Karakter: Selton Engelhart
Megjegyzés: (Byamnak)
Ahogy rohanok, a bokrok ágai beleakadnak a bundámba, helyrefésülik, megtépik, visszatartanak. Honnan? Magam se tudom, de talán hallgatnom kéne rájuk. A természet mindig is tudta, hogy mi a helyes, mit miért tesz. Kár, hogy ezúttal azt sugallja, ne menjek haza, mert nem tehetek eleget a tanácsának.
Ha másért nem is, anyám miatt vissza kell mennem. Szeretem, és nem hagyhatom el őt azzal az indokkal, hogy rosszul vagyok testvéreim folytonos utálatától, ráadásul farkasként boldogabb vagyok, ha szabadon mozgok.
Talán… ha elmondanám neki… Valójában fogalmam sincs, hogyan fogadná, de ha véletlenül testvéreim fülébe jutna, nekem végem lenne.
Megtorpanok, és megrázom a fejem, majd fülemet hegyezve hallgatózok kicsit. Az erdő csendjét nem veri fel semmi, minden olyan mint máskor, mégis, mintha valamit mutatni akarna. Mancsaimat óvatosan rakosgatva, megcélzom a közeli forrást, ahol mindig oltom a szomjam. Némán lépek ki a fák közül, és ahogy körül fordulok, a patak túl felén megpillantok egy idegen, ezüstös hajú férfit. Meg se rezdül, mikor észrevesz, csak mélyen a szemembe néz. Egy darabig állom a pillantását, majd szusszanok egyet, és megfordulva eltűnök előle. Valami fura volt benne…
Ez napokkal ezelőtt történt, és hamar rádöbbentem, hogy a rossz érzés nem miatta kerülgetett. Nem ő jelentett rám veszélyt, a probléma házhoz jött, saját testvéreim képében.
Mindig is tudtam, hogy nem kedvelnek, de sose hittem volna, hogy idáig is képesek elmenni, hogy megszabaduljanak tőlem.
Remegve húzom össze magam minél kisebbre, de a zsák érdes anyaga így is sérti a bőröm. Máskor meg se kottyanna, pillanatok alatt eltűnne minden seb, de a kimerültség, és a csalódás elszívta minden erőmet.
Este mikor hazafelé megtámadtak, azt hittem banditák, hogy gyorsan elbánok velük, és szabad az út. Ehelyett fél éjszakán át menekültem, mikor rádöbbentem, hogy az üldözőket a bátyám vezeti. Végül sarokba szorított, és elkapott. Most pedig egy zsákba zárva, dermedt szívvel várom a sorsom. Harcolhatnék, varázslattal… átváltozva… de képtelen vagyok a bátyám ellen támadni.
- Will, kérlek… - kezdem halkan, kérlelően. – Semmi rosszat nem tettem, miért csinálod ezt? Kérlek, eressz el…
- Kuss, Sel, innen már nincs visszaút! – dörren rám, a mellette haladó társa pedig halkan cicceg egyet. Kifinomult hallásom figyelmét nem kerüli el, hogy a szívük normális ütemben ver. Ez azt jelenti, hogy nem izgulnak, rég tervezik, és nem hátrálnak meg. Összeszorul a szívem, és halkan szipogni kezdek.
- Miért? – nyekkenem szinte némán, de nem kapok választ. Nem értem, félek, és fáj, borzasztóan fáj. A saját testvérem… hogy teheti ezt velem? Nem kiáltok segítségért, mert felesleges lenne, és nincs is hozzá lelkierőm. Összetört a tudat, hogy Will ezt teszi.
Hirtelen megtorpannak, majd zökkenek egyet, utána pedig durván egy fa törzse mellé dobnak. Beverem a fejem egy kiálló gyökérbe, majd halkan nyöszörögve átadom magam az öntudatlanság megváltó nyugalmának.
Képek, érzelmek kavarognak előttem, kiismerhetetlen, megállíthatatlan kavalkádként. Kis híján rosszul leszek tőle, fel akarok ébredni, vagy mélyebbre süllyedni, csak el innen, minél hamarabb!
Minden erőmet összeszedve kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem, de alaposan megdöbbent a látvány ami fogad. Két elrablóm méterekre tőlem és egymástól, rettegve figyeli a feléjük közeledő férfit. Őt láttam már… nem is olyan rég, a forrásnál. Félelmetes, idáig érzem a benne rejlő hatalmas erőt, mely nem természetes. Ki ez?
Ő szabadított volna ki a zsákból? Vagy Will érkezett meg a céljához? De ami még fontosabb, mit tervez most az idegen? Nem… nem akarom, hogy bántsa őket!
- Kérlek, ne bántsd őket. Kérlek, szépen ne bánts… - kérlelem erőtlen hangon. Talán ők megtámadtak, de mégis… Will a bátyám…
Ködös tekintetem a felém fordulóéba fúrom, de képtelen vagyok kivenni a vonásait, túl homályos hozzá minden körülöttem. Újra elnyel a sötétség.
Ekkor felébred bennem a farkasom, de szerencsére már tudom kontrolálni, így amikor beborít a barna bunda, mágiámnak köszönhetően nem szakad le rólam a ruha, csupán eltűnik. Egyedül a zöld nyakékem marad, sűrű bundám mélyébe rejtve.
Feltápászkodok, majd eleinte kissé akadozva, de végül pár szökelléssel az idegen, és bátyámék közé vetem magam. Vicsorgok, fenyegetőzök, jóval erélyesebben, mint amire valójában erőm elegendő lenne.
Nekiugrom, de könnyedén félrelök, felszántom az avarral bevont talajt, ahogy jó pár métert csúszok. Feltápászkodom, de túl ingatag vagyok, csak az térít észhez, mikor bátyám társa fájdalmasan felordít. A vér szaga orromba kúszik, és ahogy felkapom a fejem, épp látom, ahogy az idegen a földre dobja az eszméletlen testet. Ki ez? Nem ember, az már biztos!
Elindul a bátyám felé, mire gyorsan összekapom magam, és ismét támadok. A karjába marok, fogaimat mélyen belévájva, de még csak meg se nyikkan. Will pedig felpattan, és elrohan, hátra hagyva a társát, engem is.
A különös férfi hirtelen megelégeli, hogy rajta lógok, és szabad kezével elkapja a torkom. Szorítása hatására felnyüszítek, majd karját elengedve, visszaváltozok emberré. Tekintetem mélyen az övébe fúrom, belesűrítve minden felhalmozódott érzelmet. Dacot, fájdalmat, tenni akarást, kitartást… megfélemlíthetetlenséget.
Szorítása erősödik, a levegőhiányom egyre fullasztóbb.
- ihhért…menthe..kkh- megh akhhkor? – préselem ki magamból, utolsó erőfeszítést téve a szabaduásra. Rezzenéstelenül figyel, az eszméletvesztés határán, talán csak képzelődöm, hogy gyengül a fogása.
Végül elenged, én pedig ájultan terülök el a földön.
Megint sötétség vesz körbe, de nem tudom eldönteni, jótékony, vagy ártó e. Nem érzek semmit, csak ólmos fáradtságot, mely egészen megbénít. Halott lennék? Talán…
De hirtelen megrohan a fájdalom és keserűség, szemeim felpattannak, és erőltetve nyitva hagyom, pedig a fény égeti a retinám.
- Végre magadhoz tértél – A hang irányába kapom a fejem, és megpillantom az idegent. Az ablaknál áll, mereven, közönyösen, és elfordulva a tájtól, rám szegezi tekintetét.
- Ki… ki maga? Hol vagyok? Mit akar, és mit tett a bátyámmal? – A kérdések özöne ösztönösen tör elő belőlem, és hiába a tompa, kába fáradtságom, térdelő helyzetbe tornászom magam.
- A nevem Edwardo, a falu fogadójában vagy, és hogy mit tettem? Megmentettelek kölyök! A saját testvéredtől! Meg kellett volna ölnöm, talán téged is… - Elmerengve, egy darabig a kezét vizsgálja, mintha azt találgatná, miért engedett el. Majd ismét az ablakhoz fordul.
Dühösen fújtatok egyet, és állnék fel, hogy elmenjek, de visszarogyok az ágyra.
Oldalasan rám néz, úgy tűnik jól szórakozik próbálkozásomon.
- A helyedben nyugton maradnék! Kaptál pár olyan ütést, ami még egy magadfajta ordasnak is ártalmas lehet – szólal meg érdektelenül, de szavaitól ijedten rezzenek össze. Felfedtem előtte mi vagyok, ezzel fegyvert adtam a kezébe magam ellen.
- Mi maga? – kérdezem kissé modortalanul, gyanakvóan összehúzott szemekkel.
- Hát nem jöttél rá? – Hangja kissé gunyoros, sértődötten húzom fel az orrom, és úgy téve, mintha már nem is érdekelne, megint megpróbálok feltápászkodni.
Ezúttal még sikerülne is, ha hirtelen nem teremne előttem, és lökne vissza az ágyra. Szapora levegőkapkodás közepette meredek fel, fölém tornyosuló alakjára.
Halvány mosoly játszik az ajkain, épp csak annyira húzza szét őket, hogy kivillanjanak hófehér, hosszú metszőfogai.
- Vámpír… - lehelem elhaló hangon. Biccent, majd pár pillanatig még fürkészi az arcom, és végül leszáll rólam.
- Ha azt mondod nekem, hogy farkas létedre nem hittél bennünk, akkor én…
- De hittem! – vágok közbe türelmetlenül. – Csak nem gondoltam volna, hogy erre vetődik egy.
Nem felel, csupán ismét a táj felé fordul.
- Most… hazamehetek? – kérdezem óvatosan, de mikor rám pillant, őszinte döbbenetet látok meg a szemében.
- Haza? A bátyádhoz, aki majdnem megölt? Az emberekhez, akik minden bizonnyal meg is fognak, ha a drága testvéred mesélt a másik énedről? – megvetően ejt ki, szinte minden szót. Dacosan bólintok, mire ingerülten felmorran.
- Megmentettelek, hogy aztán önszántadból rohanj a halálba. Sok értelme volt…
- Ne… nem halál! Anyám már biztos nagyon aggódik értem, és ő úgy se hagyná, hogy bántsanak. – Makacsul ragaszkodok az elgondolásomhoz, mire megvetően int, hogy menjek.
Feltápászkodok, és ingatag léptekkel magam mögött hagyom őt is, a fogadót is.
Az erdőbe érve alakot váltok, és jóval stabilabban állva négy lábon, elszáguldok a birtokunk felé. A természet ezúttal hallgat, most nem figyelmeztet, nem marasztal, hisz legutóbb se hallgattam rá.
Mikor a fák széléhez érek, a házunk mellett, már váltanék alakot, hogy kilépjek a zöldellő kertbe vezető útra, mikor hirtelen zokogás üti meg a fülem, és a feltámadó szél, sós könnyek illatát sodorja felém. Anyám hangja.
Lapítva közelebb óvakodok a kerti pavilonhoz, továbbra is a fák árnyékában maradva, és az egyik vastag törzs mögé bújva, alakot váltok. A hallásom így is tökéletes, hamarosan eljut hozzám minden egyes szó.
- Ne… az nem lehet… - zokogja anyám elfúló hangon, és hallom, ahogy nővérem csitítja, de a bátyám felel.
- Megígérem, hogy levadásszuk azt a dögöt, és megbosszuljuk Seltont! – jelenti ki keserűen. Megérzem hangjában az őszintétlenséget, de nem igazán értem, miről beszél, egészen addig, míg bele nem kezd a folytatásba. – Nem lesz egyszerű, hisz egy vámpír a társa, de a farkas bűnhődni fog!
- Gyűlölök… gyűlölök minden szörnyeteget, mindig is gyűlöltem őket… de most még a fiamat is elvették… - édesanyám szavai méregként marják a szívem. Ha most felbukkanok, vajon mit tesznek. Willék elhitetik vele, hogy csaló vagyok, és megölet? De ha még el is hiszi, hogy én, én vagyok, azt mondta, hogy mindig is gyűlölte a szörnyeket.
Én szörny leszek a szemében. Talán… nem is tudna többé szeretni… Jobb, ha halottnak hisz!
Könnyes szemmel fordulok meg, hogy végleg magam mögött hagyjam a családom, így megpillantom a kissé távolabb ácsorgó vámpírt.
Kifejezéstelen arccal fürkészi az enyémet, és úgy tesz, mintha nem venné észre, ahogy gyorsan letörlöm könnyeimet.
- Csak nem igazam lett? – kérdezi halkan, de ezúttal nem gúnyolódik. Félrefordítom a fejem, és nem felelek. Mit mondhatnék? Egy darabig némán állunk, majd hirtelen megfordul és elindul.
- Várj! Hová mész? – kiáltok utána fojtott hangon, mire megtorpan, de nem néz hátra.
- El – vágja rá tömören, és ismét lépne, de mellé ugrok.
- Vigyél magaddal! – pillantok fel rá kérlelően, mire felhúzott szemöldökkel, meglepetten néz a szemembe.
- Már miért vinnélek?
- Me… megmentettél – dadogom zavartan. – De nincs hova mennem… itt nem maradhatok. Kérlek…
- Nem vagyok segélyszolgálat, és nincs szükségem senkire! – jelenti ki ridegen, de elé állok, és nem engedem tovább. Makacsul nézek fel rá ismét.
- Kérlek… ha magaddal viszel, én… - megakadok. Nincs semmim, mit adhatnék? Hacsak nem… Nyelek egyet, majd kissé félredöntöm a fejem, szabaddá téve nyakamat. – Ha magaddal viszel, cserébe felajánlom a vérem! – Hangom magabiztosan cseng, habár bensőm kissé remeg, és a szívem szaporán ver, ahogy megpillantom a szemében hirtelen felizzó vérszomjat.
Közelebb hajol, én pedig kényszerítem magam, hogy ne hátráljak. Átengedem neki a vérem, és reménykedek, hogy nem végez velem. Ha meg is teszi, mit veszíthetek? Már nincs hová mennem, ha ő nem visz magával, egyedül maradok.
|
