Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

Sado-chan2014. 09. 20. 17:09:36#31358
Karakter: Azalea
Megjegyzés: Angyalomnak


 

Valahogy november környékén járhat... azt hiszem.

Idefent a hegyekben minden egyforma, az idő hol teknős háton érkezik, hol egyszerűen elinal, olyan gyorsasággal, hogy mire észbe kapsz már el is telt a fél életed.


 

Körbe nézek, keresek valami foltot a fehérségben, valami okot arra hogy tovább menjek, egy alakot, egy kiugró sziklát... igazából egy délibábbal is beérném, csak legyen már vége ennek az őrjítő, monoton fehérségnek!

 

Felsóhajtok, felkelek a hóba vájt odúból amiben az éjszakát töltöttem majd végig ropogtatom a hátam, tüdőmet pedig jéghideg levegővel töltöm meg. Ideje tovább indulnom... bár már kezdek kételkedni abban hogy igaza a hír, miszerint ő életben van, de mi mást tehetnék? Egy farkas, egyedül a hegyekben... halálra van ítélve.


Lassan, ráérősen mászok le a hegyoldalról. Ha az eddigi több mint 500 évben ráért, akkor most is.

Sokszor álmodoztam már arról, hogy rátalálok, megismerjük egymást és boldogan élünk együtt, esetleg még pár másik farkassal, ha vannak túlélők, de ilyenkor nyilall belén a felismerés, mi van ha ő nem is tud a létezésemről? Mi van, ha nem is kíváncsi rám, vagy hogy egyszerűen elsétálok mellette mert nem ismerem meg.... hiszen... sosem láttam még, nem tudom, hogy néz ki, milyen a hangja vagy az illata. Semmit sem tudok róla, csak a nevét. Azazel... hmmm... majdnem olyan mint az enyém...


 

Ahogy ezen agyalok nem veszem észre az előttem álló friss hó réteget és bele lépek. A következő pillanatban már látom, hogy hatalmas hiba volt. A friss hó alatt a tegnap éjszaka megfagyott jégréteg húzódik, ami végzetes is kehet. Dermedten állok a vékony jégrétegen, igyekszem mozdulatlan maradni, de ebben a kényelmetlen testtartásban elég nehéz. Basszus... ez van ha az ember a testvérére gondol ahelyett hogy a lába elé nézne.

 

Lassan próbálok mozogni, hátha akkor nem szakad be a jég, ugyan is nincs ma reggel túl sok kedvem jeges vízbe fürödni. Talán ha hasra fekszem, úgy átkúszhatok a vastagabb részekig....

 

Alig teszek egy apró mozdulatot, hatalmas reccsenéssel beszakad alattam a jég. Futni kezdek. Csak a sziklákat érjem el, ha abban meg tudnék kapaszkodni...

 

Hiába, abban a magasságban ahol eddig éltem az összes víz megfagy, csak hó és jég van ott semmi más, de itt, közel a hegy lábához minden más, sokkal veszélyesebb. Hiába vagyok gyors futó, a repedés elér, én pedig elvesztem a lábam alól a talajt és bele esek a közel nulla fokos vízbe. Hiába vagyok képes a jég mágiára, a közelgő telihold miatt kiszámíthatatlan az erőm, így ha varázsolni próbálnék azzal csak magamnak tennék keresztbe.

 

Kapálózva próbálom magam fent tartani, de a vastag ruha kősúlyként húz le a felvett plusz súly miatt. Egy pillanatra sikerül ugyan elkapnom az egyik úszó jégdarabot, de nem elég nagy ahhoz, hogy fent tartson és a kesztyűm miatt amúgy is kicsúszik a kezemből.

 

Lassan, de biztosan süllyedni kezdek. Hát ennyi volt? Pályafutásomat, és céljaimat itt kell befejeznem a tó fenekén, jéggé fagyva és megfulladva?

 

Érzem, hogy kezd fogyni a levegőm, a karjaim egyre nehezebbek, a látásom elhomályosul... itt a vég. Kíváncsi vagyok melyik végez velem hamarabb, a kihülés vagy a fulladás. Behunyom a szemem és átadom magam a mélységnek.


 

Hirtelen úgy érzem mintha valaki megfogná a karom... mintha felfelé emelkednék. Valaki vagy valami kihúzott a vízből és a biztonságos hóra fektetett, ám nem látok mást mint elmosódó foltokat.

 

Elmosódó, remegő hang utasít, hogy köpjem ki a vizet és lélegezzek, de én csak mozdulatlanul fekszem tovább... képtelen vagyok bármit is tenni.

Hirtelen mintha nyomást éreznék a mellkasomban. Egy furcsa, alig érezhető nyomást, de ahhoz elég hogy fel tudjam köhögni a tüdőmbe került vizet.

 

Kábultan fekszem továbbra is, de legalább élek, és ez épp elég. Próbálom a homályos alakból kivenni megmentőm alakját, de az engem bámuló kék szempáron kívül nem látok semmi mást. Kinyitom a szám, beszélni próbálok, de ehelyett csak még több vizet köhögök fel. Egyik pillanatban még látom a szempárt, majd lassan elhomályosul minden.


 

.oOo.


 

Fázom... Olyan hideg és sötét ez a hely... nem akarok egyedül lenni... egyedül meghalni. Az az előbbi alak... valóban létezett, vagy csak halucináltam? Bárhogy is legyen, legalább nem a vízben kell meghalnom.


 

Lassan mozdítom meg a karom, majd pár másodperc különbséggel a szemeim is kinyílnak. Meleg levegő árad a tüdőmbe a pupillám pedig össze szűkül a sok fénytől. Kábán és tehetetlenül fekszem isten tudja hol, azt sem tudom, hogy aki megmentett itt van-e, hogy milyen ember, ha ember egyáltalán. Lépteket hallok közeledni, majd egy puha, meleg kezet a homlokomon. Nem túl nagy, férfias kéz, az érintése melegséggel tölti el a testem.

 

- életben vagy... hál' istennek...- férfi hang, de most úgy hallom mintha távolról egy dobozból szólna...

 

- ha kicsivel is később érek oda biztosan nem éled túl...- ki ő?... látnom kell az arcát...

nagy nehezen elfordítom a felem. Újra az a gyönyörű kék szempár tekint le rám...


linka2014. 08. 04. 22:36:12#30893
Karakter: Christian
Megjegyzés: loranekonak


A film jó, konkrétan nincs semmi bajom vele, azon kívül, hogy egy párszor már megnéztem. Valami ostoba vígjáték, amit első alkalommal puszta kíváncsiságból, utána pedig önkínzás miatt néztem meg. De engem leköt, ha meg nem, akkor minimum felgyújtom... minden meg van oldva.

-  És ha megérkeznek a szüleid nem lesznek mérgesek, hogy itt vagyok?- emeli rám kérdő tekintetét. Mérgesek? Azt hiszem, náluk ez már munkaköri leírás. Mérgesek erre, mérgesek arra, mérgesek mindenre. De engem magasról leszarnak, tehát mindegy.

- Ugyan - legyintem le, üljön csak nyugodtan. - Őket nem érdekli mit csinálok, és kivel vagyok. - Igen, ez így van. Tök jól megvannak a saját kis világukban, élik az életüket az E-bay varázslatos oldalán lógva. Tekintetem a képernyőre emelem, és nézegetem. Szép a TV.

- Valahogy átérzem a helyzetedet. Én is hasonló cipőben járok. Az sem érdekelné a szüleimet, ha elgázolna egy autó vagy a szemük láttára ölnének meg - kezd bele tragikus családi múltját megosztani velem. Kellemes. Az én szüleimet érdekelné. Még a végén összekoszolok valamit a véremmel, és behajtják a hullámon a tisztítást...- Figyelsz te rám? - A figyelés egy kicsit túlzás, de érzékelem, hallom miről traccspartizik itt nekem.

- Hallom amit mondasz, ha arra célzol. - Ergo, figyelek. 

- Aham...

Ez volt az utolsó szava, ebben a röpke fél órás időintervallumban, amit a TV zaja festett alá. Mélységes kussban van halacska, én pedig kivagyok, hogy megtörjem? 
Nos, én nem is rikácsolok bele a csendbe, megteszik helyettem az őseim. Szegény ajtó, mindjárt sírva fakad, mert becsapták. Szeeeegény ajtó. Közben ő kis néma kussban átbattyognak a szobán. Ó, szia anya, szia apa, mizu van? Merre jártatok e késői időpontban? Hmm, semerre? Az jó, én sem voltam sehol, csak átcibáltam Leah, a kis hableányt. 
Hmm, hogy én mennyire jól eltraccsolok magammal...


- Fiam, ma megint egész nap csak henyéltél, ahelyett, hogy valami értelmesebb dolgot csináltál volna! - csapja meg megvető hangja a fülemet. Na, szépen vagyunk. Ha beszél hozzám, akkor is csak a fejemet cseszi le. Nem csináltam semmit? Dehogynem... jelenleg filmezek egy barátommal. 

- Majd legközelebb anya! - És az a legközelebb várható holnapután kiskeddre. A távirányító után nyúlva kezdek vad csatornazongorázásba. Semmi értelmes? Itt nyígnak nekem, naphosszat, órákat, hogy egy baszott nagy Forever  Alone vagyok, erre csinálok valamit egy barát jelzővel illetett halacskával, és még most is leszednék a fejem. Nyeljenek benzint... lehet kicsit be is gyújtom...
Aztán megint csend. Ez a Leah tényleg egy akváriumlakó beszédképességével rendelkezik. Anyám meg vígan locsolgat, pocsolgat, öntözi azokat a dísznövényeket, amiknek még hírből sem mennének a közelébe... Ó, anyám, ha legalább nem lötykölnéd szerte-széjjel azt a nyomi vizet... Leah nem növény, őt ne öntözd. 
Kétségbeesett néz fel rám, és még az én szemeim nagyra kerekednek. Anyám még a végén megsüti grillen szerencsétlent. Karját megragadva bevonszolom őt a fürdőbe, mint valami Forma1 autó, és aztán már vetődik is az ifjú Ariel a csempére. Halacska már nyugodt is. 

- Köszi. Nem is tudom, mi lett volna ha nem jut eszedbe ez az ötlet.

- Nagyon szívesen sellőcském. Akkor anyám valószínű elkészített volna vacsira halacska – mondom neki vigyorogva. 

- Haha. Nagyon vicces. 

- Félretéve a tréfát, meddig tart míg vissza szerzed a lábaidat? Már csak azért, hogy még véletlenül se vegyék észre a hiányunkat. - még a végén elkezdik érzékelni a környezetüket...

- Hát…amíg megszáradok. - Jó... akkor száááááradj. - De ha esetleg hoznál egy hajszárítót, akkor gyorsabban menne. - Szárító, szárító... hol is van az? Anyámnak van sörénye, neki biztosan van.

- Hozom – indulok meg kifelé, és az ajtó előtt a jó édes anyám vár csípőre tett kezekkel. Mindjárt hányok ettől a megvető arcmimikától.

- Mi baja van? Rosszul lett? - kérdezi, mintha érdekelné. Ennyire ne erőltesse meg magát...

- Nem, csak szereti a fürdőszobákat - elsétálok mellette. Szólongat a nevemet, de ez már sokszor csinálta, ha nem képes megtanulni, hogy nem reagálok az ilyen hanglejtésre, akkor gyújtsa fel magát. Előszedem az ő hajszárítóját, és amikor mennék vissza a fürdőbe, kérdőre is von... hát persze...

- Minek az nektek?

- Olyan jóban vagyunk, megcsináljuk egymás haját - küldöm felé gúnyos vigyoromat, a hozzá illő hangsúllyal. Természetesen, csak néz, kitágult szemekkel, mint borjú az új kapura. - Sőt, később még függönyt is fogunk válogatni. Pápá - és el is tűnök a csempézett börtönbe, ajtót bezárva. 

- Oh kösz – szárító be, és szááááááraadj! - Au! Ez éget, óvatosabban! - hord le, és még el is veszi a kezemből a kütyüt. Háh, jó van akkor,... 
Tíz perc, és már totyog is a lábacskáin a halacskám. Aztán elmegy. Elsétál. Itt hagy. Megint. Szörnyű, most mit csináljak?
Hmm... talán megyek fonnyadni a én kicsi szobámba, ahol valószínűleg még mindig össze-vissza hevernek az üvegszilánkok. Lehet nem is kéne elpakolni őket onnan. Ez most ilyen mini akadálypálya. Jobb, mint a legó a földön, de ez jobban fáj, ha belelépsz. Tökéletes. A nappaliban ácsorogva forgatom magam körül anyám hajszárítójának kábelét. Aztán a tulajdonosa meg is jelenik mögöttem, és megint levegőnek néz. Hát jó. De attól még kikapja a kezemből a szerkentyűt. Ó, mily kedves, még el is pakolja nekem? Ezért jár a keksz. Nem kérdez, csak van magának, el is tűnik. Hurráááá, enyém az egész nappali. De fölös, ha én a szobámba tervezek menni. 

Lépcsőn fel, ajtóm kinyit, és még mindig apokaliptikus itt a helyzet. Tömény az alkohol szag, ami az idő múlásával bele is száradt ebbe-abba, a földön még mindig szilánkok. Oké, hogy jó, mint biztonsági rendszer, de rontja a szépérzékem... El is kezdem rugdosni a szilánkokat az ágyam alá. Aztán valahogy kupacokat csinálok belőle, amik megint szét, és úgy be az ágy alá. Á, legszívesebben hanyatt vágnám magam, hogy a kis szilánkok belefúródjanak a bőrömbe. Az is jobb időtöltés lenne, mint az összetakarításuk. De hát nekem nincs is kedvem takarítani. Csináltam én valaha olyat? Á, szarni rá....

Ledőlök a kissé égett ágyneműmre, az alkohol illattal már meg sem próbálok mit kezdeni. Csak annyit, hogy kinyitom az ablakot, ami az ágyam mellet van. Lassan felkel a Nap. Talán hajnal négy óra körül lehet?  Nézegetem a sárga korong egyik csücskét, aztán abba is hagyom. Miért kezdenék el bámulni kifelé? Az uncsi. 

Ó, ember, van nekem valami ütős cuccom, amit nem inni kell?
 
...oOoOo...

Óh, hogy nekem mi nincsen a fiókomban... Mármint zokniszörnyeken, meg ilyeneken kívül. Ablakomon kihajolva nézegetem a sárga pacát az égen, miközben kifújok egy nagyadag sűrű füstöt. Még a tüdőm is belezsibbad, ahogy az anyag megcsapja, hogy én miért gondolkodtam ezen két óráig. Mélyet szívok a tekert varázsból, mellkasomban csak úgy dübörög a drága szívecském. De unalmas az ablakban ülni. Van ettől kényelmesebb hely is. Legalábbis, tutira. Valahol... biztosan.

Egy perc, két perc, három perc, több perc, sok perc, kevés perc... jé, szakállas hegy...

- Menjüüünk hegyet néézni.- szólalok meg vígan, és el is indulok. De minek használjak ajtót, ha van kapu az én szobámban is? Az ablak tök menő! Kilépve a tetőre kicsit mosódik minden, meg csillog is, és ez a vörös izé is önálló életre kell. Na, én még végig akartam rajta mászni, erre arrébb megy. 
Tompa puffanás, amit érzek...

- Aucs, a babérok nem légzsákok - állok fel, és el is indulok egy irányba. Sétálunk a sárga köves úton! Azaz... sétálok. Egyedül vagyok. Többesszám, sicc!

...oOoOo...

Igazából fogalmam sincs, merre mászom. Csak a tehenek után megyek. Mert ők biztos tudják, merre van az a szakállas kőfajzat. Valami izét hallok is, de ha félre nézek, akkor csak az a kék bigyó csapódik neki folyamatosan a megnőtt kavicsnak. És még habzik is... biztos megveszett. Botladozva, földön kúszva csak felérek, de ami fogad....

- Na, ez egy nagy kő, nem is hegy. Ráadásul lyukas. És szakálla sincs, biztos megborotválkozott... - gurulok neki csalódottan a nagy lyuk falának. Én nem is ide akartam jönni. Ez nem ér! Összefonom mellkasom előtt a karjaimat, majd kiköpöm ezt a füstölgő bigyót is a számból. 

- Gyulladj fel - vetem oda neki, mire az meg is teszi. A szép, narancssárga szépen elborítja, én pedig mosolyogva nézegetem.

- Féényes! - Lehet ettől fényesebb? Bámulva a narancsfényt, sikerül nagyobb lángot csinálni. Varázsló vagyok! Ide azt a nagy kalapot, meg beszélő seprűt, macskával...

- Fel-le-fel-fel-le-fel - mozgatom a lángot, tiszta menő, meg fényes. Ideköltözöm, úgy sokkal jobb minden... Van világításom. 

- Christian... - valami hang szólít a nevemen, de én csak a plafonra felszálló puha füstlabdacsokat nézegetem, amik a volt lámpámból indulnak. Naa... - Hé, minden oké? - hűvös ujjak érintik az arcom. Valami kékes cérna is társul arcom zaklatásához.. vagy mi ez? Haj? Jééé, ez egy Halacska! 

- Halacskaaa - üdvözlöm vigyorogva. Foglaljon csak helyet szerény kőbe vájt barlangomban - Miért másztál ki az akváriumból? - kérdezem meg, szemei pedig most szokatlanul nagyok lesznek. Jé, kistányérok! 

- Tessék?

- Akvárium izé! Üveg bigyó.... - Nem érti? Ott szoktak lenni a halak, akkor miért van kint? Valamit mond, de ez most nagyon torz, nem értem, de biztos csak a labdákat nézi a falon... Szerintem is szép...

- Chris, jesszusom, te bűzlesz – dicsér meg. Köszönöm...

- Jaj, de szeretem ezt. Egyszer részeg vagyok, most meg büdös...- gurulok arrébb, majd felállok a fal mentén, ami lassan szétcsúszni látszik... Na, ne menjen sehova. És ne is mutogasson lefelé! Jé, az ott lent puhának néz ki. Meg a bubis víz is ott van lent. Meg tehén. Jé, ezt megnézem.

- Maradj csak! - ragadja meg a kishal a mancsomat. - Hova mászol?

- A kő mutatott egy menő helyet -vigyorgom rá. Nézze csak meg, tényleg jó lehet.

- Nem, ha összetöröd magad a köveken, az nem menő!

- De olyan kényelmesnek néz ki - nézek lefelé, csalódottan lefelé kanyarítva szám sarkát. - Az a tehén is ott pöffeszkedik rajta... Engedj mennem! - nyúlok lefelé, de könnyedén visszahúz és leültet.

- Nem mész sehova! - sipítja, mire lassan befogom a fülem. Ez most szokatlanul éles volt... nagyon éles, és hangos, mintha átszúrtak volna egy kést a dobhártyámon, még fájt is. 

- Nem vagyok süket... - húzom pár centire el tenyeremet fülemtől... Ebben a kijelentésben nem vagyok teljesen biztos. 

- Akkor maradj itt - guggol le elém. Ezen már csak mosolygom... nem kell rám vigyázni, nagy kisfiú vagyok...

- Halacska csőszködik - mosolygok rá, és kap tőlem egy buksi simit is. Aztán elgondolkodva nézek rá...- Halacska finom?

- Mih?

- Megsüthetlek? - kérdezem, mellette kreálva egy szép lángot, ami mellől arrébb is mászik.

- Christian... nyugi - emeli fel védekezően a karjait, úgy közelít felém.

- De én nem is szeretem a halat...- esik le, és a lángok is eltűnnek. - Barátokat amúgy sem eszünk meg. 


Szerkesztve linka által @ 2014. 08. 04. 22:36:42


linka2014. 05. 10. 18:39:45#29914
Karakter: Christian
Megjegyzés: Leah-nak ( loraneko)


 Ezekkel csak tönkre teszed magad. - Nem emlékszem rá, hogy bármikor is kértem volna tőle véleményt. Senkit nem érdekel, hogy mivel mérgezem magam. Őt sem kellene, hogy aggassza. 
 
- Mit érdekel az téged? 
 
- Akár hiszed, akár nem, érdekel, mert a barátom vagy. - meg vagyok hatva.
 
- Ok. Értem én, de attól még nem dobhatsz ki bármit is a szobámból. 
 
- Tudom. De attól még ugyanazt gondolom, ezekre neked nincs szükséged. - És ezt csak úgy el is döntötted?
 
- Honnan tudod, hogy nekem mire van szükségem? - mielőtt még egy újabb védtelen üveget ítélne halálra elkapom a csuklóját és visszatartom. 
 
- Mert ezekre senkinek sincs szüksége – feleli elszánt fénnyel szemeiben. Ó, hogy oda ne rohanjak. - Ezek csak rosszat tesznek az egészségedre. 
 
- Mit érdekel téged az egészségem? - kérdem meg ismételten. Nem értem. 
 
- Nem lehetsz ennyire hülye! Igenis érdekel. Veled ellentétben engem érdekel a barátaim egészsége – mondja haragosan. Volt rá példa nem egyszer, hogy embereket bosszantottam fel. De eddig azt mindig tudatosan tettem, most meg egyszerűen csak adtam magam. Az üvegek felőli robbanás szerű hang ránt vissza a gondolataimból. Nem hiszem el...!
 
- Á!!! – menedéket keresve bújunk el mindketten az ágy mögött. Ő a hangzavar végeztével kikukucskál, mialatt én már igencsak paprikás hangulatban figyelem őt. Hogy a francba csinálta ezt? Az oké, hogy egyet kettőt kiöntött, tiszta munkával. De nem gondolja, hogy ez kicsit túlzás volt? És, hogy néz most ki a szobám? Mint egy csatatér. Bűzölög a tömény alkoholszagtól. Szeszfőzdévé változtatta a szobámat pár perc leforgása alatt. 
 
- Ez most mire volt jó? - mérem fel a terepet még egyszer. Menten sírva fakadok. - Ilyen nincs! Mond, normális vagy? 
 
- Bocs. Nem akarattal volt. - Hááát perszeee, hogy nem. És még higgyem is el neki? Szerencséje, hogy én is a barátomként tekintek rá, ellenkező esetben forró élményben lenne része az én jóvoltomból. 
 
- Persze.
 
- Amikor ideges vagyok, nem tudom jól kontrollálni az erőmet – sóhajtva nyugtatom le magam. Ostoba lány. Úgy tűnik kezelésbe kell, hogy vegyem, mert ez is hosszútávon nem lesz jó. - Komolyan mondtam. 
 
- Hát, ideje volna megtanulnod – jegyzem meg neheztelve rá még egy kicsit. Több évnyi gyűjteményemet tette tönkre. 
 
- Figyelj, segítek feltakarítani, ha akarod – néz rám hatalmas Bambi szemekkel. Ez a legkevesebb, ha már ekkora rumlit csinált itt nekem. Viszont...inkább mégsem. A bútoraim azért szeretném, ha egybe maradnának. 
 
- Kösz nem kell, majd megoldom. Örülhetsz, sikerült, amit akartál, az összes piámat kiöntötted – mérgelődöm tovább. 
 
- Mondtam, hogy nem akarattal volt – emeli fel a hangját. - És igen, legalább van egy jó oldala, többet nem iszol. Tényleg segítek eltakarítani, ha már én okoztam. 
 
- Nem kell. Nekem is van erőm. Csak én tudom kontrollálni. - mosolyodom el gúnyosan. Remélem érti a célzást, mert ennél jobban nem fogom kifejteni neki. Kezemet felemelve, az alkoholt párologtatom el, őszintén erre nem igazán szeretem használni az erőmet. Fárasztó. Talán kevesebb hővel kéne legközelebb szárítanom, ugyanis így túlzásba viszem, és gyönyörű lángokba borul a takaróm. 
 
- Hhh – sóhajtja a kisasszony, de még véletlenül sem segítene ki. 
 
- Na, ki nem tud bánni az erejével – kérdi ezzel is húzva az idegeimet. És még ő mondja magát a barátomnak. 
 
- Na, most kellene elöntened a szobámat – morgom, persze nem alkohollal. Az csak jobban szítaná a tüzet. A házat meg jobb lenne nem leégetni. 
 
- Haha. Ha tudnád, csak akkor tudom az erőmet használni, ha valami vízféleség van a közelemben. 
 
- Jó tudni – morgom. Ilyen erőre sem vágyom, mint, ami neki van. Pont akkor nem tudja használni, amikor szükség lenne rá. Végre a tüzet is sikerül eloltanunk, ami valljuk be eléggé gáz. Én a nagy Tűzgyerek, aki nem képes eloltani néhány apró lángocskát. 
 
- Na jó, azt hiszem jobb ha megyek – indul el Leah. - Nincs kedvem kötekedni. 
 
- Hé hé várj – kiáltok utána. Nem kell kötekednünk egymással. Nekem sem lételemem, hogy másokat bosszantsak. 
 
- Mi az? - fordul felém, már az ajtóban ácsorog. - Van még valami kötekedni valód? 
 
- Nem, abból éppen kifogytam – mosolyodom el kedvesen. - De, ha nagyon igényt tartasz rá, feltölthetem a készletet. 
 
- Nem vagy humoros – morogja keresztbe fonva karjait. 
 
- Tudom, ne haragudj. Én csak...tényleg örülnék neki, ha maradnál – dörzsölöm meg felkaromat.  
 
- Idióta – sóhajtja, majd lassacskán az ő ajkaira is mosoly árnyéka vetül. Elfintorodom azon, amit mondott. Igen kevesen mondanak nekem ilyesmit, normális esetben ezt nem is hagynám senkinek, de ő más. Tőle valahogy még ezt is elviselem. Ennyi év egyedüllét után, különös, ha valakinek van barátja. Noha én nem kértem, hogy viseljen el maga mellett, már akaratlanul is a nyakára nőttem. Egykönnyen nem szabadul meg tőlem. 
 
- Imádom, amikor így bókolsz nekem – lépek elé. Még mindig apró hozzám képest. - Kezdjük előröl. Rendben? - kérem halkan. 
 
- Rendben – egyezik bele tétovázás nélkül. A mai nap folyamán feleslegesen már nem akarok neki esni és újabb vitába keveredni vele. Minek hergeljem vele őt is, meg magamat is. Úgy gondolom, mindkettőnknek megvan a maga baja, és mivel barátok vagyunk, segítenünk kéne a másiknak. Hihetetlen még mindig, hogy sikerült elérnie a kedvességem, és azt, hogy segítőkész legyek vele szemben. 
 
- A szüleid merre vannak? - ezúttal nem megyünk fel az emeletre. Felesleges lenne, idelent legalább nincs semmi olyan, amit tönkre lehetne tenni. A rongáláshoz kétség kívül briliánsan értünk. A nappaliba vezetem őt, ahol a Tv is van.  Leülök a kanapéra és kényelmesen elnyúlok rajta. Intek a lánynak is, hogy kövessen, de csak néz engem. Netán könyörögjek neki? Vagy mire vár? 
 
- Nem tudom – vonok vállat. - Na gyere, ülj le – paskolom meg magam mellett a kanapét. Ő persze, csak a fejét csóválja és leül mellém. Hétvége van, ilyenkor nem nehéz jó filmet találni, hamar rá is akadunk egyre. Jónak ígérkezik, és eddig még nem is láttam. Kevés film van, ami tényleg jó. Ezt biztosra tudom, hiszen életem nagy részét azzal töltöttem, hogy bezárkóztam a szobámba és egész nap filmeket bámultam. Nem volt senki, akivel kimozdulhattam volna, a szüleim meg akkor sem foglalkoztak velem, amikor ráértek volna. Ők nem keresték a társaságom, akkor én miért tettem volna. 
 


Szerkesztve linka által @ 2014. 05. 10. 18:40:36


linka2014. 01. 02. 22:37:49#28767
Karakter: Christian
Megjegyzés: Leah-nak ( loraneko)


 - Te megőrültél – vágja hozzám. Na persze. - Az éjszaka közepén akarsz a partra menni? - néz rám értetlenül. Telitalálat!
 
- Az éjszaka a nap legjobb része – mosolyodom el végignézve rajta. Még mindig úgy gondolom, hogy szép. 
 
- Igen és ilyenkor szoktak aludni – morogja. - Különben is részeg vagy, menj haza – fordul el tőlem. Úgy tűnik az ajtó jobb társaságnak néz ki mint én. Felsóhajt.
 
- Na, ne – a kilincsel kezd el babrálni, ami szórakoztató.
 
- Mi a baj halacskám?
 
- Becsukódott az ajtó – aha ezt vágom én is.
 
- És?
 
- Aj, el van romolva a zár – mondja. Ő aha. Még most sem vágom. - Ha becsukódik, bezáródik, és csak kulccsal lehet kinyitni – magyarázza. Oké, ezt értem. De mit akar ezzel mondani? Lehet mégis csak sokat ittam. - Aj, ne mond, hogy nem érted. Nincs nálam kulcs.
 
- A sors azt akarja, hogy gyere velem – kapom ölbe és a kocsimhoz cipelem. 
 
- Hé, mit csinálsz, eresz már el – kiált fel miközben mellkasomat kezdi el csapkodni. Mint egy kislány. Bepakolom őt a kocsiba aztán én is beülök. Szeretem a sebességet. Apám kocsija pedig bír menni, pont nekem való. Rálépek a gázra, a kerekek pedig felpörögnek. - Hé, lassíts, neki megyünk valaminek – kapaszkodik meg az ajtóban. De aranyos. Eszem ágába sincs felcsavarodni egyetlen fára sem, de azért értékelem a belém vetett bizalmát. 
 
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Hát nem fantasztikus ez a száguldás – nevetek fel vidáman. Ahogy látom ő kevésbé élvezi a helyzetet. Lefékezek a partnál ő pedig azonnal kivágódik az ajtón és elindul előre. Én is kiszállok majd nyugodtan utána eredek. 
 
- Mégis, hogy képzelted ezt? - kiált rám amint mellé érek. Hmm, lehet túl messzire mentem?
 
- Csak szórakozni, akarok – mondom.
 
- Persze -  fonja keresztbe karjait melle alatt. Ennyire hideg lenne idekint? Én nem fázom.
 
- Ugyan gyere – ragadom meg karját és a vízbe húzom. Mókásan dől el amint kinő az uszonya. 
 
- Remek – szólal meg elkeseredtem.  - Mégis mi ütött beléd? - kérdi magát szárítva. - Bárki megláthat – áll fel. Bárki? Egy lélek sincs idekint. 
 
- Ugyan már, kicsiny halacskám – mosolygok rá.
 
- Ne nevezz így – szól rám idegesen felém fordulva. - Van fogalmad róla, hogy milyen lehet az életem így is. Nem fürödhetek, vagy tusolhatok anélkül, hogy ne nőne uszonyom.  Sose élvezhetem ki a strandot, vagy nem mehetek étterembe, mert folyton attól tartok, hogy valaki leönt vízzel és akkor meglátnak és bezárnak valami tudós központba. Sőt még a tengerben sem úszhatok, úgy, mint más. Szóval semmi olyant nem tehetek, vagy semmi olyan helyre nem mehetek, ami vízzel  kapcsolatos hely. A legfájdalmasabb dolog, ebben, hogy nem mondhatom el senkinek a legnagyszerűbb dolgot, ami valaha is történt velem az egész eddigi életemben – mondja. Figyelmesen hallgatom szavainak áradatát. Most mit tudnék neki erre mondani? Én még soha sem gondoltam így az én életemre mint ő az övére. - De amúgy is, kit érdekelne, hisz még azt sem veszik észre, hogy létezem. - mondja megfordulva és a víz széléig lépked. Bele sem gondoltam ebbe. Leveszem kabátomat aztán mögé lépve rá borítom. 
 
- Sajnálom, nem akartalak bántani – suttogom fülébe. - Jó hülye ötlet volt kijönni ide – lépek arrébb tőle. Felsóhajt. 
 
- Jó figyelj – fordul felém – bocs, nem kellett volna kiborulnom. Csak egy kicsit ideges vagyok – mondja. Hű, magamtól erre rá se jöttem volna.
 
- Ok. Jó menjünk inkább haza – javaslom.
 
- Ne figyelj. Úgysem tudok vissza menni reggelig. Akkor mond mit akartál csinálni ? -  kérdi. Eltöprengek ezen. Igazából már gőzöm sincs, hogy minek hoztam ki őt ide. Én egyszerűen csak el akartam menni otthonról. Órámra pillantok majd  megfogom a kezét és újra a kocsim felé húzom.
 
- Most meg hová megyünk? - kérdi döbbenten. 
 
- Hozzánk – válaszolom kinyitva neki az ajtót. Bizalmatlanul néz rám, én pedig elmosolyodom. - Józan vagyok. Ne aggódj.
 
- Nem sikerült ezzel meggyőznöd engem – mondja beülve végül. Biztosra veszem, hogy a hideg miatt, nem pedig a remek meggyőző képességem miatt.
 
- Nem értem miért – nevetek fel halkan. Beülök, és nagypapi tempóba vezetek egészen hazáig. Leállítom a motort és halkan kiszállok a kocsiból. Megint kinyitom neki az ajtót majd beosonunk a hátsó ajtón. Lerúgom cipőmet majd elindulok felfele a lépcsőn. Szerencsére neki a cipővel nem kell bajlódnia, ugyanis alapvetően mezítláb rángattam el őt az otthonából.  A lépcső tetején megtorpan, mosolyogva lépek megint mögé és derekánál fogva vezénylem őt a szobám felé. Kinyitom előtte az ajtót ő pedig belép. Csodálkozva szemléli meg holmijaimat. Semmi különös nincs a szobámban főleg mert ide csak aludni járok. 
 
- Ezek mik? - int kezével a polcomon sorakozó üvegek felé. Vállat vonok és ledőlök az ágyamra.
 
- Csak üvegek – válaszolom meg kérdését.
 
- Honnan?
 
- Mind én vettem őket, és még mielőtt feltennéd következő evidens kérdésed. Igen, én ittam meg őket – mosolyodom el.  Fintorogva néz rám majd megint a cuccaim felé fordítja tekintetét. 
 
- Ezekbe még van – vesz le egy üveg vodkát a polcról. Felülök az ágyban és kíváncsian nézek rá. 
 
- Aha. És akkor? - tudakolom óvatosan. Levesz még néhányat majd a szobámból nyíló fürdőbe megy. Követem őt, de későn érek be és már csak azt láthatom ahogyan egyenként a lefolyóba önti az üvegek tartalmát.
- Nem kellenek ezek neked – fordul vissza felém. Tátott szájjal nézek rá.
 
- Jó, hogy ezt így egyedül eldöntötted – fonom keresztbe karjaimat a mellkasom előtt.
 
 
 
 


linka2013. 12. 26. 22:56:47#28701
Karakter: Christian
Megjegyzés: Halacskámnak


- Ki ez a lány? - kérdi kíváncsian. 

- Ő Leah Brams – nézek az említett leányzóra. 

- Brams – homlokán apró ráncok keletkeznek. Soha sem állt jól neki a gondolkodás. - Netán valamiféle közöd van Taryn Brams-hoz? - mosolyától felfordul a gyomrom. Hogy lehet valaki ennyire mű és ocsmány. 

- A nővérem – motyogja szegény halacskám. Kezdem azt érezni, hogy hangulata prímán lement ettől a sok kérdezősködéstől. 

- Áh, az jó – szép vagy anya. Csak így tovább. Mutasd meg mennyire szívtelen vagy. - Hallottam a húgod is nagyon ügyes lány.

- Oh, igen – ül le mellém. 

- Gondolom te is versenyzel valamiben – folytatja tovább a kérdezgetést. Mosolya pillanatok alatt hervad le arcáról. Fejét elfordítja és lényegtelennek könyveli el a mellettem ülő lányt. Talán jobb is így.

- Mindig ilyenek a szüleid? - kérdi Leah rám se nézve. Áh dehogy, csak amióta az eszemet tudom. De nem gond, csak kiváltságos emberekkel viselkednek ennyire lehengerlően.

- Mér mit vártál?

- És vannak testvéreid? - kezd felidegesíteni, holott nem is rá haragszom. Szükségem van valami erősre, valamire ami elnyomja a gondolataimat. 

- Mér, látsz itt még valakit rajtam kívül. Valaki olyant, akit a testvéremként mutattam volna be – morgom. Gonosz vagyok, nagyon. Jól tudom, hogy most gyűlöltetem meg magam vele, és mégsem teszek semmit. Nem akarom, hogy kötődjön hozzám. Azt hittem kettőnk közt barátság alakulhat ki. De ez nekem nem megy. Csendben ülünk mind a ketten. Mindkettőnk láthatatlan. Gyűlölöm ezt a masszát amiben élek. Undorító, ocsmány és mégis cukormázzal van lekenve, csak hogy mások ne vegyenek észre semmit. Felállok és kimegyek. Nem bírom tovább. Leülök a lépcsőn, ideges vagyok. Haragom enyhítéseként apró lángokat idézek elő. Leah megjelenik majd helyet foglal mellettem. Abbahagyom perzselő tevékenységemet. 

- Szia – köszön kedvesen. Nem nézek rá.

- Miért köszönsz együtt jöttünk, nem?

- Figyelj – rosszul kezdi. - Tudom, mért viselkedtél úgy velem.

- Igen és mért? - nézek rá frusztráltan. 

- A szüleid észre sem vesznek, ahogy engem se az enyémek.

- O! És honnan veszed azt, hogy ugyanolyan helyzetben vagyok, mint te?

- Nézd. Látom, amit látok. Előttem nem kell titkolnod. Barátok vagyunk. Ha gond van, nekem elmondhatod – ujjbegyei karomat érik. Keze után kapok és ellököm magamtól. 

- Hagy engem békén. Csak azt tudnám minek ajánlottam fel, hogy barátok legyünk. Biztosan elmentek hazulról mikor ezt tettem – igazságtalan vagyok. Igazságtalan és gyáva, hogy pont őrajta vezetem le a feszültségemet.

- Mért viselkedsz így velem? Én csak segíteni akartam. Arra gondoltam mivel egy cipőben járunk – néz fel rám.

- Jaj, megbántottam szegénykét – gúnyolódom gyermeteg módon. - Nem kell a segítséged felfogtad – állok fel szemeibe nézve. 

- Mekkora egy idióta vagy – vágja a fejemhez. Rezzenéstelen arccal nézem ahogyan elszalad. Igen idióta vagyok, de csak védeni próbálom őt. Magamtól. 

- Leah! Leah! Várj – kiáltom. Szóval utána szaladtam. Nem meglepő, elvégre önző vagyok. - Állj meg – szólok rá, de csak szalad tovább. - Leah. Állj már meg – kapom el karját. Magam felé fordítom őt, lélegzete arcomat perzseli. Annyira, de annyira közel van. El kellene engednem őt, és hagyni hogy elmenjen. Ez volna a helyes. Tettem én bármit is a jó ügy érdekében? 

- Mit akar...- nem hagyom, hogy befejezze. Számat ajkaira szorítom, nem engedek tiltakozásának. Magamhoz szorítom őt, néhány perc múlva ellenállása abbamarad. Annyira egyszerű lenne elfelejteni mindenkit és így maradni. Észhez térve húzódom el tőle. 

- Én...én – Istenem ezek az ellentmondásos érzelmek. - Én nem tudom mi történt velem. Úgy értem sajnálom – dadogom zavartan. Újfent úgy néz ki a beszéd nem éppen az erősségem. 

- Én sem – feleli. - Én is sajnálom. Azt... azt hiszem, most megyek – elmegy. Én pedig magamra maradok nyomorult családommal. Nahát. Kihitte volna. Az egyetlen barátom éppen az imént hagyott magamra, mert én hülye ennyire eszetlen vagyok. Visszamegyek a partira, az asztalról elveszek egy üveg bort amibe bele is kortyolok. Gyenge de indításnak tökéletesen megfelel. Csak egy kis bódulatra van szükségem, hogy érzékeim eltompuljanak. 




...ooOoo...



Pengét egyensúlyozok mutatóujjamon. Egyszerű játszadozás amíg megfogalmazódik elmémben a válaszom fel nem tett kérdésemre. Pokoli lenne így meghalni. Elvérezni, és meghalni úgy, hogy közben a családod egy buliban nevet és szórakozik. Feltűnne egyáltalán bárkinek is a hiányom? Felnevetek, olyan vagyok mint egy őrült. Úgy teszek mintha minden egyes halálnem, amit kipróbáltam könnyedebb lenne ehhez képest. Soha sem gondoltam végig komolyabban mit is teszek. Senkinek sem voltam fontos, és leginkább én szartam le a legjobban magamat. Elkomorulva vágom földhöz az üveget. Tartalma vöröslő folyamként ömlik ki a padlóra. Olyan mint a vér. Akár az én vérem is lehetne ott. Talpra kászálódom, majd kulcsaimat kivéve zsebemből beülök a kocsiba. Gyorsan hajtok, még önmagamhoz képest is. Kipattanok a volán mögül majd az ajtóhoz támolygok. Ujjaimat begörbítve emelem meg majd meggondolva magam tenyeremmel jó nagyokat csapok az ajtóra. Órámra nézek, későre jár. Nagyon. Leah nyit ajtót. Már hálóingben van.

- Gyönyörű vagy – vigyorodom el.  Csuklóját megragadom, és kihúzom őt a melegből magamhoz.

- Te pedig részeg – tol el magától. Vigyorom lehervad arcomról és érzelemmentesen nézek rá. 

- Hűvös van – lobbantom fel magam körül a lángokat. A narancsos lángnyaláboktól felragyogok akár egy szupernóva.

- Christian! - szól rám hangosabban a kelleténél. Újra elvigyorodom. 

- Na velem jössz akkor?

- Mégis hova? - veszi lentebb hangját. Zavartan néz rám, élvezem a kiszolgáltatottságát. Ha tudná, mennyire magamnál vagyok. 

- Miénk az egész város – vonok vállat. - Menjünk a partra!


 

 

 



Szerkesztve linka által @ 2013. 12. 26. 23:14:20


linka2013. 12. 01. 22:58:47#28456
Karakter: Christian
Megjegyzés: Leah-nak


 Leah megtorpan és lemarad. Ne hogy most kezdjen el nekem agyalni bármin is. Már így is késésben vagyok. El is felejtettem anyámék ostoba kerti partiját. Értetlenül nézek a lányra. Most mégis mi üthetett belé?

- Menj csak tovább. Én máshol mászok ki. Tudod – pillant magára – így nem szabad meglátniuk – mondja. Áh igen, teljes mértékben igazat adok neki. Ő csakis az én halacskám. Senki másé. Bólintok és ott hagyom őt. Csak nem fullad meg. Kiúszok a partra. Ragyogó már csak azt kellene kigondolnom, hogy hogyan magyarázom ki a szüleim előtt a vizes ruhámat. Érdekli ez egyáltalán őket? Kicsavarom ruhámból a vizet aztán elindulok a kocsim felé. Hol is hagytam egyébként? A kis hableány hamarabb kikászálódott a hűvös vízből mint én. Ahogy látom és hallom összetűzésbe keveredett néhány korabelinek tűnő lánnyal. Egy szokatlan hang vonja el figyelmem a lányoktól. Nem messze tőlük egy vízcsap kell önálló életre majd mintha csak helyzete ellen próbálna meg lázadni vízsugár tőr fel belőle. Többen is sikoltozni kezdenek de Leah maga a nyugalom élő szobra. Szóval ő a felelős mindezért. Nocsak a jó kislány. A vízfeltörés megszűnik létezni is és az utcán levő emberek nevetni kezdenek. Én azonban komoly maradok, fene se tudja miért.

- Ő... bocsánat azt hiszem mennem kell – szavaiból tökéletesen érezhető a jókedv. Egyre jobban szimpatikussá válik számomra Leah.

- Hé Leah – kiáltok utána aztán felé lépkedek gyorsan. - Szia – állok meg mellette végül.

- Szia.

- Az előbb azt te csináltad ugye?

- Észrevetted? - rémületétől még jobb kedvem lesz.

- Azt nem lehetett nem észrevenni – szemei rémülettől kerekednek el, amitől csak még mulatságosabbá válik a helyzet. Nem birok magammal és felnevetek.

- Ha látnád milyen képet vágsz – kuncogom. Most még a hangolban levő gúnyos élről is megfeledkezem.

- Mi, te most szórakozol velem?

- De még milyen jól – nevetek tovább.

- Te szemét – kiáltja és mellkasomat kezdi el püfölni apró kezeivel.

- Hé. Hé...- kapom el karját. - Elég – szólok rá. Magamhoz rántom őt, hogy még szorosabban le tudjam fogni. Teste az enyémhez ér, végre valahára lenyugszik. Szemeimbe néz, végül mielőtt még bármi meggondolatlant tehetne bármelyikünk is ellép mellőlem és elindul. Felveszem vele a lépést és mellette sétálok.

- Ugye más tényleg nem figyelt fel rá?

- Nem. Csak az én szemeim szúrták ki – válaszolom. - Mivel tudom, hogy ilyen véletlenül ritkán történik. De mond csak mi mindenre vagy még képes?

- Hát... mondjuk úgy, bármit képes vagyok megtenni a vízzel.

- Bővebben? - nézek rá kíváncsian.

- Amint láttad a múltkor forralni vagyis melegíteni, mozgatni, fagyasztani. De akár szélvihart, esőt is előtudok idézni – mondja őszintén. Pár pillanatig semmit sem mond egyikőnk sem. - És te? - fordul felém. - Ne hidd azt, hogy nem tudom, hogy te sem vagy egy normális ember. És azt se mond, hogy azt a tűzet magad körül a múltkor te okoztad mert nem hiszem el. Szóval?

- Nem tudom miről beszélsz – fordulok el tőle és felgyorsítom lépteimet. Nem akarok erről beszélni senkivel sem.

- Ne csináld. Én mindent elmondtam magamról – kiáltja utánam sietve.

- Nem kényszerítettelek téged – fordulok felé megtorpanva.

- Te mindent tudsz rólam én pedig rólad szinte semmit – mondja megtorpanva előttem.

- Felajánlom neked a barátságom. Ne akarj megismerni. Ne akarj tudni az életemről – mondom elmosolyodva. Teszek egy lépést, hogy kikerüljem őt, de elkapja csuklómat és visszatart.

- Őszinteség nélkül nincs barátság – sziszegi egészen közel hajolva hozzám.

- Rendben virágszálam. Meg akarsz ismerni? Ismerd meg a családom – mondom még jobban elvigyorodva holott semmi kedvem most a mosolyhoz.

- Mit mondasz? - kérdi. Elnézően paskolgatom meg feje tetejét.

- Kerti parti. Holnap négyre érted jövök – mondom vigyorogva aztán még mielőtt bármit is mondhatna ellenkezésül kocogni kezdek és így hamar elérek kocsimig. Nem foglalkozva ruhámmal beülök és a gázra lépek.



...ooOoo...




A mai nap erejéig felhagyok fekete mániámmal és egy hófehér inget öltök magamra. Nyakkendőt még ha agyon ütnek sem fogok felvenni. Ahogyan ígértem bájos halacskámnak négyre érte megyek. Kiszállok a kocsiból és az ajtóhoz lépve bekopogok rajta. Leah nyit ajtót, elmosolyodva nézek végig rajta. Halványkék koktélruha. Csinos.

- Miért nézel így? - kérdi zavartan igazgatva ruháját. Csak megrázom a fejem és elindulok a kocsim felé. Követ. Kinyitom neki az ajtót és megvárom amíg beszáll. Aztán beülök én is a volánhoz. - Most komolyan. Miért néztél úgy rám?

- Jó ez a ruha – jegyzem meg hátrapillantva aztán a gázra lépek.

- Tetszik?

- Igen. Tetszik – mondom rá mosolyogva. Az út további részében egyikünk sem szól semmit. Nincs is mit mondanunk. Kinyílik a kapu én pedig leparkolok a ház előtt. Lehunyom szemeimet aztán kiszállok a kocsiból és várakozva dőlök neki a motorháznak. Ezúttal nem nyitom ki neki az ajtót. Nehogy túlságosan is udvarias legyek vele. Kiszáll én pedig zsebre dugott kezekkel indulok el.

- Kik lesznek itt? - kérdi félve. Oldalról sandítok rá. Eddig nem igazán tűnt nekem félénknek. Habár ki tudja.

- Csak rokonok és néhány barát – mondom rámosolyogva. Ezúttal egész kedvesre sikeredett a mosolyom. Huh. Tudok én ilyet is?

- És én melyik kategóriába tartozom? - háta mögött kulcsolja össze kezeit.

- Hát mivel nem vagy se az unokahúgom se a testvérem – mondom halkan felnevetve. Mielőtt még bármit is válaszolhatna anyám bukkan fel apámmal nyomában. Mindketten egy elragadóan instant mosolyt villantanak ránk.

- Christian hát itt vagy – szól anyám hajamba borzolva aztán a lányra pillant. Hajamat simítva nézek kettőjükre. Leah értetlenül mered rám én pedig vállat vonok. Ő akarta megismerni a szüleimet. Magára maradt.
 


linka2013. 10. 31. 12:34:51#28000
Karakter: Christian
Megjegyzés: Leah-nak


 Utánam jött, nos azt hiszem ez várható volt. Ismerem az embereket, és ő se viselkedik különb. Annyira de annyira ki lehet ismerni. A kocsimnál ér utol engem elkapja a karom és maga felé fordít.

- Megállj – kiáltja. Nos kérés teljesítve, hiszen állok.

- Na mi van kislány meggondoltad magad, mégis lógnál velem mint embertelen lénnyel? – kérdem tőle gúnyosan. Tudom, hogy nem amiatt jött utánam, hogy velem lógjon.

- Nem dehogy. Csak azért jöttem utánad, hogy elmondjam, hogy ne merészelj bárkinek is beszélni erről – nahát, veszélyben érzi magát a kicsike.

- Miről?

- Arról amit képzelődsz – vágja hozzám mérgesen. Én képzelődöm?

- Hm. Ha szerinted képzelődöm. Akkor miért érdekel téged ennyire, hogy kivel beszélek erről? Ha csak nem igaz?

- Nem, nem igaz – mondja határozottan. – Csak nem akartam, hogy hülyének nézzenek – mondja megállva. Ó. Engem félt? De aranyos kis halacska. – De mit is törődöm én veled. Csinálj amit akarsz – már indulna is vissza a házba de én elkapom  a karját és magam felé fordítom őt.

- Szóval nem igaz. Az mindjárt kiderül – összeráncolja a szemöldökét szavaimra. Ó igen készültem én a mai napra. Kezemet zsebembe süllyesztem aztán a kölnimet elővéve a lány karjára csepegtetek belőle.  A lány rémülten néz rám aztán körbe. – Na mi a baj? – kérdem.  Kiszakítva kezét szorításomból rohanni kezd a tenger felé.  Hm talán elfelejtettem szólni neki, hogy profi úszó vagyok. Áh egye fene, majd rájön erre ő is.  Utána indulok, könnyedén tartom a lépést vele. Nem fog ki rajtam.  Beszalad a hullámok közé, ahová én is követem őt. Nem messze a parttól van egy barlang, nem sokan látogatják, de nagyon szép hely. Oda megyek legelőször. Kimászok a szárazföldre aztán a barlang bejáratához osonok. O telitalálat. Meg is van a leányzó. Mielőtt még eliszkolhatna előlem, elkapom a karját és a víz felé rántom őt. A lány kétségbeesetten mered rám.

- No lám csak lám… egy sellő. Ezek szerint mégsem képzelődtem – mondom elégedetten a felfedezésemtől. Ezt már nem fogja letagadni előttem. Merem remélni, hogy nem.

- Engedj el – morran rám, amitől én felnevetek. Már megint csak menekülne.

- Ugye nem gondolod, hogy egy ilyen gyönyörű fogást elengedek – nézek végig rajta. Tényleg nagyon szép lány. Na és ha már egyszer felfedeztem a titkák hülye lennék hagyni elúszni ezt a felfedezést.

- Kérlek, hagyj elmenni – könyörgése nem igazán hat meg engem. Pláne a szép kerek szemecskéi.

- Hogy is ne. Okos lány vagy. Ha elengednek akkor majd hülyének fognak nézni. Na nem, nem.

- Nagyon szépen kérlek - nem adja fel egykönnyen. És ez tetszik nekem. Na jó, nekem a komplett uszonyos kiszerelése tetszik, de ezt nem áll szándékomban az orrára kötni. Felé nyújtom a kezem, hogy kisegítsem őt a vízből.

- Gyere – meg sem moccan. – Ígérem nem bántalak, ha velem lógsz. Na? – hihetetlen, hogy megzsaroltam őt, de jobb ötletem már igazán nem volt. Elfogadja a kezem és hagyja hogy kihúzzam őt a vízből. Amikor már a szárazföldön van  hátára gördül és bőszen párologtatni kezdi magát. Eltűnik az uszonya és a lábai bukkannak fel a gőzfelhő alól. Tiszta mágus ez a lány én mondom.

- Megszárítottam magam – magyarázza lehajtott fejjel. Na ne mondja, már azt hitem előfőzi magát. – Most mit akarsz csinálni velem? – itt tart egy kis szünetet, csak hogy megemészthessem kérdését. – Ha elárulsz… akkor valószínűleg elvisznek valami tudósok és kísérleteznek majd rajtam. Én más vagyok mint az emberek és ők nem értenék meg ezt, ők a tudomány részét nézik ennek – mondja elfordulva tőlem. Nekem magyarázza ezt? Pont nekem? Mintha én olyan hétköznapi volnék. – Mit akarsz kezdeni ezzel, vagyis velem?

- Mit kezdenék? – kérdem tőle fejemet csóválva elnézően. – Figyelj, én nem akarlak veszélybe sodorni téged. Mondtam, hogy egyszerűen csak lógni akarok veled.

- Ennyi? – kérdi hüledezve és talpra áll. Mit ennyi? Nem elég neki?

- Igen ennyi! Miért netán vegyelek feleségül? – kérdem szórakozottan tőle, mire elkomorul és elfordul tőlem.

- Eszed ágába ne legyen.

- Ne aggódj, ez a veszély nem fenyeget téged.

- Szóval nem tetszem neked – morogja sértetten. Tátott szájjal meredek rá. Ez mégis hogy jött most neki ide?

- Lemaradtam valamiről? – kérdem értetlenül. Mosolyogva fordul felém, mintha ő tudna valami olyasmit amit én még nem.

- Nahát, nem is hittem volna hogy még téged is összelehet zavarni – mondja vigyorogva amitől én is elmosolyodom. Áh szóval ezt csak viccből kérdezte.

- Naná, hogy össze lehet zavarni engem is.

- Nos ettől sokkal emberibbnek tűnsz. Eddig olyan voltál, mintha lehetetlen lenne téged átverni vagy ilyesmi.

- Köszönöm? – kérdem tőle. Nem igazán tudom, hogy erre most mit is kellene felelnem. Általában ennyit még egy emberrel sem beszéltem, beleértve a szüleimet is.

- Ez nem bók volt, csak hogy tudd.

- Ne aggódj, nem vettem annak – tincseim közé túrok és elindulok a barlang kijárata felé. És még úsznom is kell. Ó egek.  Vizes ruhával be nem szállok a kocsiba, az apám ki is tekerné a nyakam. A lány is utánam indul, pedig most volna esélye arra, hogy elszökjön előlem. – Miért vagy még itt?

- Hogy mondod? – hangjából értetlenség csendül. Remek összezavartam egy sellőt. Egyáltalán mióta vannak sellők? Vagy még több is? Na persze, pont én akadok fent egy ilyen dolgon. Ez csak természetes. Nem mintha én olyan nagyon emberi volnék. De legalább nekem nem nő uszonyom. Sokkal halálosabb és veszélyesebb vagyok mint ő.

- Most lenne esélyed arra, hogy elúszkálj tőlem. Nem tartanálak vissza, de te mégis engem követsz – magyarázom tárgyilagosan. Mintha éppen csak az időjárást ecsetelnénk. Felé fordulok, ajkaimon ezúttal nem látni semmit. A már tőlem oly megszokott gúnyos vigyor is eltűnik, egyszerűen csak nézem őt. Közben próbálok rájönni arra, hogy mi változott meg kettőnk között. A hangulat közöttünk igazán más lett, már nem bosszantó a jelenléte… annyira. Valahogy kettőnk élete annyira eltérő, hogy szinte már kötelező barátkoznunk egymással.

 

 


linka2013. 09. 24. 10:12:24#27438
Karakter: Christian
Megjegyzés: Leah-nak ( loraneko)


- Azt nem tehetem – vágja rá. Na persze, mégis mi gátolja meg? Az a hatalmas nagy szíve? Egyszerű lenne elmennie és itt hagynia. Szóval nem értem mi akadályozza őt, meg abban hogy magamra hagyjon. 

- Nocsak. Ennyire féltesz?

- Nem téged féltelek. Pontosabban az a baj ezzel, hogy szemtanú lennék és azért egyetlen ember öngyilkosságát, sem szeretném látni, még ha az az ember te vagy is – válaszolja. Na persze, és ezt nekem most szépen be is kellene nyelnem, mint kacsa a nokedlit? Vagy hogy gondolta a kisasszony?

- Akkor ments majd ki – morgom hűvösen.

- Azt nem lehet – válaszolja rémülten. Na miért? Még a végén vizes lesz a hercegnő? Vagy talán valami egészen más oka van a víz kerülésére?

- Miért? - kérdem szemöldököm összeráncolva.

- Az nem számit – vágja rá gyorsan. – tudod mit, csinálj amit akarsz. Legalább megszabadítod a világot egy idióta alaktól – morogja elrohanva. Szuper mosolyogva csóválom meg a fejem. Megfordulok, s a végtelenségig nyúló hullámokra meredek. Indulnom kellene vissza, na nem mintha a szüleimet annyira érdekelné hol is, vagyok éppen. Elindulok le a szikláról aztán magamat meggondolva, vetek még egy utolsó pillantást a vízre. A víz felszínhez közel egy különös uszonyos alakot pillantok meg. Most vagy én kattantam meg, vagy tényleg egy sellőt láttam az imént. A mai világban bármelyik előfordulhat. Döbbenten meredek magam elé. Na most akkor tényleg láttam valamit? Vagy az agyam vetített nekem? Újra a vízre nézek, és amit látok az a nagy semmi. Csak végtelenségig húzódó kékség. Jó feladom, meg sem erőltetem magam, hogy erre keressek bármi racionális érvet. Minek, ha már az én létezésemben is van egy jókora gubanc. Visszamegyek a lakásba. Fázik a talpam, mezítláb vagyok, mert hát volt eszem eljönni otthonról de annyi már nem, hogy esetleg cipőt is húzzak magamra. Fáradtan battyogok haza, most aztán egy rakás szerencsétlenségnek nézhet engem Leah. Nem ő lenne az első ilyen ember. Leszarom, nem akarok bizonyítani neki semmit. Annak néz engem, aminek akar.  Gondolataim főbb résztvevője éppen velem szembe jön. Ő is észrevesz engem.

- Nocsak. Nocsak. Nem merted megtenni mi? – gúnyos hangja arra ösztökél, hogy visszaszóljak neki. Bátor szavak ezek egy olyan kislánytól, mint amilyen ő. 

- Nem akartam megfosztani a világot egy idiótától – jegyzem meg, fintorogva néz rám. 

- Kár, Pedig már kezdtem örvendeni, hogy nem kell veled többet összefutnom – várja rá. Nos nem célom örömet okozni neki, szóval erről hamar le kell mondania. 

- Hát sajnálom aranyom, amíg egy városban fogunk élni addig találkoznod kell velem – válaszolom egy gúnyos mosoly kíséretében. 

- Sajnos. De tudod, mit inkább viselkedjünk úgy egymással, mint két idegen. 

- Miért? Eddig se, voltunk se barátok, se, ismerősök se semmik – mondom válaszul.

- Akkor most még annyit se beszélgessünk, mint eddig – hogy még nyomatékosabbá tegye mondatát egészen közel, hajol hozzám. De aranyos, egyem meg. Elvigyorodom szavaira. 

- Azért te se vagy semmi – szólok utána. Nem hagyja figyelmen kívül szavaimat. Vissza fog fordulni, hogy rákérdezhessen, ezt hogy értettem. Tipikus nő. Visszafordul, és rám néz. - Egy szívtelen ördög, ott hagysz egy öngyilkos jelöltet és inkább úszni mész.

- Igen. Jobb szórakozást találtam egy öngyilkos megmentésénél. És úszni egészségesebb – mondja és még egy instant mosolyt is, magára erőltet. Hát persze, milyen aranyos, hogy azt hiszi, hogy én elhiszem minden egyes szavát. 

- Aha. Értem – mondom bólogatva.

- Mi ez az, aha? – fel sem tűnik legelőször kérdése. Én csak bólogatok tovább, aztán kapcsolok.

- Semmi – válaszolom.

- Szerintem nincs mit, raboljuk egymás idejét. És tartsuk magunkat ahhoz, amit mondtam, nem ismerjük egymást és kész – bólintok beleegyezésként. Még mindig igazán aranyosnak gondolom őt. Most komolyan azt hiszi, hogy ennyivel beérem és hagyom futni? Nem ismer ő engem még eléggé. 

- Figyelj csak. Az azért furcsa, hogy amint te eltűntél úszni rögtön megjelent egy… - na most hogyan kellene ezt megfogalmaznom. Á már meg is van. – Egy érdekes uszonnyal rendelkező lány – erre ő csak felnevet. Idegesen. Ennél jobban már akarva sem tudott volna lebukni előttem. 

- Ugyan már te megbolondultál.

- Pedig nagyon is valóságosnak tűnt – mondom elkomorodva. – ha jól láttam, mintha egy sellő lett volna – mondom tovább, ő nem szól semmit. Helyes, legalább nem próbálja meg hazugságokkal teletömni a fejem. Nem érdekel, hogy bunkónak néz, vagy egy szerencsétlen öngyilkosjelöltnek. De hülyének ne nézzen, mert az határozottan nem vagyok. Némán meredünk egymásra. Ő az én szavaimra vár, én, pedig az övéire. Végül újra én töröm meg a csendet. – Csak az a kár, hogy az arcát nem láttam.

- Mondtam, hogy megőrültél, fordulj orvoshoz – vágja hozzám, elsietve mellettem. Sejtelme sincs arról, hogy kivel áll szemben.  – Ostoba lány. A tűzzel játszol éppen – motyogom magam elé nézve. Aztán vetek még egy utolsó pillantást a lány távolodó alakjára. Fejemet csóválva indulok el haza. Agyamban megállás nélkül pörögnek a gondolatok. Nem ússza meg ennyire egyszerűen a leányzó, arról személyesen fogok gondoskodni. Otthon felforgatom az egész házat, hogy valamelyik ősöm előkerüljön. Na persze, nekik is pont most kell elhúzniuk otthonról. Már miért is ne maradnának otthon, amikor az egyetlen kölyküknek szüksége lenne rájuk. Ez tök hülyeség. Bő 30 perc múlva az anyám bukkan fel a konyhában, vigyorogva lépek hozzá és faggatni kezdem őt az itteni lakosokról. Nem sokára meg is kapom a kérdéses leányzó lakhelyének a címét. Idióta képpel mutatom fel az apró fehér lapocskát, amire Leah címét írtam. 

- Christian, ismered ezt a lányt egyáltalán? – von kérdőre anyám. Az ajtóban állok meg. Még mindig vigyorgok, egyszerűen képtelenség most elrontani bármivel is a jókedvem. 

- Igazából, fogalmam sincs arról, hogy ki ő.

- Christian!

- Hé, ti mondtátok, hogy próbáljam meg jól érezni itt magam, és hogy szerezzek barátokat. 

- Hiszen még csak nem is ismered őt – mondja elsápadva.

- Ez nem igaz. Hiszen tudom a nevét, és most már a lakcímét is

- És most mi az ördögöt tervezel?

- Meglátogatom. Biztosan odalesz az örömtől, amikor meglát majd engem. 

- Még csak azt se tudja, hogy elmész hozzá? – kérdi leplezetlen idegességgel. Kimondottan élvezem ezt a műsort. 

- Meglepi lesz neki, úgyhogy egy szót se senkinek – válaszolom, mutatóujjam-szám elé téve. - Ja és mond meg apának, hogy elviszem a kocsit. Úgyhogy ne keresse. 

- Christian – lemondóan felsóhajt. Azt hiszem éppen arról mondott le az imént, hogy engem észhez térítsen. Már éppen itt volt az ideje. 



×××



Leparkolok a kocsival, aztán az ajtójukhoz lépve hármat koppintok. Egy ismeretlen nő nyit ajtót, biztosan a kedves mama az.

- Segíthetek? – egy ragyogó mosollyal ajándékozom meg őt. Aztán nemet intek.

- Örvendek, Christian a nevem. Tudja annak a családnak, vagyok a fia, akik abban a hatalmas villában tengetik mindenapjaikat – tekintetéből semmi arra utaló jelet nem látok, ami a mondandóimnak a megértését tükrözné. Aztán, mintha egy kis apró fényt látnék felcsillanni szemeiben. Megnyugtató, így legalább nem kell újabb mondókát kitalálnom arra, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. 

- Értem már, és mi járatban vagy errefele? Esetleg szeretnél bejönni? – minta háziasszony. Bólintok és követem őt a nappaliba. Szokásos családi ház, a nappaliban minden nappaliba illő dolog megtalálható. Kanapé, TV, szekrény tele családi fotókkal. Megállok, és nézegetni kezdem a képeket, egyiken sem szerepel az a lány, aki miatt én most itt vagyok. Rossz házba jöttem volna? Mögöttünk az ajtó kinyílik aztán egy irdatlanul hangos sikítás, hagyja el a jövevény száját. Dicséretre méltó frekvencia, még a denevérek is megirigyelnék. Megfordulok, aztán drága lelkemre is villantok egy elbűvölő mosolyt. 

- Te…te meg mit keresel itt?

- Leah. Viselkedj a vendégünk előtt – dorgálja meg a nő. Nocsak ahogy látom itt nem ő a mama kedvence. 

- Ő meg hogy került ide? – fakad ki holtsápadtan. 

- Na de Leah. Hát szabad így fogadni egy vendéget? – kérdem gúnyosan. Sunyi pillantást veszek a lány anyjáról, fel sem tűnt neki az iménti gúny.

- Leah beszélgess szépen Christiannal, addig én hozok egy kis üdítőt – megvárom, amíg kimegy a nő aztán újra a lányhoz, fordulok. Az arca, ahogyan mered rám, minden pénzt megér. 

- Mit keresel te itt? – morog rám idegesen. Vállat vonok, úgy döntök, hogy ez a kérdés számomra nem igazán fontos szóval nem is válaszolok rá. 

- Tudod mit aranyom, ugyan ezt kérdezd meg kicsivel később. Mondjuk valamikor a halálom után – motyogom mosolyogva neki. – Biztosan válaszolni fogok neked rá. 

- Abbahagynád ezt végre? Miért jöttél? – nem lett szebb a napja a jelenlétemtől. Komoran mered rám, amitől az én arcom is elsötétül. 

- Figyelj, dög unalom ez a hely itt. És mivel te sem vagy sokkal emberibb, mint én, gondoltam lóghatnánk együtt. Néha azért igazán szorulhatna beléd is egy kis kedvesség – utalok eddigi beszélgetéseinkre.

- Kedvesség. Hát persze, mondja ezt az, aki szinte megállás nélkül tapló üzemmódban van – válaszolja, ezen én csak elmosolyodom. 

- Hékás, az lehet, hogy néha elszáll velem a ló, de én legalább nem viselkedem úgy veled, mint ezek itt – intek kezemmel az ajtó felé, amin néhány perce az anyja ment ki. Összevont szemöldökkel mered rám. Jó, ismerős szitu, és most szépen mindjárt eljátssza itt nekem a tudatlan kislányt. 

- Nem értem miről beszélsz – hogyne. Gondolom nekem ezt el is, kellene, most hinnem. Itt és most. Megcsóválom a fejem. Ha már hülyének akar nézni engem, legalább ne ennyire nyíltan tegye. Ez igazán sértő rám nézve. 

- Igazán leköteleznél, ha nem néznél végre ekkora baromnak. Azt hiszed semmit, sem veszek észre? Egyetlen rohadt kép sincs itt, amin te is szerepelnél. Nem is beszélve az anyádról, aki úgy bánik veled, mintha csak a baj lenne veled.

- Neked mindehhez semmi közöd – vakkantja még a szokottnál is mogorvábban. Megfordulok és az ajtó felé, megyek.

- Hát persze, hogy nincs – válaszolom visszaintve neki köszönésképpen. Rá bízom, hogy utánam jön-e vagy sem. 

- Christian, máris mész? – megfordulok és a lány anyjának a szemeibe, nézek. Kezeiben egy tálcát tart, amin üdítőkkel teli poharak sorakoznak. Túl sok a pohár, kiket akar ez megitatni? Bólintok kérdésére. Nyilván ennyivel nem fogja beérni, úgyhogy valamit mondanom is kell.

- Igazán köszönöm ezt a szívélyes vendéglátást, de most sajnos mennem kell. Még sok dolgom van. 

- Miféle dolog, ha szabad kérdeznem?

- Az új hobbimnak fogom szentelni a mai napomat. Tudja, a parthoz közel igazán szép kis halacskákat lehet látni – mondom Leah szemeibe nézve, bizonyára most tehettem még szebbé a napját. Mosolyogva megyek ki az ajtón, egészen a vörös Roveremig. 








 

 



Szerkesztve linka által @ 2013. 09. 24. 12:08:50


linka2013. 09. 03. 21:06:25#27204
Karakter: Christian
Megjegyzés: Leah-nak ( loraneko)


- Én nem annyira – motyogja, kezd mérges lenni a kicsike. Na csak összehozom magamnak, hogy ő is megutáljon örök időkre. És most eljátszom szépen a süketet.

- Elnézést mondtál valamit? – kérdem, mentségemre szóljon, hogy én igazán próbálkozom. Még azt is hozzátettem a mondatomhoz, hogy „elnézést”.

- Azt, hogy fordulj fel – szavainak nyomatékosítása érdekében még közel is hajol hozzám. Értem én e nélkül is. A legutolsó, amihez kedvem van most az, hogy felforduljak. Pár hónapja majdnem kinyírtam magam, de persze a szüleimnek is pont akkor kell hazajönniük, amikor semmi szükség rájuk.

- Bocs de nem akarok – mondom mosolyogva. Felmorran, de aranyos. Már indulna is tovább, nagyon le szeretne rázni engem, utána nyúlok és megragadom a karját. – Ne siess úgy picinyem, még nem fejeztem be.

- Én viszont befejeztem – mondja, aztán kihúzza karját az ujjaim közül. – idiótákkal nincs kedvem társalogni – mondja, erre én felnevetek. Ilyet még komolyan nem mondtak nekem. Kezd egészen érdekes lenni ez a lány. Mielőtt még újra menetelni támadna kedve elé, állok. – Ha elengednél, már itt se lennék – kezdek hinni neki, túlzott színpadiassággal odébb állok az útjából ő, pedig elrohan. Újra nevethetnékem támad, de legyűröm ezt az érzést, de azért még egy mosolyt engedélyezek magamnak. Úgy se látja.

- Én azért örültem – erre már azért megfordul, és gyilkos tekintettel néz rám. Esküdni mernék rá, hogy éppen a halálomat tervezgeti. – hogy megismertelek – teszem hozzá előbbi mondatomhoz. Egészen közel került a kékséghez, egy hullám csapja meg a lábát, ő, pedig rémülten szökken félre. Nocsak, talán fél a víztől? Na ne már. Milyen ember az, aki ilyen helyen él és fél a víztől. Szemeit rám emeli, én immáron mosoly nélkül figyelem őt, valami igazán különös benne. Nem tudom, miről árulkodhat számára az arcom de, elrohan. Eszem ágába sincs utána koslatni, annyira azért nem keltette fel az érdeklődésem, menekülésének az indoka.  Elindulok a kedvenc helyemre, ma már ittam eleget tömény italokból nincs szükségem egy újabbra, elmegyek, veszek egy sört magamnak. Már megint kezd tömeg lenni a partnak e szakaszán, elég a szemeimbe nézni az embereknek és már sietnek is tovább. Ki tudja, mit láthatnak rajtam, annyira nem vagyok rémisztő, hogy menekülni kelljen előlem. Lassú ráérős léptekkel sétálok a parton, út közben több szem is alaposan végigmér. Igen, az apámékat már egészen jól megismerték az itteni emberek. Mindenki jó barátjuk szeretne lenni. Nagyon kedvesek az itteni emberek, akiknek van pénzük, azokat nagyon szeretik. Valahogy az én ragyogó személyiségemmel még nem sikerült annyira kibékülniük.

- Már megint te? – ismerős nekem ez a vékony hang. Felnézek és elmosolyodom Leah láttán.

- Úgy látom valaki még mindig harapós kedvében, van – jegyzem meg, szokásomhoz híven gúnyos hangsúllyal. 

- Az aki csak meglát téged hányingert kap. Úgyhogy ne csodálkozz – morogja. Mégis mit tettem, hogy ennyire meggyűlölt engem?

- Oh köszi a bókot – válaszolom. Kezd lefagyni a kezem a sör miatt, hirtelen meggondolásból felé nyújtom a sört. – Nem kérsz? – kérdem, és még egészen illedelmes vagyok. A lány szemei elkerekednek, és hátrább húzódik. Most komolyan ennyire
ocsmányul nézek ki, hogy még egy sört sem képes elfogadni tőlem?

- Nem kérek kösz – válaszolja aztán, mintha nem lenne már így is eléggé világos számomra, hogy nem szeretne sört tőlem, hozzáteszi: - Tőled nem kell semmi – biztosan jó hülyének nézhet már így is engem de, nem érdekel. Szavai hallatán újra felnevetek. Tekintete találkozik az enyémmel, valami zavarhatja, talán én, vagy valami egészen más. Nem tudom. Elmegy mellettem esélyt sem adva ezzel arra, hogy megismerhessem őt. Vagy legalább megkérdezhessem mitől ennyire morcos. Felveszem a napszemüvegem és a parkolóba érve, beszállok a kocsiba és hazamegyek.

- Christian! Mit képzelsz te magadról? Hol voltál?

- New Yorkba – hazudom, angyali mosollyal.

- Komolyan kérdeztem Christian. Merre jártál?

- Miért érdekel ez téged ennyire?

- Mert valaki elvette a kulcsokat és a kocsim is eltűnt – mindketten tudjuk, hogy én vittem el a kocsiját. Minek futja feleslegesen a köröket, ahelyett hogy egyből a lényegre térne.

- Semmi baja a kocsidnak – morgom cipőmet ledobva és felmegyek a szobámba.

- Christian, még nem végeztünk. Gyere le és beszéljük meg ezt. Meg kell értened, hogy amit tettél az nem helyes. Nem viheted csak úgy el a kocsimat – megállok a lépcsőfordulóban és visszanézek.
 
- Nem helyes? Erről az egészről te tehetsz, te meg anya. Ha jobban figyelnétek rám, akkor nem történt volna meg ez.

- Anyádnak is és nekem is biztos állásunk van. Mi tartunk el téged, etetünk, öltöztetünk és taníttatunk. Nem várhatod el, hogy babusgassunk téged.

- Te soha az életbe nem babusgattál még engem. Csodaszámba ment, ha reggelente észrevettél egyáltalán. Úgy nőttem fel, hogy nem volt senki sem mellettem.

- Most aztán elég legyen ebből, nem zúdíthatod mindezt rám. Azt sem tudod, miket beszélsz, te még mindig csak egy felelőtlen önfejű kölyök vagy. Hálásnak kellene lenned, hogy itt élhetsz velünk.

– kiabál rám, esküdni mernék, hogy a halántékánál egy ér lüktet. Meggondolom magam, és ahelyett hogy a szobámba mennék lenyugodni, lerobogok a lépcsőn és elhaladva mellette is, kirohanok az ajtón. Nem viszem magammal a kocsi kulcsot, had örüljön, megtarthatja azt a tragacsot magának. Nekem ugyan nem kell. Futva teszem meg azt a távot, ami a házam és a part között van. Mély lélegzetet veszek és felnézek a sziklaszirtre. Valahol kell, legyen egy kis ösvény, amin feljuthatok oda.  Körbenézek és meg is, találom az ösvényt egy terebélyes cserje takarásában. Odébb tolom az ágakat és ruhámra fittyet hányva, elindulok a szikla tetejére. Zsebemben megcsörren a telefon. Nem veszem fel, tudom ki az, és egyáltalán nem vagyok kíváncsi a hangjára. Talpam alatt megmozdulnak a kavicsok, megkapaszkodom az egyik ágba, nehogy felbukjak. Odalentről hangos zsivaj hallatszik, mindenki vidám és hangos. A tenger fölé hajló sziklaszirt tetején állok aztán egészen a peremig lépkedve, lerúgok pár követ. Felsóhajtok. Leguggolok, bal kezemmel megtámasztom magam a másik szabad kezemmel, pedig zsebembe nyúlva kiveszem a telefonom és egy nagy lendítéssel a vízbe, hajítom. Most aztán hívhat, aki akar. Eddig nem hiányoztam otthon senkinek, ezután is legyen így. Talpra állok és egy lendületes mozdulattal lángra, lobbantok magam körül mindent.  A vöröses és narancsos lángok engem is körülölelnek, mintha égnék. És én mégsem perzselődöm meg. 

- Christian! Gyere el onnan, mi a fenét művelsz? – szemeimet a tőlem nem messze álló alakra szegezem. Mégis mit keres ő itt?

- Pecsenyét sütök – válaszolom szárazon, szinte oda sem figyelek, arra mi hagyja el a számat. Na most akkor magamat szépen lepecsenyéztem. Felsóhajtok és újra a lányra, nézek. Még mindig engem figyel, jobban mondva a bőrömet, nyaldosó lángokat. Nem nyújthatok valami hétköznapi látványt.

- Ezt… ezt itt te tetted? – kérdi meglepődve és kezével a tűz felé, int. Bólintok. Felesleges lenne tagadnom bármit is, hiszen ő eleve úgy tehette fel a kérdés nekem, hogy már tudta a választ.

- Igen, ha csak nem látsz még valaki mást idefent rajtunk kívül. 

- Hogyan vagy képes minderre? – és még csak nem is leplezi kíváncsiságát. Na jó, ha az ő helyében lennék én is, megkérdezném ezt magamtól. 

- Radioaktív sugárral szennyezett hulladékba estem – válaszolom és egy sunyi mosolyt, villantok rá.

- Ne szórakozz. Én ezt most komolyan kérdeztem.

- El vagy te tájolva aranyom, ha azt hiszed válaszolni, fogok egy ilyen kérdésre – mondom és hátrább lépek. Talpaim alatt megcsikordulnak a kavicsok, vállam felett nézek hátra, a szikla peremén állok. 

- És most mi a terv? – von kérdőre. Semmitmondó tekintettel figyelem őt, most az egyszer semmi humoros nem jut eszembe, úgyhogy az igazat mondom.

- Hogy te elmész, és hagysz leugrani - válaszolom egyszerűen.

 


linka2013. 08. 20. 16:29:56#26984
Karakter: Christian
Megjegyzés: Leah-nak ( loraneko)


 Ébresztőórám ricsajára kelek, végigtapogatom az ágyam melletti kisasztalt, aztán az órát nekivágom a szemközti falnak. Felülök, félrekotrom a takaróm, és szemügyre veszem az apró darabokat, amik kipattantak az ütközés következtében. Valószínűleg vennem kellesz egy újat. Talpra kecmergek, beletúrok vöröses tincseimbe, aztán felöltözöm. Felkapom a mobilom és lerobogok a lépcsőn. Anyámék az asztalnál ülnek, első megdöbbenésemen túllépve én is a konyhába megyek és a rozsdamentes hűtőből kiveszem a reggelim. Vagyis kivettem volna, ha a szüleim hagytak volna nekem bármit is. Vállam felett pillantok hátra, mindketten gondolataikba merülve merednek maguk elé. Izgalmas.

 

- Jó reggel Christian – köszönök magamnak aztán újra rájuk pillantva várom a hatást. De semmi. – Történt valami érdekes tegnap este? – még mindig semmi válasz tőlük. Szóval továbbra is érdeklődöm saját magam hogyléte felől. – Kérsz valamit enni?

 

- Christian volnál szíves ideadni a sót?

 

- Észrevetted hogy én is itt vagyok? Már boldog emberként halok meg.

- Hányszor kell még neked elmondanom, hogy dolgozunk. Mi nem tehetjük meg azt, hogy egész nap csak lógatjuk a lábunkat mint te – szemöldököm felvonva megyek anyám háta mögé, hogy meglessem mi is az a fontos munka amit éppen csinál. Laptopja fölé görnyed, és - hű az anyját -, nem is tudtam hogy neki az e-bay olyan fontos munka. Felsóhajtok és elveszek egy almát a tálcáról, most már csak valahogyan a partra kellene lejutnom.

 

- Mégis hova készülsz, fiatalúr?

 

- Eddig nem érdekelt az életem, most se érdekeljen.

 

        - Christian! – anyám hangja élessé válik. Intek neki köszönésképpen. Elvigyorodom és kilépek a szabadba. Nem áll szándékomban buszozni, úgyhogy apám kocsijával megyek. Úgy is van mivel mennie, csak nem hal bele, ha ezt elviszem. Beszállok a vörös Roverbe. Beindítom és elhajtok a gondnok előtt, aki tátott szájjal mered utánam. Lenyomom a műszerfalon azt a gombot, ami a kaput nyitja előttem. Így belegondolva egész jó ötlet volt ezt beszerelni. Amint kiérek a birtokunk udvaráról, rálépek a gázra. Ilyen sebességgel egész hamar leérek a partra. Leparkolok vele, felveszem a napszemüvegem, és már megyek is. Olyan 10 körül lehet, de már most tömeg van, eljátszadozom a gondolattal, mi lenne, ha egy sövény égetnék magam előtt. Valószínűleg hamar kiürülne a partnak ez a szakasza. Zsebre dugott kezekkel ballagok a barlangok felé, arra azért annyian nem szoktak császkálni. Legalábbis amikor én ott vagyok. Valamiért nem igazán vagyok közkedvelt itt, a turisták is csak addig érdeklődnek irányomban, amíg meg nem ismerik elbűvölő modoromat. Lehunyom szemeim egy pillanatra aztán egy vékony test, csapódik nekem. Szemüvegem leveszem, és ingembe akasztom, aztán lepillantok a földre. Mert hogy ugyebár nekem eszem ágába sem volt elkapni a lányt. Gúnyos mosollyal figyelem döbbent tekintetét aztán egy nemes egyszerűséggel átlépek fölötte és megyek tovább. Vagyis mennék, ha nem kapná el a nadrágom szárát. Nocsak, ilyen hamar talpra állt? Ja nem, még mindig a földön csücsül. Hát, ha neki az ott kényelmes.

 

- Mégis ki vagy te és mit képzelsz magadról? – von kérdőre. Mosolyom kiszélesedik, megfordulok, hogy szembe nézhessek a lánnyal. Nem csodálom, hogy nem vagyok ismerős neki, vagy úgy 3 hete költözhettem ide a szüleimmel. És én már kezdtem azt hinni, hogy az idevalósiak már mind ismernek engem. Vajon ide valósi? Egészen különleges lány, sötét tincsein kékes fényben csillannak meg a nap sugarai.

 

- Drága arról én igazán nem tehetek, hogy te nem látsz a szemedtől – a lány, merő megvetéssel néz rám, ha lenne okom és kedvem, akkor talán még el is szégyellném magam. Nos se okom, se kedvem úgyhogy, tőlem aztán ne várjon semmiféle megbánást.

 

- Látom a segítségnyújtás ismeretlen fogalom neked – morogja tincseibe túrva. Azt hiszem éppen a hajába került port, próbálja kiseperni.

 

        - Magadtól is fel tudsz állni. Miért vagy ilyen szerencsétlen.

 

        - Először is, te is kikerülhettél volna engem. És ne merj leszerencsétlenezni. Nem vagy te egy csöppet bunkó?

 

        - Nem tudom. Szerinted bunkó vagyok? – ujjaimmal végigszántom tincseim, nem igazán segítek a hajam helyzetén ezzel. Egyszerűen megszokásból teszem.

 

        - Igen, szerintem bunkó vagy – elgondolkodom ezen. Sok választási lehetőségem van arra mit is mondhatnék neki. Aztán választom az aranyérmeset.

 

        - Nem. Nem bunkó vagyok, hanem Christian. De ha már ilyen jól megismerkedtünk, azt is megtudhatom, te ki vagy?


 Egy pillanatig semmit sem szól, és még mindig a homokban ül. Nem unja még? Felsóhajtok, és kezemet nyújtom neki. Nem áll szándékomban egész álló nap itt szobrozni mellette. Szikrázó szemekkel néz engem, aztán elfogadja segítségem és talpra áll.

 

        - Leah Brams – feleli szárazon.

 

        - Nos Leah örültem az ismerkedésnek – szavaim ugyan olyan gúnyos hangnemben csendülnek mint eddig. Erről nem tehetek, már annyira hozzászoktam.




















 



Szerkesztve linka által @ 2013. 08. 20. 17:11:02


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).