- Segíthetek valamiben? – kérdezem lágy mégis a sírástól rekedtes hangon, s nyílt tekintettel nézek szemeibe.

- Magam szerettem volna elõhozakodni ezzel a kérdéssel… Ám ha belegondolok… Igen, segíthetne. A virágokra ráférne egy gondoskodó kéz… Természetesen csak ha nem okoz ez Önnek problémát. – szavai teljesen ledöbbennek és valahogy nehéz ezt most így elhinnem. Mikor azonban nem érzem hangjában azt, hogy ez most csak próba lenne, elmosolyodva hevesen bólogatok párat mielõtt szavakban is kifejezném magam.

- Természetesen segítek. Köszönöm! Imádom a virágokat… - adok hangot is bólogatásom okának. elpirulok mikor tekintetem találkozik az övével. Hiába vagyok zavarba mosoly játszik ajkaimon.

- Magam tartozom köszönettel, amiért segítségemre siet. Kérem, bármire szüksége van, akármi is légyen az, keressen fel. Ha módomban áll, teljesítem. – biccent és el is indulna, de úgy érzem mondanom kell valamit neki.

- Victorya… Igazán szerencsés volt, amiért szerette. –mondom ki a véleményemet, azonban láthatóan összerezzen és meg is torpan mozdulatában.

- Én voltam a szerencsés, mert megajándékozott a szerelmével.

- Mindketten szerencsések voltak… Volt valaki, aki szerette magukat. – adok hangot õszinte gondolatomnak, miközben magam elé nézek, és mélyen legbelül fáj, hogy én sose ismerhetem meg ezt az érzést, az igazi boldogságot.

- Egyszer meg fog jelenni valaki az életében, aki Önnek adja a szívét. – feleli, mire én felnézek ás látom arcán a kellemetlenséget, de egyben talán az õszinteséget is.

-  Biztos vagyok benne, hogy téved, de köszönöm… - jegyzem meg mosolyogva, bár legbelül nagyon is magányos vagyok és szeretet éhes, de ezt nem fogom mutatni.

- Bocsásson meg, távoznom kell. Várnak a teendõim.

- Hogyne. Kérem… - engedem, hogy had menjen. A világért nem akarnám feltartani, így pukedlizek, és mikor elfordulva megy be, egyenesedem fel csak. A rózsákra nézek és arra a hold merre is jár. Elég magasan van, így még van idõm. Keresek egy metszõ ollót.

Megtalálva célszerszámomat megyek vissza a kertbe és az ajtótól legtávolabbi rózsa elé térdelek le. Hosszan nézem a rózsát, majd szeretett teljes és mély tisztelettel érintem meg. Gyengéden simítom meg levelét, majd virágját. Egy könnycsepp csordul ki egyik szemembõl.

- Sajnálom drága rózsa, hogy fájdalmat fogok okozni, de azért teszem, hogy még szebb lehess. –mondom és lassan nehezen látok neki a metszésnek. A rózsa nem húzódik el, mint arra számítottam, hanem mintha saját életre kelve a szél segítségével bújik és mutatja meg elszáradt ágait, melyek levágásra várnak. Késséggel vágom le a száraz ágait és végig így teszek, még ha olykor a legmélyére kell benyúlnom és ágain lévõ tüskéi megszúrnak és megkarcolnak.

Egész éjjel kint vagyok a rózsakertben és lágy érintésekkel metszem meg sorra a bokrokat, s végén gyönyörû szép rózsákkal ajándékoz meg, melyeket õ maga nyújtogatta vágjam le. Nem sikerült az összes rózsát megmetszenem, mert meghallottam az elsõ madár dalát és felnézve láttam meg, hogy a nap felkelõben van. Sietõsen veszem fel a csokrot és a metszõollóval kezemben igyekszem befelé, de mielõtt elmehetnék ruhám bele akad az utolsó tõbe, mint ha csak marasztalni akarna.

Lenézek rá és nagyobbat nyelek. Érzem a kérlelését, hogy maradjak és fejezzem be a munkát, de ezt nem tudom megtenni. Felnézek az égre a nap egyre jobban jön fel. Az ég alja már narancssárga színt öltött, s megvilágítva az ég alját kölcsönös neki olyan színt mintha csak vér áztatná, majd újra le a bokorra és ruhám akasztom le tövisérõl.

- Sajnálom, nem maradhatok. Kél a nap, s ha itt talál, nem tudok neked segíteni, hogy szebb és erõsebb legyél még ennél is, mint amilyen vagy. –mondom. s leguggolva simítom meg a rózsabokrot. –Ígérem, este visszajövök és befejezlek mindannyitok. Annyira magával ragad a rózsa, hogy az hihetetlen, ám idõben felállva sietek be a palotába. Az ajtóból még visszanézek a csodálatos fekete és vörös rózsa csokorral kezemben, melyet õ adományozott nekem. Elmosolyodva intek neki, s becsukva az ajtót megyek az étkezõbe.

Gwaint találom ott és elmosolyodva nézek rá, arcán azonban látom a ledöbbentséget és némi rémületet. Odasiet hozzám.

- Kisasszony ezt nem lett volna szabad leszednie! Ez az úrnõ rózsái! –mondja kapkodón.

- Caine úr kért meg rá, hogy gondoskodjak a rózsabokrokról és ezeket a virágokat a bokrok adták nekem, hogy hozzam be õket ide az étkezõbe. –mondom értetlenül, de az öreg is csak pislog rám. Kicsit most úgy érzem magam, mint aki meg zakkant. Magam elé a csokorra nézek.

- Caine úr kérte? –kérdezi furcsállást hallva hangjába, majd bólint. –Ez esetben hozok egy vázát, de önnek kell viselnie a következményét, ha mérges lesz a rózsák miatt. –teszi hozzá és egy teli vizes kancsót hoz és tesz le az étkezõ asztalra.

- Természetesen én fogom viselni a következményeit nem más. –mondom egyetértõen és az asztalhoz lépve teszem a székre a metszõollót és a vázába rakom bele a virágokat. Alsóajkamba elmélyülten kezdem el rendezgetni a rózsákat. Gondosan rendezem el a fekete és vörös rózsaszálakat egy olyan kompozícióban, ami egyszerre üde és szívmelengetõ mégis elegáns és méltóság teljes.

Elmélyült rendezgetésemet egy artikulálatlan ordítás csapja meg fülemet a csendben. Felkapom a fejem és ott hagyva mindent rohanok ki az elõtérbe, ahol pár vámpír férfi rángat valakit. Mikor az idõs férfi felemelve fejét egyenesen rám néz teljesen lefagyok a rémülettõl. Ajkaim megremegnek.

- Mégis mit keres itt? –kérdezem inkább magamtól mikor Victor hangját hallom meg a hátam mögött.

- Én hozattam ide, hogy elvarrjam a szálakat. Hogy igazi büntetést kapjon cselekedetéért. –mondja kimért hangján. Felé fordulva hajam lebben és értetlenül nézek a szemeibe.

- Mégis honnan? Honnan tudta? –kérdezem dadogva.

- Az legyen az én dolgom. –mondja és int a két férfinak és elviszik onnan valamerre.

Hosszan nézek nagyapám után és nem tudom, mire készülhet vele. Újra Victorra nézek és nagyot nyelve félve kérdezem meg.

- Mi lesz a sorsa? –kérdezem meg-megremegõ hangon.

- Könnyebb önnek kisasszony, ha nem tudja. Késõre jár. Egész este kint volt a kertben s dolgozott. Menjen, vacsorázzon meg, s utána térjen nyugovóra. Bizonyára fáradt. – hangjában nem érzem az utasítást, melyet szavaival kiemelni szándékozott. Befejezi megkezdett útját a lépcsõn, s leérve elhalad mellettem afelé amerre az öreget vitték.

Rossz érzésem van, és nem tudom miért, de félelem költözik ismét a szívembe. Végig nézem, ahogy eltûnik Victor, majd csak azután térek vissza az ebédlõbe ahol Gwain vár egy pohár vérrel.

- Jöjjön kisasszony, üljön le. –kínál hellyel, s én eleget téve kérésének fogom meg a pohár vért és megremeg egész testem. Megiszom, mit elém rakott s újra töltené, de én csak szavak nélkül utasítom vissza. Lassan nézek fel az idõsödõ úrra.

- Köszönöm, de elég volt. –suttogom és ajkamba harapva lassan állok fel, s indulok el fel szobám felé.

A szobámba megyek be, ahol lassan leülök az ágyra és hosszan meredek magam elé. Nem tudom miért is hozatta ide, de jót nem sejtek. Engem akarna kínozni az itt létével? Vagy más a szándéka? Miért kért volna fel a rózsakert gondozására, melyet szeretett úrnõje készített, ha bántani akarnak engem. Alsóajkamba harapok elgondolkodva, majd feladva azt állok fel, s fáradok át a fürdõszobába.

Ruhát levetve gondosan összehajtva helyezem a székre és leöltözve ülök a kád szélére, s engedem meg a vizet. Mikor úgy érzem elegendõ a forró nedû, melybe testem készülök áztatni, elzárom, s lassan belehelyezkedve mered tekintetem a plafonra. Hajam körbe ölel, s könnyedén úszik a vízen. Gondolataim tengerébe merülök és valamiért mióta idekerültem a múltam egyre többször kísért s jut eszembe.

- Ez lenne életem lepergése a halálom elõtt? Nem… én már halott vagyok…- suttogom magamnak és kezemre nézek. –Végig a sötétségben éltem… és már nem szakadhatok ki innen. –hangom lágy s tele van fájdalommal. Lassan nézek körbe és felülve mosom ki hajam, majd testem mosom le, s dolgom végeztével törölközõbe csavarva magam lépek ki a szobába. Hálóingembe bújva fekszem az ágyba, de elaludni nem tudok. Csak forgolódom, s nem jön állom a szememre. Hiába vagyok fizikailag fáradt. Gondolataim, s ez által elmém sem hagy nyugodni.

Megelégelve eme tehetetlenségemet mászok ki az ágyból, s felkeresem a zenetermet, mely talán enyhet ad, s segít visszaszereznem önkontrollom. Egy hófehér lágy esésû csipke hálóingben megyek be, melynek van egy alsó ruhája így takarja testemet. A zongora mellé leülve simítom meg fedelét, s lassan hajtom fel azt. Ujjaim helyezem rájuk, simogatva azokat s úgy kezdek bele a szívembõl jövõ dallamokba. (https://www.youtube.com/watch?v=OvQh0dcudmg)

Lágyan játszom a dalt, s kizárva a külvilágot adom át a zenének teljesen önmagam. Testem mozdul a dallammal. Behunyva szemeim adom ki, mi lelkemet nyomja, s lassan átcsap lágy mégis vidámabb játékká, mely a pillantott szolgált megörökíteni. A pillanatok varázsát. Elragad magával a zongora messze innen ki a fényre. A lelkem most szárnyal. A terem környékét belengi a lágy zongora szó, s Gwain lassan lépked fel mert hívogatja, de csak az ajtóból figyel engem. Egészen a végéig nem szólal meg, nem szeretne megzavarni.

- Gyönyörûen játszik kisasszony. –hangja lágy és valamelyest kedves. –De a nap már magasan jár odakint. Nem kellene inkább pihennie? –kérdezi érdeklõdve. Feléfordultam mikor megszólított.

- Köszönöm Gwain uram. Nem tudok aludni. Gondolataim, s emlékeim nem hagynak nyugodni. Ide jöttem hát, hogy kicsit… talán békére leljek. –mondom ki õszintén és õ maga csak biccent.

- Akkor nem is zavarom tovább kisasszony. Kellemes napot önnek. –mondja meghajolva, majd megfordulva távozik. Elmosolyodva lágyan bólintok felé én magam is.

- Köszönöm, s önnek is. - Lassan fordulok vissza a zongorához és egy újabb dalba kezdek a magam szórakoztatására.

Nem tudom, mióta játszhatok, de talán ha a harmadik dalt játszom elmélyülten és mosolyogva lágyan. Egyre jobb kedvem kerekedik és sikerül lelkem hullámait lecsitítani, s a kellemetlen rossz emlékeket visszaszuszakolnom az ajtó mögé. Az egyik dal alatt figyelmet érzek magamon, mire abba is hagyom a játékot, s lassan emelem fel tekintetemet óvatosan. A ház ura jött be egy könyvvel és letelepedett a karosszékbe.

- Kérem, folytassa. –mondja nyugodt érzésektõl mentes hangon kimérten. Kérésére bólintok és visszahelyezem a kezem a billentyûkre.

Nagyobbat nyelek és igyekszem leplezni azt, hogy izgulni kezdtem hallgatóságom miatt. Újra belekezdek az egyik kedvenc Klasszicista zenemûvészem dalába, de rontok. Megijedek a rontás miatt és testemen érzem, ahogy felnéz rám.

- Zavarja kisasszony, ha itt vagyok? –kérdezi, amire rákapom a fejem és megrázom azt.

- Nem bocsánatot kérek uram. – mondom fejet hajtva és lassan fordulok vissza a zongorához és újra neki kezdek a darabnak. Beethoven Monnlight Sonata-jának. A nagy kedvencemnek.

Lassan és kimérten játszom, testem mégis hullámzik magával eme csodálatos remekmûvel, s igyekszem lassan ismét elengedni, hogy nem vagyok egyedül. Hogy a ház ura csatlakozott hozzám. Ujjaim pontosan és lágyan járnak a zongora felett. Mozdulataim kecsesek és hiába az izgalom, melyet szívemben érzek még sem látszik meg rajtam.

Arcom kisimul, s most talán tényleg olyanná válok, mint egy élõ porcelán baba. Az idõ elõre haladásával mélyebbre húz magába a zene és sikeresen feloldja izgalmamat, miközben én magam teljesen ismét rabja leszek a hangszer csodálatos világának, hangzásának, s zengésének, ahogy ujjaim járkálnak billentyûin. Szemeim csillogva, megigézetten tekintenek le a csodálatosan megmunkált zongorára. Ahogy a dalban ritmus és hangulati váltás van én magam is elmosolyodom és vidáman pattogósan mégis kecses mozdulatokkal játszom. A ritmusra mozdul egész testem.

Sikeresen kizárom a külvilágot, s úgy játszom mintha csak a hangszer, s magam lennék. A zenétõl megrészegülten a darab hangulatának megfelelõen. Azt se tudom valóban olvas-e a palota ura, vagy engem néz zenét hallgatva, de már nem is érdekelt. (https://www.youtube.com/watch?v=4Tr0otuiQuU)

Mikor Gwain befejezi történetemet, fullasztó csend telepszik hármasunkra. Érezni vélem, ahogy a szívemen újra felszakadnak a soha be nem gyógyuló sebek, lelkem darabjaira szakad, szemeimet akár a tûz, égetik a szabadságra vágyó fájdalom könnyei. Torkom összeszorult, így szólni sem tudnék, ha esetlegesen arra kerülne a sor. Tagjaimat béklyóba veri a tehetetlenség…

Elmémben megjelenik a kép, mikor reá találtam Fûzfa apó gyökereinek ölén… A halottsápadt arc, a szorosan összeszorított, vértelen ajkak,  az üveges smaragdok, a jéghideg kéz, melyet rubin vére festett vörösre, a gyilkos fegyver, a tõlem kapott tõr, mely nem messze hevert teste mellett, pengéjén gonosz fénnyel …

A fájdalom, mely kis híján saját pusztulásom okozta. Legszívesebben világgá ordítanám kínjaimat, ám a belém erõszakolt önuralom segítségemre siet. Csupán egy halk, elhaló sóhaj az, mi jelzi a külvilág számára a bensõmben dúló vihart.

- Köszönöm, hogy elmondta. Szeretnék Chainewood úrnak segíteni, feldolgozni a veszteségeket, de ezt egyszerûen nem lehet feldolgozni. Nem mondom, hogy teljes egészében megértem a fájdalmát, de én is elvesztettem a szeretteimet. Lehet, talán azzal tennék neki a legtöbbet, ha elmennék, és nem lennék a terhére. –suttogja érzelmektõl fûtött hangon.

Feldolgozni a veszteséget… Szerény véleményem szerint könnyebb mondani, mint megtenni. Évszázadok múltán sem sikerült elfogadnom Victorya halálát… Fajunknál a kötõdés éltünk végéig szól, mi egyáltalán nem mondható rövidnek, tekintve, miszerint örökké létezhetünk.

- Sajnálom kisasszony, de míg az úrfi nem ad rá engedélyt nem mehet el innen. –Gwain válasza térít vissza a jelenbe. Innentõl fogva jobban figyelek a beszélgetésre, hiszen érdekel a reakciója.

- Ezt hogy érti? Hogy nem tudok innen elmenni, míg õ engedélyt nem ad rá?- hangjában hallom a meglepettséget.

- Igen kisasszony.

- Értem… amúgy se lenne hova mennem.  – ezen kijelentésénél közelebb merészkedem, hogy ne csupán halljam, hanem láthassam is, mi történik az étkezõben. Az étkezõ vasalt ajtaja és a fal közötti sötétségbe olvadok, elrejtõzve a kíváncsi tekintetek elõl.

- Említette kisasszony, hogy ön is elvesztette a szeretteit. Nem szeretné valakivel ezt megosztani? –kérdi a tõle megszokott gondoskodó hangon, majd finoman megérinti a vállát –Látom önön kisasszony, hogy nagyon is nyomasztja, csak eltakarja. Elrejti. Nem menekülhetünk a fájdalomtól. Nekem elmondhatja. –a leány reakciója egy egyszerû fejrázás.

- Nem én nem engedhetem meg magamnak azt, hogy kimutassam. – Gwain újratölti poharát mintegy bátorítás képen. Szárnyai alá vette Elint, ehhez kétség sem férhet.  Leül mellé, majd megfogja az apró, törékeny kezeket.

- De igenis megengedheti magának. A fájdalmat nem lehet eltemetni, mert az csak egyre jobban nõni fog. –mondja és felsóhajt. –De nem erõszakoskodhatok, hogy mondja el ha nem akarja.

- Nézzen rám. Nézzen a szemeimbe. Egy átokkal születtem… sose voltam a fényben, de ez csak a kezdete volt mindennek. A fele más szemem miatt mindig kigúnyoltak általános iskolától kezdve. Mindig én voltam a célpont. Volt, hogy a szemem akarták a gyerekek kinyomni, csak azért nem sikerült nekik, mert a tanítónõ közbeszólt, de õ is úgy nézet rám, mint egy szörnyszülöttre. A mosdóban megvertek, a toalettbe nyomták a fejem… bezártak a szertárba, szekrényembe. A nyolcadikos bankkenten pedig lefizettek egy srácot, hogy csábítson el és mindenki elõtt a bálon a lányok a mikrofonba mondják el az igazat, hogy én annyira nem kellek senkinek, hogy fizetniük kellett egy srácnak, hogy elhívjanak, és jó estét szerezzenek nekem csupa szeretetbõl. A zenei szakközépben se volt ez másképpen… mivel kisvárosban laktunk már általános óta bentlakásos iskolába voltam. Alig vártam, hogy haza mehessek. Anyuénak persze ebbõl semmit nem mondtam el, mert nem akartam terhelni õket. Így is eléggé sok pénzükbe volt az, hogy zenei szakközépbe mehessek. Érettségi elõtt nem sokkal mikor haza mentem a hétvégére… - látom, ahogy könnyei patakzani kezdenek, hangja az emlékek hatásától fátyolossá válik. –Mikor beléptem az ajtón… vérbe fagyva találtam õket. Senki nem vette észre, hogy meghaltak… A vért nem lehetett már kimosni a padlóból. Teljesen beitta a vérüket. A falra pedig a vérükkel írták, hogy „Mert nem tudtatok, csak egy szörnyszülöttet a világra hozni!” Tudtam… hogy miattam ölték meg õket. Miattam, mert én létezem, mert megszülettem… A nagyapám volt az, aki megölte õket. Megölte a saját lányát, azért mert ilyennek születtem. Munkát vállaltam az iskola mellett és azóta csak abból éltem, amiért megdolgoztam. Leérettségiztem ugyan, de nem volt könnyebb az életem. Aztán… elmentem végre szórakozni és itt vagyok… a sötétségben. Nem újdonság. –feleli keserû mosollyal majd Gwain felé fordul.

- Nem lehetett könnyû önnek kisasszony. Itt nem szörny szülött. Sõt pont a felemás szeme miatt különleges és egyedi. –mondja biztatásként öreg barátom, azonban látom arcán a fájdalom árnyát, hangjában felcsendülni vélem az együttérzés dallamát.

- Köszönöm ez kedves öntõl, de sose fogok tudni megbocsájtani magamnak a létezésem miatt, de nem is volt sose bátorságom ahhoz, hogy véget vessek neki, pedig lehet, akkor még a szüleim élnének. Kérem, bocsásson meg. Ki kell mennem levegõzni. –engedélyt sem kérve kisiet. Ahogy elhalad mellettem látom arcán a keserûséget, tekintete hasonlatos az ûzött vadéhoz.

Lelkemben fellángol a harag , ami hogyha nem fogom vissza, tûzvésszé fog változni, felégetve s elpusztítva mindent és mindenkit maga körül. Lassú léptekkel sétálok a terembe, letelepszem karosszékembe. Gwain megsejtve a lelkemben dúló indulatokat elõzékenyen elveszi a poharat s helyette egy teli kancsót helyez elém.

-  Szörnyû, amin ennek a kislánynak keresztül kellett mennie. – kezd bele, nem törõdve figyelmeztetõ pillantásaimmal. Mintha csupán az elõbbi sérelmét akarná megtorolni. – Szavaiból kiderült számomra, mennyire sebezhetõ, mennyire nincs tisztában az értékeivel.

- Alulbecsüli önmagát. – hagyom az öregre, miközben a kancsó tartalmát figyelem.

- Ilyen múlttal ez egyáltalán nem meglepõ. Viszont a nagyapa ezek szerint még él. – reá emelem tekintetem, s mint aki kisgyermeknek magyaráz, tudálékos hangon folytatja. – Nem ejtett szót arról, mi lett a büntetése. Az embereket ismerve elzárva tartják valami kényelmes helyen.

- Nem elég büntetés egy gyilkosnak, ki saját vérével végzett. – felelem szárazon, minden érzelem nélkül, azonban Gwain összerezzen a szememben felvillanó, apró gyûlöletszikrától.

 - Mire készül? Csak nem…? – kérdését befejezetlenül hagyja, elõre is félve a választól.

- Meglakol. Magam gondoskodom róla. – hangom nem több halk suttogásnál, azonban a benne rejlõ, nem titkolt indulatoktól megbicsaklik az öreg térde. – A leányért immár magam felelek. S nem hagyhatom elvarratlanul a szálakat, nem igaz, Gwain?

- Természetesen nem. Mikor szándékozik beteljesíteni a gyilkos végzetét?

- Hamarosan. Ám elõbb meg kell találnom azt a bestiát. Szólj a katonáknak. Egy óra múltán induljanak. Épségben, sértetlenül hozzák elém!– fejet hajtva elõttem sietve távozik, hogy minél elõbb teljesítse a reá bízott feladatot.

Magam sem értem, miért törõdöm ennyire Elinnel. Felelõsséggel tartozom irányában, igen. Megmentettem s szárnyaim alá vettem, ám a gondjaival vajon milyen indíttatásból foglalkozom? Szomorú sorsa utat talált lelkemhez, megkörnyékezte összetört szívem. Mindketten elvesztettük azt, ki a legfontosabb volt számunkra. Igen, a rokonlelkek köteléke az, mi hozzá fûz. Semmi több…

Nagyot sóhajtva hagyom a teli kancsót az étkezõ asztalon, s a leány keresésére indulok.  Egyáltalán nem okoz nehézséget reá lelnem. Victorya rózsakertjében térdel,  láthatóan nyugodt állapotban. Fejét mélyen lehajtotta, mint ki a virágokban gyönyörködik, ám vállainak apró rázkódásai utalnak arra, hogy sír. Nem szeretném megzavarni magányában, viszont amint észrevesz, felegyenesedik, türelmetlen mozdulatokkal letörli könnyeit s reám mosolyog.

- Segíthetek valamiben? – kérdi sírástól rekedtes hangon. Szemei úgy ragyognak, akár tavaszi estéken a csillagok.

- Magam szerettem volna elõhozakodni ezzel a kérdéssel… Ám ha belegondolok… Igen, segíthetne. A virágokra ráférne egy gondoskodó kéz… Természetesen csak ha nem okoz ez Önnek problémát. – mi a fene ütött belém?! Látom átsuhanni arcán a hitetlenség árnyát, majd az örömöt. Hevesen bólint, mielõtt válaszra nyitná ajkait.

- Természetesen segítek. Köszönöm! Imádom a virágokat… - kissé elpirul, amint arcomra emeli tekintetét. Zavarba ejt viselkedése, ahogyan sajátom is. Gondolkodnom kell ezen a problémán, ám közelségében egyáltalán nem tûnik könnyû feladatnak.

- Magam tartozom köszönettel, amiért segítségemre siet. Kérem, bármire szüksége van, akármi is légyen az, keressen fel. Ha módomban áll, teljesítem. – biccentek s elindulnék, mire hangja állít meg.

- Victorya… Igazán szerencsés volt, amiért szerette.

Összerezzenek, s nyomban megtorpanok.

- Én voltam a szerencsés, mert megajándékozott a szerelmével.

- Mindketten szerencsések voltak… Volt valaki, aki szerette magukat. – hallom a hangjában megbúvó fájdalmat.

- Egyszer meg fog jelenni valaki az életében, aki Önnek adja a szívét. – felelem, igyekezném leplezni, mennyire kellemetlen számomra ez a téma.

-  Biztos vagyok benne, hogy téved, de köszönöm… - annyi elesettség van a hangjában… annyira magányos, hogy legszívesebben mellette maradnék, ám ez egyáltalán nem áll módomban.

- Bocsásson meg, távoznom kell. Várnak a teendõim.

- Hogyne. Kérem… - felállva pukedlizik, szemébõl egy árva könnycsepp szabadul el.

Fejet hajtva sietõsen hagyom magára, meg sem állva szobám ajtajáig. A komor színek megnyugtatóan hatnak elmémre, ám a felkavart por egyáltalán nem akar leülepedni… Valami elkezdõdött…

- Megbocsátom. Foglaljon helyet. Gwain gondoskodik a kényelmérõl és minden kívánságáról. Most pedig távozom. – értetlenül nézek rá, majd utána, ahogy elmegy mellettem és nem is néz rám. Az idõs úrral maradok kettesben és nem tudok szóhoz jutni. A csendet õ töri meg.

- Szóval Ön az a kisasszony, akirõl annyit beszélnek.

- Igen. Miért beszélnek rólam? –megjegyzése igen csak meglep, és nem tudom hova rakni.

- Nos hát… Victorya úrnõ halála óta senki sem lépte még át a kastély küszöbét.

- Ki az a Victorya? – kérdezek rá érdeklõdve. Nem hallottam még róla és nem is láttam. Nem merem magát Victor urat megkérdezni.

- Victorya úrnõ Victor úr ikerhúga volt…- kezd bele magyarázatába, de arcán mint ha némi habozást látni. Alsóajkamba harapva döntöm oldalra a fejem és nem is tudom miért. De a volt szó igen csak megüti a fülemet.

- Volt? Mi lett vele? – kérdezek rá érdeklõdve és kíváncsian. Szeretném tudni miért ilyen a kastély ura, hogy segíthessek rajta.

- Kérem, hagy kezdjem az elején. Helyezze magát kényelembe és fogyassza el vacsoráját, mivel a mese hosszúra fog nyúlni. –mikor megkér üljek le az asztalhoz és fogyasszam el reggelimet, szó nélkül megteszem. Kényelmesen ülök le és érdeklõdve figyelem az idõs úr arcát.

Nem sokkal rá, hogy leültem belekezd a történetbe én pedig érdeklõdve figyelek rá és igyekszem a lehetõ legtöbb információt magamba szívni.

- Gyermekkorát a kastélya falai között töltötte az uraság. Neveltetése az uralkodásra való felkészítés volt. Élete elsõ száz esztendejében jelleme megszilárdításán dolgoztak tanárai. Emellett taníttatására is rengeteg figyelmet fordítottak szülei. Mindent meg kellett tanulnia; a zene páratlan és halhatatlan mûvészetétõl a betûvetés tudományán át egészen a gyilkolás halálos táncáig. Rendkívüli férfiú volt, párját ritkító. Büszke voltam és vagyok is arra a tényre, hogy õt szolgálhattam és szolgálhatom. Azonban volt egy vetélytársa. A húga, Victorya. Mindenki elhalványult mellette, fakónak tetszett. Élettel, élni akarással telt lénye magával ragadta azt, ki meglátta, vagy hangját hallotta, mely olyan volt, akár a hegytetõrõl aláfolyó, tiszta, csengõ patak. Okos, kedves, szeretetre méltó és másokat tiszta szívébõl szeretõ, mûvelt, erõs jellemû, mégis mindenkiben túlontúl megbízó, naiv teremtés. Tündöklõ rózsaszála a vámpírok társadalmának. –hallgatom azt, amit mond teljes érdeklõdéssel és akaratlanul is bele iszom a pohár vérbe, és ahogy leírta nagyon is szimpatikus volt.

Minden férfi imádta, lesték kívánságait, vágytak dicsérõ szavaira, mosolya ragyogására. Röstellem bevallani, ám magam is fülig beleszerettem úrnõmbe, ám kizárólag távolról csodáltam.

Azonban a hölgy szíve másért dobogott… Igen, a két testvér szerelmet táplált egymás iránt. Viszont ez a tisztavérûek között egyáltalán nem volt szokatlan dolog, sõt! Régen megszokottnak számított az efféle vonzalom. –A történet itt még érdekesebbé válik számomra és izgatottan várom a folytatást és szívem is nagyobbakat dobban. Torkom ismét kiszárad, így ismét bele iszom a vérbe. Alsóajkamba harapva hallgatom.

Hamarosan beismerték egymásnak szerelmüket, ám a világ elõl eltitkolták. Victor úr az akkori király leányának jegyese volt, kivel tiszta szívbõl gyûlölték egymást. Bár ne tették volna! Talán akkor minden máshogy alakult volna… Leilana kisasszony egyszer rajtakapta õket, amint csókolóztak, s rögtön atyjukhoz szaladt a hírrel. Az Úr megértette szerelmüket, ám áldását nem adta.  Victorya úrnõnek pár röpke hónap alatt férjet kerített, így elszakította a párt egymástól. Az úrnõm nem bírta elviselni, hogy más asszonya legyen, ezért saját kezével vetett véget az életének. A fájdalom szinte eszét vette Victor úrnak. Éjszakákon át csak azt lehetett hallani, ahogy zokogva újra és újra kedvese nevét kiáltja bele a sötétbe. Nem vett magához ételt vagy italt, teljesen összeomlott… - ám koránt se úgy folytatódott, ahogy vártam így igen csak elszorul a szívem és ajkaimat elengedve azok remegni kezdenek. Próbálom magam tartani, kevés sikerrel.

Szülei és az akkori király látván, mekkora fájdalmat okoztak, kárpótlásul reá hagyták a birtokot s a király pedig neki adta címét, mielõtt lányával együtt elmentek volna… Nem sokkal késõbb a halálukat is lelték mindnyájan, ám a mai napig sem tudni, ki volt a tettes. Viszont az bizonyos, hogy mindenki szívét kitépték és egy karóra tûzték a holttestük mellett…- a történet végére Gwain hangja reszelõssé és rekedt lett. Szívem teljesen elszorul és nagyobbat nyelve törnek utat könnyeim. Letörölve nézek a pohár vérre és behunyva a szemem fogom meg a poharat. Igyekszem magamon uralkodni, de nehezen megy.

Teljesen átérzem a fájdalmát, bár én szerelmemet nem vesztettem el, de a szüleimet és az életemet igen. Megiszom a poharat és szóra nyitom ajkaimat, de elõször hang se jön ki belõle.

- Köszönöm, hogy elmondta. Szeretnék Chainewood úrnak segíteni, feldolgozni a veszteségeket, de ezt egyszerûen nem lehet feldolgozni. Nem mondom, hogy teljes egészében megértem a fájdalmát, de én is elvesztettem a szeretteimet. –mondom ki nehezen és szívem ismét facsarodik. –Lehet, talán azzal tennék neki a legtöbbet, ha elmennék, és nem lennék a terhére. –motyogom.

- Sajnálom kisasszony, de míg az úrfi nem ad rá engedélyt nem mehet el innen. –mondja az idõs férfi, amire felnézek rá kicsit megdöbbenve.

- Ezt hogy érti? Hogy nem tudok innen elmenni, míg õ engedélyt nem ad rá?- kérdezem kissé megrökönyödve.

- Igen kisasszony. –bólint és alsóajkamba harapva nagyobbat nyelek.

- Értem… amúgy se lenne hova mennem. –jegyzem meg inkább magamnak és karomat simítom meg. Szívem fájdalma erõsödik és egyszerûen az-az érzés tör rám, hogy ki kell mondanom azt, ami fájdalom bennem lakozik. Behunyva szemem rázom meg a fejem és igyekszem elkerülni azt a bizonyos ajtót és fiókot.

- Említette kisasszony, hogy ön is elvesztette a szeretteit. Nem szeretné valakivel ezt megosztani? –kérdezi tipikus nagyapósan és finoman fogja meg a vállam. –Látom önön kisasszony, hogy nagyon is nyomasztja, csak eltakarja. Elrejti. Nem menekülhetünk a fájdalomtól. Nekem elmondhatja. –lágyabbra sikeredik hangja, én pedig felnézek rá és megrázom a fejem.

- Nem én nem engedhetem meg magamnak azt, hogy kimutassam. –mondom megrázva a fejem és hirtelen nézek ismét a már üres pohárra, amit elõttem tölt meg újra Gwain. Lassan ül le mellém és kezem fogja meg.

- De igenis megengedheti magának. A fájdalmat nem lehet eltemetni, mert az csak egyre jobban nõni fog. –mondja és felsóhajt. –De nem erõszakoskodhatok, hogy mondja el ha nem akarja.

- Nézzen rám. Nézzen a szemeimbe. –mondom hirtelen ránézve. –Egy átokkal születtem… sose voltam a fényben, de ez csak a kezdete volt mindennek. A fele más szemem miatt mindig kigúnyoltak általános iskolától kezdve. Mindig én voltam a célpont. Volt, hogy a szemem akarták a gyerekek kinyomni, csak azért nem sikerült nekik, mert a tanítónõ közbeszólt, de õ is úgy nézet rám, mint egy szörnyszülöttre. –Kezdek bele akaratlanul is a mesélésbe és a lavina elindul.

- A mosdóban megvertek, a toalettbe nyomták a fejem… bezártak a szertárba, szekrényembe. A nyolcadikos bakkenten pedig lefizettek egy srácot, hogy csábítson el és mindenki elõtt a bálon a lányok a mikrofonba mondják el az igazat, hogy én annyira nem kellek senkinek, hogy fizetniük kellett egy srácnak, hogy elhívjanak, és jó estét szerezzenek nekem csupa szeretetbõl. –mondom elfintorodva és megrázom a fejem. –A zenei szakközépben se volt ez másképpen… mivel kisvárosban laktunk már általános óta bentlakásos iskolába voltam. Alig vártam, hogy haza mehessek. Anyuénak persze ebbõl semmit nem mondtam el, mert nem akartam terhelni õket. Így is eléggé sok pénzükbe volt az, hogy zenei szakközépbe mehessek. Érettségi elõtt nem sokkal mikor haza mentem a hétvégére… - szívem elszorul és könnyeim kicsordulnak. Megjelenik a kép a szemeim elõtt és hangom is megbicsaklik. –Mikor beléptem az ajtón… vérbe fagyva találtam õket. Senki nem vette észre, hogy meghaltak… A vért nem lehetett már kimosni a padlóból. Teljesen beitta a vérüket. A falra pedig a vérükkel írták, hogy „Mert nem tudtatok, csak egy szörnyszülöttet a világra hozni!” Tudtam… hogy miattam ölték meg õket. Miattam, mert én létezem, mert megszülettem…- nyekergem elhaló hangon. Torkom teljesen elszorult az elfojtott sírás miatt. – A nagyapám volt az, aki megölte õket. Megölte a saját lányát, azért mert ilyennek születtem. Munkát vállaltam az iskola mellett és azóta csak abból éltem, amiért megdolgoztam. Leérettségiztem ugyan, de nem volt könnyebb az életem. Aztán… elmentem végre szórakozni és itt vagyok… a sötétségben. Nem újdonság. –mondom egy keserû mosollyal Gwainre nézve. Letörlöm a könnyeimet.

- Nem lehetett könnyû önnek kisasszony. –mondja és vállam simogatja meg. – Itt nem szörny szülött. Sõt pont a felemás szeme miatt különleges és egyedi. –mondja biztatásként.

- Köszönöm ez kedves öntõl, de sose fogok tudni megbocsájtani magamnak a létezésem miatt, de nem is volt sose bátorságom ahhoz, hogy véget vessek neki, pedig lehet, akkor még a szüleim élnének. –mondom ki azt amit gondolok. Kicsit könnyebb a lelkemnek, azonban nem akarok emlékezni. Behunyom a szemeim. –Kérem, bocsásson meg. Ki kell mennem levegõzni. –mondom felállva és elindulok kifelé és az ajtón kilépve nem veszem észre Victort, hanem csak kimegyek az éjszakába, a rózsa kertbe, hogy megnyugodhassak.

Kiérve a virágokra nézve finoman simítom meg az egyik szirmot, majd a csillagokra nézve igyekszem vissza zárni életem rossz élményeit az ajtó mögé õs ismét felvenni maszkomat.

Lépteim egyre lassulnak, míg végül megállok egy öreg fûzfához érve. Feltekintek reá, szemeimben csodálattal vegyes irigység tükrözõdik. Gyermekkoromban ültettem, s lám, dacolva mindennel tör az ég felé rendíthetetlenül, õrizve az évszázadok emlékeit, büszkén és sudáran. Gyengéden, akár ha kedvesem orcájához érnék végigsimítok egy ágán. A hajlékony vesszõ követi mozgásom, mintha hozzám akarna igazodni.

-   Kölcsönösen irigyeljük a másikat, Fûzfa apó. Téged csábít a mozgás szabadsága, a szólás lehetõsége. Jómagam a gondtalanságod és hosszúra nyújtott álmod vágyom. – sóhajtom, miközben a törzséhez közeledem. Megérintem a kérget, mire az összes vesszõ lágy táncot kezd lejteni, egyértelmûvé téve számomra, mennyit jelent neki a közelségem. Alig észrevehetõen mosoly suhan át arcomon.

 A magokat réges-régen adta családunknak egy letûnt nép utolsó sarja, kit Valanornak neveztek, mondván, amint elérkezik az ideje, hogy elültessék, tudni fogják. Atyám születésünk után érezte a kényszert, ám reánk bízta ezt a nemes feladatot. Lám, igazolást nyertek szavai. Elültetése óta könnyebbséget érzek közelében, mintha csupán jelenlétével megnyugtatná lelkem, elsöpörné gondjaimat. Láttam, hogyan hajt ki s hogy lesz egyre nagyobb, terebélyesebb, tökéletesebb, erõsebb.

Hátam nekidõtöm s végigcsúszok törzse mentén. Kezeimet magam mellett nyugtatom, míg ujjaim újra s újra a földet simogatják végig.

-    Legféltettebb kincsem õrzöd, drága barátom. Sosem fogom tudni meghálálni, mit értem tettél…

Egy vesszõ gyengéden végigsimít arcomon, akárha szándékos mozdulat volna s nem a szél térítette volna erre a pályára. Újra elmosolyodom, immár huzamosabb ideig. Percekig ülök lehunyt szemmel, míg a múltban idõzöm. Sóhajtva szakítom el magam az emlékektõl, majd felállva megkerülöm a fát s a másik végében lévõ sír elé térdelek. Kezemben apró rózsaszál terem, melyet rendkívül gyengéden a földre helyezek. Tekintetem végigcirógatja a halmot, majd megállapodik a sírkövön.

„A szerelem maga az örökkévalóság. Halhatatlan szívemben míg világ a világ õrzöm lángját, miképpen emléked.”

Szomorúsággal telve simítom végig ujjbegyem a márvány hûvösén, érezni vélvén bõrének rózsaillatát, látván örökkön búsan csillogó smaragdszín szemeit…

A nappalom végig mellette töltöm, felidézve minden kellemes és szomorú emléket egyaránt. Ám a kötelességem szólít, hív a kastélyom. Nehézkesen tápászkodom fel, utamat az alkony vonja vörös színbe. Amikor megérkezem, szolgák jelennek meg elõttem, utasításokra várva, gondjaik megoldását vágyva. Egymás után meghallgatom mindet, igazságot teszek, parancsokat osztok. Mire végzek, szinte fájdalmasan lüktet a fejem.

Elindulok Victorya szobája felé, hogy elfeküdhessek a kanapén ismételten emlékeimhez menekülve, beszívva parfüme illatát… Azonban amikor benyitok legnagyobb meglepetésemre ott találom Elint, békésen aludva kedvesem ágyában. A meglepettség szinte mellkason vág, a lélegzetem kihagy, a szívem elfelejt egy pillanatig verni. Szégyen szemre kénytelen vagyok az ajtónak támaszkodni, mivel nem tartana meg a lábam. Ekkora szemtelenséget még álmodni sem merészeltem volna… A szolgák betenni sem merik ide a lábukat, s ekkor jön ez a lány, ki nem csupán megzavarja a megszokott rendet, még fel is borítja azt.

Erõtlenül a karosszékbe rogyom, vérem immár száguld ereimben, a fejem újra megfájdul. Tekintetem nem tudom levenni róla, s ennek köszönhetõen, mintha csak megérezte volna, miszerint figyelem, felébred.

- Jó… jó reggelt uram. –köszön álomtól ittas hangon, némileg zavarban érezve magát.

- Jó reggelt. –viszonzom a köszönést, elrejtve elõle érzéseimet. Próbálom kiolvasni tekintetébõl, vajon tisztában van-e azzal, miszerint nem jó szobába tévedt. Arra a véleményre jutok, hogy fogalma sincs, hol van, mekkora hibát vétett. Olyan arcot vág, mintha maga lenne a megtestesült ártatlanság… Óh igen… Csak csöppet sem az!

Végül megtöri a csendet, mintha nem bírná elviselni azt.

- Elnézést uram, ha megbántottam azzal, hogy bementem a zene szobába és köszönöm, hogy engedélyét adta rá, hogy visszatérhessek oda. Nem fogok a hegedûjén játszani. Nem tudok hegedülni. –nem meri reám emelni a tekintetét, inkább a takarójához beszél. Magamban morgom ekkora tiszteletlenség láttán, ám nem rovom meg. Más kor gyermeke, s hamarosan magától is megtanulja házam rendjét.

- Amit mondtam, azt komolyan gondoltam. Menjen most már nyugodtan. Azon a hangszer az, amihez egyedül nem érhet. Öltözzék fel, s jöjjön le az étkezõbe. Ott várja a reggelije. –bólintása jelzi, hogy engedelmeskedni fog.

- Köszönöm uram. –válaszol röviden, azonban válaszát már a folyosón fogadom. Fejem rázva igyekszem távol tartani magam mellõle. Az évszázadok alatt tökéletesen elsajátított önuralmamat igyekszik feszegetni, csupán a puszta jelenlétével. Megzavarta hétköznapjaim nyugalmát, felrúgva szabályaimat, megszokott rendszeremet.

Az étkezõ hatalmas, kétszárnyú ajtaját erõsebben lököm be, mintsem az szándékomban állt. Sarokig tárulnak, a vasak és a fa egyaránt nyikorogva tiltakoznak a durva bánásmód ellen. Öles léptekkel szelem át a termet, míg el nem érem uticélomat. A karosszékembe telepszem, mi vörös színben játszik s közvetlenül a kandalló mellett helyezkedik el. Mikor az öreg szolgám elém tesz egy pohár vért, biccentve köszönöm meg figyelmességét. Mindig pontosan tudja, mire van szükségem, s szó nélkül megteszi azt nekem, akár egy kis vérrõl legyen szó, akár gyilkosságról. Négy esztendõs volt csupán, mikor szüleivel a házhoz került. Együtt nõttünk fel, s egyetlen percre sem ingott meg hûsége és odaadása irányomban. Hiába öregedett meg, számomra az a fiatal fiú marad, aki átsegített a legnehezebb éveken.

Amikor végzek a vacsorámmal, újra nyílik az ajtó. Ma már másodjára kerülök olyan helyzetbe, hogy sikerül teljesen ledöbbennem.

Abban a ruhában érkezik meg, miben Victorya volt, mikor örök szerelmet esküdtünk egymásnak Fûzfa apónál. Kezem megremeg, a légzésem teljesen kihagy, a szívem hatalmasat dobban. Hiába sugallja neki az eszem, hogy ez nem õ, nem hajlandó elfogadni a választ. Tekintetem elfátyolosodik, így szinte azonnal elfordulok tõle. Szemem sarkából látom, ahogy fejét leszegve esetlenül pukedlizik. Gwain éppen ekkor tér vissza, kezében egy pohár vérrel, mit elõzékenyen a hölgy elõtt tesz le az asztalra. Mikor felemeli a tekintetét ugyancsak meglepõdik, ahogyan a hangja is cserben hagyja.

Némi vigaszt nyújt, miszerint nem csupán személyemet, hanem öreg barátomat is sikerült átvernie.

- Elnézését kérem a késésemért. – hangja remeg, akár õsszel a száraz falevél az ágon.

- Megbocsátom. Foglaljon helyet. Gwain gondoskodik a kényelmérõl és minden kívánságáról. Most pedig távozom. – kérdõ tekintetével nem foglalkozva felegyenesedem, biccentek Gwain irányába , meghajolok a hölgy elõtt s sietve távozom a terembõl, azonban nem megyek messzire. Szeretném hallani, tervem hogyan valósul meg.

- Szóval Ön az a kisasszony, akirõl annyit beszélnek.

- Igen. Miért beszélnek rólam?

- Nos hát… Victorya úrnõ halála óta senki sem lépte még át a kastély küszöbét.

- Ki az a Victorya? – hallom a kíváncsiságot a hangjában.

- Victorya úrnõ Victor úr ikerhúga volt…- kezdi meg az öreg a magyarázatot, a hangjában hallom a kétkedést és az ellenszegülést. Érzi, miszerint bizonyos fokig befolyásolom elméjét, emberi füllel nem hallható parancsot adva neki, ösztönözve arra, miszerint mindent elmondjon rólunk. Magam sem tudom, miért óhajtom ezt, azonban szeretném megosztani Elinnel az emlékeimet, ám sosem tudnám elmondani neki… Gwain majd megteszi helyettem.

- Volt? Mi lett vele? – kérdi nem kevés érdeklõdést mutatva a hölgy. Nahát, milyen kíváncsi természettel áldotta meg a sors.

- Kérem, hagy kezdjem az elején. Helyezze magát kényelembe és fogyassza el vacsoráját, mivel a mese hosszúra fog nyúlni. – hallom a beletörõdést a hangjában, s immár egyáltalán nem kell ösztökélnem. Magától teljesíti óhajom, mivel nem kevés elismerést vív ki magának.

Miután hallgatósága elhelyezkedik, belekezd a mesébe.

- Gyermekkorát a kastélya falai között töltötte az uraság. Neveltetése az uralkodásra való felkészítés volt. Élete elsõ száz esztendejében jelleme megszilárdításán dolgoztak tanárai. Emellett taníttatására is rengeteg figyelmet fordítottak szülei. Mindent meg kellett tanulnia; a zene páratlan és halhatatlan mûvészetétõl a betûvetés tudományán át egészen a gyilkolás halálos táncáig. Rendkívüli férfiú volt, párját ritkító. Büszke voltam és vagyok is arra a tényre, hogy õt szolgálhattam és szolgálhatom. Azonban volt egy vetélytársa. A húga, Victorya. Mindenki elhalványult mellette, fakónak tetszett. Élettel, élni akarással telt lénye magával ragadta azt, ki meglátta, vagy hangját hallotta, mely olyan volt, akár a hegytetõrõl aláfolyó, tiszta, csengõ patak. Okos, kedves, szeretetre méltó és másokat tiszta szívébõl szeretõ, mûvelt, erõs jellemû, mégis mindenkiben túlontúl megbízó, naiv teremtés. Tündöklõ rózsaszála a vámpírok társadalmának.

Minden férfi imádta, lesték kívánságait, vágytak dícsérõ szavaira, mosolya ragyogására. Röstellem bevallani, ám magam is fülig beleszerettem úrnõmbe, ám kizárólag távolról csodáltam.

Azonban a hölgy szíve másért dobogott… Igen, a két testvér szerelmet táplált egymás iránt. Viszont ez a tisztavérûek között egyáltalán nem volt szokatlan dolog, sõt! Régen megszokottnak számított az efféle vonzalom.

Hamarosan beismerték egymásnak szerelmüket, ám a világ elõl eltitkolták. Victor úr az akkori király leányának jegyese volt, kivel tiszta szívbõl gyûlölték egymást. Bár ne tették volna! Talán akkor minden máshogy alakult volna… Leilana kisasszony egyszer rajtakapta õket, amint csókolóztak, s rögtön atyjukhoz szaladt a hírrel. Az Úr megértette szerelmüket, ám áldását nem adta.  Victorya úrnõnek pár röpke hónap alatt férjet kerített, így elszakította a párt egymástól. Az úrnõm nem bírta elviselni, hogy más asszonya legyen,  ezért saját kezével vetett véget az életének. A fájdalom szinte eszét vette Victor úrnak. Éjszakákon át csak azt lehetett hallani, ahogy zokogva újra és újra kedvese nevét kiáltja bele a sötétbe. Nem vett magához ételt vagy italt, teljesen összeomlott…

Szülei és az akkori király látván, mekkora fájdalmat okoztak, kárpótlásul reá hagyták a birtokot s a király pedig neki adta címét, mielõtt lányával együtt elmentek volna… Nem sokkal késõbb a halálukat is lelték mindnyájan, ám a mai napig sem tudni, ki volt a tettes. Viszont az  bizonyos, hogy mindenki szívét kitépték és egy karóra tûzték a holttestük mellett…- amikor befejezi, rekedtes a hangja. Hallom, ahogy Elin  halkan sír, magam pedig türelmetlenül letörlök egy kósza könnycseppet a szemem sarkából.

Azonban nincs folytatás. Átlibben a szobán egyenesen a hegedû felé és azt karmai közé kaparintja, ám még sem durva vele, hanem finom szeretet teljes. Teste megfeszül és végig simítva húrjain megjelenik kezében a vonó. Tisztán és csodálatosan kezd el játszani rajta.

Sír a hegedû, ahogy a lelke is és én ezt teljesen hallom játékának dallamában. Megigézetten hallgatom és alsóajkamba harapva figyelem játékát. Nagyobbat nyelve igyekszem úrrá lenni a keserû dallamok okozta felébredõ érzelmeken. A keserû szólam felébreszti a bennem szunnyadó emlékeket és intenzíven hívja életre szemeim elõtt.

Kitárja lelkem, s agyam rejtett szegletét, s nem hagyja, hogy visszazárjam. A fájdalmas emlékek gyötrik és kínozzák lelkemet, bár az, amit játszik csodálatos. Érzem, hogy õ maga is sokat szenvedett, ha ilyen dalra képes. Nyeldekelve indulnak meg könnyeim és nem bírom abba hagyni. Nem törlöm le, kezem nem bírom felemelni, hogy ezt megtegyem. Nagyobbat nyelve veszem tudomásul, hogy a dallam megszakadt. Abba maradt és már csak azt látom, hogy engem figyel.

Minden amit felépítettem az évek alatt… minden amit elértem lelkem fájdalmának elrejtése érdekében elõtte porrá válva eddig minden alkalommal lábai elõtt hevertek. Minden egyes új maszk melyet sikerül valamelyes felvennem. Megjelenik s porrá töri egy pillanat alatt. Gyenge vagyok. A gondolatra is megremeg a testem és nem akar abba maradni. Lassan próbálok felállni, de nehézkesen megy. Meg kell kapaszkodnom, s vendéglátóm is letéve a hegedûjét indul el az ajtó felé. Mielõtt azonban teljesen kimenne, megtorpanva szól gyengédebben hozzám. Nem néz felém.

- Bármikor visszatérhetsz ebbe a szobába s játszhatsz a hegedûmön kívül akármelyik hangszeren.

Nem tudom neki megköszönni engedélyét, mert elviharzik. Nem tudom hova mehet, de én a zeneszobába maradva megsemmisülten rogyok térdre feladva testem felett a küzdelmet, hogy talpon maradjak. A lelki sebeim melyeknek nem volt alkalmuk begyógyulni pusztán csak elzárni tudtam mardossák most lelkemet. Egyszerre rám törve és kínozva, mutatva elõttem szüleim halálának képét, az iskolatársak megaláztatásait, kegyetlenségeit velem szemben. Nyeldekelve fogom meg fejem miközben könnyeim szakadatlanul itatják az alattam elterülõ szõnyeget.

Nem tudom, meddig lehetek ott egymagam a zeneszobába, mire ismét lassan sikeresen visszazárva ezeket a sebeket, emlékeket a mögé a bizonyos szobába a vasajtóval. Lassan azonban összeszedem magas, s felállva megyek megkeresni szobámat. Az ágyhoz lépve lassan öltözöm le s lefürödve egy hálóinget felvéve, melyet odakészítettek nekem fekszem be az ágyba, s behunyva szemem lassan és nehezen, de elalszom. Kimerített az emlékezés, de félve a gyötrõ álmoktól alszom el.

~*o*~

Arra ébredek fel, hogy valaki nagyon figyeli, ahogy alszom. Lassan mocorgom meg és kinyitva a szemem Victort pillantom meg a szobában lévõ karos székben ücsörögni. Hirtelen felülve húzom magam elé a takarót és igazgatom meg kócos hosszú hajamat.

- Jó… jó reggelt uram. –köszönök kissé akadozottan és megköszörülve torkom nézek rá érdeklõdõn.

- Jó reggelt. –köszön õ is és ismét kutatón mér végig, mint aki azt mérlegeli, mégis mit keresek én itt. Alsóajkamba harapva csend telepszik közénk. Nem merek megszólalni, ami szemmel láthatóan elégedettséggel tölti el. Szája sarkában némi elrejtett megbújt mosoly jelenik meg. Ajkaim résnyire nyitom, hogy szóljak de meggondolva magam elém nézek a takaróra leszegve fejemet. Õ se szól semmit hosszú percekig. Végül én töröm meg a csendet.

- Elnézést uram, ha megbántottam azzal, hogy bementem a zene szobába és köszönöm, hogy engedélyét adta rá, hogy visszatérhessek oda. Nem fogok a hegedûjén játszani. Nem tudok hegedülni. –mondom magam elé halkan alig hallhatón.

- Amit mondtam, azt komolyan gondoltam. Menjen most már nyugodtan. Azon a hangszer az, amihez egyedül nem érhet. –mondta kimér jeges hangon. –Öltözzék fel, s jöjjön le az étkezõbe. Ott várja a reggelije. –teszi hozzá és lassan nézek fel a szemeibe, amiben még mindig látok némi fájdalmát megmutatkozni. Nem tudom mi lehetett a múltjában, de én nem kérdezhetek rá illetlenül. Bólintok, hogy megértettem.

- Köszönöm uram. –mondom röviden és most sikerült megõriznem a maszkom. Eddig… mikor kimegy, mászom csak ki az ágyból és látok egy kikészített ruhát. Átöltözve veszem azt fel, melyet kiraktak nekem.

A ruha egy csodálatos régi korokat idézõ ruhanemû. Az alap színe vörös és van benne egy fekete színû betét. Ódon s mondhatni az a tipikus vámpír ruha érzetét kelti bennem. Nagyon tetszik, de mégis valamiért rossz érzésem van a ruhával kapcsolatban. Az én ruhámat azonban elvitték. Nem tudom ki készítette ki nekem, mivel szolgálóval még nem találkoztam itt a kastélyban. Nincs más lehetõségem, azt veszem fel, amit kikészítettek nekem. Lehet maga Victor volt, bár ezt kétlem.

Mikor felöltöztem a ruhához kapott cipõt be is bele bújva indulok meg le az étkezõbe, ahol Victor nincs egyedül. A karosszékben ül és egy pohár vért épp az asztalra tesz egy idõsödõ férfi. Feltehetõen egy szolgáló lehet. Lassan és bizonytalanul lépek be és Victor felé fordulva pukedlizek egyet meghajolva.

- Elnézését kérem a késésemért. –mondom tisztelettudón és fejet hajtva maradok a pukedliben. Lassan nagyon lassan egyenesedem fel arcomon a még megõrzött maszkkal, de belül nagyon is féltem, hogy ismét sikeresen elkövettem egy hibát a ruhával.

A hierarchiánk egészen egyszerû, s ezen alapszik mégis minden. Erõnket vérünk tisztaságában s megélt éveink sokaságában mérjük. Minél öregebb egy vámpír, ki nem annak született, annál hatalmasabb lesz. Így kerül a többi felé. Új képességekre tesz szert, mint például a szugerálás, gyorsabb mozgás. Fizikai ereje egyre nõ, s lassacskán a megölése is lehetetlenné válik az emberek számára. Azonban kevesen érik meg a tisztességesnek számító kétszáz éves kort, sokan az átváltozást követõ elsõ esztendõkben életüket vesztik– hallgatom hosszú érdekes válaszát. Beleiszom közben a pohárba és utána egy részt nem igazán értek, így pislogva döntöm oldalra a fejem. – A vér létszükséglet, s egyben egy erõs narkotikum a vámpírnak. Minél többet kap, annál nagyobb a sóvárgás. Azok, kik mellett nincs egy kontrolláló, öregebb társ, hamar leleplezõdnek és egy karóval a szívükben végzik. – hosszúnak tûnõ szünetet tart és ajkam kinyitva szólnék, de utána folytatja szerencsére.

- Az átváltoztatottak állnak társadalmunk legalján. Felettük helyezkednek el azok, kikben csörgedezik tiszta, õsi vámpírvér. Félvérek, negyedvérek, kik isten ellen való nászban születtek halandó és halhatatlan gyermekeként. Erõsebbek, mint emberbõl lett társaik, ám hamar eluralkodik rajtuk az õrület, mégis szinte mind megéli a háromszáz éves kort. Azonban ritkaságszámba mennek, mára már teljesen kihaltak.

- És ki áll a legtetején ennek az egésznek? Mert valakinek állnia kell. – teszem fel hirtelen felmerülõ kérdésemet, ami hirtelen bukik ki belõlem, de szinte meg is bánom, hiszen megkért ne szóljak közbe. Elõre döntve fejem nézek fel rá érdeklõdve. Idõközben poharamból kiürül a vér.

- Az uralkodók a tisztavérû õsvámpírok. Õk azok, kiknek minden felmenõje vámpírnak született, s vámpírral párosodott. Nem adtak vért másnak, nem változtattak át senkit. Jelenleg három ilyen létezik ezen a világon, s közülük a legöregebb elmúlt ezer esztendõs. Maga a társadalmunk királya, hatalma oly mértékû, hogy felfogni is képtelenség. Tán még õ sincs mindennel tisztában, mi lelkében rejlik. Ki találkozik vele, nem tud ellent mondani neki. Tekintete gúzsba köti tagjaid, egy szava leigázza elméd. Nem árt néki a napnak fénye, szabadon járhat s kelhet, mikor kedve úgy hozza.

- Ki Õ? Félelmetes úr lehet. – hallva válaszát igen csak rám tör a félelemnek ereje, hiszen jó lenne elkerülnöm ezt az uralkodót, hisz én a szemében csak egy jelentéktelen eltaposható bogár vagyok a szemében, egy tévedés. Arcán azonban észreveszek egy bújkáló mosolyt, melyet igyekszik elrejteni, ám koránt se sikerül neki elõttem. Engem viszont még bizonytalanabbá tesz.

 - A neve Victor Caine Cainewood. S Ön elõtt áll.- Ahogy kimondja õ az még a lélegzetem is eláll egy pillanatra. Lassan állok fel és kilépve a szék elõl lépek egyet-kettõt hátra s megfordulva eredek futásnak.

Futok és csak futok a lehetõ legmesszebb tõle. A szívem hevesen ver, és a palotában vagyok még mindig. Erõtlenül rogyok térdre és támaszkodom meg magam elõtt a halban. Zúgnak a gondolataim és alsóajkamba harapva próbálom tisztítani. Két oldalról fogom meg fejemet és könnyeim is kicsordulnak. A több éve felgyülemlett fájdalom tör fel a felszínre és próbálom ezt újra visszazárni. Könnyek törnek utat zárt szemeimen keresztül és vállaim remegnek meg.

Nehezen sikerül lenyugodnom és addig ott térdek a nagy ajtó elõtt. Erõtlen vagyok és érzem gyengeségemet. Hihetetlenül az vagyok. Nehezen állok csak fel és az ajtóra nézek fájdalmasan.

~Mégis hova mennék? Hova szaladnék el? Hova bújhatnék el? Miért bújak el attól, aki igazából befogadott és megmentett.~ Futnak végig a gondolatok fejemben és körbenézve látom a szürkeséget, s szomorúság beivódását a falakban. Õ se boldog. Az õ élete is tele lehet keserûséggel és fájdalommal. Lehet… talán… tudok neki segíteni valamit én is. Nagyobbat nyelek és alsó ajkam beharapva ismét megsértem magam. Felszisszenve kapom oda kezem, és törlöm le róla a vért.

Kezemen lévõ vércseppjeim nézve sóhajtok fel. Lassan erõtlenül kezdek bolyongani a kastélyban. Ki is megyek a kertben, ahol csodaszép rózsákat találok, melyek régóta ott lehetnek. Gondozott a kert és a virágok is pompázatosak, ám mégis, mint ha régóta nem gondozták volna magukat a bokrokat, csak a tövükbõl kapálták volna ki a gazt. Elterebélyesedtek zabolázatlanul. Nem nyúlok hozzájuk, hisz semmi jogom itt bármihez is hozzányúlni. Hirtelen szólalnak meg mögülem.

- Tetszenek a virágok kisasszony? –kérdezi a vámpírok királya. Hirtelen megfordulva szinte rémülten nézek rá. Maszkom melyet az idõk során tökéletesítettem elõtte a földön széttörve hevernek. Szótlanul bólintok. Arcán némi elégedettséget látok kiülni, szófukarságom láttán.

- Elnézést uram, de jobb, ha bemegyek. Lassan felkél a nap. –szusszanok halkan, s nem nézek szemébe. Menekvésként kénytelen vagyok mellette elhaladni. Sietõs léptekkel megyek be a palotába, bár szívem hevesen ver az élni vágyás ösztöne bennem él még. A palotában emeletre visznek lépteim, s szobám keresem fel, de eltévedem. Sajnos rossz a tájékozódó képességem.

A folyosón bolyongva nem találkozom senkivel. Szolgálók vajon hol lehetnek. Nem hiszem, hogy eme csodálatos monstrumot õ maga takarítaná. Kétlem… Haladtomban egy nyitott ajtó mellett haladok el, ahova belesve egy csodaszép zongorát, s hangszereket pillant meg szemem tükre. Felcsillanva benne boldogságom forrása, búmnak elûzõ reménye lépek be. Nem tudom szabad-e itt lennem, de ha nem szabad sem érdekel mostan. Ha akar úgy is elpusztíthat egy gondolatával menten, s feleszmélni se lesz idõm rá. Talán nem is fogom érezni.

Belépve a csodálatos eleganciával felruházott terembe a zongorához igyekszem. Megsimítva finoman vigyázva nehogy megsértsem, ülök le mellé. Fedelét felnyitva lassan megigézve vizsgálom át. Milyen régen is nem ültem már hangszer mellett? Nem tudom már, de most itt van, ments váram a nehéz idõkben. Kezem óvatosan lassan simít a finom kidolgozású billentyûkre, s önkéntelen is táncra perdülnek, s dallá formálnak egy számomra édes dallamot.

( https://www.youtube.com/watch?v=99GyFmnH59s )

Behunyva szemem adom át magam édes szólamának és szívem megmelengetve tölt fel új erõvel. Nem sokáig leszek egyedül, s ezt zsigereimben érzem meg. Nagyobbat nyelek, de nem hagyom abba. Hiába szívem hevesebben ver némi félelem miatt, de lenyugszik, s csak tovább játszom. A lágy dallam megnyugtat, s magával ragadva repít el innen messze a holdnak udvarába, a holdsugarakkal kergetõzni. Testem is mozdul a dallammal s hajam simulva testemhez ingázik engedelmesen. Ahogy lassan végére érek szemeim nyitom kis térek vissza a valóságba. Ujjaim nem veszem le. Mélyeket lélegzem.

- Kérem bocsásson meg, ha olyan helyre tévedtem be, ahova nem lett volna szabad. –mondom halkan alig hallhatón, s nem szabadkozom tovább. Nem nézek felé csak féloldalasan fordítom hátra fejem jelezvén érzem, hogy itt van.