|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Barack | 2013. 06. 19. 08:54:02 | #26210 |
 Karakter: Leonard F. Harrington
Megjegyzés: ~Macimnak~
Kérdő szemekkel nézek utána, hiszen nem értem, miért kellett így elrohannia, a fő kérdés mit tettem? Nagyon sok gondolat cikázik a fejemben róla, egy mégis szöget üt a fejembe, lehet azért rohant el, mert megcsókoltam? Kizárt… Biztosra veszem, hogy volt valakije, így ez nem érhette váratlanul. Basszus, be is fejezem a gondolkodást, mert ez jobban kimerít mint, a séta. A kisördög mégis ott bujkál bennem, hogy rákérdezzek, az lehet, hogy el fog küldeni a fenébe, muszáj megtudnom, hogy miért reagált így. A könyvtár ajtaját figyelem egy darabig, végül elmegyek és megkeresem Beth-et, akit a konyhán meg is találok, szerencsémre egyedül van, éppen krumplit pucol, gondolom valami fincsiség lesz belőle.
- Szia Beth. – szólok oda kedvesen.
- Szia Leonard, azaz Jó napot felség. – hajol meg előttem.
- Ugyan, ugyan, tudjuk, mind a ketten, hogy tegezhetsz, meg lám. – körbenézek. – Nincs itt senki. – Erre a kijelentésemre, bólint egyet és leteszi a kést.
- Kérsz valami harapnivalót, vagy sütit? – kérdezi.
- Egy süti jól esne. – Meg is nyalom a szám szélét.
Végig figyelem, minden egyes mozdulatát, valahova elcsámborog hátra, a legvégén egy tálca süteménnyel tér vissza. Melyeknek a tetején ott csücsül a cseresznye, fenséges tejszínhabbal körbedíszítve. Elveszek egyet, nyomban bele is harapok, olyan ízek világa tárul elém, amivel nem lehet betelni. Komolyan, ez sokkal jobb mint a sex. Na jó, annyira nem, de fenomenális. A szememet is behunyom, miközben ízlelgetem, a puha piskótát és a tölteléket, mely valószínű friss eperből készült.
- Ízlik? – Szerintem, logikus a válasz rá.
- Szerinted, úgy nézek ki, mint akinek nem ízlik? – kérdezem, miközben egy másikat tömök a számba.
- Nem. – megcsóválja a fejét.
- Annak viszont nem örülök, hogy az apámnak beköptél. – mondom komolyan.
- Sajnálom, csak aggódtam érted. – Hümmögök kicsit.
- Ne aggódj értem, ha kitudódik a viszonyunk, elküldenek innen, engem meg kitagadnak, hiányzik ez nekünk? – kérdezem.
- Nem. – Feleli, gyorsan közbevágok.
- Meg örülnék, ha nem beszélgetnél apámmal. – Eltolom magam a faltól, majd tálcával a kezemben elindulok.
Hülye liba ez a Beth, mégis, olyan vadmacska az ágyban, hogy egyből libabőrös leszek, ha arra gondolok mik történtek közöttünk. Nem! El kell felejtenem, nincs több érintkezés, nem is szabadott volna ebbe belemennem. Késő ezen bánkódnom, ami megtörtént megtörtént. Seira nagyon is tud apámra hatni, aki még örült is neki, hogy bevallottam, tetszik nekem. Nos nem tagadom, gyönyörű alakja van, mozgása kecses, a szemei lélegzetelállítóak, az ajka…. Hmm… Itt végignyalok ajkamon. Édes, mint ez a sütemény, nyomban bele is harapok. A tálca tartalma hamar elfogy, amit egy unott fintorral jelzek, leszopogatom az ujjaimról a krémet, mert isteni. Egy pár méter után eszembe jut, hogy ez Seira szobája és meg kellene néznem, hogy - hogy van. Nem lett e öngyilkos, vagy nem szökött e meg. Vállatvonva elvonulok saját rezidenciámba, ahol vár egy kellemes, meleg fürdő és a hatalmas ágyam. Amint leteszem a fejemet a párnára, nyomban el is alszom, reggelig fel sem kelek.
~*~
Olyan kilenc óra körül kelhetek fel, bár mindig elvesztem az időérzékemet, mégis furcsa, hogy nem kiabálnak velem, valami hiányzik. Amint kinyitom a szememet, hatalmas ásítások közepette felveszem a szokásos ruháimat, királyhoz méltó ing, és hosszú köpeny, mely a térdemet verdesi. Hozzá egy elegáns, kézzel hímzett nadrág. Lemegyek a földszintre és a szakácsnénike kérdezi, hogy nem láttam e Seirát, mert nem volt jelen a reggelinél. Fejcsóválva jelzem neki nem tudom, mégis egy újabb pont a kíváncsi listámra, hogy merre van. Felbattyogok az emeletre, összeszűkülnek szemeim, majd a hatalmas faajtóhoz lépkedek, ráteszem kezemet az acél kilincsre, veszek egy mély levegőt. Lenyomom, és kattan a zár, ki is nyílik, amin elmosolyodom, beljebb lépkedek. A szoba ízlésesen van berendezve, akár az a lakosztály, amit anyám készítetett nekem és leendő feleségemnek. Sokszor eltévedek arra, mert jó érzés körbenézni. Itt sivárabb a hangulat. Becsukom magam mögött az ajtót, majd az ágyhoz lépkedek, mert éppen rajta fejszik. Halk szuszogásból arra következtetek, hogy alszik, bezzeg ilyenkor milyen gyönyörű tud lenni. Éberen, meg egy hárpia. Melléfekszem, és kisimítok egy tincset, kicsit gyűrött arcából. Mozdulataimra meg se rezzen, nyugodtan alszik tovább, mintha itt se lennék, a kezét is megsimogatom és egy furcsa érzés kerít hatalmába, ami eddig soha. Egy puszit hintek kezére, majd figyelni kezdem.
- Seira, ideje lenne felkelni. – suttogom a fülébe és arra is hintek egy kis puszit. – Seira, reggel van. – búgom mély hangon, erre elkezd ébredezni, amin elmosolyodom.
Amint megpillant, szinte kiugrik az ágyból, én meg értetlenül figyelem, mégis nevetnem kell rajta, mert vicces ez a látvány.
- Mi olyan fene vicces? – kérdezi morogva.
- Még sosem reagált így rám senki. – Fintorogni kezd.
- Mennyi az idő? – Ha jól emlékszem…
- Olyan tíz óra körül lehet. – csúnyán nézek magam elé.
- Tíz óra?! – Mint akit megcsípett a cecelégy, felkapja a botját és szalad is, engem egyedül hagyva a szobájába.
A hasam korgása űz ki a szobából egyenesen a konyhába, ahol friss péksütemény illata tölti be a levegőt. Amint leülök a helyemre Beth megjelenik egy nagy tálcával, amin nyálcsorgató finomságok vannak. Az egyik töltöttet felveszem a kezembe, beleharapok, aminek mennyei íze van. Szépen lassan elfogyasztom a reggelimet, várok egy kicsit, míg ülepszik, aztán kimegyek a gyakorló térre a mesteremhez. Aki örömmel üdvözöl, meg se várja, hogy levegyem a kabátomat meg az ingemet, már csapkod a botjával, amit utálok. Megfordulok és hárítanom kell, mert nem szeretnék egy monoklit a fejem tetejére. Nagyon kimerítő edzésprogramot választott nekem, minden lelkierőmet kihasználva, sajnos nem tudom őt legyőzni. Még jót is nevet rajtam, természetesen azt is hozzáfűzi a kritikákhoz, hogy Seirától kérjek tanácsot, mert ő is tudna nekem tanítani egy két trükköt. Mérgesen hagyom ott, felcsörtetek a szobámba, közben folyik rólam a víz, amint belépek, megpillantom Beth-et, kezében egy törölközővel, amin elmosolyodom.
- Gondoltam készítek neked egy fürdőt. – mondja kedvesen, ahogy közelebb megyek hozzá, megcsókolom.
- Büdös vagy. – Jegyzi meg és betol a fürdőbe, ahová utánam jön.
- Fürdesz velem? – akaratlanul ejtem ki ezt a szót, pedig nem is szeretném, hogy velem fürödjön, hiszen egy cseléd.
- Persze. – Már vetkőzik is, gyönyörű testétől, teljesen lángra kapok.
Amint beül velem szembe, hozzám bújik, amit nem tudok mire vélni.
Beszappanozza a kezét és elkezd mosdatni, először mellkasomat puszilgatja, majd mossa le, nagyon jólesik. Minden egyes porcikámat végigmossa, még ilyenben sem volt részem, mégis most távolinak érzem. Nem hiányzik az ő közelsége. Nem szeretem, nem szeretném, hogy a közelembe legyen. Fújok egyet, amit nem tud hova tenni, intek is neki, hogy most menjen, megtörölközik, majd felöltözve magamra hagy. Vissza veszem az ingemet és az öltönyömet, vagy kabátomat, ki minek nevezi, lemegyek a konyhába, mert rettenetesen éhes vagyok. Legnagyobb sajnálatomra, Seira elkap a folyosón és bependerít a könyvtárba, amit nem tudok mire vélni. Karba font kézzel áll előttem, amit nem tudok mire vélni. Gyónnom kéne, vagy felköszöntenem születésnapja alkalmából?
- Felséged hogy hazudhatott ekkorát?! – Fakad ki. - Csoda, hogy nem szakadt ránk a mennyezet! – Én inkább most csodálkozom, hogy nem szakad ránk, ugyanis úgy kiabál velem.
- Apám egészen megnyugodott tőle. – Vonok vállat.
- Attól nyugodott meg, hogy elmagyaráztam neki nem akarok uralkodni. – Sóhajtok egyet.
- Minden esetre maradjunk a tegeződésnél megőrizve a látszatot. – Úgy tűnik elgurul a gyógyszere, mert fél kézzel felhúz magához és gyilkos tekintete láttán, azért megijeszt.
- Most jól figyelj minden szavamra. Én nem egy butácska szobalány vagyok, akit néhány mézes-mázos szóval és szenvedélyesebb csókkal az ágyadba csábíthatsz. Velem senki, jól jegyezd meg senki – nyom meg minden egyes szót. - sem szórakozhat. Ellenkező esetben a haragommal kell szembenézned, és jobb, ha tudod engem nem érdemes dühíteni. – Teljesen lesokkolt most, tény megijedtem tőle, mert így még sohasem beszélt velem, inkább kiabált.
Elenged és az asztalhoz sétál, felvesz egy író tollat, felém fordul, majd nekitámaszkodik. - A tegeződés ellen semmi kifogásom, de nem azért, hogy fenntartsam azt az idézőjeles látszatot. Így sokkal könnyebb lesz a dolgom, hogy nem kell udvariaskodnom. A tegnapi nap folyamán azt a feladatot kaptuk, hogy nézzük át a könyvtárat. Boszorkányokkal kapcsolatos könyveket kell keresnünk. – Mi ez a többes szám? Nem fogom itt tölteni a napomat, mert holmi ócska feladatot kapott. - Igen, neked is segítened kell. Össze leszel zárva velem. Ráadásul edzenem is kell téged, tehát a nap majdnem huszonnégy órájában a nyakadon fogok lógni. Néhány hét, sőt lehet napok múlva a pokolba fogsz kívánni, mert tenni fogok róla, hogy erőd se legyen estére. – Ilyet nem mondhat nekem senki, ő itt egy betolakodó, akit apám befogadott. Most nálam is betelt a pohár.
- Tudod te kivel beszélsz? - háborodom fel - Zafira trónörököse vagyok, velem nem beszélhet ilyen tiszteletlenül senki!
- Ezzel nem fogsz rám ijeszteni. – Vállat von, amire megfordulok és az ajtóhoz sietek.
- Ha kimész azon az ajtón dupla annyi időt fogsz tölteni a könyvtárban, és ugyan ez igaz az edzésre is. Szóval, ha nem akarsz, a jelenleginél jobban rontani a helyzeteden elengeded azt a kilincset. – Nem szerettem sosem a zsarolást.
Iszonyatos feszültség gyülemlik bennem, kíváncsi leszek, nálam mikor pattan el az a bizonyos cérna. Kifújom hangosan a levegőt, amikor elengedem a kilincset, megfordulva indulok felé.
Szerencsére nem veszi észre, hogy ott termek előtte, a kezemet úgy helyezem az asztalra, hogy véletlenül se tudjon elmenekülni tőlem.
- Ha harc, hát legyen harc. - morogom - Előbb-utóbb úgy is fejet hajtasz előttem. – suttogom.
- Ahhoz, hogy tiszteljelek előbb fel kell nőnöd. - Sejtettem, hogy is ezzel fog jönni, mindenki ezt mondja, kezd elegem lenni.
Most nem mondok neki semmit, érezze, hogy legyőzött, de fog ő még könyörögni nekem, akkor vissza fog nyalni az a bizonyos fagyi. Ellököm magam az asztaltól, a könyvespolchoz lépek, leveszek egy könyvet és olvasni kezdem. Aztán máris jön a rikácsolva az utasítása, hogy milyen könyveket nézzek át és azokat szedjem le. Természetesen csapkodni kezdek, mert nem tetszik, hogy folyamatosan utasítgat. Ahogy telik az idő, gyomrom egyre hangosabb korgásba kezd. Éhes vagyok. Bűnbánó képet vágva, felé fordulok, hiszen csak nem fog éheztetni. Szemeit kezdi el forgatni, gondolom nem tetszik neki, hát nekem se ez a helyzet, úgyhogy hozzon nekem tápot, mert anélkül hasznavehetetlen vagyok. Különben is, nekem ma edzésem volt, és pótolnom kell az energiámat.
- Mindjárt jövök. Folytasd a feladatod. - Szól vissza az ajtóból.
Végre egyedül vagyok, fejemet nyomban hátradöntöm, mert fáj minden végtagom, főleg a nyakam. Ismét létrára mászom és leveszek legalább három olyan könyvet, ami kellhet neki. Hamarosan megérkezik egy tálca finomsággal, a nyálam is kifolyik a számból, olyan jó illata van. Amint leteszi, egyből elkezdek enni és csillapítom az éhségemet, töltök egy kis gyümölcslevet, azt egy húzásra meg is iszom, ha rajtam múlna, az egészet meginnám, mivel nem vagyok egyedül, meg kell osztanom. Töltök neki is, majd odaviszem neki, aki gondolkodó arcát felém fordítja, egy pici mosollyal elveszi.
- Köszönöm. – Iszik bele, na most beleköphettem volna.
- Meddig maradunk idebent? – Kár volt, ezt megkérdeznem, mert biztosan estig.
- Még néhány órát. – Olyan mint egy rabszolgahajcsár.
- Nem tarthatnék egy kis szünetet? – tuti nem fogja megengedni - Csak egy órát, teljesen lefáradt az agyam. – kanapé felé néz.
- Jól van, csak egy órát. – Helyes válasz.
Nyomban odasietek a kényelmes monstrumhoz, ledőlök rá, amint leteszem a fejemet a párnára, szemeim is lecsukódnak és nyomban el is alszom. Sajnos nem, hogy jót álmodnék, inkább rémálom kezd gyötörni, arra se kelek fel, hogy forgolódom. Hirtelen egy hatalmas nagy durranást hallok, amitől egyből kipattannak a szemeim és a szívverésem is felgyorsul, csoda, hogy nem kapok infarktust, legnagyobb szerencsétlenségemre, a díszvázát is lelököm, ami apró darabokra törik.
- Ez a te hibád. – Jegyzem meg.
- Miért az enyém? – vonja fel szemöldökét. - Te lökted le. – Aha…
- De te ijesztettél meg. – Vágok vissza.
- A lényegen nem változtat. – összegyűri a zacskó maradványait. - Egyébként vacsora.
- Remek. - Nyújtózkodni kezdek, amitől egy két csontom megroppan.
Meglepődöm a pléden, úgy teszek, mint aki, ezt észre sem vette és félredobom, amint összeszedem magam lemegyünk vacsorázni. Amint leérünk, feltűnik, hogy mellém terítettek meg, ki fog mellém ülni? Csak nem Seira? Apámnak nagyon jó kedve van, lehet a tegnap miatt, amin nem csodálkoznék.
- Igen, büszke lehetsz magadra. - Hátba is vereget, ahelyett, hogy örülne, hogy kiváltságos helyzetbe fog kerülni emiatt.
Jót mosolygok magamban, hiszen apám úgy tűnik hajthatatlan lesz, az összeboronálásunkban, sőt azt is el tudom róla képzelni, hogy már rég összeadott minket és az unokáival játszik. Apám, minket méreget, jó lenne tudni, min jár az esze, mert vannak elvetemült ötletei, amiket nem szoktam tolerálni. Nagyon finom a vacsora, szakács nénink kitett magáért, majd meglepem valamivel, hogy érezze, fontos nekünk. Szinte, majdnem egyszerre fejezzük be az étkezést, elköszönünk, majd szépen elindulunk a hálókörletek felé.
- Reggel nyolcra legyél a könyvtárban. – szólal meg.
- Micsoda? Tudod, te az milyen korán van? – Nem fogok olyan korán felkelni az ő kedvéért. - Én olyankor még alszom! – jegyzem meg.
- Egy fenét van korán, teljesen emberi időben van, simán fel lehet kelni, hacsak az ember nem tölti ébren a fél éjszakáját. – mi közöd van, ahhoz, hogy én este mit csinálok… - Ne késs. – Elindul a saját szobája felé.
- Neked is jó éjszakát! - Üvöltök utána, mert annyi tisztelet lehetne benne, hogy „elköszön”. Mérgesen és puffogva vonulok el, levetkőzöm és egy szál pöcsben bújok, a pihe puha ágyamba.
~*~
Magam sem tudom, de valamiért nem alszom olyan mélyen, hallom, ahogy a bogarak zümmögnek, és a madarak csürpögnek, ami idegesítő egy idő után. A fejemre is teszem a párnámat, hogy végre csend legyen, így viszont nem kényelmes. Néha beleboxolok a párnába, csak, hogy kényelmesebb legyen, inkább kényelmetlenebb. Mélyeket sóhajtok, lassan a hasamra fordulok, majd kicsit oldalasan is, így megvan a tökéletes pozíció, már csak aludni kellene. Az a baj, hogy sokáig hagyott aludni Seira, és így már nem vagyok annyira fáradt. Mégis olyan nagyokat ásítozom, hogy be tudnám kapni az egész ágyat. Észre se veszem, de máris átlibbenek a holtponton és mélyen alszom. Reggel madárcsicsergésre kelek fel, mérgesen nézek a nyitott teraszt ajtóm felé.
- A francért csipogtok, valaki még aludna. – morogni kezdek.
Unottan rúgom le magamról a takarót, így semmi értelme az alvásnak, ha nem hagyják. Megdörzsölöm az arcomat, végül kómásan és pucéran sétálok a szekrényemhez, hogy kiválasszak, valami kényelmes ruha költeményt. Egyik sem felelt meg az elvárásaimnak, mégis kiveszek egyet, mert nem mehetek így le Seirához, bár kíváncsi lennék, hogy reagálna a megjelenésemre. Felveszek egy fehér inget, melynek felső két gombját nem gombolom be, hozzá egy illő sötét kék, arany szegéllyel díszített nadrágot veszek fel. Nem tudom mennyi lehet az idő, biztosan korán van még. Levonszolom magam a konyhába, ahol Beth és Jolanda a reggelivel foglalatoskodnak. Mivel még nincs semmi ehető, tükörtojást kapok, amit szeretek, ebből is egy tucatot meg tudnék enni, most beérem három darabbal. Leöblítem, frissen csavart narancslével, jól lakottnak érzem magam, felállok, majd visszateszem a széket a helyére.
- Van valami desszert Jolanda? – kérdezem kedvesen, mire ő csak mosolyogni kezd.
- Tudod, hogy neked mindig van. – Hátra sétál és kapok egy egész tálca süteményt, ami habos babos.
- Köszönöm. – odahajolok és adok neki egy puszit.
Imádom ez öreglányt, mindig a kedvemben jár, kicsi korom óta itt van velem, és nagyon finomak a főztjei. Emlékszem, mikor mesélte nekem, hogy olyan ételeket főzött anyámnak, amitől fia foganhat és lám itt vagyok. Tud valamit a nő. Tálcástul és süteményestül bemegyek a könyvtárba, felülök az asztalra és majszolom a sütiket. Azért hagyok ennek a hárpiának is, a végén még azt is megjegyzi, hogy sokat eszem. Amint bekapom az utolsó falatomat, megjelenik az ajtóban.
- Mi van veled, beteg vagy? – Kicsit sem kedves mit, ne mondjak.
- Neked is jó reggelt. – köszönök vicsorogva.
- Látom kialudtad magad. – Szemeimet forgatom, miközben leszállok az asztalról. – Ezek szerint, ha megerőlteted magad, időben meg tudsz jelenni. – Ha így folytatja megütöm.
- Egyél süteményt. – Igyekszem nem foglalkozni vele.
- Nem kérek. – Majd fogsz…
Felmászok a létrára és dobálni kezdem le azokat a könyveket, amikre úgy gondolom, hogy szükségesen, természetesen kevés ilyen van. Azokat is leveszem, amik megfognak elsőre, legalábbis a címük alapján. Volt olyan, amelyikről nem tudom eldönteni, azokhoz szépen leülök és olvasni kezdek. Eszembe jut az a bizonyos délután, vagy kora este, amikor megcsókoltam, mert valamit hazudnunk kellett apámnak.
- Te Seira, eszembe jutott valami. – Kezdek bele, be is csukom a könyvet.
- Micsoda? – kérdezi és a könyvet figyeli.
- Amíg a szigeten voltál, volt barátod? – kérdezek rá.
- Nem. – Hümmögök egyet.
- Még kalandod sem? – Finoman burkoltan, kérdezek rá, hogy szűz e még.
- Nem. – Amint kiejti ezt a szót, minden megvilágosodik előttem.
Akkor most már értem, miért rohant el a csókom után, mert én voltam az, aki ellopta az első csókját. Felemelem fejemet és mosolyogva figyelem a reakcióját, és a hatás sem marad el, ugyanis rémületet és ijedtséget fedezek fel szemeiben. Csak, hogy szítsam a tüzet, és revansot vegyek az a bizonyos ébresztő eset után, rá kell kérdeznem.
- Akkor te még… - Nem is engedi, hogy befejezzem a mondandómat.
- Ki ne mondd! – Teszi le a könyvet és mérgesen rám néz.
- Szűz vagy? – Ez a legkínosabb egy nő életében, amikor ezt kérdezik tőle.
- Meghalsz, szemét! – Ordítja el magát, azonnal átugrik az asztalon és felém rohan.
Ijedtemben, a kanapéval együtt hátradőlök, leverve az antik lámpát, futásnak eredek az asztalhoz. Szerencsémre nem kapott el, de nagyon mérgesen néz rám.
- Nincs mit azon szégyellned, hogy szűz vagy. – kérdezem szórakozottan.
- Fogd be a szád Leonard! – fenyegetőzni próbál.
- Miért? Tán nem mondhatok ilyet? – kérdezem mosolyogva.
- Nem, és megtiltom, hogy még egyszer kiejtsd ezt. – Emeli fel az ujját.
Arra viszont végképp nem számítok, hogy átmászik az asztalon és kergetni kezd körülötte, sokszor átbújok alatta, mert majdnem elkap a bestia.
- Ha kiejtem azt a szót, mi lesz? Megversz? – kérdezem nevetve.
- Igen meg, úgy, hogy azt egy életre megemlegeted. – Nevetek tovább.
- Hű de félek tőled. – mondanám komolyan, de elnevetem magam.
- Egyél egy kis süteményt. – Megfogok egyet és felé dobom, amit sajnos sikerül kikerülnie.
- Egyél te, inkább. – Megfog egyet, felém dobja és eltalál.
Gyorsan megfogok egyet, elhajítom, és egyenesen az arcán találom el, jót röhögök ez, mert ilyenben sincs az embernek miden nap része.
- Egyszer kerülj a kezeim közé Leonard. – mondja fenyegetően, miközben próbálja letörölni az arcáról a tejszínhabot.
Leszedem az arcomról és lenyalom, még így is nagyon finom íze.
Legnagyobb szerencsétlenségemre, nem figyelek oda és felém szalad, nem tudok elfutni előle, mert megragad az ingemnél fogva és nekidönt a hatalmas könyves polcnak. Eléggé nehéz könyvek potyognak odafentről a fejemre.
- Megmondtam, hogy fejezd be nem? – Üvölteni kezd.
- Nyugodj már meg. – fogom meg a kezét, erősen tol a könyvespolcnak.
- Mire volt ez jó, ha? – Nem értem, miért viselkedik így, lehet meg fog neki jönni, vagy a jó ég tudja. – Elárulnád? – Többször nekivág a polcnak, ennek köszönhetően, még több könyv esik le.
Az egyik könyv kinyílik pont a közepén és valami csillogó fényt veszünk észre, ekkor elenged és támadó állásba ál.
- Mi az? – kérdezem.
- Nem tudom, de ne menj a közelébe. – Megcsóválom a fejemet, kikerülöm és a könyvet felveszem és forgatni kezdem.
- Egyszer tennéd azt, amit mondok, te szerencsétlen. – Mordul rám.
- Hogy hívták Veille uralkodóját? – kérdezem tőle.
- Arden, miért? – lép mellém.
- Mert az ő neve áll itt. – Felé fordulok, nyomban kikapja a kezemből a könyvet, majd leül a kanapéra.
Hirtelen sápadt lesz, leülök mellé, a tekintetem a könyv és az arca között ingázik, amiben nagyon sok levél, mágia található.
|
| Barack | 2013. 05. 27. 17:02:40 | #25955 |
Karakter: Leonard F. Harrington
Megjegyzés: ~Shillamnak~
A szobámba beérve lerogyok az ágyra, mert apám szavai nagyon arcul csaptak, nem is sejtettem, hogy így vélekedik rólam miszerint már rég kitagadott volna. Szó szerint egy kívülállónak érzem magam ebben a családban. Az anyámat és a húgomat szeretem, egyedül apámmal nem tudok zöldágra vergődni, makacs mint az öszvér, és kiáll a maga igaza mellett. Hamarosan kopogtatnak az ajtómon és Beth jön be hozzám, aki bezárja az ajtót, majd az ölembe elhelyezkedik és csókolni kezd, ezt természetesen azonnal viszonozni kezdem. Úgy egymásba gabalyodtunk, hogy alig akartunk elválni egymástól, összesen két menetet bírtam vele, alapból tüzes a kislány, na de ennyire. Eddig a kis szende oldalát ismertem, mégis érzem, hogy szüksége van a testi kapcsolatra, ahogyan nekem is. Pár óra elteltével sietve pattan ki mellőlem, mert segítenie kell a konyhában, és le fogják szedni a fejét, ha most nem megy. Útjára engedem, a leányzót, még pihenek egy kicsit a hatalmas ágyamban, a kezemet fejem alá téve bámulom a plafont és apám szavai jönnek elő, amiket a konyhában mondott. Sokszor vágok fintorokat, mert nem tudok megbarátkozni azzal, hogy így viselkedik velem és ráadásul ezt Seiranak mondta el, nem nekem. Kiszállok az ágyból felöltözöm, és előveszem az egyik batyumat, abba beletömködök pár ruhadarabot, mert nem fogok itt maradni egy percig sem. Úgyis majd este fele indulok, addig meg nem érdekel senki, és semmit. Ebédelni sem megyek le, mert nincs étvágyam, apámat persze, hogy nem akarom látni. Egész délután a szökésemet tervezem a lepedőmet és a takaró huzatomat összekötözöm csomókra és kilógatom, hogy le tudjak mászni. Ám eszembe jut, hogy ezzel könnyen lebukok, így mindent visszateszek, amikor az erkélyre megyek, megpillantom a rózsalétrát, amin le tudok mászni, még szerencse, hogy ez itt van. Az este nagyon gyorsan eljön, megvárom, míg megkérdezik, hogy óhajtok e vacsorázni, egyből rávágom, hogy nem, kinyitom az ablakomat, felkapom a hátamra a táskámat, kimászom az erkélyen és óvatosan lemászom, amikor végre biztos talajt érek, futni kezdek, egészen az istállóig, ahol gyorsan felnyergelem kedvenc lovamat, azonnal útnak indulunk. Bemegyek az erdő legsűrűbb részére, egy forrásnál megállunk, megitatom lovamat, én is megtöltöm a tömlőmet, mert erre mindig szükségem lesz. Hamarosan patakopogásra leszek figyelmes, nyomban vágtázni kezdünk, sajnos a lovacskám kezd kifulladni, Seirát is megpillantom, amikor hátrafordulok, nem találom magam mögött így lassítok kicsit. Egy pillanat múlva elém ugrat, amitől megijedek, a lő felágaskodik, én meg a földön kötök ki, nem hagyom magamat, felállok és nyomban szaladni kezdek, sajnálatos módon a bokáim köré csavarodik valami, amitől szó szerint pofára esem. Amint megpillantom mi az, mérgesen nézek Seirara, majd indára. Felém sétál, végül le is guggol mellém.
- Hová készül Felséged? – mintha nem lenne egyértelmű.
- Már nem vagyok herceg. – Inkább mondom magamat parasztnak, mintsem hercegnek.
- Akkor, akár tegezhetlek is. – vállat von, én meg kérdőn nézek rá. – Elmagyarázod, hogy gondolod ezt?- Felejtsd el, hogy elmondom.
- Nem tartozom magyarázattal! – morogom – Főleg nem neked. – El is fordítom a fejemet.
- Persze, egy cselédnek hamarabb. – Sejtettem, hogy fel fogja hozni Elizabeth-et. – Még is mit akarsz kezdeni magaddal? Hogy fogod fenntartani magad? – Az nem a te dolgod lenne.
- Majd megoldom! – mondom morcosan.
- Értesz egyáltalán valamihez az uralkodáson kívül? – csöndben maradok – Tudod egyáltalán, milyen a munka? – egyedül a tücsökzenét lehet hallani, mert nem vagyok hajlandó válaszolni. – Azon elgondolkodtál, hogy a családod mit fog érezni, ha eltűnsz? Biztos vagyok benne…
- Senkinek sem fogok hiányozni! – Kezdek egyre mérgesebb lenni, és elkiáltom magam.
- Ez hülyeség. Például ott van édesanyád, vagy a húgod. Nem találkoztam még velük, de biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretnek téged. Az apád pedig belehalna… - pont az a vén marha?
- Pont ő az, akinek nincs rám szüksége! Te is hallhattad! – Nagyon ideges vagyok a jelen helyzet miatt.
- A szülők hajlamosak túlozni. – ja, ezt te honnan veszed?
- Ugyan honnan tudod? Nincs is családod. – Látom a szemén, hogy ezzel odacsaptam neki, amit megérdemel, mert azt hiszi, hogy ő itt a valaki.
Felsegít a földről, az indák lekerülnek a lábamról, amiket megmasszírozok, mert nagyon megszorítottak, egy fához tol, majd erőszakosan, de leültet a tövébe. Velem szembe helyet foglal, én meg értetlenül nézek rá, hogy most ezzel, mit akar. A Hold egyenesen a szemembe süt, Seira arcát, pedig nem is látom, mert elvakít a Hold fénye.
- Rendben van. Menj csak nyugodtan, nem akadályozlak meg benne. Ám hallani akarom, hogy miért hagyod cserben a néped. Tudni akarom az okát. – Nép, rájuk nem is gondoltam, egészen idáig.
Csönd telepszik ránk, hallani a lovak legelészését, a baglyok huhogását és a tücskök ciripelését, ami valljuk be, idegesítő. Nagy nehezen rendeződnek a gondolataim, úgy érzem, ki kell adnom, mert meg fogok bolondulni.
- Seira az a baj, hogy te ezt nem értheted meg. – kezdek bele mondókámba.
- Csak próbáld meg elmagyarázni, hátha megértem. – makacskodik itt nekem ez a nőszemély.
- Apámmal azután változott meg a viszonyom, miután megtett hivatalos király utódnak, onnantól kezdve undok velem. – mélyet sóhajtok. – Anyám is próbált beszélni vele, hogy fejezze be ezt a makacs melodrámáját, és csak folytatta, csak folytatta. Sokszor elszöktem már, egyedül anyám és a húgom miatt tértem vissza.
- Na és Beth? – kérdezi.
- Ő… nem is tudom, hozzá nem köt, semmilyen gyengéd érzelmi szál, csak a testi örömöket élvezzük. – Vonom meg vállamat.
- Ha, ne adj isten terhes lesz tőled, akkor mit csináltok? Apád, akkor véglegesen ki fog tagadni. – Bólintok.
- Ha mégis így alakulna, elküldeném a palotából messzire, és természetesen támogatnám mindenben, azt nem szeretném megtapasztalni, hogy ismét kitagad. – Nézek rá.
- Most, hogy döntesz? Visszajössz, vagy elmenekülsz, mint egy gyáva nyuszika? – Morgok kicsit, hogy így jellemez.
- Nem vagyok gyáva nyuszi. – mondom komolyan.
- Ha elmész, az leszel. – Látom, próbál észhez téríteni.
Felállok és mászkálni kezdek, közben az arcomat gyűrögetem, mert magam sem tudom mit tegyek, tanácstalan vagyok, az egy dolog, hogy Beth-nél csak testi kapcsolatom van és érzelem semmi, mégis Seira az aki tetszik, mint nő. Határozottsága nagyon is imponál nekem, ilyen nőt tudnék elképzelni magam mellé, ő mellett a minden napjaim nyugodtan telnének, sőt lehet még a családalapítást, is megkockáztatnám vele. Amíg ilyeneken elmélkedem, többször rápillantok, amint észreveszi, én nézek félre. Komolyan, úgy viselkedem, mint egy kis hülye kamasz, aki a harmadik lábával gondolkodik. Megcsóválom a fejemet, nagy nehezen odasétálok hozzá, ekkor feláll és engem figyel, amint rá pillantok, olyan szomorúan néz rám, hogy megsajnálom.
- Ne legyél szomorú. – mondom halkan, ő pedig csak néz, kinyújtom a kezemet és megcirógatom selymes bőrét.
- Nem vagyok, nos hogy döntöttél? – kérdezi, ekkor leeresztem a kezemet.
- Menjünk vissza, de csak miattad vagyok hajlandó visszamenni. – mondom komolyan.
- Ne miattam gyere, hanem a néped miatt. – megcsóválom a fejemet.
- Nem is miattuk. – a lovamhoz sétálok, aki még mindig legelészik.
Felülök rá, aki egyből izgatott lesz, Seira azonnal követ, néha olyan jó lenne tudni, hogy mi jár a fejében. Szépen lassan visszaügetünk a kastélyhoz, még pirkadat előtt, így senki sem tud arról, hogy elszöktem volna. Lovainkat letesszük, és sunnyogva visszalopódzunk, amikor beérünk a hatalmas nagy kapun, lépteket hallunk meg, Seira megfogja a kezemet és húzni kezd a könyvtárig.
- Hová viszel? – kérdezem halkan.
- Leonard?! – apám hangja dörren.
- Igen apám? – kérdezem és megállok.
- Hogy képzeled, hogy elhagyod a birtokot? – kérdezi mérgesen.
- Én nem… - gyorsan közbevág.
- Tudom, hogy elszöktél. – Úgy néz, mint aki főben járó bűnt követett el. – Elizabeth mindent elmondott. – Összefonja a karját a mellkasa előtt. – Hát sosem fogod végre komolyan venni a feladataidat? – kérdezi üvöltve, elindul felém, hogy felképeljen, éppen felkészülnék az ütésre, de Seira elém áll.
- Felség, Leonard miattam ment el. – Ezen még én is meglepődöm.
- Ez igaz Leonard? – kérdezi és csípőre teszi a kezét.
- Igen. – Bólintok.
- Mi volt az ok, amiért így tettél? – úgy látom valamit ki kell találnom.
- Mert… mert beleszerettem Seiraba. – felé fordulok és elmosolyodom.
Meglepetten néz engem, nekem meg döntenem kell, hiszen hangsúlyt kell adnom az imént elhangozott mondatnak. Közelebb lépek hozzá, arcán végigsimítok, majd közelebb hajolva ajkára csókot lehelek, nyelvemmel kicsit ösztönözni próbálom, ami sikerül is. Puha nyelvünk összeér, elkezdem szépen óvatosan masszírozni neki, ő sem rest és viszonozza.
- Fiatalok. – hallom meg apámat, aki magunkra hagy.
Annyira édes a csókja, hogy a külvilág teljesen megszűnik számomra, egyetlen mozdulat hoz vissza a valóságba, mégpedig a taszítása. Ugyanis ellök magától, a kezét az ajkához emeli és sietve elrohan.
Értetlenül állok a könyvtár előtt, magam sem tudom, mi baja lehet egy ártatlan csóktól.
|
| Barack | 2013. 05. 15. 18:33:36 | #25813 |
Karakter: Leonard F. Harrington
- Ki ez a lány? – Mesterem kezd el érdeklődni.
- Az udvari mágus vagyok. – Hozzám lép, a kezeit felém tartja és begyógyítja a mellkasomon tátongó sebet, megtapogatom, majd rá emelem tekintetem.
- Nem gondoltam volna, hogy a király boszorkányokat is alkalmaz. – Undorodva beszél Seiraval amit nem tűrök, ha ő a mágusunk ahogyan említette.
Fehér mágusunk egy könnyű mozdulattal a földre teperi a mesteremet és az arcába tolja a botja végét, amin jót mosolygok.
- Még egy ilyen sértés és nem állok jót magamért. – Sziszegi neki.
- Ügyes – jegyzi meg – kíváncsivá tettél. Mit tudsz még? – nagy szemekkel figyelem, hogy most mi lesz.
Nem hagyhatom, hogy ezek összecsapjanak, mert a végén meg fog valaki sérülni, ami kinek a bűne lesz? Hát az enyém. Most nem hiányzik, egy újabb veszekedés apámmal, így is zabos rám, a fene tudja miért. Seira két kezébe fogja a botját, én meg azonnal támadásba lendülök, hogy véget vessek ennek.
- Ebből elég! – Fordítom magam felé, sajnálatomra a mesterem felénk csap, engem hátra lök, hogy kivédje a támadást.
Magam sem tudom követni az eseményeket, mert nagyon gyorsak, csitt-csatt és a mesterem felém fordulva felém támad, meglepettségemtől hátra is esem, Seira azonnal előttem terem és úgy suhint egyet, hogy mesterem egy fának csapódik. Ülő pozícióba csúszik le a földre, lehet rajta látni, hogy kimerült. Felsegít ez a bolond nőszemély, azonnal odarohanok az ülő férfihoz, aki nincs eszméleténél. Sebeit begyógyítja, azon nyomban magához tér, pislogva néz körbe, végül Seirat figyeli mosolyogva.
- Felséged még mindig ugyan olyan lobbanékony. – Meglepve hallgatom a szavait.
- Az úr összetéveszt valakivel. – válaszolja felegyenesedve, felsegíti, én meg hülyén érzem magam, inkább fölöslegesnek.– Azt tanácsolom, pihenjen le egy kicsit. – Tanácsolja neki.
- Úgy lesz, Felség. – motyogja.
- Mint már említettem összekever valakivel. – Jobb lesz lelépni.
- Bizonyára. – Ingerülten meredek erre a nőszemélyre.
- Tudom, Felség. Sajnálom, elvesztettem a fejem. – Felemelem fejemet.
- Többet ne forduljon elő. – Elindulok befele, ám eszembe jut valami, így visszafordulok. – Egy pillanat! Azt mondtad, hogy udvari mágus? – kérdezem meg.
- Igen, azt, Felség. – Hát jó.
- Szóval a kisasszony itt marad a kastélyban. – Magam sem tudom, hogy szólítsam, inkább keverem.
- Felség, tisztelettel megkérem, döntse el, hogy most magáz vagy tegez. – Engem az jobban izgat, hogy mi lesz a feladata.
- Mi lesz a feladatod? – Térek a lényegre.
- Egyelőre még nem kaptam parancsot, Felség. - válaszolja – Vagy is pontosabban azt, hogy három nap alatt ismerjem meg a kastélyt. – Három nap alatt ez lehetetlenség. – Valami baj van, Felség? – veszek egy mély levegőt.
- Tudod te mekkora ez a kastély? – Fejcsóvát kapok csak. – Három nap alatt nem lehet kiismerni.
- Én azért megkísérlem. – kapok egy mosolyt.– Ha esetleg kapnék egy…
- Majd én megmutatom a fontosabb helyiségeket. – Gyorsan közbevágok.
- Köszönöm, de biztos vagyok benne, hogy egyéb fontosabb feladatai is lennének Felségednek. Nem hinném, hogy lenne ideje engem kísérgetni. – Unom már, hogy mindenki lekoptat.
- Melyikünk nőtt fel itt, te vagy én? – Már előre tudom mit fog válaszolni, mégis komoly arcot vágva várom a válaszát.
- Rendben van, ön győzött. – Sóhajt egyet.
- Egy óra múlva itt találkozunk. – Magára i hagyom, hadd gondolkozzon egy picit, nekem le kell zuhanyoznom, mert így nem vezethetem körbe, hogy oroszlán szagom van.
Sajnos apám is kéret magához, hogy megkérdezze, mi volt az incidens odakint, én meg elmagyarázom neki, hogy semmi. Természetesen az én fejemet veszi, egyszer tényleg bajom lesz. Éppen, hogy van időm egy kellemes zuhanyt venni, átmosom minden egyes porcikámat, ami zsibbad és fáj. Hajamat is megmosom, úgy rohanok ki fehér mágusunkhoz.
- Eltartott egy kicsit. – Látom rajta, hogy kérdőn vizslat, amiről nem tehetek.
Szó nélkül követ, ami jó jel, legalább érdekli mit szeretnék mondani neki, a lovardánkat mutatom meg, ahol megpillantom telivéremet és az ő lovát. Folytatom a hatalmas nagy kert bemutatását, sajnos a nap is lemegy, azonnal sötét lesz, ami jelzi, hogy holnap új dolgok történhetnek.
Bevezetem a főépületbe, ahol rábízom Seirat az egyik szobalányomra, aki megmutatja neki az északi szárnyban a legfontosabb szobákat. Nekem halaszthatatlan dolgom van…
Vacsoránál neki is jelen kell lennie, mert a király szolgálatában áll, megtudja, hogy az anyám és a húgom nem tartózkodnak itt, amin meglepődik.
A vacsora végeztével mindenki visszavonul még én is, valamiért kijön rajtam a kanosság, a kedvenc szobalányom bejön hozzám este, hogy összegyűrjük a lepedőt, valamiért nem rá vágyom, így csalódottan hagyja el a szobámat.
Reggel arra kelek, hogy az egyik lány bejön és elhúzza a függönyömet, azonnal szembevakít a nap. Kénytelen vagyok kikelni, sajnos álló bottal lépkedek ki a fürdőbe, valószínű, hogy észrevette a lány, mert gyorsan elfordult.
Felveszem a szokásos hercegi egyenruhámat, amit imádok, mert a legdrágább selyemből és kelméből készül, melyet aranyszegélyek díszítenek.
Szépen lassan elindulom Seira szobája felé, mert meg kell vele ismertetnem a palota minden egyes szobáját, vagy centiméterét, hogy a király ne találhasson rajta fogást. Bekopogok, azt látom, hogy a szolgálók ágyaznak és rendet tesznek.
- Seira hol van? – Fürdőből hallok hangokat így elindulok oda.
- A kisasszony még … - Amint belépek, megpillantom Seira gyönyörű testét, amitől eláll a lélegzetem. – …fürdik. – Bethnek már mindegy, hogy fejezte be a mondatot, engem csak ez a gyönyörűség érdekel.
Sikít egyet és takarja magát, pedig nem kellene.
- Kifelé! – kiálltja el magát, azonnal kimegyek a fürdőből és a szobából is.
Nekidőlök a falnak, és normalizáljam a légzésemet, meg a szívverésemet, amint lenyugodtam picit, azonnal kimegyek a kertbe, mert szükségem van egy kis friss levegőre.
Megállok a hatalmas címert formázó virágok előtt és a szememet lehunyva próbálom elfelejteni, vagy inkább felidézni Seirat.
– Felség… - Annyira kizártam a külvilágot magam körül, hogy amikor hozzám szólnak megijedek, lassan a hang irányába fordulok, szóra nyitnám a szám, de leintenek. – Felejtsük el, folytassuk inkább a kastély megismerését. – Megmutatom neki a könyvtárunkat, mely hatalmas, az irodámat, ahol néha lennem is kellene, báltermet, apám szobáját, ahonnan kormányozza az országot és még nagyon sok helyet. Ebéd közben is mesélem neki, hogy mikor melyik villával kell enni, szegénykém néha belezavarodik, amin néha elmosolyodom, mégis valamiért furcsán érzem magam, úgy érzem fölösleges vagyok ide, most, hogy itt a mágus. Ebéd után megmutatom, hogy a szolgálók merre laknak, mosodát a varrodát is megmutatom. Konyha mellett haladunk el, amiről lelkesen kezdek el mesélni,, amint megfordulok és nem találom magam mögött, beleszippantok a levegőbe, már tudom, hogy merre van. Berontok szakácsnő meghajol én meg biccentek és Seirat figyelem.
- Már azt hittem eltévedtél valahol! – Felhúzom a karjánál fogva. – Gyere még nem fejeztem be! – Ki is húzom azonnal, mert nincsen már sok.
- Köszönöm a süteményt! – Kiálltja el magát a szakácsnőnek.
Egy egész nap csak meséltem neki és beavattam minden rejtett titokba, mely e falak mögött vannak, csak remélni tudom, hogy nem adja tovább.
~
Másnap nem megyek be Seira szobájába, a folyosón megvárva egyből elmagyarázom neki, hogy most mutassa meg nekem a palotát, hiszen kíváncsi vagyok mi maradt meg a fejében. Nagyon ügyesen elmondott nekem mindent, így kap egy kis szabadidőt, néha unottan sétálok a folyosókon, a dolgozó szobámban sem nagyon érzem jól magam, mindig mehetnékem van. Apámat nagyívben elkerülöm, a végén még bele köt valamibe, ami nem tetszik neki. Végül el kell mennem apámhoz és meg kell vele beszélnem ezt a” három nap alatt ismerd meg a palotát” esetet. Valamiért nem figyelek rá, teljesen máshol járok, lehet már kellene egy futó kufirc, mert az eszemet valahol elhagytam Seira fürdőszobájában. Azóta nem tudok tisztán gondolkodni, pedig muszáj leszek, mert ha lankad a figyelmem, bajba fogok kerülni. Egyedül maradtam mint a kisujjam, drága máguska is eltűnt, én meg kereshetem. Múltkor láttam, hogy egy fát figyelt, lehet, hogy ott megtalálom. Azonnal kimegyek az udvarra, és kiabálni kezdem a nevét. Egy nagy puffanásra leszek figyelmes, amint elfordítom a fejemet megpillantom és elindulok felé.
- Végre megtaláltalak! – Megint fára mászott? Felhúzom szemöldökömet, ő csak vállat ránt.
- Mit tehetek önért, Felség? – kérdezi.
- Azt gondoltam, körbe lovagolhatnánk a kertet, hogy jobban megjegyezhesd a járást. – Jobbat nem tudok kitalálni, hogy a közelébe legyek.
- Rendben van. – Meglepődöm azon,hogy egyből elfogadja a felkérésemet.
A lovak nagyon élvezik a kis sétát, amikor beesteledik visszavisszük őket, egyből mehetünk is enni, a desszertek sütemények, melyek nagyon finomak, Seira két pofira zabálta, aminek örülök. A szemében különös csillogást vélek felfedezni, ami nem hagy nyugodni, este az ablaka alá settenkedem és várom, hogy előbújjon. Hamarosan megjelenik és ugyanaz a fa felé oson, amiről leugrott délután. Lassan követni kezdem, észreveszem, hogy kiugrik és egyből szaladni kezd az a bizonyos erdő felé, ahol a szülei sírja található. A gyík hangját már messziről hallani lehet, ettől a szőr feláll a hátamon, mert utálom ezeket a mocskos állatokat. Ahogy haladunk egyre beljebb úgy fog el picit a félelem, mert egyedül nem szívesen mászkálok az erdőben, pláne a múltkori után. Az egyik cserje mögé elbújva figyelem Seirat, hogy harcol a dögökkel, a két denevér eléggé nehéz ellenfél volt, egészen a szülei sírjához botorkál, letérdel és valamit mormolni kezd. Aggódva figyelem, ekkor hatalmas fény áradat tűnik elő és végig söpör az erdőn át a kastélyig. Az élőhalottak már Seika közelében vannak, azonnal előugrom és a szívükbe szúrva a kardomat összeesnek, odarohanok hozzá, magamhoz ölelem ájult testét, még ilyenkor is nagyon szép, szemet gyönyörködtető látvány. Sajnos nem nézegethetem nyugodt arcát, mert váratlan látogatóink vannak, azonnal felkapom a vállamra, nem így terveztem, hogy viszem, de az ellenséget is meg kell semmisíteni, ha egyben és élve szeretnénk innen távozni. Sikerül elbújnom az egyik bokor mögött, amikor elveszítik a nyomunkat, azonnal futásnak eredek Seiraval a vállamon, szegénykém, még mindig eszméletlen, remélem nem erőltette meg magát. Erősen fogva a lábát szaladni kezdek, legközelebb ilyen kiképzést is adhatna a mester, hiszen ilyenben még nem volt részem, hogy vinnem kell valakit, aki bajba került, vagy magának kereste a bajt. Amint megpillantom a kastélyt, lassítok, mert én se bírom annyira már. Megállok és leteszem a nyirkos fűre és szusszanok egyet, közben figyelem arcát, hátha kinyitja a szemét és leteremt, hogy mit képzelek, hogy elhoztam. Nem így történik, ugyanis nem tér magához, karjaimba véve, magamhoz ölelve elindulok a hátsó bejárathoz, ahol sikerül észrevétlenül bejutnom, egyenesen Seira szobájáig el tudok jutni nesztelenül, a kilincs lenyomása után bezárom az ajtót. Lefektetem az ágyra, leveszem róla a vizes ruhát, kicsit izgatott leszek, mert eszméletlen nőt még nem vetkőztettem még le. Egy fehér spagetti pántos ruha van rajta, amitől megnyugszom, mert ha meglátnám meztelen testét, végem lenne mint a botnak. Betakarom, elmosolyodom nyugodt arcát elnézve, ujjammal végigcirógatom halántékától egészen, ajkán át állcsontjáig. Selymes bőrétől, melegség fut végig a gerincem mentén. Az ablakra pillantok, ahonnan a Hold fénye bevilágít, odalépkedek és az erdőt figyelem, végül behúzom a függönyt, egyből elfog az álmosság, leveszem az ingemet és a nadrágomat, egy szál alsógatyában dőlök be mellé. Amint párna éri a fejemet egyből el is alszom, reggelig fel sem kelve. Álmomban olyan foszlányok jelennek meg, amiktől úgy érzem magam, mint aki a felhők felett lebeg.
~*~
Reggel még mélyen alszom, amikor arra kell felébrednem, hogy a földre esem, hangos nyögéssel érek földet, picit kinyitom a szememet és visszamászom az ágyra, azonnal lehunyom a szememet, mert fáradt vagyok még az esti csatától.
- Szállj ki az ágyamból. – Hallom meg Seira hangját.
- Olyan kényelmes itt, hadd maradjak. – nyöszörgöm és mélyet sóhajtva pihenek tovább.
- Leonard, hívom az őrséget, ha nem mész ki, most. – nyomja meg az utolsó szót, amire álmosan nyitom ki a szememet.
- Felőlem. – Átfordulok a másik oldalamra neki háttal, nyakig be is takarózom.
- Te akartad, szólok apádnak is, hogy éjszaka besettenkedtél és molesztáltál. – Megbuggyant ez a nő?
- Nem kell fenyegetőzni. – Ülök fel álmosan, nyakamat is megmasszírozom mert nagyon fáj.
Kimászom az ágyból, éppen venném fel a nadrágomat, amikor kopogtatnak az ajtón, a szobalány az, be szeretne jönni.
- Seira kisasszony, kérem nyissa ki. – szól be Beth.
- Azonnal bújj el. – Felhúzom szemöldököm erre a kijelentésre.
- Mégis hová? – Körbenéz, kiszáll az ágyból és a terasz ajtót kitárja, majd kitol rajta. – Ezt ugye te sem gondolod komolyan. – nézek rá mérgesen.
- De. – Azzal a lendülettel be is húzza a függönyt, én meg fintorogva veszem fel a ruháimat.
Nagy nehezen lemászom a rózsalétrán, ami szana - szét karcolta a kezemet, a ruhámat, amint leérek, úgy nézek ki mint egy koldus, annyira szétmarcangolt a virág. Több sebből is vérzek, mintha valaki megvert volna, többet nem segítek ennek a némbernek, oldja meg a dolgait egyedül. Mégis olyan erő húz hozzá, ami nekem is új, mert ilyenben nem volt részem. A hasam meg kordul, ezzel is jelzi, hogy itt a reggeli ideje. Bemegyek a hátsó bejáraton, felmegyek az első emeltre, végül egy csiga lépcső levezet a konyháig. Amikor beérek akkor nem találom sehol a drága szakácsnőnket, akinek a főztjei nagyon finomak, mindenki megnyalja utána a tíz ujját. A süteményeitől meg úgy érzi magát az ember, mintha a felhők fölött járna, mennyei ízük van, én rajongok a tejszínes krémes sütikért, kiskoromban mindig csinált. A kedvenc szobalányommal találom szembe magam Elisabethel, aki kedvesen mosolyog, odasétálok hozzá és azonnal magamhoz ölelem, végül egy szenvedélyes csókban forrunk össze. Kicsit kezdünk belemelegedni a testi gyönyörbe, amikor köhintenek. Oldalra fordítom a fejemet és Seiraval találom szembe magamat, aki felhúzott szemöldökkel figyel minket.
- Bocsánat a zavarásért, csak a szakács nénit kerestem. – Begombolom a felsőmet is.
- Én is őt kerestem. – mondom, Elisa el is viharzik.
- Aha. – Ha ez kitudódik végem van.
- Leonard, Leonard. – Hallom meg apám hangját, nem szeretnék beszélni vele, gyorsan bebújok a hatalmas asztal alá, ami le van takarva egy abrosszal – Áh Seira, nem láttad Leonardot? – kérdezi apám.
- Nem, gond van? – kérdezi.
- Csak az egyik katona jelentette, hogy félmeztelenül látták a kertben és ki akarom osztani. – sejtettem, hogy emiatt.
- Szerintem rosszul látták. – mondja kedvesen, apám leül az egyik székre.
- Nem tudom, mi van ezzel a fiúval, de egy isten csapása. – Érdeklődve hallgatom a bántó szavait. – Megszületnie volt nagyon nehéz neki, szívem szerint sokszor kitagadnám. – Ezen meglepődöm, hiszen nem is sejtettem, hogy így érez.
- Ne mondjon ilyet Felség, Leonard nagyon szereti és tiszteli. – kedves, hogy próbál megvédeni, ez nem lesz elég és nem győzi őt meg.
- Ha szeretne, nem alázna meg így és mondana ellent mindenre. – magyarázza. – Bármilyen feladatot rábízok, az biztosan kudarcba fullad. – Ez kicsit túlzás.
- Kérem, ne mondjon róla ilyet. – Kéri meg.
- Sokszor kitagadtam volna, néha úgy is csinálok, mintha nem létezne, úgy egyszerűbb elviselni a sok fájdalmat. – A szavai szíven ütöttek, de rendesen.
Feláll és távozik, Seira azonnal benéz asztal alá aggódó szemekkel, kimászom és megtörten szépen csendben elindulok fel a saját szobámba, hogy átgondoljam, megéri e nekem itt maradnom.
Szerkesztve Barack által @ 2013. 05. 15. 18:52:53
|
| Barack | 2013. 04. 25. 19:05:01 | #25658 |
Karakter: Leonard F. Harrington
A háborúban sok ártatlan ember vesztette életét, hiába próbáltuk megállítani a mészárlást, sajnos nem sikerült. Veille-t nem tudtuk megmenti, ugyanis romba dőlt a király halála után, mi legalábbis úgy tudtuk, hogy volt egy gyermekük és ő is odaveszett, így nagy nehezen, de átvette apám az ország irányítását, ami mostanra rendkívülien virágzik és alig él valaki nyomorban. Ahogy teltek múltak az évek, apám úgy avatott be a királyság rejtelmeibe, amint elérkezettnek látta azt az időt, hogy gyakorolhassak, tartottunk egy olyan nyílt napot, ahol a helyi lakosok ajándékkal jönnek elénk. Rengeteg tojást, zöldséget, állatot kaptunk ajándékba, aminek nagyon jó hasznát vettük. Természetesen a szolgálóink nap mint nap kijárnak az árusokhoz friss gyümölcsért. Megkaptam életem első feladatát, miszerint a volt királyságban volt egy hatalmas palota, azt szeretné, ha megépíttetném, amit azonnal el is vállaltam, hiszen nekem is bizonyítanom kell, hogy rátermett vagyok a korona viselésére. Majdnem egy év alatt sikerült majdnem az eredeti állapotára felhúzni, mégis atyám nagyon büszke volt rám, és ezt a házat megkaptam a tizennyolcadik születésnapomra, mint ajándékot.
Amióta békesség van az országban, egyre kevesebb a kivégzés és a halálra ítélés is, azért akad egy két bevándorló, aki szeret fosztogatni, meg szítani a lázadást. Az ilyeneket azzal büntetjük, hogy levágjuk a kezét, vagy a fülét, hogy egy életre megtanulja, ne merészeljen ebbe az országban ilyet tenni. Vannak napok, amikor meghallgatjuk a nép akaratát, és paktumokat kötünk velük,hogy segítünk a helyzetükön. Természetesen gyógyszereket is beszerzünk, nem szeretnénk, ha valami gyilkos kór lemészárolná a királyságot. A mai napon dél körül fog kezdődni a nyílt látogatás nálunk, apám ül a trónon, mint mindig, hiszen az övé, egy nap az enyém lesz minden. Addig is emelt fővel viselem a hercegi rangot. Hamarosan megjelenik egy katona, aki a pergamen papírt átadja nekem, hiszen ma ezek az emberek szeretnének bebocsátást nyerni hozzánk, azonban feltűnik egy ismerős név.
- Apám, a pergamenen, van egy ismerős név. – Felállok és elindulok felé.
- Megint az egyik hölgyed? – kérdezi gúnyosan.
- Nem. Seira Awerett. – Kikerekedik a szeme, a papírt, azonnal átnyújtom, ő is pásztázza a sorokat, míg végül egy katonát hívat magához. – Azonnal küldje be Aeira Awerettet. – Tiszteleg és elsiet.
- Szerinted él a lányuk? – kérdezem érdeklődve.
- Tudtommal meghalt, így biztosan nem lehet. – Hallom, ahogy az öreg kerekei kattognak. – Mindjárt kiderül. – Bólintok, szépen odasétálok apám mellé, amikor megjelenik egy nagyon csinos hölgy, kezét a szívére teszi és enyhén meghajol apám előtt.
- Mond, te gyermek, hol hallottad a Seira Awerett nevet? – kérdezi én meg érdeklődve várom a válaszát.
- Így hívnak, Felség. – Számomra is hihetetlen, nem csak neki.
- Az Awerett család évekkel ezelőtt kihalt! – Nem tudom, miért kapja fel így a vizet az öreg.
- Én vagyok az utolsó. – Hát kicsit, hihetetlen ez a mondat.
- Bizonyítsd be. – morogja, hirtelen a kezéhez kap, leszedi a csuklójáról a pántot, majd egy gyűrű tűnik fel, ami nem vesz le.. – Mi a baj? Talán elbizonytalanodtál? – Nagy levegőt vesz és apám elé sétál, majd átadja neki a gyűrűt és forgatni kezdi. – Hol szerezted? – Visszakapja az ékszert visszamegy a helyére, szerintem ez eléggé nagy bizonyíték már.
- Édesapámtól kaptam. – Hamarosan elkezd mesélni nekem a feleségemről, aki várandósan mindig átment a másik királynéhoz, az apjáról, akit tökéletesen le tudott írni, minden téren.
Hamarosan megpillantok egy pillangót, ami furcsa mód itt röpköd, aztán a medálja felizzik, tudom, hogy mágiával kapcsolatban álltak, ezek szerint ő is örökölte.
- Hol voltál eddig? – Kíváncsi vagyok hol élt ez idáig.
- Földanyánk fogadott magához. – Furcsa válasz.
- Furcsa válaszaid vannak, te lány. – Jegyzi meg apám. – Mi a valódi célod? Vissza akarod venni a birodalmad? – Szerintem vissza adná neki.
- Nem. – Látom a lepkével van elfoglalva, ami hamarosan darabokban a földre hull. – Valójában csak a családom nyughelye miatt vagyok itt. Szeretném meglátogatni őket.
- Csupán ennyi? – ez nem sok. – A szüleid és a húgod egy erdőben nyugszanak. Északkeletre, másfél óra ló háton. – Ezt meg honnan tudja az öreg?
- Köszönöm. – Int, hogy távozhat.
- Úgy gondolom, jó lenne, ha valaki elkísérné a hölgyet. – Illik egy hölgyet elkísérni abba az erdőbe, mert veszélyes lehet. – Akár el is tévedhet, vagy megtámadhatják. – Nemde?
- Még is kire gondoltál, fiam? – kérdi apám, szigorú pillantással, természetesen magamra gondoltam.
- Én szívesen elkísérem, a délutánom szabad. – Rá pillantok, látom, hogy elgondolkodik rajta.
- Nos, talán igaza van Felség – csak segít? – az út veszélyes lehet számomra. Hiszen régen jártam az itteni utakon. Kellhet mellém valaki, aki ismeri a járást.
- Ám legyen, – Nocsak… - Etére épségben érjetek vissza. Most elmehettek. – Bólintok, azonnal kiadom a parancsomat, hogy nyergeljék fel a lovamat.
Gyorsan elszaladnak a szolgák, addig felmegyek, gyorsan átveszem a lovagló felszerelésemet, és elindulok a bejárat felé, amikor megpillantom gyönyörű lovamat elmosolyodom. Felülök rá, megpaskolom, és Awerett után lovagolok a fő kapu felé.
Megpróbál meggyőzni, hogy ne menjek vele, hajthatatlan vagyok, így vele szeretnék tartani, amibe nagy nehezen beleegyezik. Egész út alatt csöndben vagyok, hiszen nincs miről beszélgetnem vele. Lovaink patáinak kopogását lehet csak hallani, meg a tücskök, bogarak zümmögését. Magam sem tudom mennyi idő telhetett el azóta amióta, elindultunk, de egy örökké valóságnak tűnt. Hamarosan szemünk elé tárul az a bizonyos erdő, a lovaink is izgatottak lesznek, hát még mi. Megpróbálom ösztökélni telivéremet, hogy ugyan menjen már tovább, mint akinek földbe gyökerezett a lába nem megy tovább. Leszáll a lováról, mert az övét sem lehet menésre bírni, így jó magam is leszállok, majd a kezembe fogva a kantárját, megsimítom lovamat.
- Felség, azt tanácsolom, maradjon idekint. – Értetlenül emelem rá tekintetemet, azon nyomban beleveti magát az erdő sűrűjébe, vállat rándítva, utána sétálok.
Hihetetlenül gyönyörű erdő tárul a szemem elé és bámészkodni kezdek, hamarosan egy mérges szempárral találom szembe magamat.
– Valami baj van? – kérdezi.
- Nincs. – felelek röviden – Csupán nem akartam egyedül hagyni önt.
- Meg tudom magam védeni.– elhúzom a számat, mert minden nőnek védelemre van szüksége. – Vallja be, a kíváncsiság hajtotta. – Tovább folytatja útját.
- Még is mire lennék kíváncsi? – Komolyan, mi van vagy lenne ebben az erdőben amiért kíváncsi lennék.
- Hogy valóban az vagyok-e, akinek mondom magam. – Nekem nincs kétségem a felől, hogy ő a szomszédos ország királyi pár élő gyermeke, aki valljuk be, nagyon csinos.
Pár méter után feltűnik három sírhely, hirtelen még a szőr is feláll a hátamon, annyira kísérteties ez a hely. Azért királyi családhoz illő márványt kaptak, rajtuk arany felirat díszeleg és gyönyörű virágok ékesítik. Hirtelen letérdel az egyik sírhoz, másik kezét a fűre helyezi, én meg érdeklődve várom a fejleményeket. Nem kell sok, hogy kinyissa szemecskéit, zajt hallok a hátam mögül, kardomért nyúlok, azonnal kihúzom a hüvelyéből és támadó állásban várom, mi szeretne minket meglepni.
Az egy fa mögül egy élő halott jelenik meg, akit undorodva figyelek, valamelyik még nagyon frissen lehetett eltemetve, mert a ruhái szaggatottak és mit ne mondjak, nem éppen rózsa illatúak. Rémülten pillantok Awerettre, hiszen csak sejthette, hogy mik ólálkodnak erre,
- Én szóltam. – von vállat, halálos nyugodtsággal. – Ha egy mód van rá, ne mozduljon el mellőlem.
- Ugyan, miért? Ezek lassúak. – jegyzem meg, hiszen messze vannak még, amint ezt kiejtem, máris mintha puskából lőtték volna előttem terem, hála az ó segítségének, szedálja.
- Csupán annak tűnnek – a következőt is elintézi. – a lassúság csak elterelés. – Szemetek.
- Elterelés? Ezek nem tudnak gondolkodni! – vágok vissza.
- Beléjük van kódolva – Nem tudok veszteg maradni, azonnal lendületet veszek és lefejezem az egyiket, ám a teste még mozog, belém kapaszkodik. – A szíve! – kiállt nekem. – Szúrja szíven! – Azonnal szíven döföm. Hála ennek a módszernek, máris megtizedeltük őket.. Már alig vannak körülöttem, amikor a semmiből egy hatalmas sárkánygyík ugrik rám, üvöltök egyet a félelemtől. Azonnal a földre teper és hatalmas karmai közül nincs menekvés, fogait meglátva kicsit megijedek. Szerencsére Seira-nak köszönhetően megmenekültem, így az adósa vagyok. Mellettem terem, egy jég falat emel közénk és az élő halottak közé, hogy ne támadjanak minket. A gyík az egyik fának repült, hála a varázslatának, szó szerint ömlik belőle a vér.
- Megsérült? – kérdezi.
- Nem, jól vagyok. – Felveszem a kardomat és a hullákat figyelem, akik dühöngve próbálnak átjutni rajta.
- Azt hiszem, feldühítettük. – A gyíkot figyelem.
- Az baj? – kérdezem.
- Eléggé – Megragadja a karomat és húzni kezd.. – Jobb, ha most elmenekülünk. – Mi?
- Egy Harrington sosem futamodik meg! – amióta élek, sosem futamodtam meg és ez folt a becsületemen.
- Ideje elkezdeni. – Nem szeretek elmenekülni a csata térről, mégis húz magával.
Egy pillanatra sem engedi el a kezemet, ami furcsa, a gyík dübögését folyamatosan lehet hallani mögöttünk. Néhány pár száz méter után végre megpillantjuk a fényt, a gyík hamar utolér minket, már majdnem elkapná a kezemet, amikor megbotlok egy kőben és ráesek Seira-ra. Egy eléggé meredek oldalon gurulunk lefele, sajnos a helyzet eléggé zavarba ejtő, mert ő alul fekszik, én meg rajta, halkan felnyögök az esést követően.
- Egyébként – szólalok meg – Leonard vagyok. – Megpillantok egy halovány mosolyt az arcán.
- Igazán örvendek. Megteszi Felséged, hogy leszáll rólam? – Hoppá, ez kínos, gyorsan felállok. Felül, a fejét megtapogatja, a fegyvereinket keressük, amik tőlünk nem messze hevernek gyönyörű zöld fűben.
- Ide ugye nem követnek? – kérdezem, miközben felveszem a kardomat a fűből és az ő botját.
- Csak az erdő széléig juthatnak a varázslat miatt. – Így már értem, akkor biztonságban vagyok.
- Nem sűrűn fogok ilyet mondani, úgyhogy ne szokj hozzá, de köszönöm, hogy megmentettél attól a gyíktól. – Nézek rá, ő pedig félrebiccentett fejjel mered rám.
- Hát igazán nincs mit. – Lassan elindulunk a lovaink felé. – Most ha megengedi mennék utamra. – Nagy szemekkel nézek rá.
- Ezt nem engedhetem meg, mert a király úgy rendelkezett, hogy mind a ketten épségben térjünk vissza, tehát nélküled nem megyek vissza. – mondom komolyan.
- Pedig nélkülem kell vissza mennie Felségednek. – Elsétál mellettem.
- Ilyen könnyen nem rázhat le. – El is teszem a kardomat a helyére.
- De. – Sietve megy a fák között, én pedig követni kezdem.
Eléggé mérges vagyok emiatt, annyi cserje között kell átkelnem, hogy a legvégén szem elől veszítem, ettől kicsit pánikolni kezdek. Nem is attól, hogy itt hagyott, hanem attól, hogy pámtól mit fogok ezért kapni. Fejemet csóválva megyek tovább, egyszerűen nem jutok ki innen. Hol az istenbe vagyok? Sokszor ez a kérdés jár a fejemben, mert nem hiszem, hogy olyan messzire kerülhettünk, ezek szerint mégis. Szerencsétlen lábamat mindenbe beleverem, kezd sajogni is. Kezd sötétedni is, a nap halovány sugarai még átszűrődnek a leveleken, gyorsabbra veszem a tempót, amikor arrébb húzok egy vastagabb ágat, és lépnék egyet, pofával a földre esem. Káromkodom egyet, mert ez nem járja, hogy én szívok az a némber miatt. Amint felkelek és elnézek jobbra megpillantom gyönyörű telivéremet, akinek a szeméből boldogságot lehet kiolvasni. Én is megnyugszom, hogy itt van és nem kell hazáig gyalogolnom. Felülök rá, azonnal a lovak közé csapva vágtatva indulok haza, közben azért azt is figyelem, hogy nincs e közelben Seira. Amint elérem a fő kaput, azon morfondírozom, hogy - hogy mondjam meg apámnak, hogy az a nő magamra hagyott az erdőben. Amíg ezen gondolkodom, észre se veszem, hogy más sétálok befele, ám legnagyobb sajnálatomra a hatalmas nagy aulában vár rám.
- Azt hittem véged van. – Fintort levágok.
- Köszi, hogy így bízol bennem, apám. – nyomom meg a végét gúnyosan.
- Awerett merre van? – Na igen ez egy nagyon jó kérdés.
- Nem tudom. – Mondom nemes egyszerűséggel.
- Te ostoba, azonnal hozd ide!
- Minek? – kérdezek vissza, közben lekever nekem egyet.
- Idióta vagy, arra nem gondoltál, hogy vissza szeretné kapni a régi országát? – kérdezi mérgesen.
- De, erre gondoltam. – Igaza van.
- Akkor azonnal menj, és hozd a palotába, itt kell őt tartanunk. – Megfordul és távozik, ám mielőtt fellépne a lépcsőre visszafordul. – Nélküle vissza se gyere. – nyelek egyet.
Megcsóválom a fejemet, és kilépek az éjszakába, sajnos egyedül és katonákat sem kapok magam mellé, hátha valaki az életemet szeretné. Szépen lassan elindulok a házak között, néha feltűnik egy - egy katona, akiktől azonnal megkérdezem, hogy nem találkoztak egy Awerett nevű hölggyel, aki nagyon csinos és feltűnő jelenség. Sajnos nem tudnak segíteni, szerencsémre, le is üvöltöm a fejüket. A Hold már nagyon magasan van, az egész város alszik, kivéve én, aki keresi őt. Találkozom ismét egy pár katonával, akiket megkérdezve azt mondják, látták a lányt, az egyik fogadóba bemenni. Nem nagyon emlékeznek melyikbe ment be, annyit tudnak, hogy tyúk a jelképe. Töröm az agyamat, hogy melyik lehet az, amikor eszembe jut, futni kezdek, mert az az Aranyfácán fogadó. Bemegyek és furcsn néz rám a fogadós.
- Mit óhajt hercegem? – kérdezi.
- Egy hölgyet keresek, aki nem ide valósi és kitűnik a tömegből.
- Igen, itt szállt meg nálam egy ilyen fiatal nő. – Törölgeti a poharat.
- Melyik szobában van? – kérdezem sietve.
- Azt nem mondhatom meg, kikötötte, hogy magának nem árulhatom el. – Von vállat.
- Akkor azt szeretné, ha az összes vendégét felkelteném, mondván keresek valakit. – Kezd eldurranni az agyam is.
- Jól van, felmegy a lépcsőn, rögtön balra a negyedik ajtó. – Biccentek, odadobok neki egy érmét, amit egyből meg is rág.
Két lépcsőfokonként szedem a lábamat, amikor megtalálom a negyedik ajtót, megállok előtte, veszek egy mély levegőt, bekopogok. Semmi reakciót nem hallok, ismét kopogok, de most sokkal tovább. Az ajtó alján lehet látni, hogy halovány fény jelenik meg, kattan a zár és egy álmos Seira néz rám.
- Mit akar, hajnalok hajnalán? – kérdezi álmosan.
- Magát, a palotába vinni, most. – mondom komolyan, erre felhúzza egyik szemöldökét.
- Jó éjszakát. – bevágja az orrom előtt.
- Seira, kérem jöjjön velem, apám parancsolta, hogy vigyem el önt a palotába. – mondom az ajtónak. – Kérem. – ha most nem jön velem, akkor itt alszom.
Legnagyobb sajnálatomra nem nyitja ki, leülök az ajtaja mellé, felhúzom a lábamat és a fejem egyből rábicsaklik és a szemem azonnal lehunyom, mert kimerült vagyok.
~*~
Reggel arra kelek fel, hogy becsukódik az ajtó mellettem, kinyitom a szememet és álmosan feltekintek, ahol Awerett van és engem figyel.
- Látom hajthatatlan. – közli gúnyosan.
- Parancs, az parancs. – Közlöm, felállok és fáj minden porcikám.
Eltűnik a szobában, nyitva hagyja én meg szépen besétálok, és várom, hogy mehessünk. Magához veszi botját, előre engedem, szépen lassan cammogok utána, a fogadós csak mosolyog, mint a hülye. Szerencsére eljön velem a palotáig, apám azonnal magához kéreti, én meg addig fel tudok frissülni kicsit. Veszek egy kellemes fürdőt a szolgáló lányaim társaságában, akik patyolat tisztára mosnak. Most ne veszek fel felülre semmit, alulra egy olyan nadrág szerűséget veszek fel, amit gyakorláskor szoktam használni. Kimegyek a napra, ahol a mesterem már vár rám.
- Leonard, nagyon nyúzott vagy. – jegyzi meg.
- Tudom, nem aludtam valami jól az éjjel. – felelek egyszerűen.
- Készen állsz? – Csak bólintani tudok, még a nyakam is belefájdul ebbe a mozdulatba.
Ő támad először, én meg védekezni kezdek, sajnos eltalál a mellkasomon karddal, és vér is kibuggyan belőle. A mesteremet sem kímélem és ő is elszenved egy nehány sebet. Amikor végzünk. A szél is fújni kezd és egy ismerős illat csapja meg az orromat, oldalra nézek és Awerett minket figyel.
|
| Rauko | 2010. 09. 28. 17:47:43 | #8218 |
Karakter: Yoru
Megjegyzés: VÉGE
Ihlethiány. Részemről.
|
| Rauko | 2010. 09. 04. 11:48:10 | #7539 |
Karakter: Yoru
Megjegyzés: (Uke-chanomnak)
Ma estére meghívást kaptam az egyik klubba a városban. Fasza. Semmi kedvem elmenni, de nem válogatok sokat, mert az egyik üzleti partnerem is ott lesz. Az az Egami kölyök. Igazi vadállat. Mindenki felett uralkodni akar, de még nem tudja, hogy ha nem származik belőle több érdekem, egyszerűen csak eladom valakinek. Hiszen tisztavérű vámpír. Kelendő lesz, egy vagyont kapok érte.
Este a klub előtt állok, előttem pár fiatal. Messziről érzem, hogy az egyik vámpír. Bizonyára nagyon régen ihatott vért, a benne lakó szörny ordít a közelségemre. Olyan, mint egy tüzelő macska, ha kandúrt érez. Hiszen tudja, érzi, hogy én nem rég ittam, testemen még érezi a vér szagát.
Húzzák egymást a haverjaival, én meg gondolom, ideje lenne a kicsike tudtára adni, hogy bizony észrevettem. Emberekhez szokott énje nem érezte meg, hogy itt vagyok, az agya nem is nagyon reagált rám eddig.
- Én jobban élvezném, ha inkább az én ölemben lovagolnál, szépségem. - Rám pillant, majd a szó legszorosabb értelmében lefagy. Na, édes, csak nem érzed, hogy kivel van dolgod? Ne aggódj, ma még biztosan az enyém leszel…
- Na, szépségem, akkor benne vagy? – Ekkor megjelenik Egami egyik embere és int, hogy mehetek, majd a fülembe súgja, hogy igyekezzek. Na, engem ez ne pattogtasson, mert morcos leszek, és véletlenül megölök valakit… Oké, hogy démon vagyok, de gondolom nem kérdés, hogy én is vérrel és hússal táplálkozom. Imádok vámpírt enni, és ezt ez a kis fasz is tudja, mégis veszi a bátorságot, hogy csicsáztasson.
Belépve a terembe, azonnal felé pillantok, majd egy pillanat alatt előtte termek. Beleharapok vállába, véresbe marom a húst, majd leszaggatok egy darab bőrt. Felordít, de senki sem lép neki segíteni. Mindenki tudja, hogy ki is vagyok, nem mernek packázni velem. Ahogy beleszippantok a kölyök hajába, azonnal furcsa érzésem támad.
- Hé, Egami… van neked testvéred? - kérdezem tőle. Elbizonytalanodik.
- Van valaki, aki az én véremen osztozik. De nem tekintem rokonnak. Csak egy gyenge kis senki, aki képtelen ésszel felfogni, hogy milyen kegy a vámpírok egyik legnemesebb családjához tartozni. - Cinkos mosolyra húzom a számat. Már tudom is, hogy mivel fogok szórakozni ma este,
- Na, kölyök, akkor mesélj, miért is akartál velem ennyire találkozni. De gyorsan mond, mert dolgom lenne. - Elkezd regélni, a terveiről, ezek kivitelezési módjáról, és a hozzájuk szükséges anyagi forrásokról. Társulna hozzám is, ha engedném, de egy ilyen kis fasz nem kell. Ha az első agyonvert, agymosott fajtársát látná, azonnal könyörögni kezdene, hogy engedjem el. Nekem erre nincs szükségem.
- Yoru. Akkor nem társulhatok hozzád? - kérdezi.
- Nem, kölyök. Nekem rád nincs szükségem. Nem vagyok jótékonysági szolgálat, hogy szívességet tegyek neked és ugródeszkaként szolgáljak. Keress más barmot, aki ebbe belemegy. - Felállok, és már indulok is megkeresni azt a kis édest a bejárattól. Előrelátó vagyok, és lefoglalok egy szobát a klubban. Kellesz.
A táncparketten nyomja. Milyen szexi, ahogy táncikál. Kicsit már be van csípve, tökéletes. Gondolom, bort iszik vér helyett, vagy vértablettát. Nem baj, kicsim, ne félj, ma este kapsz vért. Gondoskodom róla, hogy a kedves barátaid maguk adjanak a kezeim közé, mert rettegnek tőled!
Mögé lépek, hátradobom a hajam, átölelem derekát, és teljesen hozzá simulok. Milyen édes, pont a vállamig ér. A nyakába csókolok, mire kicsit megremeg. Nem tiltakozik, engedelmesen dörgöli seggét farkamhoz, nekem meg ez elég jel arra, hogy nyugodtan a nyakába harapjak. Nekem nincsenek speckó szemfogaim, így kiharapva egy kis részt nyakából, elkezdem lenyalni a kiserken vért. Felszisszen, és azonnal megfordul. A sötét parketten nem látni, hogy a szemei ekkor már teljesen vörösek, szemfogai pedig szép méretesek lettek. Vadul mar nyakamba, nekem meg ez elég, hogy a segge alá nyúlva a karomba kapjam.
Ahogy beviszem a kért szobába, még mindig a véremet csapolja. Ledobom az ágyra, mire észhez tér.
- Hol…vagyok? - kérdezi megszeppenve és elpirulva. Én egy pillanat alatt fölötte vagyok, és kikötözöm kezeit az ágy támlájához készített kötélkével. Nem tudja elszakítani, otthonról hozott játékszerem. Vámpírok ellen tökéletesen alkalmazható, képtelenek elszakítani.
- Mit akarsz csinálni velem?! Engedj el! - ordít a kis drága, mire kap egy pofont.
- Ha sokat járatod a szádat. Megbánod. - Már oldom is ki a nadrágot, neki pedig leráncigálom a z alsójával együtt.
- Ne! Fejezd be, hallod?! - Ejnye, nyuszi. Ne ordíts. Hogy elhallgattassam, azonnal tövig vágom formás seggébe farkamat, mire megint felsikít. Jaj, kicsim, kinek teszed itt a szépet, nem kell ordibálni, tudom, hogy nem lesz bajod. Vámpír vagy, képes vagy öngyógyításra!
- Lassabban! Kérlek, lassíts! - könyörög a kis drága, én meg engedelmesen kicsit lassúbbra veszem a tempót. Ahogy egyre mélyebben és finomabban mozgok benne, már nem is a fájdalomtól üvöltözik. Folyamatosan bombázom testének legérzékenyebb pontját ingerekkel. mire ő könyörögve pillant nyakamra. Legyen egy jó napod, cicus… Közelebb hajolok, ő meg azonnal kiereszti szemfogait és a nyakamba mar. Érdekes, szex közben képtelen kontrollálni az éhségét. Na, de nekem nem gond. Szívd, kicsim, legyél erős, mert úgyis látjuk még egymást!
Kezem előre vezetve rántok párat rajta, mielőtt én is elélvezek, majd testébe ürítem magam. Megremeg, kiabál. Tetszik a kölyök. Nagyon. Kihúzódok belőle, eloldozom, mire engedelmesen ül az ölembe és tovább szívja véremet. Na, kicsim… ez így nem pálya. Eltolom magamtól, mire elégedetlenül felmorran. Az ágyra dobom, megcsókolom, majd öltözni kezdek.
- Készülj, kicsit. Amint találok rád vevőt, már viszlek is. - Megszeppen. Most tisztulhatott ki az agya. Na, igen. Ezért érdekes a vámpír faj. Ha szexelsz velük, akkor elvesztik az eszüket. A legkisebb kéjre is állatokká válnak. Most ez a kis cuki sírni kezd, remeg a dühtől és a félelemtől. Előlem nem tudja elrejteni. Az orromat átjárja annak a kettősségnek a szaga, ami belőle árad. Legszívesebben a karjaimba vetné magát, de az emberi fele visszahúzza, és undorral tölti el irányomba.
Röhögve dobok egy törülközőt felé, és egy névjegykártyát.
- Itt elérsz, nyuszi. Bármikor véresre kefélem a segged, csak szólnod kell. - Beletúrok hajamba, ő meg olyan szemekkel néz, mintha teljesen belém lenne zúgva. Szánalmas… Kilépek az ajtó, és röhögve konstatálom, hogy ez a kis dög hamarosan fel fog keresni. Sikeresen felébresztettem benne a vámpírt, innentől nem lesz képes visszatáncolni.
|
|
