|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Andro | 2010. 11. 11. 15:30:27 | #9245 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (kis sárkánykámnak)
Reggel arra ébredek, hogy Cel mocorog mellettem, majd óvatosan megsimogatja az arcom.
Ujjaim akaratlanul mozdulnak, és arcát kezdem simogatni. Végigsimít az ajkaimon, mire finoman megpuszilom az ujját. Ijedten rántja el a kezét, mire felkuncogok. Kis ijedős sárkányka.
- Jó reggelt! – mondom, majd felnyitom a szemeimet, és ránézek. - Ennyire megijesztettelek? Ne haragudj – mosolygok, mire magamhoz húzom. Olyan aranyos.
- Neked is jó reggelt! – suttogja.
- Jól aludtál?
- Nagyon, köszönöm – feleli mosolyogva. A nyakába szimatolok, majd belecsókolok. Érzem, ahogy elpirul, de nem húzódik el. Illata bódítóan hat rám.
- Olyan finoman illatod… szeretem érezni – sóhajtok fel vágyakozva.
- Zavarba hozol – suttogja halkan. Ő van zavarban, azok után, amit tegnap tettünk?
- A tegnap este után még zavarba jössz a közelségemre?
- Nem. A kedvességed miatt, mert ehhez nem vagyok hozzászokva – suttogja halkan, mintha szégyenkezne. Nem bánhattak eddig túl jól vele, ha ennyire zavarba hozza néhány kedves szó, vagy gesztus.
- Nem is kérdezem meg, hogy miért – sóhajtok fel megint, majd elengedem, és felkelek.
A konyhába megyek. Ideje valami reggelit is összeütnöm neki, meg magamnak. Előveszek pár szelet szalámit, egy kis sajtot, zsemlét, és magamnak is kikészítem a tojást, nyers húst. Én csak ezt szeretem. Meghallom Cel lépteit a hátam mögött, de nem fordulok meg, mert éppen teát főzök reggelihez. Hirtelen Cel ölelő karjait érzem a derekamon. Fél, mert reszketnek a kis kezei. Mitől félsz, kicsim?
- Sajnálom… sajnálom… sajnálom… - ismételgeti, mire megszorítom az egyik kezecskéjét, de nem fordulok meg. Nem értem, miért kér bocsánatot, nem bántott meg semmivel.
- Nincs semmi baj, oké? – mondom fura hangon, majd felé fordulva finoman eltolom. Így nem tudok mozogni, ha fog.
- Nem akartalak megbántani… én csak nem tudom, hogy hogy szokták ezt. Sosem voltam… nem álltam közel senkihez… soha. És nekem ezt nehéz megszokni… - nem szólok, csak rámosolygok, és magamhoz ölelem. Kis butám, hát ezért félsz?
- Mondtam, hogy semmi baj – sóhajtom a fülébe. Megőrjít az illata, itt helyben le tudnám teperni, főleg, hogy meztelenül áll előttem. De muszáj türtőztetnem magam. - Reggelizzünk – váltok témát, majd leültetem és eléteszem a kaját, hadd egyen. Olyan vékony, mint a hét szűk esztendő. Fel kell táplálnom. - Arra gondoltam, hogy reggeli után beszélgethetnáénk egy kicsit az alakváltásról – szólalok meg. Muszáj róla beszélni, mert ahogy én érzem, semmit sem tud róla.
- Muszáj? – kérdi összerezzenve.
- Nem zárhatod ki a dolgot. Alakváltó vagy, ha nem tanulsz róla semmit, soha nem fog változni semmi – dorgálom meg finoman. Ő sóhajt, de nem ellenkezik. Helyes, nem is szeretem, ha ellenkeznek. - Akkor ezt megbeszéltük.
~*~
Reggeli után a nappaliba megyünk. Leülünk a kanapéra, és megfogom a kezét. Fél, és meg is értem a félelmét. De muszáj ezt szóbahozni.
- Mennyit tudsz erről az egészről?
- Hogy rossz és bántottam… nem. Megöltem anyuékat miatta – sóhajt fel. De nem sír, látom, mennyire erősen próbálkozik nem sírni. Erős akar maradni.
- Nem, ez nem feltétlenül rossz dolog, Celestian – simítom meg a karját. A bőre puha és selymes. - Emlékszel az én alakomra?
- A párduc, persze – bólint komolyan.
- Először féltél tőle, igaz? – újabb bólintás. - Akkor megmutatom újra, rendben? – egy szempillantás alatt alakulok át fekete bundájú, sárgaszemű párduccá.
Először összerezzen, de nem is vártam mást. Leülök, és fejemet az ölébe hajtom. Néhány pillanatig semmi, majd hirtelen azt érzem, hogy megsimogatja a fejem. Jólesik, de nem tudom neki elmondani, így ehelyett megnyalom a kezét, amin már mosolyog. Pár perc múlva visszaváltozom, és már ismét emberi alakban térdelek előtte.
- Látod, nem is olyan félelmetes, igaz?
- Egyáltalán nem – mosolyog rám kedvesen, mire elkapom, és adok neki egy szenvedélyes csókot. - Deh… én nem tudom így irányítani. Sőt… sehogy sem tudom irányítani.
- Épp ezt fogjuk megtanulni, rendben? – bólint, majd végigsimít az arcomon. Aztán a fülbevalóimon akad meg a keze. Összerezzenek.
- Ezek honnan vannak? – kérdi lágyan, mire a tekintetem elsötétül, és eltolva magamtól Celt, felállok, majd arrébb sétálok.
- Nem akarok erről beszélni – morgom dühösen.
- Sajnálom – sóhajt fel, majd eltűnik a hálóban.
A kanapéra ülök. Nem akarok erre gondolni. Minek hozta szóba újra? Istenem! Mikor már éppen kezdett minden jól alakulni. Yuuji… könnyek szöknek a szemembe. Ha akkor nem ölik meg… De már amúgyis halott lenne. Miért kellett Celnek szóba hoznia? Yuuji… Halkan sírni kezdek. Régen nem sírtam már, de most elég volt egyetlen kérdés, hogy ismét eszembe jusson a mosolya, a tekintete, a nevetése, az érintése, a csókjai. Minden eszembe jut, holott így is évek kellettek, mire végre magamra találtam. Zokogni kezdek, már nem is érdekel, Cel meghallja-e.
Nem tudom, mennyi ideig ülök ott, mikor két ölelő kart érzek meg a nyakam körül. Önkéntelenül is bújok hozzá. Egy kéz lágyan simogatja a vállam, próbál megnyugtatni, de nehezen megy. Végül lassan megnyugszom, és felnézek. Cel könnyáztatta arcával találom szemben magam.
- Én… sajnálom Ren – suttogja. – Ne… ne haragudj… én…
- Semmi baj – rázom meg a fejem. – Nem te tehetsz róla – törlöm le a könnyeit. – De… még nem vagyok kész róla beszélni.
- Megértem – bólint.
Az ölembe húzom. Reszket, fél, hogy bántani fogom, de csak ölelem őt. Rá van most szükségem, hogy lenyugodjam, akármennyire is kiabáltam vele az előbb, akármennyire is kegyetlen voltam vele. Kezdek hozzá kötődni, ami veszélyes. Ő is Yuuji sorsára juthat, ha nem vigyázok rá.
- Te se haragudj – suttogom halkan. – Nem lett volna szabad rád förmednem. De ez egy nagyon fájó emlék, amiről nem szívesen beszélek.
- Ha készen állsz rá, meghallgatom – csókolja meg a nyakam. – Én itt leszek, ha nem dobsz el.
Szorosabban ölelem magamhoz. Hogy tudnám eldobni őt magamtól? Hosszú idő óta ő az első, akit megtűrök magam mellett.
~*~
Lassan eltelik a két hét. Cellel rengeteget beszélgetünk az alakváltásról, sokat hallgatunk zenét, én napközben dolgozom, míg ő otthon vár. Tudom, hogy hamarosan tovább kell állnunk. Máris túl sokáig éltem itt. Ha a munkának vége, és Cel is átváltozott, egy kisebb városba fogunk költözni, valami erdő mellé, ahol tó is van. Cel szereti a vizet. Érzem, hogy fél. Főleg, mert ma éjjel telihold van. Hála égnek, ma van az utolsó nap.
- Ren! – lép oda a munkavezetőm a munkanap után. – Valóban nem maradsz? Jó munkaerő vagy, szívesen alkalmaználak továbbra is.
- Sajnálom, de nem tehetem – hajolok meg. – Köszönök mindent, amit értem tett! Viszontlátásra!
- Minden jót! – hajol meg, majd egy fehér borítékot ad át nekem. – A fizetséged. Remélem, még összefutunk.
Bólintok. Ha egy lehetőség van, nem akarok visszatérni ide egyhamar. Azt akarom, hogy elfeledjenek. Átvedlek, majd elindulok haza. Sietnem kell, a nap néhány órán belül lenyugszik, és előtte kell kiérnünk a parkba. Van egy nem messze onnan, ahol lakunk. Cellel kiválasztottunk egy helyet, amely elég messze van mindentől, és a közelben egy tavacska is van. Jó hely lesz, bár attól függ, Cel mekkora sárkánnyá alakul. A termetéből ítélve nem lehet olyan nagy, de ki tudja. Én is át fogok változni, hiszen meg kell majd fékeznem.
Mikor hazaérek, Celt a nappaliban találom. Szorong, szinte érzem a fenevad szagát, amely kitörni készül belőle. Mikor meglát, remegve néz rám. Sír.
- Mennünk kell – lépek oda hozzá, és a karjaimba veszem. – Ne félj, minden rendben lesz.
- És… és ha… ha… mégsem? – néz rám könnyes szemekkel. – Mi lesz ha… bántalak?
- Nem fogsz – mondom határozottan. – Megfékezlek, ígérem. Ott leszek végig veled, míg le nem nyugszol. Bízz bennem!
Bólint, de látom, mennyire fél. Nem csoda, eddig senki sem volt vele, minden átváltozást egyedül élt meg, segítség, támogatás nélkül. De meg fogja tanulni, hogy uralja az erejét, hogy bármikor át tudjon változni, ha muszáj. Szorosan bújik hozzám, amikor kilépünk az utcára. Már lassan alkonyodik. Érzem, ahogy Cel összerándul. Sárkánya már mocorog, érzi az éjszakát, a teliholdat. Gyönyörű éjszakánk lesz. Ha lenne itt a közelben egy fészek, elmehetnénk oda, de jelenleg nem érzek egyet sem a közelben. Másrészt, talán be sem fogadnák, megölnék, amilyen apró és törékeny.
- Ren… - suttogja. – Félek… a… a sárkány…
- Tudom. Mindjárt ott leszünk – mondom, és lerakom. Leveszem a ruháimat és átváltozom.
Morgással jelzem, hogy üljön a hátamra. Megteszi, én pedig rohanni kezdek. Szorosan kapaszkodik, de így is majdnem leszáll az éjszaka, mire a kijelölt helyre érünk. Leszáll rólam, zilál, verejtékezik, és egy fának támaszkodva vetkőzik le. A Hold lassan feljön az égre, és én egy fa mellé ülve, de ugrásra készen várva látom, ahogy átváltozik.
Hirtelen négykézlábra hull, majd morogni kezd. Feje megnyúlik, kezei karmos lábakká válnak, hátából két hatalmas szárny tör ki, mire felüvölt. Fájhat neki. Én ugrásra készen helyezkedem el, megfeszülök, mint egy nagy macska, mialatt bőre szürkésfekete színre vált. Hamarosan egy sárkány áll előttem négykézláb, amikor az átalakulás befejeződik. Még én is megremegek. Nem olyan nagy, a többihez képest apró sárkány, de akkor is veszélyes. Rám néz, sötétkék szemeiben düh, harag, semmi emberi vonás. Ordít egyet, kitátva száját, majd farkával felém csap.
|
| Rauko | 2010. 11. 09. 16:25:20 | #9202 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ párducomnak
- Csak aludni? Vagy valami mást is akarsz? - kérdezi csillogó szemekkel. nem is nagyon tudom hirtelen mire vélni… talán ő is kíván engem?
- Hát… - suttogom, de nincs időm többet reagálni, hiszen már a lábaim között is térdel, és mire felfognám, hogy mire is készül, már bele is kezdett.
Miközben farkincámat kényezteti ajkaival, ujjai bebarangolják combjaimat, mindent, amit elér, aztán kienged ajkai közül, és ujjaival folytatja. Abban keresek kapaszkodót, amiben tudok: benne. Belemarkolok a hajában a vállaira teszem a kezem… Annyi inger ér egyszerre és minden olyan gyorsan történik, hogy már csak arra eszmélek, hogy elélveztem. Ő vetkőzni kezd és vágytól remegő hangon közli, hogy itt és most akar, én pedig rábólintok, hiszen én is akarom. Érezni szeretném őt… jelenleg semmire nem vágyom ennél jobban.
Csókol, simogat; a nyakamat, a mellkasomat, a hasfalamat, az oldalamat és a combjaimat is bejárják ujjai. Én is tenni szeretnék érte, így bátortalanul ugyan, de kitapintom combját, mire válaszként a fenekembe markol, mire még az eddigieknél is hangosabban nyögök fel. A földre huppanunk, mellbimbóimat és farkincámat kezdi kényeztetni, de egyre nehezebben bírom. Mikor ezt tudatom vele, kezemet a saját farkára vezeti és egy pillanatra ledöbbenek. Hatalmas! Hogy fog ez…? Huh…
Tágtani kezd. Kicsit fáj, és kellemetlen emlékeket ébreszt bennem, de most nem zavar, csak vele szeretnék lenni… csak adni szeretnék neki valamit. Mikor már elég jónak érzi, feláll, magával húz, a hátamat a falnak támasztja és az ölébe kapva hatol belém. Nem erőszakos, nem bánt, lassan és finoman próbál testembe férkőzni. Nyögök, sóhajtozok karjaiban, teljesen átadva magam neki. Arra is alig eszmélek, mikor pózt váltunk, és hátulról hatol belém újra, miközben én a falnak támaszkodom. Ahhoz képest, hogy mennyire féltem tőle, ez mennyei! Ahogy magamban érzem, közben pedig kezével farkincámat is kényeztetni… hihetetlenül jó! Nem is bírom sokáig, de ő sem. Egy nagyobb lökés után belém élvez, én meg a csempére, majd fáradtan hanyatlom a földre, és már csak arra van erőm, hogy hozzábújjak és megköszönjem.
Legközelebb a hálóban eszmélek annyira, hogy beszélni tudjak.
- Velem maradsz? – kérdezem reménykedve.
- Veled. Megtanítalak erőssé válni, hogy ne félj a képességeidtől – suttogja kedvesen. – Két hét múlva telihold.
- Tudom. Félek a teliholdtól. Mi lesz, ha… ha megtámadok valakit? Egy embert például?
- Vigyázni fogok, hogy ne így legyen. Majd kimegyünk egy parkba. Sok van itt Tokióban. Hatalmasak, ahol el tudsz bújni, ha eljön az idő. De ott leszek veled. Nem kell félned. Ígérem, Cel. - Hiszek neki… hinni akarok neki….
Reggel korábban kelek fel, mint ő. Nem merek nagyon megmozdulni, hiszen olyan békésen alszik… nincs szívem felkelteni azzal, hogy mocorgok. Csak nézem, hiszen az arca felém van. Olyan furcsa. Olyan kellemes, hogy velem van, mégis rettegek mellette lenni és bárkihez is, bármilyen formában kötődni. Mi lesz, ha egyszer átváltozom, és megölöm? Bele is halnék a bánatba, ha még valakit elvesztenék, akit szeretek.
Ujjaim akaratlanul mozdulnak, és arcát kezdem simogatni. Amikor végigsimítok ajkain, kedvesen megpuszilja az ujjam, de megijedek és elrántom a kezem, ő pedig, még ki sem nyitotta a szemét, de felkuncog.
- Jó reggelt - mondja még kicsit rekedtes hangon, aztán rám elemi fekete szemeit. - Ennyire megijesztettelek? Ne haragudj - mosolyog, majd közelebb húz magához.
- Neked is jó reggelt - suttogom.
- Jól aludtál?
- Nagyon, köszönöm - felelem mosolyogva. Hirtelen beleszimatol a nyakamba, és bele is csókol. Kissé elpirulok a gesztusra és nem is nagyon értem, aztán elhúzódik és rám pillant.
- Olyan finoman illatod… szeretem érezni - sóhajt fel.
- Zavarba hozol - suttogom köldökig pirulva.
- A tegnap este után még zavarba jössz a közelségemre?
- Nem. A kedvességed miatt, mert ehhez nem vagyok hozzászokva - suttogom halkan. Szégyellem magam.
- Nem is kérdezem meg, hogy miért - sóhajt fel megint, de most szomorúbban, majd kikel mellőlem az ágyból és a konyha felé megy. Egy alsó van rajta, rajtam semmi. Ahogy ezt konstatálom, megint elpirulok, de nem nagyon gondolkodom. Felpattanok, és úgy, ahogy vagyok, teljesen meztelenül indulok utána. A konyhapult előtt áll, neki támaszkodva, nekem háttal. Megállok mögötte. Biztosan hallotta vagy érezte, hogy jövök, mégsem reagál a közelségemre semmit. Ez kicsit fáj is, de megértem. Ő próbál kedves lenni, én meg képtelen vagyok neki megnyílni, még… még az után sem, ami kettőnk között történt.
Pár pillanatig csak állok mögötte, mozdulatlanul, aztán odarohanok, és hátulról ölelem meg. Nem tudom, miért teszem, miért meztelenül, miért vártam meg ezzel, hogy megsértsem…
- Sajnálom… sajnálom… sajnálom… - ismételgetem, mire megszorítja az egyik kezemet, de nem fordul meg azonnal.
- Nincs semmi baj, oké? - kérdezi furcsa hangon, majd végre eltol, és felém fordul, majd visszaránt magához.
- Nem akartalak megbántani… én csak nem tudom, hogy hogy szokták ezt. Sosem voltam… nem álltam közel senkihez… soha. És nekem ezt nehéz megszokni. - Végül nem szól, csak a szemembe néz, halványan elmosolyodik és maghoz ölel.
- Mondtam, hogy semmi baj - sóhajtja a fülembe, de mégis… valahogy megkönnyebbültnek érzem a hangját. Vagy csak beképzelem? Előfordulhat. - Reggelizzünk - dobja fel az ötletet, majd leültet az asztalhoz, és hozza is nekem a felvágottat, a sajtot, a zsömlét, magának meg nem is tudom… nyers hús? Az illatából ítélve talán az, de nem mernék megesküdni rá. - Arra gondoltam, hogy reggeli után beszélgethetnáénk egy kicsit az alakváltásról - szólal meg.
- Muszáj? - kérdezem összerezzenve.
- Nem zárhatod ki a dolgot. Alakváltó vagy, ha nem tanulsz róla semmit, soha nem fog változni semmi - dorgál meg finoman, és tudom, hogy igaza van. Felsóhajtok. - Akkor ezt megbeszéltük.
*
A kanapén ül, én mellette, a kezemet fogja.
- Mennyit tudsz erről az egészről?
- Hogy rossz és bántottam… nem. Megöltem anyuékat miatta - sóhajtok fel. Nem, most nem fogok sírni, erősebbé kell válnom, hogy Ren mellett maradhassak!
- Nem, ez nem feltétlenül rossz dolog, Celestian - simítja meg karomat. - Emlékszel az én alakomra?
- A párduc, persze - bólintok.
- Először féltél tőle, igaz? - Bólintok. - Akkor megmutatom újra, rendben? - Egy szempillantás alatt alakul át, és áll a kanapé előtt egy nagy, fekete bundás párduc. Először összerezzenek. Leül, a fejét az ölembe hajtja. Valahogy akaratlanul is mozdul a kezem, és megsimogatom a fejét. Aztán megnyalja a kezemet, és ekkor már mosolygok. Pár perc múlva visszaváltozik és már emberként térdel előttem.
- Látod, nem is olyan félelmetes, igaz?
- Egyáltalán nem - mosolygok kedvesen, mire felhajol, és kapok egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot. Deh… én nem tudom így irányítani. Sőt… sehogy sem tudom irányítani.
- Épp ezt fogjuk megtanulni, rendben? - Bólintok, majd végigsimítok az arcán, és megakad a kezem… Fülbevalók?
- Ezek honnan vannak? - kérdezem a lehető legkedvesebben, mosolyogva, de neki egy pillanat alatt komorodik el az arca, eltol és elsétál tőlem.
- Nem akarok erről beszélni - morogja felém, én pedig… rosszul érzem magam.
- Sajnálom - sóhajtok fel, majd a hálóba megyek, magamra zárom az ajtót, és a takaró alá bújok. Megint bántottam, pedig annyira, de annyira nem szerettem volna…
|
| Andro | 2010. 10. 13. 16:19:01 | #8588 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (kis sárkánykámnak)
Végül enyhül a sírása, és el is hallgat, így össze tudunk készülődni és el is indulunk. Azonban ahogy kilépünk, Celestian rémülten kap a karom után és szó szerint belém kapaszkodik, így húznom kell magam után. Végül megállok, és ránézek. Látszik, hogy rettentően fél az emberektől, pedig nem is tudják, hogy mi ő.
- Celestian, valami baj van? – kérdem kedves hangon.
- Én… én… csak félek. Ne haragudj – suttogja, mire az álla alá nyúlva emelem fel a fejecskéjét. Közel hajolok hozzá, hogy megremeg, és arca gyönyörű, vörös színt ölt. Ajkaim alig pár centire vannak az övétől és érzem, ahogy kezecskéjét a vállamra teszi.
- Cel… - suttogom mély hangon.
Megölel és hozzám bújik, fejét a nyakamba hajtva. Én a derekát ölelem át és gyengéden belecsókolok puha nyakának bőrébe. Olyan finom illata van, a bőre lágy, mint a meghámozott lágy tojás. Bódító ez a gyerek.
- Ne haragudj, én erre… még nem vagyok kész – mondja, és eltávolodik.
- Te ne haragudj! Kicsit magával ragadott a pillanat – mondom, mire egy csókot nyom ajkaimra. Teljesen ledöbbenek. - Értem. Akkor majd… szólj, ha kész vagy. Rendben?
Bólint, majd indulunk tovább. Nemsokára egy hatalmas üzlethez érkezünk. Érzem, hogy Cel megremeg, és itt rengeteg ember van, félni fog tőlük. Elállok.
- Figyelj! Itt sok ember lesz. Ne kóborolj el, rendben? Ha valami baj van, csak szorítsd meg a kezem – bólint, majd belépünk. Azonnal érzem, hogy ledermed és mikor ránézek látom, szemei könnyesek és fél. Erősen kapaszkodik belém, mire azon nyomban megfordulok és kimegyünk. - Ne félj! Itt vagyok, oké? De nem menekülhetsz előlük örökké – ölelem meg. Hiszen én is folyton menekültem, de rájöttem, nem tehetem. Hiszen az örökös menekülés semmit sem old meg.
- Menjünk vissza.
- Biztos vagy benne?
- Igen! – hangja határozottan cseng, így visszamegyünk.
Cel ide-oda forgatja a fejét. Látszik, sosem járt még ilyen helyen. De akkor hol él ez a gyerek? Az utcán, magányosan, mindentől távol? Úgy tűnik. Mindent megnéz, megszimatol, én pedig hagyom egy kicsit. Lassan haladunk, de végül elérünk egy ruhaboltig, ahová betérek. Cel pedig követ. Kedves, fiatal eladólány siet elénk és meghajol.
- Segíthetek, uraim?
- Nem, köszönjük – felelem és nézelődni kezdünk.
Cel végül kap három nadrágot, meg egyet otthonra is, pár pólót, pulcsit és két pár cipőt is. Végül hazafelé vesszük az irányt. Ő viszi a kisebb dobozkákat, én a nagyobbakat
~*~
Hazaérve kipakolja a ruháit és egyenként néz meg minden egyes darabot. Én eközben az egyik szekrényt nézem át. Ki kell pakolnom.
- Kipakolok egy szekrényt, várj. Akkor oda be tudod tenni a holmidat – mondom, majd nekilátok a pakolászásnak. Csak az én cuccaim vannak benne, így nem lesz sok dolgom. Nekem sem igen van sok cuccom.
- Elszaladok zuhanyozni – sikít fel hirtelen és vörös pofival rohan a fürdő felé.
Kis aranyos. Kipakolom neki a szekrényt, majd egy ördögi gondolattól vezérelve fogom magam, és belépek a fürdőbe. Elhúzom a zuhanyfülke ajtaját és Cel mögé lépek, majd átölelem a derekát. Megfordul és rémülten pislog rám, de amikor látja, hogy csak én vagyok az, kissé megnyugszik, én azonban észreveszem merev farkincáját. Úgy látom, hangulatban van a kicsike, jó lesz leápolnom, mielőtt eldurran nekem. Hozzáhajolok és magam felé fordítva a fülébe suttogok.
- Mit szólnál, ha megcsókolnálak? – nézek rá kiváncsian.
- Nem tudom… - feleli őszinte tekintettel, mire ajkaimat az övére tapasztom. Gyengéden csókolom meg, mégis szenvedélyes vagyok, és érzem, hogy ő egyre keményebb odalenn. Közelebb jön hozzám, majd karjaival átöleli a nyakamat, miközben a víz zubog rám. A ruhám átázott, de kit érdekel? Hosszú idő után válunk csak el, ő pedig csillogó szemekkel néz rám. - Nem aludnál velem ma éjjel? – kérdi reményekedve. Igencsak ki lehet éhezve már.
- Csak aludni? – nézek rá pajkosan. – Vagy valami mást is akarsz? – kérdem.
- Hát… - arca gyönyörű, mélyvörös színt ölt, én pedig kibontakozom öleléséből.
Még fel sem ocsúdik, én már lábai között vagyok, majd mire szólhatna, már számba is veszem apró, de annál ízletesebb farkát, miközben egyik kezemmel a combjait ingerlem, a másikkal heréit masszírozom gyengéden. Óvatosan szívom meg a farkát, mire nyögve túr bele a hajamba. Ez igen. Érzem, ahogy farka egyre keményebb és keményebb a számban, ő pedig be is mozdul, hogy egészen a számba fogadhassam őt. Hímtagja ízletes, és mikor kiveszem számból, hogy heréit is megnyaljam, kezem a farkára téved és gyengéden simogatni kezdi. Végül combjait is végigcsókolom, végignyalom. Egyre hangosabban nyög, hangja valódi zene füleimnek és érzem, saját férfiasságom is kezd egyre nőni, a nadrágom egyre szűkebb és lehet, itt és most fogom őt megkapni, nem várok estig. Újra számba veszem farkát és hamarosan számba élvez, magja a torkomig lövell, és mikor ránézek a szopás után látom, hogy zilál, arca gyönyörű vörös színt ölt. Lábai remegnek, így felállva meg kell őt tartanom fél kézzel, míg másik kezemmel leveszem a ruhámat és megcsókolom édes ajkait.
- Kívánlak, Celestian – suttogom halkan, leheletem forró páraként lövell ki a számból. – Itt és most. Nem tudok várni estig.
- Tudom – suttog ő is, mellkasomnak támaszkodva. – Én is akarlak, Ren. Akarom, hogy belém törj, és akarok a tiéd is lenni.
Felemelem a fejét, újra megcsókolom, mialatt egyik kezemmel tartom őt, másikkal gyengéden végigsimítok a hátán, oldalán és a mellkasán, majd a nyakán, és miután elszakad tőle az ajkam, apró csókokkal borítom el nyakát, apró nyögéseket csalva ki gyönyörű, kívánatos ajkai közül. Engem is feltüzel a hang, még inkább puha kis ujjai, amelyek a lábaim közé csúsznak és a combjaimat simogatja. Válaszként a fenekébe markolok, mire felnyög és felsóhajt. Leültetem a földre, nem törődve a vízzel, mely még mindig folyik, és megcsókolom a mellkasát. Ő feltérdel hogy jobban hozzáférjek, ami nekem is segítség. Kissé fél, érzem a remegését. Talán bántották, mégsem húzódik el, mintha valóban vágyna rám és szerintem így is van. Szíve hevesen dobog, szinte kiugrik a helyéről, annyira gyors, de hozzám bújik, a nyakamat cirógatja, csókolgatja, oldalamat simítja végig, amennyire tudja.
Megtalálom mellbimbóit és megszopom, megszívom, fogam közé véve kissé ráharapok, mire édes nyöszörgést kapok válaszul. Lábai közé nyúlva simogatom merevedését, amely ismét már félig harci díszben áll ismét.
- Ren… akar… lak… - suttog halkan, izgatottan. – Kérlek… gyere… belém…
Válasz helyett, némán teszem apró kezét a hímtagomra, hogy kissé élessze még fel, ő pedig két kézzel markol rá, mert egy kézzel át sem éri. Én eközben hátranyúlok és elkezdem őt előkészíteni, miközben egy kézzel még mindig simogatom elöl, eközben újra megcsókolom, másik kezem pedig hátul munkálkodik benne. Hála égnek ő is segít nekem, így hamar sikerül kitágítanom. Lassan felállok, őt is magam után húzva. Nekitámasztom a falnak, majd két lábát terpeszbe vágom. Átölelem, mire ő azonnal derekam köré fonja két vékony lábát, én pedig óvatosan, de határozottan hatolok belé.
Az első pillanatban fájdalmas fintor fut végig az arcán, apró jajkiáltás hagyja el ajkait, de amikor lassan, de óvatosan mozogni kezdek benne, látom, egyre kevésbé fáj neki és hamarosan már a gyönyörtől és élvezettől sóhajtozik, nyöszörög karjaim között. Megcsókolom, ő pedig tapad ajkaimra és még közelebb passzírozza magát hozzám, hogy minél jobban élvezhessen. Nyelve bátortalanul kér bebocsátást ajkaim közé, én pedig megadom ezt a bebocsátást. Nyelveink vad csatát vívnak, feltérképezzük egymás szájának minden egyes milliméterét. Később kihúzódom belőle és háttal nekem állítom a falnak. Azonnal széttárja a lábait, majd mikor ujjaimat végighúzom a gerincén, máris bepucsít, mint egy tüzelő macska. Átkarolom vékony derekát, és újra belécsúszok. Egyik kezemmel a derekát fogom, másikkal farkát ingerlem az én ütememnek megfelelően. Nyöszörög, sóhajtozik az élvezettől, ahogy én is. Testünkön a vízcseppek izzadságcseppekkel keverednek, és érzem, hogy mindketten közel járunk már. Cel a falnak támaszkodik, de ha nem fognám, elesne. Végül egy hatalmas lökéssel élvezek el benne, és szinte ugyanabban az időben ő is követ.
Óvatosan húzódom ki belőle, mindketten zilálunk, Cel szinte elesik, ahogy elengedem, de csak térdreesik. Letérdelek mögé és magamhoz ölelem. Rám néz, szemében vágy, kielégültség és boldogság. Megcsókolom, ő pedig egyik kezével gyengén átöleli a nyakam. Kifáradt szegénykém, nem is csodálom. Ő nem olyan erős, mint én. De erőssé fog válni.
- Köszönöm – suttogja, mikor elválunk.
- Ne köszönd – mosolygok rá. – Nem tettem semmi különlegeset.
Rám mosolyog. Olyan gyönyörű, mint egy angyal. Később lemosom magunkat, elzárom a vizet és Celt egy hatalmas törülközőbe bugyolálva viszem a szobába. Megtörölgetem, majd lefektetem. Meztelen, és gyönyörű teremtés. Leülök mellé, mire azonnal az ölembe hajtja a fejét. Mint aki nem fél tőlem. Egyikünk sem szól egy ideig, hiszen nem tudnánk mit. Végül ő szólal meg.
- Velem maradsz? – kérdi.
- Veled. Megtanítalak erőssé válni, hogy ne félj a képességeidtől – suttogom a haját simogatva. – Két hét múlva telihold.
- Tudom – válaszolja és megborzong. – Félek a teliholdtól. Mi lesz, ha… ha megtámadok valakit? Egy embert például?
- Vigyázni fogok, hogy ne így legyen – ígérem, mire rám néz. – Majd kimegyünk egy parkba. Sok van itt Tokióban. Hatalmasak, ahol el tudsz bújni, ha eljön az idő. De ott leszek veled. Nem kell félned. Ígérem, Cel.
Bólint, de látom rajta a félelmet. Lassan mellé fekszem és megölelem. Nem kell félnie, én ott leszek vele.
|
| Rauko | 2010. 10. 06. 17:20:23 | #8424 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: (Andronak)
Ahogy kilépek, az ágyon ruhákat látok meg. Milyen kedves ez a férfi. Talán mégsem akar bántani.
- Köszönöm! Én… hogy háláljam meg?
- Mondjuk úgy, hogy most fogod magad, lefekszel és reggelig alszol. Holnap elmegyünk, veszünk neked pár ruhát. Egyáltalán hogy keveredtél azoknak az embereknek a markába? - kérdezi finoman.
- Elkaptak. Pedig… nem csináltam semmit. Én… én csak egy helyet kerestem, ahol alhatok, de ők…
- Értem. Az emberek már csak ilyenek. Undorító fajzatok! A mi fajtánkat is üldözték. A szüleimet is megölték, amikor megpróbálták megvédeni a falut, ahol éltünk!
-Ez… szörnyű – suttogom. A halandók kegyetlen lények… bár, ha más szempontból nézzük, az én kezeimhez is vér tapad. A szüleim vére.
-Az. De ez a múlt. Most pihenj egyet. Vissza kell szerezned az erődet, Celestian – mosolyog, így engedelmesen hajtom álomra a fejem. Bár… érzem, hogy jobb lenne, ha mellettem maradna. Talán azért, mert ő is alakváltó, és valahogy közel érzem magam,hoz. Mert biztosan az. Azt hiszem, ő volt a párduc. Holnap meg is kérdezem, azt hiszem.
~*~
Reggel a napsugárra ébredek. Kedvesen simogatja az arcomat, én pedig nagyot nyújtózok, majd a konyhába megyek, onnan vélem hallani kedves vendéglátómat.
- Jó reggelt! – köszönt kedvesen. – Kialudtad magad?
- Jó reggelt! – válaszolok halkan, mert közben ásíthatnékom is lett, és az azért már tényleg illetlenség lenne. – Igen.
- Csinálok reggelit. Éhes vagy? – Bólintok. – Akkor ülj asztalhoz, pár perc és elkészülök.
- Nem kell miattam fáradnod.
- Nem fáradtság. Magamnak is készítek, így még egy személy nem akadály. Ne félj, nem eszlek meg. Nem igazán szeretem a hüllők húsát. A halat sem eszem meg – mondja, mire magamban kuncogok, de azért engedelmesen leülök.
Reggeli után visszatipegek a hálóba, és eszembe jut, hogy hamarosan telihold lesz. Szívesen maradnék itt, de ha átváltozok, talán őt is bántani fogom, ahogy anyuékat anno. Istenem… megöltem a szüleimet…. vajon valaha eldobhatom ezt a terhet? Vagy kísérni fog, amíg valaki kezétől meg nem halok?
- Nem harapok – hallom meg a hangját. Összerezzenek.
- De én… én nem tudom szabályozni az erőm… ha… átalakulok akkor… bántok valakit és… nem tudom megakadályozni… - Sírni kezdek, mire mellém csúszik, és megölel. Jól esik a közelsége. Valahogy… megnyugszom tőle.
- Nem kell sírnod. Majd megvédelek. Megtanítom, hogy használd az erőd. Én sem így születtem, kiskoromban gyakran változtam át önkéntelenül, de a szüleim megtanították, hogy hogyan uralkodjak magamon. Mi alakváltók ebben megegyezünk. Ha rendbe jöttél, elmegyünk vásárolni. Kapsz pár ruhát. Ahogy látom, nincs semmid.
- Nem… nem szükséges – mondom, de a hangom gyenge. Tudom, hogy ha venni akar valamit, úgysem ellenkezhetek, mert az illetlenség. Anyu mindig azt mondta, hogy ha kapok valamit, azt el kell fogadni, és meg kell köszönni, mert ha a saját házában utasítod el a házigazdát, akkor az a legnagyobb faragatlanság, amit tehetsz!
Amikor enyhül a sírásom, elkészülünk, és elmegyünk a boltba. Ahogy kilépünk, borzalmasan megrémülök! Minden tele van halandókkal. Azonnal Ren keze után kapok, és nem tiltakozik, így rövid idő múlva már mindkét karommal ölelem, és szinte húz maga után. Aztán megállunk, és rám néz.
- Celestian. Valami baj van? - kérdezi kedvesen.
- Én… én… csak félek. Ne haragudj - suttogom, mire állam alá nyúl, és felemeli a fejem. Arca annyira közel van az enyémhez, hogy megremeg. És innen nézve annyira helyes… Elpirulok. Ajkai pár centire vannak az enyémtől, és karomat akaratlanul is vállára teszem.
- Cel… - suttogja a nevem. Annyira férfias a hangja. Olyan borzalmasan felizgat a közelsége… Megölelem, de nem csókolom meg, csak a nyakába hajtom a fejem, így szuszogok, ő pedig a derekamat öleli, és belecsókol nyakamba.
- Ne haragudj, én erre… még nem vagyok kész - mondom neki, kicsit eltávolodva.
- Te ne haragudj. Kicsit magával ragadott a pillanat. - Bele sem gondolok, mit teszek, csak egy gyors csókot lehelek ajkaira, mire kikerekednek a szemei, de aztán mosolyogva néz rám. - Értem. Akkor majd… szólj, ha kész vagy. Rendben? - Bólintok, és indulunk is tovább.
Pár perc múlva érünk egy hatalmas üzletbe. Megáll, és elém lép.
- Figyelj. Itt sok ember lesz. Ne kóborolj el, rendben? Ha valami baj van, csak szorítsd meg a kezem. - Megint bólintok, és belépünk. Bennreked a tüdőmben a levegő. Minden tele van halandókkal. Hirtelen szorítok rá ujjaira, mire rám pillant, szemeim pedig már könnyesek. Megfogja karomat, és kihúz az üzletből.
- Ne félj. Itt vagyok, oké? De nem menekülhetsz előlük örökké. - Megölel, és megnyugszom.
- Menjünk vissza.
- Biztos vagy benne?
- Igen. - Határozott vagyok, és próbálok magamra erőltetni valami kis élvezetet is. Tényleg csodás ez a sok dolog. Színes, mozog, forog. Ilyen helyen még sosem voltam, nem merészkedtem be. Aztán egy bolthoz érünk. Ren belép, én pedig utána. Az eladó kedvesen mosolyog ránk, mikor elsétálunk mellette.
- Segíthetek, uraim?
- Nem, köszönjük - feleli Ren, majd elkezdünk nézelődni.
Végül kapok három nadrágot, meg egyet otthonra, néhány pólót, pulcsit, és két pár cipőt. Dobozokkal megpakolva sétálunk hazafelé. Ren a nehezebbeket viszi, én a kisebbeket és könnyebbeket. Ahogy hazaérünk, lepakolunk, és elkezdek kiszedegetni mindent, egyenként megnézegetve mindegyik darabot.
- Kipakolok egy szekrényt, várj. Akkor oda be tudod tenni a holmidat - mondja, majd el is kezdi. Csak figyelem alakját, ahogy pakol, és eszembe jut az a kis utcai eset. Elpirulok, de borzalmasan.
- Elszaladok zuhanyozni - sikítom, majd berohanok a fürdőbe. Sajnos, azt pont nem veszem észre, hogy látta, mennyire mélyvörös színt öltött az arcom. Zavaromban még az ajtót sem zárom magamra, csak ledobálom a ruhákat, és beállok a víz alá.
Az ajtónak háttal állva pancsolok, mikor hirtelen karok fonódnak a derekamra. Rémülten pislogok hátra, de Rent látom, ami egyrészt megnyugtat, másrészt kellemetlen, hiszen merevedésem van. Maga felé fordít, majd a fülembe suttog.
- Mit szólnál, ha megcsókolnálak? - néz rám.
- Nem tudom… - felelem az őszintét, mire ajkai az enyémekre tapadnak. Gyengéden csókol, mégis szenvedélyesen, én pedig egyre keményebb leszek odalent. Sosem éreztem még ilyet, így testem magától mozdul, amikor egyik lábamat felhúzva kerülök még közelebb hozzá, majd nyakát ölelem karjaimmal. Amikor elválunk egymástól, csillogó szemekkel nézek rá. - Nem aludnál velem ma éjjel? - kérdezem reménykedve. Szeretném… kívánom őt.
|
| Andro | 2010. 09. 15. 17:52:06 | #7827 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (Celestiannak)
- Kérlek… engedj el… - suttogja, mikor leülök mellé és leteszem az ételt. - Ne haragudj…de… - felállok és ránézek. Megértem őt, hogy fél, jobban, mint hinné.
- Megértelek, hidd el. Egyél csak, ha végeztél szólj. Ha szeretnél, le is fürödhetsz – felcsillannak a szemei. Régen fürödhetett már normális körülmények között.
- Én… én köszönök mindent – mondja, majd ráveti magát a ramenre. Szinte megfullad, úgy fal. Éhes lehetett már szegénykém.
- Ízlik? – kérdem halk, kedves hangon. Rámosolygok, amikor rám néz, ő pedig halványan viszonozza. Milyen édes kis lény.
- Hihetetlenül finom – válaszol illedelmesen. - Te csináltad?
- Igen – vakarom meg a fejem. - Anyámtól tanultam a receptet – mosolygok.
- Ren… ugye? - bólintok. - Nem vagy ember, igaz? – kérdi. Hangja határozott. Tehát megérezte, hogy nem ember vagyok. Sóhajtva teszem le magam mellé az ágyra.
- Nem. De ha jól gondolom, te sem – simítom meg a lábát és fura mód, nem húzódik el. Én azonban egy pillanatra megremegek, mikor kiderül, vérsárkány. Tehát jól éreztem, hogy hüllőféle. - Szóval sárkány. Akkor ezt éreztem, és ezért ezek a furcsa tetoválások… - simítok végig gyengéden a kezén. Tényleg szépek a tetoválásai. - Én…
- Te vagy az a párduc, igaz? – kérdez rá.
- Okos vagy – bólintok, majd hirtelen ajkaira téved a tekintetem. Milyen szépek és kívánatosak. Mint az érett gyümölcs. Ő azonban szégyenlősen elfordul.
- Ha nem lenne gond, szeretnék lefürdeni – szólal meg végül.
- Ja, öhm… persze. A fürdő balra van. Addig én… öhm… talán keresek neked ruhát – mondom magamhoz térve.
- És…öhm… meztelen vagyok.
- Ne izgulj, láttalak csupaszon. Én mostalak le – közlöm, mire olyan piros színt produkál az arca, hogy a paradicsom is elbújhat mellette.
Próbál felállni, de lábai alig mozdulnak, mire majdnem elesik. Odaugrom mellé, de hátsója pont ágyékomhoz ér, belőlem pedig akaratlanul is kiszakad egy sóhaj. Kellemes az érintése, de Celestian megijed, és kitépve magát a kezemből, a fürdőbe menekül és magára csukja az ajtót. Én sóhajtok egyet. Ostoba voltam, nem lett volna szabad sóhajtanom, de olyan régen ért hozzám bárki is „úgy”, hogy akaratlan és ösztönös volt a dolog. Kiviszem a tányért, elmosogatok és közben hallom, hogy ő is fürdik. Keresek neki egy egyszerű fehér pólót és világosszürke vászonnadrágot. Talán nagyok lesznek rá, de majd holnap veszek neki ruhákat. Holnap úgyis hétvége van, szabadnap, és még van elég pénzem hétfőig, amikor fizetnek nekem. A ruhákat leterítem az ágyra, hogy megtalálja, ha kijön a fürdőből. Az én kis sárkányom pedig jó egy órával később ki is merészkedik egy hatalmas sötétkék törülközőbe burkolva. Édesen néz ki, ahogy félénken rám pislog, én pedig udvariasan kivonulok, míg át nem öltözik. Hagyni fogom az ágyban aludni, hiszen mégiscsak úgy illő, én majd alszom a földön.
- Köszönöm! – hallom meg halk, vékony hangját, mire felé fordulok. – Én… hogy háláljam meg?
- Mondjuk úgy, hogy most fogod magad, lefekszel és reggelig alszol – válaszolom. – Holnap elmegyünk, veszünk neked pár ruhát. Egyáltalán hogy keveredtél azoknak az embereknek a markába?
- Elkaptak. Pedig… nem csináltam semmit. Én… én csak egy helyet kerestem, ahol alhatok, de ők…
- Értem – bólintok. – Az emberek már csak ilyenek. Undorító fajzatok! A mi fajtánkat is üldözték. A szüleimet is megölték, amikor megpróbálták megvédeni a falut, ahol éltünk!
- Ez… szörnyű – kapja kezecskéit a szája elé.
- Az. De ez a múlt. Most pihenj egyet. Vissza kell szerezned az erődet, Celestian – mosolygok rá.
~*~
Másnap reggel korán ébredek. Felkelek, átalakulok emberré, majd a fürdőbe sietek és gyorsan lezuhanyozok. Majd felöltözöm és a konyhába indulok. Cel még alszik, de nem akarom felébreszteni, hadd pihenje ki magát a kis édes. Nem is tudom miért, de azt hiszem, őt el tudnám viselni magam mellett, hiszen nem árt senkinek. Bár a sárkányok elég szeszélyes természetűek, azért remélem, nem lesz vele bajom. A nap még alig bújt elő, én azonban egyáltalán nem érzek fáradtságot. Kipihentnek érzem magam, hiszen démoni voltom miatt, nekem kevesebb pihenésre van szükségem, mint egy embernek. Cel pedig ember volt. Vérsárkány, tehát megvérezték.
A konyhába érve előkapok egy kis húst, meg tojást, amit nyersen keverek össze. Majd úgy döntök, Celnek is készítek valamit, bár fogalmam sincs, mit esznek a sárkányok. Éppen néhány tojást és szalonnát, hagymát veszek elő, amikor meghallom lépteit a hátam mögött. Hátrafordulok és megpillantom vékony alakját az ajtóban, amint félénken és kissé álmosan bámul rám. Majd bátortalanul tesz pár lépést.
- Jó reggelt! – köszönök neki. – Kialudtad magad?
- Jó reggelt! – viszonozza halkan és elnyom egy ásítást. – Igen.
- Csinálok reggelit. Éhes vagy? – kérdem, mire aprót bólint. – Akkor ülj asztalhoz, pár perc és elkészülök.
- Nem kell miattam fáradnod – tiltakozik gyengén, én azonban csak rámosolygok.
- Nem fáradtság. Magamnak is készítek, így még egy személy nem akadály. Ne félj, nem eszlek meg. Nem igazán szeretem a hüllők húsát. A halat sem eszem meg – mondom, mire végre nagy bátortalanul helyet foglal.
Máris jobb. Visszafordulok a tojások felé és pár percen belül ízletes és finom szalonnás-hagymás rántottát tálalok fel neki. Én maradok a darált nyers húsnál, az egyik kedvenc csemegém. Adok neki egy bögre teát is, majd enni kezdünk. Halkan köszöni meg, én azonban csak legyintek. Nem olyan nagy dolog az egész. Reggeli után elmosogatok, mialatt Cel visszamegy a hálóba. Na igen, csak egy hálószoba-konyha-fürdő az egész lakás, nem egy nagy cucc, de úgyis pár hét és elhúzok, már nem sokáig senyvedek itt. De kérdés, mit fogok csinálni a kölyökkel. Ha akar, jöhet velem.
Mikor végzek, visszamegyek a szobába. Cel az ágyon ül és mikor meglát, ösztönösen húzza össze magát.
- Nem harapok – mondom.
- De én… én nem tudom szabályozni az erőm – tör ki belőle, mire pislogok egyet. – Ha… ha… átalakulok akkor… bántok valakit és… nem tudom megakadályozni… - lepik el a könnyek apró szemecskéit. Nem tudom megállni, hogy le ne üljek mellé és magamhoz ne húzzam, ne öleljem meg. Megremeg, de talán mert érzi, nem akarom bántani, nem húzódik el.
- Nem kell sírnod. Majd megvédelek. Megtanítom, hogy használd az erőd. Én sem így születtem, kiskoromban gyakran változtam át önkéntelenül, de a szüleim megtanították, hogy hogyan uralkodjak magamon. Mi alakváltók ebben megegyezünk – simogatom meg a hátát. – Ha rendbejöttél, elmegyünk vásárolni. Kapsz pár ruhát. Ahogy látom, nincs semmid.
- Nem… nem szükséges – tiltakozik, de azért nem is igazán ellenkezik.
Megvárom, míg lenyugszik, csak azután állok fel és indulunk a boltba. Adok Celre egy cipőt, ami bár kissé nagy neki, de majd kap egy új párat, ha bemegyünk a cipőboltba. Itt a közelben hála égnek minden van, jó helyen béreltem lakást, és már előre sajnálom, hogy el kell majd költöznünk. Cel megfogja a kezem, ami elég fura, tekintve hogy szerintem halálra van rémülve tőlem. De talán a többi embertől jobban fél. Én végülis valamilyen tekintetben hasonlítok rá.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 09. 16. 09:33:56
|
| Rauko | 2010. 09. 14. 17:29:49 | #7787 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: (Andronak)
Valami búvóhely… csak, hogy ne fázzak meg éjszaka. Csak ennyit szeretnék, ezért járom ezt az ismeretlen várost. Minek is jöttem ide? Milyen bolond voltam, hogy azt hittem: valaki majd szállást ad egy éjszakára. Hirtelen megérzek magam mögött három alakot. Szólongatnak, hogy álljak meg, hogy nem bántanak, de valamiért érzem, hogy el kell szaladnom. meg is próbálom, de… de elkapnak. Az egyik a falhoz nyom, és leszaggatja a ruháimat. Istenem… mentsen meg valaki! Mégsem jön ki hang a torkomon, csak reménykedni tudok.
Ütnek, rugdosnak, az egyik feldugja a fenekembe az egyik ujját… borzalmasan félek! Aztán megérzek valami furcsát. Egy pillanatra megnyugszom, de aztán megint ütni kezdenek, és visszatérek a valóságba. Nem remélem, hogy az a valaki majd segít, csak annyit kérek, hogy legyen végre az egésznek vége.
Aztán valami… egy párduc lenne? Nem, ez nem egy állat, ő egy démon. Mégis, ahogy lefolyik az állkapcsán az egyik támadóm vére… rettegek. Istenem, megint bántani fognak! Nem tudok mozogni, csak elkúszok a falig és könyörgöm neki. De nem tudok többet tenni. Megszűnik körülöttem minden.
*
Valami… hu, de finom illata van! És mi ez a meleg körülöttem? Istenem, hol vagyok?! Meztelen vagyok, és azt sem tudom, hogy hol! Az ajtóban meg egy férfi áll! Ne, nem akarom! Próbálok elhúzódni, de az égy megállít, ő meg csak közeledik. Ne, menj innen+
- Felébredtél? Ne félj, nem foglak bántani. A nevem Ren. És te ki vagy? - Ha bemutatkozom neki, akkor talán elmegy. Igen.
- Celestian - dadogom nagy nehezen. Félek! Ez a férfi nem halandó. Ha megtámad, nem tudok mit tenni ellene, nem tudom irányítani az erőmet, és ha egy város közepén alakulok át… arra gondolni sem merek! - Ne bánts, kérlek…. - nyögöm elhaló hangon. Félek tőle.
- Nem bántalak. Éhes vagy? Csináltam egy kis rament. - Oh, étel… már az említésére is nagyot kordul a hasam.
- Bocsánat - mondom, majd lesütöm a szemem, a férfi pedig eltűnik. Mikor visszatér, leül mellém. Húzódnék el, de ekkor hozzám ér. A bőröm ég, ahol megérint, de nem számít, ki kell bírnom. Ha nem eszek, akkor éhen fogok halni.
- Kérlek… engedj el… - suttogom neki, mire rám néz. - Ne haragudj…de… - Feláll, és rám néz.
- Megértelek, hidd el. Egyél csak, ha végeztél szólj. Ha szeretnél, le is fürödhetsz. - Felcsillannak a szemeim. Rendes fürdő? Egy szobában, kádban, tetővel a fejem felett? Istenem, de rég volt ilyen!
- Én… én köszönök mindent - mondom neki, majd rávetem magam a ramenre. Hát ez… huh.
- Ízlik? - kérdezi halkan, kedvesen. Ráemelem a tekintetemet. Ahogy most itt áll mellettem… kedvesnek tűnik, ezért halványan rámosolygok.
- Hihetetlenül finom - mondom. - Te csináltad?
- Igen - vakarja meg a fejét. - Anyámtól tanultam a receptet. - Mosolyog. Szép a mosolya.
- Ren… ugye? - Bólint. - Nem vagy ember, igaz? - kérdezem határozott hangon. Felsóhajt és leül az ágyra.
- Nem. De ha jól gondolom, te sem. - Megsimítja a lábam. Nem húzom el. Már tudom, hogy nem ember, és ha bántani akart volna, akkor megtette volna. Bár még mindig rettegek egy kicsit. De hálásnak kell lennem, hogy befogadott.
- Vérsárkány vagyok - sütöm le a szemeimet. Ő megremeg egy pillanatra.
- Szóval sárkány. Akkor ezt éreztem, és ezért ezek a furcsa tetoválások… - simít végig kezemen. - Én…
- Te vagy az a párduc, igaz? - kérdezem.
- Okos vagy - mondja mosolyogva. Aztán hirtelen az ajkaimat kezdi bámulni. Nagyon zavarba hoz, ezért elfordítom a fejem. Miért néz ilyen furcsán….?
- Ha nem lenne gond, szeretnék lefürdeni - szólalok meg végül.
- Ja, öhm… persze. A fürdő balra van. Addig én… öhm… talán keresek neked ruhát. - Ez eddig nagyon kedves, de…
- És…öhm… meztelen vagyok.
- Ne izgulj, láttalak csupaszon. Én mostalak le. - Erre olyan élénk vörös színben kezd pompázni az arcom, hogy a legérettebb paradicsom is megirigyelné tőlem. A lábaim nehezen ugyan, de mozdulnak. Ám, ahogy lelépek az ágyról,majdnem elesek. Utánam kap, ezzel viszont csak annyit ér el, hogy a fenekem az ágyékához nyomódik, mire felnyög, én megijedek, ellököm magamtól, és a fürdőbe szaladok. Becsukom az ajtót és hozzádőlök. Nem kulcsolom be, csak lassan a zuhanyzóhoz sétálok, és megnyitom. Élvezem, ahogy a víz a bőrömhöz ér, halkan felsóhajtok. Nagyon kellemes, rég éreztem már. Mindig csak hideg tavakban és folyókban tudok megtisztálkodni, de itt meleg a víz, van tisztálkodási szer is. Kellemes az illata is. A bőröm egyre tisztább, egyre jobban érzem magam.
|
| Andro | 2010. 09. 04. 09:21:25 | #7533 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (Celestiannak)
Sötét este van. Épp végeztem a mai munkával, egy építkezésen segédkezem, mint állványozó. Nem éppen a legjobb munka, de mit tehetek én róla, hogy csak ez volt? Legalább jól megfizetnek és még talán két-három hétig eléldegélhetek abban a panzióban, ahová jelenleg beszállásoltam magam. Nem bírom az embereket, mocskos lények, akik mindent megtesznek a pénzért, nem átallva átgázolni a másikon. Undorítóak, nem is értem, annak idején a szüleim miért védték őket annyira. Annak is meglett a hálája. Mai napig néha rémálmaim vannak miatta, pedig már több száz év eltelt azóta.
Munka után gyorsan átöltözöm és elpakolom a munkaruhámat a magammal hozott hátizsákba. Hamarosan odébb kell állnom, túl sokáig maradtam már itt, majdnem fél év telt el azóta, hogy ideköltöztem. Nem szeretném, ha valaki kérdezősködni kezdene utánam. Nem szeretnék hívatlan látogatókat, vagy vadászokat, akik a bundámra pályáznak. Mindenhol van egy pár. Nem, köszönöm szépen. Amint befejeződik az építkezés, elhúzok innen. Hála égnek hétvége van, most két nap szünet következik, így ki tudom magam egy picit pihenni, mivel még az én izmaimnak is megterhelő ez a fajta tevékenység.
Elindulok hazafelé és kényelmesen sétálgatok az utcán, figyelve a sok mihaszna embert, akik ide-oda lökdösik egymást a járműveken, tolakodnak a boltokban, vagy rohannak a járdán. Mire való a nagy rohanás? Nem értem őket. Csak rohangálnak mint a fejevesztett hangyák a boly körül, nem is látva semmit a világ csodáiból. Szánalmasak.
Befordulok egy kis mellékutcába, ami elég csendes, kihalt, magányos, de én pont ezért szeretem. Itt nem kell félnem, hogy belefutok bárkibe is. Sötét van, a mellékutca legtöbb lámpája nem működik, de úgy tűnik, senkinek sincs ideje, vagy energiája, vagy kedve szólni, hogy javítsák meg. Nekem nem akadály, kitűnően látok a sötétben, hála különleges képességeimnek. Éles füleimmel a legkisebb neszt is felfogom, amit a szél hoz felém. Szaglásom is jobb az emberekénél és mintha hirtelen vér és verejték szagát érezném. Megállok és szimatolni kezdek, majd füleimet is hegyezni kezdem. Igen, valaki megsérült, de nem tudom, miért érdekel ez engem. De a vér szagába más is keveredik. Emberek szaga és egy fura illat, ami nem emberi. Talán egy likantróp, vagy más efféle szerzet lehet. Füleim hirtelen távoli hangokat hallanak meg, mintha emberek beszélgetnének. Kezd érdekelni a dolog, így kissé gyorsítok lépteimen és elindulok a szagok után. Különösen az az idegen illat érdekel, habár nem szoktam törődni senkivel, most mégis felkeltette a figyelmem. Gyorsan közeledem és már a hangokat is ki tudom venni, sőt, néhány szót ki is tudok venni, mint például "ringyó", "kurva", "most megvagy" és hasonló kedvességek. Valakit bántalmaznak, és bár nem akarok belekeveredni, mégis, mikor odaérek, meglapulok egy falnál és kinézek.
Három férfit pillantok meg, amint az egyikük egy félig ájult fiút tart a kezében a hajánál fogva. A fiúcska meztelen, nem lehet több tizenhat évesnél és igen gyönyörű.
- Végre elkaptunk, te koszos kis dög! - röhög az egyik fickó, mialatt kéjsóváran végigsimít a fiú testén, mire az megremeg.
- Ké...rem... ne... - suttog alig hallhatóan.
- Pofa be, ringyó! - vágja pofán a másik, mire a fiú felnyög. - Akkor dumálsz, ha engedélyt kapsz rá, világos?!
A többit nem akarom nézni. Nem is tudom, de valami fura felindulásból arra kényszerülök, hogy segítsek rajta, holott ezt soha sem tettem senkivel. Hallom, hogy tovább ütik, majd a falhoz csapják, ami növeli a dühömet. Mocskos fajzatok! Ledobom a ruháimat, majd négykézlábra állok és hamarosan már ébenfekete bundában, sárga szemekkel, ugrásra készen várakozom. Meglapulok, majd mikor az egyik férfi a földön félájultan fekvő fiúcskához lép, én is kirontok.
- Mi a... - mondaná az egyik, de nekiugrom és elkapom a nyakát. Egyszerűen elharapom.
- Szörnyeteg! - ordít a másik kettő és elrohannak.
Nem üldözöm őket, inkább a fiú felé fordulok. Szám vöröslik a vértől, a fiú pedig szemmel láthatóan halálra van rémülve. Na igen, meg tudom érteni. Előbb bántalmazzák, aztán egy hatalmas párdus megöli az egyik támadóját. Honnan tudhatná, hogy nem akarom-e őt is megölni? Mivel állati alakban nem tudok beszélni, sajnos nem tudom neki elmondani, hogy nem kell félnie. Lassan közelebb lépek hozzá, mire a falhoz lapul és reszketni kezd.
- Ne... ne... bánts... könyörgöm... - suttogja, majd elájul.
Na, ez jó. Most mi a fenét csináljak vele? Először is visszaváltozom, majd felöltözöm. Az este kissé hűvös, így jobbnak látom a kabátomat ráteríteni a fiúra és hazavinni magammal. Nem tudom ki lehet ő, talán egy kurva, vagy valami hasonló, de most mindenekelőtt egy jó meleg ágyra és egy tál meleg ételre van szüksége. Én sem értem magam, sosem szoktam segíteni senkinek, de... ő annyira más. Ő nem ember, vagy legalábbis nem teljesen az. A karjaimba kapom, hátamon a hátizsák és elindulok hazafelé. Hazafelé. Idegenül hangzik ez a szó.
~*~
Szerencsésen hazaérek és amint belépek a szobába, a fiúcskát a bőrfotelbe teszem. Lepakolok, majd a fürdőbe megyek és meleg vizet engedek egy lavórba, viszek be egy törlőkendőt, törülközőt és lassan, óvatosan lemosdatom. Tiszta kosz és seb mindenhol. Nem tér magához, aminek örülök, hadd pihenjen csak szegény. Rosszul néz ki, nagyon. Haja ébenfekete, ami éles kontrasztot alkot fehér bőrével. Nem japán, elsőre látom, talán egy külföldi országból származik, de japánul tud, ha megértettem, mit mondott. Mikor végzek a lecsutakolásával és sebei bekötésével ágyra teszem és betakargatom. Elképedek saját magamon, hogy mikor lettem ilyen segítőkész, de ez a kis lény védtelennek látszik, törékeny és félénk. Sóhajtok egyet, majd a konyha felé veszem az irányt, hogy összeüssek neki valami ehetőt. Nem vagyok egy híres szakács, de egyszerűbb dolgokat meg tudok csinálni, így egy finom rament készítek, amelyre még anyám tanított meg annak idején. Furcsa, hogy mennyire megmaradtak bennem az ilyen dolgok. A ramen hamar elkészül, és mikor bekukkantok látom, hogy kis vendégem a szemecskéit nyitogatja, majd mikor meglát, reszketve húzódik az ágy végébe. Fél tőlem, de nem hibáztatom, hiszen pár órája még bántalmazták, talán meg is akarták erőszakolni. Remegve, halálra rémülten tekint rám gyönyörű, hatalmas kékes színű szemeivel. Igazán bájos kis kölyök, meg kell hagyni. Miket képzelek?! Ren, szedd össze magad! Beljebb lépek, mire még távolabb mászik, kis gomóccá húzva össze magát.
- Felébredtél? - kérdem lágyan. Nem akarok durvának tűnni. - Ne félj, nem foglak bántani. A nevem Ren. És te ki vagy?
- Ce... Ce... lestian... - nyöszörgi halkan. - Ne... ne bánts... kérlek...
- Nem bántalak. Éhes vagy? Csináltam egy kis rament - az étel említésére aprót bólint, majd hallom, hogy a pocakja is hangos morgásba kezd, követelve, hogy etessék meg.
- Bo... bocsánat... - suttogja elvörösödve, én azonban csak megrázom a fejem és a konyhába masírozok.
Hamarosan vissza is térek egy tálcával, amin egy hatalmas tányér ramen van, meg némi gyümölcslé. Leteszem az éjjeliszekrényre, majd gyengéden a Celestianhoz nyúlok és ülő helyzetbe húzom. Halálra váltan, dermedten hagyja hogy megérintsem, de érzem, hogy minden izma megfeszül a testében, készen a menekülésre. Pedig én igazán nem akarom bántani. Van benne valami... valami, ami nem emberi. Engem pedig ez vonz.
|
|
