Úgy végig csókolnám mindenütt...minden apró pontját, de nem tudom, õ akarja-e.
- Zel oda ég az ennivaló. – mondja két csók között. – Legalább had húzzam félre. – épp csak annyira engedem el, hogy lehúzhassa az ételt a tûzrõl. A háló felé kezdem terelni, de ahogy látom nem ellenkezik. Már nem igazán tudom visszafogni a vágyaimat. Olyan sokáig voltam egyedül, most pedig itt van õ, és teljesen elveszi az eszem. Kis pukkancs, de épp ez az, ami ennyire beindít. Az ágyra döntöm, igyekszem visszafogni magam. Egyik csók váltja a másikat, már nem is igazán tartom számon, hogy mikor melyikünk kapja el elõbb a fejét lihegve. A ruhák is hamar lekerülnek rólunk. Egy kérdõ pillantást még vetek rá, mielõtt belé hatolnék. Látom, hallom, hogy akarja, de nem akarok semmit sem az õ akarata ellenére tenni. Tökéletes az összhang kettõnk közt, ahogy össze simulunk, szinte érzem a szívverését is. Az egész aktus nem tart tovább pár percnél, végül egyszerre adjuk át magunkat a gyönyörnek.
Kimerülve dõlök mellé az ágyra.
- Ez..csodás...volt...- lihegem, bár nem tudom, hallja-e.
Beletelik egy kis idõbe, mire magamhoz térek. Felülök az ágyon és fölé hajolok. Kisöpröm az arcából a tincseket, ekkor veszem észre, hogy elaludt...milyen édes...
vissza fekszem mellé, a dereka köré fonom a karjaimat és én is elalszom.
Reggel korán ébredek, kedvesem még mindig szunyókál, így úgy döntök, meglepem valami finom reggelivel. Odakinn észre veszem, hogy a tegnap félve hagyott vacsora is ott van még...hmm..talán még menthetõ. Begyújtom alatta a lángot, és míg az megfõ, elkészítem a reggelit.
Lassan nyitom ki az ajtót, majd bemegyek a szobába. Kedvesem épp akkor ébred. Leülök az ágy szélére,  õ pedig közelebb kúszik

-  Hogy aludtál? – végig nézek rajta. – Túl öltözöttnek érzem magam melletted. – bár csak egy gatyát vettem magamra, rajta még annyi sincs...na nem mintha nem nézne ki jól ruha nélkül.

- Hát így jártál…Amúgy jól aludtam. – mosolyog huncutul, majd egy puszit nyom és elcseni az egyik almát.
- Mi a baj? – kérdem, mikor észre veszem, hogy a vállamat figyeli. Biztos a sebhelyt nézi. – A harapásokról nem tudsz semmit igaz? - a fejét rázza. – Ez amolyan kimondatlan ígéret. Ha két farkas feltétel nélkül szereti egymást, és bármit megtennének a másikért akkor ezt egy harapással pecsételik meg. Kicsit olyan mint az embereknél az eljegyzés, csak ez tényleg egy életre szól.

- Nagyon fájt? – kérdi kis idõ múlva. Próbálok komoly tekintettel rá nézni, de nem tudom nem elnevetni magam. – Hé semmi nevetni való nincs ebben!
- Sajnálom, de ezek szerint elég sok minden kieset….- magamhoz húzom egy csókra, mikor sikerül abbahagyni a nevetést .– Jaj ne néz így nem fájt, ahogy neked sem. – az oldalára mutatok, ahol látszik a fogaim nyoma
- Akkor most lényegébe véve eljegyeztük egymást? – kérdi elpirulna...mitõl lett hirtelen ennyire szégyenlõs?
- Miért? Megbántad? – kérdem felvont szemöldökkel, bár talán hülye kérdés...nem tudom, sose értettem igazán a nõket.

- Elmegyek…- Mi? Ezt nem teheti velem... utána ugrok és karját megragadva húzom vissza magamhoz.

– Zel…ne…- magam felé fordítom és átölelem. Ha kell, örökké itt állnék és csak ölelném õt.

- Ne hagyj el…- suttogom. Kezeim a hátán pihennek, így érzem amikor a sírástól rázkódni kezd a teste.

- Meg fog ölni…Vissza jön értem…- könnyektõl homályos tekintettel néz rám – Zel szeretlek, és nem akarom, hogy miattam megöljön. – egy fájdalmas mosolyt erõltetek magamra majd végig simítok az arcán. Percrõl percre egyre lassabban pislog...mi történt? Talán...ne... õt találtam el az álombûbájjal ahelyett a dög helyett...

Karomba veszem az alvó lányt és gyalog indulok haza. Vele a karjaimban amúgy is lassabb vagyok, ráadásul mindenem csurom vér és még a légzés is fáj. Nem baj, ezek a sebek be fognak gyógyulni. Mire haza érünk már sötétedik. Az ágyra fektetem a még mindig mélyen alvó kedvesem és egy puha csókot nyomok a homlokára. Vagy egy napig alszik, kapott belõle rendesen úgy tûnik.

Félálomban ülök az ágy szélén mikor magához tér. Mocorogni kezd, mire felé kapom a tekintetem.

- Sajnálom, hogy elaltattalak. – nem is a történtek, inkább a tehetetlenség bánt, hogy szépen lassan elveszíthetem õt, és ez talán a kékek és a mesterem iránti gyûlöletem miatta van.

Nyakamba karol és magam mellé húz. Karjai a hátam mögött kulcsolódik össze, a homlokát pedig a mellkasomnak dönti. Talán õ is fél...

- Nem haragszom…Csak félek…Mi lesz kettõnkkel?

-A feketéknél van egy anyóka, ért a jósláshoz. Üzentem neki amíg aludtál, talán estére vagy holnap reggelre ide ér. Õ meg fogja mondani mi lesz majd. – a hajába nyomok egy puszit – Nem foglak soha bántani, te nem vagy olyan mint õk. – mosollyal az arcán hunyja le a szemeit, én csak még szorosabban ölelem magamhoz. Nem tudom meddig fekszünk még egymás karjaiban, majdnem el is alszom de az ajtó kopogás felriaszt.

Vajon ki lehet az? Felkelek, Trishát az ágyon hagyom és kinyitom az ajtót. Reno az, mögötte két, jól megbízható farkas és az anyóka. Hál'istennek, épségben ide értek.

- Köszönöm hogy eljöttetek.- tessékelem beljebb õket.

- Zel úrfi te is segítettél a mieinken, természetes hogy segítek nektek. Menjünk át a másik szobába. Üljetek le, és hunyjátok le a szemeteket. Egymás mellett ülünk a földön, anyóka pedig elõttünk és a homlokunkra teszi a kezét. Percekig várok, hallgatva anyóka kántálását, aztán hirtelen a sötétség oszolni kezd. Elõször a múltat látom, a mester szemén át, aztán egy másik farkasén.. érzem, hogy szíven döf egy jég szuronnyal. Aztán egy véres csatamezõn térek magamhoz. Vérben fekvõ farkasok mindenütt, acsarkodó, egymásnak uró kékek, feketék és ahogy látok a zöldeket is bevonták... minden megmaradt klán képviselteti magát, mind a kékek és a mesterem ellen...ott pedig...magamat látom, sántítva, lángoló testtel esek épen a mester torkának...aztán a következõ pillanatban szíven döf...érzem ahogy forró vér tölti meg a mellkasom és a szám, ahogy a fájdalom végig cikázik a testemen...ez lenne tehát a vég?..

- Jobb ha nem láttunk egyelõre többet. – lesokkolva ülök a földön mikor magamhoz térek. Nem lehet, hogy így haljak meg...remélem Trisha ezt a részt nem látta. – Soha nem láttam még olyan erõs kapcsolatot mint ami köztetek van. Bármit meg fogsz érte tenni…- rám néz, tudja, hogy meg fogok halni a csatában. – Még a klánokat is egyesíted, hogy legyõzzed az ellenséget. Meg van benned az erõ, hogy a Farkasok Királya legyél, hogy egyesítsd az összes klánt. Sok vér fog folyni és sok szeretünk el fog esni, és sajnos a sárkány erõs.

- Farkas Király. – nézek rá elfehéredve –Nem…Több ezer éve nem voltak egyesítve a klánok.

- De benned meg van az erõ. A háború elkerülhetetlen, de ha nem teszed meg, semmi esély nem lesz a gyõzelemre. A kékek egyesével le fognak mindenkit rohanni, akiket nem ölnek meg, azokat elhurcolják. Te elveszteted már a klánod, gondolom nem szeretnéd, hogy mások is ezt érezzék. – fájdalom, kétségbeesés és düh...ezek kavarognak most bennem. Ökölbe szorul a kezem, Trisha meg gyengéden megfogja.

- Zel egy próbát megér, ha nem sikerül kitalálunk valami mást.- nem mondhatom el neki mit láttam...az is lehet, hogy túlélem a döfést, bár kicsi az esélye de...nem tehetem ezt vele

- Trisha, nem mondhatod komolyan…- elõször kedvesemre majd az anyóra pillantok- Gyõzni fogunk?

- Nem tudom…Azok a képek homályosak, túl sok minden történhet akkor, ami befolyásolhatja a jövõt. Vigyázzatok egymásra, és nem lesz semmi gond. –Kisétál a szobából, én meg gyorsan utána megyek. Kapóra jön, így Trisha nem halljam.

- Mond, semmi esély nincs arra, hogy túléljem a háborút?

- Mint mondtam, semmi sem biztos. Ez csak útmutató, egy alternatív befejezés. Nem tudni ki hal meg és ki éli túl.

Vissza megyek Trishahoz. Fülig pirultan néz fel rám, majd kel fel és ölel át szorosan. A nyakába fúrom az arcom.

- Tényleg azt szeretnéd, hogy meg pórtáljam?

- Zel, ezt a te döntésed. De bárhogy döntesz támogatlak.- még ha csak jót akar is, megnehezíti a döntésem. Meg akarom õt védeni, bármi áron, ám ha ott veszek a csatatéren ki vigyáz majd rá? Nem veszíthetem el õt is...épp elég volt már a halálból...mai napig kísért elõzõ társam halálsikolya és az a tekintet, ahogy meghalt a karjaimban.

- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra- döbbenten hajtja hátra a fejét és néz a szemembe.

- Zel...

- Csak ígérd meg...kérlek...

- Rendben. Megígérem- szorosan bújik hozzám. Álla alá nyúlok és finoman felemelem a fejét. Nem tudom, volt-e valaha ilyen hosszú és fájdalmas csókunk, még a könnye is kicsordul.

A többiek a bejáratnál várnak minket...had várjanak még egy kicsit...ki tudja meddig csókolhatom még a kedvesem.

A légszomj szakít el végül minket. Kézen fogva megyünk ki a többiekhez, majd miután pár szót váltunk még az anyókával végre kettesben maradunk.

- Mi lenne, ha össze ütnél valami vacsorát, én meg készítek egy jó fürdõt addig? Mindkettõnkre ránt fér valami jó dolog is a mai nap után- apró csókot nyomok a nyakába majd elengedem a kezét

- Hát jó...de aztán jó legyen az a fürdõ!- mosolyogva indul el a konyha felé. Megvárom míg eltûnik szem elõl, majd elindulok én is a dolgom után. Ki kell élveznem minden percet, minden adandó alkalmat, hisz nem tudni mikor kerül sor az ütközetre. Egy biztos, a mai nap csak a miénk.

Hamarabb végzek a fürdõben, így a háta mögé lopózok és finoman megcsikizem

- Hé!- nevet fel- Majdnem leforráztalak! Vigyázhatnál kicsit

- Bocsánat...figyu, nekem olyan deja vu-m van, nem ismerõs ez a helyzet egy kicsit?

- Most hogy mondod...de ugye nem úgy fog végzõdni mint az elõzõnél?

- Ez csak rajtunk múlik- újra megcsókolom- mi finomat fõzöl?

- Titok, majd meglátod ha kész, addig hess, ne lábalatlankodj!- orron koppint a fakanállal

- Gonosz...- dörzsölgetem az orrom. Hát jó... akkor játszunk kiskutyát. Farkassá változom és kiskutya szemekkel nézek rá. Vissza fordul felé és csak néz, remegõ ajkain látni, hogy mindjárt megpukkad a nevetéstõl. Magamra sem ismerek rá, nem szoktam ilyen lenni, talán csak azért, mert nincs kinek. Lefekszem a földre és a hátamra fordulok. Lábaimat felhúzom és úgy kezdek el hemperegni.

Végül elérem amit akarok, leteszi a fakanalat és leguggol mellém.

- Beléd meg mi ütött?- neveti. A fülem tövét kezdi el vakargatni, én meg, mint egy jó négylábú kedvenc, nyelvemet kiöltve élvezem. Hirtelen vissza változom és magamhoz rántom.

- Most megvagy!- kiáltok fel nevetve.

- Gonosz...kihasználod, hogy szeretem a farkasokat...

- még szép!- egyik kezemmel a hátát simogatom, másikkal a hajába túrok.

- Szeretlek, és nem foglak elhagyni soha…- Suttogja a csókot megszakítva. – Be kell kötözni a sebeid…- suttogja, majd lassan, finom mozdulatokkal kezdi leszedegetni a kötéseket. Néhol felszisszenek ha fájdalmas helyen ér hozzám, de ettõl eltekintve csendeb tûröm.

- Miben mesterkedsz?

- Majd meg látod…-Nem néz rám, csak a sebre tapasztja a kezeit és halkan mormolni kezd. Nem tudom eldönteni, most örüljek, kiakadjak vagy féltékeny legyek rá. A seb lassan beforr. Mikor végez rám néz, de én csak a sebek helyét lesem, majd õt. – Ne néz így jobb mint ha folyton felszakadna.

- Trisha ülj le! – Ez... ezt már nem tudom és nem is akarom hová tenni. Inkább hagyott volna elvérezni... de az a boldogsággal és vággyal teli hangulat elillant belõlem, és a helyét félelem és megmagyarázhatatlan eredetû harag vette át.

- Nem, egy oda ég az étel, kettõ meg ne parancsolgass nekem. Ha ezen vagy kiakadva sajnálom, akkor nem használok többet mágiát. Nem tehetek róla hogy így megragad. Ha tudni akarod gyógyítani is most gyógyítottam elõször és sikerült. –szinte felperzsel a tekintetével.

- Trisha nem normális hogy ilyen könnyen tanulod a mágiát. Én gyógyítani sem tudok pedig sokáig próbálkoztam vele. Erre te pár nap alatt megtanulod. – Akaratom ellenére emelem fel a hangom, nem akarok veszekedni, de ha csak csendben, nyugodtan beszélnék hozzá úgy érzem felrobbanok. Nem is igazán rá vagyok mérges, azt sem tudom, harag-e ez egyáltalán, de megõrjít...ez képtelenség!

- Oké, akkor szerinted nem vagyok normális? – Csattan fel. – Jó tudod mit nem akarom tudni a válaszod. – az ajtó felé indul. Utána akarok menni, de valami azt súlya nem szabad, különben még nagyobb baj lesz belõle...de képtelenség itt ülni míg vissza jön. ha...vissza jön...

órák óta járkálok fel alá...

Az idegeim pattanásig feszültek...na jó! Muszáj utána mennem.

Nincs nehéz dolgom, csak az általa hátra hagyott szag nyomokat kell követnem...szerencse, hogy az illata szinte az agyamba éget...ha csak felidézem máris kicsivel hevesebben ver a szívem.

Nem kell sok, máris a nyomára akadok. Egy falhoz szögelve tartja a jég...az a férfi pedig..

-Satoshi mester!- kiáltok fel, majd a számhoz kapom a kezem...Trisha nem vett észre, de a mester igen... azt hiszem. Egy fához lapulok, úgy érzem össze csuklik alattam a lábam ha nem támasztom meg magam...

- Hazudik, minden szava hazugság!!!- hallom a kiáltását...

- Ohh, miért hazudnék, apád tényleg nekem segített....- Mi van? Ezek szerint nem tévedtem...- ...Aztán megismerte anyádat, egymásba szeretek. Amikor teherbe eset beteg lett. Apád tudta, hogy se õ se te sem biztos hogy túléled. Eljött hozzám és a segítségemet kérte. Akkor csak szívességet tettem neki, nem sejtettem hogy késõbb hasznom is lesz a dologból. Egy szert kevertem ki amibe egy másik klán vérét is bele kevertem. Nem sokat, de a hatása így is meg van, a kék szemeid és az hogy ilyen gyorsan tanulsz. Apáddal meg egyeztem, hogy mikor eléred a megfelelõ kort elhoz hozzám hogy nála tanulj. Csodás tanítvány lettél volna, csak sajnos azok a vadászok keresztbe tettek.

- Nem…ez nem igaz! Hazudik! – a hangja már remeg – Apás soha nem tett volna ilyent…

- De igaz…Kíváncsi vagyok Azazel mit fog mondani ha megtudja, hogy a kicsi barátnõjébe a kékek vére is folyik. – Trisha... egy a kékek közül... ez lehetetlen...

falfehéren, remegõ térdekkel állok a fa alatt. Azt, amit ezek után mond nem hallóm, csak azt a gúnyos mosolyt látom az arcán, utána pedig Trisha döbbent, fájdalmas tekintetét.
A bánat mellett újra harag veszi át az irányítást. A testem remegni kezd, a szemeim fellángolnak. Ziháló, hörgõ hangok szabadulnak a torkomból majd felé indulok. Fél úton farkassá válva, szinte öntudatlan állapotban vetem magam a férfira aki csak röhög, karjaival könnyedén hárítva a támadásaimat.

- Mi van, Azazel? Meg lep a hír? Ne mond, hogy eddig nem tûnt fel neked, hogy õ más mit te...- hallom a hangját, de nem érdekel mit mond.

Több helyrõl is újra dõl a vér, ugyan farkasként gyorsabban gyógyulok, de most nincs erõm a regenerációra.

Karját felemeli majd felém suhint, mire ezúttal a földbõl törnek elõ hatalmas jég oszlopok. Felnyüszítek mikor az egyik eltalál.

Trisha hangja ránt vissza mikor egy pillanatra elveszítem az eszméletem. Éppen jókor, különben a következõ támadásnál otthagytam volna a fogam.

Hiába... egy farkas egy sárkány ellen... alig használja az erejét, mégis... tehetetlennek érzem magam. Maradék erõmet szabadjára eresztve vörös lángokkal borítom a testem, majd rá vetem magam. Ha mással nem, majd tûzzel harcolok a jég ellen.

- Lassú vagy Azazel!- felnevet- Lassú voltál és az is maradsz!- a hangja távolodik, a teste pedig fényleni kezd. Szemeivel megegyezõ színû rúnák lepik el körülötte a földet, eleinte szabadon kúszva, majd lassan kört alkotnak és felizzanak.

- Most nem öllek meg.. egy félholt farkasban semmi szórakozás nincs, de a barátnõdért még vissza jövök! Addig is nehogy meghalj nekem... látni akarom amikor kihuny a fény a szemedbõl.

A rúnák lassan körül ölelik a testét. Most vagy soha...

Rá vetem magam, de csak áramütést kapok válaszul. Felnyüszítve zuhanok vissza õ pedig semmivé válik.

látszik... nem véletlenül kapta a káosz sárkány nevet...

Mikor magamhoz térek Trishát látom meg elõször. A fal maradványai mellett ül, felhúzott térdekkel, sokkos állapotban.
Nagy nehezen vissza változom... eszembe sem jutott hogy alakot váltok, így ruhát sem hoztam magammal...

Egyikünk sem szólal meg, kerüljük a másik tekintetét. Nem lehet... hogy õ az ellenségem legyen. Ez biztosan csak valami tréfa, valami cselszövés amit a mesterem eszelt ki...

szóra nyitom a szám, de végül képtelen vagyok bármit is kinyögni. Mi lesz kettõnkkel? Az érzéseim nem változtak... de most hogy talán tudom ki õ... ki tudja mikor akarom majd haragból megölni, csak mert egy közülük...

Nem tudom mennyi idõ telt el azóta hogy elaludtam, de mikor újra kinyílnak a szemem õt a fotelban látom aludni. Percekig kínlódok míg végül sikerül felülnöm. A seb, amit egy tõr okozott a mellkasomon most újra felhasadt. Remek...

Nagy nehezen felkelek és sántikálva elé állok. Arcán simítok végig mire felriad.

- Trisha...- suttogom erõtlen hangon majd simítok végig még egyszer. Felpattan és átölel, de nem akarom, hogy miattam aggódjon így a fájdalmat a csókba fojtom. Érzem, hogy könnyei áztatják át az ingem.

- Ne sírj kicsim. – Letöröm a könnyeit.

- Azt hittem elveszítelek…- a hangja rémült, a szemei üvegesek a sok sírástól – Mi történt? Mivel támadtak rád?

- A kékek méreggel támadtak…A mesterem össze állt velük. – Az testem megfeszül, még mindig nem tudom elhinni – Nem tudom, hogy miért, de háborút fog kirobbantani a klánok között. Amekkora ereje van mindent el fog söpörni.

- A várost is meg támadják? – Kérdi halkan.

- A kékek nem tudnak bejönni, a határon van egy védõ ige. De a mester…szerintem õ be tud jönni. Lehet, hogy neki ez meg sem kottyan….Maga mellé akar állítani, és félek, hogy bármeddig képes elmenni. Ezért kérlek egy darabig ne menj ki, nem akarom, hogy elkapjon és bántson. Ne aggódj kicsim ki okoskodunk valamit.

- Zel, nem maradhatunk örökre a házban, vadásznunk kell és lehet, hogy a feketéknek is kell segítség. Ha tényleg háború lesz akkor meg pláne nem húzhatjuk meg magunkat. Szóval akár tetszik neked akár nem én most szépen elmegyek vadászni te pedig itt maradsz. És nem ajánlom, hogy ki gyere különben záró mágiát teszek az ajtóra. – Döbbenten nézek rám. Záró mágia? Azt meg mióta tudja....látás után képtelenség megjegyezni

- Pukkancs te most fenyegetõzöl? nem tudsz záró mágiát használni. –Egy búcsúcsókkal zárja le a témát, majd a fegyvereit felkapva a kijárat felé indul. Utána akarok menni, de egy ügyes mozdulattal lezárja a kijáratot. Nah... szép... itt hagyott bezárva...

egy ideig csak fekszem az ágyon és bámulom a plafont, próbálok vissza aludni de nem megy, tudván, hogy õ odakinn vagy és nem tudom megvédeni.

Késõ délutánra jár, de még mindig nincs sehol, én meg tehetetlenségemben a szobába járkálok fel alá, fejemet lassan már a falba verném, ha nem sajogna úgy mintha nyilakkal döfködnék.

Alkonyodik már... én a kádban fekszem, próbálom kiáztatni a sebeket, de csíp mint állat. Elõször felnyüszítek, de a végére szerencsére sikerül hozzá szoknom. Csukott szemmel fekszem a kádban, elmélkedek azon, mit is kezdjek ezzel a helyzettel. Részben Trishával, hisz mellettem nincs biztonságban, de ha elküldöm... abba bele is halhat. Ha valóban erõs a kettõnk közti kötelék, nem hagyhatom magára...egyikünk sem bírná ki hisz egy farkas életében egyetlen párt választ. Ha rátalál az igazira de elveszíti abba bele is pusztulhat...

kimászok a kádból, már eleget áztam. Derekamra tekerek egy törülközõt és kimegyek, azt hittem egyedül vagyok még de látom õ is hazaért. Hátulról átkarolva húzom magamhoz, most olyan jó érzés, az õ hidegebb bõre lehûti a túlhevült testem... össze rezzen majd ijedten fordul felém, én csak halványan elmosolyodok.

-Nos halljam mikor tanultad te meg a záró mágiát használni? – kérdem halkan – Trisha nekem több év kellet mire sikerültek ezek, neked viszont napok alatt sikerül…

- Nem tudom, csak tanulom és megragad… Haragszol amiért be zártalak?

- Egy kicsit, csak meg kell szoknom, hogy makacs és önfejû vagy. Ha csinálsz valami finomat én tovább keresgélek.- homlokára nyomok egy csókot és elengedem. Elindul a konyha felé, én meg miután elláttam a közben újra vérezni kezdõ sebeket bele vetem magam a könyvekbe.

A hálószobában az ágyon és egy apró, kopott fotelen kívül csak könyves szekrények vannak, több ezernyi könyvvel. Hiába lapoztam már õket végig számtalanszor, hiába jegyeztem fel mindent, most mégis úgy érzem káosz vesz körül. Nem értem õt... mikor elváltak útjaink azt hittem meghalt, erre újra feltûnik... és pont a kékek oldalán?!

Órákon át bújom a könyveket, de semmi használható. Egyre kimerültebben érzem magam, mind lelkileg, mind fizikailag... látszik, hogy nem épültem még fel...

Kimegyek Trishához, hátha egy kis pihenés vagy az õ közelsége feltölt majd.

Háta mögött állok meg és derekánál átkarolva kezdem jobbra-balra ringatni.

- Zel...mi baj?...elég, így el fogom rontani az ételt- zavarában felnevet. Nem tudom, most zavarban van, vagy csak idegesíti amit csinálok, mindenesetre folytatom tovább.

- nem baj... nem vagyok éhes..- suttogom fejemet a nyakába fúrva, majd mélyen beszívom az illatát. Érzem, hogy enyhén megremeg, de nem ellenkezik, nem lök el magától így felbátorodva folytatom. Ezer és egy apró csókkal borítom be a vállát és a nyakát, majd tovább haladva füléhez bele súgok- ...nem is tudom, mihez kezdenék ha veled történne valami... ha csak egy apró karcolás... belepusztulnék ha bajod esne...

- Zel...- a hangja is remegni kezdett, a pulzusa pedig az egekbe szökött. Nem tudom mit érez, talán rá ijesztettem... bár tudnám mit akar... mit érez vagy mi jár a fejében... tényleg úgy érez, mint ahogy mondta, vagy az csak pillanatnyi fellángolás? Vajon milyen érzések, gondolatok rejlenek a csókjaiban... és vajon amit én érzek... valós-e? Vajon valóban õt magát akarom, vagy csak mint egy nõstényt, akit utána eldobhatok? Olyan régen éreztem bármit is más iránt, hogy nem tudok rá jönni mi ez... valós érzések vagy puszta elemi ösztön, birtoklási kényszer és vágy.

Egyik kezem kicsivel lejjebb csúszik és az oldalán áll meg. Nem ellenkezik, de szuszogó hangját hallva kitisztul a fejem. Egy pillanatra eleresztem, majd vállainál fogva magam felé fordítom és szorosan átölelem. Olyan szorosan ölelem, hogy a sebek újra szétnyílnak, átáztatva elõször a kötést, majd az õ ruháját.

- ne haragudj... nem akartalak sem felzaklatni, sem rád ijeszteni... egyszerûen annyira féltelek... annyira szeretlek, hogy nem bírnám elviselni. Minél közelebb akarlak magamhoz tudni, ha kell magamhoz láncolni, csakhogy ne essen bajod és hogy senki se érhessen hozzád rajtam kívül...

Csuklyámat a fejemre borítva futok egészen a városhatárig. Itt nem változhatok át, ez sajnos benne van a megegyezésben amit még annó kötöttem a helyiekkel, hogy itt maradhassak. Szánt szándékkal sosem változom át, cserébe õk sem háborgatnak.

A városhatárt az általam elhelyezett védõ rúnák jelzik. Ezeket halandó, varázsképtelen emberek nem érzékelik, de a gyenge és közepes szintû szörnyeket távol tartják, ha csak a gonosz szándék legapróbb jelét is érzékelik bennük. Amint elhaladok mellettük lerántom magamról a köpenyt, farkasként nem lesz rá szükségem.

Így jóval gyorsabban haladok mint emberként, alig pár óra alatt elérem a feketék falvát, majd egy kisebb pihenõ és tanácskozás után elindulok a Sárkány hegy csúcsai felé ahol a vének szerint a kékek vertek tanyát.

Már egészen elgémberedtem a lábaim, a farkamat pedig csak azért csóválom olyan buzgón hogy fent tartsam a vérkeringésem. Legszívesebben azonnal lángba borítanám az egész testem, de tartogatnom kell az erõm, és egy talpig fekete farkas, pláne ha még lángol is, eléggé feltûnõ lenne.

Lassan nyílik ki a szemem. A gyér fény, ami a kandalló tüzébõl született teljesen elvakítja a sötétséghez szokott szemeimet. Itthon vagyok... de hogyan?

Általában gyorsan gyógyulok, de túl erõs a mágiájuk...az a mérgezõ átok...a mester mûve, ebben biztos vagyok....de ez egyszerûen képtelenség... a mesterem szövetkezett a kékekkel? Akkor ezért ilyen erõsek...egy jégsárkány, amely képes emberi alakot ölteni...