|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Andro | 2011. 05. 21. 19:46:00 | #13748 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (kis sárkánykámnak)
- Ren - hallom meg Cel hangját, mire a vállam mögött hátranézek. - Nyugodj meg! - könyörög, és elindul felém. Aztán megölel. Fél, nagyon fél, érzem a félelmét. - Nem akar bántani minket, te is látod - suttogja halkan. Az az ember furán néz ránk. Nem bízom benne. Nem szabadott volna bíznom benne sosem. Az emberek gonoszak. - Ugye nem akarsz bántani minket? - néz Hiro-sanra.
- Én... én nem akarlak. Mármint fogalmam sincs, hogy erre mit mondhatnék, de nem, nem foglak titeket bántani - jelenti ki, és nyel egyet. - De azt hiszem, aki itt bánthatna valakit, az Ren-san. - Hiro szemében félelem csillan. Ide érzem a félelmét, és tudom, hogy Cel is érzi. A félelem bűze.
- Látod? Nem hazudik, az illata sem és ő sem - mosolyog rám Cel. Lenézek rá, majd Hirora, aki összerezzen. De abbahagyom a morgást és sóhajtok egyet. Rendben, Cel miatt nem fogom még megölni.
- Tudsz azokról valamit, akik megtámadtak minket? - kérdi Cel.
- Igen - bólint Hiro. - Sok ártatlant megöltek már arra hivatkozva, hogy démonok voltak. Bár én előttetek nem hittem ebben, most is nehéz elhinnem. - Ránk néz, én pedig felmorranok. Hiro összehúzza magát. - Mármint... ne haragudjatok, ha ezzel megbántalak titeket, csak ez olyan hihetetlen.
- Hiro-san, nagyon fontos, hogy erről senkinek ne beszélj - kéri halkan Cel. - Ha valaki megtudja, el kell menekülnünk.
- És te sem úszod meg - vakkantok rá dühösen. Hiro összerezzen. Ez az! Félj csak, ember!
- Esküszöm, nem mondom el senkinek.
Ezután nyugodtabb hangnemben eszünk. Nem bízom az emberekben, nem bízhatok bennük, hiszen megölték a családomat, pedig segíteni akartunk. Cel nem értheti, ő nem élt emberek között már régóta. Ránézek, mire rám mosolyog és a kezem megfogva fűzi össze ujjainkat. Sóhajtok egyet, majd az én arcomra is mosoly kúszik.
- Ti... egy pár vagytok? - kérdezi Hiro. - Mármint ugyanolyan démonok is vagytok?
- Nem - Cel türelmesen válaszol. - Én sárkány vagyok, ő párduc - mosolyodik el.
- Ne mondj neki többet! - morgok rá, de ő rám mosolyog, majd megpuszil, és a vállamra hajtja a fejét. Kis naiv még, gyerek, nem tudja, mekkora veszélyben vagyunk.
- Ha érdekli, miért ne mondhatnám el? - kérdi. - Úgyis bolondnak mondják, ha beszél erről, de arra nem is lenne esélye, nem igaz? - teszi fel a kérdést. Bólintok, Hiro meg a félelemtől nyel egyet.
- Nem árulnálak el titeket, csak tényleg érdekelnek ezek a dolgok... sosem hittem a mitikus lényekben, és az, hogy most felbukkant kettő... nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz jel.
- Ne tudj be mindent égi jelnek - inti Cel egy nyugodt mosollyal. - Mi csak kóborolunk, nem vagyunk rossz ómenek. Biztos vagyok abban is, hogy a vadászoknak fogalmuk sem volt arról, hogy mik vagyunk, csak ott voltunk ketten. Aztán megláthatták Rent és elszabadult a pokol.
- Ti akármikor fel tudjátok venni a másik alakotokat? - kérdezi kíváncsian.
- Én igen - jelentem ki. - Cel még tanulja ezt.
Hiro csillogó szemekkel néz ránk, látszólag ég a vágytól, hogy mindent megtudjon rólunk. Talán valóban érdeklődik. De nem bízom benne. Mi van, ha ő bérelte fel a vadászokat, hogy vadásszanak ránk? Mi lesz, ha még több vadász jön ide, ő pedig kiad minket nekik? Óvatosnak kell lennünk.
- És... igaz az a monda, hogy emberhúson éltek? - kérdi érdeklődve. Na, kilyukadtunk a meserésznél.
- Ez butaság - felelem. - Ugyanolyan emberi ételeket eszünk, mint ti, csak mi jobban szeretjük a húst, de az sem emberi. Köztünk is vannak gonoszak, akik megteszik, hogy megölnek valakit, de mi nem vagyunk olyanok.
- És miért nem telepedtek le valahol együtt? - teszi fel a kérdést Hiro. Cel rám néz, és bizony én magam is elgondolkodom. Tudom, hogy nem lenne biztonságos, hiszen egy könnyen lelepleződhetünk. Mindazonáltal, kóborolni sem kóborolhatunk a végtelenségig.
- Tudod, ez kicsit kínos. Nem rég ébredtünk csak rá, hogy szeretjük egymást, és nem is nagyon van hely, ahol békében lehetnénk - válaszol szomorúan Cel. Jó néhány percig csend van, majd ismét Hiro szólal meg.
- A vadászok nem hiszem, hogy többen voltak, és nekem van egy kis házam a hegyekben. Ha gondoljátok, holnap napkelte előtt felkísérlek titeket, senki sem tudja, hogy hol van pontosan. - Morogni kezdek, Cel pedig rámkapja a tekintetét. Nem tetszik ez nekem, egyáltalán nem. Lehet hogy csapda, mi meg szépen belesétálunk.
- Ezt meg kell beszélnünk - mosolyog rá Cel.
Hiro megérti, majd távozik, de még megígéri, hogy este visszajön és hoz enni. Nem bízom ebben az emberben, mi van, ha a vesztünket akarja? Elfekszem, Cel pedig a mellkasomra hajtja a fejét.
- Nem bízol benne - jelenti ki a nyilvánvalót.
- Még szép, hogy nem! - morgom. - Mi van,. ha csak tőrbe akar csalni, és ha velem végzett, bántana téged is? - Rám néz, majd visszafekszik, és a karomat kezdi simogatni.
- Ugyan, ez butaság, Ren. Tudom, hogy nem bízol az emberekben, de te is látod, hogy ő nem bántana minket. Jobban érdekli, hogy hogyan élünk, mint hogy kárt tenne bennünk, és tudod, hogy ha te veszélyben vagy, úgyis átváltoznék. - Felkönyököl és lassan végigsimít az arcomon. Olyan jó érezni puha kezének érintését. Olyan meleg és biztonságos. - Igazán jó lenne egy kicsit csak veled törődni, és semmi másra nem figyelni - suttogja halkan. - Egész nap csak élvezni, hogy velem vagy - sóhajt fel, majd puszit nyom az ajkaimra. Tarkójára simítva húzom magamhoz és mélyítem a csókot. Kezem végigsimítom a hátán, majd a fenekébe markolok. Felnyög, és lábait széttárva nyomja ágyékát az enyémhez.
Percekkel később már mindketten meztelenül fekszünk, simogatjuk, csókolgatjuk a másikat, ahol érjük. Tágítani kezdem, óvatosan, de Cel nem bánja, mert nem fáj neki, úgy csinálom, hogy ne fájjon. Hangosan nyögi a nevem, miközben segítek neki ellazulni. Nemsokára előttem térdel és síkosabbá teszi farkamat, és vár. Leülök, és intek, hogy üljön az ölembe. Pirulva ál fel, majd lassan ereszkedik immár kemény és merev hímtagomra. Felsóhajtok, ahogy magába fogad, ő pedig felnyög vastag farkam érintésére.
- Szeretlek - suttogja, és átölelve kezd el mozogni rajtam.
- Én is téged - felelem, miközben derekát ölelem és nyakát csókolom, harapom. Tudom, hogy szereti, ha kicsit vadabb vagyok.
Gyorsan elmegyünk, és fáradtan fekszünk egymás mellett, ujjaink összefűzve. Olyan jó vele, olyan baromi jó. Annyira szeretem ezt a kicsi sárkányt.
- Hogy döntöttél? - kérdi halkan, és felém fordulva belecsókol a vállamba. - Elfogadjuk Hiro-san ajánlatát?
Nem válaszolok azonnal. Mégis mit mondjak? Tudom, hogy Cel mit szeretne hallani, és én is hajlok rá, hogy letelepedjünk, de nem bízom Hiroban. Viszont Celnek abban igaza van, hogy adnunk kell neki egy esélyt. Végül nagyot morranok, mire sárkánykám megrezzen. Még őt is megijesztettem.
- Jól van - adom meg magam. - Megnézzük a házat, de - fordulok felé - ha egyetlen rossz mozdulatot tesz, széttépem. Átharapom a torkát és eltűnünk innen, világos? - Cel bólint, de látom, meg van ijedve. - Rendben, akkor megdumáltuk.
Látom, hogy már nyugodtabb, de én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ez egy jó ötlet. Hiro este visszajön, hoz nekünk enni, és mikor megtudja, hogy elfogadtuk az ajánlatát, mintha jobb kedvre derülne. Nem tudatosítom benne a tényt, hogy ha megpróbál minket átverni, az lesz élete utolsó cselekedete. De szerintem ezt ő is tudja.
~*~
Másnap még hajnal előtt kelünk útra. Cel aludt éjjel, én azonban nem. Egész éjjel őrködtem, hiszen nem hagyhattam, hogy megtámadjanak minket. Nem bízom senkiben, és a sok rossz tapasztalat megtanított rá, hogy az ördög sosem alszik. Bevágunk az erdőbe, jó mélyre, ahol senki sem jár, maximum az állatok. Itt tényleg senki sem találja meg a házat, akárhol van is. Majd az erdőt elhagyva a hegyeknek vesszük az irányt. Én és Hiro jól bírjuk, de Celt félúton fel kell kapnom a hátamra. Nem szokott hozzá az ilyen terephez szerintem, hiszen a sárkányok alapvetően repülni szoktak. Ő azonban nem udja még irányítani az erejét. Muszáj vinnem, és bár látom, hogy neki ez kínos, nem teszem le.
- Semmi baj, kicsim - nyugtatom meg. - Aludj egyet, amíg odaérünk. Még pihenned kell.
- De én jól vagyooooooooooooook - ásít egy nagyot, mire kuncogni kezdek.
Alig teszünk pár lépést, Cel már hangosan horkol. Hiro rámosolyog, de én elővillantom a szemfogaimat. Ne nézegesse az én drágámat! Hála égnek veszi az adást, és elfordul.
Az idő lassan délutánba hajlik, mire elérjük a helyet, ahol egy ház van. Nem túl nagy, de két embernek kitűnő. Fából és kőből épült, az ablakok üvegezettek, van tornáca, azon egy pad. Előtte kis füvezett udvar, a háta mögött kert terül el, legalábbis abból ítélve, hogy mindenféle szagokat érzek. Víz szagát is érzem, és van mögötte egy erdő is, ahol biztosan vannak állatok. Ahogy megállok, Cel is ébredezni kezd, és amint meglátja a házat, a szemei elkerekednek.
- Tetszik? - kérdi Hiro, mialatt én leteszem Celt.
- Megjárja - vonok vállat. - Pont olyan jó, mint bármelyik másik.
- Szerintem csodálatos! - kiált fel Cel. - És mindentől távol van, itt senki sem fog minket háborgatni.
- Körbevezetlek titeket - mondja Hiro, majd int, hogy kövessük.
Gyanakodva lépkedek közelebb, de nem érzem sem emberek, sem démonok szagát. Tehát valóban egyedül vagyunk, és nincs itt senki rajtunk kívül. Hiro kinyitja az ajtót, és azonnal szembesülünk vele, hogy itt bizony lesz mit takarítani. Mindent por borít, de nem baj. Majd takarítunk egyet. Van egy jól felszerelt konyha, egy hálószoba, nappali, fürdő és egy kamra is. A kandallót fával kell fűteni, de Hiro megmutatja a fáskamrát, ami tele van száraz fával. Tehát semmiben sem fogunk hiányt szenvedni. Ahogy látom, Cel fel van dobva, de én még mindig gyanakszom egy kicsit. Vajon hol lehet a csapda? Lehet, hogy Hiro mégis igazat mond? Ő lenne az első ember Kyung-min óta, aki nem akar becsapni, miután tudja mi vagyok. Cel vagy ötször körberohangálja a házat, mielőtt végre megállna mellettem és kezemet is megfogja.
- Gyönyörű! - ámuldozik. - Tényleg nekünk adja?
- Tényleg. Csak ki kell takarítani - mondja. - Nekem azonban mennem kell. Holnap visszajövök és hozok mindent, ami kell. Ételt, italt, egyebeket.
- Nem szükséges - rázom a fejem. - Ha valóban titokban akarod tartani ezt a helyet ember, akkor jobb, ha nem járkálsz ide túl gyakran. És mellesleg, állatok élnek itt az erdőben, igaz? - bólint. - Akkor tudunk vadászni magunknak.
- Ren, ezt nem kéne így - mondja Cel, de Hiro a fejét rázza.
- Rennek igaza van, Cel - bólint. - Ha túl sokat járok ide, az szemet fog szúrni az embereknek és akkor előbb vagy utóbb rátok találnak. Biztonságosabb, ha csak hébe-hóba jöttök le, vagy én jövök fel. Itt biztonságban lesztek, rajtam kívül senki sem tud erről a helyről.
Még mindig nem bízom benne, de nem tehetek mást. Hiro végül elmegy, Cellel meg nekilátunk kissé takarítani. A közeli patakból vizet hozunk, összesöprünk, felmosunk, megágyazunk. Aztán úgy döntök, vadászni megyek. Cel otthon marad, és rászólok, zárja be az ajtót, nemsokára jövök. Látom, hogy aggódik, de ha ketten megyünk, lehet hogy túl sok zajt fog csapni.
- Ne aggódj, egy órácska és itt vagyok - puszilom meg az arcát. - Vigyázz addig magadra, és ha baj lenne, fuss az erdőbe!
|
| Rauko | 2011. 05. 13. 17:59:47 | #13600 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ Andromnak
Ő is szeret... elmondta, hogy ő is szeret engem! Most itt fekszem a karjaiban, és hallgatom ezt a szomorú történetet arról a személyről, aki már szóba került korábban, akkor konfliktust okozva. De azt hiszem, hogy csak még közelebb hoz minket egymáshoz.
- A múlt század derekán táján történt. Akkor éppen Dél-Koreában éltem, Szöul közelében egy kis faluban. Ott ismerkedtem meg vele. Kim Kyung-minnek hívták, gyönyörű volt, hosszú, fekete hajú, sötét szemű, kivételesen csinos arcú fiú. Akkor éppen tizennyolc éves volt, amikor megismerkedtünk. A falu erdejében történt. Rajtakapott, hogy vadászgatok, de mégsem bántott, pedig a falu vadászának a fia volt. Akkoriban még nem tudtam koreaiul. Ő tanítgatott, és lassan egymásba szerettünk. Ő volt az egyetlen, aki mindent tudott rólam. Ő adta a fülbevalókat is. Azt mondta, hogy mindketten csak az egyik felét hordjuk a pároknak, mert így mindig együtt maradunk. Boldogok voltunk. Nagyon boldogok, habár tudtam, hogy ő halandó, én pedig halhatatlan. Nem lehetnénk együtt örökké, de nem akartam elválni tőle. Aztán egy nap amikor sétálni indult, valaki megtámadta, és brutálisan meggyilkolta - meséli, én pedig már sírok. bele sem akarok gondolni, hogy elveszíthetem... hogy ez megtörténhet újra, hogy nem látom többé. Nem akarom... - Mikor megtudtam, ki tette, megöltem, bár tudtam, ez már nem hozza vissza Kyung-mint. Azóta képtelen voltam bárkit is szívből szeretni, mert féltem, hogy elveszítem, ugyanúgy, ahogy őt.
- Ren... Én... nem is tudtam... fogalmam sem volt, hogy... - hebegem, de nem tudom, hogy ilyen helyzetben mit kellene mondani, vagy mit nem. Olyan furcsa ez az egész. Olyan értelmetlen valakinek a halála, akit szeretünk...
- Azért mondtam el neked, hogy megértsd, miért féltelek annyira. Nem akarom, hogy te is arra a sorsra juss, mint ő. Hogy valaki megöljön, mert szép vagy. Kyung-mint a szépsége ölte meg. Az az ember szerelmes volt belé, aki megölte. Mielőtt megöltem, elmondta, elhatározta, ha Kyung-min nem lehet az övé, inkább megöli, hogy senkié se lehessen - mondja, de érzem, hogy megremeg. Sír... istenem... - Sajnálom... Cel... - Megölelem. Most neki kell az én támogatásom és az én erőm, hogy vele együtt sírjak... hogy segítsek neki emlékké tenni ezt a mély sebet, hogy szerethessük egymást.
~*~
Másnap Ren sokkal jobban van, de azt akarja, hogy menjünk el. Nem tudom, miért ilyen sürgős... hiszen olyan jó itt, és én még nem is vagyok tökéletesen jól.
- Nem érted? - kérdezi, de én nemet intek. Tényleg nem, értem. - Szerinted nem fogják furának találni, hogy meglőttek, a sebeim mégis egy nap alatt begyógyultak? Vagy, hogy négy ember eltűnt csak úgy nyom nélkül? Ha rájönnek, vagy megtalálják őket, jönnek a rendőrök, és majd kérdezősködnek, hogy ki mit látott. Előbb-utóbb pedig a nyomunkra bukkannak. Az emberek sem hülyék. Minél előbb tovább kell állnunk, mielőtt rájönnek, nem vagyunk emberek.
- De... - kezdeném, de ekkor nyílik az ajtó. Hiro-san...látni rajta, hogy minden szót hallott. Mi lesz most?!
Ren elém ugrik, így próbálva védeni, de nem tudom... nehezen hiszem el, hogy Hiro-san bántani akarna minket.
- Nem kell félnetek. Senkinek sem fogok szólni arról, amit hallottam - mondja.
- Nem bízom benned, ember! - jelenti ki morogva Ren.
Meglepve nézem a kis jelenetet. Ren félt engem, ezt tudom, és a beszélgetésünk után meg is értem. Én is így érzek... belehalnék, ha nem lehetnék vele. Most mégis úgy érzem, hogy talán nem kell félnünk. talán nem.
- Ren - szólítom meg, mire a válla fölött hátra pillant rám. - Nyugodj meg - kérem, és elindulok felé. Mikor mellé érek, átölelem, így próbálva megnyugtatni. - Nem akar bántani minket, te is látod - suttogom halkan. Hiro-san megrökönyödve néz ránk. - Ugye nem akarsz bántani minket? - nézek az említett felé.
- Én... én nem akarlak. Mármint fogalmam sincs, hogy erre mit mondhatnék, de nem, nem foglak titeket bántani - jelenti ki, és nyel egyet. - De azt hiszem, aki itt bánthatna valakit, az Ren-san. - Hiro-san szemében félelem csillog. beleszagolok a levegőre... tudom, hogy ezt Ren is érzi.
- Látod? Nem hazudik, az illata sem és ő sem - mosolygok fel kedvesemre, aki lenéz rám, majd Hiro-sanra, aki megint összerezzen az ijedtségtől. Ren felsóhajt, és befejezi a morgást, hátrébb is lép.
- Tudsz azokról valamit, akik megtámadtak minket? - kérdezem.
- Igen - bólint Hiro-san. - Sok ártatlant megöltek már arra hivatkozva, hogy démonok voltak. Bár én előttetek nem hittem ebben, most is nehéz elhinnem. - Megint ránk néz, Ren meg megint morogni kezd. - Mármint... ne haragudjatok, ha ezzel megbántalak titeket, csak ez olyan hihetetlen.
- Hiro-san, nagyon fontos, hogy erről senkinek ne beszélj - kérem halkan. - Ha valaki megtudja, el kell menekülnünk.
- És te sem úszod meg - vakkant rá kedvesem, mire szegény megint összehúzza magát.
- Esküszöm, nem mondom el senkinek.
Nyugodtabb hangulatban eszünk, de érzem Renen, hogy nem bízik benne. Meg is értem... neki nehezebb élete volt, hiszen én évtizedek, talán már évszázadok óta bujkálok az erdőkben, ritkán keveredtem bajba. Azóta pörgött fel így körülöttem a világ, mióta őt ismerem. De már nem tudnék nélküle élni. Felé pillantok, és mosolygok, majd a keze után nyúlva összefűzöm ujjainkat. Rám néz, és halvány mosoly kúszik az ő ajkaira is.
- Ti... egy pár vagytok? - kérdezi Hiro-san. - Mármint ugyanolyan démonok is vagytok?
- Nem - felelem türelmesen. - Én sárkány vagyok, ő párduc - mosolyodom el.
- Ne mondj neki többet - morog rám kedvesem, de csak felé hajolok, az arcára puszilok, és a vállára hajtom a fejem.
- Ha érdekli, miért ne mondhatnám el? - kérdezem. - Úgyis bolondnak mondják, ha beszél erről, de arra nem is lenne esélye, nem igaz? - teszem fel a kérdést, mire Ren bólint, Hiro-san pedig nyel egyet.
- Nem árulnálak el titeket, csak tényleg érdekelnek ezek a dolgok... sosem hittem a mitikus lényekben, és az, hogy most felbukkant kettő... nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz jel.
- Ne tudj be mindent égi jelnek - intem nyugodt hangon, mosolyogva. - Mi csak kóborolunk, nem vagyunk rossz ómenek. Biztos vagyok abban is, hogy a vadászoknak fogalmuk sem volt arról, hogy mik vagyunk, csak ott voltunk ketten. Aztán megláthatták Rent és elszabadult a pokol.
- Ti akármikor fel tudjátok venni a másik alakotokat? - kérdezi kíváncsian.
- Én igen - jelenti ki Ren. - Cel még tanulja ezt. - Örülök, hogy megszólalt. Jól esik kicsit beszélni erről, és Hiro-san csillogó szemei is olyan aranyosak. Jó, hogy valaki nem fél tőlünk, hanem kíváncsi ránk és kérdései vannak.
- És... igaz az a monda, hogy emberhúson éltek? - Csillognak a szemei, úgy érdeklődik. Igazán aranyos férfi.
- Ez butaság - feleli Ren. - Ugyanolyan emberi ételeket eszünk, mint ti, csak mi jobban szeretjük a húst, de az sem emberi. Köztünk is vannak gonoszak, akik megteszik, hogy megölnek valakit, de mi nem vagyunk olyanok.
- És miért nem telepedtek le valahol együtt? - teszi fel a döntő kérdést Hiro-san. Renre pillantok, látom, ő is elgondolkodott.
- Tudod, ez kicsit kínos. Nem rég ébredtünk csak rá, hogy szeretjük egymást, és nem is nagyon van hely, ahol békében lehetnénk - felelem szomorkásan. Percekig csendben vagyunk, aztán megint Hiro-san szólal meg.
- A vadászok nem hiszem, hogy többen voltak, és nekem van egy kis házam a hegyekben. Ha gondoljátok, holnap napkelte előtt felkísérlek titeket, senki sem tudja, hogy hol van pontosan. - Ren morogni kezd, én pedig rákapom a tekintetem.
- Ezt meg kell beszélnünk - mosolygok rá, és bólint, majd távozik, de megígéri, hogy este visszajön, addig maradjunk csak itt, senki nem jön be.
Ren lefekszik, én pedig a mellkasára hajtom a fejem.
- Nem bízol benne - jelentem ki a nyilvánvalót.
- Még szép, hogy nem! - morogja. - Mi van,. ha csak tőrbe akar csalni, és ha velem végzett, bántana téged is? - Rá nézek, majd visszahajtom a fejem, és a karját kezdem simogatni.
- Ugyan, ez butaság, Ren. Tudom, hogy nem bízol az emberekben, de te is látod, hogy ő nem bántana minket. Jobban érdekli, hogy hogyan élünk, mint hogy kárt tenne bennünk, és tudod, hogy ha te veszélyben vagy, úgyis átváltoznék. - Felkönyökölök, és lassan végigsimítok az arcán. - Igazán jó lenne egy kicsit csak veled törődni, és semmi másra nem figyelni - suttogom. - Egész nap csak élvezni, hogy velem vagy - sóhajtok fel, és az ajkaira hajolva puszilom meg, de ő a tarkómra simítja az ujjait, és így hőz még közelebb magához, majd a csókot is mélyíti. Keze lassan végigsiklik a hátamon, majd belemarkol a fenekembe, mire felnyögök, és engedelmesen tárom szét a lábaimat, majd hozzányomom ágyékomat az övéhez.
Percekkel később mindketten meztelenek vagyunk, így simogatjuk egymást, csókoljuk a másikat, ahol érjük. Érzem, ahogy Ren tágítani kezd, de nem bánom, nem fáj annyira, lassan megszokom a dolgot. hangosan nyögöm a nevét, miközben próbál segíteni, hogy még jobban ellazuljak. Nem sokkal később előtte térdelve teszem kicsit síkosabbá és várom, hogy megtegye. Ő leül, és int, hogy üljek az ölébe. Pirulva állok felé, majd lassan ereszkedem le, így fogadva magamba, mire felsóhajt, én pedig megint felnyögök.
- Szeretlek - suttogom, és megölelve kezdek mozogni.
- Én is téged - feleli, derekamat ölelve és nyakam csókolva, harapva. Szeretem, mikor kicsit vadabb. Nagyon jó így...
Gyorsan elélvezünk mindketten, és fáradtan szuszogunk egymás mellett, ujjaink pedig kettőnk között összefűzve.
- Hogy döntöttél? - kérdezem halkan, és felé fordulva csókolom meg a vállát. - Elfogadjuk Hiro-san ajánlatát?
|
| Andro | 2011. 04. 07. 09:27:31 | #12817 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (kis sárkánykámnak)
Érzem az emberek szagát. Négyen vannak. Cel a vízben reszket, idáig hallom a szívdobogását, a félelmének szagát. Aztán az egyik férfi szólal meg.
- Hé, kölyök! Hol a társad? - vakkantja Celnek. Gonosz emberek mind. Vadászok, akik a mi fajtánkat is szívesen lelövik.
- Ne… nem volt társam - hallom Cel félelemmel teli rebegését.
- Ugyan, ne mesélj! Ismerünk téged is - Celre szegezi a fegyvert. Izmaim megfeszülnek. Ha rá mer lőni, megölöm. Széttépem őket, ha belehalok is! - Egy perced van.
- Nem volt társam - ismétli Cel. Én halkan morranok egyet.
Senki sem hallja meg, kivéve Celt. Ő hallja. Rám mosolyog és int, hogy rohanjak, ő pedig lebukik, ám az emberek rálőnek. A víz bugyborékol. A víz véres! Eltalálták. Kirontok, mire az emberek üvöltözni kezdenek. Rohanni kezdek, de hirtelen puskalövés hangját hallom, és égő fájdalmat érzek és összeesek. Eltaláltak.
~*~
Nem tudom hol vagyok és mennyi idő telt el, mióta meglőhettek. Mikor magamhoz térek fekszem. Felszisszenek. Nagyon fáj a lövés helye. Oldalra nézek és Celt pillantom meg. Magánál van és mellettem fekve néz rám.
- Hát jól vagy - suttogom. Megkönnyebbültem, hiszen életben van. - Mi történt?
- Hiro mentett meg minket - sóhajt fel sírástól remegő hangon. A szemei könnyesek. Mi történt? Hol vannak azok az emberek? - De én öltem meg a vadászokat - suttogja halkan, és az arcát a futonba temeti, amin fekszik. - Nem tehettem mást - sír tovább. - Sajnálom, Ren. Nem akartam embert ölni, de ha nem teszem meg, megöltek volna téged.
- Hogy csináltad? - kérdem halkan, egyik kezemmel a vállához érve. Rám néz, szemei könnyesek. Még nincs túl a sokkon.
- Hát… ahogy lemerültem a vízbe, meglőttek, de amikor felúsztam láttam, hogy téged épp lelőnek, és valahogy ösztönös volt, de átalakultam és… és… megöltem… mind a négyet. A holttestüket elástam az erdőben - sóhajt fel. Csak ámulok. Egyedül változott át. - Annyira sajnálom, Ren… de annyira féltem, hogy el foglak veszíteni. Olyan rossz volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg fogsz halni, és sosem tudom elmondani neked.
- Micsodát, kicsim? - kérdem halkan.
- Azt… azt, hogy szeretlek - néz a szemembe.
Lágyan elmosolyodom és megfogom az egyik kis remegő kezét, majd ajkaimhoz érintve csókolom meg apró, vékony ujjait. Olyan boldog vagyok. Beleremeg az érintésembe és közelebb húzódik. Ezúttal puha arcára adok egy puszit, majd ajkait veszem célba. Nem tiltakozik, hanem óvatosan visszacsókol. Végül elválnak ajkaim és gyönyörű szemeibe nézek. Ragyognak.
- Én is szeretlek, kicsi sárkányom - suttogom ajkaira. - Mindennél és mindenkinél jobban - óvatosan átölelem, ő pedig befészkeli magát az ölelésembe. - És nem tettél semmi rosszat. Azt tetted, amit tenned kellett. Helyesen cselekedtél, ha most nem is érzed úgy. Büszke vagyok rád, Cel - szavaimra felnéz rám, arcán zavar látszik. De majd megtanulja, hogy a túléléshez néha ölni kell. - Ez egy kemény világ, Cel, néha muszáj ölni, hogy életben maradj, akkor is, ha te nem akarod.
Nem válaszol, csak hallgat. Tudom, mi járhat a fejecskéjében. Próbálja megemészteni a hallottakat és elfogadni. Tudom, hogy ez nem fog neki könnyen menni, ő még nem keveredett komolyabb harcokba, mint én, akinek mindig meg kell küzdenie az életbenmaradásért. Csak lágyan simogatom az arcát, nyakát, haját, hátát, hogy megnyugodjon. Nem tett rosszat, hiszen csak azt tette, amit az ő fajtája tenne vészhelyzetben. Nem is tudom, talán meg kéne osztanom vele azt a történetet, amiről nem tudtam eddig beszélni. Halkan mesélni kezdek, ő pedig hallgat. Érzem, hogy figyel.
- A múlt század derekán táján történt. Akkor éppen Dél-Koreában éltem, Szöul közelében egy kis faluban. Ott ismerkedtem meg vele - kezdek bele. - Kim Kyung-minnek hívták, gyönyörű volt, hosszú, fekete hajú, sötét szemű, kivételesen csinos arcú fiú. Akkor éppen tizennyolc éves volt, amikor megismerkedtünk. A falu erdejében történt. Rajtakapott, hogy vadászgatok, de mégsem bántott, pedig a falu vadászának a fia volt. Akkoriban még nem tudtam koreaiul. Ő tanítgatott, és lassan egymásba szerettünk. Ő volt az egyetlen, aki mindent tudott rólam. Ő adta a fülbevalókat is. Azt mondta, hogy mindketten csak az egyik felét hordjuk a pároknak, mert így mindig együtt maradunk. Boldogok voltunk - sóhajtok. Cel remegve hallgat. - Nagyon boldogok, habár tudtam, hogy ő halandó, én pedig halhatatlan. Nem lehetnénk együtt örökké, de nem akartam elválni tőle. Aztán - nagy levegőt veszek -, egy nap amikor sétálni indult, valaki megtámadta, és brutálisan meggyilkolta - látom, hogy Cel szemei könnyesek, a szájára szorítja apró kezét. - Mikor megtudtam, ki tette, megöltem, bár tudtam, ez már nem hozza vissza Kyung-mint. Azóta képtelen voltam bárkit is szívből szeretni, mert féltem, hogy elveszítem, ugyanúgy, ahogy őt.
- Ren... - suttogja Cel. - Én... nem is tudtam... fogalmam sem volt, hogy...
- Azért mondtam el neked, hogy megértsd, miért féltelek annyira - csókolok bele a hajába. - Nem akarom, hogy te is arra a sorsra juss, mint ő. Hogy valaki megöljön, mert szép vagy. Kyung-mint a szépsége ölte meg. Az az ember szerelmes volt belé, aki megölte. Mielőtt megöltem, elmondta, elhatározta, ha Kyung-min nem lehet az övé, inkább megöli, hogy senkié se lehessen - érzem, hogy a vállaim rázkódnak. Nem szoktam sírni. - Sajnálom... Cel... - Cel karjait érzem, ahogy ölelnek.
Egyikünk sem szól ezek után egy szót sem. Azt hiszem, most már képes leszek elengedni őt, és megtartani, mint egy csodálatos emléket. Cel vigasztalni próbál, és lassan meg is nyugszom a simogatásától, a suttogásától, hogy minden rendben és hogy ő mindig itt lesz nekem. De akkor is van bennem egy kis félsz, hogy mi lesz, ha valaki szemet vet rá, vagy rájön mi is ő. Nem tudja magát megvédeni emberi alakban. Olyan kis törékeny, gyenge, gyámoltalan teremtés. Habár, már bizonyított, de nem tud kénye-kedve szerint átalakulni.
~*~
Másnapra már sokkal jobban érzem magam. A sebeim is begyógyultak, ami nagyon nyugtalanít, hiszen ha meglátják, ebből nagy kalamajka lehet. Cel nem érti, így muszáj elmagyaráznom neki. Az ő sérülései lassabban gyógyulnak.
- El kell mennünk innen - mondom, és felülök. - Mégpedig minél hamarabb.
- Miért? - kérdi értetlenkedve. - Hiszen az emberek kedvesek és Hiro-san is hozott enni.
- Nem érted? - nézek rá, mire a fejét rázza. - Szerinted nem fogják furának találni hogy meglőttek, a sebeim mégis egy nap alatt begyógyultak? Vagy hogy négy ember eltűnt csak úgy nyom nélkül? Ha rájönnek, vagy megtalálják őket, jönnek a rendőrök, és majd kérdezősködnek, hogy ki mit látott. Előbb-utóbb pedig a nyomunkra bukkannak. Az emberek sem hülyék - foglalom össze, mire Cel szemei kerekre tágulnak. - Minél előbb tovább kell állnunk, mielőtt rájönnek, nem vagyunk emberek.
- De... - szólalna meg Cel, ám ekkor nyílik az ajtó.
Odakapjuk a fejünket, de csak Hiro-san lép be. Az arcára van írva, hogy mindent hallott abból, amit az előbb beszélgettünk. Cel rémülten húzza össze magát, én azonban védelmezően eléállok és morogni kezdek. Ha egy újjal is hozzáér, széttépem, az fix. Ám ő nem úgy néz ki, mintha bántani akarna minket. Kezében tálca, rajta étel. Azonban nem bízom benne, még akkor sem, amikor leteszi a tálcát a közeli asztalkára. Végül ránk néz és megszólal.
- Nem kell félnetek. Senkinek sem fogok szólni arról, amit hallottam - nyugtat meg minket, én azonban nem bízom benne.
- Nem bízom benned, ember! - jelentem ki morogva, mély torokhangon. Ő akaratlanul is hátrál pár lépést. Helyes, félj csak tőlem, mert ha ártani mersz, te leszel az első, akinek elharapom a torkát.
|
| Rauko | 2011. 04. 01. 16:25:59 | #12692 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ Andromnak
- Dehogy rontottál el semmit. De nagyon aggódtam miattad. Attól féltem, bajod esett, hogy valaki elrabolt és bánt téged. Ne sírj már, nem csináltál semmi rosszat, és örülök, hogy segíteni akarsz. De legközelebb szólj, ha elmész, rendben? Mindennél fontosabb vagy nekem, és nem szeretnélek elveszíteni, kicsikém - mondja, és nagyon jól esnek szavai, de akkor is félek még. Nem szeretem ennyire feldühíteni.
De ahogy csókol… olyan jó. Sosem tudnám megunni, annyira jó!
- Sajnálom - sóhajtja, én pedig felnézek rá. Miről beszél? Mit sajnál? - Mindig halálra rémisztelek, és csak bántalak. De nem tehetek róla. Nagyon féltelek, mert ha neked bajod esik, én... én... belehalok - suttogja, és érzem, ahogy sírni kezd. Szegény… biztos nagyon nehéz lehet neki is. - Téged nem akarlak elveszíteni úgy, mint őt. De nem tudok uralkodni az ösztöneimen. Bocsáss meg, Cel!
- Nem haragszom rád, Ren, egyáltalán nem - vallom meg őszintén. Nem tudnék haragudni rá. Soha… - Azt hittem, meguntál, mert nem vagyok elég erős, bátor és okos.
- Sose tudnálak megunni, kicsi sárkányom. Csak többé ne csinálj ilyet.
- Soha többé, ígérem - felelem őszintén, és úgy tűnik ,minden rendben.
Nem sokkal később Hiro is visszatér, és elmondja, hogy talán Rennek is tud munkát adni a földeken, hiszen az erős, fiatal férfiakra szükség van mindig. Remélem, már rendben lesz minden.
***
Munka után elmegyünk enni valamit, és meglepve tapasztalom, hogy minden mennyire finom! De hiába a tele pocak, egyikünknek sincs kedve visszamenni, így inkább sétálni indulunk. nem sokkal később az erdőben találunk is egy kis tavacskát, én meg azonnal bele si vetem magam. Szeretek úszkálni!
- Kellemes! Jössz te is? - kérdezem tőle.
- Inkább kihagyom - mondja, és egy kő tetejére ül.
- Na, gyere! Cicc-cicc! - bohóckodok tovább, de persze nem jön, hiszen a cicák nem szeretik a vizet. - Gyere, cicuska! Cicc!
Nem sokkal később azonban idegen illatokat érzek a levegőben. Baj van… őket nem ismerem, és amikor feltűnnek a közelben, Ren azonnal egy bokorba rejtőzik el, én meg rettegek. Ugye nem fognak bántani minket? De akkor minek a fegyver?!
Rémülten várom, hogy az emberek meglássanak. meg fognak sajnos, ebben biztos vagyok. A vízben nem sok helyre tudok elbújni, ahol nem látnak.
Hárman vannak, de négynek a szagát érzem, és azt hiszem, mindegyiknél olyan fegyver van. Láttam már ilyet, a vadászoknak szokott lenni hasonló.
- Hé, kölyök! Hol a társad? - vakkant felém az egyik. Csúnya, gonosz férfi, ide látszik.
- Ne… nem volt társam - hebegem. Félek… nem akarom, hogy Rennek baja legyen.
- Ugyan, ne mesélj! Ismerünk téged is - szegezi rám a fegyvert, mire összerezzenek. - Egy perced van.
- Nem volt társam - ismétlem meg újra, és hallom Ren morgását a bokorban. Az embereknek túl halk, ők nem veszik észre. Fél szemmel felé nézek és elmosolyodom, majd a szememmel intek, hogy rohanjon, én meg elkezdek a tó feneke felé úszni, de nem vagyok elég gyors és az egyik golyó elkapja a lábamat. Fájdalmamban kiengedek egy adag levegőt, ami buborékok formájában menekül a felszín felé, és ahogy nézem, a víz is véres. Jaj, ne! Remélem, Rennek nem esett baja.
Összeszedem minden bátorságomat, és felúszok a felszínhez. Kidugom a fejem, de pont a legrosszabbkor. Nem messze, még látni is, ahogy Ren párduc alakjában rohan, az egyik férfi pedig nem messze áll, nevet, majd rá szegezi a fegyvert és lő, Ren pedig összeesik. Én felüvöltök és nem is várok tovább egy pillanattal sem. Kiugrom a vízből és nem érdekelve, hogy ki lát és ki nem, felveszem a sárkány alakomat. Most valahogy könnyen megy. Ren bajban van és a szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy elvesztettem. Hirtelen egyszerűbbnek érzem irányítani a fenevadamat, mint valaha.
A négy férfi rám néz, és bár még így sem vagyok sokkal magasabb náluk, érzem a félelmüket. Ren vérének a szaga csak még jobban megvadít és minden érzékemmel csak a négy állatra koncentrálok. Olyan harag van bennem, mint soha, és annyira félek, mint még soha életemben. Elvesztettem… könyörgöm… nem akarom!
Még sárkány alakban is könnyes lesz a szemem, ahogy közeledek az emberek felé, akik tüzelnek rám, eltalálva már a bal karomat is, de nem érdekel. Közelebb érek és nem is gondolkodok sokáig, hogy mit csináljak. Kihasználva, hogy erősebb és gyorsabb vagyok most náluk, perceken belül holtan hever körülöttem mind a négy vadász, én pedig remegve és sírva változom vissza. Meztelen vagyok ezért felkapom a bokorból a ruháinkat, felöltözöm, és a közben emberi alakot öltött Rent is felöltöztetem. Már eszméletlen… sírva borulok testére, de ahogy meghallom, hogy dobog a szíve, hatalmasat sóhajtok.
Most nincs időm elásni a vadászokat, előbb Rennek kell segítséget szereznem. De hogy vigyem be a városba? Engem is meglőttek, fáj és ő nehezebb nálam. De nem hagyhatom itt!
A vadászokat a bokorba rejtem, és visszasietek hozzá. Meg kell próbálnom!
A hátamra veszem, a nyakamnál fogom össze karjait. A hasán lőhették meg, de nem mertem jobban hozzáérni, csak nadrágot adtam rá. Ahogy azonban haladok a falu felé, hirtelen feltűnik Hiro.
- Celestian - kiabál nekem. - Jesszus, mi történt?! - kérdezi, és átveszi tőlem Rent, én meg összeesek.
- Vidd orvoshoz, kérlek, gyorsan - könyörgök neki sírva.
- És te…?
- Vidd már, siess - kiabálom, és elindulok én is, de nehezen haladok, fáj nagyon a lábam. - Utánatok megyek nemsokára, csak vidd! - utasítom, és megállok. megvárom, amíg elég távol kerül, és visszaalakulok sárkánnyá. Még mindig dolgozik bennem a félelem, ezért most is könnyen irányítom a szörnyet, ahogy hatalmas gödröt ásva beledobálom a halottakat és visszatemetem. Ahogy ezt megteszem, lassan eljut az agyamig, hogy megöltem négy embert, de azonnal bevillan a vérző Ren, és így sárkány alakban haladok az erdő széléig, majd gyorsan felveszem az emberi alakomat, újra felkapkodom az ott hagyott ruhákat és amennyire erőmtől telik, igyekszem előre, de nem is tudom hova.
Annyira fáradt vagyok, és olyan nehéz minden…
Aztán megint Hiro bukkan fel, kiabál, de nem tudok felelni. Tovább sem tudok menni… végem van?
***
Kipattannak a szemeim és azonnal egy dolog jut eszembe.
- Ren - ordítok fel, de vissza is esek, ahogy belenyilall a bal karomba a fájdalom. Egy kedves kéz simul a mellkasomra, és Hiro hangja szólal meg a fülem mellett.
- Ne félj, itt van - mondja, és oldalra fordítom a fejem, majd meg is látom. Alszik… szuszog, sápadt, de legalább még él. Köszönöm…
- Mi… mi történt? - kérdezem suttogva.
- Nem tudom. Az erdőben találtam rátok. Nem mertelek orvoshoz vinni titeket - jegyzi meg félhangosan. - Cel… mi a fene történt? Ren testéből két golyót szedtem ki, a tiédből szintén, de üldözőtök nem volt.
- Ne kérdezz semmit, rendben? - kérem suttogva, és sírni kezdek. Ő nem szól, csak végigsimít az arcomon.
- Ren is felébred nemsokára, azt hiszem. Addig pihenj még te is kicsit.
***
Majdnem egy órával később Ren kinyitja a szemeit és fájdalmasan felszisszen. Azonnal mellé fekszem, és végigsimítok a karján, mire rám pillant.
- Hát jól vagy - suttogja. - Mi történt?
- Hiro mentett meg minket - sóhajtok fel sírástól remegő hangon. - De én öltem meg a vadászokat - suttogom halkan, és arcomat a futonba temetem. - Nem tehettem mást - sírok tovább. - Sajnálom, Ren. Nem akartam embert ölni, de ha nem teszem meg, megöltek volna téged.
- Hogy csináltad? - kérdezi halkan, és egyik keze megérinti a vállam. Rá nézek. Olyan nagyon örülök neki.
- Hát… ahogy lemerültem a vízbe, meglőttek, de amikor felúsztam láttam, hogy téged épp lelőnek, és valahogy ösztönös volt, de átalakultam és… és… megöltem… mind a négyet. A holttestüket elástam az erdőben - sóhajtok fel. - Annyira sajnálom, Ren… de annyira féltem, hogy el foglak veszíteni. Olyan rossz volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg fogsz halni, és sosem tudom elmondani neked - sírok tovább.
- Micsodát, kicsim? - kérdezi halkan.
- Azt… azt, hogy szeretlek - nézek egyenesen a szemébe.
|
| Andro | 2011. 03. 31. 12:19:17 | #12673 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (kis sárkánykámnak)
Nem tudom, mikor ébredhetek fel, de a szemembe süt a nap. Talán átaludtam az egész napot. Jólesően nyújtózom és kinyitom a szemem. Majd azonnal felpattanok. Cel ugyanis sehol. Az illatát sem érzem, így biztosan nincs az épületben. Ugye nem történt vele valami? Amilyen kis gyámoltalan, a végén még elkapja valaki és bántani fogja. Szinte szélvészként rohanok le a recepcióra, ahol a kedves, és mosolygós lány fogad.
- Jó reggelt! - mondja. - Vagy inkább már délutánt. Valami baj van? - kerekednek el a szemei, amikor meglátja ideges tekintetem. Hogy ne lenne?
- Hol van? - kérdem, és a pultra támaszkodva majdnem belemászok a lány arcába. Szegény hátra is hőköl dühödt tekintetem láttán. - Mit csináltatok vele? Hol van Cel?! Hová vittétek?!
- Cel? - kérdi vékony hangon. - Se... semmi baja... csak... csak...
- Csak?! - kérdem összehúzott szemekkel. - Hová dugtátok?
- A... a hivatalban van - a lány nyel egyet. - Az utca végén balra. Munkát... keresett, és...
Nem várom meg, míg befejezi a hebegését, azonnal kirohanok az épületből. Munkát keresett? Miért? Hiszen nekem van két erős karom, két erős lábam, el tudom tartani magunkat. Biztos feleslegesnek érezte magát, mert én dolgozom, ő meg nem. De az ő gyenge kis testével ugyan milyen munkára lenne alkalmas? Hiszen a fizikai ereje emberként igen csekély. Beleszimatolok a levegőbe, és mikor megérzem édes illatát, futásnak eredek. Majd megérkezek egy épület elé. Itt kell lennie, az illata ide vonzott. Berontok és kicsapom az első ajtót, ami az utamba esik. Egy rémült Celt pillantok meg papírhalmok között. Amikor odarontok és megölelem, elejti a kezében tartott papírokat. Szorosan ölelem, majd egy sóhajtással engedem el. Szemeim idegesen járnak ide-oda közte és a papírok között. Látom, hogy fél, érzem. Most biztos azt hiszi, ki fog kapni. Hát, szívesen elfenekelném, amiért így rám ijesztett.
- Mégis hogy képzelted ezt?! Lelépsz egy szó nélkül? - morgom idegesen, mire hátrálni kezd, és a szemei könnyesek. - Ne sírj, mondd el, mi ez az egész!
- Én csak… - szipog. - Én csak neked akartam segíteni, de nem akartalak felkelteni - mondja, és kitör belőle a sírás. - Pénzt akartam én is keresni, mert olyan nagyon szeretnélek segíteni téged, de most is csak rosszat csináltam - csuklik össze. - Mindent elrontottam megint…
- Dehogy rontottál el semmit - emelem fel és húzom magamhoz. - De nagyon aggódtam miattad. Attól féltem, bajod esett, hogy valaki elrabolt és bánt téged. Ne sírj már, nem csináltál semmi rosszat, és örülök, hogy segíteni akarsz. De legközelebb szólj, ha elmész, rendben? - emelem fel a fejecskéjét. Szemei remegnek, teste reszket a félelemtől. - Mindennél fontosabb vagy nekem, és nem szeretnélek elveszíteni, kicsikém - óvatosan csókolom le könnyeit, és lágyan megcsókolom puha ajkait. Annyira szeretem, és szükségem van rá, ahogy neki rám.
Érzem, hogy kezecskéit óvatosan a nyakam köré fonja. Még mindig reszket, így ölbe kapva leülök vele a székre. Olyan félénk, édes kis lény. Én meg rárontok és kis híján halálra rémisztem. Nem mehet így tovább, uralkodnom kell az érzéseimen. Végül lassan elválunk. Nem mer a szemembe nézni, mintha valami nagyon rosszat tett volna velem.
- Sajnálom - suttogom halkan, mire döbbenten mered rám. - Mindig halálra rémisztelek, és csak bántalak. De nem tehetek róla. Nagyon féltelek, mert ha neked bajod esik, én... én... belehalok - sóhajtom és érzem, hogy a szemeim könnyesek. Azóta nem szerettem így senkit, mióta ő meghalt. - Téged nem akarlak elveszíteni úgy, mint őt - temetem arcom a hajába, beszívva az illatát. - De nem tudok uralkodni az ösztöneimen. Bocsáss meg, Cel!
- Nem haragszom rád, Ren, egyáltalán nem - hallom meg édes hangját, ahogy ujjait hajamba túrva próbál csitítgatni. - Azt hittem, meguntál, mert nem vagyok elég erős, bátor és okos.
- Sose tudnálak megunni, kicsi sárkányom - mormogom lágyan dorombolva. - Csak többé ne csinálj ilyet.
- Soha többé, ígérem - hallom, hogy halványan mosolyog. Hallom a hangján, és lassan én is megnyugszom.
A nap további részében ott vagyok vele. Közben egy ember is megjelenik, mint megtudom, Hironak hívják és ő alkalmazta Celt. Azt mondja, talán nekem is tud munkát adni, mert itt az aratás ideje, és egy ilyen keménykötésű legénynek, mint én, jó hasznát vennék a földeken. Megbeszéljük, hogy holnap reggel már kezdhetek is. Cel is megnyugszik, amikor közlöm vele, semmi akadálya, hogy dolgozzon, ha akar, de ne erőltesse meg nagyon magát.
~*~
A munka végeztével a kis kifőzde felé vesszük az irányt. Nagyon finom illatok terjengenek, és igazi, házilag készült rament kapunk enni. A főnökasszony szerint a hely büszkesége és specialitása, amiben a megkóstolása után én nem is kételkedem. Egyenesen mennyei, és Cel is jó étvággyal falatozgat. Ennek nagyon örülök és a szakácsnő is meg van elégedve, aki egy személyben a tulajdonos is. Elégedett mosollyal szedi össze az üres tányérokat. Amikor azonban fizetni akarok, csak a fejét rázza.
- Majd fizetnek, ha lesz pénzük - mondja kedvesen. - Ne is próbálkozzon. Itt mindenki ilyen, amikor van pénz, fizetnek. Addig a számlájukhoz írom.
Megköszönjük, majd elindulunk. Nincs kedvem hazamenni, és Cel is beleegyezik, hogy sétáljunk egyet a közeli erdőcskében. A nap már lemenőben van amikor odaérünk és mikor víz szagát érzem meg, azonnal afelé vesszük az irányt. Hamarosan egy tavacska partján állunk, és Cel csillogó szemekkel nézi a vizet. Majd levetkőzik és lábát a vízbe mártja.
- Kellemes! - nevet rám boldogan. - Jössz te is?
- Inkább kihagyom - ülök le egy kőre. Macskaféle vagyok, nemigen szeretem a vizet.
- Na, gyere! Cicc-cicc! - incselkedik velem, majd egy marék vizet spriccel rám. - Gyere, cicuska! Cicc!
Azonnal felugrom és megrázom magam, míg ő kacagva merül el a tóban és felbukkanva úszkálni kezd. Én csak morgok egyet és ruháimat levetve felveszem párduc alakomat. Így jobban tudok vigyázni rá, és nem hiszem, hogy most emberek járkálnának errefelé.
Nem is tudom, mióta úszkál már, amikor hangokat hallok meg. Füleimet hegyezem, majd meglapulok. Cel is érezheti a veszélyt, mert azonnal a tó széle felé úszik, ám rámorgok, hogy maradjon. Értetlenül néz rám, majd elkerekednek a szemei, amikor a tó partján több férfi jelenik meg, a kezükben puskával. Ezek nem békés kempingezők. Én pedig nem mutatkozhatom, mert ha most átalakulok, azt látni fogják. Szótlanul lapulok az egyik bokorban remélve, nem fedeznek fel. Ha igen, akkor mindkettőnknek vége.
|
| Rauko | 2011. 03. 25. 20:11:32 | #12521 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ párducomnak
Arra kelek, hogy simogat. Nyuuu, ez annyira jó lenne, de azt hiszem, semmit sem aludtam. Mintha most hunytam volna le a szemem. Fáradt vagyok álmos, és fázom is! Utálok fázni és most kifejezetten hideg van, és a pocakom is korog és Ren annyira siet, hogy alig tudok lépést tartani vele. Mégis hova rohanunk ennyire? Oké, ő is fáradt, de nem akarok ennyire rohanni! Nyuuu…
- Álmos vagyok - adok végül hangot elégedetlenségemnek. Aludni szeretnék! És enni valamit, és megint aludni! Ahj…! - És éhes is.
- Mondtam, hogy keresünk szállást és kaját - morog rám kicsit idegesen, de nem kiabálva. Most mi van? Már az is baj, hogy éheske vagyok és aludni szeretnék? - Ne sírj már, jó? - Nem szeretem, amikor ilyen. Félek tőle.
- Bocsi - felelem megszeppenve. Rám néz, majd kicsit mintha ellágyulnának a vonásai, így én is nyugodtabb vagyok.
- Semmi gond. Én is fáradt vagyok. Egy vasúti fülke nem a legjobb hálóhely - mondja, és beleborzol a hajamba. Szeretem, amikor ilyen. Amikor ideges vagy szomorú, az sosem tetszik. - Úgy nézel ki, mint aki belenyúlt a konnektorba. - Próbálom lelapítani a hajam, de mosolyog. Olyan jó vele ilyenkor…
A város kicsi, kellemesnek látszik. Olyan tipikus eldugott, kis hely, én pedig kedvelem az ilyeneket. Jobb itt, mint a nyüzsgő nagyvárosokban. Aztán a fogadóba is beérünk, ahol Ren beszél a lánnyal, de már alig tudok figyelni. Borzasztóan elfáradtam már, nagyon szeretnék tényleg aludni egy nagyot, így örömmel követem, amikor elindul előre, gondolom a szoba felé. Bemegyünk, körbepillantok, de ahogy meglátom a futont, azonnal rá is vetem magam, és azt hiszem, le sem teszem a fejem, amikor már alszok is.
Mikor kinyitom a szemem, mintha megint reggel lenne. Eltelik pár perc mire felfogom, hogy valószínűleg átaludtunk egy napot. Nos, Ren is fáradt lehetett, bár azt nem tudom, hogy mikor feküdte le mellém, de most itt szuszog.
Olyan szép… ahogy a haja szétterül a futonon, szinte magától mozdul a kezem és érintem meg finoman, nehogy felébresszem. Nagyon fáradt lehet. A bőre is olyan kisimult most és annyira békés. De ahogy meglátom a fülében az ékszert, elkedvtelenedve húzom vissza mancsomat, majd térdeimet átölelve meredek rá. Vajon lesz nekem valaha is esélyem egy olyan lénnyel szemben, akibe egykor nagyon szerelmes volt? Felsóhajtok a gondolatra, hiszen nem hinném. Minden bizonnyal a tanítványának tekint, az a pár alkalmas szeretkezés pedig csak az idegesség levezetése miatt lehet. Biztosan nem szerelmes belém… hogyan is lenne. Egy olyan erős, bátor és okos lény, mint ő, mit szerethetne egy kicsi, csúnya sárkánykölyökben, mint én?
Elmorzsolok egy könnycseppet. Pedig de szép is lenne… mennyire örülnék, ha nem tanítványt hanem szerelmet látna bennem. Ha kimondhatnám, hogy mindennél jobban szeretem, hogy a szívem azt hiszem örökké az övé és bármire hajlandó lennék érte. Akármire… csak maradjon velem.
Villámcsapásként ér a gondolat: talán az a baj, hogy nem dolgozom. Mindig látom az arcán, hogy aggódik és abból, amit mostanában emberek között töltöttem én is tudom, hogy nem ingyen élünk. Valahonnan ő is szerzi azt a… mi is volt… PÉNZ! Igen! Szóval valahonnan neki is kapnia kell, és gondolom, dolgoznia kell érte. De most nincs munkahelye. Ott kellett hagynia, amikor elj9öttünk, és biztosan sok pénz elment a vonatra is. Nem hiszem, hogy az olyan helyváltoztató eszközökön ingyen lehetne utazni. Pláne, hogy jött egy férfi is út közben, és jegyeket kért. Ren azt mondta, hogy ka… kazar… kalar… kazalar… kalazor. Kalazur. Hm… nem. Másképp csengett. Kala… az… ez… kalauz! Igen, így volt! Kalauz. Szóval ha ő is jött, akkor biztosan kellett fizetni is. És elég nagy jármű ahhoz, hogy ne a súlyunk alapján mérje a fizetendő pénzt, szóval gondolom inkább az számít, hogy mennyit utazunk vele és mi egy egész napot mentünk, de volt, aki órákat csak. Biztos drága volt.
Felsóhajtok, Ren pedig átfordul a másik oldalára. Biztosan fárasztó lehet dolgozni. Bár én sosem csináltam, de azt hiszem, hogy ha vele akarok maradni és méltó társa akarok lenni, akkor kellene. Akkor talán büszke is lenne rám és a szerelmét is elnyerhetném.
De hogyan csináljam? Félek a halandóktól… nem tudok olyan lenni, mint az a lány odalent, vagy a férfiak meg a nők az ivókban. Bár biztosan lenne valami olyan munka is, amiért adnak pénzt és nem kell találkoznom senkivel.
Rá nézek. Kérdezzem meg? De biztosan azt mondaná, hogy erre semmi szükség nincsen. De márpedig van, én szeretnék valahogyan segíteni neki, hiszen tényleg annyi baj van velem. Gyenge vagyok, hisztis és védelemre szorulok, sőt, még neki kell eltartania is… NEM! Ez így nem megy tovább, igenis, tenni fogok valamit.
Fölé hajolok, adok egy finom puszit az arcára, mire morog egyet és összébb húzza a testét. Milyen aranyos most… és mégis mennyire erős… hah. Szétnézek a szobában és meg is találom a holmimat így gyorsan átöltözöm és halkan zárva magam után az ajtót, kisuhanok. Lefelé indulok, és meg is látom a lányt.
- Sz… szia - suttogom halkan, mire rám pillant, és elmosolyodik.
- Jó reggelt! Aggódtam értetek - jegyzi meg.
- Aludtunk - suttogom.
- Baj van? Halkan beszélsz…
- Nem, dehogy. Csak én… félek egyedül lenni. - Felnevet.
- Akkor várd meg a barátodat.
- Épp ez az. Mire felkel, szeretnék munkát találni - hajtom le a fejem. A lány kilép a kis pult mögül és végigmér.
- Hm… olvasni, írni tudsz? - Bólintok. - És félsz az emberektől. - Bólintok. - Nos, akkor menj el a hivatalba - mosolyog rám. - Írástudókat keresnek, de errefelé kevés van belőlük sajnos.
- Az… merre van? - kérdezem halkan, mire felnevet, kiabál valakinek, és elő is bukkan egy férfi. - Elkísérem a fiút a hivatalba, maradj addig itt - mondja a lány, és a férfi bólint. - Na, gyere.
Nem is beszélgetünk többet, de nem is kell messze menni, hogy elérjük az épületet, de én felnézni sem merek. A lány megkér, hogy maradjak kint, én meg így is teszek, de pár perc múlva vissza is jön, oldalán egy fiatal férfivel.
- Szóval ő az - mondja a lány.
- Ce… Celestian vagyok - suttogom, mire a férfi elém lép.
- Én Hiro, üdvözöllek itt. Innentől velem lesz - mondja a lánynak, aki integetve tovább is áll, én meg Hirora nézek. - Gyere, van is neked munka - mondja mosolyogva.
Az épületben nem megyünk sokat, egy kis szobához vezet.
- Itt kellene rendezned a papírokat, egyelőre időrendbe, ha nem probléma - kéri, és mosolyog. Szőke, zöld szemű halandó. Nem helyes. Legalábbis Rennek a nyomába sem ér. - Nem jön majd be senki, és nap végén fizetek. Rendben van így? - Bólintok. Még elmond pár dolgot, megmutatja, hogy mit-hova tegyek és kimegy, de a lelkemre köti, hogy ha baj van, azonnal szóljak.
Kicsit később bejön Hiro, hogy el kell szaladnia, de ne féljek, nem lesz baj, itt lesz a közelben. Nem tudom, mennyi idő telhet el, de nem sok, mert nem rendeztem még olyan sok iratot, amikor kicsapódik az ajtó. Ren az. Hirtelen elejtem a kupacot, annyira megijedek, mire ő elém lép és szorosan magához ölel, majd felsóhajt és eltol. A szeme már ideges.
- Mégis hogy képzelted ezt?! Lelépsz egy szó nélkül? - morogja, mire összerezzenve húzódom hátrébb. Elkezdenek potyogni a könnyeim. - ne sírj, mond el, mi ez az egész!
- Én csak… - szipogom. - Én csak neked akartam segíteni, de nem akartalak felkelteni - mondom és kitör belőlem a sírás. - Pénzt akartam én is keresni, mert olyan nagyon szeretnélek segíteni téged, de most is csak rosszat csináltam - csuklok össze. - Mindent elrontottam megint…- sírok tovább.
|
| Andro | 2011. 02. 10. 13:05:29 | #11237 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (sárkánykámnak)
A vonaton ülünk. Cel a fejét a vállamra hajtja, én lehunyt szemmel próbálok pihenni. Messzire megyünk, nem is tudom már hová. Valahová délre, azt hiszem, egy kisvárosba. Oda vettem jegyet. Ideje volt már, és örülök, hogy a kis sárkány úgy döntött, velem jön. Erősebbé kell válnia, és talán túl kemény voltam hozzá, de muszáj volt. Épp elbóbiskolnék, mikor meghallom a hangját.
- Ren - szólal meg halkan, mire mocorogni kezdek, és gyengéden eltolom.
- Baj van? - kérdem kíváncsian.
- Nem, csak már éjszaka van, és még mindig utazunk, és…. hova megyünk? - kérdi. Kinézek az ablakon. Sötét van.
- Nem tudom - válaszolom megrántva a vállam. - Majd leszállunk, ha nem lesz érvényes a jegy. A végállomásig vettem egyébként. - Cel felé fordulok, és az ölembe emelem. Kissé meglepődik.- Itt jobb, nem? - mosolygok rá, mire aprót bólint.
- Ren, kérdezhetek még valamit? - Bólintok. Miért ne kérdezhetne?- Már nem kívánsz engem? - Megrökönyödve bámulok rá. Hogy jutott ilyesmi az eszébe? - Ne haragudj, csak egy ideje már nem voltunk együtt és én megijedtem, hogy talán… esetleg… - azonnal leteszem az ölemből, és fölé magasodom.
- Honnan vettél ekkora butaságot? - suttogom halkan, és kinézek az ülések között. Már csak ketten vagyunk a kocsiban. Remek. - Azt hiszem, most kifejezetten kívánlak - mosolygok rá, majd felállok, becsukom a kabin ajtaját, behúzom a függönyt, majd visszamászom fölé. Étvágygeresztően néz ki a kicsikém. - Mit szólnál ahhoz… - csókolok bele a nyakába, miközben mélyet szippantok édes illatából. Megremegek. - Mondjuk most… - Finoman simítok a pólója alá. - Levetkőztetnélek - simítok végig csupasz bőrén a póló és a nadrág között. - Végigcsókolnálak - húzom feljebb a felsőjét. - Aztán a magamévá tennélek… - Rásimítok az ágyékára. Bemozdul. - Aztán hajnalig… - gombolom ki a nadrágját. -… szeretkeznénk? - Remegve figyeli a tekintetem és látom, hogy ő is akarja. Kezeit a nyakam köré kulcsolva húz le magához és vadul kap ajkaim után, szenvedélyesen, ami nagyon meglep.
Nyelveink vad csatát vívnak egmással, és végül én kerekedek felül, ő pedig belenyög a csókba, miközben csípőjével lök egyet a testem felé, tudomásomra hozva, hogy mennyire kíván. Elválok tőle és az arcára simítom a kezem.
- Biztos? - kérdem rekedtes hangon, szemeim csillognak.
- Soha nem volt még ennyire biztos - suttogja a szemembe nézve. Lágyan végigsimít a hátamon, mire felsóhajtok, és hátrahajtom a fejem. - Sajnálom, hogy buta voltam - szólal meg, mire ránézek.
- Nem haragszom. De te is bocsáss meg, hogy úgy beszéltem veled - válaszolom, mire mosolygva simítja mindkét kezét az arcomra. Olyan jólesik az érintése, meleg és puha, selymes és megnyugtatóan lágy.
- Nem haragszom - suttogja, és ajkaimra hajol. Lágyan csókol, miközben én felette támaszkodom.
Teste remeg, és én sem bírom már sokáig, főleg, mikor megérzem ágyékát az ágyékomnál. Belemegyek a játékba, és vele együtt mozgok. Belenyögünk a csókba, csodálatos érzés vele lenni. Olyan régen éreztem már ilyet, hogy idejét sem tudom, mikor volt utoljára ilyen érzésben részem.
Lágyan simítom egyik kezem a pólója alát, és érzem, hogy bőre izzik a fórróságtól. Érintésemre vadul remegve sóhajt fel, kapkodja a levegőt, és mikor a mellkasát kezdem elborítani csókokkal, a kezét a szája elé kapva próbál csendes maradni, nehogy valaki meghalljon minket. Mellbimbóival játszom, szívogatom, nyalogatom őket, férfiasságom combjának feszül, és érzem, hogy már kőkemény vagyok odalenn. Teste minden porcikája remeg, és én sem tudom, meddig vagyok képes visszafogni magam, mielőtt belehatolok. Megérzem apró kezeit, amelyek szó szerint leszaggatják rólam a ruhát. No lám, a kis sárkány feléledt? Testemet csókokkal halmozza el, én pedig az ülésnek vetve a hátamat túrok a hajába, és irányítom minden mozdulatát. Felpillant rám, majd elmosolyodik, és folytatja a kényeztetést. Ujjai combom belső felére simítanak, ekkor azonban fordítok rajta egyet, és lekapom Cel alsóját. Most már teljesen meztelenül fekszik alattam. Nyelvem hegyével rajzolok csíkot puha hasfalára, majd játékosan ráfújok. Háta ívbe feszül, és felnyög. A nevemet nyögi akkor is, mikor ajkaim a hasát érik, majd lejjebb megyek, és megnyalom combja belső felét, majd egy ujjam belé csúszik, és ajkaim remegő farkára zárulnak.
Nem kényeztetem sokáig, de tágítás közben is folyamatosan játszom vele, hogy éberen tartsam a testét. Jó érzés, és ahogy látom, neki is az. A farka finom, édes az íze, ő pedig hangosan nyög, már nem is próbálja visszafogni magát, keze a nyakamra simul, aztán a karomat simogatja, miközben a számba löki magát. Egészen tövig kapom be apró szerszámát, én pedig lassan kényeztetem őt, hogy minél jobb legyen az én szépségemnek. Végül aztán mégis abbahagyom, és fölé magasodom, mire ő azonnal a szájába veszi merevedésem és szopni kezd. Baromi jól csinálja, majdnem elmegyek, mikor végre elhúzódom tőle. Nem akarok a szájába élvezni, most nem. Majd legközelebb. Már fordulna meg, de nem engedem. Finoman nyomom az ülésre, kissé feljebb húzom, felemelem a lábait és lassan belé csusszanok.
Érzem, hogy milyen szűk, milyen forró belül, így óvatos vagyok. Felveszem a szokásos ritmust, azt a nem túl gyorsat, de nem is csigatempót. Régen voltunk már együtt, újra hozzám kell szoknia, mert érzem, hogy fáj neki az aktus eleje. Fáj, mikor belemegyek. Ajkaiba marok finoman, kezem a férfiasságát kényezteti, hogy szinkronban legyünk. A vágy teljesen elönt minkettőnket. Imádok benne lenni, varázslatos érzés, mennyei. Hangosan nyög fel minden lökésemre, majd percekkel később hangos nyögéssel élvez a tenyerembe, én pedig abban a pillanatban ürítem magam belé. Óvatosan kihúzódom belőle pár utómozgás után. Remeg, és a karjaimban keres oltalmat. bevackolja magát. Átölelem, és figyelem, ahogy lassan elalszik. Annyira szeretem. Azt hiszem, ő az első lény, akit valóban szeretni tudok.
~*~
Nem tudom, meddig utazunk, de mikor végre megállunk, már hajnalodik. Gyengéden keltegetni kezdem Celt, mert nem lenne jó, ha ruha nélkül látna meg minket bárki is. Nem szeretném, ha esetleg valami bajunk lenne belőle. Cel álmosan nyitja ki a szemét, mire megpuszilom.
- Végállomás, kicsim. Ideje felöltöznünk és elhagynunk a vonatot - kinézek az ablakon.
Valami kisváros lehet, mert nem látok házakat, csak egy hatalmas mezőt. Ha nagyváros lenne, mindenhol házak lennének. Cel kelletlenül kel fel, és öltözik fel. Én is felkapom a ruhám, majd hátamra csapom a hátizsákot és elindulunk kifelé. Cel álmosan követ, és ahogy hallom, a pocija is megkordul, jelezve, itt az etetés ideje. Elpirulva néz rám.
- Keresünk valami kaját, meg szállást. Gyere! - fogom kézen, és leszállunk.
Előnyös, hogy Cel lányos arcú, kis szerencsével lánynak is nézik a helyiek. Mikor leszállunk, körülnézek. Kisváros, vagy inkább falu. A levegő tiszta, a nap éppen felkel. A vasútállomás épülete régi, mintha omladozna. A végén szétesik attól tartok. Cel hatalmasat ásít mellettem, de próbál ébren maradni. Úgy látom, nem a korai kelés híve. Beleszimatolok a levegőbe. Étel szagát érzem, tehát valahol kell lennie egy fogadónak, vagy étkezdének. Magam után húzom Celt, aki alig bír lépést tartani velem.
- Álmos vagyok - dörgöli a szemét szabad kezével. - És éhes is.
- Mondtam, hogy keresünk szállást és kaját - morgom halkan. - Ne sírj már, jó?
- Bocsi - válaszol, és mikor lenézek, látom, hogy meg van ijedve.
- Semmi gond. Én is fáradt vagyok. Egy vasúti fülke nem a legjobb hálóhely - jegyzem meg, és megborzolom a haját. - Úgy nézel ki, mint aki belenyúlt a konnektorba.
Valóban, a haja szerteszét áll, és vörös pofival próbálja lelapítani. Nem bírok elfojtani egy vigyort. Lassan a városba is beérünk, és végre szemrevételezhetem, hová jöttünk. Régies, hagyományos japán stílusú házak, kevés ember, egy shinto szentély, egy buddhista szentély, vegyesbolt, néhány üzlet, egy fogadó és egy kifőzde. Ennyi, és nem több. Elsőnek a fogadóba térünk be, ami néptelen, hiszen alig fél hat van. Ki az a hülye, aki ekkor mászkál?
Csinos hely, az előtér gyönyörű, régies, fából épült, kényelmesnek tűnik. A pult mögött fiatal recepciós lány ül, aki amint meglát minket, elmosolyodik.
- Jó reggelt! Mit parancsolnak? - kérdi.
- Jó reggelt! - lépünk oda a pulthoz. - Szobát szeretnék két személyre.
- Értem - bólint a lány. Csinos nőcske, nem lehet több huszonkettőnél. - Van szabad szobánk. Meddig maradnának?
- Meghatározatlan ideig - válaszolom, mire bólogat és elém teszi a könyvet.
Kitöltöm, aztán kapunk egy kulcsot és felcaplatunk az első emeletre. Szeretem az ilyen helyeket, sokkal jobbak, mint a modern épületek. A recepciósok sem kérdezősködnek annyit, mint egy nagyvárosban. Semmi felesleges szócséplés, semmi kíváncsiskodás hogy ki miért jön ide és meddig marad, meg mit csinál.
Végre beérünk a szobába. Csinos, hagyományos szoba tatamival, alvógyékénnyel, alacsony asztalkával, ülőpárnákkal és szekrényekkel. Van egy kis erkély is. Cel egyből az egyik futonra fekszik, és pillanatokkal később már alszik is. Mosolyogva nézem, ahogy kinyúlva horpaszt, én pedig leteszem a hátizsákot és elkezdek kirámolni. Minél előbb munkát kell keresnem, mert a fizetésem nem fog sokáig tartani most, hogy kettőnkről kell gondoskodnom. Ráadásul a pénz nagy részét az utazásra költöttem. Szükségem van a pénzre. Bezzeg a régi szép idők, mikor meg tudtam élni a lopásból és vadászatból. De hát azóta finomodtak az emberek módszerei, már nem mehetek csak úgy vadászgatni, ha nem akarom egy ketrecben, vagy szőnyegként végezni.
Végül sikerül kipakolnom a szekrénybe, és leheveredek a másik futonra Cel mellé. Nem alszom, csak hallgatom, ahogy ő durmol. Olyan gyönyörű, mint egy angyal a békés, boldog arcával, a lehunyt szemeivel. Szeretem őt, mindennél és mindenkinél jobban. Fura páros lehetünk, egy macska és egy hüllő, de talán pont ettől vagyunk meg annyira jól. Meg akarom őt védeni, tanítani akarom, hogy erősebb legyen, hogy ne féljen a valódi énjétől, amely benne lakozik. Szeretni akarom őt egész életemben, akármeddig is tartson. Párduc énem elégedetten dorombol a kis sárkány mellett. Észre sem veszem, hogy mikor bújok hozzá, és alszom el én is.
|
| Rauko | 2010. 12. 24. 13:49:19 | #9948 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ párducomnak
~*~
Menekülök… menekülök, aztán egy sikátorban ülök le végül, és a falnak dőlve remélem, hogy nem talál rám. De aztán meghallom a hangját… de nem értem, hogy hogyan akadt rám, hiszen azt hittem, elég messzire futottam előle. Bár nem akartam menekülni, csak egy kicsit gondolkodni.
- Mondd, meddig fogod még sajnálni magad? – Hangja váratlanul ér, még akkor is, ha tudtam, hogy közeledik, hiszen éreztem őt.
- Re… Ren… - suttogom értetlenül, meglepve. – Hogyan…
- Követtem az illatod. De kérdeztem valamit. Meddig fogod még önmagad sajnálni? Ha nem akarsz bántani másokat, válj erősebbé! – Vádol, komoly és azt hiszem, hogy megsértettem. Bár nem nagyon értem, hogy mivel, de úgy látszik, nagyon megharagudott rám.
- Én… erre képtelen vagyok – mondom komolyan, hiszen tényleg így gondolom. Évek, évtizedek, évszázadok óta nem tudtam erősebbé válni, nem hinném, hogy most sikerül majd. – Félek, hogy… hogy bántok valakit, és…
- Gyáva vagy! Gyáva vagy, mert nem is akarsz tenni semmit. Csak menekülsz, de nem akarsz megváltozni! Ne várd el, hogy mindig valaki segítsen rajtad, Cel! Ha te nem akarsz megváltozni, mert félsz, akkor ne várd el, hogy mások majd megteszik helyetted! – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyeneket mond most nekem. Nem értem, miért bánt, nem értem, miért mond ilyeneket…. én azt hittem, hogy fontos vagyok neki és talán… talán szerethetnénk is egymást. De ha ilyeneket gondol rólam, akkor minden hiába volt.
- Miért mondasz ilyeneket? Azt hittem… számítok neked… - Nem tudom, hogy mi fáj jobban: a tény, hogy megint elvesztettem valakit, vagy az, hogy pont őt, és pont azért, mert gyenge vagyok.
- Pont ezért mondom – mondja, és felránt a földről, majd a vállamnál fogva zárogatni kezd. – Hagyd már abba a bőgést! Kezdem azt hinni, neked ez jó! Talán jól is érzed magad így, másokra támaszkodva! De sajnos én nem bírom a gyáva bőgőmasinákat! – Ezt… én… nem értem. De azt hiszem, hogy már nem is akarom érteni. Akkor sem, ha igaza van. Ha ilyeneket mondott most, tulajdonképpen jogtalanul, mi lesz, ha egyszer valóban felidegesítem…? - Holnap reggel elmegyek. Elhagyom a várost. Ha képesnek érzed magad rá, velem jöhetsz. De nem foglak sem megkeresni, sem kényszeríteni, és könyörögni sem neked, értetted?
Nem szólok, hiszen nem is tudnék semmit mondani most neki. Annyira megbántott, hogy képtelen lennék bármit is mondani, ami nem dühös és durva kirohanás lenne, pedig olyat még soha nem csináltam. Lecsúszom a fal mentén, vissza a földre, és újra sírni kezdek. Ezúttal álomba sírom magam.
~*~
Anyámmal álmodtam éjszaka. Megjelent előttem, és azt monda nekem, hogy mindenképpen el kellene mennem a párduccal, hiszen mióta sárkány vagyok,senki nem segített nekem, és senki nem állt ki mellettem. Ő mégis megtette, és anyu szerint azt is, amit este mondott, csak azért mondta, hogy segítsen nekem. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, de nem bírom ki, hogy ne menjek el hozzá. Az ajtó előtt találom, már indul. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, és ezt azt hiszem, titkolni sem tudom.
- Sajnálom… - suttogom, mikor meglátom az arcát. Tudom, hogy én voltam a hibás, és ő csak segíteni akart…
- Én sajnálom. Nem kellett volna kiabálnom veled. – Na, most meglepett! Nem gondoltam, hogy bocsánatot kér…
- Igazad volt – vallom őszintén. – Valóban gyáva vagyok, és mindig másokra utalt. Valóban mindig önmagamban keresem a hibát, és sajnálom magam, mert… mert bántottam másokat. De szeretnék erőssé válni, amilyen te vagy. Veled akarok maradni. Ne dobj el, hadd maradjak veled! Kérlek, Ren! – Remegve várom, hogy mit fog válaszolni, aztán végre felel.
- Fogd a cuccaidat. Aztán indulunk. Ideje egy csendesebb helyet keresni – mosolyog rám bíztatóan.
Vidámabb vagyok, azt hiszem. Azzal lehetek, akit szeretek, akivel lenni szeretnék, és ez nagyon jó. Örömmel kapok a táska után, amit felém tart, és amiben szerintem a tőle kapott ruháim vannak. Elindulunk valahova, és engem végig csak egy dolog foglalkoztat, hogy meddig maradhatok vele…
- Mindig veled maradhatok? – kérdezem meg végül azt, ami a leginkább foglalkoztat jelenleg.
- Amíg szeretnéd – válaszolja azt, amit hallani szerettem volna. – Majd vigyázunk egymásra.
~*~
Azt hiszem, soha, de soha nem voltam még ennyire nyugodt, mint a vonaton. Mellettem ül, én pedig a vállára hajtom a fejem, így nézek ki az ablakon. Annyira jó vele és mellette lenni. Annyira szeretném, ha boldog lehetne mellettem, és nem kellene miattam idegeskednie és aggódnia…
- Ren - szólalok meg halkan, nehogy felébresszem, ha alszik, ugyanis csukva vannak a szemei. Hirtelen mocorogni kezd, és kicsit eltol magától.
- Baj van? - kérdezi.
- Nem, csak már éjszaka van, és még mindig utazunk, és…. hova megyünk? - kérdezem, és kikukkantok az ülés mellett. Már csak mi vagyunk a kocsiban.
- Nem tudom - válaszolja őszintén, kicsit megrántva a vállát. - Majd leszállunk, ha nem lesz érvényes a jegy - folytatja. - A végállomásig vettem egyébként. - Felém fordul, majd forog egyet a világ, és már az ölében ülök. - Itt jobb, nem? - mosolyog rám. Bólintok, de van itt valami… ami…
- Ren, kérdezhetek még valamit? - Bólint. - Már nem kívánsz engem? - Megrökönyödve pillant rám. - Ne haragudj, csak egy ideje már nem voltunk együtt és én megijedtem, hogy talán… esetleg… - Megint fordul a világ, és szemben levő ülésen találom magam, ahogy fölém magasodik.
- Honnan vettél ekkora butaságot? - suttogja halkan, és ő is kinéz az üléseink mögül. Igen, ketten vagyunk. - Azt hiszem, most kifejezetten kívánlak - mosolyog rám. Feláll, bezárja a kabint, elhúzza a függönyt, és visszatelepedik fölém. - Mit szólnál ahhoz… - Belecsókol a nyakamba, majd mélyet szippant az illatomból, és megremeg. - Mondjuk most… - Finoman simít a pólón át mellkasomra. - Levetkőztetnélek - suttogja, majd besimít a póló és a nadrág közti részhez, ahol most pont nem takar ruha, így kicsi kilátszik a pocakomból. - Végigcsókolnálak - mondja, és feljebb húzza a felsőmet. - Aztán a magamévá tennélek… - Az ágyékomra simít. - Aztán hajnalig… - Kigombolja a nadrágomat. -… szeretkeznénk? - Remegve figyelem, ahogy újra a szemembe néz, és agyam elönti a rózsaszín köd. Kezeimet nyaka köré kulcsolva húzom le magamhoz, majd vadul kapok ajkai után, olyan szenvedéllyel, mint még soha.
Annyira kívánom, annyira akarom, hogy nyelveink vad csatát vívnak azért, hogy ki vezesse a csókot, de végül természetesen ő lesz a domináns, és én belenyögve a csókba, csípőmmel lökve egyet teste felé hozom a tudomására, hogy borzalmasan kívánom. Elválik tőlem, és arcomra simít.
- Biztos? - kérdezi rekedtes hangon, szinte túlvilági fényben csillogó szemekkel.
- Soha nem volt még ennyire biztos - suttogom neki, egyenesen a szemébe nézve. Annyira félelmetes ilyenkor. Az íriszeiben ott sugárzik az a vadállatias ösztön, hogy akar engem és szeretkezni akar velem, én pedig… ha akarnék, sem tudnék neki ellenállni. Inkább lágyan simítok végig a hátán, mire felsóhajt, és hátrahajtja a fejét.
- Sajnálom, hogy buta voltam - szólalok meg, mire rám néz.
- Nem haragszom. De te is bocsáss meg, hogy úgy beszéltem veled - válaszolja, mire mosolyogva simítom mindkét kezem arcára.
- Nem haragszom - suttogok megint, és ajkaira hajolok. Finoman, lágyan csókolom, miközben ő felettem támaszkodik. Testem már remegve követeli magának Rent, és ő is így érezhet, hiszen mikor ágyékommal körözve dörgölőzök hozzá, ő belemegy a játékba, és velem mozog. Mindketten belenyögünk a csókba, annyira jó végre érezni… hiszen olyan régen volt már. Az átalakulásom előtt nem sokat voltunk együtt, mert vagy ő volt túl fáradt, vagy én voltam túl ideges, és képtelen voltam ellazulni. Mindig belekezdtünk, de vagy elaludtunk, vagy a sokadik próbálkozás után inkább hagytuk a fenébe. Most viszont… végre!
Lágyan simítja egyik kezének ujjait a pólóm alá, így érintve a bőrömet, ami már izzik a vágytól. Minden érintésére remegve sóhajtok fel, és vadul kapkodom a levegőt. Annyira élvezem már most, hogy képtelen vagyok halk maradni, egy idő után, amikor már a meztelen mellkasomat csókolgatja, a szám elé kell kapnom a kezem, hogy halk maradhassak. A két kis gombocskával játszik a mellkasomon, mindkettőt nyalogatja, szívogatja, ujjaival morzsolja, miközben érzem a combomnak feszülő, kőkemény férfiasságát, és minden porcikám remeg azért a testrészért! Bennem is felébred az állati ösztön, és szinte tépem a ruháit, ahogy levetkőztetem. Minden szabaddá váló centit csókokkal halmozok el, ő pedig az ülésnek vetve hátát, sóhajtva, és hajamba túrva irányít. Felpillantok rá, majd mosolyogva folytatom a tevékenységemet. Amikor ujjaim combjának belső felére simítanak, hirtelen fordít rajtunk, és leveszi rólam az alsómat, hiszen ekkor már csak ez takar. Nyelvének hegyével rajzol egy csíkot hasfalamra, majd játékosan fúj rá, amitől ívbe feszül a hátam, és felnyögök. Még ez a kis érzés is elemi erővel hat rám most. Nevét nyögöm akkor is, amikor ajkai alhasamat érintik, akkor is, amikor nyelve köröket rajzol belső combomra, akkor is, amikor egy nedves ujja belém csúszik, és akkor is, amikor ajkai végre édes börtönbe zárják remegő férfiasságomat.
Nem kényeztet sokáig, de amíg tágít, folyamatosan játszik velem. A testemet két fronton is érő ingerek hatására hangosan nyögök, vagy alsó ajkamat harapom, ahogy nyakára simul a kezem, vagy a karját simogatom, miközben a szájába lököm magam. A forróság, ami körülölel ajkai között, vagy a kínzó lassúság, amikor nyelvével kényeztet egyszerre fergetegesen jó! Aztán abbamarad minden inger,. és újra fölém magasodva várja, hogy síkosabbá tegyem férfiasságát. Ajkaim közé véve teljesítem a néma kérést, és addig teszem a dolgom, amíg remegve nem húzódik el tőlem. Már fordulnék is meg, de nem enged. Finoman az ülésre nyom, kicsit lentebb húz, lábaimat felemeli, és lassan a megfelelő helyre illeszti magát, amitől megremegek.
Édes kín, amikor belém hatol. Feszít, fáj, de soha nem élveztem még ennyire. Az ablakon bekukkant a holdfény, így ezüstös fényben világítva meg párducom izmos testét. Ahogy kirajzolódik mellkasa, hasfala, kezeim remegve akarják érinteni, és mikor elérem, ujjaim vadul marnak bőrébe, és fejem hátrafeszítve szisszenek fel. Fáj, de annyira jó… borzalmasan jó! Az az őserő, ami sugárzik belőle és az a kéj, ami átjár még ilyenkor is… belőle soha, de soha nem elég!
Felveszi a szokásos ritmust, de most minden annyira más. Talán azért, mert viszonylag régen voltunk együtt. Talán a hely szokatlansága, talán az elmúlt napok feszültsége, amit egymásra zúdítunk, de hiába a finom tempó, a vágy majd’ szétrobbantja őt is, és engem is. Ahogy ajkaimhoz hajol egy csókért, vagy amikor az ujjai közé fogja férfiasságomat, hogy egyszerre érhessen utol minket a kéj… fantasztikus, fergeteges és eddig soha nem volt még ennyire kínzó a szeretkezés. Az, hogy egyszer, pár pillanat múlva biztosan vége, és akkor ki tudja, hogy mikor lesz újra… most arra késztet, hogy minden ezrednyi másodpercet a magaménak akarjak! Élvezni és érezni akarom, ős tudom, hogy ő is ezt akarja, hiszen egyre eszeveszettebb tempóban ostromolja testemet. Minden lökése jó helyen talál el, hangosan nyögök fel, és percek múlva nevét nyögve élvezek tenyerébe és hasamra, ő pedig egyenesen belém, majd remegve, karjaival testemet keresve omlik rám, hogy ölelésébe vackolhassam magam, és így élvezhessem mindkettőnk remegését, és azt a kellemesen feszítő érzést, amit annyira szeretek… annyira jó vele, annyira… szeretem…
|
| Andro | 2010. 12. 08. 16:09:00 | #9692 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (kis sárkánykámnak)
Már majdnem egy órája van a sárkányalakban. Harcol, üt, rúg, harapni próbál. Tudom, hogy nem ura önmagának, éppen ezért akarom megállítani. Egyszer el is talál, amitől magához tér, és megáll, mielőtt felnyársalhatna. Hiába vagyok gyors, vele még én sem bírok. Pedig nem nagy sárkány, egészen apró, a szobában elférne, de hatalmas ereje van. Amikor egy pillanatra öntudatra ébred, szomorúan néz rám. Érzem, hogy belül sír, fél, reszket, nem akar bántani. Látom a bűntudatot a szemében. Sajnálom őt, de az ő érdekében itt kell maradnom.
Aztán felrikolt, és kitárja szárnyait. Rámordulok, hogy maradjon itt, de ő elrepül. Én pedig nem tétovázva rohanok utána, egy pillanatra sem veszítve szem elöl apró, törékeny ezüstös testét. Érzem, hogy harcolni akar a fenevad, ő próbálja visszatartani. Tudom milyen ez, én is ilyen voltam, de a hajnal el fog jönni. Hamarosan erdős részhez érünk, és ha jól emlékszem, egy tó is van a közelben. A hajnal már közel, hamarosan felkel a nap. Leszáll a tó partjára, majd mikor a nap jön felfelé, úgy tűnik el sárkányteste, pikkelyei, szárnyai, farka, és újra emberi alakban van. Én azonban nem változom vissza. Látom, hogy az átváltozás fájdalmas. Oldalra pillant rám, majd halványan elmosolyodik, és a vízbe esik.
Azonnal utána ugrom, nem hagyhatom megfulladni. Ha nincs magánál nem fog tudni kiúszni és meghal. Hála erős mancsaimnak, hamar utolérem, és fogaimmal óvatosan megragadom a nyakszirtjénél, majd a felszínre húzom. Itt veszélyes lehet visszaváltoznom, de párducalakban ugyanígy felismerhetnek. A ruháimért kell mennem, hogy visszaváltozhassak. Kihozom a partra, leteszem, majd megrázom magam, és újfent megragadva őt, futni kezdek vele a bokrok között. Hamar odaérek arra a helyre, ahol Cel átalakult. A ruháim hála égnek ott vannak, így miután elfektetem Celt visszaváltozom és felöltözöm. Aztán a karjaimba kapom a könnyű kis testet.
- Bátor vagy és erős – suttogom. – Minden rendben.
Aztán elindulok vele hazafelé.
~*~
Mikor hazaérünk megtörölgetem, majd ágyba dugom. Alszik, jobb is neki, legalább kipiheni az átalakulást. Ha felébred, nem tudom mire fog emlékezni. Remélem nem sokra. Fáradt vagyok, így úgy döntök, lezuhanyozom. Ha felébred, majd ő is lefürdik. Ledobom a ruháimat, és a fürdőbe vonulok.
Kényelmesen állok a jó meleg zuhany alatt, amikor apró hang üti meg a fülem. Cel felébredt.
- Ren… Ren… - hallom édes hangját, és azonnal kimászom a zuhany alól. Egy törülközőt kötök a derekam köré, és kilépek a szobába. Mosolygok, amikor ránézek. Az ágyon ül, még kissé kába, de engem néz.
- Hamarabb felébredtél, mint vártam – mondom, majd az ágyhoz sétálok. - Büszke vagyok rád, Cel.
- Ugyan miért? Hogy majdnem megöltelek? – kérdi szomorúan. Tehát emlékszik mindenre. Könnyek gyűlnek a szemébe. - Bántottalak.
- De nem haltam meg, és irányítottad a sárkányodat. Ügyes voltál, és bátor – mondom, majd közelebb ülök hozzá, de ő hátrál. Fél tőlem. Vagy önmagától? - Miért húzódsz el tőlem?
- Mert… mert ha bántanálak… én nem akarnám! De bántottalak, és sajnálom… - felnéz rám. - Tudom, hogy soha nem tudnál engem teljes szívedből szeretni, de én… én… - felpattan, majd pár ruhát a kezébe véve elrohan.
- Cel! – kiáltok utána, de nem hallja.
Ostoba gyerek! Önmagát hibáztatja amiatt, ami nem az ő hibája. Azonnal felöltözöm és utána rohanok. Érzem édes, semmivel össze nem téveszthető illatát. Meg kell találnom, mielőtt kárt tesz magában. Sajnos emberi alakban nem vagyok olyan gyors, mint párducként, de nem változhatok át, vagy nekem is bajom lesz belőle. Illata meleg és friss, nincs messze, de gyorsan fut, és amilyen kicsi, könnyen el tud tűnni bárhol. Én azonban kifinomult szaglásomnak hála, követni tudom. Hamarosan egy sikátorhoz érek. Itt fordult be. Szűk hely, hosszú, de ismerem. Sokat járok erre, nem tudok eltévedni. Az illata mindent körbefon, de mégis meg fogom találni. Lassítok, majd lépésben folytatom az utam. Végül halk szipogást hallok, és ahogy kinézek az egyik utcában, a fal tövében Celt pillantom meg, amint üldögél és szipog. Fejét a térdeire hajtja, kezecskéivel a szemeit dörgöli.
- Mondd, meddig fogod még sajnálni magad? – kérdem, mire hirtelen ugrik egyet, és hatalmas, döbbent tekintettel néz rám.
- Re… Ren… - suttogja. – Hogyan…
- Követtem az illatod – mondom komolyan. – De kérdeztem valamit. Meddig fogod még önmagad sajnálni? Ha nem akarsz bántani másokat, válj erősebbé!
- Én… erre képtelen vagyok – hajtja le a fejét. – Félek, hogy… hogy bántok valakit, és…
- Gyáva vagy! – a hangom hideg, mire rám néz. A szemeim szikrákat szórnak. – Gyáva vagy, mert nem is akarsz tenni semmit. Csak menekülsz, de nem akarsz megváltozni! Ne várd el, hogy mindig valaki segítsen rajtad, Cel! Ha te nem akarsz megváltozni, mert félsz, akkor ne várd el, hogy mások majd megteszik helyetted!
- Miért mondasz ilyeneket? – már sír, arcán hatalmas könnyek gördülnek végig. – Azt hittem… számítok neked…
- Pont ezért mondom – húzom fel, és rázom meg. – Hagyd már abba a bőgést! Kezdem azt hinni, neked ez jó! Talán jól is érzed magad így, másokra támaszkodva! De sajnos én nem bírom a gyáva bőgőmasinákat!
Ellököm, és elfordulok. Hallom a szipogását. Még mindig sír. Sajnálom, kicsim, de muszáj megtennem. Muszáj veled keménynek lennem, hogy végre összeszedd magad. Keservesen sír. Visszafordulok hozzá.
- Holnap reggel elmegyek – közlöm. – Elhagyom a várost. Ha képesnek érzed magad rá, velem jöhetsz. De nem foglak sem megkeresni, sem kényszeríteni, és könyörögni sem neked, értetted?
Választ sem várva indulok el. Még hallom, hogy utánam szól, de nem törődöm vele. Nem szabad visszamennem. Most nem. Nem akarom elveszíteni, így remélem, lesz annyi esze, hogy nem marad itt. Tudja, hogy csak én tudom megvédeni, de félek, hogy ezzel a viselkedéssel eltaszítottam magamtól.
~*~
Másnap reggel már összepakolva állok az ajtóban. Cel ruháit is becsomagoltam, hátha jön. Remélem eljön, mert nem szeretnék egyedül lenni, és azt sem szeretném, ha neki baja esne. Szomorú és nehéz szívvel zárom be az ajtót, majd adom le a kulcsot a tulajnak. Lassan megyek le a lépcsőn, majd a bejárati ajtón. Kora reggel van, a nap épphogy feljött. Amikor kiérek az utcára, kis híján hátraesek a meglepetéstől. Cel áll előttem, félénk, tétova tartással, mintha nem tudná, hogy mit is csináljon. Aztán mégis elém lép. Az arca félős, szemei reszketnek.
- Sajnálom… - suttogja.
- Én sajnálom – mondom, mire elfordul. – Nem kellett volna kiabálnom veled.
- Igazad volt – végre felém fordul és a szemembe néz. – Valóban gyáva vagyok, és mindig másokra utalt. Valóban mindig önmagamban keresem a hibát, és sajnálom magam, mert… mert bántottam másokat. De szeretnék erőssé válni, amilyen te vagy – jelenti ki határozottan. – Veled akarok maradni. Ne dobj el, hadd maradjak veled! Kérlek, Ren!
- Fogd a cuccaidat – intek. – Aztán indulunk. Ideje egy csendesebb helyet keresni – mosolygok.
Az arca felderül, ahogy a ruháit tartalmazó táskához kap. Dehogy akarom kidobni. Kicsi Cel, mégis minek nézel engem? Örülök, hogy végre megértetted. Megvárom, míg a táskát a hátára kapja, majd elindulunk a vonatállomás felé. Még nem tudom, hogy hová megyünk, de majd lesz valahogy. Mindig van valahogy. Hirtelen apró kezét érzem a kezemben, mire megszorítom.
- Mindig veled maradhatok? – kérdi félénken.
- Amíg szeretnéd – mondom megnyugtatóan. – Majd vigyázunk egymásra.
|
| Rauko | 2010. 11. 22. 20:34:24 | #9447 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ Andronak
Mikor már eleget önvádaskodtam és önsajnáltam, úgy döntök, kimegyek és megnézem, mit csinál. De amit látok, ledöbbent: a kanapén ül, és sír. Azonnal mögé lépek, és megölelem.
- Én… sajnálom Ren. Ne… ne haragudj… én…
- Semmi baj. Nem te tehetsz róla. De… még nem vagyok kész róla beszélni.
- Megértem. - Hirtelen az ölébe húz, ami meglep és meg is rémülök egy pillanatra, hogy bántani akar, de végül csak ölel, és próbálja magát nyugtatni. Valahogy érzem, hogy jó neki, ha a közelében vagyok, és én örülök, hogy segíthetek.
- Te se haragudj. Nem lett volna szabad rád förmednem. De ez egy nagyon fájó emlék, amiről nem szívesen beszélek.
- Ha készen állsz rá, meghallgatom. Én itt leszek, ha nem dobsz el.
*
Gyorsan telik a két hét, és épp a telihold napja van. Ren megígérte, hogy nagyon siet haza, így próbálok kitartani, de ahogy megy le a nap, egyre nehezebben tudom magam visszafogni. Tudom magamról, hogy mennyire picike vagyok a többi sárkányhoz képest, így a lakásban is elférnék, ha nem tennék kárt benne. Emberi magasságomtól csak a farkam és a szárnyak miatt tűnök nagyobbnak, de lényeges különbség nincsen. Mire Ren hazaér a munkából, én már a nappali padlóján fekszem, és fáj mindenem. Félek, sírok. Nem magam miatt, Rent féltem...
Végig az oda úton nyugtatni próbál, de nem hat. Féltem őt, borzalmasan félek, hogy mi lesz. Mikor érzi, hogy már túlságosan közel van a pillanat, átalakul, és a hátán utazom. Épphogy elérünk az álatal választott, város széli parkba, mire elkezdődik a folyamat, és egy rövid időre… mintha elájulnék, hogy mire észhez térek, már ne legyek ura a testemnek.
Mindent látok, mégsem tudok tenni ellene. Ahogy átváltozok, és ránézek, tekintetében valami furcsát látok. nem fél tőlem. De mégis… hogy fékezhetne meg egy párduc egy sárkányt?! A farkam csapását is alig tudta kikerülni! Ez halva született ötlet volt… össze kell szednem annyi erőt, hogy eltűnhessek innen. Nem akarom bántani, de ha így folytatom, fogom.
Már majdnem egy órája próbálja a testem valamilyen formában eltalálni: ütöm, karmolom, harapom, de nagyon gyors, és ennek én most kifejezetten örülök. De amikor megkarcolom a bundáját és megérzem a vérének illatát, egy pillanatra visszatér a józanságom. Megállok a mozdulatban, ahogy lecsapnék hátára farkammal, mire rám néz. Gondolom, a szememben látszik az a mérhetetlen bűntudat, ami jelenleg mardos, és amit érzek, hiszen bántottam… de nem akartam! De most nem látok más és jobb megoldást, el kell mennem innen. Azonnal el kell iszkolnom, amíg tudom magam irányítani!
Mélyen a szemébe nézek. Akarom, hogy tudja: sajnálom, és egyszer még vissza fogok térni hozzá… ha nem leszek ennyire veszélyes, és tudom magam uralni. Morog, én felüvöltök, aztán kitárom szárnyaimat, és felrepülök. Fentről lenézek rá. Szomorú szemekkel néz, szinte könyörög a tekintete, hogy szálljak le, de nem tehetem. A szívem zokog, képtelen vagyok megfékezni a bánatomat, de lassan már a szörnyeteget is.
Nem tudom, hova megyek, csak messze és el. De akármennyire próbálok gyorsan repülni, nem messze követ, a földön rohanva utánam. Nem tudom, mit tegyek, a sárkányom harcolni akar, és alig tudom félen tartani. Végül egy erdőhöz érünk. Reménykedve pillantok fel az égre, és szerencsémre lassan jön fel a nap. A hold fénye lassanként kialszik, én pedig leszállok az alattam elterülő tó partján. Ismerős fájdalom járja át a testem, ahogy a szárnyam elsőként húzódik vissza testembe, majd minden részem, ami a fenevadra emlékeztetett, eltűnik. Oldalra pillantva látom a mellettem álló párducot, de nem tudok semmit tenni. Halványan mosolygok rá, majd beleesek a vízbe és elvesztem az eszméletemet.
*
A lakásán vagyok, mikor kinyitom a szemem. Az illat és az ágy az övé. A plafon is ismerős. Feltornázom magam, a hátamat a támlának döntöm, és így pillantok körbe. Nincs sehol. Kicsit megrémülök, és félve kiáltom a nevét.
- Ren… Ren… - De eleinte semmi választ nem kapok. Pár perc múlva lép be, törülközővel a derekán, és mosolyog.
- Hamarabb felébredtél, mint vártam - mondja, majd az ágyhoz sétál. - Büszke vagyok rád, Cel.
- Ugyan miért? Hogy majdnem megöltelek? - kérdezek vissza szomorúan, és ahogy eszembe jutnak az emlékek teleszalad a szemem könnyel. - Bántottalak.
- De nem haltam meg, és irányítottad a sárkányodat. Ügyes voltál, és bátor - feleli, és tudom, hogy vigasztalni próbál, de jelenleg az önvádon kívül másra nem vagyok képes. Egyre keservesebben zokogok, és ahogy közelebb ül,én hátrálok. Hallom a meglepett sóhajt, és utána a furcsán csengő hangot is. - Miért húzódsz el tőlem?
- Mert… mert ha bántanálak… én nem akarnám! De bántottalak, és sajnálom… - Felnézek rá. - Tudom, hogy soha nem tudnál engem teljes szívedből szeretni, de én… én… - Felpattanok. Az ágy melletti csomóból felkapok pár ruhát és kiviharzok az utcára. Lefelé menet persze fel is öltözöm, és elindulok… nem tudom merre, de nem maradhatok mellette! Bántani fogom, de abba belehalnék!
|
|
