Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3.

Hentai Chibi2012. 07. 05. 17:02:39#21968
Karakter: Stella „Wild” Bexter
Megjegyzés: Tooru-nak ~ kagochan-nak


 Reggel sietve kelek az órám csörgésére, na és persze Lilu dorombolására és bújására. Drága cicuskám mindig kelteni szokott. Elmosolyodok, majd felülök az ágyban és míg egyik kezemmel lenyomom az órám a másikkal megsimogatom kiscicám. 

Zuhany után hamar öltözök fel és egy gyors hajszárítás után, megfésülködök. A tükörben megnézem magam. Remek. Reggelit adok cicámnak és én is eszek, mielőtt munkába indulnék.  Aztán elbúcsúzok mindenkitől és futás is a buszhoz.
Pont elérem az akkor beálló hetes buszt.
Azta és még tömegnyomor sincs. Felszállok a buszra és elindulok hátra felé az egyik szabad üléshez.
A végállomásig utazok, hogy utána felszálljak egy másik buszra. Irány a munkahelyem, ami a szomszéd város egy neves hoteljában van. Vajon ma sokan lesznek? Biztos.
Időben beérek, sőt még korábban is. Váltom Karin-t és munkába állok. Kedvesen mosolygok a vendégekre, jó hangulatban telik az egész nap.
Főnököm tudatja velem, hogy holnap fontos vendégeink érkeznek és nagyon figyeljek oda. Rendben, így lesz. Mindig nagyon figyelek és mindet pontosan csinálok. most majd még jobban fogok.

Másnap megint jó időben bent vagyok, munkára készen. Remélem Lilu nem unatkozik nagyon otthon. Kellett volna vele játszani indulás előtt még többet. Na ha haza mentem, akkor majd pótolom, ami reggel kimaradt.
Egy férfi érkezik és figyelmem neki szentelem. Remek megjelenésű fiatalember. Kedvesen mosolygok rá, de még mielőtt bármit is mondhatnék, ő megszólal.
- A nevem Ashida Tooru, tegnap foglaltattam szobát. - rögtön gépelni kezdek, de semmi.
- Sajnálom uram, de ilyen névre nem érkezett szobafoglalás. - nézek újra és újra végig a monitoron. De tényleg semmi.
- Az lehetetlen, kérem megnézné még egyszer? - erre bólintok sé még negyedszerre és ötödszörre is megnézem, de tényleg semmi. Ezt én nem értem. Ha foglalt szobát miért nincs itt?
- Sajnos nincs ilyen név a rendszerben. - mondom. Akárhányszor is nézem át semmi.
- Biztos csak valami hiba történt, kérem akkor adna nekem egy egyágyas szobát?
- Pillanatnyilag nincs egyetlen üres szobánk sem. - felelem. - Mindent lefoglalták egy konferencia miatt. - teszem még hozzá.
- Az Amano cég foglalta le?
- Igen uram. A cég alkalmazottja talán?
- Nem én a Mizuno cég aligazgatója vagyok, a másik felet képviselem majd a konferencián. - erre kicsit elpirulok. Oh értem. Akkor valahogy meg kellene oldani ezt a problémát. Gondolkodok az ügyön, de ebből az állapotból egy kéz zökkent ki mely a vállamra kerül és az ismerős hang.
- Mr Ashida rég találkoztunk. Hogy van? Remélem nem történt semmi fennakadás? - kérdésére össze rezzenek. Nem csináltam semmi rosszat!
- Semmi amiért a kisasszonyt kéne okolni. Mindössze csak annyi történt, hogy nincs meg a szobafoglalásom, bizonyára a gép hibája. Mivel nincsen üres szoba kénytelen leszek keresni valahol másutt. - erre hangneme hirtelen vált főnökömnek.
- Szó sem lehet róla Mr Ashida egy ilyen régi vendég számára mindig van szabad helyünk. Stella adja a luxus lakosztály kulcsait Mr Ashitának. - erre bólintok és már fogok is egy tollat, hogy felvegyem a férfi adatait. A kulcsokat pedig oda adom a vendégnek.
Felveszem az adatokat, főnököm pedig nyugodtan tovább áll.
- Elnézését kérem emiatt az apró hiba miatt és a kellemetlenségekért. - mondom pirulva.
- Semmi baj kisasszony. - erre bólintok, majd figyelem, ahogy távozik.
Ma végig én vagyok bent. Köszöntöm a sorban érkező fontos vendégeket. Végig kedvesen mosolygok és nincs semmi hiba. 
Aztán a nap végén irány haza. Fárasztó egy nap volt, de holnap kezdődhet elölről. Kiscicámmal játszok lefekvés előtt még, majd mellém gömbölyödik és dorombolva elszundikál. Végül engem is elnyom az álom.

Másnap jóval korábban érek be. Karin valahogy nagyon fura, mintha valamit titkolna. Úgy néz rám mint aki kérdezne is és mondana is valamit, de nem teszi. Furcsa, nem szokott ő ilyen lenni.
- Stella ... - szólít meg halkan.
- Hm? - nézek rá kérdőn.
- Tegnap nagyon mérges volt a főnök? - erre meglepődök. Mérges? Már miért lett volna mérges? Persze erre rá is kérdezek, mire rögtön lesápad. - Csak úgy. - feleli.
- Ugyan Karin. Miért? - kérdezek rá, persze kedvesen. Nem értem mitől fél.
- Hát tudod tegnap mielőtt jöttél...
- Igen?
- Én véletlenül hibát csináltam és töröltem egy pasas foglalását. De nem emlékszem se rendesen a névre semmire, így nem tudtam helyre hozni.
- Talán Ashida Tooru úrét? - kérdezem. Ő erősen elgondolkodik, majd bólint. - Tegnap volt itt, megoldódott. - nyugatatom, mire felsóhajt.  - De beszélned kellene a főnökkel. Nem fogja leharapni a fejed, de titkolni se jó. - javaslom neki. Nem szeretem a hazug, sunyi embereket.


Rauko2011. 11. 06. 11:41:12#17623
Karakter: Celestian
Megjegyzés: vége


Sajnálom, miattam.


Andro2011. 08. 10. 09:16:01#15719
Karakter: Ren
Megjegyzés: (kis sárkánykámnak)


Ahogy felemelem, ordít, mire riadtan nézek rá. Mi lehet vele? Ugye nem tört el semmije?

- Kicsim... mondd el... – suttogom halkan, mikor végre a szobában vagyunk, és leteszem.

- Itt – mutat remegő kezekkel az oldalára, ahol hatalmas vágás tátong. - Ren... – sír fel megint. Az ajtóban megáll valaki. Egy nő.

- Szólj Tomitának! – mondom neki, majd újra Cel felé fordulok. - Mindjárt jobb lesz.

Percekkel később megjelenik Tomita, ugyanazzal az aggódó kifejezéssel az arcán.

- Mi történt? - kérdezi.

- Az az idióta megtámadta Celt, és szerintem eltörte az egyik bordáját – morgom, és már mennék, hogy elintézzem, amikor Cel gyengéden a csuklómra fog. - Mi az, kincsem? – hajolok hozzá. 

- Ne menj oda! – kéri halkan, sóhajtva, nyögve. Biztosan fáj neki. Ekkor Tomita valami folyadékot dug Cel orra alá.

- Ez mi lesz? – kérdem kíváncsian. 

- Altató - feleli Tomita. - Így gyorsabban hat, de ha most megmozdítom, még nagyobb fájdalmat okozok neki.

Bólintok, majd hagyom, hogy Tomita megszagoltassa vele. Cel pedig hamarosan alszik. Tomita ellátja a sebét valami kenőccsel, majd óvatosan rögzíti a törést, és betakarja a beteget. Majd úgy dönt, beszél Crome-al, és ettől én sem tudom eltántorítani. Pedig nem tartom éppen veszélytelen vállalkozásnak. Én meg úgy döntök, csinálok neki valami harapnivalót. Ha felébred, biztosan éhes lesz. Néha benézek hozzá, és látom, hogy sír, de nem akarom felkelteni. Talán rosszat álmodik, vagy csak a sebei fájnak. Épp kész vagyok az étellel, amikor hallom Cel hangját. Félelemmel teli, és engem hív. Azonnal bemegyek.

- Mi a baj? – kérdem. Szemei könnyesek, így letörlöm a könnyeit. - Álmodban is sírtál...

- Ha elmondom, nem teljesül, ugye? – kérdi, mire bólintok.. - Álmomban Crome megölt téged – sóhajt fel. Na igen, várható volt, hogy ilyesmit álmodik. - Átalakult, és elkapott és átharapta a gerinced, és... rossz volt – szipogja, mire mellé fekszem.

- Sosem fog megtörténni – suttogom. Előbb ölöm meg én Crome-ot. - Nem lesz bajom, pláne nem Crome által – ígérem meg. - Fáj még?

- Kicsit még igen – hallom halk hangját. - De azt hiszem, örülhetek, hogy élek, a halandók többsége egy ilyenbe belehalt volna.

- Igen – bólintok. - De neked még pár óra pihenés, alvás, és jobb lesz, már lábra is tudsz majd állni. Akkor visszamegyünk Crome-hoz. Tomita ott van, beszél vele.

- Mit? – kérdi ijedten, falfehér arccal. - Neki is baja lehet – már kelne fel, de visszanyomom. A kis sárkánynak még pihennie kell.

- Tomita erős, nem lesz baja, és Crome nem is kockáztatna. Ezért is felelősségre fogják vonni. De Cel.. – pillantok rá. - Te tényleg harcolni akarsz tanulni? – Látom, hogy elpirul.

- Ő... amikor félrehívott, azt mondta, hogy azzal kitolható annak az ideje, hogy el kelljen hagynom téged – suttogja halkan.

- Szóval tudtad, hogy ezt fogja kérni? – ülök fel. - Tudtad és mégis visszamentünk – mondom kissé mérgesen, mire Cel ismét sírni kezd, és megfogja a csuklómat. Pedig most nem akarok elmenni.

- Szeretlek, Ren – néz rám könnyes szemekkel. - Nem hagynálak el soha, csak azt hittem, hogy ha látja, hogy igyekszem és így is tudok tanulni, akkor nem kötelez majd arra, hogy odaköltözzek.

- Elhagynál értük – mondok ki nyíltan, mire a fejét rázza. 

- NEM! – kiabál. - Nem hagynálak el! – markolja még erősebben a kezem. - Senkiért, semmiért és soha nem hagynálak el a saját akaratomból, te is tudod. Csak azt hittem, hogy ha legalább harcolni megtanít és csak utána dob ki, előrébb vagyunk. – Percekig nem szólok. Át kell gondolom ezt.

- Akkor ezért volt durva veled? – kérdem, mire bólint. Sóhajtok egyet. - Buta sárkány – mosolygok rá.

- Nem haragszol? – néz rám elpirulva. Szerintem még mindig fél, de tudja, hogy nem dobnám el magamtól.

- Nem. Nem haragszom, de nem szeretném, hogy magamra hagyj, ezt értsd meg. Szeretlek és felelősnek érzem magam érted. Ha ezt Crome nem érti meg, akkor nem akarom, hogy tanulj tőlük. – Még közelebb hajolok, majd gyengéden megcsókolom. Ő pedig a hasamat kezdi simogatni, és mikor elválunk, felkuncogok. - Most nem, kicsim – mondom, mire elszomorodik.

- Picit sem? – kérdi reménykedve. 

- Te tényleg szereted a szexet – mondom, miközben felülök. 

- Csak veled – vallja be vörös pofival - Mással elképzelni sem tudom. – Az arcát kezdem simogatni.

- De most akkor sem, szabad, kicsim. Nem hiányzik, hogy kárt tegyek benned – mondom, mire bólint, de a kezem nem engedi el.

~*~

Másnap aztán Cel velem és Tomitával együtt elmegy Crome-hoz. Én tudom, hogy Tomita beszélt vele, és hogy Crome-nak nem nagyon van ínyére a köztem és Cel közötti kapcsolat, de hajlandó tanítani az én kis sárkányomat. Mégis, látom, hogy Cel fél, és mikor a barlanghoz érünk, Crome sincs épp jó kedvében, mikor meglát. 

- Üdv! – hajol meg Cel Crome előtt, mire ő csak lekicsinylően biccent.

- Mit akartok? – kérdi mogorván, így Cel sem túl kedves vele. A kicsi sárkányom kezd felnőni. 

- Soha, semmit nem védtem az életemben – mondja. - Saját kezemmel öltem meg a szüleimet, mert egy hozzátok hasonló – mutat a többiekre, akik felkapják a fejüket -, egy sárkány átváltoztatott, pedig sosem kértem. Még gyerek voltam, mégis több száz évig kóboroltam a világban, mire találtam valakit, aki mellettem lehet. És az, aki átváltoztatott, most sem jelent meg előttem, sosem keresett fel, pedig tudja, hogy ki vagyok. Egyikőtök sem kérdezte meg, hogy hogyan lettem likantróp, csak kényszerítettetek volna, hogy elhagyjam az egyetlen lényt, aki elfogadott ilyen kicsinek és esetlennek, amilyen vagyok – látom a dacot a szemében, ahogy Crome-ra néz. - Nem fogom elhagyni Rent – jelenti ki határozottan, amivel még engem is meglep. Főleg a hangsúllyal. - Ha ez neked, Crome, így megfelel, hogy vele maradok és ő minden alkalommal elkísér ide, akkor örülök, hogy tanulhatok tőletek – hajol meg kissé. - De ha arra próbálsz kényszeríteni, hogy hagyjam el, nem fog menni, akkor sem, ha megölsz, mert akkor is csak ő van mellettem, ha megsebesülök – néz fel újra a sárkányra. - Ennyit szerettem volna mondani – fordul meg, és elindul visszafelé. Tomitával együtt követjük.

Nem akarom elhinni, amit hallottam. És Crome hangját sem hallom, talán, mert sokkolta a dolog, vagy, mert nem érdekli. De az is lehet, hogy jelenleg nem akar vitába bocsátkozni. Pedig többen vannak, és együttes erővel legyőzhetnének minket. Mégis, szerintem megdöbbentette őket Cel kijelentése. Én sem néztem volna a kis a kis sárkányomból, hogy képes így a sarkára állni. Félúton Tomita elköszön tőlünk, így kettesben folytatjuk az utat. Nem tudom, mit mondhatnék Celnek, de hazamenni nincs kedvem. Így az egyik utcában megfogom a kezét, és a park felé kezdem húzni. Meglepetten néz rám, de nem ellenkezik. Talán mert tudja, jót akarok neki.
A park felé menet sokan ránk köszönnek, érdeklődnek felőlünk, biccentenek, amit viszonzok. Cel ellenben hozzám simul. Talán rájött, hogy nem volt túl okos dolog kioktatni Crome-ot, de azzal is tisztában van, Crome nem lenne olyan ostoba utána jönni. Nem, egy sárkány sem olyan, hogy más lények előtt magára vonja a figyelmet, pláne nem veszekedéssel. És Crome akárhogy nézzük is, most vesztésre áll, megszégyenült a saját fészke előtt, és ezért nagyon büszke vagyok Celre. Ugyanakkor félek is, nehogy a következő alkalommal Crome súlyosabban sebesítse meg. Nem akarom elveszíteni, márpedig a sárkányok egy idő után megölik azt, aki szerintük nem elég erős. És Cel messze nem olyan erős, mint a fészek többi sárkánya.
A parkba érve Cel szeme-szája elkerekedik. Ugyanis gyönyörű látvány tárul elénk. Élénkzöld gyep, néhány hűvös árnyat adó hatalmas fa, és a gyep közepén egy hatalmas szökőkút, melyben sellők és vizitündérek fürdenek.  A gyepen több démon és tündér is vidáman üldögél, játszik, piknikezik. Kis utak is vannak persze, a szélükön padokkal, ahol szerelmespárok turbékolnak. Az utakon fagyiárusok, vattacukor árusok és léggömbárusok tolják a kocsijukat. Minden olyan békés, mintha sosem történne itt semmi.

- Gyönyörű, igaz? – kérdem, mire Cel bólint. – Gyere, tudok egy jó helyet, ahol ritkán jár bárki is. Van ott egy tavacska is – kecsegtetem, mire felcsillannak a szemei.

- Akkor mire várunk még? – kérdi, mire nevetve kezdem el vezetni a tavacskához.

Mikor odaérünk, tényleg nincs ott senki. Árnyas fák, és friss vizű tó vár minket. Cel azonnal ledobja a ruháit, és megmártózik. Úgy látom, tetszik neki, de szeretnék vele beszélni. De amíg várok, hogy kiússza magát, leülök az egyik fa alá, hátamat a hatalmas, ezüstszínű fa törzsének vetve. Majdnem el is szundítok, és arra riadok fel, hogy valaki vizet löttyint rám. Idegesen, fújtatva ugrom fel, mire Cel felnevet.

- Ezt ne csináld többé! – morranok rá, de nem vagyok mérges. – Különben jaj lesz!

- Miért, mit fogsz velem csinálni? – incselkedik velem pimaszul.

- Elkaplak és megeszlek – vetem rá magam.

Cel nem elég fürge, így hamarosan a fa alatt fekszik, és felette én terpeszkedem. Lefogom a kezeit, és megcsókolom. Mézédes ajkai vannak, és már viszonozza is a csókomat. Végül elengedem a kezeit, mire azokat a nyakam köré fonja. Így maradunk hosszú percekig, és mikor elválok, csak nézek bele azokba a hatalmas, vágytól csillogó szemeibe. És mi tagadás, mikor bemozdul, és ágyékát az enyémnek dörzsöli, nekem is kezd szűk lenni a nadrágom. Így hamarosan már meztelenül simogatjuk, kényeztetjük egymást, apró nyögéseket, morranásokat, sóhajokat csalva ki egymásból. Olyan jó vele, és amikor elmerülök benne, akkor sem érzek mást, csak tökéletes boldogságot. Óvatosan lököm magam ki-be, nem akarok neki fájdalmat okozni. Ő közben a hátamat, nyakamat, arcomat simogatja, karmolássza apró karmocskáival. Én a fülét, nyakát, ajkait kényeztetem csókjaimmal, valamint az oldalát simogatom. Mikor végül elmegyek benne, hangosan nyög egyet, teste ívben megfeszül, ahogy átadja magát az orgazmusnak. Pihegve húzódom ki belőle, és dőlök el mellette a harmatos füvön. Boldogan, kipirult arccal nézünk egymásra, majd Cel hozzám fúrja magát, én pedig átölelem vékony derekát. A seb már begyógyult, hála égnek, alig egy éjszakát tartott a gyógyulás. Egy ember hónapokig nem tudna mozdulni ilyen sérülés után, hacsak bele nem halna. És a gondolat, hogy elveszíthetem Celt, nagyon fáj. Végül megpuszilom a fejét, és gyengéden megveregetem a vállát.

- Mi az? – kérdi mosolyogva, majd meglátva az arcomat, amely most egyáltalán nem boldog, megijed. – Valami baj van, Ren?

- Elgondolkodtam – vallom be. – Rólad és rólam.

- Ugye… nem akarsz eldobni azért, amit mondtam? – kérdi, és megremeg.

- Egyáltalán nem – rázom a fejem, és vonásaim ellágyulnak. – Büszke vagyok rád, Cel. Kezdesz felnőni, ennek örülök. Bár félek, ha egyszer tényleg erős leszel, már nem szorulsz rám.

- Ez nem igaz! – tiltakozik, majd kibújva az ölelésemből, felül. – Mindig szükségem lesz rád, Ren. Te vagy a mindenem, a társam, az életem. Mondtam, hogy sosem hagynálak el. Amit Crome-nak mondtam, úgy is gondoltam, nem csak azért mondtam, hogy leszálljon rólam, és ne bántson.

- Tudom – bólintok komolyan, majd én is felülök. – De félek, hogy ezzel kivívtad Crome haragját – megütközve néz rám. – Szó szerint megaláztad a fészek előtt – magyarázom. – Szerintem most azt fontolgatja, vagy ostoba voltál, vagy bátor. És hidd el, nem fogja annyiban hagyni, de ott és akkor nem akart belemenni egy vitába. Nem olyan ostoba, hogy veszekedni kezdjen veled. De ha nagyon feldühíted, meg fog ölni.

- Miért? Mi rosszat tettem? – kérdi Cel értetlenül.

- Hogy is fogalmazzak… Úgy érzi, elárultad a fajtádat azzal, hogy velem vagy, és nem velük – vallom be. – Persze, ez nem azt jelenti, hogy azt akarom, hogy elmenj. De gondold át, hogy a szavaid majd milyen következményekkel fognak járni.

- Tudom, mire gondolsz, de átgondoltam – Cel hangja határozott. – Akkor is veled maradok, ha megöl! – jelenti ki. – Mindig veled fogok maradni, Ren, mert szeretlek!

- Én is szeretlek – suttogom, miközben megsimogatom az arcát. – Éppen ezért féltelek annyira. De ha bántani akar, megvédelek, ne félj! – puszilom meg az arcát, majd témát váltok. – Nem eszünk valamit? Egy kis fagyit? Láttam a parkban egy fagyiárust, és gondoltam, elég meleg van egy fagyihoz.

- Jó ötlet – Cel halványan elmosolyodik. Tudja ő, hogy csak terelni akarom a témát, amit én hoztam fel.

Felöltözünk, majd elindulunk visszafelé. Kissé sajnálom, hogy ezt elmondtam Celnek, talán nem kellett volna. És talán ő is tudja, hogy a szavai milyen hatást válthatnak ki.
Hamar megtaláljuk a fagyiárust, akitől két hatalmas adag csokifagyit veszünk mogyoró-és karamelldarabokkal. Leülünk a fűbe, és a színes forgatagot nézzük, a játszadozó kölyköket, a vidáman lubickoló sellőket és tündéreket, a békésen piknikező felnőtteket. Cel az oldalamnak dől, miközben a fagyit eszegeti és mintha újra boldog lenne. Szabad kezemmel megsimogatom a fejét, mire felnéz rám. Mosolyog, talán tényleg boldog, vagy csak nem akarja, hogy aggódjak. De mindketten tudjuk, hogy a másik aggódik, túl jól ismerjük már egymást.

Estig ott vagyunk, majd úgy döntünk, elindulunk hazafelé. Már sötétedik, és mikor végigmegyünk az utcákon, a lampionok már égnek, zöld, sárga, ezüst, arany, bíbor, lila és még megannyi színbe vonva a Negyedet. Cel ámulva nézi őket, így csak lassan haladunk, hogy ő mindent alaposan meg tudjon szemlélni.

- Ha már egy ideje itt élsz, meg fogod szokni – mondom mosolyogva. – De persze, mindig ugyanolyan gyönyörű lesz, akárhányszor is látod.

- Szeretek itt lenni – suttogja halkan, miközben szorosabban fogja a kezem. – Itt minden békés, nem úgy, mint az emberi világban. Miért nem tudnak az emberek is ilyenek lenni?

- Mert emberek – válaszolom, mire Cel bólint, bár nem biztos, hogy érti, amit mondok.

Nevetve indulunk hazafelé, ám amikor a ház elé érünk, megtorpanunk. Crome vár ránk, szemében harag és elszántság. Cel nyel egyet, mire elé állok. Crome elindul felénk.

- Beszélnem kell Celestiannal – jelenti ki méltóságteljesen. – Négyszemközt.

- Csak ott, ahol látom – mondom, majd Cel felé fordulok. – Akarsz beszélni vele?

- Ez nem kívánságműsor! – dörren rám Crome. – Celestiannak kötelességei vannak a fajtársai felé! Egy ilyen koszos kis párduc korcs nem fog megállítani!

Felmordulok, de mivel túl sokan vannak itt körülöttünk, nem bocsátkozhatunk harcba. Crome is tudja. A szemeim szikrákat vetnek, amint a kezeim ökölbe szorulnak. Senki sem nevezhet korcsnak! Már épp ütnék, mikor Cel megfogja a kezem. Hátranézek, és látom, hogy ő is elszánt. Remélem, nem lesz itt semmi baj.


Rauko2011. 07. 21. 11:50:35#15260
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ Andromnak


 - El kell hagynod őt - jelenti be Crome.
- Nem fogom - vetem ellen.
- Nem maradhatsz velünk, ha ő is itt van... de kapsz időt - mondja kegyesen.
- Hogy mondod? - kérdezem meglepve.
- Ha beleegezel, hogy harcolni tanítsalak, akkor maradhatsz vele még.
- De én... én nem szeretek harcolni - vallom be, mire halkan felnevet.
- Akkor el kell hagynod - mondja.
- Akkor... akkor karcolok - jelentem be. De már most tudom, hogy Rennek nem mondhatom ezt elé, így amikor Tomita ezt szóba hozza, próbálom játszani a meglepettet. Végülis nem vagyok harcos alkat, mire erőt nevel belém, elmehet a tél és akkor mi is elmegyünk.
~*~
 Másnap, a megbeszélt időpontban elmegyünk a fészekhez. Ren átváltozott alakban jön, végig ideges, ahogy én is.
Amikor odaérünk, szinte még át sem változtam, de Crome már támad. Az első csapása után tudom, hogy semmi esélyem, így csak halasztom a halaszthatatlant, próbálom kivédeni, néha ellen támadni, de aztán egy ütése betalál. Sárkány alakban a szárnyam, viszont az emberi alakomban az oldalam.
Ren azonnal megjelenik közöttünk, és vitázni kezdenek, de nem nagyon értem. Nagyon fáj! Nagyon rossz...
Érzem, hogy nagyon fáj! Ordítok, ahogy Ren megemel és elvisz, és ő ijedten néz.
- Kicsim... mond el... - suttogja megnyugtatóan, mikor már a szobában vagyunk és lefektetett.
- Itt - mutatok remegő kezekkel az egyik bordámra, amin mélyebb a vágás. - Ren... - sírok fel megint, de csitítani kezd. Az ajtóban megáll valaki, nem látom.
- Szólj Tomitának - mondja neki Ren. - Mindjárt jobb lesz.
Percekkel később beesik az ajtón Tomita.
- Mi történt? - kérdezi.
- Az az idióta megtámadta Celt, és szerintem eltörte az egyik bordáját - morogja Ren. Bennem ekkor tudatosul, hogy Ren mennyire védeni szokott engem, így az ujjaimat a csuklója köré fonom. - Mi az, kincsem? - hajol közelebb.
- Ne menj oda - kérem halkan, mert már az is fáj, ha levegőt veszek. Ekkor szúrást érzek, és minden bizonnyal felszisszennék, ha nem fájna ennyire egyébként is.
- Ez mi lesz? - kérdezi Ren.
- Altató - feleli Tomita. - Így gyorsabban hat, de ha most megmozdítom, még nagyobb fájdalmat okozok neki.
Pár percig még hallom, érzem őket a közelemben, de nem sokkal később már elnyom az álom.

***
- Ren... - suttogom. Azt álmodtam, hogy Crome megölte, és így még most is pityergek. Ordítanék, de még fáj és nem merek, moccanni sem. - Ren - ismétlem meg, mire végre mozgást hallok, és a következő pillanatban a látóterembe téved az arca.
- Mi a baj? - kérdezi, és letörli a könnyeimet. - Álmodban is sírtál...
- Ha elmondom, nem teljesül, ugye? - kérdezem, mire bólint. - Álmomban Crome megölt téged - sóhajtok fel. - Átalakult, és elkapott és átharapta a gerinced, és... rossz volt - szipogom, mire mellém fekszik.
- Sosem fog megtörténni - suttogja ő is. - Nem lesz bajom, pláne nem Crome által - ígéri meg. - Fáj még?
- Kicsit még igen - vallom be. - De azt hiszem, örülhetek, hogy élek, a halandók többsége egy ilyenbe belehalt volna - mondom.
- Igen - ért egyet velem azonnal. - De neked még pár óra pihenés, alvás, és jobb lesz, már lábra is tudsz majd állni. Akkor visszamegyünk Crome-hoz. Tomita ott van, beszél vele.
- Mit? - kérdezem ijedten. - Neki is baja lehet - esek pánikba és mozdulnék, de Ren visszanyom.
- Tomita erős, nem lesz baja, és Crome nem is kockáztatna. Ezért is felelősségre fogják vonni. De Cel.. - pillant megint rám. - Te tényleg harcolni akarsz tanulni? - Kicsit elpirulok.
- Ő... amikor félrehívott, azt mondta, hogy azzal kitolható annak az ideje, hogy el kelljen hagynom téged - vallom be.
- Szóval tudtad, hogy ezt fogja kérni? - ül fel. - Tudtad és mégis visszamentünk - int meg kicsit sem kedvesen. A könnyem megint potyogni kezdenek, és az ujjaimat a csuklója köré fonom, hogy ne tudjon elmenni.
- Szeretlek, Ren - nézek felé. - Nem hagynálak el soha, csak azt hittem, hogy ha látja, hogy igyekszem és így is tudok tanulni, akkor nem kötelez majd arra, hogy odaköltözzek. - Látom, hogy mennyire ideges, tudom, érzem...
- Elhagynál értük - mondja, a szerinte igazat, de azonnal közbeszólok.
- NEM! - Sőt, inkább kiabálok. - Nem hagynálak el - markolom meg még erősebben a kezét. - Senkiért, semmiért és soha nem hagynálak el a saját akaratomból, te is tudod. Csak azt hittem, hogy ha legalább harcolni megtanít és csak utána dob ki, előrébb vagyunk. - Percekig nem szól, látom, gondolkodik.
- Akkor ezért volt durva veled? - kérdezi, mire bólintok. Sóhajt egyet, majd felém hajol. - Buta sárkány - mosolyog rám.
- Nem haragszol? - nézek rá elpirulva.
- Nem. Nem haragszom, de nem szeretném, hogy magamra hagyj, ezt értsd meg. Szeretlek és felelősnek érzem magam érted. Ha ezt Crome nem érti meg, akkor nem akarom, hogy tanulj tőlük. - Még közelebb hajol, és az ajkait finoman az ajkaimra érinti. Én szinte automatikusan kezdem el simogatni a hasát, mire elválik tőlem, és kuncogni kezd. - Most nem, kicsim - mondja, mire kicsit elszomorodok.
- Picit sem? - kérdezem.
- Te tényleg szereted a szexet - ül fel.
- Csak veled - vallom be. - Mással elképzelni sem tudom. - Kedvesen kezdi az arcomat simogatni.
- De most akkor sem, szabad, kicsim. Nem hiányzik, hogy kárt tegyek benned - mondja. Beleegyezően bólintok, de a kezét azért nem engedem el.

***

Másnap már sokkal jobban vagyok, és Tomita javaslatára, aki mellesleg semmit nem mondott nekem abból, hogy mi történt, amikor ő volt ott, elmegyünk Crome elé. Én kicsit remegek, és ahogy odaérünk, és meglátjuk, Ren morogni kezd.
- Üdv - hajolok meg Crome előtt, de csak lekicsinylően bólint egy picit.
- Mit akartok? - kérdezi picit sem kedvesen, így én is kicsit morcosabban lépek elé.
- Soha, semmit nem védtem az életemben - kezdem. - Saját kezemmel öltem meg a szüleimet, mert egy hozzátok hasonló - mutatok a körülötte ülőkre, akik felkapják a fejüket -, egy sárkány átváltoztatott, pedig sosem kértem. Még gyerek voltam, mégis több száz évig kóboroltam a világban, mire találtam valakit, aki mellettem lehet. És az, aki átváltoztatott, most sem jelent meg előttem, sosem keresett fel, pedig tudja, hogy ki vagyok. Egyikőtök sem kérdezte meg, hogy hogyan lettem likantróp, csak kényszerítettetek volna, hogy elhagyjam az egyetlen lényt, aki elfogadott ilyen kicsinek és esetlennek, amilyen vagyok - nézek fel dacosan Crome-ra. - Nem fogom elhagyni Rent - jelentem be. - Ha ez neked, Crome, így megfelel, hogy vele maradok és ő minden alkalommal elkísér ide, akkor örülök, hogy tanulhatok tőletek - hajolok meg kissé. - De ha arra próbálsz kényszeríteni, ghigy hagyjam el, nem fog menni, akkor sem, ha megölsz, mert akkor is csak ő van mellettem, ha megsebesülök - nézek fel újra Crome-ra. - Ennyit szerettem volna mondani - fordulok meg, és elindulok. Ren és Tomita nem sokkal utánam követ.


Andro2011. 07. 16. 17:35:12#15122
Karakter: Ren
Megjegyzés: (kis sárkányomnak)


- Igen – lép elém, és megölel.  - Olyan jó lesz itt – suttogja halkan, mire megölelem, és simogatni kezdem. Szinte dorombolva bújik az ölelésembe, és már majdnem megcsókolom, amikor halk köhögést hallunk. Ja igen, Tomita még itt van.

- Ren, az éttermek tudod, merre vannak, ugye? - szólal meg mögöttünk Tomita. Cel közben a hasam simogatja. Érzem, hogy ingerli ez a hely, és nagyon elemében van. Ahogy én is.

- Persze, tudom – válaszolom. - A sárkányok barlangját is tudom, merre lesz – fordulok hátra egy pillanatra.

- Akkor azt hiszem, hagylak titeket egy kicsit – vigyorog rám, majd kimegy. Cel meg azonnal lenyom az egyik gyékényre. Nagyon akarja már, hogy vele foglalkozzam. 

- Ne haragudj, de annyira felizgat ez a hely – szólal meg, ahogy ringatni kezdi magát rajtam, magát és engem is izgatva ezzel. 

- Tomita előtt nem baj – vigyorgok rá, majd átfogom vékony csípőjét. - Ez itt az első napunk – mondom boldogan. Engem is áthat a mágia itteni ereje. De ez mindenkire másképp hat.

~*~

- Fergeteges vagy – suttogom fáradtan, mikor leszáll rólam. Ez volt az első alkalom, hogy ő lovagolt meg engem, és nem fordítva, de mennyei volt. Jól ki is fáradtam tőle, de ahogy látom, ő is egy kissé. 

- Te hozod ki belőlem – feleli, majd boldogan bújik hozzám. Ujjaim a hátát és apró, kerek fenekét simogatják. 

- Fürdened kellene – mondom halkan, mire elégedetlenül morog. Ám ahogy megmozdul ő is érzi, hogy a sperma végigfolyik a lábán. Én már akkor éreztem, mikor simogattam. - Van fürdő a szobához.

- Okés – mosolyog rám, felkel, és maga köré tekerve az egyik lepedőt, a fürdőbe siet.

Én is felállok, de ahogy megmozdulnék, egy kopogás után Tomita jön be. Megkínálom egy kis innivalóval, miután magamra rántom a nadrágomat. Majd meg kell fürdenem.

- Jó híreim vannak – mondja Tomita. – Beszéltem a sárkányokkal. Hajlandóak megismerni a kicsi sárkányt, ha elvisszük hozzájuk. Nem hiszik el, hogy van ilyen apróság is, de én mondtam, hogy igen.

- Cel örülni fog – mondom halkan.

- Valami baj van? – kérdi Tomita. – Mintha nem örülnél.

- De, örülök. Hiszen részben ezért hoztam ide, hogy megismerje a fajtáját – mondom. – Mégis…

- Félsz, hogy ha túlságosan megszereti őket, akkor elhagy téged? – kérdi Tomita.

Épp válaszolnék, amikor megjelenik Cel, immár tisztán, felöltözve.

- Arra gondoltam, elmehetnénk sétálni - pillant felém, majd elmosolyodik és mindent tudó tekintettel végigmér. – Nahát, kicsi Cel, gyorsan rákényszerültél a zuhanyra – vigyorog rá, mire Cel hozzám lép, és átöleli a karom, majd belefúrja piros pofiját.

- Tomita, fejezd be! – morgok rá, majd megsimogatom Cel karját. – Menjünk! – kérem halkan, mire felnéz rám.

Elindulunk. Cel mellettem jön, hiszen itt könnyű eltévedni. Sok a démon, és másfajta lény, na és persze sose tudni, mikor bukkan fel egy kölyök a semmiből. A rókakölykök még mindig elemükben vannak, össze-vissza bukkannak fel, fogócskáznak. Néhány kis tündér is kacagva kísér minket, amin Cel mosolyog. A tündérek csodálatos lények, és Cel amúgyis annyira apró hozzám képest, hogy kényelmesen elfér a hónom alatt. 

Ahogy odaérünk a negyed végéhez, egy barlangot látunk, amely előtt egy hatalmas sárkány pihen. Mikor meglát minket, feláll, majd bemegy a barlangba, és már emberi alakban jön vissza. 

- Üdv nektek! - mondja, és meghajol. Viszonylag fiatal férfi, hosszú, vörös a haja és izmos.

- Üdv nektek, Crome. Szeretnék bemutatni valakit – mosolyog Tomita, majd int Celnek, hogy el kéne engem engednie. Rám néz, mire én bólintok. Cel félénken enged el, majd Crome elé lép. Hallottam már a nevét, ő az itteni fészek vezetője. Crome közel hajol Celhez, és megszemléli. 

- Sárkány vagy, igaz? - kérdezi mosolyogva. - Picike, de mindenképp sárkány – simít végig Cel homlokán, mire ő hátrál. Én halkan morogni kezdek, mire Crome rám néz.

- Egy pár vagytok? – mutat ránk, Cel pedig bólint.

- Igen. Én Celestian vagyok, ő pedig Ren. Ő sokat segített nekem – mosolyog rám, majd komoly arccal néz Crome-ra. - De mindenképp szeretnék tanulni tőletek is. –Crome hümmög egyet, majd int Celnek, hogy kövesse a barlangba. Én is utánuk megyek, nem fogom magára hagyni. 

Odabenn nincs senki, így Cel levetkőzik és átalakul. Kicsi küzdenie kell, de hamar úrrá lesz saját magán, és rám néz. Rámosolygok, mire ő halkan morogva teszi a vállamra a fejét. Még sárkányként is picuri. Megsimogatom a fejét, és adok az orrára egy puszit. Crome-hoz képest akkorka, mint egy fióka.

- Mondtam, picike, de sárkány - nevet fel Crome, mire mindannyian nevetni kezdenek, Cel viszont nem mozdul mellőlem. Mintha érezné, hogy ideges vagyok.

Végül Cel visszaváltozik és felöltözik. Crome merően nézi egy darabig, majd kimegyünk a barlangból. Ez eddig rendben van, de nem tetszik nekem ez az alak. Pláne akkor nem, amikor négyszemközt akar beszélni Cellel. Látom, hogy egy sárkánykámat is felzaklatja, de megígérem neki, nem megyek messzire, nem fogom szem elől téveszteni. Crome ferde szemmel néz rám, a legtöbb sárkány nem szereti a démonokat, de itt kényszerűségből együtt élnek velük. Eltávolodom Celtől, és leülök egy sziklára, ami elég messze van ahhoz hogy ne halljam őket, de elég közel, hogy ne tévesszem őket szem elől. Cel ugyan aggódva néz rám, de amikor Crome beszélni kezd hozzá, már odafigyel a sárkányra. Látom, hogy néha megrázza a fejét, vagy bólint egyet, de hagyja, hogy Crome beszéljen. Tomita nem aggódik, szerinte Crome jót akar, és vannak dolgok, amik csak a sárkányokra tartoznak. Sokáig beszélgetnek, mire végre Cel elköszön Crome-tól és felém indul. Kissé idegesnek tűnik, és amint odaér hozzám, egyből átölel. Valami nagyon felzaklatta az én kis sárkányomat, és szeretném tudni, mi az.

- Minden rendben? – kérdem halkan, miközben a hátát simogatom.

- Igen, csak… - látom, hogy tépelődik – Crome azt akarja, hogy holnap délután jöjjek vissza ide. Harcolni akar tanítani.

- Harcolni? Téged? – nézek rá döbbenten. – Hiszen sárkányként sem vagy sokkal nagyobb, mint most.

- Azt mondta, muszáj. És hálás neked, amiért ennyit segítettél nekem, de többet már nem tudsz nekem tanítani – mondja halkan, és mintha a hangjába egy kis bűnbánat is vegyülne.

- Szóval gyere egyedül, igaz? – mordulok fel bosszúsan, mire Cel riadtan néz rám. Tomita nem szól semmit, okosan kimarad belőle.

- Én szeretném, ha velem jönnél, és vigyáznál rám – mondja gyorsan Cel. – Szükségem van rád, Ren. Te mentettél meg, ha te nem lennél, már halott lennék. Te vagy a párom.

- De ez nem tetszik Crome-nak, igaz? – kérdi hirtelen Tomita, mire Cel a fejét rázza. – Sejtettem. A sárkányok többsége nem igazán díjazza, ha a fészek tagjai és a démonok keverednek. Crome pedig a fészek vezetője, és felelősnek érzi magát érted. Azzal, hogy idejöttél, és átváltoztál, na meg hogy nem küldött el, a fészek tagjának tekint.

- Ez azt jelenti, hogy nem lakhatok többé Rennel? – Cel szemei elkerekednek, és én is megriadok.

- Egyelőre szerintem még vele élhetsz, de előbb, vagy utóbb Crome kötelezhet, hogy lakj velük együtt – sóhajt Tomita. – És nem szállhatok szembe vele. Én nem vagyok sárkány, és nem mondhatom meg neki, hogy mit tegyen. Ez a sárkányok törvénye.

Látom, hogy Cel nagyot sóhajt. Én pedig megölelem. Tudom én is, és ő is tudja, hogy nem szólhatok bele más fajok törvényeibe. Ez olyan, mintha ő megmondaná nekem, mit tegyek, ha a saját fajtársaimmal kerülök össze. Végül Tomita elköszön, és mi is hazafelé vesszük az irányt.

Cel egész este nagyon szótlan, amit meg is tudok érteni. Fel szeretném vidítani, így úgy döntök, hogy ha holnap minden klappolni fog, akkor elmegyünk valamerre. Ismerek itt a negyedben egy gyönyörű helyet, ami biztosan tetszeni fog neki, de kérdés, szeretne-e elmenni velem oda.

~*~

Másnap délután Cel nagyon ideges. Ahogy én is. Átváltozva indulok útnak, de a ruháimat azért viszem. Cel a bundámat simogatja, miközben én egész úton morgok. De ez inkább megnyugtató morgás, holott belül esz az ideg. Crome már a barlangnál vár miket, és int, hogy maradjak hátrébb. Levetkőznek és átalakulnak, míg én az egyik közeli bokor mellé fekszem. Kíváncsivá tesz ez az edzés.

Crome figyelmeztetés nélkül ront neki Celnek, aki alig bír kitérni. Crome négyszer akkora, mint az én pici sárkányom, nem csoda, ha ennyire veszélyes. Feszülten figyelek, ahogy Crome újra és újra lecsap, hátrálásra kényszerítve Celt. Közben több sárkány is csatlakozik, mind kifejlett, hatalmas példány. Talán húszan-huszonöten lehetnek, a barlang tetején, és környékén szállnak le, majd átalakulnak emberi alakba. Feszülten figyelik a küzdelmet.
Cel próbál támadni, de semmi esélye. Aztán amikor Crome karmai súlyosan felszakítják az egyik szárnyát, Cel ordítani kezd. Crome nem kegyelmez neki, de ha így folytatja, megöli Celt. Azonnal odarohanok, és Cel, meg Crome közé vetem magam. Hangos morgással védem a kis sárkányt, aki a fájdalom miatt már újra emberi alakban van. Crome leszáll, majd ő is átváltozik.

- Puhány – jegyzi meg, miközben felöltözik. – Te meg ne avatkozz bele, párducdémon! Semmi közöd a mi szokásainkhoz. Celestian puhány sárkány, túl sokáig élt védelem alatt.

- A szokásaitokhoz? – kérdem, miután visszaváltozom emberré. – Meg is ölhetted volna! – mutatok Celre, aki az oldalát fogja. Hosszú csíkok vannak rajta, véres csíkok, de nem látszanak túl súlyosnak. – Ő nem tud harcolni.

- Akkor meg kell tanulnia – von vállat Crome. – Holnap ugyanekkor, ugyanitt – mondja, majd a többiekkel együtt bemegy a barlangba.

Én azonnal felkapom Celt, és elindulok vele hazafelé. Mindketten meztelenek vagyunk, de nem érdekel. Cel fontosabb. Sárkánykám nyöszörög a fájdalmai miatt, és megígérem, ha Crome megint így bánik vele, megölöm. Nem érdekel, ha megszegem a szabályokat, meg fogom védeni Celt.


Rauko2011. 07. 10. 16:52:18#14950
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ Andromnak


Hajnalban kelünk, mert Ren szerint korán kell indulni. Mondjuk én még mindig nem szeretek hajnalban menni sehová, de ha szerinte így kell, akkor így kell. Összepakolunk mindent és elindulunk.
A vonatállomáson még fogom a kezét, de hamar jön az, amelyik nekünk kell, így felszállunk, és én követem Rent egy négyszemélyes üléshez. De ahogy a vállára hajtom a fejem, rám is szól.
- Ne most! Ezek nem fülkék, nem akarom, hogy meglássanak.
- Tudom. De olyan jó érzés a hajadat birizgálni – mondom jókedvűen, de utána... – Szerinted Hiro-san még él?
- Hagyj már azzal az emberrel! – Olyan idegesen morog rám, hogy egy pillanatra meg is rémülök. – Tudom, hogy sokat segített nekünk, de ő csak egy ember. Túl sokat foglalkozol vele.
- Ne feledd el, hogy valójában én is az vagyok – emlékeztetem azonnal. – És az is lettem volna életem végéig, ha… te is tudod.
- De nem vagy ember. Te sárkány vagy, egy likantróp. Téged nem számollak közéjük. - És neki már nem mondom, hogy igen... és így még rosszabb, mint emberként. Mert ő mellettem van és ez rengeteget jelent, de istenem... olyan jó lenne fajtársakkal találkozni, beszélgetni. Idősebbekkel, hogy milyen lesz majd, ha megszokom végre...

De ezt nem hozom fel inkább a negyedről faggatom, de persze burkoltabban, hiszen felszállt sok ember már.
Négy óra az út, ennyi idő alatt sok dolgot mesél nekem a negyedről, és boldogan hallgatom. Ott biztosan lesznek sárkányok is!
Amikor megérkezünk, nagyon sok ember van. Ha tehetném, a fogaimmal is Renbe kapaszkodnék valamilyen formában annyira félek, hogy el fogok veszni, de ő vigyáz rám, és nem történik baj. Aztán egy tömött buszra szállunk fel végül. Hideg van, mondjuk ez tény, de sem Rennek, sem nekem nem olyan vészes még ez a hőmérséklet.
- Csak három megálló, és ott is vagyunk. Hidd el, tetszeni fog - mondja a buszon, és tudom, hogy bíztatni akar, hiszen én nagyon félek a tömegben.
- Neked elhiszem. Ha te mondod, hogy jó lesz ott nekünk, akkor bízom benned. - Szívesen hozzátenném, hogy szeretem, de a mellettünk álló öreg hölgy már így is fura tekintettel méreget minket.
Aztán egy szűk utcába megyünk, és Ren megérint egy régi plakátot, ami forogni kezd, aztán megnyílik egy kapu, és amit bent látunk...

Nincsenek rá szavak. Színek, fények, meleg, kellemes idő van mindenhol! Szinte bizsereg a bőröm a mágiától, ami körülöttünk kering! Hihetetlen! Mindenhol démonok, mindenhol színek, azt sem tudom, hova kapjam a fejem. Már most látok likantrópokat, játékos kölyökdémonokat, szellemeket, tündéreket! Hihetetlen ez a hely, Rennek igaza volt! Fergeteges!

Többen megállítják Rent, hogy üdvözöljék, hogy megmondják, mennyire örülnek neki és én folyamatosan elpirulok amikor megkérdezik, hogy ki vele ez az édes, pici sárkány. Olyan aranyos itt mindenki!
Aztán egy hagyományos japán házhoz érünk, ahol már vér minket egy magas, helyes férfi.
- Ren, édes egy cimborám, hát hazataláltál? – kérdezi kedvesemet vidáman, majd felém pillant. – Te vagy Cel, igaz? Tomita vagyok. Tigrisdémon, de ne félj, nem szeretem a sárkányokat. Mármint megenni nem. Remélem, jól fogod magad itt érezni.
- Én… én is örvendek – hajolok meg üdvözlésképp. – És elnézést, ha zavarni fogok.
- Nem te vagy az egyetlen sárkány. Bár ők a park másik végében laknak egy barlangban – mondja, és nekem felcsillan a szemem. Talán elmehetek majd oda? – Gyertek, megmutatom a szobátokat. Mostanában megszaporodtunk, nem könnyű szállást találni. Jön a hideg, és emiatt aki teheti, az beköltözik ide.
Amikor beérünk a szobába, körbenézek. Nagyon szép hely, kifejezetten otthonosnak látszik!
- Nos, mit gondolsz? Maradjunk? – kérdezi Ren mosolyogva.

- Igen - lépek elé, és megölelem. - Olyan jó lesz itt - suttogom halkan, mire ő is megölel és elkezdi az arcom csókolni. Szinte dorombolva hagyom neki, de mielőtt az ajkaimra csókolhatna, halk köhögést hallunk.

- Ren, az éttermek tudod, merre vannak, ugye? - szólal meg mögöttünk Tomita. Nekem valahogy pezseg a vérem ettől a helytől, így folyamatosan simogatom Ren hasát, amit ő ért is.

- Persze, tudom - feleli. - A sárkányok barlangját is tudom, merre lesz - fordul hátra egy pillanatra.

- Akkor azt hiszem, hagylak titeket egy kicsit - vigyorog a tigrisdémon, és kilép, majd zárja maga után az ajtót. Ahogy kimegy, letolom Rent az egyik gyékényre.

- Ne haragudj, de annyira felizgat ez a hely - szólalok meg, és elkezdem ringatni magam rajta izgatva őt is, magamat is.

- Tomita előtt nem baj - mondja mosolyogva, és a csípőmre csúsztatja az ujjait. - Ez itt az első napunk - vigyorog fel rám. Ilyennek még nem láttam, de nagyon izgató!

***

- Fergeteges vagy - suttogja Ren fáradtan, miután leszálltam róla. Azt hiszem ez volt az első alkalom, amikor meglovagoltam őt úgy igazán, és nem is bántam meg! Mennyei volt, ahogy éreztem magamban és közben a farkincámat is kényeztette elöl. Isteni volt!

- Te hozod ki belőlem - felelem, és boldogan, hatalmas mosollyal bújok még közelebb. Ujjai a hátamat, fenekemet simogatják.

- Fürdened kellene - mondja halkan. Elégedetlenül felmorranok, de ahogy mocorogni kezdek, érzem, ahogy a magja folyik belőlem., így erőt veszek magamon. - Van fürdő a szobához.

- Okés - mosolygok rá, majd felkelek, magam köré csavarom az egyik lepedőt és elindulok a fürdő felé. Nem jön utánam, hiszen hallom, ahogy öltözik, majd egy idegen hang, amit kicsit később siketül azonosítanom: Tomita az. Vajon miért jöhetett vissza? Mindegy.

Amikor később, majdnem fél óra múlva alaposan lezuhanyozva és felöltözve bemegyek a szobába, Tomita még ott van.
- Arra gondoltam, elmehetnénk sétálni - pillant felém, majd elmosolyodik és mindent tudó tekintettel végigmér. - Nahát kicsi Cel, gyorsan rákényszerültél a zuhanyra - vigyorog rám, de én azonnal Ren mellé lépek és megölelem a karját. Elpirulva fúrom arcocskámat az izmos karba, mintha így el tudnék bújni.

- Tomita, fejezd be - morog rá Ren, majd megsimogatja a hátam. - Menjünk - kér, mire felnézek ésa mosolyát látom. Ezért a mosolyért akármit!

Elindulunk. Én Ren mellett haladok és persze fogom a kezét. Mert akármennyire szép ez a hely és akármennyire barátságos itt mindenki, nem szeretnék elveszni, mert a tömeg az itt is tömeg és még mindig nem szeretem.
Itt ráadásul hirtelen helyzetekkel is számolni kell. A rókakölykök még mindig elemükben vannak és össze-vissza bukkannak fel, körülöttünk fogócskázva. Néhány pici tündér kacagva kísér minket, mondjuk, nekik örülök. Szépek és picikék, kisebbek nálam, ami pedig megnyugtató, hiszen a rókakölykök is alig alacsonyabbak, mint én. Néha olyan picinek érzem magam Ren mellett, de azt hiszem, ez így van jól. Sárkányként sem vagyok sokkal magasabb tőle, a fejem is pont akkora, hogy kényelmesen elfér a vállán.

Ahogy aztán odaérünk a negyed végébe, egy hatalmas barlangot látok meg. Kint néhány átalakult, hatalmas sárkány pihenget. Az egyik nagyon nagy, legalább négyszer akkora, mint én! Ahogy odaérünk, felemeli a fejét, ásít egyet, majd elvonul a barlangba és átalakulva jön vissza.
- Üdv nektek - mondja, és meghajol. Viszonylag fiatal férfi, hosszú, vörös a haja és izmos. Kifejezetten helyes, de Rennek a nyomába sem ér.

-Üdv nektek, Crome. Szeretnék bemutatni valakit - mosolyog Tomita, majd odalép hozzám, és nyújtja a kezét jelezve, hogy el kellene engednek Rent. Felnézek kedvesemre, aki bólint, bár valami furát látok a szemében, de elengedem. Odalépek a Crome-nak nevezett férfihez, aki közelebb hajol.

- Sárkány vagy, igaz? - kérdezi mosolyogva. - Picike, de mindenképp sárkány - simít végig a homlokomon, mire hátrálok. Ren halkan morog mögöttem, mire a férfi rá pillant.

- Egy pár vagytok? - mutat rá, majd rám, mire bólintok.

- Igen. Én Celestian vagyok, ő pedig Ren. Ő sokat segített nekem - mosolygok Renre, majd komoly arccal nézek a férfire. - De mindenképp szeretnék tanulni tőletek is. - Crome hümmögve néz, majd int, hogy menjek a barlangba. Ren követ. Odabent minden üres, így levetkőzhetek és átalakulhatok. Ahogy megteszem, kicsit küzdenem kell, hogy rendben legyek, de párszor megrázom a fejem és ahogy meglátom Ren arcát, kedvesen morogva lépek közelebb és teszem buksim a vállára, ő pedig simogat és nyom egy puszit az orromra. Ahogy kilépünk, Tomita mosolyogva néz rám. Crome átváltozott alakjához képest olyan lehetek, mint egy fióka.
- Mondtam, picike, de sárkány - nevet fel Crome, mire mindannyian nevetni kezdenek, én viszont el sem mozdulok Ren mellől. Ha nem látom, valahogy sokkal idegesebb vagyok, mint egyébként.


Andro2011. 07. 01. 09:17:41#14665
Karakter: Ren
Megjegyzés: (Kis sárkánykámnak)


Miután Cel beleegyezik a költözésbe, én is nyugodtabb vagyok. Nemcsak a hideg az oka a költözésnek, de ha rájönnek, hogy itt vagyunk, bajba kerülhetünk. Cel szépen halad az átalakulással, már sikerült egyszer nem átváltoznia teliholdkor. Büszke vagyok rá, hogy egyre ügyesebben bánik a benne levő fenevaddal.
Az az ember, Hiro még meglátogat minket, és dupla adag élelmet hoz. Cel szerint megijedt tőlünk. Helyes, féljen csak! Az emberekben nem lehet megbízni. Cel bízik benne, de én nem, és Cel is tudja. De már nem teszi szóvá, nagyon okosan, mert nem akar engem felingerelni. Én közben a költözést készítem elő, hiszen ősszel el kell mennünk. Nem akarok az emberekre támaszkodni. Elég volt belőlük akkor, amikor, amikor kénytelen voltam velük dolgozni. A Démoni Negyed sokkal jobb hely lesz nekünk. Bár azt is tudom, hogy a démonok nem kifejezetten szeretik a likantrópokat, de nem egy likantróp él a Negyedben. Szóval meglesznek még eggyel.

~*~

Ősz elején már tervezzük, hogy elmegyünk, de Cel egyre csak Hiro miatt aggódik. Amikor egy nap megjelenik, sápadt, reszket és látszik, hogy nem jól van. A végét járja, érezni rajta a halál szagát, és tudom, hogy Cel is érzi. A férfi átad egy kosár élelmet, majd távozik. Meg fog halni, talán már a következő éjjel.

- Ren... te is érezted? – néz rám Cel könnyes szemekkel, mikor az ember végre távozik.

- Azt, hogy már érezni a halál szagát rajta? – kérdezek vissza, majd magamhoz ölelem a kis sárkányt. - Igen, éreztem – sóhajtom.

- Sajnálom őt – szipogja Cel, majd hozzám bújik. - Jó ember volt – sóhajt fel halkan.
 
- Tény, hogy sokat segített nekünk – mondom nyugodt hangon, hiszen valóban nem érdekel, mi lesz vele. Cel nem szól, ismeri a véleményem, és sosem kérdőjelezi meg, legalábbis nem teszi szóvá. De tudom, mit gondol. 

- Akkor, reggel indulhatunk? – kérdem, miközben mellé vackolom magam.

- Igen, összepakoltam a holmijainkat – hallom Cel szomorkás hangját.

- Hé, kicsim! – húzom magamhoz. - Tudod, hogy ha megint jó idő lesz, eljövünk majd onnan és megint keresünk valami kis erdőt, ahol élhetünk pár hónapot. Ráérünk télen meg a hidegben ott lenni – ölelem magamhoz. Azt nem mondom meg neki, hogy ott egész évben biztonságban lennénk, hiszen ki tudja, hogy fogja érezni magát. 

- Igazad lehet... viszont most van valami más, amivel foglalkozni szeretnék –mosolyog rám, és az egyik kezét a hasamra irányítja. Tudom, mit szeretne, és szemeim felcsillannak. - Ez az utolsó éjszakánk itt – hajol közelebb.

Nem kell többet mondania, már kúszom is hozzá, ölelem, csókolom, kényeztetem, miközben ő az ágyékát az enyémnek dörzsöli. Csókok, nyögések, fülledt, forró levegő. Apró karmaival karmolja a hátam, miközben újra és újra elmerülök testében. Mennyei érzés vele lenni, nem is sietem el a dolgot, élvezni szeretném, amíg lehet.
Majd nem sokkal később elélvez, és utána én is elmegyek. Mellé bújok, és szorosan átölelem. Ez az utolsó éjszakánk itt.

~*~

Reggel viszonylag korán kelünk. Megreggelizünk, rendbe tesszük a házat, majd elindulunk. Ha el akarjuk érni a vonatot, igencsak ki kell lépnünk, mert nem szeretnék Tokióig gyalogolni. Az állomásra érve megállapítom, hogy kevesen vannak, így valószínűleg nem lesz tumultus a vonaton. Váltok két jegyet, majd a peronra állunk. Cel kíváncsian nézelődik, hiszen itt még nem jártunk, és nem is sokat utazott még vonattal. Azt hiszem, megszerette ezt a helyet, de nincs mit tenni, ideje továbbállni, mielőtt nagyobb bajba kerülnénk. Nem szólunk egymáshoz, felesleges. Cel a kezem fogja, majd mikor megérkezik a vonat és felszállunk, keresünk egy üres helyet. A kocsi közepén van is egy négyes ülés, tökéletes nekünk. Felpakolom a cuccokat, majd leülünk egymás mellé. Cel a vállamra hajtja a fejét, és apró ujjaival a hajamat birizgálja.

- Ne most! – suttogom halkan. – Ezek nem fülkék, nem akarom, hogy meglássanak.

- Tudom – mosolyog rám. – De olyan jó érzés a hajadat birizgálni – aztán az arca elkomorodik. – Szerinted Hiro-san még él?

- Hagyj már azzal az emberrel! – mordulok rá. – Tudom, hogy sokat segített nekünk, de ő csak egy ember. Túl sokat foglalkozol vele.

- Ne feledd el, hogy valójában én is az vagyok – figyelmeztet, mire bólintok. – És az is lettem volna életem végéig, ha… te is tudod.

- De nem vagy ember. Te sárkány vagy, egy likantróp – mondom komolyan. A vonat közben elindul. – Téged nem számollak közéjük.

Cel csak bólint, és nagyot sóhajt. Ő nem ember, de az volt valaha, ezt én is tudom. Cel egyetlen baja, hogy bízik az emberekben. Túlságosan is, talán mert ő is az volt. De ez ellen nem tudok tenni semmit, így nem is szólok egy szót sem.
Útközben másra terelődik a szó, Cel roppant kíváncsi a negyedre, de tekintve hogy a következő megállókban rengeteg ember száll fel, sőt, még hozzánk is ülnek ketten, nemigen beszélhetek. Csak általánosságokat mondok, hogy akkora, mint egy nagyobb város, és sokféle lény fordul meg ott, akik mind békében élnek egymással. Meg hogy szép, színes, még télen is meleg van, nem kell félni, hogy megfagyunk. Cel csillogó szemekkel hallgat, és akik ezt hallják, legfeljebb valami mesének fogják fel. Az emberek nem tudnak a Démoni Negyedről, és jobb is. Bár oda emberek nem is jutnak be. A likantrópok és a félvérek is kivételt képeznek, hiszen ők nem egészen emberek. Persze ezt nem mondom meg Celnek, túl sok ember van már a vonaton. És némely ember előszeretettel vadászik a magunkfajtákra.

~*~

Végül jó négy órás utazás után érkezünk meg Tokióba, pontosabban Shibuyába. Hála égnek, a Démoni Negyed Shibuyában van, egy jól álcázott helyen. Mikor kiszállunk a vonatból, megcsap a tömeg, és megragadom Cel kezét, ne vesszen el. Ő egyik kezével a kezembe, másikkal a hátizsákomba kapaszkodik, hogy az emberek ne sodorják el. Így is majdnem negyed órát tart, mire kiérünk a levegőre. Hűvös van, de sem én, sem Cel nem fázunk úgy, mint az emberek. A démonok természetében van, hogy jól bírják a hőingadozást. Habár az én fajtám a nagyon hideget nem bírja.
Látom, hogy Cel kissé ideges, így egy már tömött busz felé irányítom. Éppen felférünk, majd a járat már indul is.

- Csak három megálló, és ott is vagyunk – bíztatom mosolyogva. – Hidd el, tetszeni fog.

- Neked elhiszem – szorítja meg a kezem. – Ha te mondod, hogy jó lesz ott nekünk, akkor bízom benned.

Legszívesebben megcsókolnám, de nem tehetem. A végén még ránk szólnak az emberek, és nem most szeretnék kellemetlenséget.
Végül leszállunk egy zsúfolt utcán, és átmegyünk az útkereszteződésen. Mindenfelé éttermek, butikok, két áruház, meg játéktermek, és persze host-klubok. Azt hiszem Cel már kíváncsi, hogy hol is a bejárat, amikor befordulunk egy néptelen sikátorba. Itt semmi nincs, csak koszos üvegek, néhány csöves, akik a földön alszanak, vagy halottak, ki tudja. Meg egy régi poszter, ami már megsárgult, és valami tíz éve feloszlott banda koncertjét reklámozza. A poszter elé állok, és megérintem, mire Cel sikkant egyet. Igen, a papír fodrozódni kezd, és ajtót nyit, mire belépek, és magam után húzom Celt is.
Pillanatokkal később már a Démoni Negyedben vagyunk, és Cel szemei kistányér méretűre nyílnak. Nem is csoda, mert van mit látni. Mindent betölt az élet, a mágia, a színek. A fák arany, ezüst, bronz, és még megannyi színben pompáznak, a házak színesek, és az utcán, levegőben démonok sétálnak, játszanak, repkednek. Jobbra egy tér található, rajta kávézókkal, butikokkal, középen egy szép szökőkúttal, amelynek szélén néhány kutyadémon üldögél. Balra egy park van, amely olyan hatalmas, mint egy egész város. Elindulunk, és Cel ide-oda forgatja a fejét. Üzletek, házak, démonok, likantrópok, tündérek, szellemek, és mindenféle más misztikus lény teszi a dolgát. Pukkanás után rókakölykök tűnnek fel, akik azonnal szétszaladnak, amint az anyjuk rájuk förmed. Én csak mosolygok.

- A rókadémonok igen játékosak és csintalanok, főleg a kölykök. De barátságosak, nem kell tőlük félni – mondom, mire Cel bólint, de annyira lekötik a látnivalók, hogy szerintem nem is hallotta, mit mondtam.

De nem zavar, elvégre most mindenféle látnivaló van itt. Még iskola is van, ahol a kölykök tanulhatnak, habár a felső-gimnáziumot és az egyetemet sokan már az emberi világban végzik. Lassan haladunk, közben néhányan engem is megállítanak, érdeklődnek felőlem, és megkérdik, ki ez az édes kicsi sárkány, akit magammal hoztam. Cel elpirul egy-egy ilyen megjegyzésnél, én pedig türelmesen válaszolgatok. Rengeteg ház, utca, lény, a levegő pedig meleg és édes. Pont nekünk való.

Végül egy hatalmas, hagyományos, japán stílusban épített ház elé érünk, ahol már vár ránk Tomita. Haja fekete-narancssárga csíkos, szemei sárgák. Ruha gyanánt farmert és sima fehér pólót visel. Mosolyogva köszönt minket, majd engem meg is ölelget.

- Ren, édes egy cimborám, hát hazataláltál? – veregeti meg a hátam, majd Celre néz. – Te vagy Cel, igaz? Tomita vagyok – enged el, majd hajol meg Cel előtt. – Tigrisdémon, de ne félj, nem szeretem a sárkányokat. Mármint megenni nem – neveti el magát. – Remélem, jól fogod magad itt érezni.

- Én… én is örvendek – hajol meg Cel. – És elnézést, ha zavarni fogok.

- Nem te vagy az egyetlen sárkány. Bár ők a park másik végében laknak egy barlangban – mondja Tomita. – Gyertek, megmutatom a szobátokat. Mostanában megszaporodtunk, nem könnyű szállást találni. Jön a hideg, és emiatt aki teheti, az beköltözik ide.

- Nem meglepő. A jégdémonok jól bírják a telet – jegyzem meg, mialatt bemegyünk a házba.

Levesszük a cipőinket, majd kapunk papucsot, és Tomita végigvezet minket egy folyosón. Közben megmutogatja hol az étkező, a konyha, a fürdő, a nappali, és minden egyéb helyiség. Végül felmegyünk az emeletre és Tomita megáll egy ajtó előtt. Kulcsot vesz elő, kinyitja, majd betessékel minket, hogy nézzük meg, megfelelő-e a helyiség.
Belépünk, és egyből megcsap valami barátságos, meleg, otthonos hangulat. Szépen berendezett szoba. Van benne két alvógyékény, egy alacsony asztalka, körülötte párnák. Az egyik falnál két hatalmas szekrény. Az egyik gondolom a ruháknak, a másik az ágyneműknek. Még egy polcos szekrény is van, ahová a kisebb tárgyakat tehetjük. Ablak, mellette egy tolóajtó, ahol az erkélyre lehet kijutni. Tévénk is van, meg egy hi-fink, már gondolom, ez a szobához jár. Körbenézek, és meg vagyok elégedve. Nem egy ötcsillagos hotel, de nagyon szép, tiszta, otthonos. Cel felé fordulok, akinek úgy látom, szintén elnyerte a tetszését a helyiség.

- Nos, mit gondolsz? Maradjunk? – kérdem mosolyogva.


Rauko2011. 06. 17. 21:33:26#14313
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ Andromnak


- Semmi baj, Hiro-san! Látott minket, igaz? - kérdezem, és próbálok vele kedves lenni. Eleve látszik, hogy halálra van rémülve, nem kell, hogy fenyegessem is.
- Én… én nem láttam semmit... csak… ennivalót hoztam… - hebegi és a kezembe nyomva a kosarat, elszalad. Hiába szólok utána, elrohan, és ez most nekem valahogy olyan rossz érzés. Hiába mondja Ren is, hogy eleve így ajobb, és hogy el is mondhatja akárkinek, nem tudok arra gondolni. Most inkább csak az azavar, hogy ennyire megijesztettük. Talán tényleg van abban igazság, amit Ren mond, és nem lenne szabad ennyire naívan viselkednem az emberekkel szemben sem. Még vacsora közben is ezen rágom magam, amikor Ren megunja, és megszólít.
- Mi a baj?
- Szerinted, Hiro-san jól van? – kérdezem aggódva, szomorkásan.
- Miért ne lenne? Nem kell miatta aggódnod. Amíg nem szól rólunk senkinek, addig minden a legnagyobb rendben lesz. - Ren néha gonosz... de tudom, hogy mindig miattam, miattunk teszi. Ezért is nem tudok rá haragudni, és ő annyi rosszat élt már át az emberek között, érthető, hogy nem bízik igazán senkiben sem.
Aztán közli, hogy beszélni szeretne valamiről, és evés után el is kezdi. Azt mondja, amit tudok is, csak elfogadni nem akartam. Hogy itt nem maradhatunk örökké. Közeledik az ősz, a tél, el kell mennünk innen. De már tud is egy megoldást, ami jónak tűnik.

*** Pár hónappal később ***
 
Miután beleegyeztem, hogy menjünk, ha beköszönt az ősz, Ren is nyugodtabb, látom rajta. Biztosan aggódott, hogy mi lesz, ha hisztizni és gyerekeskedni kezdek és nem akarok elmenni, de akármennyire jó itt, buta én sem vagyok. Eszemben sincs kockáztatni az életét, vagy az enyémet, vagy a boldogságunkat. Ha ő hajlandó volt ide eljönni velem és még békésen, nyugodtan is élünk, akkor nekem is meg kell ezt tennem érte, akármennyire tartok attól, hogy befogadnak-e a többiek, hiszen én nem démon vagyok. A démonok között pedig sokat utálják a likantrópokat.

Az átalakulásokkal is szépen haladok. Egyszer már tudtam, kontrollálni, hogy teliholdkor átváltozzak-e, vagy sem, és sikerült. Nem változtam át. Ren is büszke volt rám, mondta is, és nekem is jó érzés volt. Sok évbe telt, de végre azt hiszem, elkezdem megszokni a bennem szunnyadó szörnyeteget és örülök, hogy van valaki, aki így fogadott el és így szeret. Nem is tudom, mi lenne velem, ha Ren nem lenne mellettem. Bár ebbe bele sem szeretek gondolni... egyszer azt álmodtam, hogy Rent egy vadász megölte és egyedül maradtam. Nagyon féltem. Emlékszem, napokig nem mertem aludni sem, annyira kellemetlen volt az egész helyzet, hogy ha lehunytam a szemem, szinte láttam az élettelen testet. Nem volt jó.

Hiro-san az után a bizonyos esemény után még visszajött. Pár nappal később jelent meg, éjszaka. Azt mondta, hogy sajnálja, de nagyon megrémült. Igazán nem akart faragatlannak látszani, csak egy sárkány és egy párduc látványa annyira megrémítette, hogy az ösztönös rettegés vezette: menekülnie kellett. Tudta, hogy megsértett minket, így akkor éjjel dupla adag ételt hozott nekünk. Elmondtuk neki, hogy el fogunk innen menni, ha beköszöntenek a hűvösebb idők, és bele is egyezett. Mondta, hogy akkor a nyár végén még fel fog jönni, hogy elköszönjön, hiszen utána ki tudja, mikor döntünk úgy, hogy elmegyünk.

***

Még nincsenek kifejezetten hidegek, de azért már nagyon tervezzük Rennel, hogy indulunk, ezért is fura, hogy Hiro-san még nem volt itt.
Aztán, egy hajnalban megjelenik, kicsit sápadtan. Elmeséli, hogy betegeskedik, nem érzi magát túl jól mostanában, sőt, kifejezetten rosszul van az elmúlt napokban. Átad még egy kosár ételt, mi megköszönünk mindent és el is megy, még reggel haza akar érni.
- Ren... te is érezted? - kérdezem könnyes szemekkel.
- Azt, hogy már érezni a halál szagát rajta? - kérdez vissza kedvesem és magához ölel. - Igen, éreztem - sóhajtja.
- Sajnálom őt - szipogom, és hozzá bújok. - Jó ember volt - sóhajtok fel.
- Tény, hogy sokat segített nekünk - mondja nyugodt hangon, de már megszoktam. Nem teszem szóvá, mint eleinte, hogy érzéketlen Hiro-sannal szemben, hiszen ő jó ember és nem lenne szabad ennyire semmibe vennie. Már megtanultam, több durva vita után, hogy nem szabad ennyire félreismernem őt. Kedves és aranyos, mármint Ren, velem rengeteget törődik, de az emberekkel kapcsolatbani véleménye megmásíthatatlan. Amit azért nem is csodálok.

- Akkor, reggel indulhatunk? - kérdezi, miközben mellé vackolom magam.
- Igen, összepakoltam a holmijainkat - mondom szomorkásan.
- Hé, kicsim - húz magához. - Tudod, hogy ha megint jó idő lesz, eljövünk majd onnan és megint keresünk valami kis erdőt, ahol élhetünk pár hónapot. Ráérünk télen meg a hidegben ott lenni - ölel magához.
- Igazad lehet... viszont most van valami más, amivel foglalkozni szeretnék - mosolygok rá, és az egyik kezét a hasamra irányítom, így már ő is sejti, mire gondolok. - Ez az utolsó éjszakánk itt - hajolok közelebb.

Nem is kell többet mondanom. Látom, érzem, hogy ő is akarja, így egy mozdulattal kúszik teljesen felém, és ölel, csókol, miközben én a csípőmet mozgatva dörzsölöm ágyékomat az övéhez. Bár még csak vele voltam így, ilyen formában, ennyiszer, megtanultam, mellette, hogy miket szeret és miket nem, így már inkább csak azokat teszem, amik örömet okoznak neki. Így ez az éjszaka is fergetegesen alakul.
Csókok, nyögések, fülledt, forró levegő... a hátát karmolom, miközben ő újra elmerül a testemben, én pedig percekkel később elélvezek, majd ő is követ, és mellém fekszik. Utolsó éjszakának fergeteges...



 


Andro2011. 06. 01. 11:52:53#14005
Karakter: Ren
Megjegyzés: (kis sárkányomnak)


Az erdőbe érve levetem a ruháimat, és átváltozom, majd szimatolni kezdek. Egy szarvast érzek meg, nem messze tőlem. Ám ő is megérzi, hogy ott vagyok, és futásnak ered. Én pedig utána rohanok. Sokáig üldözöm, míg végre sikerül elkapnom egy csalitosban és letepernem. Sokáig birkózom vele, mire végre át tudom harapni a nyakát és kimúlik. Szép nagy példány, elég lesz mindkettőnknek. Elcipelem az erdő széléig, majd visszaváltozom, felöltözöm és a nyakamba kapom a szarvasbikát. Nehéz, de elbírok vele. Sietnem kell vissza, mert Cel már biztosan várja a vacsorát. Ő is éhes lehet, ahogy én is az vagyok. A szarvas talán két napig kitart, hiszen elég nagy, de holnapután ismét vadásznom kell majd. Sok állat élhet az erdőben, szarvasok, őzek, nyulak, és még megannyi kisebb élőlény. Itt jó helyünk lesz.
Mikor a ház felé közeledem, kivágódik az ajtó, és Cel rohan ki rajta. Boldognak tűnik, és éhesnek. Biztos megérezte a vadat. A sárkányoknak híresen jó szimatuk van.

- Ren! - ugrik elém. - Hiányoztál - mosolyog rám, majd szemügyre veszi a zsákmányomat. - Nagyon ügyes vagy - elindul előttem az udvaron, ahol leteszem az állatot.

- Köszönöm - felelem, és magamhoz rántva csókolom meg. A vér íze még a számban van, és érzem, hogy ő is érzi, de ez így még izgatóbb.

Túlságosan is belefeledkezünk a dologba, és csak akkor ocsúdunk fel, amikor Cel már a puha, illatos fűben fekszik, én pedig felette támaszkodom.

- Elő kellene készíteni a húst - javaslom szuszogva.

- Az tényleg jó ötlet... hozok vizet, bent vannak kések - mondja, majd kibújva alólam befelé indul.

Estére végzünk, megsütjük a húst, és nagy részét meg is esszük. De azért maradt még holnapra is. Aztán a fűre fekszünk a ház előtt és az eget nézzük. Sötét van, csillagok világítanak nekünk, és látom, hogy Cel tekintete a Holdra téved. Nemsokára Telihold lesz, a Hold már szépen hízik, és tudom, hogy ez Celt aggodalommal tölti el.

- Pár nap múlva telihold – mondja halkan Cel, és látom, hogy megremeg.

- Ne félj, már nem hiszem, hogy baj lenne. – Szorosabban magamhoz ölelem. - Ügyesebb vagy, mint legutóbb voltál, nem hinném, hogy ugyanaz megismétlődne.

- Szerinted egyszer lesz olyan, hogy én mehetek vadászni? – kérdi felsóhajtva. - Olyan jó lenne, ha én hozhatnám az ételt, és te várnál itthon.

- De a te dolgod, hogy itthon várj – kuncogom, hiszen olyan kis törékeny, nőies alkat. Ő is felnevet. - De ne félj, lassan megtanulunk majd mindent, Egyelőre fontos, hogy tudd irányítani. Repülni és vadászni ráérünk utána is.

- Igazad lehet, csak... hah. Olyan jó, hogy mellettem vagy – szorosabban bújik hozzám, érzem a szíve minden egyes dobbanását. - Olyan boldog vagyok melletted. És ugye, hogy milyen békés itt? – néz fel rám.

- Az. De te is tudod, hogy nem örülök annak, hogy itt vagyunk. Hiro akármikor csapdát állíthat nekünk.

- Tudom, hogy igazad van, Ren, de én hiszek benne, hogy jó emberek is vannak a világban. Hogy nem csak rosszak és vérszomjasak, hanem akadnak olyanok, mint Hiro-san, akik segíteni akarnak minket. – Megsimogatom a hátam, ő meg visszafekszik rám.

- Tudod, néha azt hiszem, hogy túl naiv vagy – sóhajtok fel. Nem sokat élhetett emberek között, ha ennyire bízik bennük. - De van, amikor jó lenne olyannak leni, mint te – mondom szomorúan. Azt hiszem, megérti, mire célzok, mert lágyan megsimogat. Olyan jólesik. Jó lenne olyan bizakodónak lenni, mint amilyen ő.

~*~

Az első pár nap békésen telik. Cel azonban fél a teliholdtól, és bizonygatja, szeretni fog, bármi történjen is. Én pedig biztosítom, hogy minden rendben lesz, de az idegességét nem tudom enyhíteni. Talán túl jól él az emlékezetében az előző átalakulása, amikor megölt négy embert is.

Aztán eljön az éjszaka. Minden jól indul, feljön a hold, és Cel magától alakul át. Ennek ellenére én is vele változom párduccá, hiszen ha bármi történne, emberi alakban nem sokat tehetnék egy kifejlett vérsárkány ellen. Végül nem történik nagyobb baj, csak szagolgat, ismerkedik velem, és elég nyugodt, most már könnyen útját állja a benne levő bestiának. Úgy tűnik, a fenevad behódolt neki. Egymás mellé fekve pihenünk, ő néha morrant egyet, ha hall valamit, de én éberen figyelek és megnyugtatom, semmi baj. Végignézek a sárkányon, hatalmas szárnyain, a fején, karmos lábain és hosszú farkán. Gyönyörű, akárcsak emberként.

Aztán a hajnal beköszöntekor megérezzük egy ember szagát. Cel már alakulna át, amikor odarohanok egy bokorhoz és morogni kezdek. Cel lassan indul el utánam, fokozatosan átalakulva, majd a bokor előtt áll meg. Egy előre odakészített pokrócba csavarta magát, és ahogy mellém ér, kezét a fejemre téve simogat meg. Aztán az ember felbukkan, és kiderül, nem más, mint Hiro. Remegve, halálsápadtan áll egy kosárral a kezében.

Azonnal tudom, hogy látott minket átalakult állapotban. Én is kidugom a fejem, Cel pedig mosolyogva indul el a férfi felé, aki óvatosan hátrál pár lépést. A kosárból étel illata árad, finom ételé, így én is kibújok. Hiro majdnem eldobja a kosarat, így jobbnak látom visszaváltozni emberi formámba és felöltözni.

- Semmi baj, Hiro-san! – mondja Cel, könnyed, csevegősnek szánt hangon. – Látott minket, igaz?

- Én… én nem láttam semmit – Hiro hangja remeg, és tudom, hogy hazudik. – Csak… ennivalót hoztam… - nyomja Cel kezébe a kosarat.

Már teljesen emberi formában, ruhában lépdelek feléjük. Ám Hiro szemében még mindig látom a rémületet, majd mielőtt odaérhetnék, elrohan. Cel kiabál utána, de hiába.

- Látott minket átváltozva, azért rohant el – mondom, és mikor odaérek, beleszimatolok a kosárba. – Jó illatok jönnek onnan. Úgy érzem, van egy kis libasült is. Rég ettem libát.

- Te csak a hasadra tudsz gondolni? – kérdi Cel. – Szegény Hiro-sanra a frászt hoztuk.

- Remélem, félelmében nem mondja el senkinek, amit látott – dörmögöm, mialatt a ház felé terelem Celt. Ráférne egy fürdés. – Bár nem hiszem, hogy bárki hinne neki, de azért legyünk óvatosak.

Cel bólint. Ő is tudja, milyen fontos, hogy az emberek ne szerezzenek tudomást a valódi énünkről. Én nem hiszem, hogy Hiro beszélni fog, hiszen annyira meg volt rémülve, hogy majdnem belehalt a félelembe. Azért a biztonság kedvéért körbejárom a házat és felderítem a terepet, de semmi szokatlant nem találok. Mikor Cel végez a fürdéssel én is megtisztálkodom. Tudom, hogy nem maradhatunk itt örökre. Nyáron van mit enni, de télen… Télre jobb lenne emberek közé menni valami nagyvárosba, ahol munkalehetőség és meleg lakás is van. De ezt még nem mondom el Celnek, olyan boldog, hogy a természetben élhet. Habár… talán meg kéne osztanom vele azt, amit Tomita is javasolt.

Mire végzek a fürdéssel, az asztal már terítve van. Cel nem lopta a napot, mert tálal is, amikor leülök az asztalhoz. Látom, hogy rágja valami, de nem merek rákérdezni. Majd elmondja, ha akarja. Az asztalon van sült liba, szarvas, kenyér, némi péksütemény, vaj, lekvár, főtt tojás, gyümölcs, és ecetben eltett retek is. Na meg a szokásos rizs és miso leves. Fejedelmi lakoma. Meg is rakom a tányérom szépen, és enni kezdek, de ekkor veszem észre, hogy Cel csak csipeget.

- Mi a baj? – kérdem, mert már nem bírom tovább a szótlanságát.

- Szerinted, Hiro-san jól van? – emeli rám aggódva a szemeit.

- Miért ne lenne? – vonok vállat. – Nem kell miatta aggódnod. Amíg nem szól rólunk senkinek, addig minden a legnagyobb rendben lesz.

- Nem szeretném, ha bántanod kéne őt – sóhajt Cel. – Rendes ember.

- Te meg egy kissé naiv – felelem két falat között. – Amúgy, beszélni akartam veled valamiről.

- Miről? – Cel szemében érdeklődés csillan.

Nem válaszolok azonnal, előbb megeszem a libacombot, és még a csontjait is elrágcsálom. Finom, zsenge, friss. Nem tudom, hogy hozzam szóba Cel előtt a költözést, és hogy hová is fogunk menni. Nem minden démon szereti azt a helyet, és tekintve hogy Cel igazából nem is démon, hanem vérállat, kissé megnehezítheti a helyzetünket. Habár, eddig soha senkit sem utasítottak el, és a magunkfajtának az a legbiztonságosabb hely. Tomita is hányszor mondta, hogy menjek oda ahelyett, hogy az emberek között élnék. Talán most elfogadom a felajánlását. Végül Celre nézek, és belekezdek. Kíváncsi vagyok, hogy hogy fogja fogadni a dolgot.

- Azt ugye tudod, hogy nem maradhatunk itt a végtelenségig – kezdem, mire bólint. – Az emberek egy idő után gyanakodni kezdenének, sugdolózni, és a végén feljönnének ide. Megtalálnának minket, és sok emberrel még ketten sem bírunk.

- Miért mondod ezt? – kérdi kissé rémülten. – Nem akarok elmenni, szeretek itt. Békés és nyugodt hely.

- De télen nem lesz mit ennünk. Akkor nem sok állat marad az erdőben, a folyó is be fog fagyni – figyelmeztetem. – Hironak pedig saját magára is gondolnia kell, nem várhatod el tőle, hogy eltartson minket – magyarázom. – De tudok egy helyet, amely megfelelő lenne mindkettőnknek a téli hónapokra.

- Miféle helyet? – látom, hogy felkeltettem Cel kíváncsiságát, de azért van benne félsz.

- Tokió Shibuya negyedében van egy hely, amit az emberek nem látnak. Démoni Negyednek hívják, és csak a mi fajtánk képes oda bejutni. Démonok, tündérek, lidércek, és más természetfeletti lénynek nyújt otthont – mondom. – A barátom, Tomita, aki tigrisdémon már többször hívott, de sosem mentem el oda. Pedig biztonságos, és az emberek ott sosem találnak meg minket.

- Oda akarsz vinni? – Cel felkönyököl az asztalra és úgy néz rám. – De mi van, ha… ha nem fogadnak be? Én nem vagyok démon, sem lidérc, sem semmi ilyesmi. Én…

- Vannak ott vérfarkasok, vérmedvék, sőt, ha jól tudom, pár sárkány is – mosolygok rá. – Lenne társaságod – húzom magamhoz, és megpuszilom. – Legalább megismerkednél a sárkányokkal, és megtanulnád, amit ők is tudnak. A hasznodra válhat. De nem foglak kötelezni, hogy menjünk. Ha akarod megyünk, ha akarod, maradunk, és majd lesz valahogy.

- De hát Hiro-san mondta, hogy az emberek nem tudnak erről a helyről sem – mondja Cel.

- Még nem – figyelmeztetem. – De ahogy az emberek rombolják az erdőket, előbb, vagy utóbb megtalálják ezt a helyet is. Akkor pedig mindenképpen mennünk kell majd. De te döntesz, Cel. Nekem is adtál választási lehetőséget, és szeretném, ha ketten döntenénk el, mi legyen. A társam vagy, a párom, fontos, hogy neked is jó legyen az, ami nekem – ölelem át lágyan. – Nekem te vagy a legfontosabb a világon.

Látom, hogy elgondolkozik. Azt hiszem megérti, milyen fontos ő nekem, és hogy olyan helyet találjunk, ami mindkettőnket megvéd. Nem bízom Hiroban, és ha kell, megölöm, ha veszélyeztet minket.


Rauko2011. 05. 22. 15:55:43#13773
Karakter: Celestian
Megjegyzés: ~ Andromnak


Végül beleegyezik. Nagyon örülök neki, így hátha lenne egy kis nyugalmunk, jobban megismerhetjük egymást. Örülök, hogy így alakult! Este Hiro-san is visszajön, elmondjuk neki a döntést, és megegyezünk, hogy hajnalban indulunk. Ahm... megint korán. Nem szeretek korán kelni.

~*~

És nem elég, hogy hajnalban kell felkelnem, még terepsétát is terveztek. Nek sokáig bírom, de minden tiltakozásom ellenére Ren hátán utazom tovább. Legalábbis azt hiszem, ugyanis azt követően, hogy felvett, majdnem azonnal el is szundikáltam.
Ahogy odaérünk, fel is ébredek, de... ez a ház nagyon szép! Olyan kellemes, otthonos, eldugott, békés kis hely, amire már olyan rég óta vágyom! Öröm lesz itt élni, akkor is, ha csak egy kis időre, de legalább kettesben lehetek Rennel, nem kell az utazások miatt idegeskedni. Tudom, hogy ő nehezen bízik Hiro-sanban és a helyzetben, én azonban hiszek neki. Ha baj lett volna, már észre kellett volna, hogy vegyük. Ren ennek ellenére kicsit kellemetlenül viselkedik Hiro-sannal. Mondjuk így utólag belegondolva, abban tényleg igaza volt, hogy ne jöjjön ide, mert lebuktatna minket.

Miután Hiro-san elment, Rennel kitakarítottunk, ő pedig épp vadászik. Aggódom érte, de hiszek benne, hogy nem lesz baj. Ha emberek lennének itt, megéreztük volna.

Azt ígérte, hogy egy óra múlva itt lesz, és be is tartja. Bezártam az ajtót, ahogy kérte, de az ablak előtt ülve vártam, és ahogy megláttam, hogy közeledik, kirohantam elé.
- Ren - ugrom elé. - Hiányoztál - mosolygok rá, és csak ezután veszem szemügyre a szarvast, amit elejtett. - Nagyon ügyes vagy - indulok el előtte az udvaron, ahol leteszi az állatot.
- Köszönöm - feleli és magához rántva csókol meg. Érzem a szájában a szarvas vérét, de nem zavar, sőt... kifejezetten izgató.
Kicsit sikerül is túlságosan belemelegedni a csókba, és akkor eszmélünk fel, amikor én már a fűben fekszem, és Ren felettem támaszkodik.
- Elő kellene készíteni a húst - javasolja szuszogva.
- Az tényleg jó ötlet... hozok vizet, bent vannak kések - mondom, és kibújva alóla elindulok, hogy hozzak egy kis vizet, megmosni a húst.

Estére végzünk is, és meg is sütöttük a husit, a nagy részét meg is ettük annak, ami elkészült. Nagyon finom volt... bár mióta Rennel vagyok, több húst eszem, de nem baj! Még az sem zavar, hogy ő néha nyersen is megkóstolja, hiszen ő ilyen, erre éhezik, tegye csak. Én akkor is szeretném, ha embereket ölne, amit sosem tesz ok nélkül. De mindig szeretni fogom... akármit fog tenni, hiszen olyan helyes, olyan... ahm.

Éjszaka kint fekszünk a fűben. Kellemes az idő és látszanak a csillagok is. A tekintetem akaratlanul a holdra téved.
- Pár nap múlva telihold - mondom, és kicsit megremegek a gondolatra, hogy mi volt legutóbb.
- Ne félj, már nem hiszem, hogy baj lenne. - Szorosabban ölel magához. - Ügyesebb vagy, mint legutóbb voltál, nem hinném, hogy ugyanaz megismétlődne.
- Szerinted egyszer lesz olyan, hogy én mehetek vadászni? - kérdezem felsóhajtva. - Olyan jó lenne, ha én hozhatnám az ételt, és te várnál itthon.
- De a te dolgod, hogy itthon várj - kuncogja, és tudom, mire érti, így én is felnevetek. Én vagyok a nőiesebb fél, ez tény. - De ne félj, lassan megtanulunk majd mindent, Egyelőre fontos, hogy tudd irányítani. Repülni és vadászni ráérünk utána is.
- Igazad lehet, csak... hah. Olyan jó, hogy mellettem vagy - bújok hozzá még szorosabban. - Olyan boldog vagyok melletted. És ugye, hogy milyen békés itt? - nézek fel rá.
- Az. De te is tudod, hogy nem örülök annak, hogy itt vagyunk. Hiro akármikor csapdát állíthat nekünk.
- Tudom, hogy igazad van, Ren, de én hiszek benne, hogy jó emberek is vannak a világban. Hogy nem csak rosszak és vérszomjasak, hanem akadnak olyanok, mint Hiro-san, akik segíteni akarnak minket. - Megsimogatja a hátam, így visszafekszem rá.
- Tudod, néha azt hiszem, hogy túl naiv vagy - sóhajt fel. - De van, amikor jó lenne olyannak leni, mint te - mondja szomorúan, és én tudom, mire céloz. Annyiszor bántották már az emberek, hogy hihető, miért nem bízik bennük. De én épp ezért próbálok hinni most Hiro-sannak.

~*~

Az első pár nap teljes békében és nyugalomban telik. Készülünk a teliholdra, én inkább csak lelkiekben. Gyakrabban mondom Rennek, hogy akármi történik, mindig szeretni fogom, akármi történik, vagy akármit teszek. Ő mindig próbál nyugtatni, hogy nem lesz baj, nem fog elengedni, ne féljek, és én próbálok hinni neki.

Aztán eljön az az éjszaka. Kellemesen indul, hiszen amikor feljön a hold, magamtól alakulok át. Ennek ellenére Ren velem együtt változik, hiszen ha valami történik, emberi alakban semmit sem tehet és nagyobb veszélyben is van.
Végül nem történik nagyobb baj egy ideig. Nyugodt vagyok, szagolgatom Rent, hogy ebben a formámban is megismerjem, és könnyen útját állom a fenevadnak. Úgy látszik, hogy az emberek megölése után hajlandó behódolni nekem. Ennek nagyon örülök, így talán elindulhatok azon az úton, hogy magamtól megtanuljak átalakulni.

Egymás mellett pihenünk, bár én összerezzenek és morgok egy-egy hangtól, de Ren megnyugtat, pusztán a jelenlétével. Ő is éberen figyel, minden rezdülésemet figyelemmel kíséri. Érdekes, hogy most nem látom másnak. Csak ugyanolyan szép, ahogy mindig, mikor átváltozik. Nincs vérszomj, nincs ölni akarás.

Aztán hajnal tájban megérzem egy ember szagát. Már épp alakulnék át, amikor Ren hirtelen odarohan egy bokorhoz, és morogni kezd. Lassan indulok el utána, fokozatosan átalakulva, majd a bokor előtt már csak én állok. Út közben az előre oda készített pokrócba csavarom magam, és ahogy Ren mellé érek, a fejére teszem a kezem, és megsimogatom. Nem akarom, hogy bántsa azt, akinek a szagát érzem, és végül fel is bukkan.

Egy remegő, félelemtől sápadt Hiro-san, kezében egy kosárkával, amit úgy szorongat, mintha az élete függne tőle.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).