- Kazu-chan… Ne légy hülye… ilyen könnyen nem szabadulnál meg tõlem… - mondja, és bennem eltörik valami. Miért ilyen kedves? Miért van itt?! Miért akar velem lenni ezek után is?! Zokogva ölelem… megint.

Percek telnek el, mire meg tudok nyugodni, és be tudom ismerni, hogy neki volt igaza. Sõt, amikor megkérem, hogy hadd aludjak vele, abban is beleegyezik, még úgy is, hogy nincs szex. Úgy érzem, hogy boldog vagyok. Boldoggá tesz, hogy közel érzem magamhoz. Mintha minden baj, teher és öröm felezõdött volna. Éreztem én valamikor ilyen jól magam? Kétlem…

Az egész este annyira jól megy. Boldognak érzem magam. Elfelejte mindent… minden rosszat, de aztán… aztán olyan dolog történik, amire nem vagyok felkészülve lelkileg.

Hogy van bõr a pofáján?! Mocskos szemétláda! Csábítgat, eléri, hogy bízzak benne, és az orrom elõtt áll le flörtölni egy nõvel! Nem, nyuszi! Nem játszunk olyat, hogy éled a mintaheterok életét, és meglátogatsz, ha farokra támad gusztusod!

Még szép, hogy megbosszulom. Mizukit egyébként is rég csókoltam meg. Mobndjuk, ezt nem terveztem, de pont jókor jött be, és persze, semmit nem ért, de leszarom, ki-mit ért. Engem már kibaszottul nem érdekel senki és semmi. Egy rohadt geci volt, akiben bíztam, és aki kellett, erre az is az orrom elõtt szed fel egy mocskos puncit!

A raktárba megyek, ahova viszont Taiki utánam jön, de most nem verekszünk… most le akarja tépni az ajkaimat… de a végére a szívemet tép ki… az egészet.

- Szóval ennyi… az csak egy dugás volt… egy gyors menet, igaz?! Ma éjjel pedig jött volna a következõ… - Hát tényleg így gondolja…?

Egy kurva szót sem tudok szólni. Állok, nézek magam elé. Kintrõl üvöltözés, Mizuki kiabál. Gondolom Taikivel… Én lecsúszok a fal mentén, és a tenyereimbe temetem az arcom. Egy perc sem telik bele, Mizuki jön be. Oda sem kell néznem. A járást is megismerem már.
- Kazuki… - suttogja, majd mellém lép. Én csak felsóhajtok, de már azt is akadozva…. mindjárt elbõgöm magam egy passzív elõtt. - Mariera bíztam az éttermet. Maradhatunk itt egy kicsit - teszi vállamra a kezét.
- Ne haragudj Mizuki, de én most nem akarok semmit - mondom neki, mire õ mellém ül, és iszonyatosan meglep, amikor magához húzva ölel meg.
- Rossz dolog szerelmesnek lenni, ugye? - kérdezi, én meg már robbannék, de nem enged moccanni. Mi a fasz…? - A legszarabb az, amikor tudod, hogy egy pillanatra a tiéd volt, aztán kicsúszik a kezedbõl. - Én már érzem, hogy most lel tudnám bõgni magam… de nem kellene. - Pláne, ha a saját hibádból vesztetted el. - Lassan megy fel bennem a pumpa… magamhoz képest.

Egy perccel késõbb Mizuki már a falnak háttal, a csuklómat fogva próbálja lehúzni a kezem a nyakáról.
- Mi a faszt tudsz te rólam és Taikirõl?! - ordítok rá. - Honnan a faszból gondolod, hogy akármennyi közöd is van hozzám, vagy hozzá?! Válaszolj!
- Kazu…Kazuhki… Fáj… - nyögi, nekem meg hirtelen leesik, hogy mit is csinálok. Elengedek, õ összeesik, én meg a falig hátrálok. Köhög… sír és köhög. Én meg hátrálok… egészen a másik falig. Õ azonnal elindul felém, a földön kúszik, és mikor mellém ér, megint megölel. Szorosan… és már én sem bírom. Viszonzom az ölelést, és elkezdenek potyogni a könnyeim.
- Mit csináljak, Mizuki…? - kérdezem sóhajtva. - Mi a faszt csináljak, hogy el tudjam engedni?
- Miért akarod elengedni? - kérdez vissza, a hangja viszont még kicsit gyenge.
- Nem akarom bántani, érted? nem akarom többször bántani. Annyit szenvedett eddig is miatta, pedig alig ismer. Ha szerelem, akkor bántom… - Most valahogy megrémít a gondolat, hogy nincs Tai-chan…

Tai-chan… Tai-chan… Tai-chan…

***

Csak az elsõ két nap volt iszonyatos. Utána már megszoktam. De eleinte brutális volt. Sosem éreztem még ennyire, hogy meg kellene halnom. Volt már rá alkalom, de ennyire soha. Miután Taiki elment az étterembõl, még aznap este megpróbáltam magam begyógyszerezni… de nem sikerült. Mizuki átjött. A hálóban voltam. Pont jókor ért be, mert még megúsztam egy hányással. Amikor ordítva kérdezte, hogy ennek mi értelme van, nem tudtam neki mit mondani. Valami olyasmit akartam vele megosztani, hogy ha én nem leszek, akkor Taikinak is jobb lesz. De nem tudtam megfogalmazni. Képtelen voltam szavakba önteni a gondolatot, hogy köztem és közte már semmi sem lehet. És a legijesztõbb, hogy fogalmam sincs, hogy mi is történt.  Mizuki szerint szerelmes vagyok. De mikor szerettem bele abba az idióta kölyökbe? …

Másnap az étteremben tört rám a gondolat. Megláttam egy fiút, aki tökre olyan volt, mint Tai-chan. Elkezdtem vele üvölteni az étterem közepén… Aki-nii jött be. Azt mondta, hogy menjek haza. Meg is tettem. De nem tudtam otthon lenni. Visszamentem az étterembe, és a kezembe vettem az egyik konyhakést, majd a raktárba mentem. Eldöntöttem, hogy véget akarok ennek vetni. Kai-nii sem ébredt fel, Tai-chan is elvesztettem… mi értelme van így?!

Jó érzés volt, amikor a kés pengéje a csuklómba mart. Kicsit megijedtem ugyan, amikor Aki-nii ordított rám a raktár ajtajából… bent hagyott valamit, és visszajött. Õ vitt be a kórházba. Kaptam nyugtatót is, úgyhogy legalább aludni tudtam. De bárcsak ne tettem volna…

A következõ napon, reggelre Tai-channal álmodtam. Egy nõvel volt… és már idõsebb volt. Olyan negyven körül lehetett. Én öreg voltam és csúnya, de õ ugyanolyan szép és helyes, mint most… és én képtelen voltam megszólalni, amikor megláttam, õ pedig csak nevetett rajtam. Álltak velem szemben a nõvel, és ujjal mutogattak rám. Aztán nem bírtam, és sírni kezdtem… és még jobban nevettek, és én csak sírtam, és sírtam… nem bírtam tovább. Felhívtam az egyik havert: anyag kell. Kibaszott ütõs cuccot akarok, az sem érdekel, ha beledöglök, de altasson el. Õ megígérte, hogy hoz nekem.

És már el is ment. Én kiszórom a port az asztallapra, és fölé hajolok. Ahogy felszívom, érzem, ahogy égeti az orrlyukamat, aztán egy pillanatra, mintha elindulna a vér az orromból. A számban is érzem, ahogy éget a por… de nem tart sokáig. Amikor utána küldök egy pohár szakét, már csak azt érzem, hogy lebegek…

Lebegek a rózsaszín fellegek között, és itt nincs semmi. Nem látom magam elõtt Kai-niit, ahogy a kórházi ágyon fekszik. Taikit sem látom, ahogy csalódott, szomorú szemekkel néz rám. Nem látom õket. Végre csak én vagyok. Csak egyedül, gondok és gondolatok nélkül. Csak élek, csak vagyok, és már minden mindegy. Megyek, amerre a lábam visz, és bambán bámulok be minden étterembe, minden kávézóba, minden kirakatba… és az sem érdekel, hogy szakad az esõ. Ki nem szarja le? Ha nem halok bele a túladagolásba, hátha a tüdõgyulladásba majd igen.

Azt hiszem, ez is egy kávézó. Félresöpröm csuromvizes hajam, és megtörlöm a szemem a szintén vizes pulcsi ujjával… hiszen Taikit látom odabent. Rátapadok az üvegre, és csak nézem õt. Érzem, hogy ég a szemem, azt hiszem, már sírok is. Õ hirtelen az ablak felé néz. Nem tudom, mit látok az arcán. Talán ez nem is õ. Talán csak beflashelem, ahogy az elõbb azokat a nagydarab pasikat is, akik követnek.

A képzelt Taiki elindul az ablak felé. nem szól semmit, nem látom, hogy mire gondol. Csak elindítja a kezét a tenyerem felé az üveglap másik oldalán. Meg akar érinteni? Nem undorodik tõlem? Nem haragszik rám? Jesszus… ez tényleg jó cucc!

Hirtelen ütést érzek az arcomon. Idõm sincs reagálni, már egy sikátorban vagyok, azt hiszem. Az agyam lassan tisztul, ahogy érzem, ahogy eltörik két ujjamat, aztán az egész bal karomat. Nem tudok mit csinálni… mit tehetnék? Olyan sokan vannak, és én olyan kicsi vagyok. És gyenge. Minden erõmet õ adta… és már nincs velem. Vajon, ha megkérem õket, hogy öljenek meg, megtennék?

Percek telnek el… talán órák, talán napok, és már mindenem fáj. A karom iszonyatosan. Már üvöltök, de képtelen vagyok bármit is tenni. Érzek, látok, hallok, de mégsem tudok mozogni. Aztán… az egy angyal lenne? Már meg is halok? … pedig annyi mindent szerettem volna még. De nélküle, nélkülük már úgyis mindegy.

Elõször azt hiszem, hogy nem fog történni semmi. Olyan furán néz rám… aztán hirtelen mozdul, és olyan vadul csókol, hogy alig tudom felvenni az iramot vele. De igyekszem, és végül már oda fajul a dolog, hogy lassan véresre harapjuk egymást. Aztán elválunk egymástól, és a falig tol, kicsit sem finoman. Rám néz, furcsán érzelgõs a tekintete. Aztán elmosolyodik, és megint megcsókol. Olyan jó most ez… nem bántam meg, hogy ide kerültünk, hogy ezt csinálom, és pont vele. Kezeivel, ujjaival is kényeztet, ahogy ajkaival is, és lassan tényleg minden eltûnik a fejembõl, pedig még semmit sem csináltunk. Csak elõjáték, és én már most kész vagyok mindenre. Ujjai mellkasomon is kényeztetnek, én pedig ezen felbátorodva kezdem simogatni õt is. Keresek valamit, pontokat, amiket meg is találok. Agyamba akaratlanul furakszik a kép, hogy késõbb szeretném ezeket végigcsókolni. De nem lesz késõbb, vagy máskor! Egyszeri és utolsó alkalom, csupán azért vagyok itt, vele, mert elgyengültem, és a vágyban keresem a vigaszt. Igen… Ugye?!

Amikor beleélem magam, hogy visszakapom a tegnapit, nem történik meg. Ez sem rossz, ahogy simogat és kényeztet, de… de én nem ezt akarom, és akarom, hogy jó legyen nekem is! Aztán neki is, hiszen már most biztos vagyok abban, hogy neki fogom adni magam. Igen. De ha nem tér rá a lényegre, pusztán attól fogok elélvezni, hogy a combomat simogatja és nyalogatja. A hajába markolva terelem a megfelelõ hely felé, õ meg engedelmesen el is kezdi! Eleve nem bírnám sokáig, hiszen istenien csinálja, de amikor ujjai megtalálják a bejáratomat is… hah! Istenien jó! Nagyon, nagy élvezem, és már most tudom, hogy tényleg hamar el fogok menni, de nem bánom, hiszen én már tudom, hogy lesz folytatás!

- Abba ne merd hagyni kölyök! – morgok rá, mikor lépne el mellõlem. Nem fog itt hagyni!

Csókok, simogatások, és én már érzem is ujjaim között a lényeget. Meglepõdik, amikor elkezdem vetkõztetni, és szóvá is teszi.

- Ha leveszed, akkor nem biztos, hogy meg tudok majd állni. – Hangja ellenkezne, de nem tud, ahogy a tekintete sem képes hazudni. Akarja, akar engem.

- Akkor ne akard megállni – vigyorgok gonoszul, és teszek róla, hogy még merevebb legyen… bár így sincs okom panaszra. Ahogy emlékeztem: tökéletes darab. Még játszunk egymással, kiszívja a nyakam, amiért meg tudnám ölni, de most képtelen vagyok morogni érte. Túl jónak ígérkezik…

Egyik lábamat még õ húzza fel a derekához,a másikat én, és végül így kulcsolok rá. Istenien jó, már ez is, pedig alig ért még hozzám. Nem engedném neki alapesetben, hogy a seggem simogassa és fogdossa,de ez most más… most én is akarom. Erre itt áll, bambulva. Jesszus, ugye nem…?

- Mi van? Ez lesz neked az elsõ, hogy ilyen buta képet vágsz? - kérdezek rá, de nem felel.  Helyette simogat, csókol, és elkezd tágítani, amit próbálok nem fájdalmasnak mutatni, de az. Nem tegnap voltam utoljára pasival… De annyira kedvesen kényeztet és segít, hogy nem tudok fintorogni sem. Aztán, amikor épp megszoknám, akkor kihúzza ujjait, még szép, hogy morcos vagyok!
- Nyugi kapsz jobbat… - suttogja, majd megérzem. Végre, végre, végre!

Nem erõszakos, nem követel. Kényeztet, ölel, és a nyakam csókolgatja, miközben elmerül a testemben. Annyira jó érzés most ez. Akármennyire próbálom elfelejteni ezt a sok szart, ami mostanában történt, nem megy. Minden gondolatom csak Kai-nii körül forog, és rettegek, hogy baja lesz. Érzem, ahogy könnycseppek gördülnek le az arcomon, õ pedig abbahagyja a mozgást.
- Kazu-chan… - suttogja a nevem.
- Sajnálom… sajnálom… - ismételgetem, és rá nézek, majd megölelem. Ezzel még mélyebbre csúszik bennem, így fel is nyögök.
- Abbahagyjam?
- Eszedbe se jusson - kérem nyugodt, remegõ hangon. - Csináld… kérlek - pillantok rá újra, és õ teljesíti a kívánságomat. Farka mélyen elmerül a testemben, újra, meg újra, mire egy idõ után már csak arra a jellegzetes, kicsit kellemetlen, feszítõ érzésre tudok figyelni, ahogy mozog. A víz töretlenül folyik ránk, és õ egy pillanatra sem hagyja abba a kényeztetésemet. Mintha most csak azért tenne mindent, hogy nekem jó legyen…

Percekkel, talán órákkal késõbb, amikor a farkamra kulcsol, és nyelvével végigsimít a mellbimbómon, felnyögve élvezek el, és nem sokkal késõbb követ õ is. Még mindig belé kapaszkodom, akkor is, amikor finoman kicsusszan belõlem, és lágyan lemossa rólam a spermáját. Megremegek a mozdulataira, de nem tiltakozom. Annyira képtelen vagyok bármit is tenni, vagy mondani, hogy ha itt, helyben verne pépesre, is hagynám neki. Mert mi értelme, hogy bármit tegyek, ha arra sem vagyok képes, hogy a testvéremet se mentsem meg…?
- Kazu-chan… gyere, eszünk valamit - mosolyog rám barátságosan.
- Nem vagyok éhes - válaszolom a tõlem telhetõ legtöbb kedvességgel. Ekkor jut csak el a tudatomig, hogy mit is tettem.

Én a padlón voltam, õ meg ott volt… én meg egyszerûen rámásztam. Kierõszakoltam, hogy velem legyen, hogy engem akarjon, és dugjon meg, mert azt hittem, hogy ettõl majd jobb lesz, és megszûnik ez az érzés a mellkasomban. Kihasználtam, átbasztam, pedig eszemben sem volt bántani õt… Eközben már felöltöztünk, én pedig, gondolataim határára kezdek hátrálni, a bejárati ajtó felé.
- Sajnálom… - suttogom, mire rám néz. - Sajnálom, a rohadt életbe! - üvöltöm már teljes hangerõvel. Elém lép, átölelne, de nem hagyom, csak hátrálok. - Nem… nem akartam… Nem akartalak bántani, vagy kihasználni, vagy… Ahh, bassza meg! - Feltépem az ajtót, és elrohanok, még hallom, ahogy utánam kiabál, egy darabig azt is, ahogy fut utánam, de kiérve az utcára beslisszolok az elsõ árkád alá, és nem talál meg. Hallom, ahogy a nevemet kiabálj,a az árkád elõtt is elszalad, de nem lát meg, mert elég bent állok már. Percekkel késõbb adja fel, aztán egy ’Bassza meg!’ kíséretében visszamegy a házba. Én felsóhajtok, és úgy döntök, hogy itt lenne az ideje, hogy elmenjek és felváltsam a kórházban Aki-niit.

*

Kai-nii semmivel sem lett jobban egy nap alatt. Még kómában van, még nem tudják, hogy mi lesz vele, de Aki és a család döntöttek. Amíg nem jön helyre, és nem javul az állapota, addig a végrendelete szerint járunk el. Igen, ismerjük a végrendeletét, a családban rajtam kívül már mindenkinek van. Kai-nii úgy döntött, amit akkor rohadtul elleneztem is, hogy ha vele bármi történik, akkor nekem kell vezetnem az éttermet. Átveszem és teljes felelõsséget vállalok érte a továbbiakban, ez esetben addig, amíg õ fel nem gyógyul. Ez persze azzal jár, hogy nem mehetek a suliba egy darabig, hiszen két helyen nem tudok lenni. De még délután felkereste a család a dirit, aki rábólintott, hogy magántanuló legyek, amíg a helyzet nem változik. Aki segített, felhívta az alkalmazottakat, és elmondta, hogy ma nem lesz munka. Taikit is… vele kell majd dolgoznom, és… nem! Ki fogom rúgni!

Már éjszaka van, és még mindig az étterem papírjait böngésszük Akival a kórházban. A pénz mindent megold, és Aki elintézte, hogy bent is maradhassunk, így ha Kai felkelne, akkor rögtön ott lehessünk. Anyuék otthon…
- Nem fog menni - sóhajtok fel.
- Sosem gondoltam, hogy egy olyan tökös gyerek mint te, feladna bármit is - teszi kezét a vállamra testvérem.
- De… de mi van akkor, ha…
- Nem! Nincs ha! Fel fog ébredni, és nem lesz semmi baja! - Nem. Nem lesz így. De ha Aki-nii hisz ebben, akkor nem rombolhatom le az õ álmait is. Nem tehetek tönkre még egy embert a saját bajom miatt, hiszen megtettem Taikivel is. Elég volt õ egyelõre…

Mizuki, amikor megtudta, hogy mi a helyzet, készségesen felajánlotta, hogy nem megy suliba pár napig, amíg nem lesz viszonylag rendben minden. Dupla fizetésért és igazolásért, amit Aki állít majd ki, bele is mentünk. Hatkor már az étterem elõtt ál,, és engem vár. Ahogy meglát, a nyakamba ugrik, és érzem, hogy sír.
- Mizuki… - sóhajtok fel. Sosem gondoltam, hogy a kis kisegítõ srác, akit néha megdugok a hátsó rajtárban, majd egyszer a lelki támaszommá növi ki magát.
- Nem lesz baj - simítja végig az arcomat. - Nem lesz semmi baj - mosolyog rám bíztatóan, de…
- Talán igazad van - nézek a szemébe. Mennyire lenne csúnya dolog valaki más pótlékának használni Mizukit? Mennyire lenne undorító, ha most lesmárolnám azért, mert Taikit képzelem a helyébe…? Még hozzám képest is undorító lenne… ezért inkább csendben eltolom, kinyitunk, és indul a hajtás.

 ***

Hat körül lehet, amikor már kicsit enyhül a roham. Sokan jöttek, remek nap volt, és ha Mizuki nem lett volna biztos, hogy nem bírom. Sokan keresték Kait, és furcsállták, hogy én, a rosszcsont öcsike vezetem most a kócerájt, de tudok én kulturált ember is lenni, kérem. Be is vetettem mindent. Már alig vannak páran, mikor valaki kibassza az ajtót. Egy rohadt ideges Taikit látok meg, aki felém közeledik. Mizuki mellettem áll, és amikor csattan az elsõ pofon, felordít, hogy hagyjuk abba, de sem Taiki, sem én nem figyelünk rá. Annyit teszek csak, hogy bevezetem a hátsó raktárba, és ott folytatjuk. Percekkel késõbb pedig, amikor már neki is vérzik az ajka, nekilök a falnak, és mellettem támaszkodik meg.
- Egy kibaszott tanártól kell megtudnom, hogy abbahagyod a sulit, és átveszed ezt a szart? - ordít rám. - Egy kibaszott tanártól?! Az után, hogy ott hagysz a lakásomon?!
- Senki sem vagy az életemben! Nincs okom elmondani neked semmi - mondom neki, de nem ordítva.
- Mi az, hogy senki sem vagyok?!
- Csak dugtunk, baszd meg! - ordítok rá, de azonnal meg is bánom… azóta õ jár a fejemben, és azóta nem tudok arra gondolni, hogy ez csak dugás volt. Részemrõl nem. Sajnos…
- Igen? Csak megdugattad magad az elsõ lúzerrel, aki az utadba került? - néz rám szemrehányó tekintettel, majd elfordul. - Rohadj meg. - Nem hagyhatom elmenni… most nem!

Utána lépek, megragadom a karját, és most én szorítom neki a falnak, és azonnal az ajkaira tapadok. Vad vagyok, szívom, harapom, de most neki is ez kell. A derekát ölelem, õ meg az enyémet, így smárolunk, amíg el nem válunk egymástól, és pihegve nem döntöm az övének a homlokomat.
- Sajnálom… ki akartalak rúgni, mert azt hittem, hogy nem akarlak többé látni. Tévedtem - vallok õszintén.