Már elkezdtek a gyerekek is serdülni és hát mit ne mondjak a fiúkban tombolnak a hormonok ahogy Lucyban is. Viszont rajta már most érzem, hogy neki nem lesznek párosodási idõszakai, amit nem is bánok. Bár így valószínû, hogy alakot se fog tudni váltani. Nagyon szeretem õket és a fiúkkal fõként az apjuknak van gondja. Olykor össze is kapnak, viszont Matt még most is nagyon anyás, így tudok rá hatni. Scottnak mindkettõnkkel rengeteg vitája van.

Lucyval nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom. Szerencsére hallgat rám és egyszerre vagyok az anyja és a barátnõje. Mindent megbeszél velem, aminek nagyon örülök, bár az elsõ barátja, akivel most kezdett el 4 hete járni nekem is csak 2 hát után, mert szólni, mert félt, hogy mit fogok hozzá szólni, viszont a lelkemre kötötte, hogy az apjának ne mondjam el, ami cseppet sem tetszett, hiszen nem szeretek elõtte titkolózni, de azt se akartam, hogy elveszítsem a bizalmát. A srácot is bemutatta nekem és elég alaposan kifaggattam. Szerencsére nincs semmi hátsó szándéka Lucyval, hogy a végzõs bálon megfekteti, és ott hagyja vagy valami ilyesmi. Mindenesetre részen vagyok.

Szerencsére Lucassal viszont nagyon jól meg vagyok és csak kisebb vitáink vannak, fõleg Lucyt illetõen, mivel én már felnõttesebben kezelem, mint õ. Hát igen egy apának talán nehezebb elfogadni azt, hogy a kislánya elkezdett felnõni. Lucy nagyon sokat besegít a házimunkába és szorgosan tanul, ezért sem volt kifogásom, hogy fiúja legyen., de egy dologtól tartok… Hogy a keleti klánból való a srác… Közös gyerekünk Lucassal még nem fogant meg a 4 év alatt ez idáig, de ténylegesen csak egy éve tervezgetjük a babát. Itt vagyok 29 évesen és hát azért nem vagyok már mai csirke. Jó lenne megtapasztalni, milyen életet adni, egy gyermeknek.

Ma voltam délelõtt orvosnál, hogy megbizonyosodjak dolgokról, és hát karácsonyi ajándéknak szánom az információt az én drága egyetlen szerelmemnek, hogy újra apuka lesz. Ebbõl kifolyólag, nah meg már egy jó ideje azon gondolkodtam, hogy ott hagyom a munkámat, és az erdõt is át adom Finnéknek, mert már bele fáradtam abba, hogy õk védik meg a területünket. Ezt még nem mondtam el kedvesemnek.

Most azonban Karácsony elõtti napon vagyunk és végre Lucy elhatározta, hogy elmondja apjának a fiús dolgot. Most is itt van nálunk a srác és hárman vagyunk lent a konyhában, mikor meghallom az ajtót és kedvesem hangját.

- Megjöttem. – szól be nekünk és a konyhába jön, ahol persze egybõl kiszúrja Alexet, aki egybõl elengedi Lucyt.

- Szia kicsim. Hamarabb jöttél. – mondom kicsit aggódva, mert nem éppen így akartuk neki bemutatni. Felállva sietek oda hozzá és adok egy finom csókot ajkaira, azonban érzem, hogy nem is figyel rám

- Sziasztok. – köszön nekünk, de nem veszi le a szemét Alexrõl. – hamarabb elengedett a fõnök, de úgy látom, hogy nem most vártatok. – jegyzi meg és ez cseppet sem tetszik. – Mióta megy ez a titkolózása hátam mögött errõl a fiúról? – kérdez rá arra amire nem akartam, hogy rákérdezzen.

- Lucas nem tudom mirõl beszélsz. – próbálom terelni a dolgokat, de a testbeszédem, és hogy zavarba jövök ilyenkor, mindig elárul.

- Kicsim még mindig nem tudsz jól hazudni. – simítja meg az arcom, én pedig lesütöm a szemem. – Csak egy idõpontot kérek. – szemeit ingáztatja Lucy és közöttem.

- Anya hagyd most már ideje megtudnia. – megfogja Alex kezét és átölelteti magát. Na ez az, amit a legrosszabbul tett Behunyva szemem teszem kezem Lucas mellkasára, hogy próbáljam nyugtatni. – 4 hete. – mondja ki Lucy õszintén és félve nyitom ki a szemeim. Lucason a döbbenetet látom.

- Egy hónapja hülyére vesztek. – állapítja meg. – Csodálatos karácsonyi ajándék köszönöm. – jegyzi meg harapósan és megfordulva megy inkább ki a konyhából fel a szobánkba, legalábbis gondolom oda.

A lányom felé fordulok kicsit rosszalló pillantással.

- Ezt azért finomabban is közölhetted volna édesapással. –Dorgálom meg, aki nem igazán érti meg azt, amit mondani akartam neki ezzel.

- Mégis hogy finomabban anya? –Kérdezi fennhangon és Alex vállaira teszi inkább a kezeit.

- Lucy, kicsikém ne kiabálj kérlek. –szól rá. –Igaza van anyudnak, nem így kellett volna. –áll a pártomra, aminek örülök.

- Mondjuk mondhattad volna úgy is, hogy apa kérlek, ne haragudj, hogy 4 hete titkolom elõtted, de féltem, hogy eltiltanál tõle. –mondom neki és keresztbe teszem a kezeimet. –Meg mi ez a hangnem kisasszony? –Kérdezek rá.

- De Anya! Te tudod a legjobban, hogy apának nem lehet finoman tálalni semmit!

- Fog vissza a hangod kisasszony, és igenis lehet! –Mondom csípõre kapva a kezemet.

Eléggé viharos veszekedésbe keveredem Lucyval és az a vége, hogy felküldöm a szobájába és Alex pedig haza megy inkább. Nem sikerült nyugtatnia rajta. Ilyenkor nem lehet. Nagyot sóhajtva megyek fel Lucas után és lassan megyek be a szobába.

- Kedvesem, itt vagy? –kérdezek rá lassan belépve és látom, tajtékzik.

- Mégis hogy hallgathattad el elõlem?! –kérdez rá a dolgokra, mérgesen néz rám. –Az én lányom is jogom lett volna tudni, hogy van egy fiúja!

- Lucas kérlek én is 2 hete tudtam meg, és megkért, hogy ne mondjam el, mert õ szeretné elmondani. –Mondom becsukva magam mögött az ajtót.

- És mégis mikor akartátok nekem elmondani? Nem mellesleg az anyja vagy miért nem tiltottad meg neki, hogy azzal a suhanccal járjon? –kérdez rá felemelve a hangját, de ezt már én se tudom tûrni.

- Igen az anyja vagyok és azért nem tiltottam meg, hogy járjanak, mert ha tiltjuk csak olajat öntünk a tûzre! Ha ezt a természetes dolgot megtiltjuk neki, akkor nem fog nekünk egyet se bemutatni, legalább az egyikünknek! A másik meg azért nem mondtam el, mert megkért és a szavamat adtam neki, hogy nem mondom el! –emelem fel én is a hangomat.

- Arin az égszerelmére akkor is csak 15 éves! –köti az ebet a karóhoz. –És ha lefekszik a sráccal és teherbe ejti, majd ott hagyja?

- Ennyire felelõtlennek nézel? Köszi szépen! Igen 15 éves és benne is tombolnak a hormonok! Nem mellesleg én is 15 évesen vesztettem el és itt vagyok! Melletted egy 4 éves kapcsolatban. –Mondom szemeibe nézve. –Nem fog lefeküdni vele, mert még nem akar! Okos és nem fogja magát odadobni akárkinek! Bízhatnál bennem annyira, hogy nem fogom olyanra buzdítani, hogy minden szembejövõ jött mentnek adja oda magát. Nem mellesleg beszélgettem a sráccal és elég normálisnak tûnik. –mondom veszekedve.

- Akkor is 2 hétig titkoltad elõlem! Elõlem, aki elõtt elvileg nincsenek titkaid! –Behunyva szemem veszek egy mély levegõt és felemelem a kezem.

- Jó, tudod mit? Tombold ki magad, de ha a fiúknak lehet barátnõjük, akkor Lucynak is lehet barátja! Attól, mert lány és nagy valószínûséggel nem fog tudni alakot váltani, attól még nem marad gyerek, és neki is van igénye arra, hogy fiúja legyen. Nem mellesleg ha jól emlékszem valamelyik nap te köszönted meg nekem, hogy kifinomult hölgyet neveltem belõle! Akkor most miért nem bízol meg bennem?!

- Mert én vagyok az apja, és titkoltátok elõttem! Úgy kellett ezt megtudnom, hogy korábban jöttem haza a munkából!- folytatja a kiabálást én meg kezdek kiborulni teljesen. Szemeimbe könnycseppek gyûlnek és kezdenek el gyöngyözõdni.

- Ma akarta neked bemutatni Alexet! Csak nem akartuk, hogy így tudd meg! –Kiabálok rá teli torokból és az ágyra ülve le erednek el a könnyeim. Eltakarom az arcom, hogy ne lássa, de hüppögésem halja. –Miért? Miért nem bízol abba, hogy meg tudom ítélni a dolgokat? –Kérdezem, miközben hangom rekedtes lesz a gombóctól. –Ugyan ez lesz, ha egy közös gyerekünk születik és lány lesz? Hogy ha 15 éves lesz akkor kalitkába akarod majd zárni, mert félted? Nem lehet a gyerekeket mindentõl megóvni, hiába is szeretnénk! Azt hiszed én nem féltem a csalódástól? Azt hiszed én nem féltem Scottot, Matt-et és Lucyt attól, hogy csalódni fognak? Dehogynem, de nem lehet mindentõl megvédeni õket! Az életnek vannak bizonyos szakaszai, amin át kell esniük. –Mondom hüppögve. – Pont ezért nem akarta Lucy elmondani neked eddig, mert félt, hogy így fogsz reagálni, hogy el akarod majd tiltani tõle. Én is féltem! Hiába nem én szültem õket! Úgy szeretem õket, mintha a sajátjaim lennének. –Mondom és szipogni is elkezdek. –Nah szép… egy perce se, hogy kiabáltam veled, és mérges voltam, most meg itt sírok, mint egy óvodás kislány… - motyogom szememet törölgetve. –Ha már most ilyen hangulatingadozásom van, mi lesz velem a 6. hónaptól? –Kérdezem meg hangosan magamtól és egy zsebkendõt veszek el az éjjeli szekrényrõl és fújom ki az orromat.

- Kicsim kellj fel. – szólongatnak, amire hirtelen ébredek fel.

- Ááááá! – egy kisebb sikollyal ébredek meg és riadtan nézek fel Lucasra, majd körbe a szobába. Szemeimbe szöknek a könnyek. – Annyira szörnyû volt. – mondom sírós hangon és Lucas szorosan ölel magához. Teljesen karjaiba bújok. Évek óta nem éreztem magam ennyire védtelennek, és egyben meg is nyugtat, hogy õ itt van mellettem.

- Minden rendben van. Itt vagy velünk és a gyerekek is jól vannak. – mondja nekem.

- Mi lesz, ha õket is elviszik úgy, mint engem? – kérdezem aggódva.

- Bezártam minden ajtót, meg a gyerekek alszanak, de várj egy kicsit. – mondja kedvesen, majd úgy áll fel mellõle. Nem akarom, hogy itt hagyjon, így megfogom a karját.

- Ne hagyj itt kérlek. – kérlelem, és nem akarom elengedni. Kedvesen mosolyodik el és homlokomra csókol.

- Egy perc és itt vagyok újra. – mondja kedvesen és csak nagy nehezen engedem el kedvesem karját és õ ki is megy a szobából. Felhúzva térdeim ölelem ét és legszívesebben összetörném a gipszemet, mert ha nem lennék sérült ez nem történt volna meg.

Nem sokáig van távol és a gyerekekkel tér vissza a szobába.

- Megjött a felmentõ sereg. – szól kedvesen, és a gyerekek egyszerre rohannak oda hozzám és ölelnek át.

- Felkeltett titeket apukátok? – kérdezem kedvesen. de nagyon jól esik, hogy itt vannak körülöttem.

- Igen, de azért, hogy veled aludhassunk.

- Itt fognak aludni mindannyian melletted. – mondja mosolyogva kedvesem, de nem tudom, így hogy fogunk mindannyian elférni.

- Biztos, hogy szeretnétek itt aludni? – kérdezem meg mosolyogva boldogan a gyerekektõl.

- Igen biztos. – válaszolja Matt, és a gyerekek be is fekszenek az ágyba mellém, és ekkor már tisztán látszik, hogy Lucas nem fér mellénk.

- Te hol fogsz aludni? – érdeklõdök kedvesemtõl, de csak oda sétál hozzánk és a fejemra kapok tõle puszit.

- Most csak pihenj. Nem foglak itt hagyni titeket. Itt leszek. – mondja nekem, de ez így koránt se lesz jó. A földön fog aludni. – Most kérlek ne ezzel foglalkozz. Itt vannak a kicsik pihenjetek. – kér meg, de csak nehezen megyek bele. Végül elfekszem és a gyerekeket magamhoz ölelve hunyom be szemem és alszom el mosolyogva. Jó, hogy biztonságban tudom õket magam mellett.

~*~

Nyugodtan alszom át az éjszakát így most már és lassan nyitogatom a szemeim mikor lUcas hangjára leszek figyelmes.

- Jó reggelt álomszuszékok? – jegyzi meg mosolyogva.

- Szia apa. – köszönnek a gyerekek apjuknak.

- Szia Lucas. – köszönök még kicsit kómásan elmosolyodva. – Tudtál aludni? – kérdezem meg aggódva.

- Persze. Aludtam egy keveset. – idesétál az ágyhoz mellém és finoman simítja meg arcom és puszit is kapok, ami nagyon jól esik, majd Mattre néz.. – Nos fiam akkor felkészültél egy kis kirándulásra? – érdeklõdik kedvesem, mert megbeszélték, hogy elmennek nõvérem sírjához.

- Apa nem mehetünk most el. – mondja apjának, amin kicsit meglepõdök. Lassan felülök, és úgy nézek Mattre.

- De hisz te mondtad, hogy szeretnél menni. – mondja neki kedvesem, én pedig csendben hallgatom beszélgetésüket, ahogy Lucy és Scott is.

- Tudom, de nem hagyhatom itt anyut, amikor vigyáznom kell rá és meg kell védenem. Így itthon maradok anyával és vigyázok rá. – hosszan nézek rá és amit mond az annyira jól esik, hogy az hihetetlen, de talán a legjobban az esik jól, hogy anyának hív. Elfogadott, így nem hagyhatom cserben. Mindhármukat egyszerre ölelem magamhoz és feje búbjára adok egy finom puszit.

- Mit szólnál Matt, ha mindannyian elmennénk anyukád sírjához. –Kérdem tõle halkan, hogy csak õ halja, de megrázza a fejét.

- Nem, most veled akarok lenni anya. –mondja határozottan és jól esik, amit mond. Újra puszit adok neki, most az arcára.

- Szeretlek fiam. –motyogom és Lucyra és Scottra nézek. –Titeket is nagyon szeretlek. –Mondom nekik és annyira jó, hogy itt vannak velem. Mind hárman átölelik a nyakam körbe véve és én is ölelem õket már amennyire lehet a 11 éves gyerekeket. Egyik kezemmel engedem el a gyerekeket csak és Lucast os oda húzom magunkhoz és így a család együtt öleli meg egymást.

Pár percig biztos így maradunk és lassan Lucas töri meg a csendet.

- Kész a reggeli, menjetek öltözzetek fel és reggelizzünk meg. –Mondja kedvesen a gyerekeknek, akik nehezen de elengednek és mennek a szobáikba. Lucassal kettesben maradunk.

- Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha én vinném el Leona sírjához Mattet. –mondom kedvesemre nézve. –Én is már egy hónapja nem voltam kint nála a temetõben. –mondom ki az igazat ajkamba harapva.

- Kicsim ez jó ötlet lenne, de Matt, most nem hiszem, hogy ki akarna menni a lakásból, de kérdezd meg tõle. –mondja megsimítva az arcom és finom csókot kapok tõle ami nagyon jól esik. –De öltözz fel te is.

- Jó megkérdezem. –mosolyodok el haloványan és bólintok. Kikellve az ágyból lépek a szekrényhez és veszek elõ egy ruhát. –Lucas… holnap már vége a párosodási idõszaknak. –gondolkodom el kicsit. –Ilyenkor már görcsölni szoktam, de ez most elmaradt legalábbis eddig. –Mondom el õszintén, majd felé fordulok. –Ha állapotos leszek, szerinted a gyerekek hogy fogadnák a kistesót? –kérdem érdeklõdve finoman ajkamba harapva.

- Állapotos vagy anya? –hallom meg Lucy hangját az ajtóból. Oda kapom a tekintetem és kedvesen elmosolyodom.

- Még ez egyáltalán nem biztos kicsikém. –Mondom ránézve. –Tudod mit meséltem errõl. –hívom fel a figyelmét.

- Igen, emlékszem anya, de te terhes vagy aputól? –Teszi fel újra a kérdést.

- Még nem tudom biztosan, kérlek, ezt ne mond el a fiúknak. –Kérem meg, amire bólint és elmosolyodik.

- Én örülnék egy kistesónak. –mondja mosolyogva, majd sarkon fordulva rohan le a konyhába. Mosolyogva nézek utána, majd kedvesemre.

- Azt hiszem túl hangos voltam. –jövök kicsit zavarba, és oldalra pillantok. –Te… örülnél egy közös babának? –kérdem nagyot nyelve érdeklõdve.

- Tudtam, hogy itt van Arin és õt akartam megtalálni. – köti az ebet a karóhoz, de látom szerelmemen, hogy mindjárt neki ugrik, ami viszont ha jogos is, nem éppen lenne jó dolog.

- Takarodjál már ki, majd kimegy, ha beszélni akar veled. – elkezdi kifelé lökdösni és mikor kiérnek a konyhából felkapom a pólót, ami szerencsére takar. A bugyimat a kukába dobom, hisz annak már hasznát nem veszem.

- Hé vegyél vissza. – ugat vissza, amit még é is hallok. Koránt se tesz vele jót.

- Az én házam, úgyhogy takarodj. – arra érek oda, hogy szerelmem az orra elõtt csapja be az ajtót. – Vannak még ilyen pofátlan munkatársaid? – fordul felém és még most is ingerülten beszél még hozzám is, koránt se fogom eltûrni ezt.

- Most miért velem vitatkozol? Én nem tehetek róla. – mondom neki, nagyon kicsit felemelve a hangom, amire nagyot sóhajt.

- Jó ne haragudj. Igazad van. Te nem tehetsz róla. – mondja nekem szemeimbe nézve és oda lép hozzám. Átölel és ajkaimra kapok egy rövid csókot. – Öltözz fel, addig én is összekészülõdök és elmegyek dolgozni. – mondja nekem, pedig jó lett volna kicsit kettesben lenni, fõleg… hogy mindig meg zavarnak minket.

- Rendben, de vigyázz magadra. – simítom meg mellkasát, bár nem szívesen engedem el.

- Vigyázok, de te is magadra. Ha bármi van hívj. – kér meg én pedig bólintok, majd elengedve megyek fel a hálóba és kiszedve a bõröndbõl a ruháimat öltözök fel. Végül elköszönök kedvesemtõl, de ismét rám tör az álmosság így a hálószobába dõlök le aludni kicsit, hogy ne legyek fáradt és nyúzott mire a gyerekek és Lucas haza ér.

Ám eléggé éber alvó vagyok, fõleg ha egyedül alszom. A földszinten motoszkálásra leszek figyelmes, így ki kellve az ágyból nézek az órára. Korai, hogy bárki is haza jöjjön. A gipszelt kezemet felkötöm a nyakamba, veszem magamhoz a telefont. Meg tudom épp magam védeni, de a katanámat nem hoztam el ide, mert nem akarom a gyerekek közelébe tartani azt a veszélyes fegyvert.

Ahogy leérek, egy farkast pillantok meg és megrémülve sietek vissza fel a hálóba, hogy a telefonomat elérjem, ám a farkas is észrevett. Épp, hogy beérek a hálóba és sikerül az orrára rácsapnom azt, így van annyi idõm, hogy magamhoz vegyem a készüléket. Lucast hívom fel és mire felveszi, bár nem sok idõ, már be is jutott a hálóba, persze emberi alakban. Legnagyobb meglepetésemre a kollegám ami eléggé lesokkol.

Karon ragad, ejtem el a telefonom és csak kiáltani tudok.

- Segítség! – kiabálom el magam hangosan, de nem ereszti a karomat. Rálép a telefonomra és teljesen lesokkol, hogy a kollegám az.

- Ne kiabálj nem jön segítség. –morranja rám dühösen. –Miért õt választottad helyettem! Hiszen én mind végig melletted voltam Arin! Hogy tehetted ezt velem? Egy 3 gyerekes apát? Te ribanc! –vágja a fejemhez, de még átváltozni se tudok, hogy megvédjem magam, mert a gipsz megakadályozza ezt. Hiába váltanék alakot, nem tudnék még a lábamra állni.

Nem sokáig tudunk dulakodni, mert segítsége érkezik és lefognak és elkezdenek taszigálni, viszont nem sokáig, csak míg a erdõ határához érünk. Ott viszont mikor Ray farkas alakot ölt, a hátára pakolnak, és szorosan mellette futnak, ha leugranék vagy bármit próbálnék tenni azonnal elkaphassanak. Nem kicsit vagyok lesokkolódva és megrémülve, és nem tudok semmit se tenni, hiszen még alakot se válthatok, hogy legalább harcolni tudjak ellenük, nah meg a szavam is köt, hogy nem harcolok.

A határnál azonban Finnék egy csapata járõrözik épp az útjukba, így kénytelenek harcba keveredni. Ray lerak a hátáról mert egyre több ellenséges farkas jön és annyi jelenlétem van csak, hogy a bokrokig elmásszak és össze kuporodva próbálom túlélni a dolgokat. Félek és nem tudom mit tegyek. Elõjönnek a régi emlékek is, mikor meghurcolt a klánom és azt pont így tették, mikor nem tudtam alakot váltani, mert elõtte eltörték a karomat.

Nem régóta kucorgok a bokrok alatt mikor érintést érzek egy hideg orrot. Megrémülve kapom rá tekintetem, de a pumát veszem észre és kedvesem édes átható, aggódó ám határozott tekintetét. Ahogy felfedezem õ az, azonnal átölelem remegve. Próbálok kikerülni a sokk hatása alól, de még nem megy. Lefekszik mellém, és tudom, hogy azt szeretné, ha a hátára másznék így meg is teszem. Felállva fut el onnan messzire velem, de még mindig remegek.

Egy ideig fut velem az erdõbe és egy idõ után mikor megáll, finoman tesz le a földre és nagyokat nyelve tartom a könnyeim vissza. Emberi alakot ölt és én egybõl karjaiba borulok.

- Kicsim itt vagyok minden rendben van most már. – ölel meg szorosan és csak a karjai között tudok némiképp visszatérni a sokkból.

- El akart vinni. El akart szakítani tõletek, hogy megszerezze a területet. – mondom neki próbálva vissza tartani a könnyeim, de még mindig félek. Ez nem történt volna meg, ha nincs rajtam a gipsz.

- Nem fog elvinni. A nyugatiak rád is figyelnek, meg a keletiekre. – mondja nekem, majd léptekre leszek figyelmes és össze rezzenve félve pillantok annak irányába. Mikor Finnt fedezem fel, megkönnyebbülök. – Sikerült elkergetni õket? – kérdezi meg, amikor leül velünk szembe.

- Igen. – feleli egy bólintás kíséretében.

- Figyeljetek rájuk jobban. Mert szerintem fognak még próbálkozni. – mondja Finn-nek, szinte utasításszerûen.

- Már az egész klán tud rólatok, úgyhogy ne aggódj. Meg védünk titeket, hiszen a testvérem vagy. – elmosolyodik, majd megsimítja a fejét szerelmem.

- Ezt hogy érted? – kapom fel a fejem a testvér megnevezésre és nem kicsit ijedek meg, hogy Lucas is közéjük tartozik, és a nyugatiak küldték, hogy magába bolondítson, mert tudták, hogy a nõvérem a felesége volt és ismerem. Benne megbíznék, és most félek, hogy igazuk volt és csak a területem miatt küldték ide.

- Az én klánomat még nagyon régen meggyilkolták és csak én maradtam belõle, de Finn apja rám talált és örökbe fogadott, de tiszteletben tartja, hogy nem szeretnék hozzájuk tartozni, hanem a volt klánomhoz, amelyiket kipusztították, de most már te és a gyerekek vagytok a saját klánom, akikre vigyáznom kell. – mondja kedvesen, és arra, hogy nem abba a klánba tartozik, hanem a sajátjába és hogy csak nevelték már megnyugtat és elkergetem a buta gondolataimat. – Finn-nel viszont együtt nõttünk fel. Igaz, hogy vérszerinti rokonság nincs közöttünk, de mindig számíthattam rá, mint egy jó bátyra. – magyarázza el nekem, és így már teljesen meg értem a dolgokat. Akkor végtére is, ha nem is teljesen, de némiképp oda tartozik, viszont akkor nem küldhették õk.

- Értem. –mondom halkan és épp kezemmel szorosan kapaszkodom bele kedvesem pólójába és arcom szinte mellkasának fúrom.

- Mi történt kicsim? Hogy tudott elhozni? –kérdezi meg érdeklõdve, mert azért nah nem úgy ismert meg, hogy védtelen vagyok.

- Ne… nem is tudom… olyan gyorsan történt minden és… elõtte aludtam. Zajokra lettem figyelmes odalentrõl és az órára nézve láttam, hogy még nagyon korai van, ahhoz, hogy haza érjenek a gyerekek. A katanám a kunyhómba hagytam, mert nem akartam, hogy a gyerekek megtalálják és baleset legyen belõle. –mondom rekedtes hangon, mert még mindig gombóc van a torkomba. –Megijedtem és lesokkolt az, hogy Ray… a kollegám a keleti klánhoz tartozó egyik farkas. –mondom ajkamba harapva. –én… én megijedtem, hogy nem látlak többet titeket, és alakot se tudtam váltani. Ha alakot váltottam volna se tudtam volna harcolni… - motyogom könnyeimmel küszködve. Iszonyatosan rossz belátnom, hogy ismét védtelen lettem.

- Csss… nincs semmi baj kicsim. Nem fogjuk hagyni, hogy elvigyenek tõlem és a gyerekektõl. Meg foglak védeni. –mondja nyugtatólag nekem, bár így hogy tudja mi történt szerintem õ is nyugodtabb.

- Félek, hogy a gyerekek lesznek most már a célpontjaik. –nyöszörgöm, és csak még inkább bújok Lucashoz. –Menjünk haza, kérlek. –mondom neki halkan, amire feláll és segít fel állni. Elköszönünk Finntõl, aki elmegy az erdõt körbe szaglászni, mi pedig haza sétálunk Lucassal, de végig szorosan kapaszkodom belé és bújok.

- Nem fogom hagyni, hogy a gyerekeinket elvigyék. Finnék is segítenek és megvédelek titeket. –mondja nekem az úton hazafelé már.

Mire haza érünk a gyerekek már otthon vannak és mind hárman aggódva ülnek kint a teraszon, de a legjobban Matt arcán látom az aggodalmat és mikor meglátnak minket rohannak oda hozzánk. Matt szorosan megölel.

- Hol voltatok? –kérdi sírva, ahogy ölel. Elengedem Lucast és lehajolva Matthez ölelem meg. Biztos látták a dulakodás nyomait és a széttört telefonomat.

- Nincs semmi baj Matt itt vagyok én… én nem hagylak el titeket. –mondom, és a szívem facsarodik össze, hogy megijesztettem õket is.

- Jól van anya, csak pihenésre van szüksége. –Szólal meg kedvesem megsimítva a gyerekek fejét.

- Láttuk a dulakodások nyomait és anyu széttört telefonját mégis mi történt? –kérdi Scott aggódva.

- Ezt majd oda bent megbeszéljük, de anyának pihennie kell. –mondja ismét és beterel mindenkit a lakásba. Engem felvezet a hálószobánkba és az ágyba fektet be és igaza van aludnom kell. Homlokomra ad egy finom puszit és úgy meg le a gyerekekhez beszélni velük.

- Tényleg ide fogsz költözni? – a hangjára leszünk figyelmesek, amire elenged szerelmem és én is õt. Együtt nézünk Mattre.

- Igen. Ugye, hogy milyen csodálatos lesz? – kérdezi meg tõle mosolyogva és boldogan.

- Akkor minket le fogsz adni nevelõszülõkhöz, hogy vele lehess? – hangjában hallom a kétségbe esetséget és teljesen ledöbbenek, hogy ilyen eszébe jut. Lucas azonnal felpattan és odamenve öleli meg.

- Szó sincs róla. Ti most már örökre velem maradtok. Nem fogtok sehova menni. Vigyázni fogok rátok minden erõmmel. – igyekszik megnyugtatni, de ezt én se tudom szó nélkül hagyni.

- Így van Matt. Vigyázni fogunk és nem is engedném apukátoknak, hogy elengedjen benneteket, mert miattatok költözök ide. – mondom neki õszintén, mert nem akarom, hogy a nõvérem gyerekeit egy vadidegen nõ nevelje, fõleg nem úgy, hogy ebbõl a mondatból azt szûröm le, na meg a hallottakból, hogy nem volt jó ott nekik.

- Akkor most már téged kell anyának hívni? – kérdezi meg és hangjában hallom azt, hogy nem éppen örül neki és csak beletörõdik a dolgokba. A szívem kicsit facsarodik, de nem mutatom.

- Nem kell, ha nem szeretnél. – mondom neki õszintén. – De azt meg tudom neked ígérni, hogy mindig itt leszek, ha bármi kérdésed lenne hozzám.

- Jaj de jó itt lesz velünk anya. – kiáltja boldogan Lucy és Scott is és úgy rohannak és ugranak a nyakamba. Két oldalról ölelnek meg, amit viszonzok is. Mosolyogva adok egy-egy puszit az arcukra.

- Akkor hétvégén már nem megyünk el anya sírjához. – hallom amit Matt mond édesapjának, de nem szólok közbe hiszen ez rájuk tartozik.

- Figyelj Matt, ha én mondok valamit, az úgy is van érted? Ha azt mondom, hogy elmegyünk, akkor megtartom a szavamat és elmegyünk csak ketten. Te meg én. – mondja neki kedvesem. Feléjük pillantok, és most nem hallom, amit Matt mond, csak látom, hogy Lucas ki megy vele. Aggódom, hogy valami baj történt és esetleg matt nem szeretné még, ha ide költöznék.

Egy kicsit még Lucyval és Scottal vagyok, de aggódom, így felállva megyek ki utánuk a kertbe.

- Minden rendben? – kérdem érdeklõdõn aggódón.

- Igen csak egy kicsit beszélgetünk. – mikor mondja Lucas, hogy minden rendben hagyom õket beszélgetni és én is bólintok kicsimnek. Visszamegyek a másik két gyerekhez, akikkel neki látunk a vacsora elkészítésének, mert lassan fekvés idõ.

Hagyom, hogy Lucas Mattre koncentráljon és vele foglalkozzon, így a vacsora után én Lucyt és Scottot fektetem le. Puszit adva nekik hagyom õket a szobájukba és a hálóba bemenve rakom le az ágyról a bõröndöm és készítem elõ az alváshoz. Jó lesz Lucas mellett aludni, és kívánom is kedvesemet, de aggódom, hogy korai az ide költözés.

Az ágyra ülök le, mikor Lucas is megérkezik. Tanácstalanul nézek szemeibe, kétkedve a döntésemben.

- Korai igaz? –kérdezem meg, miközben õ odajön és ad egy csókot ajkaimra.

- Kicsit sem korai. – mondja komolyan. – Matt csak azért ilyen, mert fél, hogyha nagyon megkedvel téged és anyának hívna, akkor elveszítene téged. Nagyon szeret, csak tudni kell Mattrõl, hogy amikor a nevelõ szüleinél volt akkor is eléggé anyás volt és még mindig és csak többet csalódni nem akar. – Magyarázza el nekem a dolgokat, amit meg is értek, de én nem fogom õket elhagyni, ezért sem fogok többet harcolni. – De itt fogsz maradni velünk. – fektet el az ágyon. Azonnal felé mászik, majd csókokkal kezdi el halmozni érzékeny pontjaimat, még inkább felhergelvén engem. – De a ruháidat kifogjuk pakolni én meg csinálni fogok neki helyet, hogy betudd pakolni mindet egytõl egyig. – csókolgat tovább és lassan elkezd kihámozni a ruhámból. Teljesen megõrjít, és csókjai nyomán fel-felszusszanok. Nem tudok neki ellenállni. Õ és a szívem is arra késztet, hódoljak be neki és ezt is teszem. Ki vagyok én, hogy ellenálljak az ösztön szavának. A felsõm húzza fel mikor kopogást hallunk. Lucas gyorsan másik le rólam én pedig felsõm húzom le. Felülve nézek az ajtó irányába.

Matt jön be az engedély után álmosan szemét dörgölve.

- Mi a baj kicsim. – kérdezi meg kedvesem.

- Aludhatnék most veletek? – kérdezi meg aranyosan a maciját ölelve. Nem bírok neki ellenállni, egyszerûen kiált az anyai szeretetért.

- Persze gyere csak. – hívom be és ahogy oda ér finoman fektetem be az ágyba kettõnk közé.

Külön. külön megyünk egy gyorsan fürdeni és érzem Lucason, hogy mennyire vágyakozik, hogy kettesben legyünk, de ezzel nincs egyedül, viszont a gyerekek az elsõk és ezzel õ is így van szerencsére. Lucas megy másodjára fürdeni és addigra én már Mattel az ágyban fekszem. Megkérdezte tõlem, nem baj-e, ha hozzám bújik, én meg örömmel fogadtam közelségét így magamhoz ölelve fekszem, õ pedig úgy kapaszkodik belém, mint a kis majmok az anyjukba. Így alszunk el hárman az ágyban.

Az éjszaka folyamán alig tudtam aludni, mert Matt minden apró rezzenésére felébredtem. Reggel is egybõl pattannak ki a szemeim, mikor ébredezni kezd. Kinyitva szemem látom Lucas viszont még úgy alszik, mint a bunda. Mattel csendben kelek ki az ágyból és kómásan megyek le a konyhába vele. Nem sokára Kócosan Lucy és Scott is megérkezik. Péntek lévén tudom, hogy ma délelõtt egyedül leszek itthon, mivel Lucasnak munka a gyerekeknek pedig iskola. Odateszek magamnak egy kávét fõzni, mert eléggé álmos vagyok még. Közben a reggelit is el kezdem csinálni a gyerekeknek és Lucasnak. Pirított húskockás hagymás rántottát készítek, mert nincs komolyabb ételre erõm. Matt veszi észre rajtam a dolgokat, bár igyekszem leplezni.

- Nem tudtál miattam aludni Arin? –kérdi kicsit elszégyellve magát. Feléfordulva kedvesen mosolyodom el.

- De tudtam aludni Matt. Nincs semmi baj. –mondom kedvesen és oda menve adok arcára puszit.

- Biztos? –kérdi félénken.

- Igen kicsim biztos. –Adok neki még egy puszit. –Menjetek, öltözzetek fel mindjárt kész a reggeli, de csendben apátokat ne ébresszétek még fel. –intem õket óvatosságra és így csendben fel is mennek öltözni, én pedig befejezem a reggelit.

Nem sokáig maradok egyedül Lucy rohan le fésûvel a kezébe mosolyogva kedvesen. Épp elkészül az étel így elzárom.

- Anya! Anya! Kérlek, fésüld ki a hajam! –mondja nekem vidám hangon és a kezembe nyomja a fésût és megfordul. Leülök a székbe és úgy fésülöm ki a haját finoman és óvatosan, vigyázva, hogy az ne szálljon semerre. Mikor kész vagyok, felküldöm apjához, hogy finoman ébressze fel. Addig én megterítek.

A gyerekek apjukkal jönnek le reggelizni és mosolyogva nézek rájuk.

- Jó reggelt kedvesem. Gyertek reggelizni. –mondom és leülünk enni, majd a gyerekeket elengedjük az iskolába. Mint ha mindig is így éltünk volna. A gyerekek, legalábbis Scott és Lucy teljesen úgy viselkedik, de Matt is kezd szerintem megenyhülni, de szeretettel kell hozzáfordulni és odafigyelni rá. Lucas kísérte ki õket a kapuig én a konyhába maradtam eltakarítani a reggeli maradványait.

Nagyot ásítok pont, mikor szerelmem hátulról átölel, és szinte azonnal fojtom vissza. Nyakamra kapok érzéki csókot.

- Nem tudtál aludni kicsim? –kérdi õ is, mert azért igen csak látszik rajtam, hogy nem sokat aludtam.

- Matt nagyon sokat mocorog. –mondom, és felé fordulva ölelem meg a nyakát egyik kezemmel, míg másikat vállára rakom pihentetni, mert a gipsz még rajta, bár már nem érzem, hogy el lenne törve.

- Nem tudom én nem vettem észre. –jegyzi meg szerelmem és megsimítja gyengéden az ajkaim. –hol is tartottunk az este, mikor megzavartak minket? –kérdi elvigyorodva és nyakam kezdi el csókolgatni, ami nagyon jól esik. Behunyva szemem szusszanok fel. Finoman simítja meg oldalam. Kezei lefele vándorolnak egészen combomra a pólója aljáig és alányúlva simít vissza fel, felhevítve ezzel teljesen.

- Én viszont igen. –nyögök fel nyakamra érkezett harapása nyomán és melleim teljesen megfeszülnek. Nagyot nyelek és úgy próbálok eszemnél maradni. –Nehm… nehm kell menned dolgozni? –kérdem akadozva, ugyanis alig bírok magammal, hogy ne szedjem szét azonnal. Épp kezemmel bele is kapaszkodok vállába kicsit megkarmolva bõrét.

- És így hagyjalak itthon? –kérdi búgó hangon. –Nem mellesleg este is megzavartak. –Harap ismét a nyakamba. –Õrülten kívánlak. –Nem tudok neki ellenállni. Testem megadja magát neki és ismét vállába kapaszkodok. A pultnak szorít és annyira hihetetlen, de élvezem, ahogy birtokol. Ahogy centirõl centire birtokba veszi a testem és magáévá tesz.

- Én is kívánlak szerelmem. –Szusszanom fülébe és neki se kell több. Azonnal felkap és a pultra ültet fel ami mögöttem van és vadul csókolni kezd, amit viszonzok bele nyögve a csókba, ugyanis a póló alatt kezdi mellemet cirógatni masszírozni. Leveszi rólam a pólóját miközben elszakadunk a csókból egy pillanatra, majd ismét ajkaimra tapasztja övéit követelõzõn csókolva. Teljesen felhergel. Orromon kapkodom a levegõt, már amennyire tudom.

A bugyimtól viszont már nincs türelme finoman megszabadulni, így azt letépi rólam egy könnye mozdulattal. Egy vad, állatiasan szenvedélyes szeretkezést nyomunk le a konyhába és cseppet sincs ellenemre. Legfeljebb, majd míg dolgozik és a gyerekek nem jönnek haza, alszom egy nagyot. Úgy is beteg szabin vagyok a karommal. Élvezem minden egyes érintését és egymást hergelve feszítjük még tovább a húrt. Egyszerre röppenünk fel az élvezetek hullámainak hátára és nem akarunk lejönni, ám mégis lerángatnak minket.

- Hát ti mégis mit csináltok? –hallom meg kollégám hangját a konyhánkba, bár nem tudom, hogy került ide. Szinte kapkodva szakad el tõlem szerelmem és tágra nyílt szemekkel nézek rá.

- Mi mit csinálunk? –kérdem zaklatottan. –Te mit keresel itt? Hogy kerültél be ide?! Kiengedett be? –vonom kérdõre, de úgy látszik inkább féltékenység van rajta, mint szégyenlõség.

- Hozzád jöttem Arin és legalább ötször csengettem mire beengedtem magam. –mondja ránk nézve én meg a pólóval takarom magam amennyire tudom. Kicsim feje meg nem kicsit dagad.

- Tudod, hogy nem tudom megtenni, azt, amit kérsz tõlem. – mondom még mindig könnyeimmel küszködve. – Fürödjünk meg és aludjunk, mert eléggé fáradt vagyok, meg holnap mennem kell dolgozni. – mondom, Lucas pedig nagyot sóhajt. Végül lefürdünk és az ágyba befeküdve, most nem bújok oda, bár nem tudom mi ütött belém. Bánt az, amit mondott. Finoman ölel át hátulról és most így alszunk el.

Másnap reggel puszival válunk el, de most többre nem telik tõlem. Elmegyek dolgozni és lucas is meg munkába.

A nap úgy telik, hogy nem is beszélünk Lucassal, de most jó kicsit külön lenni, mert gondolkodnom kell és a munka is eléggé elhalmoz, amit csak hosszas idõ alatt tudok megcsinálni, mivel a jobb kezem gipszelve van. Persze kérdik, hogy mi történt, de egyszerûen elintézem, hogy elestem és eltört a karom. Ezt furcsállják, mert ennyire könnyen sose törik csontom, de most nem fogok nekik beszámolni a dolgokról.

Már egy ideje dolgozok, és 10 fele jár az idõ, amikor telefonom érkezik. Felvéve a gyerekek osztályfõnöke az, hogy Lucynak gondja akadt, így csapot-papot ott hagyva rohanok be a suliba, ahol szembesülök vele, hogy bizony a kislány nagylány lett és meg jött az elsõ havija. Kikérem az iskolából, és együtt töltjük a nap hátra lévõ idejét, de elfelejtem idõben felhívni Lucast. Sokat beszélgetünk és Lucy megkér, hogy had aludjon nálam, mert nincs kedve haza menni nélkülem, de én ma este inkább itt szeretnék lenni az erdõben. A beszélgetések során rá kellett ébrednem, hogy Lucynak és valószínû a fiúknak is nagy szükségük van rám, hiszen kell nekik egy anya, még ha Matt nem is így érzi még. Olyan délután négy fele hívom fel Lucast.

- Szia Arin. – köszön bele a telefonba.

- Szia. Csak azért hívlak, hogy ne aggódj Lucy miatt. – kezdek bele a történtekbe, de nem igazán hagyom szóhoz jutni. – Itt van nálam és estére itt is marad, majd elviszem a suliba meg minden, de van pár dolog, amit kettõnknek kell megbeszélnünk. – mondom egybe az egészet, mert nem akarom, hogy most ebbe beleszóljon, mert én nekem gondolkodnom kell és lehiggadnom, na meg Lucynak is jót tesz, ha az elsõ napon, mikor vérzik nincs otthon.

- Rendben. – egyezik bele, egy szóhaj után. Érzem hangján, nem szívesen teszi. – Jól vagytok azért? – érdeklõdik.

- Igen Lucy jól van, csak beszélgetünk, és én is meg vagyok. – mondom magabiztosan, bár a végét inkább csak hozzá teszem. – Majd beszélünk, de most megyek vissza Lucy-hez. – köszönök el tõle, és lerakva a telefont lépek vissza Lucyhoz.

- Mit mondott apu? –kérdi kicsit félve.

- Nyugi kicsim, nincs semmi baj, beleegyezett, hogy itt aludj. –mondom kedvesen és leülünk megírni a leckét és tartunk egy csajos délutánt, aminek láthatóan nagyon örül és nagyon hálás.

Megbeszélünk minden olyan dolgot, amit tudnia kell és hát igen arról is szó esik. A nemi vonzalomról. Tartok neki egy „teljes” felvilágosítást, amikor ilyenkor azt kell, és látom sokkal könnyebb neki így a dolog.

Este viszont nem megyek el a szokásos járõrözésemre, mert Luy mellett a helyem. Mikor elaludt én csak óvatosan mászom ki mellõle és a teraszra kimenve gondolkodok el. Az egyik kollegám jön ki hozzám és kérdezi meg, hogy ki ez a kislány és tõszavakban mondom el neki, hogy a barátom lánya. Szerencsére nem faggat, és végül távozik, aminek nagyon örülök. Hosszasan gondolkodom el a történteken.

Végül arra a következtetésre jutok, hogy engedek Lucas kérésének, hogy nem fogok harcolni. Igaza van. A gyerekeknek és neki is szükségük van rám épségben és sajnos be kell látnom, hogy félvér és nõ vagyok. Nem érek fel egy tisztavérû alakváltó erejéhez.

Másnap reggel elviszem Lucyt az iskolába, de elkerülöm Lucast, mert a srácok már bent vannak, mikor mi is megérkezünk. Köszönök a gyerekeknek és visszamegyek dolgozni, és a karom miatt kiírnak betegszabira, így szépen kapok egy jó unalmas napot. Még több idõt az õrlõdésre. A fakunyhóba összepakolva azt a kevés ruhámat ami van egy bõrönddel megyek a gyerekekért és onnan haza.

Otthon várjuk haza kedvesemet. A bõröndömet beraktam a hálóba, bár még nem pakoltam ki, mert még Lucas véleménye és engedélye is kell, na meg a gyerekeké, hogy ide költözzek, de már minden holmim itt van hozzá.

Megcsináljuk a gyerekekkel a házit a konyhába, mivel õk ebédeltek a suliba, így majd csak vacsorát akarok csinálni. Nem volt sok feladatuk, így most mindenki a szobájába ment fel pihenni én pedig a nappaliban várom haza Lucast.

Nem telik bele sok idõbe hallom, hogy nyílik az ajtó. Hallom a gyors cipõ és kabát ledobást és a sietõs lépteket a konyhába, majd be hozzám a nappalaiba. Felállva fordulok felé kedvesen elmosolyodva.

- Szia. – köszön nekem, és kedvesen mosolygok. – Kerestelek a bódédnál. – mondja el nekem és kicsit meglep, bár hamar végig gondolom és hát én is ezt tettem, csak nem mentem el a munkahelyére.

- Szia szerelmem. –köszönök neki elmosolyodva kedvesen és oda megyek hozzá. Mellkasára simítva kezeim bújok oda hozzá. –Én itthon vártalak. –mondom szemeibe nézve kedvesen elmosolyodva, majd mellkasára nézek. –Lucas, kérlek bocsáss meg amiért bután viselkedtem. –Mondom nagyot sóhajtva. Lucas pedig szinte azonnal kap az alkalmon, hogy elõtte állok és hozzá simulok, mert szorosan átölel és kicsit lehajolva száját nyomja vállaimhoz. Kicsit meglepõdöm és elkerekednek a szemeim.

- Arin! Én sajnálom, hogy hülyének neveztem az erdõt. –mondja és ajkamba harapok. ~Ezen marta végig magát?~ fordul meg a fejemben.

- Lucas! Én kérek bocsánatot… - mondom és mellkasának döntöm a fejemet. Jó a karjaiban lenni. –Lucas én kérek bocsánatot, mert felkaptam ezen a vizet. Igazad van, hogy meg szeretnél védeni, hiszen fontos vagyok neked és a gyerekeknek is szüksége van rám. –mondom és finoman kapaszkodom bele a felsõjébe.

- Igen fontos vagy nekem, de akkor se akarlak korlátozni vagy, hogy úgy érezd gyenge vagy. –mondja és felnézve rá nyomom ujjam ajkaira.

- Nem fejeztem be. Kérlek hallgass végig. –Mondom szemeibe nézve komolyan mégis bíztató mosollyal, amire bólint. –Nem érzem úgy, hogy korlátoznál, vagy, hogy gyengének titulálsz. Mindenkinek meg van a maga korlátja, amit akármennyire is szeretne, nem léphet át. Az én korlátom már elértem. Nem leszek erõsebb. Neked és a gyerekeknek is szükségetek van rám élve épségben és egészségesen, nem pedig törött karral, lábbal, vagy épp a temetõben… - mondom, és látom Lucas arcát eltorzulni, de újra megsimítom mellkasát nyugtatólag. Látom, mondana is erre valamit, de nem hagyom, mert folytatom. –Nem fogok harcolni, mert nem lehetek önzõ. Azért esett rosszul, amit mondtál, mert nekem eddig csak magamra kellett vigyáznom és odafigyelnem, de a tegnapi nap Lucyval felnyitotta a szemem. –mondom szemeibe nézve. – Szeretlek Lucas és te sokkal többet jelentesz nekem, mint a harc vagy a terület.

- Én is szeretlek Arin és köszönöm, de én se fogok harcolni. Megkértem nevelõ apám, hogy küldjön állandó járõröket az erdõbe és védjék meg az erdõt és téged is. Nem akarom, hogy bajod essen, vagy úgy érezd, elveszíthetsz. Én sem fogok harcolni. –mondja szemeimbe nézve, én pedig teljesen meglepõdöm ezen.

- Ez… hogy is fog megvalósulni? –kérdezem és megrázom a fejem. –Nem nem érdekel. Nem az én dolgom, mivel társadnak választottál és én is téged, így én már a te klánodhoz tartozom és te vagy a klán vezér. –Mondom megsimítva az arcát. – Mást is szeretnék neked elmondani. –mondom elmosolyodva, bár kicsit félek, mit fog szólni, hogy talán korainak fogja érezni.

- Ugye nem történt semmi baj, míg Lucy ott volt nálad? –kérdi egybõl aggódón. –Amúgy is mi történt, hogy lucy veled akart lenni? –kérdi és inkább leülök vele a kanapéra.

- Lucy nõvé cseperedett és az iskolából hívtak fel, hogy menjek már érte mert gond van. Elõször én is megijedtem, de csak a havija jött meg elõször. –Mondom el neki az igazat. –Ez nõi dolog és tudom milyen rossz ezt egy apával megbeszélni, szóval ezért nem jöttünk haza. –Mondom szemeibe nézve és remélem, észreveszi, hogy mennyiszer is említettem, hogy itthon, haza, otthon.

- Ohh értem. –mondja és megvakarja a tarkóját. –hát ebben tényleg rád volt szüksége. –mondja, és látom kicsit megkönnyebbül. –De mit is akartál elmondani? –kérdez rá és reményteli mosoly jelenik meg az arcomon.

- Mivel tegnap mondtad, hogy ez az otthonom. Ma. míg nem mentem el a gyerekekhez, a fa kunyhómból összepakoltam a ruháimat, és elhoztam ide, hogy ide költözzek most már hozzátok. –Mondom el szemeibe nézve. – A bõröndöm az összes cuccommal a hálószobába van az ágyon, még nem pakoltam ki, hogy ha te esetleg még nem szeretnéd, hogy ide költözzek, akkor könnyedén vissza tudjak cuccolni. Na meg míg gipsz van a kezemen beteg szabadságra írtak ki. –Mondom mélyen a szemeibe nézve reménykedve, hogy nem fogom ezzel kiakasztani.