- Nos apám több, mint valószínû áldását adja frigyünknek, mik a tervei a jövõre nézve?- jegyzem meg az elejét és teszem is fel a következõ kérdést.

- Ha neked is megfelel, eljössz velem az Alkony palotába, hogy megismerhesd népemet, majd építhetnék a határra egy palotát amiben továbbiakban élhetnénk a gyermekeinkkel – jelenti ki a gyerek résznél egészen megriadok. Ugye ezt nem gondolta komolyan, hogy majd én vele fogok egyáltalán aludni. - Mitõl félsz kedvesem? Attól hogy velem hálj? Ne aggódj a rólunk szóló pletykák nem igazak, igazán gyengédek is tudunk lenni- mosolyodik el közel lépve hozzám- Mellesleg hívj csak a nevemen hisz lehet hamarosan a férjed leszek, de ha most megbocsátasz kedvesem megkeresem a kíséretem és a lovam- csókol kezet és idõm nincs szóval reagálni kijelentéseire, ami elégé dühít, így utána indulok sietõs léptekkel. Az istállónál érem utol, ahol Zen épp Elisar kezeiben van és simogatja a lova fejét.

- Mi a neved fiú? –Teszi fel a kérdést, amit én is hallok.

-Zen vagyok uram. – Unokaöcsém elmondva nevét illendõen hajol meg és fut el mellettem. Hirtelen áll meg és fordul felém és mosolyogva int nekem és én is neki, majd tovább fut be a palotába. Miután Zen eltûnt a szemem elõl fordulok vissza az istálló felé és lépek be. Még ott találom a királyt.

- Mégis mit képzel magáról? –Kérdem kicsit paprikásabb hangulatban. – A beszélgetés nem egyoldalú! Hogy merészel ott hagyni mielõtt válaszolhattam volna kijelentéseire! –Mondom zaklatottan.

- Nyugalom hercegnõ, minden választ megkaptam szemeibõl. –Mondja kimérten és érzem, hogy talán õ lesz az elsõ férfi, aki kihoz a sodromból.

- Nem egyeztem bele abba, hogy önnel háljak, sõt! Eszem ágában sincs… pusztán a házasságra vagyok hajlandó semmi többre! Nem érdekelnek a pletykák, sem az, amit ön mond ezzel kapcsolatban. Ha gyereket akar, mást kell keresnie. Engem nem érdekel kivel hál… a házassággal a hûségemet és a kezemet megkapja, de a testem és a szívem nem! – Mondom határozottan magabiztosan és elviharozva mellette, most én hagyom faképnél, de még hallom amit utánam kiált nevetve.

- De jogos trónörökösre szükség van. –Ez nem kicsit húz fel még jobban, de már nem méltatom válaszra.

Minden egyes mozdulatom finom ám mégis határozott. A lovamhoz igyekszem Hópihéhez. Mikor karámjához érek, kinyitva sétálok be hozzá és mosolyogva simítom meg orrnyergét és úgy végig a nyakát. Vigaszt próbálok keresni, mert cseppet sem vagyok boldog, de a népért mindent meg kell tennem, és ez az egyetlen módja arra, hogy népeink között béke lehessen. Végig simítom lovam oldalát és a kispolchoz lépve veszem le a kefét és elkezdem lekefélni fehér szõrét a portól. Sikerül kikapcsolnom a gondolataim és csak Hópihe maradt nekem és õt kefélgetve sikerül lenyugodnom. Kb fél óra se telhetett el, mikor egy apród rohan oda hozzám és a fülembe súgja, apám határozatát, hogy áldását adja a frigyre. Behunyva szemem fogadom el sorsom és tovább ápolom lovacskámat.

Nem sokáig tudom élvezni magányomat, mert Elisar lépked a karám ajtaja elé és lován ülve néz rám.

- Igaza volt hercegnõ, az édesapja beleegyezett, és nekem adta a kezét. –Mondja és hírtelen ér egy „támadása”. Nyakamra lehel egy érzékibb gyengéd csókot. Ezt azért tudta megtenni, mert épp a karám ajtóban álltam, ahogy Hópihe sörényét fésülgettem és óvatlan voltam. Nem akartam ránézni, de nyakamra adott csókja után nem tudok nem hátra nézni. Elkerekedett szemekkel lépek hátrébb. Õ pedig csak felnevet. –Este megtartjuk az eljegyzést! –Mondja vigyorogva és azzal elvágtat ki az istállóból. Zavartan nézek utána és igyekszem nem tajtékozni a méregtõl, melyet ismét érzek.

Visszafordulva lovamhoz igyekszem megnyugodni, de érzem megpróbáltatásaim még csak most kezdõdnek. Zen rohan oda hozzám és öleli át derekamat aggódón.

- Igaz, hogy feleségül mész a sötét elf királyhoz? –Kérdi kicsit szipogós hangon.

- Igen Zen. –Mondom halkan nyugodtan kimérten, mert nem akarom, hogy lássa nekem is mennyire fáj ez.

- De miért?!

- Hogy te békében nõhess fel, és ne keljen rettegned egy támadástól, egy csatától.

- De nem akarom, hogy elmenj!

- Sajnálom Zen… de ezt meg kell tennem. Apukád és a nagyapa vigyázni fog rád.

- De… de én veled akarok menni! –Mondja zaklatottan unokaöcsém.

- Azt nem lehet. Nem én vagyok az édesanyád, attól, hogy én neveltelek eddig, az nem azt jelenti, hogy én vagyok az. Sajnos édesanyád távozott közülünk mikor megszülettél, de itt van nagyi is. Õ majd gondodat viseli. –hangom kicsit megremeg, mert Zen olyan nekem, mint ha a fiam lenne, de akkor se vihetem magammal, hisz õ lesz bátyám után a trónörökös. Az a legfontosabb, hogy õ biztonságban legyen.

Sokáig beszélgetünk és észre se veszem, hogy Elisar egyik szolgálója hallja beszélgetésünk. Egy idõ után felnyergelem Hópihét és Zent a nyeregbe ültetve vezetem ki lovamat az elkerített füves részre és lovagolni tanítom unokaöcsém. Szerettem ezt az elfoglaltságot. Mikor vissza ér Elisar már az eljegyzési bált bõszen szervezi édesanyám és édesapám. Hiába jött hirtelen, mégis meg akarják adni a módját. A városokba trubadúrok járnak szét kihirdetni az „örömhírt” Az eljegyzést és a béketárgyalások kezdetét. Elisarhoz, oda siet a minket kihallgató alattvalója.

-          Sikerült ?!  Mit válaszolt a diplomáciai levelünkre?! Elfogadta az ajánlatunkat?! – Lep meg azonnal engem ez a hír hiszen eddig folyton elutasítottak minket, sajnos atyám bele is halt ebbe.

-          Találkozni kíván felségeddel a kastélyában, felség hogyan döntött az ajánlatommal kapcsoltban - néz fel rám Syon

-           Megteszem Syon, a népnek béke kell… bármi áron. – nézek ki az ablakon ahol a lemenõ nap fénye beborítja bíbor fényével a tájat. - Még ma indulunk akkor Syon megyek, felnyergelem Beluart szólj a szolgálóknak, hogy csomagoljanak.

-          Igenis, felség – megahajolt és elszaladt, remélem sikerül népeink közt békét teremteni fajaink fent maradása a tét.

 ~~~

Másnap délután érkeztünk meg a Hajnal palotába, de sajnos út közben át kellett ülnöm a hintóba mert Beluar felsértette a bokáját így ezzel levéve a terhet róla, a hintóból kiszállva már vár ránk a küldött és a hercegnõ.

-          Üdvözlöm, palotánkban felség- hajol meg elõttem

-          - Üdvözlöm hercegnõ. –Köszöntöm én is õt õ is illendõen kicsit meghajolva miközben kezére egy finom csókot lehelek.

-          - Kérem, kövessen. –Mondja semleges hangon és megfordulva indul el tanácstermük felé

-          Bekísérve a terembe jelentem be a királyt illendõen.

-          - Megérkezett Elisar Silvyr a sötét elfek királya. –Jelent be a hercegnõ mire a király és fiú azonnal felpattannak és bizalmatlanul méregetnek

-          - Üdvözlöm birodalmamban. –Köszönt a király, de hangjában érezhetõ a mélyrõl jövõ gyûlölet - Köszönöm üdvözletét uram, és köszöntöm önt, és fiát is a leendõ királyuk. –Köszöntöm én is õket illendõen, hisz a békéért mindent, a hercegnõ apja jobbján ül le, nocsak, ez meglepõ.

-          - Minek köszönhetjük látogatását? –tér rá a király egybõl a lényegre, milyen türelmetlen.

-          - Békét jöttem ajánlani. Nemzetségeink létszáma igen megcsappant az elmúlt századok alatt és fajunk a kipusztulás veszélye fenyegeti. –jelenem ki, a hercegnõ is bólint, de a herceg csak kukán ül, ez valóban érdekes. –Túlélésünk csak a békével biztosítható. –mondtam ki a fájó igazságot mire a király arca láthatóan elsötétül, fájó pontra tapintottam, már õ is észrevette fajunk létszámának megcsappanását.

-          - Mit tudsz ajánlani a béke érdekében?

-          - Természetesen azt, hogy nem támadjuk egymás birodalmát, határainkat tiszteletben tartjuk és kereskedelmet megnyitva közösen munkálkodunk egy szebb jövõért, ahol nincs háború és felesleges vérrontás.

-          - Határaink megnyitása kereskedõitek elõtt, csak… - szól közbe a hercegnõ mire apja rákapja tekintetét. –Mondani kívánsz valamit leányom? –Kérdi szigorúan rá nézve, nocsak-nocsak, a hercegnõ egész érdekes számomra, talán nem is olyan rossz ez az ötlet mosolyodok el magamban.

-          - Elnézést kérek édesapám, de Elisar király ajánlata helytálló. Az õ földjükön vannak olyan termények, melyek mieinken nem teremnek meg, ahogy nálunk is vannak olyanok, melyek náluk nem teremnek meg. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy feltételek nélkül nyissuk meg a határokat, de ideje véget vetni a viszálynak… az elkövetkezendõ generációknak ne keljen félelemben felnõniük. Elhiszem, hogy az elõzõ királyt az a nagyapámat elégé nagy sérelmek érték, de ezek mára feledésbe merültek, csak az ön és az idõsek emlékezetében maradtak ezek meg. –Mondja ki amit gondol amire apja arcán látszódni vélem a kezdetleges dühöt.

-          - Lánya bölcsen szól. Õseink valami oknál fogva háborút indítottak egymás ellen, amit én, már nem tudok megérteni. –mondom ki amit gondolok, kell nekem ez a nõ…be akarom törni ezt a vad jellemet hogy csak az én ketrecemben tudjon bontogatni szárnyait.

-          - Rendben… írunk egy békeszerzõdést. –mondja, ki a végszót az öreg király mire fellélegzek egy kicsit

-          - És mi lenne a békeszerzõdés pecsétje? –Ébred fel a trónörökös végre.

-          - A békeszerzõdés pecsétje lehetne a két uralkodó ház leszármazottai közötti házasság. –jelentem ki szárazon és nézve a hercegnõ reagálását, szeretem nézni õt.

-          - Ha jól tudom önnek nincs testvére. –jelenti ki. –Akkor mégis hogy gondolta ezt a házasságot, mint pecsétet.

-          - Tisztelettel és alázattal szeretném meg kérni Alea Amethy az elfek hercegnõjének kezét felséges király. Ez szövetség lehetne a két királyság között, természetesen nekem nem kell birodalma, és mivel van, másik utódja ki kövesse a trónon, így földjeire jogilag se tarthatnék igényt. Viszont lányának, ha jól informálódtam, még nincs kérõje, így mégis csak egy király feleségeként foglalna helyet mellettem a trónon. –jelentem ki,

-          - Mégis micsoda pofátlan kérés ez? –Ugrik fel egybõl a irály, pont ahogy számítottam rá. –Azt hiszi, majd pont egy sötét elfhez adom feleségül az én egyetlen leányom?

-          - Apám. –szól közbe a hercegnõ, tényleg kell nekem… akarom õt. –Igazat kel adjak Silvyr királynak. A házasság szövetség és pecsét lenne a két birodalom között. –igyekszem nyugodt lenni, bár nem igazán tetszik az érdekházasság gondolata sem, de arra nevelt édesanyám, hogy a népért mindenre képesnek kell lennem.

-          - De lányom?! –Mit adhatna neked ez az alak? –Ezt most vegyem sértésnek?

-          - Ne azt nézzük, nekem mit adhat… hanem a népnek. Annak pedig a legjobbat… békét…- belevaló a kicsike vigyorodom el magamban.

-          - Ezt még át kell gondolnom. –mondja, és azzal felállva távozik a terembõl a trónörökössel együtt. Kettesben maradok Aleaval, gyönyörû a neve.

-          - Igazán bölcs hercegnõ. –Bókolok ennek a gyönyörû virágszálnak. –Nem csak szép, de okos is pont, ahogy lefestették önt elõttem.

-          - Ha apám belemegy a házasságba, az pusztán érdekbõl és a népemért teszem. –jelenti ki hûvösen és lassan felállva néz rám. –A születendõ gyermekeknek béke és nem a félelem kell… a háború a népeknek olyan, mint egy állatnak ketrecbe zárva lennie. Az állatok se szaporodnak fogságban… a nemzetségeink akkor miért tennék, ha folyton attól kell rettegniük, mikor törnek rájuk az ellenség. Nem mondom, hogy könnyû lesz elfogadniuk a másig nemzetséget, de idõvel a viszály ezen apró morzsája is el fog tûnni, de ahhoz már nekünk tenni kell, hogy ez elkezdõdjék. – Mondja, majd kiküldi a testõröket, nocsak, mit szeretnél virágszálam?.

-          – Kérem, távozzanak. Négy szem közt kívánok beszélni a királlyal.

-          - De hercegnõ… atyja meghagyta, hogy ne hagyjuk magára. –ellenkezik egybõl az egyik õr.

-          - Azt mondtam távozzatok! –kiált fel ez a gyönyörû nõ

-          - Mit szeretne négy szemközt megbeszélni velem? –mond, csak ki édes vigyorodom el.

-          - Ki ajánlotta önnek, ezt a házasság dolgot? –kérdez arra, amire nem számítottam.

-           – Nem mondom, hogy örülök neki, de mint már mondottam… a népemért hajlandó vagyok áldozatot hozni, de ugye tudja, ha ez a frigy megköttetik, és bántódásom esik az ön otthonában, akkor soha többet nem lesz esély a békekötésre. –Jelenti ki

-        

-Nos, az egyik tanácsosom vetette fel az érdekházasság gondolatát, mint Ön én is bármit megtennék a népemért. - állok fel és nézek ki az ablakon, csodálom a tájat, gyönyörû.

-Nos apám több mint valószínû áldását adja frigyünknek, mik a tervei a jövõre nézve?- kérdi egyenesen a szemembe nézve.

- Ha  neked is megfelel, eljössz velem az Alkony palotába hogy megismerhesd népemet majd építhetnék a határra egy palotát amiben továbbiakban élhetnénk a gyermekeinkkel - mondom ki amire gondolok majd belenézek azokba a riadt tekintetekbe- Mitõl félsz kedvesem? Attól hogy velem hálj? Ne aggódj a rólunk szóló pletykák nem igazak, igazán gyengédek is tudunk lenni- mosolyodok el közel lépve hozzá- Mellesleg hívj csak a nevemen hisz lehet hamarosan a férjed leszek, de ha most megbocsátasz kedvesem megkeresem a kíséretem és a lovam- csókolok kezet az én tündérliliomomnak majd kilépek az ajtón és kimegyek egyenesen az istállóba ahogy egy elf fiúcska gyönyörködik Beluarban

-Üdv kislegény tetszik neked Beluar?- kérdem tõle mosolyogva mire csak egy biccentést kapok- Szeretnéd megsimogatni õt?- lépek hozzá majd emelem fel hogy megsimogathassa táltosom orrát. - Mi a neved fiú?

 -Zen vagyok uram. – hajol meg kissé majd elszalad.

- Jó reggelt Alea, ma meglátogat a szomszéd király fontos diplomáciai megbeszélés lesz, de szeretném, ha te a szobádba maradnál. Nem akarok gondot, nem tudom, mit szeretne, de felkészültünk minden eshetõségre. –mondja nekem apám, én pedig nem kicsit lepõdöm meg.

- Mit akarhat vajon? –kérdem, amire apám megrázza a fejét.

- Én se tudom… állítólag csak kis követséggel jön, de sose bízz egy sötét elfben. Békét akar kötni, de én nem hiszek szándéka tisztaságában. –jegyzi meg, amit meg is értek, bár a béke nem csak az õ javukat szolgálná.

- Azért hallgasd meg és ha tisztességes a béke ajánlata csak akkor fogadd el. –Mondom õszintn megfontolva. –A béke nem csak nekik lenne jó apám… a sok csata, amit az elmúlt évszázadokban vívtatok elégé kimerítették már mind a két országot, a nép háborog és nem akarja tovább folytatni. –behunyva szemem közölöm apámmal a tényeket. Mindig én voltam az, aki a nép közé kiment és mondtam el a látottakat, hallottakat. –Ha nem zárul le hamarosan a viszály a nép fel fog ellened lázadni. –jelentem ki komolyan apámra nézve.

- Tudom lányom, de akkor is… õk kezdték a viszályt miért mi fejezzük be?

- De apám ez a törekvése a királynak pont, hogy a megoldás keresésére mutat. Õk se akarják már ezt. Nem azt mondom, hogy bízz benne, de hallgasd meg, mit szeretne, ne egybõl úgy kezdj mit annak idején apjával. –Mondom határozottan. –Szeretném, ha ott lehetnék én is.

- Nem ezt felejtsd el Alea! Nem lehet ott… ha ott vagy csak könnyû célpontjává válnál ármányának.

- És ha nem tervez ilyet? Ott lesz nem egy testõr. Nem eshet bántódásom. –Mondom határozottan, amire láthatóan elgondolkodik, ekkor jelenik meg bátyám is. A reggeli csendben folytatódik tovább és apám neki is elmondja a fejleményeket.

A nap további része eseménytelenül, készülõdéssel telik. Délután érkezik meg elsötétített hintóval és napernyõvel védi szürkéskékes bõrét. Én érkezem fogadására.

- Üdvözlöm palotánkban felség. –Mondom erõltetett nyájassággal és enyhén meghajolva köszöntöm a tõlem kicsit magasabb rangú férfit. Felegyenesedve nézek kék szemeibe. Látva kecses mozdulatait kicsit el is bambulok, de túl sokáig nem pihentetem rajta tekintetem.

- Üdvözlöm hercegnõ. –Köszönt õ is illendõen kicsit meghajolva miközben kezemre egy finom csókot lehel.

- Kérem kövessen. –Mondom semleges hangon és megfordulva indulok el tanács termünk felé. Az õröknek meghagytam, hogy mindaddig ne tegyenek semmit és adják meg a királynak kijáró tiszteletet, míg az nem cselekszik fenyegetõn. Szerencsére ez elmarad. Mozdulataiból a nyugalom és kellem árad, de apám jól eszembe véste, hogy a látszat igen sokszor csal. Bekísérve a terembe jelentem be a királyt illendõen.

- Megérkezett Elisar Silvyr a sötét elfek királya. –Jelentem be amire apám és bátyám felállnak és kétkedõ tekintettel pillantanak a jövevényre.

- Üdvözlöm birodalmamban. –Köszönti apám, de hangjában érezhetõen nagy a gyûlölet és a kétkedés.

- Köszönöm üdvözletét uram, és köszöntöm önt, és fiát is a leendõ királyuk. –Mondja tisztelettudóan és szemmel látható nyugalma nem szûnik meg. Az asztalhoz lépked és a két király egyszerre foglal helyet egymással szemben, de biztos távolságban. Én apám jobbján foglalok helyet, ahol anyám szokott ülni.

- Minek köszönhetjük látogatását? –tér rá apám a lényegre.

- Békét jöttem ajánlani. Nemzetségeink létszáma igen megcsappant az elmúlt századok alatt és fajunk a kipusztulás veszélye fenyegeti. –jelenti ki, amire csak helyeslõen bólintok, de nem szólok közbe. –Túlélésünk csak a békével biztosítható. –mondta ki a lényeget, amire apám arca láthatóan eltorzul.

- Mit tudsz ajánlani a béke érdekében?

- Természetesen azt, hogy nem támadjuk egymás birodalmát, határainkat tiszteletben tartjuk és kereskedelmet megnyitva közösen munkálkodunk egy szebb jövõért, ahol nincs háború és felesleges vérrontás.

- Határaink megnyitása kereskedõitek elõtt, csak… - Megköszörülve torkom hívom fel atyám figyelmét mondataira, mivel tudom mit szeretett volna mondani. Felém fordulva néz rám. –Mondani kívánsz valamit leányom? –Kérdi szigorúan rám nézve.

- Elnézést kérek édesapám, de Elisar király ajánlata helytálló. Az õ földjükön vannak olyan termények, melyek mieinken nem teremnek meg, ahogy nálunk is vannak olyanok, melyek náluk nem teremnek meg. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy feltételek nélkül nyissuk meg a határokat, de ideje véget vetni a viszálynak… az elkövetkezendõ generációknak ne keljen félelemben felnõniük. Elhiszem, hogy az elõzõ királyt az az nagyapámat elégé nagy sérelmek érték, de ezek mára feledésbe merültek, csak az ön és az idõsek emlékezetében maradtak ezek meg. –Mondom õszintén, amire szemmel láthatóan apám nem igazán örül. Visszafordul Elisarhoz.

- Lánya bölcsen szól. Õseink valami oknál fogva háborút indítottak egymás ellen, amit én, már nem tudok megérteni. –jelenti ki a sötét elf király is és mikor felém néz, mintha valami fény jelenne meg szemében.

- Rendben… írunk egy békeszerzõdést. –mondja apám lehunyva szemét és látható arcán nemtetszése.

- És mi lenne a békeszerzõdés pecsétje? –Szól közbe bátyám érdeklõdve Elisarra nézve.

- A békeszerzõdés pecsétje lehetne a két uralkodó ház leszármazottai közötti házasság. –mindezt olyan nyugodtsággal és egyszerûséggel jelenti ki, amire nem kicsit lepõdöm meg.

- Ha jól tudom önnek nincs testvére. –jelenti ki bátyám. –Akkor mégis hogy gondolta ezt a házasságot, mint pecsétet. –kérdi érdeklõdõn, bár én már sejtem mire is gondolt.

- Tisztelettel és alázattal szeretném meg kérni Alea Amethy az elfek hercegnõjének kezét felséges király. Ez szövetség lehetne a két királyság között, természetesen nekem nem kell birodalma, és mivel van másik utódja ki kövesse a trónon, így földjeire jogilag se tarthatnék igényt. Viszont lányának, ha jól informálódtam, még nincs kérõje, így mégis csak egy király feleségeként foglalna helyet mellettem a trónon. –nyugalma még most is töretlen, de szívem elégé nagyot dobban és gondolkodóba esek. A béke és a népért mindenre hajlandó vagyok, csak kérdés apám ehhez mit szól.

- Mégis micsoda pofátlan kérés ez? –Csattan hangja és felállva mérgesen néz Silvyr királyra. –Azt hiszi, majd pont egy sötét elfhez adom feleségül az én egyetlen leányom?

- Apám. –szólok közbe ismét és nyugtatás kép teszem kezem kezére. –Igazat kel adjak Silvyr királynak. A házasság szövetség és pecsét lenne a két birodalom között. –igyekszem nyugodt lenni, bár nem igazán tetszik az érdekházasság gondolata sem, de arra nevelt édesanyám, hogy a népért mindenre képesnek kell lennem.

- De lányom?! –Mit adhatna neked ez az alak? –Akadékoskodik, de közben visszaül.

- Ne azt nézzük, nekem mit adhat… hanem a népnek. Annak pedig a legjobbat… békét…- Mondom ki az igazat, amire atyám arca csak még jobban eltorzul.

- Ezt még át kell gondolnom. –mondja, és azzal felállva távozik a terembõl bátyámmal együtt. Kettesben maradok Elisarral.

Tekintetemmel atyám és bátyám után nézek, s hosszú csend után mikor az ajtó már becsukódott pillantok vissza a tárgyalni jött királlyal.

- Igazán bölcs hercegnõ. –mondja mélyen szemeimbe nézve. –Nem csak szép, de okos is, pont ahogy lefestették önt elõttem.

- Ha apám belemegy a házasságba, az pusztán érdekbõl és a népemért teszem. –jelentem ki hûvösen és lassan felállva nézek rá továbbra is. –A születendõ gyermekeknek béke és nem a félelem kell… a háború a népeknek olyan, mint egy állatnak ketrecbe zárva lennie. Az állatok se szaporodnak fogságban… a nemzetségeink akkor miért tennék, ha folyton attól kell rettegniük, mikor törnek rájuk az ellenség. Nem mondom, hogy könnyû lesz elfogadniuk a másig nemzetséget, de idõvel a viszály ezen apró morzsája is el fog tûnni, de ahhoz már nekünk tenni kell, hogy ez elkezdõdjék. –Mondom, de én nem hagyom magára a testõrökre nézek. –Kérem távozzanak négy szem közt kívánok beszélni a királlyal.

- De hercegnõ… atyja meghagyta, hogy ne hagyjuk magára. –mondja akadékoskodva, amire szigorú pillantással nézek rá.

- Azt mondtam távozzatok! –Csattan hangom amire ki is megy minden testõr és Elisar is kiküldi sajátjait.

- Mit szeretne négy szemközt megbeszélni velem? –Kérdi érdeklõdõn.

- Ki ajánlotta önnek, ezt a házasság dolgot? –Kérdek érdeklõdõn és keresztbe fonom kezeim. –Nem mondom, hogy örülök neki, de mint már mondottam… a népemért hajlandó vagyok áldozatot hozni, de ugye tudja, ha ez a frigy megköttetik, és bántódásom esik az ön otthonában, akkor soha többet nem lesz esély a békekötésre. –Jelentem ki komolyan.

Belefáradtam a semmibe, fásult szorongás lett úrrá rajtam. Szokatlan, én nem is tudom… El kellene még mennem, de nincs jogom hozzá, hogy még egy lelken sebet ejtsek, miután annyi, de annyi szívet tettem tönkre. A kanapé finom szövet anyagára csúsznak ujjaim, és elmélázva nézem meg a mintáit. Különleges, akárcsak Õ.

Megpróbálom egy rezzenéssel szárnyaimat még a Látók szeme elõl is elrejteni, aminek eredményére csak akkor derül fény, ha Õ visszajött. Annyira megnyugtató a közelsége, meleg testének lágy cirógatása és aurájának boldog pulzálása kellemesen ellazít, mintha mellette minden gondom megszûnhetne.

Mit tegyek hát?

Kövessem gyarló, saját vágyaimat, vagy cselekedjek úgy, ahogy kell. A reggeli után menjek el az életébõl, szûnjek meg örökre létezni számára? Belepusztulnék… Most, hogy ennyi idõ után végre valaki elfogad, és csöndesen, múltam rákérdezése nélkül lát el… Két kezem felemelem, és az újrakötözött, tiszta végtagokat látva elfacsarodik a szívem, mintha préselnék.

És ez a nyomás belülrõl jön…

Istenem, én édes Istenem, oly sokáig megmondtad mit tegyek…

És bejön Õ. Üde frissességet hoz véráztatta rémképeim közé, csontok és hamu illan tova, betegségek reppennek el a messzeségbe. Szökõár párolog, tûzvihar elalszik, hurrikán csillapodik.

Mit tegyek…

- Kérem, ne gyötörjék a kétségek láncai – jelenik meg egy tálca étellel, gyönyörûbb, mint egy angyal. – Örülök, hogy nem ment el.

Én még nem tudom…

- Ön mérhetetlenül odaadó és kedves nõ. Sokkalta jobb társaságot érdemel, mint én! Engedjen utamra… - sóhajtok fel, és lehajtva fejemet próbálom kizárni látókörömbõl, de félek, csukott szemmel is csak Õt látnám…

- Oh, Forte – meghallom puha lábainak neszezését, szinte ezerszeresen hallom hajának suhanását, puha, meleg keze az enyémet fogja meg. - Az évek múlása alatt sok mindent láttam és tapasztaltam, de olyasvalakivel, mint amilyen te vagy sosem találkoztam. A nevedet zord legendák lengik körül. A szenvedés, a fájdalom és bûnhõdés mind hozzád kötõdik. De ezek a dolgok csekélynek bizonyulnak, amellett aki valójában vagy.

- Aki valójában vagyok… - ismételem fásultan, hátamon bizsergés fut végig, majd cikázni kezd fel és alá. Olyan jó érzés, hogy végre valakivel beszélgethetek, hogy pár pillanatra bár, de feledhetem a múltat, és sugárzó lénye elnyom mindent, de mindent…

- Idebent… - karcsú ujjai felfutnak a mellkasomra, és dobogó szívem felett megállnak. Kiráz a hideg, de csak épphogy. Mint mindig, mikor hozzámér, mikor tiszta lelke az enyémmel ér össze, apró érintések…

- Tele van jósággal és szeretettel. Higgye el, nem beszélek bolondokat- mosolya ragyogóbb, mint egy szép, tavaszi reggel, mely a fák mögül bukkan ki hunyorogva, és forrón…

Halványan elmosolyodom, szívem valamelyest megnyugszik. Mindig ez húzott a jobb felé.

- Honnan érez ennyi mindent? Honnan tudja, mit rejtek önmagamban?

- Pontosan nem tudom, mit rejt a szíve… de érzem a lelkének minden pulzálását. Ebbõl próbálok következtetni… - meglepetten nézek fel szépséges arcára, bársonyos bõre üdén és hamvasan kacsint vissza rám, szemei nevetnek és melegítenek. – Most biztos ostobának tart, de… érzek vagy látok olyan dolgokat, amiket mások nem.

Arcát elfordítja, mintha szégyellné. Megremeg a lelkem, heves késztetést érzek arra, hogy megsimogassam az arcát, de nem merem. Nem merem, nem lehet, nem szabad…

- Nem, dehogy! Ez megmagyarázza, hogy miért látta meg a… szárnyaimat. A Sors furcsa fintora… - mosolyodom el keserédesen, és a reggeli nekem szánt részébe belekóstolok. Mennyei…

- Nagyon finom – dicsérem meg lágyan.

- Örülök – felel gyengéden, és Õ is enni kezd. Minden mozdulata finom és légies, ha nem tudnám, hogy halandó, bizonyára égi teremtménynek vélném. Annyira törékeny, karcsú, és mélyen elgondolkodó…

Bár a legtöbb angyal a kiábrándítóan ostoba jelzõt viseli odafent…

***

Az esõ elállt, a sötét fellegek mögül a Nap furakszik elõ, maga hatalmas erejével lökdösi arrább a lusta, tömött felhõket. Fénye végigszalad a tájon, kacérkodva kukkant be a házak ablakain, és a délután már el is telt.

Nem tudom, hogyan mondhatnám el neki, hogy nekem mennem kell. Olyan nehéz, mikor szívem szerint maradnék…

Örökre…

- Forte, nem lenne kedve sétálni egyet a friss levegõn? Olyan szépen süt a Nap. Nézze…

- Sétálni? A Nap hamarosan lemegy…

- Nézze pozitívan. Igaza van, hogy hamarosan lemegy, de addig is itt van. Arra vár, hogy sütkérezzünk lágy fényében – nevet fel komoly gondolatai közben, én pedig felállva nyújtom kezem felé. Nem tudok Neki nemet mondani.

- Rendben. Ha ezt szeretné, szívesen sétálok.

Szépen, csendben felöltözik, próbálok nem oda figyelni, de nem nagyon megy. Megpróbálom inkább az egyik falon függõ festményt elemezgetni, de minden meleg színfoltban Õt látom. Furcsa, hogy milyen Sorsszerûen, véletlenül csapódott az életembe, és lám, mennyire ragaszkodom már hozzá, mennyire vésõdött mélyen a szívembe…

- Nem fog fázni? – zárja be otthonának ajtaját. Jól esik, hogy aggódik.

- Köszönöm, hogy aggódik, de jól vagyok.

- Akkor rendben. Induljunk! – indítványozza, és legnagyobb csodálatomra belém karol, és elindul elõre, én pedig meglepetten követem törékeny alakját. Olyan érzés, mintha most magához kötne.

Az emberek megnéznek minket, sok a lenézõ és undorodó pillantás. Oly sok év után is mindig rosszul esik az ilyesfajta kritika, de mit tehet egy angyal, akit a saját Teremtõje tett tönkre, és gyászos történetekkel harangozta be?

Csak Õt sajnálom, hogy mindezt el kell viselnie értem. Felesleges, hogy Õ is kellemetlenül érezze magát, elég a saját bajával törõdnie, gondolom, a háta közepére se kívánja az emberek véleményét.

- Shion… nem zavarja, hogy az emberek ferde szemmel néznek? Ha gondolja, mehetünk távolabb egymástól.

Ó, bárcsak ezt mondaná, és az egyik utcasarkon tovalibbenhetnék, nem terhelném nyomorúságos helyzetemmel tovább…

- Miért mond ilyeneket? Ne bántson meg… Már elmondtam. Ön ugyan az, akit tegnap megláttam a szakadó esõben, ugyan az, akit teával kínáltam… és ugyan az, akinek sok mindent elmeséltem – kicsit indulatosabb a hangja, de mégis tengernyi türelmet érzek meg minden egyes szó mögött.

- Én nem akartam… csak…

- Nyugodjon meg… - súgja halkan, hogy csak én halljam, eddig felkaromon pihenõ ujjai gyengéden és bátorítólag szorítják meg azt. Hihetetlen, ahogy bõrének melegsége a ruhámon keresztül szökik. – Most elviszem az egyik kedvenc helyemre… Remélem, tetszeni fog.

- Ha Ön mutatja, akkor nincs helye kételkedésnek… - mosolyodom el egy pillanatra, határozottabban sétálok mellette. Arcának profiljára téved pillantásom ezerszer és ezerszer. Bármit megtennék érte, amit csak kíván, bármit, amit kér. Megvédeném akár az életem árán is…

***

 Magasabbra ível utunk, a gyönyörû fák törzsei között a Nap sugarai melegen simítanak végig rajtunk, alakja derengõ és csodás, akárcsak egy mesebeli tündéré…

- Ez a szentély az egyetlen itt a városban. Mikor kicsi voltam, gyakran jártunk ide. A szüleimen kívül még nem jöttem ide mással. Úgy örülök, hogy ma elkísért… - hangja õszinte és hálás.

- Az enyém a megtiszteltetés, hogy elhozott. Még nem jártam itt – válaszolom lágyan, szavaim mögül mérhetetlen hála érezhetõ. A bejárat felé sétálva közelebb húzódom hozzá, az összes szoborra olyan árnyék vetül, mintha mind csak engem nézne. Megrovóan, undorodva, zsákmányra éhesen figyelik Shiont…

- Mindig szerettem volna innen megnézni a város fényeit. De sajnos a fák eltakarják… pedig ilyen gyönyörû látvány lehet… - sóhajt fel, a bezárt kapukat látva egy gondolat jut eszembe.

- Ha szeretné… én megmutathatom. Cserébe a kedvességéért… - mosolyom gyengéden rajzolódik arcomra, meglepett pillantásától csupán büszke leszek arra, hogy vannak szárnyaim, pedig eddig sosem szerettem õket…

- Ezt hogy érti?

Finoman kiveszem kezem az övébõl, kezeimet magam mellé ejtem, hogy szárnyaimat gondtalanul meg tudjam idézni. Halk suhogás, hideg, jeges erõ fut végig a gerincemen, majd lapockáimál kettéágazva elõbújnak szárnyaim a mágia védõ burka alól.

- Ha megengedi… - nyújtom felé bekötött kezemet, egy pillanatra elkap a kétségbeesés, hogy nem fogja megfogni. De inkább alig észrevehetõen megrázom a fejem a gondolatra. - … én megmutathatom. Jöjjön.

Bársonyos bõrének érintését még a fáslin keresztül is érzem, testének megemelkedett hõjét az izgalomtól, és most a karjaimban tarthatom…

- Ne… nem fog lezuhanni? Vagy…

Lezuhanni? Egy angyal? Egyszer zuhantam le, kitaszítottak, de akkor képtelen voltam szárnyaimat használni. De most, ha kellene, mindent megtennék, hogy ne érjünk soha földet, ha úgy szeretné…

-  Bízzon bennem – mosolygok rá, tündöklõ arcára felkúszik izgatottsága, pórusaiból intenzívebben árad felém édes illata. Megfogom kezét, és odahúzom magamhoz, s megremegek. – Jobban vigyázok Önre, mint a saját életemre. Nem lesz semmi baj.

- Valóban az… - súgom, visszafogom a kényszert, hogy hajába simítsak. Nem szennyezhetem be az én véres ujjaimmal szépséges hajzuhatagát. – Élvezze a látványt, ameddig csak szeretné. Vigyázok Önre, megígérem.

- Köszönöm – hangja rekedtes és remegõ, tudom, hogy örömet okoztam neki, érzem, ahogy lelke vidáman és boldogan vibrál, aurája hálásan cirógatja meg az arcom, én pedig lehunyt szemmel hajtom fejem a meleg fuvallatba. Hajam finoman felborzolódik, mint mikor elõször szárítgatta meg óvatosan levendula illatú törölközõjével…

Lassan mocorogni kezd karjaimban, és megfordulva csillogó szemeivel nézek szembe, melynek partján megannyi apró könnycsepp ül. Akaratlanul mozdul meg derekán kezem, és ujjbegyeimmel elsöpröm könnyeit, melyek mélyen beszívódnak kötéseim alá. Megremegnek ajkai, és forró karjait nyakam köré fonja, s hozzám simul.

Meglepetten kerekednek ki szemeim, szívem hevesebben dobog, ujjaim selymes hajzuhatagára helyezem, megsimogatva fejét, arcom az övéhez döntöm, hagyom, hogy mellkasomba temesse arcát. Levendula illata körülleng, aurája finoman csapkod bele az enyémbe, mintha segíteni akarna.

- Jól van? – suttogom mély hangomon, s ilyen közelrõl hallva kissé megremeg. Megfogom állát, és gyengéden felemelem annál fogva fejét, hogy a szemeibe nézhessek. Mint két hatalmas örvény, amelyik bármelyik pillanatban elsodorhat, elránthat, kiszakíthat abból, amiben most vagyok…

A megváltás…

Hüvelykujjam lassan végigszalad szép ajkain, érzem, ahogy ujjbegyeim megbizseregnek az érzéstõl, puha húsa engedelmesen hagyja, hogy megérintsem. Õ pedig nem szól semmit sem. Semmit. Kezem tarkójára simul, élvezve a hajpihék kényeztetését, és közelebb húzva magamhoz egy csókot adok a homlokára.

Régebben ezzel adtam áldást a halandóknak…

Bõre édes és forró, nincs láza, és mégis reszket, s meleg…

- Jöjjön, menjünk. Bizonyára már fáradt.

- Én… igen – néz fel rám, pillái sötét árnyékot vonnak arcának bõrére. Hozzám bújik, én pedig egy mosollyal átölelem, s szárnyaimmal nagyot csapva fellendülök a levegõbe, és úgy döntök, hogy még így, röptömben viszem haza.

A hideg ellenszéltõl karjaimmal igyekszem megóvni Õt, néha lopva illatos hajába szagolok, élvezve, hogy velem van.

Háza elé érve megtorpanok a levegõben. Érzem, hogy valami nem stimmel. Legszívesebben leszállnék, hogy megnézzem mi az, de Vele a karjaimban nem merek. Még baja esne, és ha harcra kerülne a sor, nem csak Benne tennék kárt, hanem gyönyörû otthonában is…

- Mi a baj?

- Valaki van a házában. Gonosz. Sötét, és vérszagú – magyarázom neki, és hátrább libbenve a szemben levõ háztömb elõtt szállok le, óvatosan letéve Õt a földre, de szememmel nem veszítem el a ház sötét ablakait.

- Kik azok? – kérdezi riadt hangon, én pedig lehunyva szemeimet próbálom behatárolni a létszámukat és erejüket.

- Hárman vannak. Középszintû démongyermekekbõl kettõ, és egy idõsebb, de hasonló rangban áll.

- Mit akarnak? – érzem, hogy reszket, de nem vészesen, csupán a tény, hogy undorító szörnyek lepték el a házát… Bár, emberi formában lehetnek, erejük ki-kicsap önmagukból. Lefogják magukat, és ez szerencsénk. Nem mintha esélyük lenne ellenem, de nem szeretnék harcot.

- Nyilván engem keresnek.

- Démonok? – kerekednek el a szemei, én pedig kerülve tekintetét a fekete árnyak mozgását figyelem az ablakában. Melyen kitekintve még tiszta volt a környék… - Magát…? Miért…?

- Tudja, az én történetem hosszú, de egy fontos dolog van benne. Sem a Jót, sem a Rosszat nem képviselem – mosolygok rá, ujjaimmal fuvallatnyin megsimogatom arcát, de el is veszem kezem onnan. – Bemegyek, megkérdem, mit akarnak. Ön maradjon kint. Kérem.