Elmélyülten csókoljuk egymást a kórteremben, amikor hirtelen futás zajára leszek figyelmes, majd már csak arra, hogy kicsapódik az ajtó és egy számomra idegen lép be az ajtón, és egyenesen Kenshinhez rohan.
- Kenshin jól vagy? – Kérdezi töménytelen aggodalommal a hangjában az idegen. Én felállnék, hogy odaadjam neki a helyem, amikor a szõke megfogja a kezem és nem enged.
-  Igen jól vagyok, de ezt csak Reitonak köszönhetem. – Szólal meg a beteg, amire az idegen rám néz, én pedig zavartan pislogok rá.
- Hogy tudom meghálálni, hogy megmentetted az öcsémet? – Kérdezi, és mikor meghallom az öcsém szót, az állam majd leesik. A megilletõdöttségtõl meg sem tudok szólalni, és igazán örülök, hogy Kenshin veszi át a szót.
-  Elõször is nyugodjál le, mert minden rendben van. Másodjára, had mutassam be a páromat, Shibuya Reito-t – Mondja ki teljesen nyíltan, én kicsit félve nézek fel a bátyóra, hisz, lehet ezért megöl.
- Kicsim. Õ meg a mafla bátyám, Haruka Mori. – Mutatja be, mire én felé nyújtom a kezem.
- Örvendek.
- Úgy szint. – Ráz velem kezet és örülök, hogy nem szedte le a fejemet.
- Örülök, hogy végre egy normális párt talált magának az öcsém. – Mondja, amivel egy ici-picit elpirít.
- Köszönöm. – Válaszolom, majd Kenshinre nézek és elmosolyodom, amit õ is viszonoz, aztán a kezemet simogatja, ami nagyon jól esik.
Ezután, lassan de biztosan felengedtem a báty közelében. Minden félérõl beszélgettünk. Ami csak témába jött. Nagyon rendesnek találom Harukát, remélem mindig is ilyen marad, hisz nem akarom, hogy valaki kitörje a nyakam.

~oOOo~

Egy hét múlva végre kiengedik Kenshint aminek nagyon, de nagyon örülök. Egész idõ aladt vittem neki finomságokat, vele maradtam, amíg az idõm engedte, sõt még a leckéket is elvittem neki, hisz nem lenne valami jó, ha lemaradna.
Ma minden a feje tetejére áll. Utolsó kontrol, meg az összepakolás, meg miegymás. Alig várom, hogy végre otthon legyen és ne ebben a bûzölgõ, fehér, undorító épületben. A doki nekem is elmondja, hogy mit nem szabad csinálnia, amire bólintok is egyet.
Végül belépek a terembe, ahol Kenshin is található. Meglátom a kötését, de tekintetem azonnal le is veszem róla, hisz elég ronda dolog, ha megnézik az embert.
- Szia. – Köszöntöm, egy mosoly kíséretében.
- Hogy érzed magad? – Teszem fel az újabb kérdést.
- Szia. Jól vagyok köszönöm. Segítesz felvenni? – Bólintok, majd oda lépek hozzá, és segítek ráadni az inget. El is fintorodik, amire én aggódó tekintettel figyelem.
- Bátyád nem jön be? – Teszem fel az újabb kérdést, amire megrázza a fejét és elkezdi begombolni az ingét.
- Dolgozik és nem is lesz otthon. Esténként van otthon. – Magyarázza, amin rendesen meglepõdöm, hisz… még ilyenkor is, inkább a munkára összpontosít? Bár megértem… Kenshinnek még iskolába kell járnia, meg valakinek el kell tartania magukat.
- De hát olyan jóba vagytok. Azt hittem, hogy állandóan együtt vagytok. – Mondom ki végül, noha gondolom, miért nem, erre mosolyogva felém néz, majd odajön és megcsókol, amit én azonnal viszonzok is.
Amint elválnak ajkaink, komoly arccal néz rám.
- Jóban vagyunk, mert a szüleink halála összehozott minket, de nem szoktunk sokat lenni egymással. – Válaszolja, aztán hirtelen belém villan egy remek gondolat.
- Akkor nem lesz más választásod. Hozzám fogsz költözni, amíg a sebed be nem gyógyul. – Mondom ki hangosan is a tervemet, és látszik a szöszin, hogy nem akar ellenkezni.
- Értettem doktor bácsi. – Mondja viccesen, amikor még közelebb lép, majd óvatosan megölel, amit viszonzok, aztán egy szenvedélyes csókkal pecsételi le ajkaimat, amit azonnal viszonzok is.

Amint mindennek vége én haza telefonálok a szüleimnek, hogy lesz egy vendégünk, egy ideig. Persze szüleim, egyáltalán nem bánják, és szívesen fogadják az új kis beteget. Ezt el is mondom a szöszinek, aki rábólint. Ahogy kiérünk a kórház elé, én hívok egy taxit, hisz így nem indulhatunk útnak. Amint be szálunk, megmondom a címet, hogy hova vigyen minket, amire a sofõr bólint egyet és el is indulunk. Egy jó félóra múlva haza is érkezünk és minden holmit kiszedek, kifizetem az úti költséget. Amint elhajt a taxis, felnézek a nálam magasabbra, aki egy apró csókot ad a szám szélére, erre egy apró mosoly ül ki az arcomra.
- Üdv itthon, Kenshin. – Köszöntöm aranyosan, arcom csak úgy ragyog a boldogságtól. Minden cuccot felkapok, majd szinte már lábbal nyitom ki az ajtókat, így betessékelve elõször Kenshint, aki vigyorogva rázza a fejét, hogy mekkora felhajtást csinálok.
- Nyugalom Reito. Ajtót nyitni még én is tudok. – Kuncogja, majd elvesz tõlem egy kisebb táskát.
- Nem baj, ne erõltesd meg magad, semmi képen sem. – Mondom komoly hangnemben, és felmegyünk a szobába, majd a táskákat lerakom a földre.
- Feküdj le az ágyba, én addig kipakolom a ruháidat, és a fontos kellékeket. – Magyarázom, és meg sem várva a választ, oda lépek hozzá és lenyomom óvatosan az ágyra.
- Maradsz. – Mutatom fel a mutató ujjamat, amire Kenshinbõl hangos nevetés tõr elõ, és én csak felvonom az egyik szemöldököm és úgy nézem.
- Ez… ez nem vicces. - mondom komolyan, apró pírral az arcomon, és a szõke, már a könnyeket törli le az arcáról, annyira nevet.
- D-de az. Istenem… ha látnád magad. Ennyire nem kell aggódni, nem vagyok halálos beteg, mozogni még tudok. – mondja, még néha-néha kinevetve engem. Épp bevágnám a durcást, amikor megfogja a karomat és lehúz magára, én pedig olyan ijedt arccal nézek rá, mintha a halálomat látnám.
- M-mit csinálsz? Fel fog nyílni a sebed. – Próbálom meggyõzni, de õ csak mosolyog rajtam, de nem ereszt el, én pedig úgy tartom magam, ahogy tudom, nehogy rá nehezedjek.
- Ne legyél ennyire aranyos, mert nem tudom vissza fogni magam, akkor. – Mondja mély hangom a fülembe, majd finoman a fülcimpámra harap, így belõlem egy alig hallható nyögést hoz ki.
- R-rendben… De most engedj el, míg… - Nem tudom befejezni a mondatom, mert azonnal befogja a szám egy szenvedélyes csókkal, kezével pedig végig simít a gerincem mentén, le a fenekemig, amit finoman megmarkol, így egy újabb apró nyögés tör fel belõlem, ám most a csókban. A csókjától kezdem kicsit elveszteni a józan eszem, és én is egyre szenvedélyesebben és vadabbul csókolom, majd ahogy kicsit ránehezedek, bele nyöszörög a csókba, ami azonnal visszahoz a való világba, így szemeimet azonnal kinyitom, majd el is húzódom tõle. Megköszörülöm a torkom, majd a táskákhoz lépek és kiveszem a ruhákat és a szekrényekbe kezdek el bepakolni.
- Ezt… majd folytassuk, ha jobban leszel. – mondom halkan, ahogy szemem sarkából ránézek egy apró pírral az arcomon, közben úgy pakolok, hol lehajolok a ruháért, hol nyújtózkodom és érzem, hogy minden egyes rezdülésemet figyeli. Halkan fel is sóhajtok, majd végül elkészülök mindennel és a szoba immár tökéletesen tiszta és rendezett, amit nagyon szeretek. Végül felé fordulok, egy mosoly kíséretében.
- Éhes vagy? Mit szeretnél enni? Elkészítem. – Ajánlom fel magam, és büszkén állok elõtte, és várom a kívánságát, hisz tényleg szívesen elkészítem neki.
- Hmm… nem is tudom… Meg van. Azt a spagettit, amit olyan finoman meg tudsz csinálni. – Válaszolja vidáman, amire én bólintok is.
- Biztos, hogy spagetti? Tudok mást is. – Kérdezem komolyan, amire csak bólint egyet.
- Az volt az elsõ amit te fõztél nekem. Tehát… most is azt szeretném enni. – Válaszolja õszinte hangnemben, amire elpirulok egy picit, majd bólintok egyet.
- Rendben. Akkor megyek is. Egy fél óra körülbelül. – Saccolom, meg amire újabb bólintást kapok.
- De te pihenj. Ne mászkálj, és ne terheld meg magad. – mutatom fel ismét a mutató ujjamat, amire megint felnevet.
- Rendben leszek, csak menj már, nem vagyok én olyan felelõtlen. – Mondja szórakozottan, amire végül megint csak bólintok és kimegyek a konyhába. Minden alapanyagot elõkészítek, majd végül neki látok.

Egy félóra múlva tényleg elkészülök, és egy tálcára rakom a gõzölgõ ételt, mellé raktam egy pohár narancslevet is, amit óvatosan felviszek az emeletre, majd óvatosan kinyitom az ajtót. Tekintetemmel azonnal a szõkét keresem, amint meg is találom az ágyamban. Megkönnyebbülten felsóhajtok, majd beljebb lépek és erre õ felém fordítja a tekintetét és feljebb ül. Oda megyek, és az ölébe teszem a tálcát.
- Remélem ízleni fog. – mosolygok rá aranyosan.
- Abban biztos vagyok. te csinálod a legjobban. – válaszolja, majd megfogja a villát és azonnal neki lát és közben arról áradozik milyen finom, ami engem boldogsággal tölt el.
- Örülök, hogy ízlik… De nem gondoltam, volna, hogy ennyire. Most megjátszod magad, fogadjunk. – nevetek fel most már én is, mire komolyan rám néz.
- Én nem játszom meg magam. Valóban ennyire finom. – mondja õszintén, majd végül bevágja az egészet és a narancslevet is felhörpinti, aztán egy sóhaj kíséretében visszafekszik, mikor én letettem az éjjeli szekrényre a tálcát.
- Örülök, hogy ízlett. – Mondom egy mosoly kíséretében, maikor elfekszem mellette, és kicsit odabújva óvatosan átölelem, õ pedig engem.
- Amit te csinálsz, abból mindig valami rendkívüli jó sül ki. – Bókol, ami nagyon jól esik, és egy csókkal jutalmazom meg, miközben érzem is a finom spagetti ízét most már az én számban is.
- Hmm… tényleg nem lett rossz. – kacagom, ekkor hirtelen Kenshin felém kerekedik és leszorít finoman az ágyra.
- K-Kenshin… Most nem… - Kezdem el tolni, de õ elkezdi a nyakamat csókolgatni, és halad lefele a kulcscsontomig, így halk sóhajok szöknek ki ajkaim közül.
- Kens…Kenshin…- mondom kicsit akadozva, majd a kezembe némi erõt fektetek, és letolom magamról, és arrébb is húzódom. Tekintetemmel nézem a meglepett szõkét, aztán inkább felállok, nehogy megint kísértésbe essen.
- Kérlek… legalább addig bírd ki, amíg meg nem gyógyulsz. Ígérem utána… utána folytathatjuk… - Mondom kérlelve a másikat, aki megadóan felsóhajt és visszafekszik.
- Rendben… Várok. – Törõdik bele végül, amire én is megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Sajnálom. Ne haragudj, csak…
- Tudom, nem akarod, hogy bajom essen. – Fejezi be a mondatot helyettem, amire bólintok is egyet.

Szerencsére nem történt semmi baj, így minden rendben ment az elsõ nap. Gondtalanul zuhanyoztunk le mind a ketten, és minden gondtalan volt ma, kivéve, a szeretkezést. Egy kicsit nehéz napot tudok a hátam mögött, de nem bánom, hisz itt van mellettem Kenshin, akit mindennél jobban szeretek. 

Egy mosoly kíséretében szenvedélyesen megcsókol és elkezd vetkõztetni, közben ott kényeztet ahol csak ér. Halk nyögések és sóhajok szakadnak fel belõlem, majd megunva az egyhelyben fekvést, hogy valami történjen is, felülök, majd elkezdem én is vetkõztetni Kenshint.

A szeretkezés végeztével pihegve fekszünk le egymás mellé, Kenshin szorosan magához is ölel. Fejemet a szõke mellkasára hajtom, és úgy próbálok továbbra is az éltetõ levegõhöz jutni.
Egyszer csak megérzek állam alatt egy kezet, ami megemeli a fejemet, azzal egy forró csókot kapok amit gyengéden viszonzok is, a csók végeztével két sötét kék szempárral találom szembe magam, aki az én tekintetemet fürkészi.
   - Elfáradtál? – Érdeklõdik kedves hangstílusban, mire pír szökik az arcomra és a fejemet is elfordítom.
   - Nem kell cikizni. – Válaszolom halkan, hisz nem tehetek róla nem sûrûn voltam férfival. De ekkor a nyakamhoz hajol és ad rá egy csókot, majd nyelvét is végig húzza rajta.
   - Nem is akartalak. – Súgja halkan fülembe, majd megharapja az érzékeny bõrt, amire megremeg a testem, de ezzel nem hagyja abba. Továbbra is simogat és kényeztet, mintha valami herceg, vagy hasonló lennék.
Ám ez a jó érzés sem tart sokáig…
   - Reito kis fiam itthon vagy? – Hallunk meg mind ketten egy ismerõs nõi hangot és nem kell, sok azonnal felismerem, hogy ki lehet az.
   - Anyám haza jött öltözz fel. – Azonnal felpattanok az ágyról és elkezdek öltözni, amilyen gyorsan csak tudok. De szerencsére mind a ketten már ruhában állunk, mikor bekopog és be is nyit.
   - Szia, kicsikém… - Köszönt úgy mint mindig, majd hirtelen elakad a szava, ahogy meglátja a szöszit.
   - Ne haragudj nem tudtam, hogy vendéged van. – Mosolyodik el kedvesen.
   - Akkor majd késõbb beszélünk. – Mondja el, azzal ki is megy a szobából.
Ingerülten pufogok magamban, hisz nem sok kellett, hogy meglásson minket, és valami botrány legyen belõle. Kenshin mögém sétál, majd magához ölel és apró nyugtató puszikkal halmoz el, ami bevallom, most nagyon jól esik.
   - Nyugodj, meg minden rendben van és lesz. – Suttogja a fülembe, ami egy kicsit felhúz, hisz nem vehetjük félvállról a dolgokat.
   - Te könnyen beszélsz. Nem a te anyád nyitott majdnem ránk, ha hamarabb jön. – Korholom le, mire észbe kapok, hogy mit is mondtam. Gondolatban 100-szor is leszidtam magam, és jól seggbe rúgtam magam, hogy ilyet ki mertem engedni a számon.
   - Ne haragudj. Nem akartam bunkó lenni. – Váltok azonnal hang és modor stílust. De tényleg sajnálom, hisz én nem tudom, hogy milyen lehet neki.
   - Semmi gond, csak legközelebb kérlek ne. – Válaszolja, amire bólintok egyet, hisz tényleg nem akartam megbántani.

A kibékülés után Kenshin marad még egy jó darabig, addig rendesen elbeszélgetünk mindenféle témáról, még a leg személyesebbekrõl is. De aztán estefele elbúcsúzunk egymástól, mert haza akar menni, pedig szívesen aludhatna velem is, de ha õ nem akar, akkor nem muszáj, hisz csak otthon van a testvére is. A család fontosabb.

~oOOo~

Másnap reggel az egyetemen szokatlanul nagy a tömeg és a nyüzsgés. Mintha egy hatalmas hangyabolyban lennék, úgy érzem magam. De ez nem csoda, most jönnek a végzõs gimisek, hogy megnézzék az egyetemet és eldöntsék, ide jönnek e, vagy sem.
Épp az irodalom órára indulok, mikor összefutok a szöszivel.
   - Szia. Hogy aludtál? – Érdeklõdik egy mosoly kíséretében, amit én is viszonzok neki.
   - Jól, de jobb is lehetett volna. – válaszolom neki picikét fáradt hangnemben.
   - Majd legközelebb jobb is lesz. – kacsint rám.
   – Délután találkozunk? – érdeklõdik, mire csak bólintok egyet.
   – Akkor a tesi teremben várlak. – Búcsúzunk el egymástól ennyivel, hisz nem lenne célszerû egy csókkal, mivel nyíltnap is van, ez rossz fényt is hozna az iskolára, na meg aztán nem akarom, hogy az emberek kiközösítsenek.

Az órák gyorsan véget érnek és én lesétálok a tornaterembe, hogy megnézzem Kenshin tényleg itt van e. Ép nyitnám az ajtót, mikor kiabálásra leszek figyelmes.
   - Te hülye buzi! – Ordítja el magát valaki, majd már csak arra leszek figyelmes, hogy Kenshin felkiált, aztán már csak egy csattanás hallatszik és ennyi.
Azonnal benyitok és meglátom a szõkét a földön. Arcomra rémült döbbenet ül, majd azonnal futni kezdek hozzá.
   - Szöszi! – Kiáltok felé, hátha még magánál van. Azonnal odaérek, majd végig nézek rajta és látom, hogy egy kés áll ki a testébõl.
   - Kenshin veled mi történt? – Érdeklõdök aggódva, és azonnal kiveszem zsebembõl a telefont és hívni kezdem a mentõket.
   - Valaki… leszúrt. – Feleli elhaló és akadozó hangon és látom, már alig van benne élet.
   - Kérlek, maradj velem. –  Kérlelem, de úgy néz ki ez nem fog neki menni, mert lehunyja szemeit és elveszti az eszméletét.
   - A fenébe! – Pánikolok be rendesen, majd már csak a mentõket várom, közben próbálom elszorítani a vérzést, ami sikerült is.
Pár perc múlva ide is ér a mentõ. Azonnal hordágyra rakják és beteszik a mentõautóba. Én is beszállok, egy pillanatra sem hagyom magára a szöszkét. Az orvos kérdéseket tesz fel nekem, amikre úgy válaszolok, ahogy csak tudok, közben a másik orvos megméri a pulzusát és próbálja ellátni a szúrt sebet.
Végül beérünk a kórházba követem Kenshint addig amíg be nem viszik a mûtõbe és bezáródik elõttem az ajtó. Rémült arckifejezéssel és béna, lassú mozdulatokkal elsétálok a legközelebb lévõ székhez, ahova le is ülök, mert ha tovább állok, félõ, hogy én is összeesek.

Azt az egy borzalmas órát remegõ kezekkel és fehér arccal ültem végig. Hisz úgy néz ki teljesen bele szerettem ebbe a srácba.
   - Tehát ilyen az-az érzés… ha attól félsz elveszíted azt, aki számodra a legfontosabb… - Mondom halkan magamnak és idegesen fekete hajamba túrok.
Régen mindig mondta anyám, hogy egyszer, ha arra a sorsra jutok, hogy az kerül veszélybe, ami a világon mindennél fontosabb nekem, akkor rémült bénaság és a legborzalmasabb érzések kerítenek hatalmába. És így is lett, ahogy mondta.
Hirtelen nyílik az ajtó és hordágyon kigurítják Kenshint, aki még mindig eszméletlenül fekszik az ágyon. Követni kezdem õket, amikor az orvos megállít és közli velem, hogy az operáció rendben ment és, hogy stabil az állapota. Erre egy hatalmasat kõ esik le a szívemrõl, hisz azt hittem meg hal.
   - Egyébként. Magának köszönheti, hogy életben maradt. Ha nem állítja el a vérzést, félõ hogy mire odaértünk volna, már nem élne. – Mondja az orvos egy kedves mosoly kíséretében, mire bólintok egyet, erre megpaskolja a vállamat.
   - Ne aggódj a barátod rendben lesz. Menj be hozzá egy óra múlva, amint felébredt, ha szeretnél. – Mondja halkan, mire egy apró mosolyt erõltetek az arcomra és megint bólintok egyet.
Kint leülök a váróterembe és várom, hogy elteljen az-az egy óra, ami pokolian lassan történik. Már lábaimat is idegesen fel-le mozgatom gyorsan, mint valami idióta, közben hol a többi várakozó embert figyelem, vagy valami plakátot olvasok el, már vagy 100-adjára.
De hiába lassan telik el az-az egy óra, végül kijön az orvos és felém néz, majd odajön hozzám.
   - Felébredt. Bemehetsz hozzá, Reito. – Mondja az orvos és én meg is lepõdök a nevem hallatán.
   - Öm… honnan tu…?
   - Kenshin, amint felébredt és beszéltem vele, azonnal téged akart látni, innen tudom. – Vág a szavamba, de nem is baj, legalább választ kaptam a kérdésemre.
   - Rendben. Köszönöm. – Hálálom meg egy mosoly kíséretében, majd belépek a szobába, és bezárom magam mögött az ajtót.
   - Szia, Szöszi. – Szólalok meg vidámabb hangon, mire kenshin azonnal felém néz és láthatóan, felcsillannak szemei, ahogy meglát engem.
   - Szia. – Szólal meg halk, és kicsit rekedtes hangon.
   - Hogy vagy? – Kérdezem meg, bár a vak is látja, hogy kómásan, de én még ezt is az õ szájából akarom hallani, közben leülök mellé az ágyra.
   - Megvagyok, köszi.
   - Remek. Örülök neki. Ja és… - nézek le a kezemben lévõ szatyorra és megemelem azt, majd felé nyújtom.
   - … Hoztam egy kis narancsot. Remélem ízleni fog. – Egy hatalmas vigyor ül ki az arcára és egy picit feljebb tornázza magát az ágyban, majd elveszi a szatyrot.
   - Köszönöm, nem kellett volna.
   - Dehogynem. Hosszú és fárasztó mûtét volt. Biztos megéheztél és meg is szomjaztál. – Motyogom halkan, mire fekete hajamba túr.
   - Nyugalom Reito. Úgy remegsz, mint a nyárfalevél.
   - Még szép… teljesen a frászt hoztad rám. Elbírod képzelni, hogy aggódtam, barom? Ha megtalálom azt a rohadékot, aki ezt tette, megölöm. – Teszem a kicsit keményebbet, és komoly arckifejezéssel is nézek a szõkére, de ez nem hatja meg, a mosoly az arcáról egy pillanatra sem akar eltûnni.
   - Hallottam, hogy neked köszönhetem, hogy még élek. Köszönöm Reito. – Hálálja meg, amire egy apró pír ül ki az arcomra.
   - Szívesen… Ez csak természetes. – Válaszolom halkan, mire egy puha ajkat érzek meg a saját ajkaimon, és egy picit erõsebb ölelést, amit viszonzok is mélyen és forrón. 

Kenshin hasamhoz lehajol, majd lassan elkezd lefele haladni. Vágyamhoz ér és hirtelen egy váratlan érzés tör rám, amitõl hangosan felnyögök és csípõmet is megemelem. Aztán újabb érzések érnek. Egy meleg kezet érzek férfiasságom körül, ami lassan elkezd mozogni fel-le, majd érzem, hogy szájjal is kényeztet. Egyre hangosabban nyögdécselek és sóhajtozok, miközben érzem, hogy egyre inkább közeledek az orgazmus felé. De hirtelen ez a gyönyör abba marad, és én csalódottan nyögök fel, hogy még kérem a folytatást.
Hirtelen Kenshin felém hajol és egy lágy csókot váltunk egymással, majd egy erõs feszítõ érzést érzek az alfelemnél, ami belém hatol. Egy elfojtott nyögést hallatok a csókba, és arcom is eltorzul egy kicsit a fájdalomtól. De ahogy egyre inkább megszokom, a fájdalmas nyögéseket a kéjesek váltják fel.  Már szinte fel sem tûnik, ahogy az egy újhoz kettõ is párosul.
Kezemet megemelem és levezetem Kenshin nadrágjához, amit elkezdek „lehámozni” róla.  Amint kiszabadítom vágyát, kezemet én is elkezdem fel-le mozgatni, amire a szöszi felmorran, közben csípõjét is mozgatni kezdi.
Ujjait már nem érzem magamba, amint kihúzta õket. Kenshin végül elhelyezkedik a lábam közt, majd elkezd behatolni, amire mind a ketten egyszerre nyögünk fel. Kicsit kellemetlen volt ugyanis, nem kis dologgal lett megáldva. Alsóajkam egy pillanatra beharapom, majd érzem, hogy elkezd mozogni bennem.
Eleinte lassan, majd fokozatosan gyorsítja a tempót, amire az én számat is egyre hangosabb és kéjesebb nyögések hagyják el, ahogy egyre inkább közeledek a csúcs felé.
Végül mind a ketten egy hangos nyögéssel elélvezünk. Kenshin belém, én pedig a hasára.
Pihegve nézek a felém magasodó szemébe, õ pedig az enyémbe. Lassan lehajol hozzám és megcsókol. Kicsúszik belõlem, és végig néz magán. Az ondóm, ott virít a hasfalán.
Nem hiszem el, amit tettem…
A szõke végig nyal az ajkain, majd felém jön.
   - Gyere, babám fürödjünk meg. – Mondja kedvesen, majd felsegít és meg is tart, ugyanis a lábaim most nagyon gyengék és úgy remegnek, mint a nyárfalevél.
Miért segít? Nem ennyi volt?
Fut át az agyamon, és nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem.
   - Miért segítesz még nekem? – Kérdezem elhaló hangon.
   - Miért ne segítenék? – Néz rám.
   - Mivel meg voltam egyszer. Gondolom már nincs rám szükséged. –Válaszolom el csukló hangon.
   - Ezt a marhaságot, meg még is honnan szermányoltad? – Húzza fel a szemöldökét.
   – Eszem ágába nincs lepattintani téged. Ami történt megtörtént. Nagyon jó volt és iszonyatosan élveztem. –Mondja el halkan, ami talán a szívébõl is jött. Erre teljesen zavarba jövök és kicsit el is pirulok.
   - Akkor még is mit akarsz tõlem? –Teszem fel azt a kérdést, ami már az én lelkemet is nyomja egy ideje.
   - Járni veled. –Jelenti ki egyszerûen, amire hirtelen rá is kapom a tekintetem meglepetten.
    – Ezen mi olyan meglepõ? –Kérdezi kíváncsian, de nem hagy szóhoz jutni, csak folytatja.
    – Lehet, hogy nagy macsónak tûnök, de valójában, csak egy normális és komoly kapcsolatra vágyok és remélem, hogy tõled ezt meg fogom kapni, mert szeretnék végre boldog lenni és a rossz dolgokat elfelejteni. – Mondja mondhatni már kicsit érzelgõsen, ami egyáltalán nem zavar. Igaz, kicsit furcsa így ezt egy fiú szájából hallani, de egyáltalán nem zavar. Meg is lep rendesen a mondata és némi pírt is csal ezzel az arcomra.

Hirtelen szembe fordít magával, akkor mikor már én is biztosan állok a lábaimon és nem úgy mint egy fogyatékos. Hát mit ne mondjak, egy sex jobban kifáraszt, mint egy kiadós edzés... De poénnak, most nem is én voltam az aktív fél…
- Szeretném, ha az én egyetlen és egyedüli ukem lennél. – Mondja el, amit nagyon szeretne. Szemeiben látom, hogy mindennél jobban szeretné, ha igennel válaszolnék. Nyelek egy nagyobbat, hisz ha igennel válaszolok, hirtelen fel kéne vállalni azt, ami hirtelen lettem. Erõsen gondolkodni kezdek és tekintetem a mellettünk lévõ csempére szegezem.
Ajh, mit mondjak? Ha nemmel válaszolok, örök életre megutál. De ha igennel, akkor mindenki megbélyegez, ha például nyílt utcán csókolóznánk.
Még is mit mondjak…?
   - Nos? Mi a válaszod? – Teszi fel a kérdést, amire azonnal rákapom a tekintetem, és látom, hogy kicsit ráncolja a homlokát, ahogy próbálja kitalálni, hogy mire gondolhatok.
   - Ömm… nos… - Kezdek bele és kicsit idegesen a hajamba túrok.
   - Mondd ki nyugodtan. Ha nem is a válaszod, az nem jelent semmit. Akkor tudom, hogy több idõre van még szükséged… - mondja halkan és megfogva az államat kicsit feljebb emeli a fejem.
   - De ha igen, akkor mindent megteszek, hogy a legboldogabb ember lehess mellettem. – Hajol egészen közel hozzám, és szinte az ajkaimra leheli ezt a mondatot.
   - É-én… - szólalok meg és szemeim a másik kívánatos ajkaira tapadnak.
   - Igen? – kérdezi halkan, ajkaink már majdnem összeérnek.
   - Azt mondhatom, hogy igen is, meg nem is? – Nyögöm ki végre és erõs pír szökik az arcomra.
   - Igen is, meg nem is? Ez mit takar? – Mosolyodik el.
   - Azt hogy… Leszek az ukéd, csak nyilvánosan, ha lehet… még ne mutassuk meg a kapcsolatunkat. Ugyanis ez nekem még nagyon új, és még nem is tudom, hogy miket kéne tennie egy meleg párnak. – És erre a két szóra, hogy „meleg párnak” olyan vörösre gyúlt az arcom, mintha csípõs paprikát ettem volna. Kenshin pedig olyan hangos nevetésben tört ki, hogy ezt biztos az egész egyetem hallotta. Vagy még hallja, ugyanis alig bírt leállni. Vagy a látvány volt ennyire vicces, vagy a hangom, ugyanis az sem volt valami férfias. Mondhatni el is vékonyítottam.
   - M-most mi olyan vicces? – Kérdezem, ugyanis ettõl a pír nem, hogy eltûnt… ha lehet ezt fokozni, lassan már paradicsom színûre váltott át. Végül Kenshin úgy ahogy legyõzi a nevetõgörcsöt és szemeibõl kitörölve a könnyeket rám néz.
   - Ha láttad volna magad, hogy milyen aranyos vagy. Ennyire azért nem kell lefõni, hogy kimondasz két szót, ami igaz. – Válaszolja, és néha kuncog is párat.
   - Te könnyen beszélsz… Nekem ez az elsõ, hogy egy fiúba szeretek bele, és együtt is vagyok vele… - Motyogom az orrom alatt, miközben kezeimet összefonom a mellkasom elõtt és vörös arcomat elfordítom tõle.
   - Nos, az biztos, hogy van tapasztalatom, na de visszatérve a válaszodhoz. Rendben van, elfogadom. Megértelek. Ha idõre van szükséged, megkapod.  Nyilvánosan nem mutatkozunk úgy, mint két pár. – Válaszolja egy nagy mosoly kíséretében, amire felpillantok rá, de fejemet nem fordítom még felé, ugyanis úgy ahogy a hajammal el tudom takarni a vörös arcomat, így nem mondhatom, hogy rendesen látom is az elõttem álló szõkét.
   - Rendben van, köszönöm. –válaszolom halkan, majd sóhajtok egy nagyot.
   - Nem. Én köszönöm.
   - Hm? Te? – Vonom fel egyik szemöldökömet, mikor már felé fordulok.
   - Igen, mert az enyém vagy. – Válaszolja, majd hirtelen magához ránt és megcsókol, amit én is viszonzok.
Egy halk cuppanás kíséretében válnak el ajkaink, mire felpillantok a másikra. Majd megköszörülöm a torkom.
   - Öm… Menjünk zuhanyozni? – Kérdezem halkan, mire bólint egyet és mind a ketten egy zuhany kabinba megyünk. Elég tágas, hogy mind a ketten elférjünk benne.
Kenshin megengedi a vizet, ami kellemesen meleg és lágyan simítja végig a bõrünket. A tusfürdõ dobozából nyomok a tenyerembe egy keveset, amire Kenshin hátához állok és elkezdem a bõrére dörzsölni a kellemes illatú anyagot. Amint elkészülök, egy lágy csókot hintek a másik vállára, majd nyakára, mire eltávolodok és magamat kezdem bekenni a tusfürdõvel, mikor egy testet érzek a hátamnak simulni, miközben átölel. Szemem sarkából hátra pillantok egy mosoly kíséretében.

A zuhany után végül felöltöztünk, és összeszedtük a cuccainkat, végül haza vettük az irányt.
   - Haza kísérhetlek, ha akarod. – Ajánlja fel készségesen a szõke.
   - Hát… ha szeretnéd. – Válaszolom, amire Kenshin arca teljesen felderül.
Kis séta után haza érkezünk és kinyitom a bejárati ajtót, ami szokásához híven mindig zárva van, ugyanis anyuék nincsenek itthon.
   - Gyere be. –Tessékelem beljebb mire bólint egyet és belép. Látom, hogy körbe néz a nagy házban és néha elcsodálkozik egy két dolgon.
Egy picit elhúzom a számat és mellé lépek.
   - Üdv itthon. – Mondom, kedvesen mire rám pislog.
   - Gazdag vagy?
   - Nos…. igen… - Válaszolom halkan.
   - Még egy dolog, amit még nem tudtam rólad. Itt az ideje, hogy jobban megismerjük egymást. – Von magához és megölel, én pedig bólintok egyet.
   - Gyere, körbevezetlek. – Bontakozok ki az ölelésbõl, majd megfogom a kezét és vezetem magam után, közben elmondom, hogy mi hol van. meg mutatom neki az edzõtermet, a konyhát, a nappalit, anyuék hálószobáját és végül… az enyémet.
   - Ez pedig, az én szobám. – Nyitom ki az ajtót.
Tágas szoba volt. A fal bordó pirosra volt festve, ami nagyon jól illett a fehér bútorokhoz. Szemben egy ajtó volt, ami a teraszra vezetett. A bejárati ajtótól jobbra egy nagy francia ágy volt, amivel szemben egy TV.  A szoba egyik sarkában egy számítógépes asztal is, ami szintén fehér színûre volt festve.
   - Hûha…. Szép szobád van. – mosolyogja a szõke, miközben beljebb lép.
   - Köszönöm…- köszönöm meg, miközben követem.
   - Látom, szereted a bordót. – néz körbe a szobában.
   - Hát… tudom lányos szín, de igen. Szeretem. – Válaszolom, miközben kicsit zavartan a tarkómat vakarom.
   - Nem lányos szín. Ha szereted, szereted. Mással te ne foglalkozz. – mondja halkan, és felém fordul.
   - Rendben. – Mosolygom rá, majd az ágyamhoz sétálok és leülök rá, mire Kenshin felém sétál, majd lehajolva hozzám forrón megcsókol és eldönt az ágyamon.
Viszonzom a forró csókot, majd átkarolom a szõke nyakát ezzel is elmélyítve a csókot. Kenshin kicsit fentebb tolja a mellkasomon a felsõt, majd végig simít a hasfalamon, végül megszakítja a csókot és a szemeimbe néz.
   - A szüleid dolgoznak igaz? – Kérdezi mély és sexys hangján, miközben rettentõen perverz tekintettel néz az én szemeimbe, amire csak nyelek egy nagyobbat és lassan bólintok egyet. 

Befejeztük az ebédet, majd látom, hogy Kenshin feláll az asztaltól és a mosogató irányába veszi az irányt a tányérokkal a kezében. Én is azonnal utána megyek.
   - Kenshin hagyd, majd én összemosogatok. Én fõztem nekem is kell mosogatnom. – Lépek oda, hogy kész vagyok átvenni ezt a melót, mire egy apró mosolyt kapok válaszul, és ezt azt hiszem igennek is vehetem. Vagy talán még sem?
   - Ugyan már. Nem baj. Majd én megcsinálom, addig foglalj helyet és érezd otthon magad. – Mondja halkan, de valahogy, nem erre a válaszra számítottam.
   - Látom fafejû vagy. – jegyzem meg halkan.
   - Honnan örökölted? – Kérdezem meg, hisz kíváncsi vagyok. Eleinte a szöszi mosolyog is, majd aztán ennek nyoma sem marad, ahogy a komorság veszi át a helyét.
   - Apukám volt ilyen.
   - Hogy érted, hogy csak volt?
   - Meghalt anyukámmal együtt. – Válaszolja halkan, majd abba hagyja a mosogatást és a pultnak támaszkodik. 
Nem igaz… már megint… Mindenkinek csak a fájdalmat okozom…
Nyelek egyet mielõtt elkezdeném, azt a kis mondatot, hisz a torkom egy pillanat alatt kiszáradt.
   - Ne haragudj. Részvétem. – Sétálok oda, majd a vállára teszem a kezem.
   - Semmi baj. – Fordítja oldalra a fejét és azt hiszem, a könnyeket törli ki a szemébõl. És hallhatóan nem érzi jobban magát.
Talán jobb lenne, ha haza mennék, és nem gyötörném tovább…
   – Ne haragudj. – Suttogja halkan, mire ráveszem a tekintetem, de õ már felém fordult és végzett a mosogatással.
   - Nem akartam sebeket felszakítani. – Szólalok meg halkan, és mélyen a szemeibe nézek.
   - Tényleg nincs semmi gond. 5 éve történt és még mai napig nem tudtam feldolgozni.
   – Gyere, menjünk be, üljünk le. – Tanácsolja, de én meg sem mozdulok, hisz ha tovább maradok, félõ hogy még nagyobb bajt okozok…
   - Szerintem elég kárt okoztam már neked. Jobb, ha hazamegyek. – Mondom halkan és nem is nagyon akarok ránézni, hisz szégyellem magam, hogy ilyen bunkó vagyok. Így nem igazán látom, hogy milyen reakciót váltott ki belõle ez az egy kis mondatom.
   - Ha nem akarsz egy ilyen síró pityogóval lenni, mint én, akkor inkább kérlek, ezt mond. – Vágja hozzám a kicsit kemény szavait és megindul a nappali irányába. De én nem engedek, követem.
   - Kenshin nem úgy van, ahogy gondolod.
   - Akkor még is, hogy gondoljam? – néz rám.
   - Egésznap el akartál menni és most is, amikor esetleg szükségem lenne egy barátra. De menjél, nyugodtan nem tartalak vissza. Nem fogok olyat rád erõltetni, amit nem akarsz. Menj, ha annyira menni akarsz. – Újabb kemény mondatokat vág a képembe, ami kicsit az én lelkemet is bántja. Rám sem néz, csak leül és a fejét is elfordítja tõlem.
Egy nagy sóhaj hagyja el a számat, úgy néz ki megint jól megcsináltam.
   - Sajnálom. – Mondom oda halkan, azzal felmegyek a szobába és összepakolom a holmimat. Minél hamarabb elhúzom a csíkot annál jobb lesz Kenshinnek.
   - Szia Kenshin. – Köszönök el tõle, de semmi reagálást nem kapok, így csak megcsóválom a fejem, azzal kilépek az ajtón és bezárom végül magam mögött.

~oOOo~

Már lassan egy hete, hogy nem láttam Kenshint az egyetemen. Úgy néz ki, rendesen elbántam vele érzelmileg és ez nagyon bosszant. Egész idõ alatt nem nagyon tudtam aludni és az ételt sem kívántam már annyira.
Ennyire a lelkemen viselem mások sorsát? Ez nem nagyon vall rám…
Fut át az agyamon a reggelim elfogyasztása közben.  Majd az órámra pillantok, ami már 7 órát mutat. Tehát még van egy kis idõm. Lassan megeszem a kaját, majd a mosatlant eltakarítom, azzal amint elkészülök, felveszem a táskát a hátamra, majd bemegyek az egyetemre.

Már megint nincs itt. Remélem nincs semmi baja. Nem bírnám, ki ha miattam történt volna vele bármi is…
Egész nap görcsölök a padban hisz, még is csak egy ember életérõl van szó, amit egy pillanat alatt tönkre lehet tenni.

Lassan de végre véget érnek az órák és én lemehetek edzeni. Nagyon elegem van mindenbõl, jobb lesz, ha egy kicsit leadom a feszültséget egy boxzsákon.
A öltözõbe megyek és ledobom hanyagul a cuccaimat, ami nem igazán vall rám. Kiveszem a táskámból a váltás ruhámat, ami egy fehér ujjatlan pólóból és egy fekete térdnadrágból állt.
Gyorsan átveszem a szekrénybe zárom a holmikat, hisz nem lenne jó dolog, ha eltûnnének és én pénz, bérlet és egyéb más dolgok miatt ragadnák itt...
Halkan kinyitom az edzõterem ajtaját, és mit látnak szemeim. Egy aranyszõke buksival rendelkezõ egyént, aki dühbõl csak úgy püföli a zsákot. Egy nagy mosoly jelenik meg az arcomon és felé sétálok, láthatóan nem vette észre, hogy én is itt vagyok.
Hál’ Istennek nincs semmi baja.
   - Ha haragból ütöd, akkor hamarabb fog eltörni a kezed. – Szólok oda, hisz nem valami kellemes egy kéztörés, én ezt már csak tudom.
Hirtelen fordul, meg és eléggé megdöbben, ahogy meglát engem.
   - Szia.
   – Nem baj, legalább majd egy ideig nem fogom tudni használni. – Válaszolja szinte már félvállról, és ugyan úgy püföli tovább. Lassan odasétálok, majd megfogom a kezét.
   - Kenshin kérlek. – Nézek mélyen a szemeibe, de válaszul egy sóhajt kapok.
Elég hosszú csend áll be köztünk, amit végül én szakítok meg, hisz ezt nekem kell megtenni, mert a múltkor is én csesztem el.
   - NE haragudj, hogy a múltkor úgy elmentem tõled, csak hirtelen nekem is sok volt a történtek. Nem tudtam mit csinálhatnék, vagy mi lenne a jó. Nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni. Tudom, hogy nem mentség a viselkedésemre, de össze voltam zavarodva. – Mondom el eléggé hosszúra sikeredett bocsánatkérésemet, hátha végül megbocsát, amit nem nagyon hiszek.
   - Semmi gond. Megértem. Sok vagyok az embereknek… - Már az eleje kiborít ennek a mondatnak így nem is engedem, hogy folytassa.
   - Ez nem igaz és még a feltételezést is verd ki a fejedbõl. – Mondom oda neki határozottan.
   - Miért nincs igazam? – Kérdezi, mire fújtatok egyet. Már kicsit kezd idegesíteni az értetlensége.
Nem igaz, látszik, hogy szõke…
   - Szerinted itt lennék és beszélgetnék veled, ha úgy lenne, ahogy mondod?
   - Nem tudom magam, se hogy mit gondoljak néha. – Fordítja el felõlem a fejét.
   - Ide figyelj Kenshin. Nem csak attól lesz magányos valaki, ha nincs vele senki, hanem attól is, hogy annak képzeli magát. – Próbálom felnyitni a szemét, mert ahogy elnézem eléggé a vak sötétségben tapogatózik.
   - Mindegy. – Válaszolja egyszerûen, ezzel is megtagadva a segítségem, ami egy kicsit fel is húz. Hirtelen nem tudom miért, de egy erõs vágy kerít hatalmába, amit eddig még nem éreztem. Hamarabb cselekedett a testem, mint hogy én gondolkodni tudtam volna. Megragadom a szõke testét, majd a falhoz nyomva hevesen csókolni kezdem ajkait. Igaz egy fél fejjel magasabb tõlem. Eleinte hosszú másodpercekig nem viszonozza csókomat, de végül, megtörik a jég és hasonló hevességgel viszonozza azt. Kezeivel átkarolja nyakamat, egyikkel pedig elkezdi a tarkómat masszírozni.
A heves csókcsatánkat a levegõ hiánya szakítja meg, és egy kicsit el is húzódok tõle, és mélyen a szemeibe nézek.
   - Ne beszélj butaságokat, mert nincs igazad. – Suttogom lágyan ajkaira és kezemmel végig simítok az arcán.
   - Mibõl gondolod? – Kérdezi halkan, némileg kipirult arccal.
   - Abból, hogy nem vagy egyedül. Hisz itt vagyok én… - Suttogom tovább és tekintetemet a másik ajkaira vezetem, ahogy azok felfele görbülnek. Felpillantok a szõke arcára és leolvasható róla az az öröm, amit ezzel az egy mondatocskával okoztam neki.  
Egy halovány mosoly jelenik meg az én arcomon is, majd elkezdek kicsit távolodni, hisz ki tudja, miket csinálnánk még, ha ezt nem teszem.
De tervemet nem tudom megvalósítani, mert megragad a felsõmnél.
   - Hova, hova? – Kérdezi mély hangon, azzal helyet cserél velem és nekinyom a falnak. Nagy szemekkel pislogok fel rá, és nem kis meglepetés ért. Egy eléggé perverz vigyor húzódott végig az arcán, és teljesen a testemhez simult.
Csak nem ez az igazi énje? Úgy néz ki, hamar kirángattam a depressziójából…
   - É-én csak… - Mondatomat nem tudom befejezni, mert a szõke azonnal az ajkaimra tapad. Eleinte gyengéden kényezteti alsó ajkam, amit én is viszonzok, és próbálom átvenni a vezetést, de nem engedi. Kicsit keményebben a falnak nyom, majd hevesen szívni kezdi alsóajkam, néha pedig rá is harap, amire egy halk nyögés a válaszom.
Fekete hajamba túr, és folytatja a vad csókot.
Végül újra a levegõ hiánya miatt, megszakítjuk a csókot. Ám ekkor valami tudatosul bennem. Hogy mi ugyan azon nemhez tartozunk, és hogy amit teszünk az tabu. De valamiért… annyira érdekes és izgalmas. Valamiért meg akarom ízlelni ezt a tiltott érzést. De józan eszem még mindig azt sugallja, hogy…:
   - Ezt… nem lenne szabad… - mondom egészen halkan, tekintetem oldalra terelem, majd megnyalom kissé megduzzadt ajkaimat.
   - Miért, talán nem tetszik? – Hajol közel fülemhez és finoman a fülcimpámra harap, amitõl megremeg a testem és egy halk sóhaj szökik ki ajkaim közül.
   - Nem errõl van szó… Csak mi fiúk vagyunk… - Amint kimondom ezt a mondatot meglepõen erõs pír szökik az arcomra.
   - Az nem számít. A szerelemnek nincsenek határai. – Simít végig arcomon, majd nyakamon vezeti végig kezét, le a mellkasomon át, egészen az alhasamig.
Az érintésre rákapom a tekintetem, majd követem a kéz útját és nyelek egy nagyobbat.
Szerelem? Tehát… ezt már annak lehet nevezni?
   - Mi lesz, ha benyitnak? Nehéz lesz kimagyarázni a dolgoka…aah! – Mondatom nem tudom normálisan befejezni ugyanis a lent lévõ kéz a férfiasságomba markolt, és puha ajkak tapadnak a nyakamra, amik erõsen szívják a vékony bõrt.
Légzésem azonnal felgyorsul és fejemet is kicsit hátrább billentem, így Kenshin jobban hozzá férhet barna nyakamhoz.
   - Azzal te ne törõdj. Ha úgy van, higgyenek, amit akarnak. Meg amúgy is…- csókolja meg nyakam, ott ahol a vörös kis foltocskát hagyta.
   -… Már mindenki haza ment. Az egyetem üres. – mondja el a tényt, majd meg fogja a derekam és húzni kezd az egyik irányba, minden nemû kérdés nélkül. Kicsit még megrészegülten sétálok el vele a súlyemelõ padhoz, hisz akárhogy nézzük, remekül csinálja, amit csinál. Még egy lánynak sem sikerült ilyen hatást kiváltania belõlem, hogy szinte alig tudok magamnál maradni, hiszen csak ezek csókok és érintések voltak.
Szavak nélkül teltek el ezek a hosszú percek, mikor újra egymás ajkainak esünk neki és most én is olyan hevességgel viszonzom, mint ahogy eddig még soha. Hevesen a szõke hajba túrok, és megszakítom a csókot, majd azonnal ostromolni kezdem a másik nyakát én is hasonló foltokat hagyok ott, néha a puha bõrt is megharapdálom, amire kicsit hangosabb nyögéseket kapok. Kezem Kenshin felsõje alá vezetem és végig simítok a feszes háton, közben nyak kényeztetését egy pillanatra sem szakítom meg, így a halk sóhajok, idõnként a nyögések sem szûnnek meg.  Közben a hozzám simuló testnél, lent érzem, hogy egyre kényelmetlenebbül érzi magát a nadrágban. Épp készülnék levenni róla a felsõt, de nem engedi, mert, egy gyengéd lökést érzek a mellkasomon és én a súlyemelõ padra huppanok. Kenshin felém magasodik és elfektet rajta. Igaz a lábam leér a földre, mert az ilyen fekvõ padok nem valami hosszúak.
Kezével végig simít megint a mellkasomon, majd a pólóm alját megfogja, és fentebb tolja azt. Lehajol izmos hasamhoz, majd nyelvét kidugva elkezdi végig járatni a kockáimon, amire azonnal hangosabb sóhajok törnek fel belõlem, hasfalam pedig erõsen megfeszítem. Érzem, hogy már az én férfiasságom is rendesen éledezni kezd és ez a nadrág elég szûkös neki, és ezt biztos a szöszi is észrevette, ugyanis elkezd a nadrágomtól is megszabadítani.
   - Tetszik, ugye? – Kérdezi halkan, némi gúnnyal a hangjában, ahogy kicsit abba hagyja a hasfalam kényeztetését.
 Kicsit megemelem a fejem, hogy ránézhessek.
   - Szerintedh? – nézek rá kicsit könyörögve, hogy siessen, de csak egy kaján vigyort kapok rá válaszul.

Lassan végzünk a kajával, és végig egészen csendben ültünk egymás mellett. Lassan körbenyalom a szám, hisz még maradt abból a fránya mustárból, még elég, hogy összekenje a számat. Na, de ezzel is végeztem. Aztán megemelem kezem, és megtörlöm a szalvétával a számat.
Rápillantok a mellettem ülõre és még mindig síri csend van köztünk, aztán hirtelen eszembe jut valami.
   - Van kedved elmenni valahova? – Teszem fel a kérdést, amire rám kapja tekintetét.
   - Hova gondoltad? – Kérdezi érdeklõdve, mire veszek egy kisebb levegõt, hogy folytassam.

   - Mit szólnál, mondjuk este egy kis bulihoz? – Nézek megint rá, érdeklõdõ tekintettel, hisz jó lenne egy jó barát.
   - Rendben, miért ne. Hova gondoltad? Meg hánykor találkozzunk, mert akkor lehet menni, kéne készülõdni, mert azért csak 5 óra van. – Pillant le hirtelen, az órájára, mire én is gondolkodóba esek.
Hmm… Na lássuk csak merre is lenne jó... A Black Cat-be nem mehetünk, hisz az ilyenkor tömve van. A ShemRock sem a legjobb, mert, ahogy elnézem a srácot, nem épp az a nagy rocker típus. Akkor hova lenne jó? Hmm… Meg van.
   - Mit szólnál, ha a Blanca Play-be mennénk? – Kérdezem, teljesen felvillanyozódva, ahogy ránézek.
Igen, az tökéletes hely. Jók a csajok, és nagyon hangulatos.
   - Rendben. Ott még úgy sem nagyon voltam és este most póker versenyem sincs. – Válaszolja mosolyogva, mire én csak még jobb kedvû leszek.
   - Na, akkor mit szólnál, ha itt találkoznánk olyan 8 óra fele? Ide közel van a disco. – Érdeklõdöm, mire most õ esik gondolkodóba.
Remélem, eljön.
   - Oksika, akkor majd itt találkozunk, addig is szia. – Egyezik bele végül, mire egy hatalmas vigyor ül ki az arcomra, aztán én is elköszönök tõle, majd végül én is haza veszem az utam.

Hazaérve belépek a bejárati ajtón, és sajnos a nagy csend fogad. Sehol senki. Egy halk sóhaj hagyja el a számat, ami szinte fülsüketítõnek hat a kihalt lakásban. Ledobom a táskámat a földre és bemegyek a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kis kaját, hisz az a hot-dog semmi sem volt számomra, és meg vagyok gyõzõdve róla, hogy Kenshinnek, sem volt az.
Amint összeütöttem az ételt, leülök, és lassan megeszem. Idõközben felpillantok a faliórára, hogy még is lássam mennyi az idõ, de még csak alig múlt el fél hat.
   - És most, unalmas órák következnek… - Motyogom, a nagy csendességbe és magányba. Ilyenkor sokat elgondolkodom, hogy még is milyen lehet egy igazi család. Már nem mintha, az enyém nem lenne igazi, de nagyon ritkán vannak itthon. Jó, tudom, hogy ezzel csak az én javamat akarják, hogy meglegyen mindenem, de a családi szeretetet, vagy bármilyen szeretetet ezeknél sokkal fontosabb. Kár, hogy nincs egy testvérem, akivel elszórakozhatnék, akivel mindent megbeszélhetnék. Persze erre a barátok is nagyon jók, de még nem sikerült olyan igazi barátot találnom, akinek kiönthetném szívem, lelkem egyaránt.
Mivel teljesen elmerengtem a gondolataimban észre sem vettem, hogy a kaja idõközben elfogyott és folyamatosan a villámat rágtam. Ez egy rossz szokás nálam. Ami a kezem ügyében találok és mélyen elgondolkodom, elkezdem rágni. Heh… mintha egy bolond lennék. Anyáék is mikor itthon voltak, mindig rám szóltak, hogy ne rágjam például a plüssöm fülét, mert az egy csúnya szokás. Ja és ez akkor még 8 éves koromban volt. Azóta sem szoktam le róla. Volt már, hogy a padtársam lökött oldalba, hogy szintén ne rágjam a ceruzám végét. De úgy néz ki, hogy ezzel születtem, ezzel kell élnem, és ezzel kell meghalnom. Remélem, majd a párom, ha lesz, elfogad, így ahogy vagyok.
Az üres tányérral a mosogatóhoz lépek, amit el is mosok, majd amint ezzel végeztem, lemegyek az edzõterembe. Átöltözöm a másik ruhámba és a box zsákot kezdem el püfölni, hogy ezzel is gyorsabban teljen az idõ.

Így is volt. Mire észbe kaptam, már 7 óra volt. Gyorsan letusoltam, majd végül átöltöztem egy számomra tetszetõs öltözékbe. Egy feszülõs nadrágot és egy fekete ujjatlan felsõt választottam.
Amint ezzel is végeztem, kilépek a bejárati ajtón, amit be is zárok, majd elindulok a találkahelyre.
És nem is kellett sokat várnom Kenshin pontosan érkezett, így rá is köszönök.
   - Szia Kenshin. – Hirtelen megfordul, és az arcomon egy nagy mosoly díszeleg, de ez le is hervad, amikor meglátom a szõke furcsa ábrázatát. Olyan mintha rosszul lenne…
   - Kenshin jól vagy? – Kérdezem, aggódó hangon, hisz nem szeretném, ha rosszul lenne. Annyira jó fej. Egészen megkedveltem, ez alatt a pár óra alatt.
   - Ööö. Persze, bocsi csak elgondolkodtam. – Szólal meg végre, mire egy egészen halk sóhaj hagyja el a számat. Hál’ Istennek…
Aztán a disco irányába sétálunk, és mindenrõl elbeszélgetünk. Érdekes egy ember annyi szent. Beszéltem már matekossal és logisztikással, de mind nagyon fen hordta az orrát, de õ más. Õ kedves, és ahogy megismertem, nagyon jó barát is. Kíváncsi vagyok, mi a titka. Talán a póker, vagy olyan sok barátja van, hogy nincs oka rá, hogy goromba legyen? Mindegy is. Míg rendes srác, addig felesleges ilyen gondolatokon törni a fejem.
A discoba érve Kenshinnel a pultnál kötünk ki. Épp üdítõt kérnék, mikor a szöszi elõbb szólal, meg és már rendeli a szeszes italt. Egy apró grimasz ül ki az arcomra, hisz még soha sem ittam azelõtt.
De Kenshin, csak bíztat, hogy igyam meg azt a felest. És inkább jobbnak látom, ha nem makacskodok, így elveszem és koccintunk, majd, mint a filmekben is látni, gyorsan felhörpintem. A torkomat azonnal marni kezdi, és halkan köhögni kezdek, hiszen nem volt a legjobb érzés. A feles után beszélgetünk még egy darabig, majd végül felállunk, és a táncparkettre megyünk. Nem is kell sok idõ, már is csapódik hozzánk két jó csaj. Elkezdek vele táncolni és már egészen egymáshoz simulunk a vége fele. Végül megunom, hisz az ilyen csajok, mind arra mennek, hogy jól meghúzzák õket, utána, meg menjenek a saját dolgukra. Ebbõl nem esznek. Kicsit szuszogva vissza megyek Kenshin mellé a pulthoz, amire meghív egy újabb körre. Ezt már habozás nélkül hörpintem fel, és ez már jobban ízlett. Aztán jött a következõ, a következõ, a következõ, és így tovább, mígnem azt sem tudtam már, hogy ki vagyok, és hol vagyok.
   - Ideje haza menni. – Szólal meg mellõlem valaki, akire rá is nézek. Elég homályosan is látok és fókuszálni is nehezemre esik kissé. Épp mondanék valamit, de inkább magamban tartom, magam sem tudom miért.
Aztán csak azt érzem, hogy valahogy felállok és elindulok az egyik irányba. Elkezdek beszélni, néha kicsit hangosabban is felviszem a hangom, és ahol meglátok egy nekem tetszõ helyet, megindulok arra, de nem tudom, hogy miért, egyszer visszatérek, oda ahonnan elindultam. De miért? Elkezdek hadonászni a kezemmel, de nem sokat érek vele, mert lefogják a kezem. Végül már csak annyit érzek, hogy nem megyünk sehova sem, csak lefekszek és nem is kell sok idõ, már be is szunnyadok.

~oOOo~

Másnap elkezdek fészkelõdni az ágyban és arcomról folynak az izzadság cseppek. Hangosan szuszogok és pulóverem is csurom víz. A takarómat görcsösen szorítom, majd hirtelen egy hangos kiáltás kíséretében felülök az ágyban és zihálva bámulok magam elé, halálra rémült arccal.
   - Reito. Reito, jól vagy?- Hallok meg tõlem nem messze egy ismerõs hangot. Lassan a hang irányába fordítom a fejem és megpillantom Kenshint, aki az ágy mellett áll.
Micsoda? Kenshin? De még is mit keres a szobámban?
Teszem fel magamban a kérdést, majd egyre inkább elbizonytalanodok, hogy ez nem az én szobám.
   - Várjunk csak… hol vagyo. Aaahh… - Nyúlok hirtelen a fejemhez, amint éles fájdalom hasít bele.
   - Inkább feküdj vissza. Másnapos vagy. Egyébként meg az én szobámban. – Válaszolja, mire ránézek kicsit hunyorogva.
   - Másnapos? Az meg, hogy lehet? Aaahh… - Teszem fel az újabb kérdéseket, de már csak egy nyomást érzek a mellkasomon és, azt hogy a hátam a puha ágyal, találkozik. Kenshin visszanyomott az ágyra.
   - Ne kérdezõsködj, hanem pihenj. Lényeg, hogy tegnap sokat ittál. És mivel nem tudtam, hogy merre laksz, így felhoztalak magamhoz. Remélem nem bánod.
   - Nem… nem bánom, kösz. Ah… De ez a fejfájás.
   - Hozzak fájdalom csillapítót? – Kérdezi, mire bólintok egyet. Azzal feláll és ki is megy, majd egy pohár vízzel és egy gyógyszerrel tér vissza, amit be is veszek.
   - Köszi. Ha nem lennél itt, kitudja, hol fetrengenék részegen… - szólalok meg és belegondolni is rossz, hogy mi lenne. Bár most a gondolkodás sem megy a legjobban.
Egy halk kuncogás üti meg a fülemet, mire tekintetem a mellettem ülõre terelem.
   - Mi az?- Mosolyodom el én is, hisz ennyire szánalmas nem lehetek.
   - Semmi. Csak elképzeltem, amint egy padon fekszel, teljesen kiterülve. – Válaszolja, és kicsit hangosabban kezd el kuncogni, amit én is megteszek.
   - Nah igen… Érdekes lenne. – Túrok fekete hajamba, ami teljesen vizes volt. És ez Kenshin figyelmét sem kerülte el. Bizonyára, hamarabb észrevette, mint én, csak inkább nem akarta felhozni… Mostanáig.
   - Mi történt veled, az elõbb? Rosszat álmodtál? – Teszi fel a kérdést, mire lassan bólintok egyet.
   - Nyugodtan kiröhöghetsz. Tudom, ez gyerekes, de… sajnos ez egy visszatérõ álom…- Kezdek bele lendülni, mire észbe kapok és inkább nem is folytatom, bár látszólag ezzel felkeltettem Kenshin figyelmét.
   - Nem röhöglek ki. És nem gyerekes. Bárkinek lehetnek rossz álmai. – Válaszolja és végig a szemembe néz.
   - Nah, igen… De majdnem minden héten? De mindegy is. Lényegtelen. Elõször is… le kéne tusolnom, hisz… büdös lesz tõlem az ágyad. - kezdek el kínosan nevetni, és lassan fel is ülök, de megint visszanyom, mire a hirtelen mozdulattól, egy halk nyögés szakad fel belõlem, a meglepetéstõl.
   - Ne törõdj, az ágyal, csak pihenj. Az ebédnek is kell egy kis idõ mire kész lesz, tehát, maradj nyugodtan.
   - Ebéd? – Nézek rá kicsit meglepetten, majd keresni kezdem az órát, mígnem megpillantom, az ágy mellett lévõ asztalon. 11:10.
   - Te jó ég, már ennyi az idõ? Igazán nem akartam kellemetlenséget okozni, már el is pucolok…- ülök fel hirtelen, de olyan gyorsasággal vissza is fekszek.
   - Ember, nyugodj már le! Ne aggódj, nem okozol kellemetlenséget. Hányszor mondjam el, hogy maradj? Egyébként is, ide hozzám, nem sûrûn járnak vendégek, jó a társaság. – néz rám, kicsit már szigorúan, amitõl egy kicsit meghúzom magam és inkább nem ellenkezek.
   - Rendben… - nyelek egyet, mire a szöszi elmosolyodik.
   - Remek. – Mosolyodik el újra.
   - Dél körül kész lesz a kaja, tehát. Fetrenghetsz még egy darabig, míg el nem múlik a fejfájásod, aztán letusolsz, és jössz enni. – Sorolja fel a teendõket, mintha a bátyám lenne. A gondolatra én is elmosolyodom, majd bólintok egyet.
   - Mond csak, neked van testvéred? – Teszem fel a kérdést.
   - Persze. Van egy bátyám, miért?
   - Ööm… csak kíváncsi voltam.
   - Értem… Neked van testvéred? – Most kérdezi õ, mire én megcsóválom a fejem, kicsit szomorkásan.
   - Pedig jó lenne. Nem lennék olyan magányos. – Sóhajtok egy nagyot, de erre a szöszi már nem mond semmit, csak együtt érzõen rám pillant.
Aztán, valami furcsa szagot vélek felfedezni, olyan, mint…
   - Te… Kenshin… Ugye nem ütött ki tûz?- Fordítom fejem lassan a másikhoz, mire a kíváncsi arckifejezésbõl, átvált megdöbbenté.
   - A KAJA! – pattan fel azonnal, mire szemeim nagyra tágulnak és utána nézek, és nem is kell sok, kipattanok én is az ágyból és utána rohanok.
   - Milyen kaja?- Kérdezem, de mire a konyhába érek, csak füstöt látok és egy legyezõ Kenshint, aki a fekete füstöt próbálja másfele terelgetni, mindhiába, hisz a füst szinte semerre sem mozdul. Az ablakhoz lépek, amit teljesen kinyitok, hogy a füst ki szálljon rajta.
   - A fenébe, ennek annyi…- morogja csalódottan, és a tepsit kiveszi a sütõbõl, majd a félkész kaját a kukába borítja.
   - Úgy látszik, ebéd nem lesz… - Morgolódik, ahogy a fejét csóválja csalódottan. Erre én elmosolyodom, majd odalépek hozzá, és a vállára teszem a kezem.
   - Ne aggódj. Lesz ebéd. – Nézek a másik szemeibe, mire õ is az enyémekbe néz, és tekintetében kíváncsiságot vélek felfedezni.
   - Igen? Még is hogy? Ennek lõttek. – Mutat a kukára és a tartalmára.
   - Csinálunk valami másat. Meg amúgy is az én hibám, hogy odaégett, mert ha nem zavarok, akkor most lenne ebéded. Ezért csinálok egy újat. – Válaszolom, majd a tarkómra emelem a kezem és egy kínos mosoly kíséretében, megvakarom azt.
   - Dehogy a te hibád, ne mondj badarságokat! – Emeli meg egy nagyon kicsit a hangját, mire egyet hátrább is lépek.
   - Ehh… Jól van haver, nyugi. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
   - Remélem is.
   - Eh… Ugye nem ölsz meg? – Nézek rá nagy szemekkel, mivel kicsit meglepett a szöszi.
   - Már, miért tenném? – Vonja fel egyik szemöldökét
   - Hát… Nos… Mindegy. Inkább nézzük mibõl élünk. – Lépek inkább a hûtõhöz, majd kinyitom és szétnézek benne.
   - Hmmm… Ez, ez, és ez jó lesz. – Veszem elõ az ebéd hozzávalóját, majd végül lerakom az asztalra.
   - Mit akarsz csinálni? – Lép mellém a szõke, mire ránézek a szemem sarkából.
   - Spagetti jó lesz? Az gyors is, meg finom is.
   - Jó lesz, csak nincs szósz. – Pislog rám kicsit értetlenül, mikor egy szélesebb mosoly ül ki az arcomra.
   - Az a bolti hülyeség semmit sem ér. A házilag elkészített szósz a legfinomabb. – Válaszolom, azzal a hozzá valókat elõkészítem.
   - Te tudsz fõzni? Jó tudni. – Mosolyodik el õ is.
   - Igen, mivel eléggé magamra szorulok, muszáj voltam meg tanulni fõzni. Nem élhetek instant kajákon.
   - Megértelek.
   - Nah, igen… - Sóhajtok egyet, majd elkezdem megcsinálni a szószt a spagettihez, közben a tésztát is a tûzhelyre rakom fõni.
Egy jó félóra kell az egészhez és az ebédet már tálalom is.
Leülünk az asztalhoz és mind a ketten szedünk a saját tányérunkra, majd a villámra szedek egy keveset és az ajkaimhoz emelem, de félúton megállítom azt, és kíváncsian figyelem az elõttem ülõt, hogy milyen reakciója lesz.
Vajon ízlik neki? Vagy talán ezt is kiborítja a kukába? Lehet, nem tettem bele elég sót, vagy… Túl sóztam?
Ezek és hasonló gondolatok cikáztak át az agyamon és halkan nyeltem egyet, hisz még senki másnak nem fõztem még, csak is magamnak.
Ekkor a villáját a szájába veszi a tésztával együtt, majd ízlelgetni kezdi, én pedig kicsit izgatottan ülök a székemben.
   - N…Na? – Szólalok meg kicsit bátortalanul és fekete hajamba túrok.
   - Milyen? Ha nem jó, szólj és csinálok újat. – Szólalok meg újból, mielõtt még õ megszólalna. D csak egy apró mosoly jelent meg a szája szélén.
   - Hát ez, borzasztó… - Kezdi el, és erre az egy mondatra a szívem is kihagy egy dobbanást.
Hát elcsesztem…
   - …an finom! – Néz rám elismerõen, mikor befejezi a mondatot.
   - K-komolyan? – Nézek rá nagy szemekkel, mire bólint és elkezd szinte habzsolni. Egy vigyor ül ki az arcomra és megkönnyebbülten felsóhajtok.
   - Hála az égnek… - Túrok bele elölrõl újra szénfekete hajamba, majd végül megemelem a villám, és én is enni kezdek.