Karakter: Mori Daisuke (kitalált)
Megjegyzés: Yukiko Kitana-nak
Lefékezek a kicsit már rozzant kerítés-kapu előtt. Ahogy leállítom a dübörögve bugyborékoló V8-ast, rám szakad a csönd, csak az enyhe szél susogása hallatszik. Nem tetszik ez nekem, minden valamire való, „B”-kategóriás akció moziban ez az esztelen nagy öldöklés előszele szokott lenni. És arra most nem annyira vágyok. Főleg azért nem, mert nem lelőni akarom a delikvenseket, hanem elbeszélgetni velük. Igaz, hogy ez gyakran ugyanazzal az eredménnyel zárul, mintha lelőném őket, mert vagy az intenzíven kötnek ki, vagy a hullaházban. De most jó lenne, ha életben maradnának, mert nem nagyon van más nyomom. Az már biztos, hogy nagyon csúnya business-t sikerült megszagolnom, tizennégy-tizennyolc közötti lányokat adnak-vesznek szex-rabszolgának, és ezeknek a csókáknak itt valami közük van hozzá, vagy legalábbis egyik-másiknak. Mindenképpen fel akarom göngyölíteni az ügyet, minél hamarabb!
Leszállok a trike-ról, nyitott dzsekimen keresztül jólesően borzongatja meztelen bőrömet a hűs tavaszi szellő. Legendás machóként most sem viselek a dzseki alatt semmit, bárki szabadon megcsodálhatja kidolgozott testemet. Megigazítom a pisztolyokat, magamhoz veszek pár plusz tárat, és elindulok befelé. A kapu tárva-nyitva, semmi sem állja utamat. A gyártelep egy vegyipari üzem volt egykor, de a tulajdonosok bebukták a boltot, valamikor a hetvenes években. Utána még eladták a céget, történtek próbálkozások a talpra állítására, de sikertelenül, végül a nyolcvanas évek közepén végleg bezárták. Azóta itt áll, Tokyo-tól keletre, harminc kilométerre. Ideális rejtekhely egy bűnbanda számára.
Az informátorom szerint ez a banda csak szállítóként vesz részt az ügyletekben. Ők juttatják el a lányokat a fejvadászoktól a megrendelőkig. Eléggé közel vagyok a megoldáshoz, mert ha itt most ki tudom szedni belőlük, hogy kik a fejvadászok, és kik a megrendelők, akkor a teljes szál a kezemben van, és lesittelhetem őket. Már csak egy tettenérés kell majd, egy átadás, amikor a megrendelő átveszi a kiszemelt lányt.
Nagyjából itt tartok az elmélkedésemben, amikor felugat egy géppisztoly. Basszus, ezeknek komoly játékszerük van! – fut át az agyamon, miközben relfex-szerűen vetődök be a mellettem lévő csarnok ajtaján. Mázlim van, hogy a rozsdás zsanér nem bírja rohamomat, egyszerűen beszakad, és én bezuhanok az épületbe. Az eredeti technológiai berendezések még most is itt vannak, a csarnok tele van rakva általam ismeretlen céllal készült gépezetekkel, és csővezetékekkel. Mindegy is, hogy mire való, a lényeg, hogy jó sok fedezéket adnak! – villan át az agyamon, és már ugrok is fel, hogy a gépészet közé vessem magam. Gyorsan elrongyolok az épület oldala irányába, hogy másik kijáratot keressek magamnak, de alig két-három perc után rájövök, hogy ugyan szerencsém volt, mert az az egy ajtó kirohadt, de ez egyben pech is, mert a többi viszont keményen tart, és le is van zárva. Remek! – fújok egyet – Akkor csak ott törhetek ki, ahol bejöttem!
Közben már hallom a támadók zajait, szerintem legalább négyen vannak. Keresek egy pontot, ahol megbújhatok, de láthatom is őket, ahogy bejönnek, hogy felmérhessem, kikkel állok szemben. Nem is kell sokáig várnom rájuk, és már óvatoskodnak is befelé a madárkák. Nem kispályás fiúkák, kommandós szerkóban nyomják az ipart, csak a lőhatlan mellény hiányzik róluk. Basszus! Ezek hatan vannak!!! – számolom meg a befelé sorjázó rosszfiúkat – Hát, elleszek velük egy darabig, mire mindet levadászom! Muszáj lesz átmenni gerillába! Lejjebb mászok, és nekilátok becserkészni a szétszóródva, minden egyes kis zugot átvizsgáló gengszterózókat. Egyetlen lehetőségem, ha egyenként, halkan harcképtelenné teszem őket, majd pedig angolosan távozok. Aztán majd némi erősítéssel visszatérek, később.
Ebben a szellemben helyezkedek, olyan halkan, puhán lépdelek, mint egy macska, nesztelenül. Sikerül észrevétlenül az egyik háta mögé kerülnöm, majd mielőtt bármit tehetne, elkapom a fejét, hátulról, kezem a száján, és egy gyors mozdulattal kitöröm a nyakát, majd az elernyedő testet halkan lefektetem a földre. Már csak öt.
Idegölő, ötperces macska-egér játékkal leküzdök még kettőt, majd a következő nyomába indulok. Lassan becserkészem, sikerül neki is mögé kerülnöm. Előlépek fedezékemből, még egy lépés… és megcsikordul a talpam alatt egy lemez, ahogy megbillen! Ó, baszd meg! – gondolom lemondóan, majd, mint a villám, ütöm ki a fegyvert a pasas kezéből, aki a zajra persze megpördül. Próbálom kihasználni helyzeti előnyömet, hogy meglepem, és két gyors mozdulattal szegycsonton vágom, majd egy követhetetlenül gyors pörgő rúgással lerúgom a fejét. A kyokushinkai nem a finomságáról híres karate stílus. Szeretem, mert gyors, hatékony. És mert kölyök korom óta tanulom, így már két danos fekete öves mestere vagyok ennek a stílusnak.
Sajnos ezzel a zajjal felfedtem a helyzetemet a maradék kettő előtt, így persze heves embervadászat kerekedik. Ismét esztelen lövöldözésbe kezdünk, majd megpróbálok megint meglógni, és újra felépíteni a helyzeti előnyt, hogy meglephessem őket, de sajnos nem megy. Ráadásul jó lenne legalább egyet elfogni belőlük, szóval próbálom nem megölni őket. Sikerül egy picit meglógni előlük, felszaladok egy gyilokjáróra, nem jönnek utánam, mert látják, hogy odafent nem lesz fedezékem. Viszont arra nem számítanak, hogy amint felérek, nem futni fogok elfelé tőlük, hanem azzal a lendülettel átvetem magam a korláton, és az egyikük nyakába ugrok. Ezzel nagyon meglepem azt, amelyik megkap magára, de a másik sajnos megőrzi lélekjelenlétét, és felugat a géppisztoly a kezében. Érzem, hogy valami megüt, és abban a pillanatban borzalmas fájdalom hasít az oldalamba. Üvöltök, ahogy emberem nyakába zuhanok. Nem érek rá agonizálni, különben megölnek, úgyhogy próbálom a fájdalmat, amennyire lehet, kirekeszteni agyamból – persze, szinte lehetetlen – felugrok, és közelharcot kezdek a pasassal. Hál’ istennek a géppisztolyát elejtette, azt a következő mozdulattal messzire rúgom, becsúszik egy gépváz alá. Minden mozdulatra üvöltenem kellene, de csak összeszorított fogakkal próbálok talpon maradni, és a harcra koncentrálni. Hirtelen hátraugrok, és egy ushiro geri-vel kirúgom a másik kezéből is a fegyvert, még mielőtt eszébe jutna újra használni. Aztán komoly pofonpartiba kezdünk, és sajnos nem gyatrák a pasasok. Normál esetben leverném őket, mint vak a poharat, de így, hogy már meglőttek, méltó ellenféllé váltak. Követhetetlenül záporoznak az ütések, és rúgások, egy-kettőt bekapok, de én is osztom őket rendesen. Aztán egy rossz mozdulatukat – mellyel megzavarják egymást – kihasználva, az egyiket meg tudom rúgni, telibe, így az elterül a földön, s már csak egy marad. Nem vagyok biztos benne, hogy nem ájulok el előbb, minthogy ezt is leverném.
Nekem perceknek tűnik, ahogy püföljük egymást, próbálok kivárni, hogy hátha hibázik, és akkor beküldeni egy komolyabb rúgást. Hál’ istennek bejön a számításom. Egy idő után felbátorodik, és úgy gondolja, hogy ebben az állapotban már nem jelentek rá igazi veszélyt, ezért óvatlanná válik, védekezése megnyílik, én pedig csak erre várok. Az első alkalommal, amikor ez megtörténik egy ago jodan geri-vel rúgom ki az összes fogát, elölről. Már éppen le akarnék rogyni melléje, mikor zajt hallok a hátam mögül, mire villámgyorsan megfordulok.
Már csak annyi időm marad, hogy felső testem minden izmát pattanásig feszítsem, és imádkozzam, ahogy a vascső a bordáim közé száguld. Csúnya reccsenést hallok, sajnos közel sem olyat, amilyen esetleg egy vascsőtől származhatna, sokkal inkább valamelyik, vagy még inkább, több bordámtól.
Hátratántorodok, és egy pillanatra elsötétül előttem minden. Végül nem tudom, hogy sikerül talpon, és eszméletemnél maradnom, de a következő pillanatban nekiugrok a pasasnak. Ezzel meglephettem, mert elsőre sikerül kirúgnom a kezéből a csövet, ami a háta mögött ér valahol földet, majd sikerül egy mae geri-vel hasba rúgnom, amitől elterül a földön. De nem mozdulatlanul, hanem lendületét kihasználva csinál egy hátra bukfencet, így guggolásba érkezve, a vascső ismét elérhető közelségbe kerül neki, amit fel is kap. A kaszáló mozdulatot még áthidalom egy ugrással, de az utána következő söprő-rúgást már nem tudom kivédeni, így most én kerülök a földre, hanyatt. Mire felkelnék, már egy ugrással előttem terem, és a feje fölé emeli a vascsövet, amivel épp ledöfni készül, amikor lövés dörren, egy, kettő, három…
A pasas szemei lassan elüvegesednek, majd elejti a vascsövet, aztán lehanyatlik előttem. Mögüle egy ismerős arc bukkan fel, de honnan is ismerős? Áh, megvan! – csapok a homlokomra képzeletben – Yukiko Kitana, a gyilkosságiak üdvöskéje! Csak látásból ismerem, sosem beszéltem vele. Jól megszemlélem a lányt – Wow! Micsoda dögös csaj! Bár, az én ízlésemnek azért elég vékonyka, de nem rugdalnám ki az ágyamból!!!
Aztán persze azonnal rám szakad a mérhetetlen fájdalom, az oldalamban, és a bordáim közt, ahogy a korábbi adrenalin fröccs kiürül a szervezetemből, és végül csak elhaló hangon ennyit bírok kinyögni:
-A picsába, Yukiko! Jöhettél volna hamarabb is!!!
|
