Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

- Aylin, te ne haragudj. Olyan ostobán viselkedtem, hogy az valami szégyenletes. – magához ölel, ami nagyon jól esik, és nem akarom, hogy elengedjen. – Aylin te… fogytál? – kérdezi, majd óvatosan eltol magától kicsit, hogy szemügyre tudjon venni, de ahogy látom, nem tetszik neki a látvány. Ennyire szörnyûn néznék ki?

- Nem… de, di… diétázom, mert ha sokat fekszem, még elhízom… - mondom halkan, lassan és remegõ hanggal. Nem vagyok valami jól. Nagyon szédülök és fáradt is vagyok.

- Na, menjünk csak be. – mondja szigorúan. A kezét a hátamra teszi és elindulunk befele, de ahogy sétálunk, egyszer csak elsötétül elõttem mindent és összesek.

Mikor felébredek, finom illatokat érzek a konyhából, amire a hasam is megkordul kicsit. Nem sokkal késõbb Akihiro-t látom kijönni a konyhából egy tányér fincsiséggel a kezében.

- Aylin… - felülök az ágyon és csak Akihiro-t figyelem, ahogy rám néz. – Hogy érzed magad? – érdeklõdik és a kaját az asztalra teszi.

- Már sokkal jobban, de… te fõztél? – nézek rá kerek szemekkel, mire látom, hogy büszkén mosolyog.

- Igen! Igaz, valószínû nem lett olyan finom, mintha te csináltad volna, de… remélem ízleni fog. Mert ha törik, ha szakad ezt, akkor is meg fogod enni.

- Biztosan finom. – rá mosolygok, és végre visszatér megint a mosoly az arcomra. Miatta.

- Akkor jó étvágyat. – elém rakja a kaját, majd elkezdem enni, ami isteni finom lett.

- Nagyon jó! – mondom mosolyogva és tovább eszek.

- Komolyan? Úgy örülök, hogy ízlik! De aztán edd meg, míg összerámolok a konyhában.

- Oh, majd én megcsinálom! Már így is eleget tettél.

- A sírba viszel, de komolyan. – sóhajt egyet, majd feláll s kimegy a konyhába rendet rakni. Most az egyszer hagyom magam. Nagyon ízlik a kaja így tovább eszem és ízlelgetem.

- Köszönöm. – mondom, mikor befejeztem és leül mellém.

- Ez a legkevesebb… de Aylin gondolkodtam valamin. – mondja komolyan.

- Min? – kérdezem boci szemekkel és kezdek kicsit megijedni.

- Az a helyzet, hogy nem merlek itt hagyni egyedül. Bármi történhet, és nincs, aki segítsen neked akár az éjszaka közepén. – a hangja elszorul. – Már csak belegondolni is szörnyû, ha valami történik, veled én pedig nem vagyok itt, hogy segítsek! Betörhetnek… vagy nem is tudom. Olyan fájdalmaid lehetnek, amiket egyedül nem tudsz ellátni…

- Kérlek, szépen engedd meg, hogy ideköltözzem erre a kis idõre. – néz rám kérlelõen, amire kicsit meglepõdök, de nem is tudom, mit csináljak. – Beleõrülök, már csak a gondolatba is…

- Akihiro, annyira kedves, hogy ezt mondod. Így nem merlek visszautasítani, de tudnod kell, hogy nagylány vagyok már.

- Ehhez kétség sem fér, de tudod, hogy mire gondolok… - rám néz és valamit igen láthatott, mert nagyon nézi.

- Igen, értem. Ha ennyire szeretnéd, legyen. Csak… nem akarok a terhedre lenni.

- Ezt meg ne halljam többször! – mondja, majd a fejemet simítja meg. – Én itt leszek neked…

Szavai melegséggel töltenek el és nagyon örülök, hogy itt van velem és vigyáz rám. Nem tudom, hogy mit csinálnék, ha nem lenne itt nekem. Mosolyogva nézek rá.

Néhány holmiját áthozza még ma, aminek titkon nagyon örülök és reménykedek, hogy soha nem fog elmenni, mert nem akarok többet egyedül lenni és olyan jó, hogy itt van nekem. Miután lepakolt egy kis vita esik arról, hogy ki hol aludjon, mert nem akarom, hogy Akihiro a kanapén aludjon, de ezzel õ is így van, végül õ gyõz.

- Biztosan nem baj, ha itt maradsz nálam? – kérdezem, amíg a hátamba masszírozza a krémet.

- Úgy érzed, rád erõltetem magam?

- Nem, dehogy is! Nagyon örülök, hogy itt vagy… és hogy számíthatok rád, de… félek, hogy túlságosan megzavarlak a munkádban.

- Akkor zavarnál, ha nem tudnám, mi van veled. De most már tényleg ne gondolj ilyesmire…

- Rendben. – mondom halkan. – Köszönöm. – nem sokkal késõbb végez a masszázzsal, aminek nem örülök, mert olyan jó érzés. – Öhm, most bemegyek fürdeni. Addig… nyugodtan helyezd kényelembe magad.

- Okés… - mondja, majd eltûnök a fürdõbe.

Amíg fürdök, nagyon elkezdek gondolkozni és egyfolytában csak Akihiro-n jár a fejem. Nem tudom, hogy mit kéne csinálnom, hiszen a tanárom, de ha nem lenne… akkor minden olyan egyszerûbb lenne, de sajnos nem lehet, minden egyszerû ezért van az élet, hogy meg nehezítse az emberek életét.

Mikor elkészülök, felveszem a pizsamámat, majd kimegyek és látom, hogy Akihiro az ágyon alszik. Elmosolyodok, majd odamegyek és megpróbálom feljebb húzni az ágyon, de ahogy húzom, megrándul a hátam is és felszisszenek. Már megint nagyon fáj, és nem tudom, mit csináljak, de Akihiro-t nem akarom felkelteni. Betakarom, majd ahogy egy ideig figyelem, nem tudom megállni cselekedeteimet és odahajolok, majd egy puszit adok a homlokára.

Kimegyek és fogom a hátamat. Kiveszek egy plédet, majd lefekszek a kanapéra és próbálom egyenesbe tartani a hátamat, ami nem sikerül és nagyon fáj. Nem tudom, hogy mit csináljak, mert akárhogy vagyok, fáj. Nagy nehezen órák múlva tudok csak elaludni.

Az éjszaka közép arra kelek, hogy leesek az kanapéról pont a hátamra és felsikítok a fájdalomtól, mert ezt már nem bírom tovább. Elkezdek sírni a fájdalomról, mire hallom, hogy valaki kiszalad a hálóból.

- Aylin. – néz rám és odaszalad, mire a kezemet a szememre teszem nem akarom, hogy többet sírni lásson. – Mi a baj? – kérdezi aggódva, mire csak megrázom a fejem, majd mikor kicsit visszanyerem jelenlétemet meg is szólalok.

- Jól vagyok. ne haragudj, hogy felkeltettelek. – mondom halkan, bár hallatszik a hangomon, hogy sírtam és kicsit szenvedek a fájdalomtól.

- Aylin kérlek, ne csináld ezt. – mondja, és mikor megpróbálna mozdítani, kicsit felszisszenek és a könnyeim is elindulnak. – Nem játszunk tovább Aylin. Kihívom a mentõket. – mondja komolyan, majd visszafektet óvatosan.

- Ne kérlek. Holnapra rendbe leszek. – mondom neki, bár a vak is látja, hogy ez nem lesz rendben.

- Nem Aylin. Most azonnal kihívom. – mondja még mindig nagyon komolyan, majd a telefonján értesíti a mentõket.

30 perc múlva ki is jönnek, majd hordágyra rakva visznek be, de szerencsére Akihiro ott van mellettem és a kezemet fogja, aminek nagyon örülök, és a könnyeimet próbálom nyelni, hogy lássa fájdalmamat, bár lehet, hogy az arcomra van írva. Pár puszit kapok a kezemre, amik nagyon jól esnek. És nem akarom, hogy bármi baj legyen, mert nem akarom szenvedni, látni Akihiro-t. Rá kell jönnöm, hogy beleszerettem… igen szerelmes vagyok belé és ez ellen semmit nem tudok tenni, pedig szeretnék.

Bevisznek és megvizsgálnak, de nem nagyon mozgatnak, hogy ne legyen rosszabb a dolog, majd éppen egy kórterembe vagyok bent, mikor nyílik az ajtó és meglátom õt, ahogy bejön.

- Hogy érzed magad? – érdeklõdik, mire át próbálom meg nézni, de vízszintesen nagyon nem látom.

- Jól vagyok. – mondom halkan. Odajön és megfogja a kezemet.

- Nem élném túl, ha valami bajon lenne. – mondja.

- Megpróbálok vigyázni magamra, de ez nagyon nem megy. – mondom halkan, mire picit elmosolyodok.

- Ezért is költöztem oda hozzád, hogy vigyázzak rád ha bármi baj lenne. Fontos vagy nekem, nagyon. – mondja, mire mind a ketten meglepõdünk kicsit és mikor szólnék az orvos lépbe.

- Nos, kisasszony nagyon nagy szerencséje van. – mondja a doki és mind a ketten ránézünk.

- Mi a baja doktor úr? – kérdezi az orvost, mire csak mosolyogva néz ránk.

- Az egyik gerinccsontja kicsit megrepedt, de nem nagy a repedés, de annál fájdalmasabb. – mondja, majd folytatja. – Ha gondolják, hazavisszük, de szigorú fekvés van neki elõírva, mert ha nem teszi meg, akkor rosszabbodhat az állapota. – mondja az orvos a végét komolyan. – és akkor lehet, hogy lebénul. – mondja, mire mind a ketten megijedünk.

- Rendben. Szigorúan pihenni fog, errõl én fogok kezeskedni. – mondja komolyan.

Aznap még hazavisznek minket és tényleg komoly pihenésre vagyok fogva. Nem ismehetek a kanapéra, csak az ágyamban és Akihiro alszik a nappaliba, aminek nem örülök, mert így ugyan úgy magányosnak érzem magam, de nem tudok mit csinálni. Folyamatosan jár az agyam, azon, amit mondott.

Már lassan két hete fekszek. Nem akartam rosszabb helyzetbe hozni magam. Akihiro beteget jelentett és orrhon maradt velem. Ma már viszont ki fogok szállni az ágyból. Mikor szállnék kifele, pont bejön.

- Aylin még is mit csinálsz? – kérdezi aggódva és rám néz.

- Kérlek, had sétáljak egy kicsit. Teljesen elpunnyadtam és meg szeretném mozgatnia testrészeimet. – mondom neki és boci szemekkel nézek rá. – Kérlek szépen doktor bácsi. – mondom neki, hogy oldjam a hangulatot, amire csak elmosolyodik.

- Rendben. – nagyot sóhajt, majd odajön és segít felállni, mert sétálunk kicsit, amiben segít és egy percre sem enged el. Élvezem a kis sétát, amit együttvégzünk. Annyira jól esik és meghitt is.

- Nem megyünk le a partra? – nézek rá.

- Az már sok lesz nem? – érdeklõdik, mire rá nézek.

- Csak a naplementét szeretném megnézni. – nézek rá megint boci szemekkel, amire tudom, hogy nem tud ellen állni.

- Tudod, mivel érd el, amit akarsz igaz? – mondja, majd elindulunk, aminek nagyon örülök.

Amikor leérünk, megállok a partnál és élvezem a sósvíz illatát, és ahogy a nap süti az arcomat. Akihiro mellettem áll és a kezét a derekamon pihenteti, ami nagyon jól esik. Nem bírok tovább magammal. Kicsit felé fordulok.

- Akihiro. – mondom, halkan a nevét mire rám néz.

- Baj van? Menjünk vissza? – kérdezi egybõl aggódva, amire csak megrázom a fejemet, majd a kezemet az arcára teszem és elkezdek közeledni ajkai felé, de gondolom, tudja, mit akarok, mert õ is elkezd közeledni felém, majd lágyan ajkaira tapadok és megcsókolom. Most már csak a reakcióját várom, hogy még is mi lesz, mert én nagyon beleszerettem és nem akarom, hogy elhagyjon többet, mert abba bele fogok õrülni…

- Aylin, rettentõen aggódtam érted. Mikor lezuhantál… nagyon megijedtem. Már a legrosszabbra gondoltam.

- Elnézést a kellemetlenségért. Nem akartam, hogy aggódjon… de rendben leszek. Nyugodtan menjen vissza a barátnõjéhez, már biztosan várja. – mondom halkan és bár nem akarom, hogy igaz legyenek a szavaim, de még is fájnak kicsit.

- Aylin, félreérted. Hana afféle potyautas az életem során… a szüleim imádott kedvence. Azt hiszik, hogy Hana maga a megtestesült angyal, ezért mindig átküldik hozzám. Alig tudom elhessegetni, azt hiszi köztünk lesz valami, pedig tudja, hogy nem így van. Félreértettél…

- Akihiro… - szólalok meg meglepetten. – Nem kell magyarázkodnod… én. Teljesen megértem. – kicsit mintha megkönnyebbültem volna, de végül is lehetséges, hiszen kedvelem Akihirot. – Öhm a kezem…

- Jajj ne haragudj! – elpirulva nézünk egymásra, majd elhúzza a kezét. – Aylin, kérlek, ne vedd tolakodásnak, de ha jól tudom, egyedül élsz igaz?

- A hátad ápolásra szorul, legalábbis az orvos, aki megvizsgált… mikor nem voltál eszméletednél, azt mondta. Ha gondolod és nem zavar, akkor én szívesen… - meglepõdök felajánlásán, denem akarok teher lenni neki.

- Oh, nem kell! Ezt nem fogadhatom el…

- De nagyon szívesen megteszem… engesztelésül a viselkedésem miatt. Olyan hülye voltam…

- Nem, dehogy! Én voltam az ostoba… ne kérj bocsánatot, nem a te hibád. – hadakozunk mind a ketten.

- Na, jó, Aylin csináljuk azt, hogy amíg nem dolgozol, én minden délután átmegyek hozzád munka után. Ezen ne is vitatkozzunk. Vedd tanári utasításnak! – elmosolyodik, amire nem tudok mit válaszolni a tanári utasítás, akkor nincs választásom. Látom, hogy közelebb hajol hozzám, mire válaszolok.

- Re..rendben. – egyezek bele, kicsit nehezen.

Még beszélgetünk, és rá vesz, hogy engedjem meg neki, hogy bevásároljon, amire csak nagyon nehezen adom be a derekamat. Mondta, hogy szívesen haza vinne, de a hátam miatt nem mer, ezért inkább hívatott nekem egy taxit, ami hazáig vitt.

Másnap – ami vasárnap – mikor felkelek még mindig iszonyatosan fáj a hátam, de nem tudok vele mit kezdeni, kicsit meg kell tornáztatnom, ha jót akarok neki. Elkezdek takarítani, hogy végre minden rendben legyen és tiszta legyen a ház. Nagyon lassan haladok nem tudok mit kezdeni vele. Ennyire elmegy az irõ, hogy nem sis figyelem, majd csak a csengetésre leszek figyelmes. Odatopogok az ajtóhoz és mikor kinyitom Akihiro-t találom szembe magamat.

- Szia Aylin. – mosolyogva fogad, amit viszonzok. Látom a szemein, hogy végig néz rajtam. Egyes esetekben nagyon rosszul esne és rászólnék, de most még jól is esik, hogy látom rajta, hogy érdeklem õt.

- Kerülj beljebb… próbáltam rendet tenni csak hát… - próbálok szabadkozni, hogy nézze el, ha kupi lenne, mivel nem tudom, hogy nála mi a megszokott.

- Szerinted itt nincs rend? Khm… látnád az én lakásom. Mintha egy atombomba robbant volna, de ez itt maga a mennyek országa. – neveti el magát, amire csak elmosolyodok. Annyira tetszik a nevetése, mintha én is felszabadulnék tõle. – Igazán meghitt kis zug…

- Igen, szeretek itt lakni. Csendes…

- Ahogy nálam is… - egymás szemébe nézünk. Kicsit azt kívánom, hogy bárcsak valakivel együtt lakhatnék, mert nem szeretek egyedül lakni olyan magányos vagyok.

Lassan körbe vezetem a házon és megmutatok mindent, mit hol lehet megtalálni, viszont érzem, hogy egy kicsit kezd megterhelõ lenni a hátamnak és ennek õ is jelét adja, mert megfájdul, mire odakapok.

- Aylin! – hallok Akihiro aggódó hangját, és a kezeit a vállamon.

- Azt hiszem, kicsit ledõlök… megtennéd, hogy bekened a hátam?

- Persze, ez a legkevesebb! – a kanapéhoz sétálok és óvatosan lefekszek rá, mert eléggé fáj még mindig. Érezni, hogy a levegõt csak úgy vágni lehet közöttünk, de nem lehet eldönteni mitõl.

- Ne haragudj, hogy ezzel nyaggatlak…

- Aylin, én ajánlottam föl, hogy segítek! Bármikor számíthatsz rám…

- Köszönöm… - szólok halkan és kedvesen. – Öhm, azt írja, hogy bele kell masszírozni a sérült izomba.

- É… értem. Akkor hát… - érzem, hogy kicsit megfeszülnek izmai, ami engem is idegessé tesznek kicsit.

- Kérlek, nekem is kínos… hát még neked. Essünk túl rajta! – nyögöm halkan, mire csak elneveti magát. Mikor felhúzza a felsõmet, kicsit megborzongok, hiszen, nagyon jól esik, ahogy keze kicsit hozzá ér a hátamhoz. Nem sokkal késõbb érzem, hogy a kenõccsel együtt elkezdi masszírozni a hátamat.

- Nem fáj? – kérdezi, és érzem, hogy olyan gyengéden csinálja, ahogy csak tudja.

- Nem… nagyon kellemes…

Irtóra jól esik, ahogy masszíroz, minden egyes percet imádok, amit csinál és érzem, hogy kicsit kezd forrni a vérem, ahogy kezei a hátamat masszírozzák. Pár perc elteltével, már nyugodtabb vagyunk mind a ketten.

- Köszönöm szépen.

- Ugyan, nincs mit… Örülök, hogy jó volt. – lehúzza a pólómat és óvatosan felülök, mire meglátom, hogy a földön ül.

- Öhm… nyugodtan ülj mellém, ne gubbassz a földön. – elmosolyodik, mire feljön mellém.

- Aylin… Hana tényleg nem…

- Tudom, de nem tartozol magyarázattal! Hiszen… nincs köztünk semmi… olyan…

- Igen nincs… - próbálok hamar pontot tenni a végére, mert kicsit frusztrál ez a téma, de érzem, hogy õt is. ahogy beszélgetünk, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz fontosabb lesz nekem.

A nap további részében nagyon jól elbeszélgetünk és mindent kitárgyalunk, amit csak lehet, közben, nagyon hamar eltelik az idõ, amit észre sem veszünk.

- Nos, ideje indulnom. – ránéz az órára, mire én is, és kicsit elszomorodok, hogy már is mennie kell.

- Motorral vagy ugye? – érdeklõdök, mire megrázza a fejét.

- Gyalog jöttem, hiszen csak 20-30 perc sétára laksz. – mosolyog rám bájosan.

- Rendben lesz, hogy ilyen késõn mész haza?

- Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra. Nem lesz gond, ne aggódj. – megsimítja az arcomat, de csak a félelem lesz rajtam urrá és kicsit bele is simulok a simogatásba.

- Nagyon vigyázz magadra! Nem akarom, hogy bajod essen miattam!

- Aylin… hidd el, minden a legnagyobb rendben! – biztosít róla, ahogy csak tud, de még mindig aggódok miatta. – Akkor holnap, és inkább te vigyázz magadra!

- Rendben… holnap… - egy darabig csak nézzük egymást, majd feleszmélünk és kikísérem Akihirot. Elköszönünk egymástól. Egy darabig még nézem ahogy távolodik az alakja, majd bemegyek a hálóba és elfekszem az ágyon.

10 perc elteltével kaopk egy sms-t.

„ Szia Aylin, csak szólni szeretnék, hogy épségben hazaérkeztem és minden rendben van. Aludj jól és szép álmokat. Akihiro”

Mikor elolvasom, megnyugszok, hogy otthon van, majd behunyom a szememet és elalszok.

Másnap reggel nem tudok mit kezdeni magammal és már a hátam is jobban van kicsit, Akihiro csodálatos masszázsa tehet róla. Elmosolyodok kicsit, majd összeszedem az edzõs cuccomat és úgy döntök, bemegyek a színpadra és gyakorlok egy kicsit, mert nem akarok nagyon lemaradni a többiekhez képest és nem pihenhetek egy hetet. Soha nem tettem, amióta csak élek.

Átöltözök és bemelegítek egy kicsit, mire mindenki megtalál, hogy hogy érzem magam és hogy már várták, hogy visszatérjek. Ez az hogy várnak így nem tudok otthon kuksolni és csak nézni a plafont meg malmozni. Meg itt legalább nem vagyok egyedül. A szüleim is itt vannak velem és velük együtt ugrálok. Õk vigyáznak rám.

Alapos belemelegítés után a hátamat fogom, mert kicsit már megint elkezdtem érezni, de nem fog meggátolni benne semmi, hogy én ma gyakoroljak. Felmászok a trapézra és eleinte csak lendülgetek, majd egy idõ után átugrok az egyik trapézra, de kicsit meghúzom a hátam, ami fáj, de próbálok uralkodni magamon. Belendülök és tovább ugrálgatok. Próbálok nem koncentrálni a fájdalomra, de azért elég sûrûn kiül az arcomra a fájdalom jelei.

Nem tudom, mióta gyakorolhatok, mikor egy elég szigorú hangot hallok meg.

-Aylin Leonel most azonnal gyere le a trapézról. Még is mit képzelsz magadról, hogy csak így ellen szegülsz a fõnököd parancsának? – odanézek és a fõnököm mellett még Akihiro-t is látom. Gondolom õ hívta ide a fõnökömet. Nagyon dühösek rám mind a ketten. Beleugrok a hálóba, ami egy adag fájdalommal jár, de próbálok erõs maradni. Kikászálódok, majd odamegyek hozzájuk.

- Eszednél vagy te lány? Még is mit képzeltél? – hallom fõnököm hangját.

- Gyakorolnom kellett fõnök. Nem maradhatok le a többiektõl, mert az csak még jobban hátráltatja a munkát, ha lemaradok. Nekem ez a munka a mindenem. – mondom, mire csak fújtatást kapok.

- Nagyon jól tudod, hogy soha nem rúgnálak ki, hiszen nagyon tehetséges vagy, de ha tönkre teszed magad és a hátad nem lesz más választásom és ki kell, hogy rúgjalak. Na meg, ha engedetlen vagy. – mondja komolyan, mire rá nézek.

- Nem teheti ezt velem fõnök. – mondom, neki, mire nem is mond semmit, csak hátat fordít és ott is hagy. Akihiro-ra nézek, aki szint úgy nagyon mérges, azt hiszem most lesz a második felvonás.

- Aylin mindenki aggódik miattad. Tudtad nagyon jól, hogy átmegyek hozzád ma délután és még is eljöttél? Miért csinálod ezt? – néz rám, mire csak nagyot sóhajtok.

- Tudom, hogy mit csinálok… - nem tudom befejezni, mert közbe vág.

- Szerintem meg nem. Ha tényleg tudnád, akkor otthon pihennél, nem pedig itt ugrálnál össze vissza.

- Amit te ugrálásnak hívsz, az nekem a munkám. Ha elfelejtetted volna nekem nincsenek szüleim. Nem szabad megállnom. Folyamatosan hajtanom kell, mert egyedül kell kitermelnem a háznak a rezsiját meg, amibõl megélek. Mindent egyedül kell csinálnom. – mondom komolyan és kezdek kicsit ideges lenni.

- Tudod mit? Akkor csinálj, egyedül mindent engem nem érdekel. Tedd tönkre magad, ahogy szeretnéd, de ne számíts arra, hogy végig dogom nézni. – mondja, mire csak meglepõdve állok elõtte. Megfordul és õ is kiviharzik.

Az egyetlen menedékem, akiben még meg tudtam bízni. Eltaszítottam magamtól. Nem hiszem el. Ennyire némber lennék én is? Annyira fáj, hogy elment, fáj a szívem, de nagyon. Akaratlanul is, de elkezdenek folyni a könnyeim. Nem hiszem el, hogy ezt tettem. Mindenkit elüldözök magam mellõl. A szüleim is miattam haltak meg. Annyira fáj minden.

Pár óra múlva keveredek csak haza, nagyon nehezen könnyeim nem apadtak még mindig. Bezárkózok, majd befekszek az ágyra és ott zokogok tovább a fájdalom miatt. A hátam is fáj meg a szívem is. nagyon meg szerettem Akihiro-t nem akarom elveszíteni, de már elveszítettem. Ahogy az ágyban fekszek bekapcsolok egy kis zenét, amit egyfolytában hallgatok. Akkor találtam ezt, amikor megismertem Akihiro-t közelebbrõl.

Ahogy a zenét hallgatom, csak jobban elkezdek sírni és a fejemet a párnába temetem. Nem bírom. Egyedül képtelen vagyok kibírni. Nem tudom végig csinálni. Gyenge vagyok hozzá elfáradtam, ahhoz hogy mindent, egyedül csináljak tovább.

Telnek a napok és nem mozdulok ki még az ágyból sem csak a zenét hallgatom és folyamatosan sírok. enni sem ettem, csak a wc-re mentem ki, jobban szólva másztam ki. Nincs erõm semmire sem. Kb úgy nézhetek, mint egy zombi vagy élõ-halott.

Ahogy zokogok egyszer csak csengetést hallok meg. Nem akarok kimászni, de csak nem marad abba a csengetés. Kikászálódok az ágyból és nagy nehezen ajtót nyitok, mikor meglátom Akihiro-t elkezdek zokogni és a nyakába borulva ölelem meg szorosan.

- Úgy sajnálom. Ne haragudj, rám könyörgöm. – mondom halkan zokogva és csak tovább ölelem, nem akarom elengedni egy percre sem, mert félek, hogy akkor elveszek.

Mikor meghallom, hogy bemehetek, benyitok, majd látom, hogy egy kicsit eg vagyok figyelve, de nem baj. Lassan kezdek hozzá szokni, és be kell vallanom, hogy õ is nagyon helyes, de még is csak a tanárom.

- Gyere, ülj csak le. Ha lehet, tegezõdjünk… nem szeretem a hivatalos megszólításokat. Amúgy is csak pár év van közöttünk. – mondja mosolyogva, majd rám tekintettel van és elnyomja a cigit, ami nagyon jól esik. És még ráadásul a mosolya is fergeteges.

- Redben tanár úr… Illetve Akihiro-san. – mondom zavartam. Szokatlan, hiszen nem mondta még nekem egy tanár se. Kicsit elkezd nevetni. Na, szép ki vagyok nevetve. Megköszörüli a torkát, majd rám néz.

- Csak Akihiro Aylin. Csak, mint egy barát… szóval. – feláll és két sisakot is magához vesz. Mit akar? – Mi lenne, ha ezt egy teázóban beszélnénk meg? Meghívom. – mondja mosolyogva, mire meglepõdök megint.

- Oh, nem hiszem, hogy…

- Gyere, rettentõen éhes vagyok. Neked is jól esne egy süti. – néz rám olyan szemekkel, amiknek nem tudok nemet mondani.

- Mire kell a sisak? Csak nem motorral megyünk? – kérdezem meg és remélem, csak viccel. – Jó vicc…

- Márpedig azzal megyünk. Mert az gyorsabb fele annyiba kerül és villoghatok vele.

- Neeeeem…. Kétlem, hogy felüljek rá. – mondom tiltakozva. Soha nem ültem még motoron és valahogy rettegek is tõlük.

- Oké, akkor menjünk! – mondja vigyorogva, mire kénytelen vagyok követni. Segít felvenni a sisakot, majd felülünk. Annyira félek, hogy szorosan kapaszkodok belé és nem akarom elengedni nem is veszem észre, hogy szinte elég közel vagyunk már hozzám és a számomra ismert kávéházba jöttünk. A száguldás meg a félelem ellenére még is jól esett a közelsége és kicsit sajnáltam, hogy megjöttünk. Segít leszállni, majd megigazítom magamon a ruhámat.

- Elképzelhetõ, hogy visszafele lassabban menjünk? Kérlek… - kérem szinte könyörögve.

- Oh, elnézést. Nem gondoltam, hogy ennyire rossz volt. Minden rendben? – mondja, és aggódó tekintetébe nézek bele csillogó szemeimmel.

- Jól vagyok, olyan szörnyû nem volt. Mellesleg ismerem ezt a helyet… itt lakom a szomszédos utcában. – mondom õszintén, mire látom, hogy most õ lepõdik meg.

- Ez komoly? Én 2 utcával arrébb lakom… mindig ide járok. Milyen kicsi a világ. Biztosan azért nem látlak reggelente, mert késésben vagyok.

- Lehet. – mondom neki és elmosolyodok. Olyan jól érzem magam vele. Nem tudom, hogy szabad-e. Bemegyünk és egy kis eldugottabb helyre ülünk le. Nem sokkal késõbb jön a pincér.

- Mit hozhatok az úrnak és bájos barátnõjének? – meglepõdök a mondatra, mire Akihiro, csak köhint, és a tarkóját vakarja, de azért én is elvörösödök rendesen. - Én almateát kérek… a bájos diákom pedig – nem fejezi be, amire lassan reagálok, hogy kérnem kéne.

- Hehh… öhm.. Én egy jázmin teát kérek. – a pincér elmegy. Ez egy kicsit kínos helyzet volt.

- Biztosan új fiú. Itt sokan ismernek.. Öhm.. Látszólag nem vette a lapot.

- É..értem.. de semmi baj. Van ilyen…

Mentegetõzünk egymásnak és kicsit feszült is a levegõ, amit kicsit nem értek, majd ahogy jött úgy el is tûnt.

A teánkat pár perc múlva ki is hozzák.

- Szeretnék még egyszer elnézést kérni a szüleid miatt. Tudnom kellett volna… tényleg nagyon sajnálom. Nekem is meghaltak a szüleim… rettentõen sajnálom.

- Akihiro, tényleg semmi baj. Honnan kellett volna tudnod? Jól vagyok. – mondom egy erõltetett mosollyal. Nem szeretek a szüleimrõl beszélni. Ahogy látom, észreveszi és terelni kezdi a témát.

- Rendben… akkor. Mesélj csak, szóval két munkád van?

Elkezdem neki mesélni a munkáimat, amire kicsit meglepõdik, hogy kettõ is van. Nagyon jót beszélgetünk, közben még pizzát is rendelünk, és elég sokszor nézünk egymás szemébe, ami valljuk, be nagyon tetszik Akihiro és egy kicsit el is gondolkozok. Mikor az egyik mondata kicsit érdekes hat.

- Bár olyan barátnõm lenne, mint te! – mondja, mire meglepõdök, de egybõl rózsaszín pír szökik az arcomra és nem igazán tudom, hogy örüljek vagy sem ennek a kijelentésnek. – Úgy értem… mint természetileg. – próbálja szépíteni a dolgot, mire felnevetek és Akihiro, csak a tarkóját vakarja.

- Köszönöm a bókot, kedves tõled. Már régóta nem hallottam ilyet egy férfi szájából… még ha a tanárom is… akkor is jól esett. – mondom õszintén és elmosolyodok. Még egy picit beszélgetünk, majd szól, hogy ideje menni, mert már este 9 van. Hogy elrepült az idõ nem is gondoltam volna, hogy ennyi az idõ. Nagy nehezen meggyõz, hogy motorral vigyen haza, érezem, hogy lassabban megy, mint mikor a kávézóba mentünk, ami tetszik, hogy vigyázni akar rám.

- Akkor itt is vagyunk. – megáll a házam elõtt, majd segít leszállni és jól esik a törõdése.

- Köszönöm szépen a mai napot. Nagyon jól éreztem magam.

- Ahogy én is… nekem kell megköszönnöm. – néz mélyen a szemembe, majd csak annyit veszek észre, hogy az arca közeledik felém, mire a szívem hevesebben kezd el dobogni. Nem tudom, mit csináljak, hiszen a tanárom és én a diákja vagyok. Kétségbe vagyok esve és nem tudom, mit csináljak, pedig a szívem azt súgja, hogy engedjem, de a végén az eszem gyõz.

- Akihiro… - mondom halkan a nevét, és egy kicsit megijedek, mire látom, hogy kicsit zavarba jön, majd eltávolodik tõlem.

- Ne haragudj… most elmegyek. Holnap találkozunk… - mondja, majd a sisakot nálam hagyva felül a motorra és gyorsan elhajt. Csak nézek utána, majd még mindig hevesen dobogó szívvel megyek be a lakásba, majd neki dõlök az ajtónak és lecsúszok a földre, majd csak akkor veszem észre, hogy a nálam maradt a sisakja.

Leteszem az asztalomra, hogy ne felejtsem el itthon hagyni másnap. Elmegyek, letusolok, majd bemegyek a szobába és akkor találok két jegyet a hétvégén lévõ elõadásra. Felveszem az egyik jegyet, majd kiviszem és beleteszem a sisakba, hogy ha érdekli, akkor el tudjon jönni nyugodtan. Visszamegyek a szobámba, majd lefekszek aludni.

Másnap reggel felkelek, majd összepakolom a cuccaimat és ma még dolgoznom is mennem kell. Felveszem a sisakot és egy szatyorba teszem bele. Összeszedem magam, majd elmegyek a suliba. Elsõ óra nagyon unalmasan telik, ezért a haverokkal beszélgetek, hogy ne zavarjuk közben az órát.

A második órám Akihiro-val lesz. Bemegyünk, de egy helyettesítõ tanár jön be, aki azt mondja, hogy tanár úr beteg és ezért nem jött be. Amint megtudom, hogy nincs, bent elfog a félelem, hogy miattam nem jött be és a tegnap este történtek miatt. Kicsit elszomorodik, majd a sisakra nézek.

Mikor az összes órámnak vége lesz. Felkapom magam és elmegyek Akihiro-hoz, hiszen tegnap félig meddig elmagyarázta, hogy melyik az õ háza. 20 perc séta után meg is érkezek, majd becsengetek és várok. Egy nõ nyit ajtót, mire meglepõdök.

- Jó napot miben segíthetek? – kérdezi a nõ tõlem, aki elég csinos.

- Akihiro-t keresem. – mondom, mire hátra szól.

- Kicsim téged keresnek. – szól hátra, mire a megszólításra a szívem szakadnak meg.

- Nem akarok zavarni, mondom a nõnek, csak a sisakját hoztam neki vissza, mert tegnap nálam maradt. – mondom, mire meg is jelenik Akihiro és meglepõdve néz rám.

- Aylin. Mi szél hozott? – érdeklõdik meglepõdve, mire rá nézek és legszívesebben elsírnám magam, majd odanyújtom a sisakját.

- Csak ezt hoztam vissza tanár úr. – mondom, majd leszegem inkább a fejem. Nem akarom, hogy sírni lássanak. – Viszlát. – mondom, majd sarkon fordulok és elszaladok onnan, mert nem bírom tovább. Hazáig szaladok, és nem állok meg. Betörök a házamba, majd csukom az ajtót és a hálóba megyek, majd elfekszek az ágyamon és a fejemet a párnába fúrom.

- Miért? – suttogom halkan, majd kicsit elkezdek könnyezni. Túlságosan hamar megkedveltem és fontos lett nekem, de miért nem mondta, hogy van valakije? Aylin már megint naiv voltál nagyon. Nem nyitok, ajtót senkinek képtelen vagyok. most egy kis magányra vágyok. Pedig kezdtem reménykedni, hogy valakinek végre fontos leszek, de tévednem kellett.

Délután térek csak magamhoz. Felkapom magam, majd elmegyek a boltba. Úgy nézek ki, mint egy élõhalott és nem vagyok ott, mire haza is küldenek inkább és ezt most még elnézik nekem.

A hétvégig nem is megyek be a suliba sem és melózni sem. Egyedül vagyok megint, mint mindig. Yuki próbál zargatni, de nem veszem fel a telefont neki és nem akarok most senkivel sem beszélni, csak egyedül magányosan.

Hétvégére kicsit összekaparom magam és próbálok magamnak valami kinézetet adni. Bemegyek a színpadhoz, majd elkészülök az elõadásra. A Rómeó és Júliát adjuk elõ. A fõszereplõ csaj lesérült és mivel én vagyok a beugrója, ezért én fogom játszani Júliát. Mély levegõt veszek, majd kinézek, és irtó sokan vannak, már megint teltház van. Kíváncsi vagyok, hogy elfog-e jönni… nem szabad rá gondolnom. Szólnak, hogy kezdés van. Elhelyezkedünk, majd elkezdõdik az elõadás.

Megpróbálok koncentrálni, csak az utóbbi idõben nem ettem valami sokat és kicsit fáradtabb is vagyok így nehézkes kicsit ugrándozni, de azért megerõltetem és csinálom nincs mese én választottam, hát csinálnom is kell.

Tökéletesen megy az elõadás, és ahogy érzem, mindenkinek tetszik. Most jön az utolsó és legnehezebb ugrás. Neki lendülök, majd elengedem és megfog eddig minden oké eléggé kimerült is vagyok. az utolsó ugrás és kész. Neki lendülök, de érzem, hogy nincs minden rendben, mintha süllyedne a trapéz, felnézek és látom, hogy szakad az egyik kötél, majd csak annyit veszek észre, hogy sikítva zuhanok lefele, majd egy trambulinra esek, és ahol megütöm a hátamat, majd a földön valami puhát érzek, de végül is elájulok.

Mikor felkelek, csak annyit érzek, hogy valaki a kezemet fogja. Lassan elkezdem nyitogatni a szemeimet, de fény kicsit vakít.

- Valaki nem kapcsolná le a lámpát, mert pont az arcomba világít. – nyögöm halkan, mire megkönnyebbült sóhajokat hallok.

- Úgy látszik jobban vagy már. – hallom a fõnököm hangját. Kinyitom a szemem és meglepetésemre Akihiro ül mellettem és fogja a kezemet.

- Végre magadhoz tértél. Tudod mennyire aggódtunk miattad? – mondja nekem és még mindig hallom az aggodalmat a hangjában.

- Sajnálom. – mondom halkan, majd körbe nézek, hogy ki van itt meg ki nincs.

- Jól vagy kis lány? – kérdezi partnerem, aki a lábamnál van.

- Azt hiszem igen. – mondom, majd megpróbálnék felülni, de fájdalom nyilal a hátamba ahol megütöttem és kicsit felszisszenek.

- Azt hiszem még sem vagy jól. – hallom fõnököm mély öblös hangját, ami most nagyon komoly. – Nem akarom, hogy bajod legyen, ezért egy hónap kényszerpihenõ. – mondja.

- De fõnök. – fordulnék felé, de a hátam nagyon fáj, és nem bírok.

- Nincs semmi de Aylin. – mondja komolyan, majd mindenki ki megy és ketten maradunk bent Akihiro-val, aki még mindig a kezemet szorongatja, de nem fájdalmasan és aggódó tekintettel néz rám. Kíváncsi leszek, hogy ebbõl vajon mi fog kisülni…

Reggel elég nehezen kelek fel, mert elõzõnap elõadásom volt a színházba és késõn jöttem haza. Érzem, hogy kezdek kicsit kikészülni a sok munkától és sulitól is egyben. Elmegyek, letusolok és várom a hatást, hogy végre felkeljek, de csak nem akar jönni. Megiszok egy kávét is, amit sosem szoktam, de az sem használ. Összeszedem magamat, majd elcaflatok a suliba. Útközben találkozok pár barátommal.

- Szia, kislány. – köszön nekem Yuki.

- Szia Yuki. Mi a helyzet? – érdeklõdök mosolyogva.

- Már megint melóztál vasárnap? – érdeklõdik, mire rám néz és látja, hogy beesettek a szemeim.

- Ühüm. De kénytelen voltam. Tudod, hogy kell a lóvé. – mondom neki.

- Tudod, hogy segítünk. Csak szólj. – mondja kedvesen, mire megrázom a fejemet,

- Nem. Egyedül akarom megcsinálni, bár ma gondolkoztam rajta, hogy lehet, ott hagyom a sulit. – mondom halkan.

- Meg vagy húzatva? Ez az utolsó éved. Most akarsz befuccsolni? – kérdezi egy kicsit felháborodva.

- Tudom, de most mit tehetnék? Dolgoznom kell, hogy meg tudjak élni valamibõl és a három együtt nem megy. – mondom halkan és kezdek kicsit kétségbe esni.

- Na, ide figyelj. A sulit nem hagyhatod abba megértettél? – mondja komolyan. – a munkaközül fogsz választani, és ha nem bírod anyagilag, akkor nincs semmi kifogás, semmi nyavalygás és besegítünk neked. – folytatja még mindig komolyan. Nem tudok vele veszekedni fõleg meg nem fáradtan. Sóhajtok egyet, majd tovább megyünk a suliba.

Az elsõ órám történelem a kedvenc tanárommal. Nagyon kedves és aranyos tanár. A csajok, akik velem járnak egy csoportba állandóan õt bámulják, és arról áradoznak egymásnak, hogy milyen jók lennének együtt, és hogy õk össze karnak vele jönni. Ezeken jót szoktam mosolyogni, bár kicsit nekem is bejön, de nincs olyan szerencsém úgy se, hogy összejöjjünk meg hát csak a diákja vagyok.