor megnyugszom elenged és a szemeimbe néz.
- Jobb egy kicsit?
- Igen...köszönöm- Szipogom, ő elmosolyodik és feláll. szipogja.
- Egyébként, csak hogy megnyugtassalak, még mindig nem áll szándékomban magadra hagyni téged.
- Pedig minden okod meglenne rá...- Suttogom alig halhatóan.
- Gyere enni, és inkább ne is gondoljunk ma erre többet- Az asztal felé int, halványan elmosolyodom fel kellek. Mind a ketten letelepszünk az asztalhoz és neki állunk enni. Finom lett és ezért büszke is vagyok magamra, mivel nem sokszor főztem eddig.
- Kéne szólni a feketéknek, hogy nálam laksz. Nehogy bajba kerülj. Lehet, hogy kaja után elmegyek hozzájuk.
- És mégis mit mondasz nekik? Egy félvért rejtegetsz a házadba vagy mi? – Nézek rá kiakadva.
- Nem kell tudniuk, hogy félvér vagy…Amiről nem tudnak az nem fáj nekik. – Elmosolyodom, megcsóválom a fejem. Szép szóval ő sem épen egy szent.
- Én ki mehetek vadászni? Ne vágj ilyen képet, tudok vadászni és sok ehető növényt meg bogyót is ismerek. Na kérlek vigyázni fogok. – Könyörgően nézek rá. Jó pár percig néz rám aztán felsóhajt.
- Rendben van, na de én most megyek estére jövök. Legyél oly drága és egy darabban gyere haza. – Fel áll aztán már megy is. Elpakolászok és elmosogatok. Felkapom az íjat meg a nyilakkal teli tegezt és az erdő felé indulok. Halkan lépkedek, az évek során sikerült megtanulnom emberi alakban is hangtalanul járni. Beljebb megyek, itt már biztos lesznek vadak. Találok pár gyógynövényt ezekből is szedek, még jól jöhetnek ha valamelyikünk megsérül. A kis zsákomat tele szedem minden féle növényekkel, egy másikat meg ehető bogyókkal, találok szedret így azt is szedek. Legnagyobb örömömre 4 nyulat is sikerül lőnöm. Talán az egyiket el tudom cserélni valamire a városba.
Valóban, az egyik árusnál, sikerült elcserélnem egy nyulat friss zöldségekre. Vissza megyek a házba, Zel még sehol. Úgy tűnik sokáig el húzódik a beszélgetés. Mindent szépen kipakolok és elrendezek, közben besötétedett. Hatalmas robajra leszek figyelme, dörög az ég, pár pillanat múlva már szakad az eső. Zel bőrig fog ázni mire vissza jön. Telnek az órák, én az egyik könyvet kezdem el olvasgatni, hogy elüssem addig az időt.
Az ajtó csukódására ébredek fel. Álmosan pislogok.
-Nyugi én vagyok. – Zel lépet közelebb, csurom vizes. – Dőlj le, az ágy kényelmesebb. – Ő a fürdőbe megy én pedig befészkelem magam az ágyba. Azért jó, hogy egyben haza jött, de ha megfázott akkor kapni fog. Hallom, hogy végez, akaratlanul is odébb mászok, ez az egy ágy van, ha össze bújva is de elfér rajta két ember. Pár perc múlva már Zel mellettem fekszik. A haja még vizes.
- Meg fogsz fázni…Miért nem vártad meg amíg vége a viharnak? – Nézek rá.
- Nem fogok ne aggódj, és nem akartalak egyedül hagyni. – Elpirulva mosolygok, lehunyom a szemem és lassan elalszok.
Másnap reggel arra eszmélek, hogy a fiú karjai között alszok, elpirulok. Jó ez így? Elgondolkodva nézem az arcát. Most sokkal fiatalabbnak tűnik. Óvatosan kisöprök egy tincset a homlokából. Szerencsére nem ébredt fel, óvatosan ki mászok és neki állok reggelit készíteni.
|
| Sado-chan | 2014. 09. 14. 15:28:01 | #31311 |
Karakter: Azazel
- Talán vannak mások is… Amúgy nem vagy olyan sokkal idősebb nálam.
- Miért, te mennyi vagy? – Elmosolyodok. Magamnál jóval fiatalabban tippelem
- 350 vagyok. - A szám hallatán ledermedek. 350? nem nézném annyinak...aztán leesik...hogy lehet annyi? Az képtelenség...
- Azt mondtad apádnak el kellett hagyni a klánt, mert bele szeretett egy emberbe. De a klánt több mint 500 éve ki irtották. Te sokkal később születél. Majdnem 200 év a különbség…-eleinte értetlenül néz rám, majd az ö szemei is elkerekednek.
- Akkor apám hazudott? – kérdi sírásra görbült szájjal. A tenyerébe temeti az arcát. – Nem…mármint miért hazudott volna, lehet, hogy más miatt kellett eljönnie és csak később ismerte meg anyát. Vagy… abba is hazudott, hogy melyik klánból származik.
- Amikor a hajadba szagoltam enyhén de éreztem a szantálfa illatát, ez a mi klánunkra jellemző. Tényleg oda tartozott, csak akkor az a kérdés mikor jött el és mit csinált annyi éven keresztül?
- Nem tudom én azt a verziót ismerem, amit neked elmondtam. – elerednek a könnyei. Ott hagyom a tűzhelyet és legugolok mellé. A vállára teszem a kezem, érzem hogy egész testéven rázkódik a sírástól.
- Ne sírj…- ujjaimmal törlöm le a könnyeit. Nem gondoltam volna, hogy elsírja magát, de nem hagyhatom csak így itt – Itt vagy és most ez a lényeg.
- Zel…De mi van ha apám össze játszott a mestereddel? Egyszerűen nem tudok másra gondolni. Mi másért hagyta volna el a klánt? – A szívem nagyot dobban. Erre még nem is gondoltam, de...mi van ha igaza van? Ha tényleg össze játszottak....két ember...két olyan személy akik azt sem érdemlik meg hogy a pokolra jussanak...
Nem mondok semmit, inkább csak felállok és ott hagyom. Vissza megyek a dolgomhoz. Ezt nem lehet egy szép szóval elintézni, megbocsájtani pedig végképp lehetetlen. Nem Trishara haragszom, de ha most hozzá szólnék, félő, hogy olyat mondanék, vagy esetleg tennék utána mit később biztosan megbánnék.
.oOo.
Órák telnek el a csend teljes kínjában, mire végre lehiggadok annyira, hogy meg merek szólalni
- Trisha...jól vagy?- folrdulok fel. Csak bólint, de nem néz rám. Talán nem mer...vagy szégyenli amit az apja tett...
- hé...ne te bánkódj az ő hibája miatt...- csak elfordítja a fejét. Kezd kicsit dühíteni. Odamegyek hozzá és állánál fogva fordítom magam felé a fejét.
- nézz rám!- a hangom még mindig szelíd- nem azért hagytalak ott mert rád haragszom, csupán féltem, hogy amit esetleg dühömben tenni fogok benned tesz kárt. Ne a te válladat terhelje az amit nem is te követtél el, ezt vésd az eszedbe!- leülök mellé és magamhoz ölelem. A remegése már elmúlt, de a szívverése és a légzése még mindig gyors.
Percekig szorítom magamhoz, mozdulatlanul, szótlanul. Mikor úgy ítélem, hogy lenyugodott elengedem és újra a szemeibe nézek.
- jobb egy kicsit?
- igen...köszönöm- szipogja. Elmosolyodok és felkelek mellőle.
- egyébként, csak hogy megnyugtassalak, még mindig nem áll szándékomban magadra hagyni téged.
- pedig minden okod meglenne rá...- suttogja szinte alig hallható hangon.
- gyere enni, és inkább ne is gondoljunk ma erre többet- felkapom a fazekat és az asztal felé intek a fejemmel.
|
| Vadmacska | 2014. 09. 13. 19:02:46 | #31303 |
Karakter: Trisha
Megjegyzés: Farkasomnak
- Azezel... – Szólalok meg egy kis idő elteltével.
- Csak Zel...röviden. A mesterem hívott egyedül Azazelnek, ezért utálom ha valaki így hív....igazából azt sem tudom ez-e az igaz nevem, vagy csak ő adta nekem...- Komoran vissza fordul a tűzhely felé. Látszik rajta, hogy nem szeret erről beszélni.
- Zel... – Próbálkozom újra.
-Tessék? - Nem fordul felém, de a hangjából így is kihalom a fájdalmat.
- Ha kiderül, hogy nem halt ki teljesen a klán... hogy vannak rajtunk kívül még mások is... mihez kezdesz majd?
- Eddig még nem jutottam el. Egyenlőre azzal is beérném, ha találnék még mást, rajtunk kívül... persze annak is nagyon örülök, hogy rád találtam. – A válla fölött átlesve elmosolyodik. Vissza mosolygok rá, szóval tényleg örül neki, hogy itt maradtam. - És te? Neked biztos van értelmesebb célod is, mint egy nem létező álmot kergetni...
- Ne mondj ilyet!- Korholom le, összecsapom a könyvet. - Már hogy lenne a családod megmentése nem létező álom?!
- Kicsi vagy még...nem értheted.... – Nem is vagyok kicsi, oké alacsonyabb vagyok mint a többi farkas de akkor sem kell rám úgy tekinteni mint valami gyerek. Még, hogy kicsi, na persze.
- Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam!- Durcásan össze fonom a karjaim, persze ő csak halkan nevet rajtam. - Ezek szerint ő nagysága olyan sokat látott vénség lenne?
- Ha vénség nem is, de a megélt közel 540 évemmel szerintem többet láttam mint te... és ennek majd' a három negyedét kereséssel és kutatással töltöttem...
- Ilyen sok időt... és találtál valamit?
- Szinte semmit... Apámról ugyan megtudtam, hogy ki volt, de se az anyámról nem tudok semmit, se a felmenőimről, vagy, hogy volt-e testvérem. – Hallom a hangjában a fájdalmat, sok idő, túl sok ahhoz, hogy ne találjon semmit. De hát én is itt vagyok szóval csodák még vannak.
- Talán vannak mások is…- Vissza fordulok a könyv felé. – Amúgy nem vagy olyan sokkal idősebb nálam.
- Miért te mennyi vagy? – Néz rám halvány mosollyal.
- 350 vagyok. – A mosoly eltűnik az arcáról és lepettség ül ki. Na most meg mi a baja? . Mi van? Miért nézel így?
- Azt mondtad apádnak el kellet hagyni a klánt, mert bele szeretett egy emberbe. De a klánt több mint 500 éve ki irtották. Te sokkal később születél. Majdnem 200 év a különbség…- Elsőnek nem is értem miről beszél de aztán kezd össze állni.
- Akkor apám hazudott? – Csúszik ki belőlem a kérdés. És mi van ha akkor nem is tartozok az északi vörös klánhoz? Ezt már nem tudom hangosan ki mondani. A tenyerembe temetem az arcom. – Nem…mármint miért hazudott volna, lehet, hogy más miatt kellet eljönnie és csak később ismerte meg anyát. Vagy… abba is hazudott, hogy melyik klánból származik. – Elcsuklik a hangom.
- Amikor a hajadba szagoltam enyhén de éreztem a szantálfa illatát, ez a mi klánunkra jellemző. Tényleg oda tartozott csak akkor, az a kérdés mikor jött el és mit csinált annyi éven keresztül?
- Nem tudom én azt a verziót ismerem, amit neked elmondtam. – Szipogom, most már nem tudom magamba tartani a sírást. Bele se akarok gondolni mit csinált, hogy miért kellet eljönnie, vagy, hogy miért ő maradt életbe. Mi van ha össze játszott Zel mesterével és el árulta a klánt? Potyognak a könnyeim, Zel leguggol velem szembe.
- Ne sírj…- Mormolja és letörli a könnyeimet. – Itt vagy és most ez a lényeg.
- Zel…De mi van ha apám össze játszott a mestereddel? Egyszerűen nem tudok másra gondolni. Mi másért hagyta volna el a klánt? – Látom, hogy megfeszül az arca, ki fog dobni ezek után. Nem mond semmit, feláll és vissza megy a tűzhelyhez. Összébb húzom magam, nem akarom, hogy haragudjon rám.
|
| Sado-chan | 2014. 09. 13. 11:58:26 | #31300 |
Karakter: Azazel
Magam sem vagyok biztos abban, hogy jól tettem-e hogy elmondtam neki, de most már mindegy. Ha igaz amit az előbb mondott joga van tudni, és inkább én mondjam el mint hogy mástól hallja.
- De miért? – elhaló hangon kérdi- Miért tett ilyet?
- Fogalmam sincsen. – egyszerre gyűlik össze bennem a keserűség és a harag. Haragszom a mesteremre, amiért ok nélkül megölte a családomat és haragszom magamra, amiért nem voltam képes ezt megakadályozni, vagy amikor kiderült bosszút állni a halálukért.
- Azazel, tényleg szeretnéd, hogy itt maradjak? Tudod mi vagyok, más klánok már megöltek volna ezért. Ha pedig ki tudódik te is bajba kerülhetsz.
- Igen szeretném, de nem akarok semmit rád kényszeríteni. A többi klán pedig egyelőre nem érdekel. A feketékkel jó viszonyban vagyok. Kik bántottak? – talán érzékeny témára tapintottam...szótlanul ül mellettem, lehajtott fejjel
- Azután történt, hogy a szüleim meghaltak. Egy másik klánhoz keveredtem, ha jól emlékszem szürkék voltak. Elmondtam nekik hogy melyik klánból származom, befogadtak, sajátjukként tekintetek rám. Majdnem egy évig voltam velük, aztán kiderült, hogy félvér vagyok és hogy az apám kitaszított. Aznap éjjel ki rángattak a táborból egy félre eső helyre. Félholtra vertek, korcsnak, fattyúnak neveztek, aztán pedig ott hagytak. Néhány falusi talált rám, a falujukba vittek. Mikor felépültem, el akartam jönni, azt mondták tudják ki vagyok és nem zavarja őket. Ez meglepet, de végül is ott maradtam… -szinte már remeg...neki se lehetett szép gyerekkora...-Azt hittem a klán szeret, és új családra találtam. De amikor megvertek…
- Trisha ide figyelj.- finoman felemelem a fejét, talán majd ettől megnyugszik-Én soha nem foglak bántani, és azt sem engedem hogy más bántson. - suttogom halkan.
- Köszönöm. – halvány, fájdalmas mosoly jelenik meg az arcán – És én is szeretnék itt maradni.
Felsegítem a lányt, majd elindulunk hazafelé. Furcsa...amikor először megláttam, mindenre gondoltam, csak erre nem... azt hittem majd az első adandó alkalommal lelép, vagy ha nem hát én dobom majd ki... ehelyett velem marad...
Otthon nekiállunk vacsorát főzni. Hirtelen eszembe jut valami, aminek talán hasznát venné...
mikor vissza térek a fazék már a tűzhelyen, benne a maradék hússal és a zöldségekkel.
Egész jó illata van, szóval főni tudsz. Tessék pár könyvet ki kértem neked a könyvtárból. Tanulhatsz belőle valamennyit. – kezébe nyomom a nagy rakás könyvet amit hoztam. Csillogó szemekkel ül le és kezd el olvasni.
- Azezel...
- csak Zel...röviden. A mesterem hívott egyedül Azazelnek, ezért utálom ha valaki így hív....igazából azt sem tudom ez-e az igaz nevem, vagy csak ő adta nekem...- komoran fordulok vissza a tűzhely felé. Remek...eddig egész jól haladtam afelé, hogy elfelejtsem azt az embert, kellett nekem felhoznom a témát...na mindegy.
- Zel...
-Tessék?- Nem fordulok felé. Nem akarom hogy lássa az arcomra kiült fájdalmat.
- Ha kiderül, hogy nem halt ki teljesen a klán... hogy vannak rajtunk kívül még mások is... mihez kezdesz majd?
- Eddig még nem jutottam el. Egyenlőre azzal is beérném, ha találnék még mást, rajtunk kívül... persze annak is nagyon örülök, hogy rád találtam.- nem fordulok meg, csak a vállam fölött átlesve mosolyodom el- és te? Neked biztos van értelmesebb célod is, mint egy nem létező álmot kergetni...
- ne mondj ilyet!- össze csapja a könyvet- Már hogy lenne a családod megmentése nem létező álom?!
- kicsi vagy még...nem értheted....
- vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam!- össze fonja a karjait, én csak halkan felnevetek.- ezek szerint ő nagysága olyan sokat látott vénség lenne?
- ha vénség nem is,de a megélt közel 540 évemmel szerintem többet láttam mint te... és ennek majd' a három negyedét kereséssel és kutatással töltöttem...
- Ilyen sok időt... és találtál valamit?
- Szinte semmit... Apámról ugyan megtudtam, hogy ki volt, de se az anyámról nem tudok semmit, se a felmenőimről, vagy hogy volt-e testvérem.
Szerkesztve Sado-chan által @ 2014. 09. 13. 12:39:05
|
| Vadmacska | 2014. 09. 12. 21:34:26 | #31294 |
Karakter: Trisha
Vicsorogva küzdök alatta, sokkal erősebb nálam. Nem mond semmit csak a fülemhez hajol. Érzem ahogy az orra hozzá és a bőrömhöz, teljesen megdermedek.
- Nem bántalak...- Suttogja, a hangja kedvesnek tűnik. - csak nem akarom, hogy elmenj...hogy megint magamra maradjak... úgy hiszem nem kell elmagyaráznom neked, milyen pokoli érzés ha egyedül vagy..- A hajamba fúrja az arcát, kellemes illat árad belőle. Lehunyom a szemem, magamba szívom az illatát, szantálfa...ugrik be és elmosolyodom. Kinyitom a szemem mikor elenged és fel egyenesedik. A szemeink össze kapcsolódnak. Azt akarja hogy vele maradja, tudatosul bennem amit az előbb mondott.
Jó ez így, hogy vele maradjak? Félvér vagyok és egy kitaszított gyereke. Egyszer már megjártam és majdnem az életembe került, nem akarok még egyszer ilyen baklövés elkövetni. De ő talán nem fog bántani, egy klánba tarozunk, ha úgy vesszük. Nehéz megemészteni ezt, csak meredten nézek magam elé. Ő lemászik rólam, arcát a tenyerébe temeti és csak némán ül.
- Ne haragudj...nem ismersz, így nem láncolhatlak magamhoz, csak...annyira megörültem, hogy nem vagyok egyedül... amit pedig az előbb mondtam... nem lett volna jogom hozzá... az ő vétsége semmi, ahhoz képes amit a mesterem elkövetett...
- Mért? Mit tett?- Fel ülők és kíváncsian nézek rá.
- A mesterem...ő irtotta ki a klánt...valószínűleg az után hogy apád elment... –Döbbenten nézek rá. Az ő mestere irtotta ki a klánt.
- De miért? – Csúszik ki belőlem a kérdés. – Miért tett ilyent?
- Fogalmam sincsen. – Rázza meg a fejét, keserűség ül ki az arcára. Ő is elvesztett mindent, vagy talán még többet is.
- Azazel, tényleg szeretnéd hogy itt maradjak? – Kérdezem meg téma terelésként. – Tudod mi vagyok, más klánok már megöltek volna ezért. Ha pedig ki tudódik te is bajba kerülhetsz.
- Igen szeretném, de nem akarok semmit rád kényszeríteni. A többi klán pedig egyelőre nem érdekel. A feketékkel jó viszonyba vagyok. Kik bántottak? – Össze rezzenek erre a kérdésre. Szóval rá jött, lehajtom a fejem jó pár pillanatig hallgatok.
- Azután történt, hogy a szüleim meghaltak. Egy másik klánhoz keveredtem, ha jól emlékszem szürkék voltak. Elmondtam nekik hogy melyik klánból származom, befogadtak, sajátjukként tekintetek rám. Majdnem egy évig voltam velük, aztán kiderült, hogy félvér vagyok és hogy az apám kitaszított. Aznap éjjel kirángatak a táborból egy félre eső helyre. Félholtra vertek, korcsnak, fattyúnak neveztek, aztán pedig ott hagytak. Néhány falusi talált rám, a falujukba vittek. Mikor felépültem, el akartam jönni, azt mondták tudják ki vagyok és nem zavarja őket. Ez meglepet, de végül is ott maradtam…- Mély levegőt veszek hogy folytatni tudjam. – Azt hittem a klán szeret, és új családra találtam. De amikor megvertek…- Némán megrázom a fejem.
- Trisha ide figyelj. – Gyengéden megfogja az állam és úgy emeli fel a fejem hogy rá nézek. – Én soha nem foglak bántani, és azt sem engedem hogy más bántson.
- Köszönöm. – Mosolyodok el halványan. – És én is szeretnék itt maradni. – Látom, hogy fel csillannak a szemei. Meg kel szoknunk egymást, lehet hogy jó lesz, de az is lehet, hogy egymás agyára megyünk majd.
Lassan vissza indulunk a házhoz. Éhesek vagyunk mind a ketten, én neki állok zöldséget pucolni de vendég látom valahová eltűnt. Hát jó akkor egyedül főzők, de nem szúrhat le ha rossz lesz. Egy óra múlva tér vissza jó pár könyvel. Addigra én már felraktam az ételt főni.
-Egész jó illata van, szóval főni tudsz. Tessék pár könyvet ki kértem neked a könyvtárból. Tanulhatsz belőle valamennyit. – Felcsillannak a szemeim és elveszem őket, azonnal befészkelem magam a fotelbe és már bele is mélyedek.
Szerkesztve Vadmacska által @ 2014. 09. 12. 21:35:25
|
|
