- Hé, kölyök! – morgok a fürdõbe – Picsába, Sebastian, gyere már ki…

Mintha tényleg kijönne. Hülye kis tök, nem tudod még, mi a dörgés.

- Ne haragudj! – nyüszít fel.

Óh, ez egyszerûbb lesz, mint gondoltam.

- Ne parázz, semmi gáz, csak véletlen volt – legyintek nagyvonalúan – Nyisd már ki!

Hallom, ahogy kattan a zár, majd kikukkant a résen át. Olyan kis szerencsétlen ez a fiúcska, hogy mindjárt megcibálom az arcát.

- De… tényleg? – suttogja.

Azért haragszom csak, mert abbahagytad, nyuszi! Elvigyorodok, majd a karjánál fogva rántom ki. Minek van ott…

- Kinek van mindig igaza?! – kérdem levakarhatatlan vigyoral.

- Neked – nyög fel.

Okos fiú!

- Na, látod – horkantok fel – Rosszul ne legyél nekem, kölyök! Gyere, megfõzheted a teákat.

A konyha felé masírozok, hirtelen eszelõs terv körvonalazódik a fejemben. Hát ez kurva jó!

***

Az ágyán ücsörgök. A fincsi teázás után megfürdött, ilyenkor imádom a legjobban. Mindene puha… mint azok a kibaszott nagy szemû plüssállatok! Na, teljesen olyan. Csak õ nem ijesztõ…. kivétel, ha sír. Akkor mindig félek. Utálom, ha bõg.

Felmászik az ágyra, a takaró halkan ropog, ahogy bemászik alá. A szemem sarkából figyelem, minden mozdulatára kíváncsi vagyok. Annyira más, mint én.

- Na, mi van, jó éjt puszi most nem jár? De nyelves legyen ám – vigyorgok rá.

Nem lenne rossz, rohadtul smárolhatnékom van.

- Jó éjt, Deus – motyogja – Szép álmokat…

Ünneprontó!

Lassan lecsendesedik az elméje, az enyém ilyenkor virágzik. Érzem, hogy minden perverzitásom szabadjára engedhetem, nem gyanakszik majd rám. A csókja még mindig a számon ég, annyira õrülten megkívántam, hogy a kurva életbe… leszaggatnám a ruháit!

Lassan megnyalom a szám, ahogy a karcsú derekát figyelem. Eszméletlen, hogy tud ilyen ember létezni. Mintha kitalálták volna. Szívesen tenném a játékszeremmé, hogy a függõm legyen, és könyörögjön, hogy vágjam belé a farkam.

Lassan fölé hajolok, érzem a lágy leheletét, ami kicsap a szájából. Mindig így szuszog, ha mélyen alszik. Biztos fáradt. Legalább nem fog kapálózni… a dolog non plus ultrája pedig, hogy ilyenkor van a legkönnyebb dolgom. Csak fel kell piszkálnom a tudatalattiját, a többi pedig gyerekjáték.

Finoman felveszem a teste ívét, ahogy hozzá préselõdök. Kicsit megrezzen, de nem ébred fel. Csak a teste reagál, az elméje nem. Szusszanva szimatolok a tarkójába. Finom, édes illata van. A haja puhán cirógat. Megveszek ezért az átkozott kölyökért.

A szemeim lehunyva egy egész más terepre tévedek. Itt én vagyok az úr, az én felügyeletem alatt történik minden. Egy szobában vagyunk, alig szûrõdik némi fény a résnyire nyitott ajtón át.

- Deus? – hallom felcsendülni a vékonyka hangot.

- Igen? – fordulok felé.

- Hol vagy? Mi történik?

Ijedt. Pedig élveznie kéne, jó móka lesz. Vigyorogva kattintok fel egy apró lámpát. Arany nyelvével végignyalja a falakat, a bõrünket. Csodálkozva néz körbe, a pizsamája nyaka lassan lecsúszik a vállán. Igen, így akarom!

- Helyezd magad kényelembe – araszolok felé.

Lassan a kabátom széleire markolok, és finoman megrántom magamon. A nehéz anyag surrogva csúszik le rólam, halkan huppan a vörös, puha szõnyegen. A felsõtestemet csupán a tetoválásaim, és a nyakamban függõ kereszt takarja. A hajamba túrok, a cilinderem is követi a kabát sorsát.

- Mit szeretnél, kisfiú? – sóhajtom, ahogy az ujjaimat az arcomra vezetem.

Vörösen pislog rám, a tekintete ide-oda cikázik rajtam. Imádom.

Szusszanva simítok a mellkasomra, majd a hasamon át az ölemre vezetem a kezem.

- Hoppá – villantok egy gonosz mosolyt, majd kioldom az övem csatját.

Eltátja a száját, majd hátrébb is lép egyet. Nem, fiúcska, ezúttal nem. Tudod, itt nem te irányítasz. Ezt eljátszottuk párszor.

- Nem segítenél? – sóhajtok fel színpadiasan.

- De… én… Deus! – sipítja.

Mögötte termek, a derekára marva hajolok rá, és simulok teljesen a hátához. Nem szalasztom el az alkalmat, hogy a farkamat gondosan a partjaihoz ne illesszem. Felnyög, ahogy megérzi a kõkemény vágyat, próbál elhúzódni.

Vigyorogva taszítok rajta, majd lököm az ágyra. Elhasal, a takaróba markolva igyekszik felkelni. Úgysem tud. Fölé mászok, majd a nyakába fúrom az arcom. Édes csókokkal borítom el a nyakát, a füle tövét, az arcát… a száját. A nyelve félénken moccan, mikor a szájába hatolok. A két finom ajak viszont egy csodát rejteget. Az izmaim már a puszta csókjától pattanásig feszülnek. Olyanná válok, mint egy állat. Hörögve tépem le a nadrágját, majd hajolok a fenekéhez. Apró nyomokat hagyok a puha bõrön, ahogy egyre lejjebb harapdálom.

- Ne, Deus, elég! – rimánkodik.

Nem érdekel, a hátára fordítom, majd felsimítok a karjain. Finoman a feje fölé kényszerítem õket, újból megcsókolom. Csak akkor rántja el a fejét, mikor a támlához erõsített bilincs a csuklóin pattan. Kétségbeesetten ránt a kezein, ám nem sok idõt hagyok neki törõdni ezzel a kis aprósággal. Csókkal fojtom el a feltörõ szóáradatot. A kezem eközben felfedezõútra indul a mellkasán. Elidõzök a mellbimbóin, a kulcscsontján. Úgy imádom, mikor kikandikál a bõre alól!

- Deus! – nyög fel, mikor az ölére siklanak az ujjaim.

Vigyorogva járatom fel-alá a kezem a férfiasságán. Innentõl már nyert ügyem van. Lassacskán lejjebb is vezetem az ujjaim, finoman belé is hatolok az egyikkel. Felsikkant, ahogy felhúzza a lábait. Ez mindig nagyon tetszik neki. Talán… mert nem fáj. Ha az õ világában tennénk ugyanezt, biztos szenvedne. Itt viszont olyan, mint egy pajkos kis ribanc. Csak hagyná mindig érvényesülni a tudatalattiját!

- Akarod még? – sóhajtom a mellkasára, finoman a mellbimbójára harapok.

- Igen! – sóhajtja, összerándul, ahogy mélyebbre tolom belé az ujjam.

- Akkor mondd ki – vigyorgok rá, és végignyalok mellizmain.

- Akarom még, Deus! – nyögi.

Megadom, amit kér, kirántom belõle az ujjam, majd mögé térdelek. Elképesztõen csodás, ahogy a hófehér bõre vibrál a vérvörös szöveten. Pihegve tárja szét a lábait, engem akar, hogy benne lüktessek. Vigyorogva hámozom le magamról a nadrágjaim, majd némi elõkészület után teljes harckészültségben fekszem rá. A feje mellé könyökölve húzom fel magam, majd felsóhajtok, ahogy a forróság szorosan körbeölel. A fülébe harapok, õ pedig erõtlenül a nyakamba mar. Érzem, ahogy a feszes combok a derekamnak feszülnek. Szuszogva kezdek mozogni, elõször csak a saját tempójában teszem. Kéjes sóhajai az agyamba égnek, a látványtól pedig megbénulnak a tagjaim. Szebb, mint bármi, amit eddig láttam.

A takaróba marva lendítem a csípõm, egyre gyorsabban, ahogy elfúló hangon nagyobb sebességre ösztökél. Csak várj, fiúcska! Vigyorogva állok meg, majd hatolok belé tövig. Lassan, várok, amíg remegni nem kezd. Már majdnem teljesen kész volt. Lomhán csókolom a nyakát, a vállait, eszemben sincs megmozdulni.

Érzem, ahogy egyre erõsebben szorít, elkeseredetten nyögdécsel.

- Deus, kérlek! – pillant rám fátyolos tekintettel.

Sunyin vigyorogva lassan megmozdítom az ölem. Ahogy moccanok, elnyíló ajkakkal enged a szorításon. Vigyorogva marok a combjára, majd lökök egy nagyobbat rajta. A nyögése biztosít róla, hogy pokoli jó úton haladok, ezért onnan folytatom a munkát, ahol abbahagytam.

A bõre egyre forróbb, az izmai feszesek, mindketten vágyunk a kielégülésre. Lihegve vetem oldalra a hajam, hogy a nyakamhoz férhessen. Harapja, szívogatja, így még közelebbrõl hallhatom az elégedett sóhajokat. Nem kell sok idõ, érzem, hogy a forróság görcsösen magába ránt, majd nedvesség borítja be a hasam. Kacagva veszek tudomást a gyõzelmemrõl. Igen, ez az én világom!

Nem ér rá, elfogalt. Apának dolgoznia kell, hiszen hatalmas vállalatot igazgat, és nekem mindenem megvan… Csak olyan jó lett volna… csak egy kicsit vele lenni!

-          Hé! – löki meg a karom, mire felrebbenek. Megint elhagytam magam!

-          Hm? – rázom meg a fejem finoman.

-          A faterod nem tudja, mirõl marad le.

Felnézek a vibráló kék szemeibe, elmosolyodva. Ez… igazán rendes tõle. Tényleg… Deus mindig itt lesz nekem.

-          A zongoratanárod holt sicher, hogy pedofil – mordul. Sóhajtok egy aprót: így omlik össze mindig az idill.

-          Tessék?

-          Az a rohadt buzi folyton fogdos!

-          Ahh – sóhajtok fel elkámpicsorodva – Deus, ezért morogsz mindig? Azt hittem…

-          Morgok, mert… undorító! – horkan fel. 

Lesütöm a szemem, elfordulva kissé. Nem hinném, hogy Mr Mills bármi rosszat tervezne ellenem… és amúgy is. Csak úgy magában rosszul esett, amit mondott.

-          Fél… telek – morogja be magát a tudatomba. Meglepetten, megránduló mellkassal nézek fel rá, megcsillanó szemekkel.

-          Tessék…? – lehelem elhalóan.

-          Hallottad – mordul fel kelletlenül. Mégis… tõle ez hatalmas dolog.

-          De…Deus!

-          Ha bajod esik, akkor nekem is, világos! – förmed rám. Lehajtom a fejem; igaza van. Rajtam múlik, hogy vele mi lesz, felelõsséggel tartozok érte… az én hibám. Az én hibám lenne, ha valami vele történik!

-          Sosem tudnék ártani neked – mondom zavartan magam elé meredve, lelkifurdalástól csepegõ hangon.  – Te vagy a legjobb barátom…

-          Tudom – szusszan fel. Keserû érzés markol a mellkasomba, hogy mintha a torkom fojtogatnák, alig kapok levegõt.

-          Ugye szeretsz engem Deus…? – nézek rá kétségbeesetten remegõ szemekkel. Valahogy tudnom kell, hogy valaki… Õ legalább! És… és nem azért, mert muszáj, mert nélkülem nem lenne.

Annyira próbálkozok, tényleg. Talán valamit nem csinálok jól mégsem. Talán…

-          Ja.

Felpillantok Deusra. Kelletlenül pillant oldalra, mogorván mozdul az ajkai között a cigaretta. Nem szereti az ilyen témákat. Talán nem kéne felhoznom. Túl sok ez a „talán”.

-          Most mit vársz? Úgyis tudod, hogy igen.

Felmosolygok rá, lesütve a szemeim. Igaza van. És nem kéne errõl faggatnom

-          Ez igaz

-          Na látod. Ott jön a busz is.
Felszállunk… csendesen helyet foglalok az egyik üres széken, beljebb csúszva, hogy Deus is elférjen mellettem. Finoman az oldalának simulok, félig lehunyt szemmel; bár tudom, hogy õ kevésbé emberi gondolatokat forgat a fejében a többi utassal kapcsolatban.

-          Szeretetem jeléül… ünnepélyesen megfogadom, hogy nem fogom bántani a zsírgépet, ha hazaértünk.

-          Komolyan beszélsz? – pillantok fel rá meglepetten. Még hogy Mr Nyau biztonságban lenne, tõle?

-          Így görbüljek meg – hajol az arcomhoz, hogy ismét érzem az állába fúródó piercing karmolgatását. A vakító kék szempárba nézek meglepetten, majd az ujjára. Ezt… régen csináltuk, ha rossz kedvem volt, mindig begörbítette a kisujját, és én is… felmosolygok rá. Ez jól esik.

Otthon csendesen sétálunk fel a lépcsõ tetejére, ott kinyitva a szobám teszem le a táskám a helyére. Olyan… fojtóan nehéz, ahogy mozgok. Mintha megannyi ujj kapaszkodna a bokámba és a karomba, hogy ne tudjak mozogni, szívva az erõm, a vállamra ül…

-          Felteszek egy teát – sóhajtok halk suttogással, kifelé sétálva. Jól tudom, hogy még van egy dobozzal Deus kedvencébõl is, és nemrég, a nagybevásárláskor vettünk egy dobozzal az én kedvencembõl is. Talán van még itthon baracklekvár is hozzá…

Elmosolyodok magamban: Deus tényleg nem bántotta a cirmost. Megígérte… Deus törõdik velem. Neki jó vagyok, ahogy vagyok, amit teszek... hirtelen elkapja a kezem és visszaránt, a nevét sikkanta csapódok a mellkasának. Karmos ujjai a karomra fonódnak, satuként fogva, nem eresztve.

-          Sokkal jobbat tudok – kacsint, kistányér méretû szemeimre ügyet se vetve húz maga után; szabályosan bukdácsolok, de az az erõ, ami körülveszi, ellenállhatatlan. Kiránt a hatalmas nappaliba, karperecei megcsendülnek, miközben benyomja a lejátszó Play gombját, felpattanva az addig tökéletesre rendezett kanapéra. Zavartan nézek körbe, ujjaim az ujjaihoz fonva, ahogy tartja… még meghallja a személyzet, mit mondok akkor?

-          Le kéne halkítanod, dübörög tõle az egész ház – próbálom visszahúzni finoman, rimánkodva, de a mosolya eltérít. Nem fair befolyásolni!

Bármit kér, mindig eléri. Hihetetlenül felnézek rá miatta.

-          Pont ez a lényeg! Engedd el magad! – tromfol le, összeugrálva a keményre tömött párnákat. Hõn imádott cilinderét egyetlen mozdulattal suhintja el ívben, dobva magán, húzva magával. Elkerekedett szemmel, csodálva nézem magát a képet, amit a pillantása, a mosolya kiad, leírhatatlan, megfesthetetlen. Deus, egy Isten, aki valamiképp az én alkotásom, csodálatosabb, mint bármi, amire valaha gondolni mertem.

-          Deus…- suttogom.

-          Gyere!

Figyelem, ahogy lassan szétesik, nevetve rázza a fejét a zene ütemére, teljes ellazulással átadva magát a morajló lüktetésnek. Figyelem õt, ahogy ez a hullám megragad, a mosolya csak nekem szól és ez olyan jó érzés… az egész mellkasom forró sajgással görbíti a szám, lerúgva a cipõm ugrok fel mellé. Neki soha nem tudtam ellenállni, kétséges, hogy pont most kezdeném el, amikor… fel akar vidítani…

Önfeledtre kapcsol az agyam, nevetve kapaszkodok meg izmos alkarjában, ahogy néha egyszerre, néha felváltva ugrálunk, már nem is figyelem, mi hol van; a nyakkendõm kiengedett, az ingem felsõ gombjai szétnyíltak, melegen van, kiszárad a szám, de nem érdekel. Ez remek érzés… önfeledt, szabad, mint amikor az ember erejét túllépve teljesít, amikor duzzad a boldogságtól, csak úgy, ok nélkül, nevet, mosolyog, a fûben feküdve megfogja valaki kezét…
Felsikkantok elkerekedett szemekkel, amikor megfordult a világ, rázuhanok deus oltalmazó mellkasára, de az elõbbi percek még az ereimben buzognak. Csak jó, most minden annyira jó! Ne hagyjuk abba! Kérlek, könyörgök!
Nevetve nézek rá, megtámaszkodva a mellkasán, szikrázó jókedvvel.

-          Hoppá – kuncogok, a megkönnyebbülés és boldogság lemoshatatlan, széles mosolyával. – Megütötted mag…

Elkerekedett szemekkel konstatálom a különös nyomást az ajkaimon, meghökkenve szorul belém a lélegzet.
Mit mûvelsz…?

Ám az elõbbi pillanatok mámoros érzése még elhomályosít, a szívem a torkomban dobog, és ettõl csak még erõsebben kalapál. Olyan… ösztönös, akaratlan! Ujjaimmal megszorítom a forróra hevült póló nedves anyagát, felnyikkanva hunyom le a szemem, levegõért kapva, mégis az egész húzás és taszítás egyszerre.
Édes, puha, ellenállhatatlan húzás, miközben teljesen magára fon, és csupán pár röpke pillanatig, óhatatlan akaratlansággal, erõtlenül engedek neki. Hozzásimulva, megránduló ajkakkal, erõtlen és bizonytalan válaszként a mohó húzásra…

Csupán pár felhõs pillanatig. Értetlen szemekkel, vörösen nyomom el magam tõle felnyögve, lassan lángba boruló arccal. Deus! E-ez… É-én..

-          É-én… én nem… - nyöszörgök szégyenkezõ pirulással, de felcsuklok rémülten. Szent isten!
Fellököm magam, de ezzel a lendülettel leesve a kalapáló mellkasáról, átlendülve a karfán hanyatt esek a szõnyegen, nyögve egy fájdalmasat, ujjaim a fejemre szorítva. Én nem akartam ilyen helyzetbe hozni, igazán!

Összeszorítva a szemeim pattanok fel, lángoló fejem tempósan terelve a fürdõbe. Valami sípol és dübörög… és kell pár nagyon hosszú pillanat, hogy rájöjjek, ez az én szívverésem, valamint légszomjas kapkodásom. Nyögve csúszok le az ajtó mellett, vörös arcom a tenyereimbe temetve. Mi volt ez? Miért csinálta? Én miért csináltam? Olyan jó volt minden… kétségbeesett könnyek homályosítják el a szemem. Megnyalva az ajkaim még érzem azt a forróságot, azt… azt az ízt, ami Õ…!

Remegve ugrok össze felsikkantva, amikor a fejem mellett megkoppan a fürdõ ajtaja. Nenene!! Szent ég, mit akar, mit mondjak, bocsánatot kellene kérnem, de hogyan és miért és mit mondhatnék?!

-          Hé kölyök! – morog be. El akarok ájulni, fõleg amikor lenyomkodja a kilincset. Ne gyere be! Mit gondolhat rólam! – Picsába, Sebastian, gyere már ki…

-          Ne haragudj! – nyüszítek fel kétségbeesve. És ha mérges rám? Nem bírnám ki… nélküle nem…
Nem jön semmi az ajtó mögül. Semmi biztató, semmi válasz…

-          Ne parázz, semmi gáz, csak véletlen volt – szûrõdik be a nagylelkû, nyájas hang. Az a hang, amikor tényleg semmi baj, és természetes tökéletességével bizonygatja, hogy de neki van igaza. És ilyenkor tényleg neki szokott igaza lenni… nyelek egyet remegve. – Nyisd már ki!

Óvatosan elfordítva a zárat, mellkasig vörösen lesek ki, lesütve a szemem.

-          De… tényleg? – suttogom szipogva. Drámai sóhaj után elvigyorodik, kilökve az ajtót kapja el a karom.

-          Kinek van mindig igaza?!

-          Neked – nyögök fel elhalóan.

-          Na látod – horkant fel elengedve, kezét zsebre süllyeszti – Rosszul ne legyél nekem, kölyök! Gyere, megfõzheted a teákat.

Picit zavartan nézek utána, összepréselt ajkakkal, de utána sietek.

***

Rettenetesen fáradt vagyok. Sóhajtva nézek magamra a mosdó fölötti tükörben, aztán letörlöm a fogkrémhabot a számról, mindent a helyére téve. Letusoltam, pizsamába bújtam és semmi más hõn áhított vágyam nincs, csak hogy végre elnyúlhassak teljes tudatlanságban. A tusolástól még nedves volt a hajam, zavartan simítom le, átballagva a szobámba lapos pillantásokkal kísérve, fáradtan és még bátortalanul Deusra mosolyogva. Olyan… megmagyarázhatatlan érzésem van.
Szusszantva mászok fel az ágyra, míg õ a hatalmas tér másik felén terpeszkedik szájában egy meggyújtatlan cigit billegtetve, miközben én a takaró alá vackolódok. Tudom, hogy a szeme sarkából bámul… mindig figyel. Csak ezzel most… annyira zavarba hoz.

-          Na mivan, jóéjt puszi most nem jár? De nyelves legyen ám – vakkant rám sátáni vigyorral, mire lehetetlenül elvörösödök. Nyelve egyet birizgálom egy kicsit az egyik hajtincsem, de aztán jobbnak látok menekülni. Persze számítatok majd rá, hogy ezt sokig fogom visszahallani…

-          Jóéjt, Deus – motyogok erõtlen félálomban, felé fordulva, nyakig betakarózva. Lapos, lassú pislogás közepette tompulok el, teljes álomba suhanva. – Szép álmokat…

Órákig várok, sõt, lehet, napokig! Aztán végre szünet… végre rám figyel majd, végre velem fog foglalkozni!

– Vedd tudomásul, hogy ez egyáltalán nem volt szép tõled – morog rám.

– Ha a természet hív, hát menni kell – nevetek fel.

Teljesen meg vagyok elégedve a kis elõadásommal. Ennél nagyszerûbb mûsort keresve sem találna. De úgysem keres, mert én fogok kelleni neki. Ki más…

- Ez nem kényszer, ez… ez… - makogja, mire hangosan csattan a kezem a szekrényen, aminek nekitámaszkodok.

- Tudod, hogy ez a látvány csak a tied – suttogom szinte.

Csak az övé, csak õ élvezheti, csak neki vetkõzök le, és mutatom meg mindenem. Csak miatta létezem, miatta vagyok, aki. Õ teremtett, õ formált ilyenné. Mert látni akar, élvezni akar. Belém akar harapni, szét akar tépni… de még maga sem látta be, hogy én vagyok az, ami szeretne lenni.

-  Csak te látsz, így csak neked szól…! – búgom neki.

Látom, a zavara tovább nõ. Imádom kínozni!

Lassan ebéd… legalább nyugtom lesz a sok irritáló infótól, ami a fülemen át akar az agyamba furakodni. Szánalmas módja ez a zombigyártásnak.

- Sokáig fog még ez a lassú kínszenvedés tartani? Haza akarok menni – csámcsogok közben a fahéjas finomságomon, amit kaptam.

Elmosolyodik, majd lassan a szájába veszi az ujjait. Hirtelen árad szét bennem a hideg és a meleg. A bõröm lúdbõrzik, ahogy az ajkai magukba fogadják a csokoládés ujjat. Lassan végignyal az ujjbegyén, majd finoman megharapja a bõrt. Az ajkaim elnyílnak, ahogy figyelem. Ha nem verem ki a tanári asztalon, most biztosan ledönteném a földre. Nagyot nyelve fordítom el a tekintetem. Ez lenne a bosszú az órai megmozdulásomért? Ez? Igazságos???

-  Hát, iskola után még zongorára kell mennünk – pillant felém. – Tudod, gyakorolnom kell, nemsokára fellépés!

Kibaszott zongora. Mocskos, szájba kúrt zongora!

- Ja! Tééényleg. A zongora… - morgom ingerülten.

Pattanásig feszülnek az idegeim.

A helyzet a különórán sem javul, hiszen bámulnom kell, ahogy az a mocskos buzogány tapogatja õt. Minden áldott alkalommal végignézem, ahogy az ujjait lassan végigsiklatja a hátán, a vállain. Õ az enyém. Az enyém, nem az övé!! Nem a tiéd, hallod?!

Hiába a gyönyörû, tiszta játék, nem tudok rá figyelni. Egyre csak az kattog a fejemben, hogy nekimegyek a férfinek. Nekiugrok, a földre viszem, és egy egyszerû mozdulattal letépem az arcát. Összegyûröm a véres bõrt, majd a szájába tömöm. Utána a farka következik. Azt a seggébe dugnám, hogy érezze, milyen kellemes megfarkalni valakit.

- Viszont látásra, tanár úr! – köszön el nemsoká.

Végre…

- Egyszer úgyis lenyomom a bakancsom ennek az irritáló fasznak a torkán- puffogok, mint egy vipera.

Legszívesebben…

– Szóval ma apád jön értünk – mondom végül.

- Aha – mosolyok fel rám. – Azt mondta, ma ráér. Végre sakkozhatunk, lassan belepi a sakktáblánkat a por!

Hát persze. Naiv kis virágszálam…

Lassan elnyúlok a bejárat elõtt, ahogy az óráját nézegeti. Nem fog idejönni, mert egy utolsó, mocskos seggfej. Mindig is jobban érdekelte a mocskos pénze, mint ez a szerencsétlen. Igaz, belõlem sem lenne jó apa, de mégis… a saját vére. Ez olyan, mintha Seb nem törõdne velem. VELEM! Azzal, aki belõle lett. Felháborít, mélyen megrendít, hogy ilyen létezik.

- Hé, kölyök – nyomom el a sokadik csikket magam mellett. – Menjünk haza.

- Neem, nem kell – erõsködik. – Biztos csak elfoglalt…

Annyira, hogy rád már nem jutott ideje…

- Na persze – mordulok fel.

Hirtelen összerezzen, majd a telefonja után kap. A tekintetét lassan végigsiklatja a kijelzõn, majd látom, ahogy sötét felhõk gyülekeznek a szemei körül.

Talán mégis túl elfoglalt az a seggfej…

- Hát… menjünk haza – mosolyog fel rám.

-  Na mivan, igazam volt? – vigyorgok rá diadalittasan, hiszen megmondtam.

Kurvára megmondtam!

- Apának közbejött valami – mosolyog tovább rendületlenül. – De legközelebb bepótoljuk. Elvégre elfoglalt.

Aha. Legközelebb. Ez is egy régen eltolt legközelebb volt.

- Naná. Marhára elfoglalt - csúszik ki a számon.

Nem szól semmit, meredten bámul a távolba. Szólnom kéne? Minek, csalódott a faszszopó apjában, megesik… gondolom, nekem sosem volt. Nem is kell, nekem csak Sebastianra van szükségem. Akinek ÍGY kurvára nem veszem semmi hasznát. Lóg az orra, mindjárt rálép, és akkorát taknyol benne, hogy olyan rongyolást nem látott még a világ.

- Hé! – lököm meg finoman a karját.

- Hm? – pillant fel rám, látom, hogy a gondolatoktól ködös a tekintete.

- A faterod nem tudja, mirõl marad le – rázom meg a fejem.

Széles mosoly kúszik az arcára, mégis olyan… Sebastianos. Ártatlan, õszinte. De látom, hogy rohadtul nem nyugtattam meg. Ide más téma kell.

- A zongoratanárod holt sicher, hogy pedofil – mordulok.

- Tessék? – kapja fel a fejét.

- Az a rohadt buzi folyton fogdos.

- Ah, Deus, ezért morogsz mindig? Azt hittem…

- Morgok, mert… undorító!

Halványan összeszûkíti a szemeit, és olyan csalódott képet vág, mintha épp most vették volna el a nyalókáját. Úgy tûnik, ez sem épp a legjobb figyelemelterelés.

- Fél… telek – vonom meg a vállam.

Hitetlenkedve kapja felém a pillantását.

- Tessék?

- Hallottad – fintorodok el.

- De… Deus…

- Ha bajod esik, akkor nekem is, nem világos?? – tárom szét a karjaim.

Felsóhajt, majd megáll a legközelebbi buszmegállóban. A tarkójához kap, majd tekergetni kezdi a legalsóbb tincsét. Zsebre dugott kezekkel lépek mellé, és figyelem minden mozdulatát.

- Sosem tudnék ártani neked – motyogja.

Ó.

- Te vagy a legjobb barátom.

A barátod… csak a barátod?

- Tudom – rántom meg a vállam.

- Ugye szeretsz engem, Deus? – fordul felém teljesen.

A szemöldököm lassan felszalad, félszegen pillantok le rá.

- Ja.

Látom a szemein, hogy többet várt. De mégis mit? Tudja, hogy megõrülök érte, tudja, hogy betegesen függök tõle. Nem az életem féltem… nem amiatt kapaszkodok belé ilyen görcsösen.

- Most mit vársz? Úgyis tudod, hogy igen – pöckölöm meg a cilinderem karimáját.

Halványan elmosolyodik, majd bólint egyet.

- Ez igaz – helyesel.

- Na, látod. Ott jön a busz is.

A hörgõ fémszörny lassan leparkol elénk, mi pedig felszállunk. Eszméletlen muri ingyen utazni ezen a szaron. Bámulni a sok utas unott, elcsigázott képét. Szívesen megviccelném õket. Szívesen az arcukba vágnék egy dobostortát. Fogalmam sincs, miért pont azt, és nem pedig egy üllõt a monogramommal.

- Szeretetem jeléül… ünnepélyesen megfogadom, nem fogom bántani a zsírgépet, ha hazaértünk.

- Komolyan beszélsz?

- Így görbüljek meg – hajolok az arcába, majd formálok sarlót a kisujjamból.

Lassan hazaérünk… aztán a lépcsõházban… megpillantom a szõrös zsírgolyót a lépcsõn ülni. A mancsát nyalogatja…. elfog a vágy. Le. Akarom. Onnan. Rúgni. Most!! A tenyerem izzadni kezd, a szívem hevesen verni. Minden izmom pattanásig feszül, felkészülök rá, hogy rekord távolságra röptessem a dögöt… Aztán felocsúdok. Nem, most nem. Itt Seb orra a tét! Nem akarom, hogy kinyúljon neki, ezért csak egy futó pillantással illetem a macskát. Megdöglesz, cirmos.

Odabent megvárom, míg kisgazdám nekivetkõzik, majd én is szögre akasztom a bõrkabátom. Lassan végigsimítok az ágaskodó szegecsein, a tekintetem azonban Sebastian arcát fürkészi. Szomorú. Fel kell dobnom valamivel, mert ez a szirupos rosszkedv még engem is megfojt. Vagy összeragad tõle a seggem, ami nem lenne túl jó.

- Felteszek egy teát – sóhajt fel, majd a konyha felé indul.

Hirtelen ötlettõl vezérelve épek utána, majd a karjára markolok. Úgy marok utána, mintha kutya volnék.

- Deus! – sikkant ijedten.

- Sokkal jobbat tudok – vigyorgok rá.

Lerúgom a bakancsaim, majd a nappaliba húzom. Értetlenül bámul rám, leginkább akkor, mikor az ujjam a zenelejátszó gombjára siklik.

- Hallgasd! – mustrálom, majd megnyomom a playt.

A kedvenc számom azonnal fel is csendül. Vigyorogva nézek végig rajt, ahogy hangyányit behúzza a nyakát.

- Le kéne halkítanod, dübörög tõle az egész ház! – mutat kisgazdám a lejátszóra.

- Pont ez a lényeg! Engedd el magad!

Kérdõn pillant rám, mire leemelem a fejemrõl a cilinderem, és a szoba sarkába hajítom. Hirtelen mozdulattal kapom ki a gumit a hajamból. A sötét szálak, mintha a zene életre keltené õket, íves görbéket írva táncolnak a levegõben. Végigsimítok a tetoválásaimon, amiket csupán egy fekete atléta takar.

- Deus – rebegi Sebastian.

Mosolyomból lassan vigyor lesz, ahogy felugrok a kanapéra, és rázni kezdem a fejem, miközben ellököm magam a matractól. A zene ütemére dobálom ide-oda a hajam, közben a csípõm is ritmusra ringatom.

- Gyere! – kiáltom vidáman.

Látom, ahogy lassan felkunkorodik a szája, majd csatlakozik hozzám. Nagyokat ugrálva tartja velem a ritmust. Önfeledten táncolunk, a zene átjárja a belsõnket. Kiszakít onnan minden szutykot, áttöri a gátakat. Utat enged az ösztöneinknek.

Egymás kezét fogva ugrunk le a kanapéról. Izzadtan, csatakosan simulunk a másikhoz, ártatlanul táncolunk. Aztán… a lábam megütközik a kanapé ülõrészében. Nagyot nyekken a matrac, ahogy háttal landolok rajta, és még nagyobbat szól, mikor magamra rántom Sebastiant. Hunyorogva bámulok rá, mindketten veszettül kapkodjuk a levegõt. A hajam szétterül alattam, míg Sebastiané a homlokába tapad. Megbabonázva figyelem a csillogó szemeit, az elnyíló ajkait.

- Hoppá – kuncog fel.

Alig hallom a hangját, a nedves ajkak látványa teljesen magába szippant. Rózsaszín, sikamlós, forró, és csak engem vár.

- Megütötted mag…

Belé fojtom a szót, éhesen kapok a szája után, amely olyan édesen hívogat. A derekára simítok, úgy vonom közelebb magamhoz. Érzem a szívének heves dobbanását, az izmai görcsös rándulását, a finom, meleg leheletét. Ha meg kell halnom egyszer, az ajkán csüngve akarok.

- Deus!

Kezdõdik…

- Negyed nyolc – sóhajtok fel. – Igyekezhetnél, mert elkésel.

- Sietek!

Milyen édes a hangja, mintha nem volna valódi. Valami hasonló páráknak képzelem az angyalokat is. Finom, nemes lények, akiket elõszeretettel rontok meg. Megfosztom õket a szárnyaiktól, és ugyanabba a szurokszín dagonyába rántom õket, amiben magam is elõszeretettel vonaglok.

A fürdõszoba ajtajának dõlve felsimítok a fa felületen. Milyen sima. Halványan érzõdik Sebastian illata. A nyelvem kiöltve nyalok végig a felületen, hosszan ízlelem a hófehér festék keserû ízét. Sebastian!

- Deus, mennyi?

Résnyire nyitom a szemeim.

- Mindjárt fél – búgom a kulcslyukon keresztül.

- Mit csinálsz? – tárja fel az ajtót.

Lassan visszahúzom a nyelvem az ajkaim közé, széles, öntelt vigyorba fordul a szám.

- Leselkedtél?? – igazítja meg a derekán a törölközõt.

- Én? Soha. Azt akartam, hogy jobban halljad – rántom meg a vállam.

Szinte érzem a finom nyomást a nyelvemen, ahogy végignyalnék a hasán. Valamit kezdenem kell magammal, mert ebbe beleõrülök!

- Nincs idõm erre, mert elkések – szalad a szobájába.

A finom barackillat, ami állandóan körüllengi, akár a drog, elbódít. Sóhajtva terülök el a hideg köveken, a fürdõszoba fekete csempéit bámulom. Még nedvesek.

A nyelvemre harapok, elönt a forróság, mintha le akarná szakítani a húst a csontjaimról. Olyan… rossz.

- Remélem, elmarad az a matekdoga, mert nem nagyon készültem rá – hallom meg a hangját a szobából.

- Ha akarod, szívesen segítek – kúszok a küszöb elé.

Felcsavarodok az ajtóra, akár egy kígyó, éhesen bámulom a fiúcskát, ahogy szövetekkel szennyezi a hibátlan testét.

- Úgy, mint a múltkor? – ripakodik rám játékos durcival.

Valóban, múltkor tényleg segítségre szorult, én pedig orvul az arcába köptem. Pontosabban… a szomszédja padján guggolva ecseteltem, mennyire jól esne a napon süttetni a hasunkat. Nem lehettem túl nagy segítség neki. Mi fenéért nem tanult, ostoba kölyök…

- A kezed járjon, ne a szád – ásítok.

Dacosan néz rám, majd begombolja az utolsó gombokat is, és végleg elfedi elõlem a hófehér mellkasát. A ruhatömeg után cipõt húz, majd felkapja a táskáját. Érdeklõdve figyelem minden mozdulatát. Nem tudnám elképzelni, hogy egy reggelem se mellette tölteném. Egyszerûen… abszurd.

- Szerinted ma le tudom rúgni a szomszéd macskáját? – dugom zsebre a kezeim, ahogy elindulunk a lépcsõházban.

- Nem tudom, és nem is szeretném, ha kínoznád – pillant fel rám a táskája szíját markolva.

- Oké – forgatom a szemeim.

Persze, ahogy meglátom a hájas, csíkszemû rohadékot, az elsõ dolgom az ülepébe temetni a cipõm orrát. Miután készségesen letessékeltem a lépcsõsor tetejérõl, Sebastian ádázul villogó tekintete szinte lerepíti a fejem a helyérõl.

- Véletlen volt! – emelem a mellkasomhoz a karjaim.

- Hát persze – csücsörít összevont szemöldökkel.

Széles vigyor terül el az arcomon, ahogy az arcát nézem. Mindig képes megnevettetni, vagy legalábbis derût csempészni az elcseszett életembe. Ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni. Rabláncon sínylõdni, mint egy nyomorult kutya.

- Szeretnék egy új ruhát – sóhajtok fel, mikor már a sarki kisbolt kasszájához közelítünk.

- Milyet? – mosolyog fel rám.

A haragja egy pillanat alatt elpárolgott.

- Rózsaszínt – vigyorgok rá dacosan.

- Vigyázz az ilyen kéréseiddel – kuncog fel, és mutat a homlokára.

- Képes lennél megtenni? – hajolok hozzá a válla felett.

- Szegény miszter Nyau miatt gondolkodás nélkül – emeli meg az állát.

Felsõbbrendûség helyett azonban csak egy legyûrnivaló prédát látok.

- Csak egy dagadt macska. Fogadok, ha nem segítek, le sem tud menni a lépcsõn – hadakozok.

- De nem fogadtál szót nekem – rázza meg a fejét.

- Ó, bocsi anyu – forgatom ismét a szemeim, majd felegyenesedek.

Sokszor rácsodálkoztam már, milyen aprók az ilyen boltok. A polcok alig érnek a vállamig. Errefelé mindenki kis növésû, és még azelõtt magába fordult, hogy megházasodott volna. Kegyetlen az élet…

Hamarosan az iskola zajától készül szétrepedni a fejem. Mindenhol vidáman csacsogó ajkak piroslanak. Hánynom kell, hol itt a magány, a láthatatlanság? Kipécézik az embert, és ha szerencséje van, csak a feje végzi a legmocskosabb vécécsészében. Még szerencse, hogy itt vagyok Sebastiannak. Tavaly is… az a Milton gyerek el akarta gyepálni. Nem tudom, kiengedték-e már a kórházból. Ha szerencséje van, akkor nem. Tudok kegyetlen is lenni, ha arról van szó. Márpedig akkor csak arról volt…

- Szeretném, ha legalább az órán moderálnád magad egy kicsit – néz fel rám az osztályajtó elõtt.

- Hisz mindig jól viselkedek – vigyorgok rá teljes fogszélességgel.

Ezúttal õ forgatja a szemeit, én pedig leplezetlen örömmel vonulok az apró terembe. Lassan a padok is megtelnek élettõl illatozó hússal. Izgatott susmorgástól lesz zajos a papírszagú levegõ.

- Micsoda idiótákkal vagy körülvéve – túrok Sebastian hajába. – Jobb volna most otthon, hm?

Otthon… a kanapén, meztelenül.

Egy utasító pillantás a jussom, így jobbára a terem hátuljában ténykedek, míg elkezdõdik az óra. Néha hallok érdekes dolgokat, ám most szörnyen unatkozok. Hirtelen ötlettõl vezérelve azonban megindulnak a lábaim.

Szinte hallom, ahogy Sebastian levegõje megreked, mikor felfekszem a tanári asztalra. Átszellemült képpel simítok végig a mellkasomon, élvezem, ahogy a tankönyvek halkan ropognak a hátam alatt.

- Milyen kényelmes – sóhajtok fel.

Lassan Sebastian felé pillantok, látom, ahogy tágra nyílt szemekkel rágcsálja a nyelve hegyét. Igen, nézd csak a bemutatóm!

- Ki mondta, hogy a történelem unalmas? – lehelem.

Hirtelen a mellkasomra markolok, összerándulva nyögök fel. Persze, ez közel sem okoz akkora örömet, mint látszik, de imádom, ha Sebastian gyönyörködhet bennem. Talán végre megindíthatok benne valamit a kis mûsorommal.

- Nézd, hogy dagad a tudástól – sóhajtok fel, ahogy a lábam közé markolok.

A szemem sarkából látom, ahogy rosszallóan rázza a fejét. Ez csak még inkább felgerjeszti bennem a vágyat.

Lassú mozdulatokkal simogatom a combom, a mellkasom, a hasam, az ölem. Egyre inkább érzem, hogy gyorsuló hullámokban önt el a forróság. Öblös nyögésekkel adom kisgazdám tudtára, mennyire tetszik, hogy bámul engem.

Mire Kolombusz felfedezi Amerikát, már én is javában elélvezek. Lihegve engedem le a lábaim az asztalról, és ülök fel lassan. A hajam a hátamnak tapad, az ajkaim cserepesre szikkadtak. A számat nyalva pillantok Sebastian felé, aki megrökönyödve szorítja a tollát. Azt hiszem, végre sikerült teljesen sokkolnom.