Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: (ef-channak)
Már hónapok óta nem történik semmi. Az után, hogy Homurabi eltűnt, és őt követte Shirogane is, minden visszatért a régi kerékvágásba. Mintha semmi sem történt volna. A bárba is csak ritkán mentünk el, általában én nem akartam. A többieknek azt mondtam, hogy nem akarod oda menni, mert már unalmas. De az igazság ennél sokkal idegesítőbb.
Hiányzik… Azonnal rádöbbentem, mikor semmivé vált a teste. Minden éjszaka eszembe jut. Hiányzik, hogy bosszant, hogy állandóan a nyakamba liheg, hogy zavarba ejtő megjegyzéseket tesz mindenki előtt. Még most is belepirulok kicsit, ha ajkainak utolsó érintésére gondolok. Pedig majdnem fél éve történt. Se Kou, se a Mester nem tudják, hogy mi történt vele. Vagy visszakerült az Árnyékok világába, és most képtelen visszatérni onnan, vagy, mivel száműzöttként tért vissza, azonnal megölték. Ez az utóbbi variáció kicsit sem tetszik nekem.
Kokuchikat sem látni, mióta Ruru és Homurabi elmentek. Az életünk újra teljesen átlagos: az iskola ugyanolyan unalmas, Keigo ugyanolyan idióta, Aya pedig ugyanolyan erőszakos. Fáj bevallani, de igaza volt Rurunak, mikor nőstény gorillának nevezte. De ezt Ayával nem fogom közölni, a végén még megöl.
A suli semmit sem változott. Az órák, amiken bent vagyok, unalmasak. Néha azon kapom magam, hogy rég nem a tanárra figyelek, hanem azt a pontot nézem, ahol Shirogane meg szokott jelenni mellettem. Nem akarom elhinni, hogy megölték. Annyira idegesítően titokzatos volt mindig. Tudom, hogy sosem mutatta meg a valódi erejét. Hiszen ő volt az Árnyék király. Keigo gyakran emlegeti, hogy hiányzik neki. Ilyenkor csak leszerelem, valamivel; „nekem nem”, „én örülök, hogy elment”, és hasonlók. Ilyenkor az az idióta mindig csak leint, és közli, hogy nem tudom becsapni, de nem firtatja. Mióta megvédett a barlangban, mintha belém látna. Akármennyire hülye, ő áll a legközelebb hozzám.
Azóta nem is próbáltam shinné változni. Aya mindig lehurrog, hogy ha baj lesz, mit kezdek magammal. De az ő erejük ugyanúgy semmivé lett. Ugyanis már nem érzem magamban a shinek erejét. Ahogy akkor megcsókoltam Shiroganét, mintha kiszívta volna belőlem. De a reiek hatalma még nem teljesedett ki bennem annyira, hogy használni tudjam. Azóta sem tudom, hogy akkor hogy tört elő belőlem. Csak ahogy hallottam, ahogy Haruka értem kiált, és belegondoltam, hogy a barátaim mind az életükért küzdenek… tenni akartam valamit. Olyan erő szállt meg, mint előtte sohasem.
Épp hazafelé tartunk Keigóval a szokásos játéktermezésből, mikor túlságosan ismerős nevetés töri meg az éjszaka csöndjét. Aztán előbukkan Ruru…
- Akira-kun! Semmit sem változtál! Hoztam neked játszótársakat, lássuk, mennyi erőd van még - neveti, majd megjelenik egy csapat kokuchi.
- Keigo! Rohanj - ordítom idióta barátom felé. - … de nem mozdul
- Annyit legyőztünk már, ezt a párat meg sem érezzük, Akira! - Na, ez szép! Hősködik a barom! Visszalépek, és a gallérjánál fogva kezdem maga m után cibálni.
- Barom! Most nincs erőnk! - Ahogy rohanunk, hirtelen egy zsákutcába érünk. A kokuchik már támadnak, mi, Keigoval próbálunk kitérni, de reménytelennek tűnik…
|
