Látom, ahogy elpirul. Olyan ééédes!

 Bátortalanul fogja meg a kezem és szemembe néz. Egy pillanatig csak egymás tekintetét figyeljük. Akira teljesen elpirul. Próbál valamit kibökni, csak nemigen megy neki. Muszáj felnevetnem, annyira édes. Meglepetten néz rám, aztán tovább pirul. Kezem arcára simítom, szinte hallom, ahogy mellkasában dobogó szíve, õrült tempóba vág.

-         Ööö... izé. Szóval. Nem tudom zavar-e hogy nem vagyok valami izgalmas társaság. – Dadogja, aztán lehajtja a fejét. – Nem társasági embernek neveltek. Ezért okoz problémát hogy egy ilyen gyönyörû lány társaságában akár megszólalnom is sikerüljön. – Most én pirulok kissé bókjától, de aztán mosolyogva csúsztatom ujjaim álla alá, hogy szemébe nézhessek.

-         Tudod, még sosem találkoztam ennyire édes fiúval, mint te. – Kuncogok fel és egy fekete tinccsével kezdek el játszadozni. – Senkivel sem éreztem még ilyen jól magam. Köszönöm! – Áthajolok az asztalon és egy apró puszit hintek arcára, mire kõvé dermed.

 Felkuncogok és vetek rá egy csábító pillantást.

-         Mi lenne, ha elmennénk moziba? Valmi jó kis vígjátékot adnak most. – Mesélem és mikor bólint, indulok is fizetni, de elkapja a kezem és megállít. – Hagydd csak, én kifizetem – szorítom meg kezét és megyek fizetni.

 Aztán meg kint sétálunk az utcán. Mindjárt lemegy a nap, mindjárt vége a napnak. Nem akarom, hogy vége legyen! Egy egész életen át képes lennék Akirával lenni. Azt hiszem… tetszik nekem… nagyon is…

 Mikor a mozihoz érünk a bejárat elõtt pár kolis srác áll, akiket ismerek. Az egyik odajön és megpuszilja az arcomat.

-         Mizu, csajszi? – kérdi vigyorogva és Akira felé fordul. – Új pasi? Hm… Kawaii… Vigyázz, mert még én viszem ágyba! – nevet fel, mire beleboxolok mellkasába.

-         Akira, õ itt Kaijiyama Koike, az egyik “szomszédom” a koliban. Tényleg vigyázz vele, mert az ilyen fiúcskákat szereti, mint te. – Suttogom a fülébe az utolsó szavakat és hallkan felnevetek.

-          Engem nem zavar. Jól esik hogy valaki beszél hozzám. És oda megyünk ahova te szeretnél. Én nem nagyon tudom hogy mi hol van. Szóval azt csinálink amit te akarsz. - mondja kedvesen mosolyogva.

-         Ajj, nem nem, most te mondod meg hová megyünk. Vagy szeretnéd, ha körbevezetnélek a városban? Megmutathatom a parkot, a mozit, a cukrázdát, a rendõrséget. Na jó, azt csak azért mutatom meg, hogy… áá, mindegy, csak az jött most hirtelen, ne is hallgass rám, össze-vissza beszéle. – hajtom le pirultan a fejem. Most biztos hülyének néz. 

- Nemigazán, inkább azt szeretem, ha a zene a fülembe üvölt, de néha tényleg jól esik egy kis csend. Hogy lehet, hogy melletted minden olyan nyugodt? Még sosem éreztem ezt. – gondolkozom el, majd a hullámokat nézve kalandozik el a képzeletem. Néha egy-egy napsugár megcsillan a víz felszínén, de nem sokáig, mert egy kisebb felhõ utjába áll.

 A békés csendet kiélvezve még fél órát csücsükélünk a parton, majd egy idõ után felpattanok. Kész, ennyit bírtam egy helyben ülni. Kezemet az õ tenyerébe csúsztatom és felrántom szó szerint a földrõl.

- Hová szeretnél menni? Vagy maradjunk itt? Én már õszintén meguntam. De ha te maradni szeretnél, akkor maradunk. Most nagylelkû vagyok, álltalában én szoktam húrcolni az embereket, de megengedem, hogy most te válassz helyet. És bocs, hogy a nyakadon lógon, meg azt is bocs, hogy sokat beszélek. Tényleg sokat beszélek? Uhm... hát akkor befogom. – és úgy is teszek, kábé 5 percig, aztán elõlrõl kezdem kiselõadásomat.

 Rábólint, majd el is indulunk a part felé.

 A szellõ lágyan túr hajunkba, míg a sós tenger illata orrunkba kúszik. A homokos tengerpart gyönyörû látóteret nyújt nekünk. Távolabb egy világítótorony magasodik, innen úgy tûnik az ég felé.

 Míg ideértünk sokat beszélgettünk, még õ is. Láttam a mosolyából és a hirtelen jött szófosásából, hogy élvezi a társaságom.

 A part szélén ülve fejemet vállára ejtem és úgy fürkészem a gyönyörû tájat. A nap mindjárt lemegy, a madarak is kezdnek elhallkulni, de még páran lágy muzsikát csiripelve repül az égen. Milyen nyugodt most minden.