Karakter: Anirvan
Megjegyzés: ~nyufkónak
- Anirvan! Anirvan… kérlek, kelj fel, hajnalodik! – hallom mesterem kérlelő hangját, és hogy ezt az apró problémát ideiglenesen megszüntessem, a fejemre húzom az egyik méretes párnát, majd bemászok egy másik alá, hogyha bejön, ne is vegyen észre.
Nem akarok kimenni közéjük megint…
Elegem van belőlük, lusták, szégyentelenek és erkölcstelenek mindannyian, ritka a tiszta lelkű, tisztességes ember. Elegem van. Nem akarom őket látni, undorítóak és mocskosak.
Valaki megfogja a lábamat, míg a gondolataimmal szurkálom a völgyben élő szemérmetlenül pofátlan embereket, és kiránt a párnák áldásos takarása alól. Összepréselem az ajkaimat, csöndesen tűröm, hogy rám terítse a fátylat, és apró sóhajokkal feldíszítsen.
- Anirvan, ne légy ilyen… mi lesz, ha valaki megtudja, hogy ennyire savanyú vagy? – ujjai fuvallatnyin érintenek, még ő is kerüli a testi kontaktust velem. Ő azért kivételes, mert szabadon nézhet.
De még ő sem ölelhet meg…
Vajon tényleg olyan jó érzés lehet? Az emberek arca ilyenkor mindig ellágyul, izmaik megnyugodtan ernyednek el, és szorosan odabújnak a másikhoz.
- Legalább akkor elküldenének utamra – válaszolom kimérten, miközben felállok az ágyamból.
- Tudod, hogy mostmár nem tudnál beilleszkedni a halandók világába.
- Én is halandó vagyok! – nézek rá szúrósan, de nem emelhetem meg a hangomat. Inkább fogcsikorgatva veszek fel egy újabb rubint gyűrűt, és hagyom, hogy kivezessen, ruhám fátylát fogva, ami a csuklómra van lazán kötve.
Mint egy kutya. Körülbelül úgy érzem magam.
Leülök a díszes párnákra, a rám aggatott ékszerek megcsörrennek, ahogy leülök. Egy rizspapírral bevont válaszfal mögül hallgatom az emberek „gyötrelmes” és „halasztást nem tűrő” aggodalmait és bánatait, szemük sugara nem vetődhet rám.
Ha eljátszom, hogy meghalok?
Talán eltakarodnának végre, és békében élhetnék, felfedezhetném a világot…
- Csodálatos Nirva! Arra sem vagyok érdemes, hogy a hangodat hallhassam…
Nem is fogod, mert áldást nem kapsz. Tegnap éjjel láttam, hogy verted asszonyodat, és most könyörögsz, hogy ne haljon meg? Ha felhoztad volna sebesült nődet, akkor is hagytam volna meghalni. Álnok, undorító, mocskos féreg…
- Kegyes Nirvan… kérem, gyógyítsa meg ezt a növényt… a kislányom míg élt, nagyon szerette, és halála után szeretném, ha újra életet kapna… kérem… kérem… - látom, hogy leborul a földre, koros, idős férfi, a tisztesség szikráival a testében.
- Miért nem hoztad el gyermeked, ha annyira szeretted? – kérdezem, mire többen a földre borulnak rögtön, mesterem a sarokban szigorúan, de végül lemondóan pillant rám.
Engem érdekel a viselkedése. Miért nem? Segítettem volna. Rajta biztosan. Érzem, látom rajta, hogy bűntelen.
- Képtelen lettem volna, kegyes Nirvan… Ő maga kérte, hogy ne hozzam.
- Miért? – folytatom tovább faggatását. Miért nem? Miért?! Nem értem. Egyszerűen nem tudom felfogni.
- Ó, uram… Megboldogult kislányom nem akart téged látni… azt mondta, hogy nem tudná elviselni magányos aurádat… bocsásson meg… - hallom, hogy sír. Megütközve meredek rá a válaszfalon keresztül.
- Vigyék ki ezt az esztelen bolondot! – csattan az egyik szerzetes, de egy intéssel rendet teremtek. Mindenki megfagy abban a mozdulatban, amit éppen tett. Az idős férfi reszketni kezd.
Nem tudok büntetni az erőmmel. Csupán azzal büntethetek, ha nem segítek. De ezt nekik nem kell tudniuk.
- Jöjjön ide – kérem halkan, mire botladozva feláll, és megtört tartással lép a fal elé, ahol letérdel, s lehajtja a fejét. – A többiek forduljanak a kelő Nap irányába – mondom, mire a ruhasurrogásból ítélve mindenki pozíciót váltott, nekünk hátat fordítva.
- Ne hajtsd le a fejed – utasítom, mire látom, hogy felemeli fejét, ujjaim a paraván szélére kulcsolódnak, és elhúzom azt. Arca hirtelen kivirul, pusztán a látványomtól fiatalodott pár évet. Szemei elkerekednek, s az ujjai között görcsösen szorongatott cserepes virághoz nyúlok, amiben már alig leng az élet szikrája, szárai megbarnultak és ropogóssá váltak.
Megérintem, szinte kicsattan az egészségtől, zöldbe borul, levelei és szárai ismét nedvdúsan törnek az ég felé.
- Köszönöm, kegyes Nirvan… köszönöm…
- Töröld le könnyeidet, és ültesd leányod sírjára a virágot – suttogom, mire megrázza a fejét. Hogy tud mindig meglepetést okozni? Értetlenül állok a dolog előtt.
- Odaadnám… - nyújtja felém a virágot, én pedig megfeszülve várom, mit fog csinálni. Mit fog csinálni most? Mit fog mondani? - Viselje gondját… azt hiszem, gyermekem is ezt szerette volna… Ez egy narancsfa, meg fogja még hálálni a jóságát, kegyes uram…
Elképedve veszem el tőle, s mikor megérintem aprón ujjait, ijedten húzza el őket tőlem, de ajkaira boldog, megnyugodott mosoly kerül. Próbálnám viszonozni, de már fel is áll, és mély meghajlásban maradva hátrálni kezd.
A szerzetesek pedig a nyomában mindenkit kisöpörnek a teremből.
***
A szobámban az ablakpárkányra teszem a virágot, vagyis mint kiderült, gyümölcsfát, és még mindig döbbenten nézem a Nap fényében fürdő növényt. Hogy tudnám gondját viselni egy ilyennek, ha még saját magamat se tudom innen megszabadítani?
Jó ötlet volt egyáltalán megmenteni, és megtartani, elvenni tőle?
Óvatosan ujjaim közé csippentek egy levelet, megdörzsölöm, hogy érezzem, milyen a felülete. Apró, kisebb narancsszín golyókat vélek felfedezni a nagyobb levelek alatt.
Szóval innen és így van a narancs!
Kínosan elmosolyodom.
Hát ez elég égő volt, ahogy a lenti gyerekek mondanák.
***
A napok telnek, egyszerűen nem tudom kivárni, hogy megnőjenek rajta a narancsok, már nem is járok inkább a tilosban, erőmet inkább megtartom a növény táplálására, hiszen nem tudok neki vizet vagy mást adni, a mesterem így is sandán mered a virágra.
Le is hordott, hogy miért fogadtam el, pedig ajándékot szó szerint kötelességem elfogadni. Felhúztam az orrom, és elfordultam tőle. A sarokba tettem a megnagyobbodott fát, ami immár lassan a plafont is eléri. Miután ismét kicsit foglalkozok vele, kiülök az ablakba, lent a szerzetesek gyakorolnak és kertészkednek, régebben szerettem a nyüzsgésüket nézni, de most… furcsa érzésem támad. Oldalra pillantok, és látom, hogy az egyik narancs már akkora, hogy éppen elfér a tenyeremben, s mégsem szakítja le az ágat, amin lóg, pedig annyira még nem erősödött meg a fa.
Halk puffanás, és a földre esik, majd odagurul hozzám. Meglepve, vigyázva lépek le a földre, és lehajolok a gyümölcsért. Tenyeremen tartva figyelem a hétköznapi gyümölcsöt, de most, hogy csak nekem termett, valamiért büszkeség és… öröm fog el.
Amit ritkán érzek, éreztem.
Hüvelykujjammal körültekintően megtapogatom, lédús lett és finom, de nincs szívem meghámozni. Leteszem az ablakpárkányra, a párnák közé, és leszállva hagyom, hogy a Nap megsimogassa a héját.
Lassan jönnek értem, így készülődnöm kellene. A paravánról épp leemelném gyűlölt fátylamat, mikor az ablakból fokozatosan egyre nagyobb árnyék kúszik fel, s mikor a nyújtózkodó kezeimet is eléri a szokatlan sötétség, vállam fölött hátrapillantva látom, mi is az.
Egy hatalmas férfi ül a narancs helyén, szemeim kikerekednek akkorára, mint a gyümölcs volt. Haja félhosszú és hófehér, szemei kékek égnek, akárcsak a zafír, arcán világoskék festékkel mintákat vélek felfedezni. Haját meglebbenti a kinti, hegyi levegő, így megérzem a frissen nyírt, kicsit vizes gyep illatát.
Ez a férfi kész bazár, több ékszert visel, mint jómagam, ami már teljesítmény. Ujjaim elfehérednek a gyenge szöveten, melyet a kezemben tartok, most válik világossá, hogy ez az ismeretlen mit csinált.
Ráült a narancsomra!
Az én narancsomra!
- Hé! – csattanok fel, de rögtön lejjebb is veszem a hangom, félve nézek le a padlóra, ahonnan mesterem bármelyik pillanatban feljöhet. Gyorsan visszanézek rá, látom, hogy mosolyog. – Le a hátsó feleddel a narancsomról!
Eszem ágában sincs magázni, aki betolakodik a szobámba, az még ezt sem érdemelné meg!
Istenem!!!
Egy ismeretlen. Férfi. Van. Az. Én. Szobámban.
- Én vagyok a te narancsod – most miért mosolyog folyamatosan? - Azért vagyok itt, hogy teljesítsem három kívánságod.
- Na persze – morranok vissza, persze megszelídített hangnemben, mikor lentről hallom, hogy mesterem a lépcsőn jön felfelé. A recsegést plusz a sarujának csikorgását bárhol, bármilyen körülmények között felismerem.
- Jójójó! – hadarom gyorsan, halkan, az ajtót szemmel tartva. – Azt kívánom, hogy csak akkor láthassanak, hogyha azt mondom, hogy „Gyere ide!” és ne lássanak, ha azt mondom, hogy „Maradj!”.
- Kívánságod számomra parancs – hajol meg az ablakban, de minden marad a régiben. Rémülten nézek hol rá, hol az ajtóra. A fenébe, tudhattam volna, hogy csak átver! Biztos összeesküdtek ellenem a szerzetesek, és rám szabadítottak egy félbolondot a faluból!
Istenem, most mit csináljak?
- Anirvan… Anirvan, elkészültél? Bemegyek!
- Ne! Várj! Meztelen vagyok! – mondom gyorsan, mire kintről ciccegést hallok.
- Ugye nem megint transzba készülsz? – hangja gyanakvó, én pedig kapkodom a fejem. Ó, hogy az a… most mit csináljak? Lelökjem ezt a férfit az ablakból? Sandán ránézek az említettre, aki még szélesebben mosolyog. - Anirvan! Válaszolj! Anirvan!
- Maradj! – kiáltom kétségbeesetten, kezeimmel zörejt csinálok a ruhás ládámban, hogy elhiggye, hogy öltözök. De nem használ, az ajtó nagy döndüléssel csapódik ki, a kezeim megállnak a kutakodásban.
- Anirvan! Ne játssz! Fontosabb dolgaid is vannak! – fedd meg, én pedig teljesen földbe gyökerezett lábakkal állok a szőnyegen. Bal oldalamon az az őrült, jobb oldalon a mester…
Sóhaj.
- Jól van. Adok két percet, hogy elkészülj, addig becsukom az ablakot – mondja, mire elsápadhattam, ijedten kapok a köpenye után, mire rémülten ugrik el tőlem, hiszen kölcsönösen nem érhetünk egymáshoz.
Az idegen pedig még mindig szélesen mosolyog az ablakban, felhúzott lábára könyökölve az én esetlenségemet figyeli.
Most…
Tényleg nem látja?
El fogok ájulni.
És ez most komoly.
|
