Csak pár pillanatig agyal a kódon, aztán beüti…1, 2, 3.? Ez most komoly? Persze, hogy nem, a riasztó a vitrin nyílásával megegyező pillanatban szólal meg.
Szépen elintézted.
Közlöm vele fáradt sóhajjal, de a visszavágás azonnal érkezik.
Tervbe volt.
Na persze.
Már nem is válaszol, inkább kikapja a nyakéket a vitrinből, és megcélozza a kijáratot. A gond csak az, hogy számos csapda akadályoz minket a kijutásban. Például kis híján szívrohamot kapok, mikor Dark épp csak átcsúszik egy lecsapódó betontömb alatt.
Jó pár csapdát elkerül, és már majdnem kinn vagyunk, mikor halk, hideg hang ér el hozzánk.
- Szép jó estét.
Dark szép lassan fordul meg, és velünk szembe Hiwatari-kunt pillantjuk meg. Jaj, ne! Ebből baj lesz.
- Üdv – bólint felé Dark, és már menne is tovább, de egy éles kiáltás megállásra készteti.
- Állj!
- Mit akarsz? – Dark hangja rideg, és ebben a pillanatban örülök, hogy velem sose beszél ilyen stílusban. A hideg is kiráz tőle.
- Elkapni téged.
- Ma már eleget fogócskáztunk, keress most más játszótársat – vált gunyorosabb hangnemre testem birtoklója, és vigyorogva figyeli, ahogy a fiú tekintete megkeményedik. Nem akarom, hogy ez tovább folytatódjon.
Ennek nem lesz jó vége.
Lehelem halkan.
Hogy lehetne? Egyikünk sem jófiú.
Érkezik a tömör válasz, majd figyelmét újra a környezetünk felé fordítja.
- Ne próbálkozz semmivel, mert elég csak egy gombnyomás ahhoz, hogy a feletted lévő beton lecsapódjon – szólal meg Hiwatari-kun, és egy kapcsolót mutat fel. Dark felpillant, és bennem kis híján megint megáll az ütő. Ez hatalmas…halálos.
Dark!
Kiáltok fel rémülten, ő azonban ismét elcsitít.
Ne parázz már, megoldom, csak hagyj gondolkodni!
- Egyezzünk meg, Satoshi-san! – szólal meg némi töprengés után, és a szólított kisé meg is lepődik neve hallatán, kérdőn néz vissza. - Én odaadom neked a nyakéket, te pedig elengedsz engem. Ez így reális, nem?
Nem csak Hiwatari, de én is alaposan meglepődök, de rögtön figyelmeztetem magam, hogy kiről is van szó. Nem fogja odaadni, semmiképp. Pedig jobban tenné, túl akarom élni ezt a napot!
- Hazudsz. Nem adnád meg ilyen könnyen magad. – tessék, nem csak én kételkedem.
- Talán igazad is van. – feleli Dark, egy pillanatra elbizonytalanítva a másikat, és ezt ki is használva, a nyakéket kikapja a dobozából, és az üres tokot a fiúhoz vágja, akinek még az elterülés előtt van annyi ideje, hogy megnyomja a gombot, de szerencsére már nem vagyunk a lecsapódó tömb alatt.
A következő pillanatban, Dark már a tető felé szárnyal, és cseppet se óvatosan, át is töri az üveget. Hirtelen azonban éles fény villan mögöttünk, egy kiáltást kísérve, és minden összezavarodik. Dark elveszti a navigáló képességét, úgy csapódik ide-oda, hogy a gyomrom gyorsan felfordul. Semmit nem látok, de ami még rosszabb, hogy ő se.
Dark, mi a fenét csinálsz?!
Kiáltok rá, de hangom elég fojtottra sikeredik. Nem tagadom, ez szörnyen ijesztő.
Nem látod? Repülök!
Nem, nem látom. Semmit se látok, és rosszul is vagyok.
Ezt te repülésnek nevezed?
Dolgozom rajta!
Dark is egyre vacakabbul van, érzem. Hiába látott eddig valamennyire, kezd az is kihagyni. Mi történt velünk?!
DARK!
Későn kiáltok rá, mikor egy pillanatra bevillan az előttünk feltűnő fa képe, nem tud időben kitérni, egyenesen nekicsapódunk. Én egész jól viselem, tekintve, hogy most Dark irányítja a testem, de ő már kevésbé jár jól. Kezdi elveszteni az eszméletét, ez viszont nekem se jön jókor.
Dark, Dark! Ne ájulj el… DARK!
Hát nem elájult? Ezzel együtt a testemet is visszakapom, csakhogy nem igazán tudok örülni neki jelenleg. Elég furán érzem magam, émelygek, és fáj a fejem. A múzeum is itt van még nem messze, hallom a szirénákat. Nagy nehezen talpra küzdöm magam, és kóvályogva elindulok hazafelé, igyekezvén mindig a sötétben maradni. Már szaporán kapkodom a levegőt, mikor az ajtónk elé érek…nem szoktam ennyire kimerülni, valami nincs rendben. Dark se tért még magához.
Nekidőlök a csengőnek, és a következő pillanatban kivágódik a bejárati ajtó, én pedig anyum kezébe dőlök, és aggódó felkiáltásától kísérve, elvesztem az eszméletem.
Fáradt vagyok, szörnyen fáradt. Mocorgok egy sort, hogy a másik oldalamra fordulva, tovább aludjak, de késztetést érzek arra, hogy a mozdulat közepe táján megtorpanjak, és kinyissam a szemeimet. Asszem elég nagyot nézek, mikor Darkkal találom szemben magam. E…e…ez…h…hogyan….?
- Jó reggelt, Dai-chan – mosolyodik el vidáman, nekem meg cseppet se csillapodik a döbbenetem.
- D-Dark… te meg hogy kerülsz ide? – makogom zavartan. Miért van saját teste? Miért nem vagyunk egyek?
- Hát ez hosszú, mondjuk úgy, hogy történt egy kis baleset – vigyorog továbbra is nyugodtan, én pedig egyre értetlenebbül nézek fel rá.
- Baleset? – kérdezek vissza, miközben ülőhelyzetbe tornázom magam.
- Az. De Dai-chan… - tömören rávágja a cseppet se infó dús választ, majd hirtelen közelebb húzódva hozzám, a falnak nyom. Teljesen leblokkolva pislogok fel rá, el nem tudom képzelni mit akar. - Valamit… meg kell tennem. – jelenti ki halkan, majd mielőtt felfoghatnám mi is történik, a számra tapad, és megcsókol. Hirtelenjében azt se tudom mihez kapjak, mit csináljak, hagyom, tegyen amit akar.
Pár pillanat múlva azonban észbe kapok, főleg mikor eszembe jut, mit is művelt nem rég a moziban. Pirulva, és riadtan támasztom neki kezeimet a mellkasának, és erőtlenül próbálom eltolni.
Végül enged, és hátrébb húzódik, de számomra még mindig túl közel van.
- Da…Dark! Ezt most…miért kellett? – dadogom zavartan, és pirulós sopánkodással. Ártatlan képpel pislog rám.
- Ugyan Dai-chan, csak szükségem van energiára tőled, ha nem akarok eltűnni. Ennyi az egész. – feleli vidoran, mintha tök természetes lenne.
- Energiára? – nyekkenem tétován.
- Bezony. Most, hogy Hiwatari és Krad külön testet csinált nekünk, sűrűn kell majd energiát szívnom tőled, ha nem akarod, hogy megszűnjek létezni. – olyan sajnálkozó, kétségbeesett hangon beszél, hogy elszégyellem magam. Nem akarom, hogy eltűnjön, de…de… mindig így kell erőt kapnia?
- Más mód nincs? – pislogok rá pirulva, de ő csak különös vigyorral, megrázza a fejét. – É…értem. – nyüsszentem. – De Dark! Mi történt?
- Nos, tömören, egy mitikus tárgy segítségével elválasztották a lelkünket és a testünket. Az én porhüvelyem viszont veszettül ingatag, és ha nem kap energiát, gyenge. Vissza kéne fogadnod a testedbe, hogy a lelkem megmaradjon, de ehhez segítség kell. – unottan darálja le a történetet, én meg semmit nem fogok fel belőle szinte.
Addig világos, hogy külön testünk van, és neki energia kell. Már a módját is ismerem, hogy hogyan adhatok neki. De mi az, hogy vissza kell térnie belém a lelkének?
- Dark, miért kellek a lelkednek?
- Mert elvileg a részed vagyok. – vonja meg a vállát, majd feltápászkodik mellőlem.
Nem tudok mit mondani erre, csak zavartan bámulok az ölembe, és mikor rám vigyorog, az orromig húzom a takarót.
- Dai-chan, Dark, itt vagytok? – anyám hangját rögtön követi ő is, sarokig tárva a szobám ajtaját. – Jaaaj, Daiiii, úgy aggódtam! – mielőtt reagálhatnék, már a nyakamba is veti magát, útközben elkapva Darkot is, így kettőjük közé szorulok. – Érted is Dark. Egyszer csak Dai-chan beesik az ajtón, elájul, és a következő pillanatban már ketten vagytok. Hirtelen azt se tudtam mit csináljak, de szerencsére nagyapa tudta mi történt. Sose hittük volna, hogy Hiwatari-kun ilyet fog tenni. Ez nagyon veszélyes és…
- Anyu…megfulladok… - szólok bele a követhetetlen szóáradatba, mikor már a fejem is elkezd lilulni a levegőhiánytól.
- Jaj, ne haragudj kincsem. – elenged, és hátrébb húzódva hagyja, hogy Dark is lemásszon rólam, aki mintha kissé lassabban csinálná, mint ahogy az elvárható. Mielőtt felállna, még meg is torpan, és vigyorogva nézi, ahogy mélyen elpirulok a helyzettől. Ő fölöttem, ágy alattam, nem rég megcsókolt…ez nem igazán normális szitu.
Végül lábra tornázza magát, és megáll az ágyam mellett, míg anya továbbra is az ágy végéből figyel minket.
- Én…asszem felkelek. – jelentem ki annak ellenére, hogy senki nem kérdezte. Le is rúgom magamról a takarót, és nagyon örülök, hogy teljes pizsama felszerelésben aludtam. Felső, alsó, minden a helyén, és tuti…vagyis remélem, hogy anya adta rám, és nem más.
Eltámolygok a szekrényemhez, és miután előhalásztam a ruháimat, meglepetten észlelem, hogy még mindig hárman vagyunk a szobában
- Ne…nem mennétek ki? – nézek rá anyára és Darkra, mire mindketten meglepetten pillantanak vissza.
- Ugyan kicsim, hisz az anyád vagyok, mióta vagy szégyenlős előttem?
- Én meg jó ideje látok mindent, Dai-chan. – nevet fel Dark, és szélesen rám vigyorog.
Minden eddiginél jobban elpirulok, és gyorsan kituszkolom őket.
- Nem baj, mo…most akkor is egyedül akarok lenni. – hadarom összeszorított szemmel, ahogy magam előtt kitolom mindkettőt, és gyorsan bezárom az ajtót, majd a hátamat nekivetve, lecsúszok a tövébe.
Mi van velem? Ha Dark rám mosolyog, azonnal köldökig piros leszek. Biztos amiatt van, amit a mozi mosdójában művelt. Már az emléktől is felforrósodik az egész testem, és gyorsan meg kell ráznom a fejem, hogy ne gondoljak rá.
Feltápászkodom, és gyorsan átöltözöm, hogy minél hamarabb csatlakozhassak anyáékhoz. Biztos kitaláltak már valamit.
- Komolyan ezt kell hordania? – hallok egy jóízű nevetést, mikor a nappalihoz érek. Bekukkantva Darkot látom, ahogy a tegnap lopott nyakláncot forgatja a kezében, és széles vigyorral mustrálja.
Kinek kéne azt hordani?
Ugye nem…
- Hé, Dai-chan, ha már úgy is itt vagy, gyere és próbáld szépen fel! – villan rám a fantom tolvaj perverzen csillogó szeme, és az ezüstös medállal ellátott ékszert maga elé tartja.
Nagyokat pislogva figyelem a nyakéket.
- De hisz ez egy nyakörv! – nyekkenek fel, mikor sikerül felismernem. Egy díszes, csillogó, szívecske alakú bilétával ellátott, vöröses, selyem pántos nyakörv. Dark vidoran felkuncog, és már előttem is terem, hogy minden ellenkezésem ellenére rám aggassa.
- Dai-chan, szörnyen aranyos vagy benne! – lép elém anyum csillogó szemekkel.
- Ez ugye csak vicc? Miért kéne nekem ezt hordanom? – már nyúlok is, hogy lehámozzam magamról, mikor Dark elkapja a csuklómat.
- Mert így újra tudunk egyesülni.
- Egyesülni?
Miért is pirultam ebbe bele? Daisuke, te baka!
- Bizony. – Dark bólint egyet, majd közelebb hajol. – Gondolj nagyon erősen rám!
Tétován pislogok fel rá, de végül szememet lehunyva, engedelmeskedek. Rögtön az rémlik fel, ahogy nem rég megcsókolt, olyan élénken, mintha most is épp azt tenné. Várjunk csak! Hisz azt teszi!
Rögtön kipattannak a szemeim, ahogy meleg ajkát megérzem az enyémen, de igazándiból nincs időm reagálni, egy villanás, és hirtelen ismét egy testben vagyunk. Dark alakjában.
Dark, ez most…
Ne izgulj Dai-chan, nem minden csóknál történik meg, csak akkor, ha mindketten akarjuk. Ja, azt pedig az erősebb dönti el, kinek a testében legyünk ilyenkor.
Az erősebb?De az mindig te leszel!
Felesleges sopánkodnom, csak egy vidám kuncogással felel.
Ne durcázz, hidd el, nagyon vicces lesz, hogy mostantól akár saját testem is lehet.
Mégis melyik része lesz vicces?
Jaj, ne! Most már nem tudom megakadályozni, hogy zaklassa Risa-sant, külön teste lett hozzá. Viszont…energia még mindig tőlem kell neki, talán le tudom fizetni vele, hogy hagyja békén cserébe.
És…vissza is lehet csinálni?
Még szép. Gondolj arra, milyen volt, mikor külön testünk volt. Milyen volt nélkülem.
Követem az utasítását, és hirtelen olyan üresség tör rám, hogy megijedek tőle. Dark elvált tőlem…de…nem jó érzés…
Kinyitom összeszorított szemeim, és Darkot pillantom meg. Különös kifejezés ül az arcán…talán ő is érezte?
- Nos, Dai-chan, ez a Jégfarkas Ékének az ereje, de muszáj hordanod, különben lehet, hogy pont olyankor nem lesz a közeledben, mikor nagy szükséged lenne rá. – szólal meg mögöttem édesanyám, én pedig nagy szemeket meresztek. Ebben kéne suliba mennem? Ki van csukva!
- De hát… ha én ebben bárhol megjelenek, rögtön tudni fogják, hogy én loptam el. – próbálok kifogást keresni.
- Nem fogják. – vigyorodik el Dark. – Tegnap egészen másképp nézett ki, de igazodott hozzád, mikor puszta kézzel cipelted haza.
- Tessék?! Azt akarjátok mondani, hogy hozzám egy nyakörv illik? – felháborodottan nyúlok ismét a csathoz, de ezúttal is a lilafejű állít meg.
- Ugyan…cicus…- felkuncog, de sértődött arcomat látva, inkább hangszínt vált. – Dai-chan, magadat és engem is veszélybe sodorsz, ha a kellő pillanatban nincs rajtad.
A végét már komolyan mondja, így sóhajtva engedek. Nem akarom, hogy a gyerekességem miatt bajunk essen.
- Remek, akkor ezt le is rendeztük, menjetek és gyakoroljátok az egyesülést, hogy minél gyorsabban menjen. – anyum vidáman tapsikol egyet, majd betáncikál a konyhába, hogy ebédet csináljon, nagyapa pedig továbbra is az újságba temetkezik.
- Menjünk, tegyünk ahogy mondta. – vigyorog rám Dark, perverz csillogással a szemében, nekem pedig rögtön menekülhetnékem támad, de csuklómnál fogva maga után húz a szobámba.
Próbál ellenkezni, de tök fölösleges. Eldöntöttem, akkor meg így lesz, és kész. Különben is, szar lenne álló farokkal rabolgatni…
Ugyan Dai-chan, ne légy ilyen kis szenteskedő. Jobb szeretnéd ilyen állapotban elvégezni a munkát? Még a végén nem tudok eléggé figyelni, elkapnak, és akkor lebuksz.
Világosítom fel a tényekről, és elég csak egy kis mozdulat, hogy nyögjön, de más reakciót nem kapok tőle. Szuper, akkor ez egy igennek felel meg.
Felállok, és Wiz-t hátrahagyva a mosdó felé veszem az irányt. Nem kell sok idő, és már ott is vagyunk. Hmm, ezek a kabinos fülkék… tök undorítóak. De most még ezekről is csak bűnös gondolatok jutnak az eszembe. Kár, hogy nincs külön testem, szépen elszórakozgatnék itt Dai-channal, hnn…
Dark… én…
Nyajj, olyan kis esetlen vagy! A végén még lelkiismeret furdalást csinálsz itt nekem, amiért megrontalak… bár nem, azt soha. Nem olyan vagyok én. És különben is, ez még nem számít megrontásnak. Önkielégítés, ne mond, hogy nem ismételted már meg ezerszer Risa-san fényképe előtt!
Egy fülkébe megyek, és ledobom magamról a kabátot. Hm, már most bizserget a gondolat, hogy ez a kis vöri mindjárt nyögni fog ott belül… mert ezt fogja tenni, ebben ezer százalékig biztos vagyok. Kíváncsi leszek az édi kis hangjára, remélem, nem csak kiabálni tud jól vele…
Csak bízz mindent rám. Élvezni fogod, ez nem kérdés.
Össze-vissza dadog, de ellenkezni nem tud, nem is lenne értelme. Elkuncogom magam rajta, aztán a nadrágomba nyúlok. Uh, de ingerel már… nem lennék ennyire merev, ha ő nem lenne ilyen gyenge és könnyen felizgatható, de mivel egy a testünk…
Dark… neh…
Deh, Dai… az egész csak a te hibád. Ha nem lennél ilyen kis kéjenc, nekem sem kellene ezt tennem. De milyen jó, hogy ilyen vagy, legalább most szórakozom egy kicsit.
Hangja elveszik egy nyögésben, pedig még alig nyúltam magunkhoz. Istenem, csak ne gondolj arra, mi lenne, ha ezt két külön testtel csinálnátok, csak ne… bár mondjuk mért ne? Legyen csak még jobb neki, az élvezetbe még senki sem halt bele.
Hátammal a falnak dőlök, és a gatyát lejjebb csúsztatva szabad utat adok magamnak, na meg neki is. Persze próbál nem tudomást venni rólam, de nincs olyan dolog, ami most elterelhetné a figyelmét, és ezt ő is tudja. Egyre jobban nyögdös, én pedig nem győzök betelni vele. Bárcsak más lenne a helyzet… sokkal jobban érezném magam, ha most alattam lenne.
Nocsak Dai-chan, élvezed?
Halkan felnevetek, és lassítok a tempón. Nem is bírja.
Neh… nehm…
Persze, hogy nem. Azért nyögsz ennyire. Annyira kis átlátszó… de mégis, tök édes!
Egészen végigsimítok magunkon, mire Dai felkiált, én pedig csak morgok egyet. Öcsém, ezek a személyre szabott hangeffektusok… gondolatban már kitudja hányadszorra teszem a magamévá. Remélem, azért neki nem ennyire éles a kép. Nem akarom, hogy azt higgye, vonzódom hozzá (még akkor sem, ha ez tényleg így van - jelen pillanatban legalábbis). A végén még nem saját magam által, hanem általa fogok elélvezni.
Kéhrlehk… hagyd… ahbbah…
Mhh, ne legyél már ilyen… ez még semmi sem volt. Bezzeg, ha lenne testem, na, akkor nem mostanában szabadulnál! Ismét gyorsítok, és így már egyáltalán nem tudja visszafogni magát. Egyfolytában hallatja azt a cuki kis hangját, és nekem már csak ez is egy organizmus lenne… ha nem járna végig az a fejemben, hogy nemsokára vége lesz. Ha elélvezünk, akkor oda a szórakozás, akkor ennyi volt. Ebbe olyan rossz belegondolni. Nem akarom, hogy ennyivel megússza!
Adok neki egy kis konkrét ízelítőt a fantáziámból, de nem annyit, hogy ki is elégülhessen tőle. A-a, más terveim vannak veled, édes…
Dahrk… kéhrlek… hagy…
Nah, célhoz érek végre?
Mit Dai? Mit hagyjak?
Teljesen ráizgultam, úgyhogy ha nem lesz jó kisfiú, képes vagyok akár több menetet is bevállalni… nem unom meg olyan hamar, mint ahogy az neki kézenfekvő lenne, ergo, talán még egy kicsit késhetünk is arról a lopásról…
Mond ki!
Nehm… ahkarom!
Nem? Hát jó… elvigyorodom, és rászorítok még mindig meredező férfiasságomra, mire felkiált. Uh, öcsém, nem sokáig bírom már…
Hmm, hát lehet egy ilyen aranyos kis kérésre nemet mondani? Hát de bizony, hogy nem! Köszi, Dai. Mintha tudatlanul is nekem dolgoznál.
Elégedetten felmorranok, és egy jól irányzott mozdulattal eleget teszek a kívánságának. Kéjesen felkiált, én pedig hasonló hangon felnyögöm, és már érzem is mindennek az eredményét. Hmm, egész sok jött, csak nem régóta tartogatod? Hehhe.
Pár percig csak szaporán vesszük a levegőt, mivel nem akarom megzavarni ezt a kis édest, épp eleget kínoztam már ma… vagy nem? Csak nem bírom ki, hogy ne szekáljam.
Nos, Dai-chan, ez kellemes volt, megismételhetnénk a közeljövőben.
Szemét!
Próbál megsértettnek tűnni, de most nem igazán van hatással rám (nem mintha amúgy lenne). Tudom, hogy élvezte, és ha azt mondanám, hogy „Most akkor újra!”, simán benne lenne, mert olyan kis gyenge. Bárcsak… áh, verd ki a fejedből.
De végül is ideje lenne indulnunk, úgyhogy neki is látok rendet rakni. Kissé sajnálom, hogy le kell mosnom a kezem, szívesebben nyaltam volna le róla a fehérséget, de nem merem megkockáztatni, hogy Daikám szívrohamot kapjon. Egyelőre még így van szükségem rá, egy darabban.
-Wiz, gyere! - intek a nyúlnak, mikor a dolgokat elintézve ismét a mozi terembe vagyok. A kis vakarcs szerencsére már végzett a kajával, úgyhogy rögtön jön is utánam. Remek. Nem sokkal rá már a magasban is vagyok.
Megint megnémultál? Képtelen vagy megszólalni az átéltektől?
Csipkelődöm ismét, de nem válaszol. Inkább békén hagyom. Most nagyon összetörhettem a lelki világát. Ooh, úgy tudom sajnálni, muhah!
De most nincs időm vele törődni, mással kell foglalkoznom. Valami fontosabbal.
A múzeum körül van zárva, ahogyan mindig is. És mindig ugyanúgy… kezdem unni. De ez a rendszer legalább új. Valami nagyon bonyolult kódja lehet. Hmm… 1, 2, 3?
A vitrin kinyílik, a riasztó pedig máris megszólal. Pheh, hogy ez mennyire átlátszó volt. De kellett egy kis izgalom, mert a végén még elaludtam volna futtában.
Szépen elintézted.
Dai kezd felépülni. Ez jó jel, csak ne most bosszulja meg a kis élményünket!
Tervbe volt.
Vetem neki oda, mert most nem akarok hosszabb beszélgetésbe elegyedni vele.
Na persze.
Erre már nem is válaszolok, csak a nyakéket felkapva futásnak eredek, és még időben átcsúszok az egyik lefelé csapódó betonajtó alatt. Huuh, na ezek nem unatkoztak… mi van, ha elkapni már nem tudnak, megölnek? Ez nem jó álláspont. Én nem fogok meghalni, de Dai…
Újabb csapdák jönnek, egyre változatosabbak, de eddig mindegyiken sikeresen túljutottam. Nemsokára kinn is vagyok az épületből. Csak még egy kicsit menj, és…
- Szép jó estét - hideg fut végig a hátamon. Ez a hang…
Szépen lassan megfordulok, és Krad tamerjével találom szemben magam. Az a Hiwatari, akit reggel is láttunk. Valahogy éreztem, hogy nem szabad a közelében lennem. Olyan hideget áraszt, mintha csak akarná sugallani: „Elkaplak, nem menekülsz…” Hát, de sajnos ki kell, hogy ábrándítsam: most igeis mennem kell.
- Üdv - bólintok felé, és már mennék is tovább, mikor a kiáltása megállít.
- Állj! - Megtorpanok, és a vállam fölött hátrapillantok rá. Csak ne tartson fel túl sokáig, mert akkor harapni fogok (vagyis inkább megkérem Wizt, hogy ő harapjon helyettem).
- Mit akarsz? - A hangom rideg, és érezni lehet rajta, hogy semmibe sem veszem a kis vakarcsot. És ez így is van. Ő semmi, de a benne lévő lény már egy elég kellemetlen valaki.
- Elkapni téged.
- Ma már eleget fogócskáztunk, keress most más játszótársat - vigyorgom felé gúnyosan, mire az ő tekintete is megkeményedik. Dai már nagyon feszeng odabenn. Nem tetszik neki a szópárbajunk.
Ennek nem lesz jó vége.
Hogy lehetne? Egyikünk sem jófiú.
Világosítom fel, aztán ismét a srácra összpontosítok. Valamivel ki kéne ütni, mert amíg nem ájul el…
- Ne próbálkozz semmivel, mert elég csak egy gombnyomás ahhoz, hogy a feletted lévő beton lecsapódjon - mutat felém egy kapcsolót ördögien vigyorogva. Heh, felettem lévő beton? Felnézek. Jéééh, tényleg. Hogy nem vettem észre!
Dark!
Ne parázz már, megoldom, csak hagyj gondolkodni!
Körbenézek. Hmm… mit lehetne tenni? Egy rossz mozdulat, palacsinta leszek. Kár is lenne ezért a szép testért! Valami mást kéne kitalálni. Áááh… meg is van.
- Egyezzünk meg, Satoshi-san! - A neve hallatán felhúzza a szemöldökét, és kérdően bámul rám. Elmosolyodom. Máris a csapdámba estél. - Én odaadom neked a nyakéket, te pedig elengedsz engem. Ez így reális, nem? - Hitetlenül bámul rám. Persze, hogy nem gondolom komolyan. De kell valami, ami eltereli a figyelmedet.
- Hazudsz. Nem adnád meg ilyen könnyen magad. - Vállat vonok.
- Talán igazad is van. - Elgondolkodik. Bingó, ez az, amire vártam!
Villámgyorsan előkapom a nyakék dobozát, és az ékszert kivéve belőle a tartót bumerángszerűen a fehérhajú felé hajítom. Mire feleszmél már késő, a tárgy erősen megüti, de még meg tudja nyomni a gombot. A beton lecsapódik… de már hiába. Már rég nem vagyok alatta.
Fekete szárnyaimmal múzeum hatalmas üvegtetejének tartok, és ki is török rajta, sok kis csillogó szilánkot hagyva magam után. Ám még mielőtt teljesen a szabadba érnék, lentről kiáltást hallok, aztán valami fényt… amitől hirtelen minden navigáló képességem elvesztem. Mint egy vak galamb, úgy röpdösök hol fent, hol lent, így Dai érzékeny gyomra hamar fel is kavarodik. Na csodás, ez kell még ide, egy róka!
Dark, mi a fenét csinálsz?!
Rivall rám a vöri fojtott hangon, de most kéne igazán békén hagynia az ilyenekkel!
Nem látod? Repülök!
Mint egy beszívott veréb, kábé. Még jó, hogy már viszonylag messze vagyunk a rendőrök hadától.
Ezt te repülésnek nevezed?
Dolgozom rajta!
Kezdek ideges lenni, na meg a gyomrom is liftezik, úgyhogy gyorsan le kéne szállni valahova! És mit ad isten… most már a látásom is kihagy. Egy kis időre elhomályosodik, aztán ismét kiélesedik. Nah, mi ez, milyen bűbájt olvasott ez rám?! Hatékonyat, az egyszer biztos!
DARK!
Heh? Bumm… hoppá. Elég volt csak egy pillanat ahhoz, hogy egy fának csapódjunk. Az éjszakában tök vakon, ráadásul irányítóképesség nélkül nem kifizetődő repdesni. Meg is kaptam érte a jutalmamat. Szépen lassan elvesztem az eszméletem… de csak én. Dai nem. Az ő fejét ütöttem meg, de mivel én használom épp a testét, ez csak az én lelkemre hat ki. Na szuper. Megint túl könnyen visszakapja a testét! Miken tudok gondolkodni ájulás előtt. Bár már az is csoda, hogy egyáltalán tudok még gondolkodni.
Dark, Dark! Ne ájulj el… DARK!
Bocsi, Dai. Van, amit még én sem tudok irányítani…
Fényesség. De óriási! Körvonalak, madarak, fák… mi ez, én kicsi pónim? Remélem, nem a diliházba vagyok, az kellemetlen lenne. Felülök. Nagyon fáj a fejem, odakapok… lila tincsek. Először fel sem fogom, pedig nyilvánvaló. Egy kanapén vagyok, körülöttem bútorok és nem messze egy konyha. Ismerős, otthon vagyunk de sehol senki. A fejem be van kötve. Uuuh, de sajog. Kurva fa, egyszer majd buldózerrel megyek neked! Na de várjunk csak… hogy lehet, hogy ez még mindig az alakom? Hiszen mikor elájultam, Dai… jaj ne, hol van Dai?!
Felpattanok a kanapéról, és már csak megszokásból is a szobámba (vagyis Dai szobájába) megyek. Szinte berontok, és már kiáltanák is, mikor a torkomon akad a szó. Hiszen az ágyban… ott fekszik… gúnyos mosolyra húzom a szám.
Áh, már értem. Szóval Hiwatari-kun egy tiltott mágiát alkalmazott, vagyis transzmutációt. Magától erre nem lenne képes, de még Kradnak sincs ennyi ereje. Tehát a dolognak, ami ezt tette velünk, alapból ennyi energiája van. Akkor ez csak egy valami lehet… a Fehér Mágus Tőre. Csak ez lehet képes erre, bár a legenda szerint már elveszett. Hát, úgy tűnik, mégsem… és adott nekem egy testet is. Mi ebben a rossz? Hááát… a legenda nem csak erről az erejéről ír.
De most egyszeriben nem is érdekel, milyen gondokkal jár ez, csak arra tudok gondolni, hogy Dai itt fekszik tőlem pár méterre, és igen, van saját estem… muhahahaaa mit csináljunk most vele? Csak nem… azt? Nem, az jelen esetben nem lenne jó húzás. Mivel drága pereputtya akárhová is ment, vissza fognak jönni, ráadásul szerintem elég hamar, és nem lenne jó, ha éppen akkor nyitnának ránk… na, majd egy másik alkalommal. De nem úszod meg, Dai-chan!
A kis vöri megmozdul, így gyorsan odalopakodom hozzá, és épp akkor hajolok fölé, mikor kinyitja a szemeit. Először ő sem fogja fel a dolgokat, de mikor rájön, hogy nem álmodik, a szemei elkerekednek, és megrökönyödve bámul fel rám. Na, mi van Dai, megleptelek?
- Jó reggelt, Dai-chan - mosolygom felé, mire még mindig dinnye nagyságú szemekkel bámul fel rám.
- D-Dark… te meg hogy kerülsz ide? - Ide? Ez alatt vajon mit érthetett?
- Hát ez hosszú, mondjuk úgy, hogy történt egy kis baleset - vigyorgom tovább, ő meg továbbra is játssza az értetlent, de most nem bánom. Most valahogy olthatatlan vágyat érzek arra, hogy megtegyek valamit. Valamit, amit nagyon muszáj… legalábbis így érzem.
- Baleset? - ül fel az ágyban.
- Az. De Dai-chan… - kihasználva, hogy most már nem fekszik, közelebb húzódom hozzá, és kissé a falnak nyomom. Hirtelen tettemre meg sem bír mozdulni, és ez most jól is jön. - Valamit… meg kell tennem. - Úgy hajolok oda hozzá, mintha csak mágnes lenne rajta, és hirtelen tapadok az ajkaira, úgyhogy még ellenkezni sem tud. Uuuh, ez még jobb, mint amilyennek elképzeltem! Eper ízű. Fincsi…
De legalább már tudom, mért kellett megcsókolnom. Ugyebár külön testem van, de ez nem azt jelenti, hogy nincs szükségem Dai energiájára. Egy csók pedig éppen elég egy ilyen átvitelre… persze máshogy is meg lehetne oldani, de mért kéne? Én így akarom.
A másik pedig… igaz, hogy saját testem lett, de csak a Fehér Mágus Tőre által. Ami azt jelenti, hogy nem éppen a legtartósabb anyagokból van. Tehát elég csak egy szó, hogy rögtön semmivé váljon. Ezzel is csak egy probléma van. A lelkem most már nem Dai testében van, hanem ebbe a nonszensz semmiségben. Dai lelke így ismét ki fog teljesedni, ami azt jelenti, hogy nem biztos, hogy vissza fog tudni fogadni a testébe, ha ez a váz megszűnik. Ami nem mást jelent, mint hogy csapdába estem… ez a test egy börtön, amit Hiwatari készített nekem. Végig ez volt a terve. Az orromnál fogva vezetett! Uuuh, ezért még úgy kinyírom… bár előbb ő nyír ki engem. Na mindegy. Mit tudok már tenni? Ez van. Inkább most élveznem kéne a feltöltődést. Ezt a fincsi, epresfeltöltődést…
- Áh, ez a ruha éppen jó lesz! – kotorja elő a tolvajszerkót. Nem mintha sok olyan ruhám lenne ezen kívül, ami jó rá. – Tökély. Akkor most menjünk Risa-sanhoz…
Mielőtt tiltakozhatnék, az ablakhoz lép, és kiugorva magához hívja Wiz-t. A magasba emelkedik, és onnan néz vissza. Még csak sötétedik, így látni a házunkat. Durcásan hallgatok, remélve, ha nem beszélek vissza, letesz az imént említett tervéről.
Széttörtem a kis lelked?
Megpróbál felhúzni, de ezúttal is csöndben maradok.
Itt vagy?
Igen.
Vágom rá tömören, kissé kelletlenül.
Akkor adj magadról életjelet!
Bíp-bíp.
Nagyon vicces.
Magamban elvigyorodok, remélve, hogy ez egyszer én zökkentettem ki őt a fene nagy nyugalmából. Nem válaszol, de sajna valószínűleg csak nincs mit mondania, nem pedig megsértődött.
Leszállunk a városháza tetejére. Jesszum pepi! Miért pont ide? Ezzel az erővel a rendőrségre is mehetnénk. Mielőtt szóvá tehetném a dolgot, a szájából sosem hallott kérdéssel ajándékozik meg.
Mit akarsz, mit csináljunk?
Ha már megkérdezte….
Mondjuk, add vissza a testem, és majd én eldöntöm!
Tolvajszerkóban akarsz mászkálni az utcán?
Na és te?
Nálam ez nem meglepő.
Hát persze…Durcásan morgolódok, de mivel máshoz nincs kedvem, nem felelek.
Akkor mehetünk bárhová?
Még csak az kéne!
Bárhová nem. Risa-sanékat kerüljük el, és a perverz dolgokat is!
Tényleg? Ne már… pedig olyan szívesen mentem volna Sexshop-ba!
Felröhög, én pedig hápogva hordom le mindennek. Végül támad egy ötletem, és reménykedve szólalok meg:
Akkor nézzünk meg egy filmet. Azt viszont csak az én testemmel lehet!
Mibe fogadunk, hogy nem?
Még jó, hogy nem fogadtam. Hamarosan a moziban vagyunk, és Dark képében ülünk a hátsó sorban. Ráadásul egy lopott kabátban!! A szomszéd kabátjában!!!
Ha ezt Ami-san meglátja nálam, fel fog jelenteni! Mért éppen a szomszéd kabátját kellett ellopnod?!
Most miért, max majd kidobjuk a végén… próbáld meg élvezni, Dai-chan!
Duzzogva elhallgatok, és más dolgom, választásom nem lévén, a filmet kezdem bámulni. Pontosabban a reklámokat, előzeteseket, stb.
Végül elkezdődik a film is, habár fogalmam sincs mit nézünk. Dark a szomszédos üléshez nyúl kukoricáért. Wiz csúnyán nézve rá, felkapja és arrébb ugrik vele. Legszívesebben felkuncognék, de mivel még mindig adom a sértődöttet, nem teszem.
Ezt a filmet ismerem. Láttam az első részét.
Ugrik be végül, mi is megy a vásznon.
És milyen témájú?
Horror… asszem.
Felelem tétován. Nem sok rémlik az elsőből, nem mertem nézni. Bárcsak most is elfordulhatnék… Nem elég a horror, de….ne! Miért? Miért? Ez még perverz is! Biztos direkt csinálta.
Dark… én egyszer biztosan megfojtalak téged!
Megfojtod magad? Az aranyos lesz…
Mond, mért teszed ezt velem?!
Ez kivételesen nem szándékos volt…
Na persze!
Hiába, ilyen véletlenek nincsenek. Ugye? De ha továbbra is itt maradunk…
Ki akarok menni.
Nekem nem kell, úgyhogy benntartod.
Hülye, nem arról beszélek!
Tudom, miről beszélsz…
Persze, hogy tudja. Rá is tesz egy lapáttal. Kezét a derekára simítja, reakcióként csak nyöszörgésre futja tőlem. Ez már túl sok nekem!
Dark, menjünk már ki!
Akkor engedj meg nekem valamit.
Mire gondolsz?
Elvigyorodik, és lejjebb csúsztatja a kezét. Pont oda!
Szerintem kitalálod…
Uh, istenem… gyűlöllek, Dark!
Nem hiszem el. Ezt ugye nem gondolja komolyan?!
Felejtsd el!
Vágom rá rögtön, de elég egy simító mozdulat, és halkan felnyögök.
Ugyan Dai-chan, ne légy ilyen kis szenteskedő. Jobb szeretnéd ilyen állapotban elvégezni a munkát? Még a végén nem tudok eléggé figyelni, elkapnak és akkor lebuksz.
Elhallgatok, ő pedig ezt beleegyezésnek véve, feláll, és pár pillanat múlva a mosdóban vagyunk.
Dark…én…
Fogalmam sincs mit mondhatnék. Veszettül zavarban vagyok, ezzel ellentétben, ő szörnyen élvezi. Bezárkózik az egyik fülkébe, és a földre dobja a kabátot.
Csak bízz mindent rám. Élvezni fogod, ez nem kérdés.
Képtelen vagyok válaszolni, csak hápogásra és össze-vissza dadogásra futja. Ő bezzeg felkuncog, és a nadrágjába nyúl. Hogy mi??
Dark…neh…
Nyögésbe fullad a hangom, ahogy rámarkol merevedésére. Ilyen…ilyen nincs! A teste…a testem… a testünk. Végig cikázik rajtunk a kéj, a gyönyör és már nincs erőm tiltakozni, ahogy lassan húzkodni kezdi az érzékeny bőrt.
Hátát a falnak veti, és nadrágját lejjebb tornázva, felszabadítja férfiasságát. Nyöszörögve próbálom figyelmen kívül hagyni a tevékenységét, de a legkisebb mértékben sem járok sikerrel. Az elégedettsége hozzám is elér, és halva zavart nyögéseimet, halkan felnevet. Lassít a tempón.
Nocsak Dai-chan, élvezed?
Neh…nehm…
Próbálom tagadni, de ilyen helyzetben esélyem sincs átverni. Felkuncog, és egész hosszán végig simít. Felkiáltok, ő pedig rekedt hangon felmorran. Néhány gondolata elszabadul, melyek egyértelműen a tizennyolcas kategóriába tartoznak.
Kéhrlehk…hagyd…ahbbah…
Szinte könyörgök, de csak annyit érek el vele, hogy újra gyorsít a tempón, egyre jobban ingerelve magát…engem. A hangom elszabadul, és megállás nélkül nyögdécselek. A gyönyör újra és újra végig cikázik rajtunk, de a testemet ő irányítja, hiába a tapasztalatlanságom, nem enged elmenni idő előtt.
Tevékenységének minden pillanatát kiélvezi, gondolatain perverzebbnél perverzebb ötletek suhannak át. Szinte mozizhatok köztük, egyre jobban kínlódva a kielégületlenségtől.
Dahrk…kéhrlek…hagy…
Mit Dai? Mit hagyjak?
Kérdi kissé gúnyos, felhevült hangon.
Mond ki!
Nehm…ahkarom!
Elvigyorodik, és rászorít a merevedésére. Felkiáltok, és zihálva adom meg amit kér.
Tehd mehg…kéhrlek…köhnyöhrgöm…hah..hahgy elmenni…
Elégedetten felmorran, és pár határozott mozdulattal, szinte átlök a gyönyör kapuján. Felkiáltok, ő pedig jóval szolidabban, de nem kevésbé kéjesen felnyög ahogy kezét beborítja élvezetünk bizonyítéka.
Pár percig egyikünk se szólal meg, csak a légzés művészetét gyakoroljuk. Végül megtöri a csendet.
Nos, Dai-chan, ez kellemes volt, megismételhetnénk a közeljövőben.
Szemét!
Kiáltok fel mély zavarral a felháborodottság mögött. Elvigyorodik, majd rendet tesz a fülkében, kezet mos, és visszabaktat a terembe Wiz-ért, aki lassan a kukorica végére ér.
Zavartan, sértődötten hallgatok. Nem érzi szükségesnek, hogy kirángasson az önsanyargatásomból. Önelégültsége minden porcikámat eléri.
-Wiz, gyere! – szólítja meg a kis jószágot, aki látva, hogy a kaja elfogyott, eleget tesz az utasításnak.
Hamarosan ismét a levegőt szeli, és ezúttal már a múzeum felé repül.
Megint megnémultál?Képtelen vagy megszólalni az átéltektől?
Nem felelek, mire felkuncog, de ezúttal befejezi a faggatást, még mielőtt elkezdené.
A múzeum rendesen körül van zárva, ahogy azt már megszokhattuk. Darknak azonban nem okoz gondot a dolog és ezúttal a közbeszólásaimmal se zavarom.
Hamarosan már az alaposan védett nyakéket rejtő vitrin előtt áll, és elgondolkodva szemléli a riasztórendszert.
Hazaspurizunk, de Dai a házuk ajtajában megtorpan, és félve a kilincsre helyezi a kezét. Eh, tipikus Daisuke felfogás. Mért is lennének csapdák, ha az anyja egy fontos ügyben hívott minket haza? Gondolom nem az edzés az a fontos (már úgysem javítana semmit a kispályás képességein).
Kinyitja az ajtót, és ahogy gondoltam, csak az anyja néz vissza ránk. Heh, amatőr. Sosem lesz olyan jó, amilyen én vagyok…
Nem vagy kicsit paranoiás?
Nevetek gúnyosan, hogy azért ne csak nekem legyen szar a helyzet. Annyi mindent akartam még csinálni a testével, erre hazahívtak… valaki ezért naggyon megbánja még!
Csak óvatos. Vannak tapasztalataim.
Ugyan miben?
Tudja, mire gondolok, ezért elpirul. Hm, hát igen, abban még nincs… de még a csókban sincs. Olyan kis elesett vagy, Daisuke! Épp ezért annyira jó megrontani a testedet…
- Ugye nem vagy beteg? – kezd aggodalmaskodni az anyja, szokásához híven. Hm, nem is furcsa, hogy ettől nem változik át… neked Risa kezecskéje kell, ugye?
- Jól vagyok, ne aggódj, csak Dark bosszant – nyafog, mint egy kiscsaj. Óh, ez már zavar? Helyes, mert ennél sokkal rosszabb is lesz…
Én? Ugyan dehogy. Csak gondoltam tanítok ezt-azt.
Kuncogom, és már vágna is vissza, de az anyja megelőzi. Ez az Emiko, légy jó anyucija a fantomtolvajnak!
- Örülök, hogy jól vagy, mert ma estére munka van. Már elküldtem az üzenetet, 8-kor Dark ellopja a Városi Múzeumból a frissen odaszállított, középkori nyakéket.
- De anyaaaa – fakad ki Dai édesen. – Kicsit talán még is rosszul vagyok… - Hm, milyen kis cukin hárítja a dolgokat. Ezt tudom díjazni!
Gyáva vagy te, nem beteg.
Nem vagyok. Csak nem akarom, hogy megint felkeresd Risa-sant, ha átváltozom.
Kár a gőzért! Úgy is mindig beleegyezel.
- Dai- chaaan. Légy szíves, anyád kedvéért – néz rá Emi csillogó szemekkel, a kis vörös pedig beadja a derekát. Kap egy ölelést, aztán már nem is foglalkoznak vele. Heh, mintha nem tudtam volna végig…
Nem megmondtam?
Szakadom a röhögéstől, de nem is foglalkozik velem. Vagyis nem akar, de tudom, hogy idegesíti… morogva megy fel a szobájába, és ahogy felér, Wiz rögtön a karjába is ugrik. Ez sem maga miatt szereti, az tuti!
- Én is örülök neked – simogatja meg lehangoltan. – Te legalább nem akarsz tőlem semmit. – Erre is rátrafált.
Dehogynem. Etesd meg.
Állítom szembe a tényekkel, de megint nem méltat válasszal. Ejnye Dai, ne kóstolgass… tudok én még ennél is rosszabb lenni!
Ad enni Wiznek, aki pár pillanat múlva el is tűnteti a kaját, és már várná is a többit. Nagyon el van kényeztetve, Dai igazi kis cuki-muki házi állatkát nevelt belőle… pedig én még ennyit sem adnék neki. Hajlamos a mohóságra… túlságosan is.
- Nem kaphatsz többet, így is túl sokat eszel. – Legalább ehhez van esze.
Ma se vallottad be neki.
Nem is ma akartam.
Dehogynem. Mindig be akarod.
Kitűnően érzem magam, de azt hiszem, ő nincs így ezzel. El van csüggedve, de Risára gondol, és itt az én szerencsém… pát pillanatra rá már a tükör előtt is állok, és nézem újonnan eltulajdonított testét. Hm, pont valami ilyesmi hatást akartam…
- Áh, ez a ruha éppen jó lesz! – kotrom elő a szekrényéből a tolvajszerkóm, és pár percre rá már magamra is kapom. – Tökély. Akkor most menjünk Risa-sanhoz… - lépek az ablakhoz, és már ugorom is ki rajta, Wiz-t magamhoz hívva. A magasba repülök, onnan nézek vissza a házra. Már kezd sötétedni, de még kicsit világos van. A Nap már lement, a szél mégis langyos. Olyan furcsán érzem magam… talán mert Dai nem beszél vissza?
Széttörtem a kis lelked?
Heccelődöm vele, de legnagyobb meglepetésemre még mindig nem válaszol.
Itt vagy?
Igen.
Akkor adj magadról életjelet!
Bíp-bíp.
Nagyon vicces.
Asszem inkább békén hagyom, most nagyon kis durci. De valahogy majd csak túlélem… úgyis megbékél.
Egy nagy épület tetején leszállok, és azon gondolkodom, mit is csináljak most. Még nem kell ellopnom a nyakéket, addig még van egy kis idő, de ha már Dai testében vagyok… azt ki kéne használni. Kivételesen legen neki is beleszólása. De csak mert el van kenődve.
Mit akarsz, mit csináljunk?
Mondjuk, add vissza a testem, és majd én eldöntöm!
Tolvajszerkóban akarsz mászkálni az utcán?
Na és te?
Nálam ez nem meglepő.
Hát persze…
Morgolódik, de nem ad választ a kérdésemre.
Akkor mehetünk bárhová?
Bárhová nem. Risa-sanékat kerüljük el, és a perverz dolgokat is!
Tényleg? Ne már… pedig olyan szívesen mentem volna Sexshop-ba!
Röhögöm fennhangon, Dai meg elmond minden perverznek. Hát én sose mondtam, hogy nem vagyok az… ugye?
Akkor nézzünk meg egy filmet. Azt viszont csak az én testemmel lehet!
Mibe fogadunk, hogy nem?
Pár percre rá már a moziban vagyunk, és a leghátsó sorban ülve várjuk a film kezdetét. Még mindig enyém a teste, ráadásul észrevétlen vagyok, mivel álruhát vettem fel. Ergo: elloptam valaki kabátját… vicces merénylet volt!
Ha ezt Ami-san meglátja nálam, fel fog jelenteni! Mért éppen a szomszéd kabátját kellett ellopnod?!
Most miért, max majd kidobjuk a végén… próbáld meg élvezni, Dai-chan!
Megint elhallgat, és magában fődögél. Rendben Dai-chan, ha neked ez kell…
És a film elkezdődik. Nagy reklámok meg minden, aztán előzetesek, és végül a lényeg. Na végre. Már azt hittem sosem jutunk el idáig!
Veszek egy kicsit a mellettem lebzselő Wiz kukoricájából, mire ő egy székkel arrébb ugrik, hogy ne tudjak többet enni a kajájából, amit mellesleg magamnak is vettem. Ejnye, te hálátlan dög… régen nem merted ezt csinálni. Nagyon el lettél kényeztetve.
Amúgy nem is tudom, milyen filmre jöttem be, mivel jegyet se váltottam. A kabát zsebében lévő pénz nem volt elég rá. Milyen kis csórók élnek manapság, rémes!
Ezt a filmet ismerem. Láttam az első részét.
És milyen témájú?
Horror… asszem.
Hm, tökéletes, egy nekem tetsző műfaj. De ahogy látom, nem csak horror van itt… hányas karika is volt kiírva a táblára? 16? 18? Tulajdinképpen nem is néztem…
Dark… én egyszer biztosan megfojtalak téged!
Megfojtod magad? Az aranyos lesz…
Mond, mért teszed ezt velem?!
Ez kivételesen nem szándékos volt…
Na persze!
Tényleg, de ha nem hisz nekem, hát nem hisz… nekem nem fáj. Hm, de ez egy jó film… bár eléggé izgató, azt meg kell hagyni. Talán rám is lesz egy kis hatása… mondom talán!
Ki akarok menni.
Nekem nem kell, úgyhogy benntartod.
Hülye, nem arról beszélek!
Tudom, miről beszélsz…
A kezemet a derekamra helyezem, és már érzem is… és nem is marad reakció nélkül, mivel Dai halkan nyöszörögni kezd belülről. Hehe, valahogy tudtam. Dai-chant hamar fel lehet izgatni… és most van is mire izgulnia. Furcsa egy dolog ez, viszont valahogy tetszik…
Dark, menjünk már ki!
Akkor engedj meg nekem valamit.
Mire gondolsz?
Gonoszan elvigyorodom, és a kezem még lejjebb csúsztatom.
Szerintem kitalálod…
Uh, istenem… gyűlöllek, Dark!
Tudom én azt, de ettől függetlenül bele fogsz menni… belemész, mert én így akarom. És nem is fogod megbánni, hidd el!
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 09. 04. 12:53:48
Újabb nap az iskolában, újabb nap Risa-sannal. Talán ma képes leszek elmondani neki, mit érzek iránta. Úgy van, ma biztosan….
- Ohayo, Risa-san! – köszönök rá, vigyorral próbálva leplezni zavaromat. Dark biztos jól szórakozik. Tegye, csak ki ne jöjjön.
- Ohayo, Daisuke-kun! Megmondanád, mi a véleményed erről?
Legszívesebben pirulva elfordulnék. Jól áll neki, nagyon aranyos benne. Jaj, ha ez így megy tovább…
- Szép… illik Risa-sanhoz. – bököm ki vörös fejjel, de szerencsére nem tűnik fel neki zavarom.
- Oh, arigantou! Szeretnék jó benyomást tenni a senseire. Ha már nem vagyok túl jó háztartástanból… - Valami kaját kezd el szeletelni, közben szélesen ránk mosolyog. – És egy baráti vélemény mindig sokat számít!
Baráti?...
Ledermedek, és hirtelenjében képtelen vagyok ügyelni a gondolataimra, így azok Darkhoz is eljutnak.
Vigyázz, a végén még a fejedet is alapanyagnak nézi.
Gúnyos kuncogása nem a legjobbkor jön, így is mélyen érintett az előbbi kijelentés.
Dark, ne hülyéskedj már!
Nem tudom végül hogyan hangzik, de szemrehányónak szántam.
Miért ne? Olyan mulatságos vagy! Majd ha már megcsókoltad Risa-sant, akkor adj ilyen utasításokat!
Daaaark!
Nem bírja ki, hogy ne szekáljon, de remélem végre abbahagyja.
- Jól vagy, Dai-kun? – Risa-san végig simít homlokomon, de erre csak még vörösebb leszek, és a szívem heves kalapálásba kezd. Jaj, nenene csak ezt ne!
- P-persze… de most bocsáss meg, de mennem kell! – gyorsan elköszönök és kiviharzok a teremből. Nem jutok messzire, és már Dark feszít a ruháimban, megigazítja a haját, és a terem felé indul.
- Ugye-ugye, mondtam, hogy ne vidd túlzásba a zavargást. Látod, mi történt miatta? De ha már itt vagyok, ideje szórakozni…
Mi? Dark, ne merd! Már óra van… ne menj be!
Ijedten kezdek tiltakozni, teljesen sikertelenül. Flegmán nyúl a kilincs után, és be is nyitna, ha nem jelenne meg valaki. Hiwatari-san? Mármint biztos, hogy ő az, csak…nincs egyedül. Ahogy én se szoktam nyugalomban lenni.
Dark épphogy csak meglátja, vissza is lép a fal takarásába. Tényleg nem lenne szerencsés találkozás, pedig én szívesen barátkoznék Hiwatari-sannal.
Na, ki a félős?
Nem bírom ki. Ha ő szekálhat, engem, akkor én is őt. Nem?
Én a helyedben nem puhatolóznék, Dai, mert csak egy mozdulatba kerül, hogy megpusztulj a fájdalomtól.
Összerezzenek, ahogy elképzelem.
Te most fenyegetsz engem?
Fel vagyok háborodva, magamban pukkadozok, bár tehetném hangosan is, észre se venné. Minek csinálja? Nem zavartatja magát, oda sem figyelve rám, a falnak dőlve gondolkodik. Végül, mint aki döntésre jutott, ráérős léptekkel elindul.
Mire készülsz?
Örülök, hogy nem a terembe megyünk, de azért érdekelne hová tartunk.
Nemtom.
Válaszolja nemes egyszerűséggel. De vissza nem adja a testem. Áh, olyan szerencsém nincs, hogy ilyen kegyes legyen. Rosszra készül, érzem, megint én húzom a rövidebbet.
Neheeee…! Dark… mért kell ezt csinálnod?
Felvisítok, mikor látom hová hozott, és mit vesz a kezébe. Ne, ez olyan…Nagyon küszködök, hogy visszavegyem az irányítást, de még csak észre se veszi.
Mit? Még nem is csinálok semmit…
Felkuncog, és még lapozik is egyet. Ne, ne, ne…ez a lány…nincs is rajta semmi!! Hiába nem akarom, muszáj néznem. Ez az érzés…ugye nem? Ennyitől?
Dark… kérlek… hagyd már abba!
Szinte könyörgöm neki, küszködve az érzéseimmel. De továbbra se hagyja abba kínzásomat.
DARK!
Nem vagyok süket.
Nem, csak szemét!
Lehet.
Újabb lap. Előbbi kitörésemnek semmi haszna. Fészkelődöm, küszködök, szabadulni akarok! Visszakapni a saját testemet, irányítást a tetteim fölött. Ráadásul ha így folytatja…
Hirtelen megszólal a mobilom. Előveszi, és elolvassa anya üzenetét. Haza kell mennünk. Elteszi az újságot, és útközben előkapja Risa képét, visszaadva ezzel a testemet.
Köszönöm, anyu!
Ujjongok hangosan, hogy némiképp viszonozzam a piszkálódást. Futva megyek haza, és csak az ajtó előtt lassítok. Vigyázva nyitom ki, tartva az esetleges csapdáktól. Ezúttal azonban csak anya vár a túloldalon.
Nem vagy kicsit paranoiás?
Dark gunyorosan felnevet, nem bír csöndben maradni.
Csak óvatos. Vannak tapasztalataim.
Ugyan miben?
Élcelődő hangja, félreérthetetlenül mutatja mire gondol. Elpirulok, mire anya aggódva lép elém.
- Ugye nem vagy beteg? – kérdezi, és a homlokomhoz nyúl. Ezúttal nem változom át. Milyen meglepő…
- Jól vagyok, ne aggódj, csak Dark bosszant.
Lehet, hogy dedós, de panaszkodom.
Én? Ugyan dehogy. Csak gondoltam tanítok ezt azt.
Felkuncog, és nyitnám a számat, de anya megelőz.
- Örülök, hogy jól vagy, mert ma estére munka van. Már elküldtem az üzenetet, 8-kor Dark ellopja a Városi Múzeumból a frissen odaszállított, középkori nyakéket.
- De anyaaaa – kezdem a nyafogást. – Kicsit talán még is rosszul vagyok…
Gyáva vagy te, nem beteg.
Nem vagyok. Csak nem akarom, hogy megint felkeresd Risa-sant, ha átváltozom.
Kár a gőzért! Úgy is mindig beleegyezel.
- Dai- chaaan. Légy szíves, anyád kedvéért. – anya csillogó szemekkel szuggerál, én pedig rábólintok. Magához ölel, majd vidám mosollyal folytatja a főzést.
Nem meg mondtam?
Dark szinte szakad a röhögéstől, én pedig durcásan megyek fel a szobámba. Wiz azonnal a karomba ugrik, és csillogó gombszemecskéivel néz fel rám.
- Én is örülök neked. – simogatom meg a füle tövét. – Te legalább nem akarsz tőlem semmit.
Dehogy nem. Etesd meg.
Nem felelek, csak pufogva adok ételt a kis jószágnak, aki azonnal el is tünteti, és folytatásra várva figyel.
- Nem kaphatsz többet, így is túl sokat eszel. – simogatom meg. Kissé elkenődik, de a simogatás felvidítja.
Ma se vallottad be neki.
Nem is ma akartam.
Dehogy nem. Mindig be akarod.
Jól szórakozik, hallom a hangján, de én csak zavartan fészkelődöm. Tényleg régóta el akarom mondani Risa-sannak mit érzek. Egyre hevesebben ver a szívem, ahogy rá gondolok. Nem kell sok, és Dark megint megkapja a testem.
Köszönöm, Dai-chan. Így mási jobb. De asszem ruha váltás nem ártana.
Végig néz magán, míg én duzzogva hallgatok. Nem ezt akartam.
Unalmas. Annyira unalmaaas… minden napja ugyanolyan. Felkelés, suliba menés, nyáladzás egy olyan csajon, akit simán megkaphatna. De nem kapja meg, mert egy félénk kis nyuszi, de Wiz legalább tesz is valamit, hogy felfigyeljenek rá. De ez… annyira reménytelen. Mégis hogy várja így el, hogy történjen valami? Olyan kispályás… bezzeg ha én lennék a helyébe… hmm…
- Ohayo, Risa-san! – Bárgyú ez a vigyor, és nagyon látszik, hogy mindjárt Kínáig süllyed zavarában. Ezen valahogy változtatni kéne… elég siralmas.
- Ohayo, Daisuke-kun! Megmondanád, mi a véleményed erről? – Hm, szép kis kötény. Olyan hozzá illő. Na mi az Dai, mért küzdesz ennyire? Hidd el, sokkal jobb lesz, ha átveszem a helyed…
- Szép… illik Risa-sanhoz. – Na tessék, mondja valaki, hogy nem hasonlítunk a kölyökkel! Egyébként ez egyre szánalmasabb lesz. Közbe kell lépnem, különben totál összetörik szegény…
- Oh, arigantou! Szeretnék jó benyomást tenni a senseire. Ha már nem vagyok túl jó háztartástanból… - Valami kaját kezd el szeletelni, közben szélesen ránk mosolyog. – És egy baráti vélemény mindig sokat számít!
Baráti?...
Hm, Dai most nem figyel eléggé a gondolataira, mivel én is hallom őket. Pech, mivel ez is csak azt jelenti, hogy egyre gyengébb és gyengébb lesz…
Vigyázz, a végén még a fejedet is alapanyagnak nézi.
Kuncogom fel gúnyosan. Egyszerűen nem tudom nem élvezni!
Dark, ne hülyéskedj már!
De kis édes, még a gondolataiból is hallani, hogy tökre kivan. És én ezt a helyzetet nem akarom kihasználni, hát persze, hogy nem…
Miért ne? Olyan mulatságos vagy! Majd ha már megcsókoltad Risa-sant, akkor adj ilyen utasításokat!
Daaaark!
Ez most egy „kérlek, fogd be” hanglejtéses „Daaaark” volt, de nekem Darkozhat itt nyugodtan, ha akarom, úgyis piszkálni fogom…
- Jól vagy, Dai-kun? – teszi a lány a homlokára a kezét, mire Dai még jobban elvörösödik, és a szíve hevesebben kezd verni. Háááh, eljött az én időm…
- P-persze… de most bocsáss meg, de mennem kell! – veszi fel a nyúlcipőt, és kiviharzik a teremből. Még el sem éri a folyosó végét, mikor átváltozik, így immár én állok a folyosón helyette. Gonoszul vigyorogva igazítom meg a hajam, és a terem felé indulok.
- Ugye-ugye, mondtam, hogy ne vidd túlzásba a zavargást. Látod, mi történt miatta? De ha már itt vagyok, ideje szórakozni…
Mi? Dark, ne merd! Már óra van… ne menj be!
Kezd el tiltakozni a kis vörös belül, de mit sem érdekel, már nyitom is az ajtót… vagyis nyitnám, ha nem hőkölnék végül hátra. Mivel előttem egy kicsit sem kedvező személy jelenik meg. Hiwatari-san, vagy mi… Krad teste.
Épp csak egy pillanata látom meg, de már húzódom is el a takarást nyújtó folyosó kanyarába. Még jó, hogy ez az osztály közel van a megfelelő búvóhelyekhez. Ma valahogy igazán nincs kedvem Kraddal verekedni.
Na, ki a félős?
De el lettünk engedve. Talán meg akar halni, vagy mi? Kraddal szemben mágiát is kéne használnom, ami piszkosul fájna neki. És fogok is, ha ilyen nagy a szájacskája!
Én a helyedben nem puhatolóznék, Dai, mert csak egy mozdulatba kerül, hogy megpusztulj a fájdalomtól.
Nem beszélek hangosan, mert azt ez a kölyök meghallaná, és akkor ugye Krad is.
Te most fenyegetsz engem?
Eltaláltad. De nem akarom több időmet rád pocsékolni. A fehér hajú srác eltűnik a folyosó másik végén. Fellélegzem, és a falnak dőlök. Hmm… mit kéne most tennem? Dainak igaza van, órára nem mehetek be… vagyis bemehetek, de botrány lenne abból, ha onnan lopnám ki a kiscsajt. Ennyit nem ér meg.
Így hát lassú léptekkel ismét elindulok, de hogy hová, azt még magam sem tudom…
Mire készülsz?
Kérdi Dai szemlátomást megkönnyebbülve, mikor látja, hogy nem a terembe megyek vissza.
Nemtom.
Válaszolok egyszerűen, mire belülről sóhaj hallatszik. Hát igen, nincs ma szerencséd, kicsim… igaz, hogy nem tudok mit csinálni, de akkor sem kapod vissza a tested. Feltalálom én magam. A rosszkisfiúknak büntetés jár. És ez még nem is nevezhető annak…
De hmm… tudom már, hogy mi igen.
Neheeee…! Dark… mért kell ezt csinálnod?
Visít Dai, mikor egy újságoshoz érve egy Playboyt veszek a kezembe. Hehe, tudtam én, hogy ez jó büntetés lesz…
Mit? Még nem is csinálok semmit…
Kuncogom az újságba merülve, és lapozom egyet. Hoppá. Ez elég sokat mutató kép. Dai ismét kezd kikészülni, legalábbis ahogy érzem… hnn… milyen érdekes. Úgy tűnik, az effajta reakcióit nem én irányítom. De hogy már ennyitől felizguljon? Kicsi Daisuke… milyen kis ártatlan vagy.
Dark… kérlek… hagyd már abba!
Már könyörög is, ez kezd egyre édesebb lenni. De én még nem izgultam fel, úgyhogy…
DARK!
Nem vagyok süket.
Nem, csak szemét!
Lehet.
Újabb lap. Hmm, egyre jobb… nagyon fészkelődik már ott bent. Ki akar törni. És nem csak ő van így ezzel, hanem a teste is… bánzáááj. Egész élvezetes ez a büntetés!
Csipog a mobilja. Előveszem, és megnézem. Az anyja írt egy SMS-t. Haza kell mennünk 3-ra. És tíz perc múlva 3. Ahj… mindig a legjobbkor szakítanak félbe!
Elteszem az újságot, és a hazafelé vezető úton indulok el. Útközben előkaparom Risa képét, hogy visszaváltozzak Daivá. Elég volt mára. Mindig van egy másnap…
Köszönöm, anyu!
Ujjong Dai csak azért is hangosan, hogy engem idegeljen, de nem érdekel. Még mindig én vagyok az erősebb. És eljön a nap, mikor még ennél is jobban könyörögni fog nekem… hnn… alig várom már!
