|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| Rauko | 2010. 11. 12. 20:40:26 | #9280 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: ~ Hyuuu-chanomnak
- Hidd el, hamarosan eljön az idő. Légy türelemmel! - Már épp kezdenék veszekedni, mikor elkezdi nyalogatni, szívogatni az ajkaimat. És én ilyen helyzetben hogy maradjak erős?
- Már megint terelsz - mondom végül, összeszedve minden önmérsékletemet, hiszen most annyira… de annyira…
- Te tehetsz róla - suttogja, majd tovább ingerel. - Mindig megkívánlak, amikor akaratoskodsz.
- Idióta...
- Már régóta - vigyorodik el, bennem meg még jobban felmegy a pumpa. Bár, amit csinál, azzal nem sokat segít egyébként is erősen éledező vágyaimnak.
- Shirogane - intem kedvesen, de erre csak homlokon csókol.
- Élj a mának, Akira, csak a most számít... én most akarlak. Te? - Épp adnám be a derekam, amikor felnyög, előre hajol, ezzel megfejelve, ami most kicsit sem izgat. De miért fáj neki? És mi lehet a baj? Mit csináltam? Aztán betörik az ablak. Hirtelen egy csapat kokuchi lepi el a szobát, mire átalakulok, most az az idióta szöveg sem érdekel. Aztán megjelenik Ruru. Sejtettem!
- Akira, óvatosan! - szólít meg azonnal Shirogane, de most nem engedem neki!
- Csak én veszem fel a harcot! A többiek úgyis hamarosan itt lesznek!
Gyors tempóban ölöm a szörnyeket, nem akarom sokáig egyedül hagyni! Amikor az utolsó is eltűnik, visszalibbenek a szobámba, de ami fogad…
Shirogane a földön fekszik, nagyon rosszul néz ki, szinte öntudatlan. Azonnal mellé lépek, és ébreszteni kezdem. Mi lehet a baj?
- Shirogane - suttogom határozottan, mire azonnal kezem után kap.
- Jól leszek... Szólj Masternek... mondd... a fegyver születőben...
Pánikba esve indulnék Masterhez, de… de…
- A rohadt életbe - kezdenek potyogni a könnyeim. - Nem hagyhatlak itt! - Megszorítja a kezem.
- De szólnod kell neki - suttogja fájdalmasan. A szívem szakad meg…
- Nem akarlak megint elveszíteni - borulok mellkasára.
- Aki, szedd össze magad! - Ez Kou-nii! - Megyek és szólok Masternek, de nem hiszem, hogy idejön…
- Vigyél… oda… - suttogja kedvesem, én pedig elszántan ugrok talpra, és a teste alá nyúlok. - Ne, nehéz… vagyok…
- Nem! Te idióta vagy! Egy szerencsétlen hülye, hogy nem bízol bennem annyira, hogy ilyeneket elmondj nekem! - ordítok, de olyan gyengén emelem fel, ahogy tudom.
- Aki, majd én viszem… - szólal meg Kou-nii.
- Nem! Ő az enyém, én fogom elvinni Masterhez! Menj előre és szólj neki.
- De Aki…
- Kou. Azt mondtam, menj, és szólj Masternek, hogy Shirogane fegyvere születőben van, és mindjárt odaérek vele - mondom parancsoló hangon. Legnagyobb megdöbbenésemre Kou-nii meghajol előttem.
- Ahogy parancsolod - feleli engedelmesen, és eltűnik.
- Akira-kun… - suttogja a karjaimban heverő árnyék.
- Ne… ne beszélj. Pihenj. És ha jól leszel… ezért még… hah… - Elcsuklik a hangom. nem. Most erősnek kell lennem!
Masterhez érve Kou már ott van. Shirogane teste nem nehéz. Könnyedén szeltem át vele a város, de végig valami olyan erőt éreztem magamban, mint még előtte soha. Meg kell mentenem! Szükségem van rá és nem veszíthetem el újra!
- Master… meg tudod menteni? - kérdezem reménykedve.
- Én nem - néz rám mosolyogva a vak férfi.
- Akkor ki a franc tud neki segíteni? - ordítok pánikba esve. - Talán én?!
- Pontosan - teszi vállamra a kezét Kou-nii. - Amíg a te erőd nem kezd el felébredni, ő szenvedni fog - sóhajt fel.
- Ezt hogy érted? - fordulok felé már könnyes szemekkel.
- Az erő, amit kapott, alapvetően kapcsolódik a te erődhöz, Akira. Hiába tudná ő uralni a saját fegyverét, ha nincs hozzá a fény, hogy árnyék is lehessen - mosolyog rám pohártörölgetve Master.
- Akkor… nekem most… - Kou-nii felé fordulok. - Mit kellene tennem?
- Első lépésként fel kell ébresztened magadban újra a fényt. - Megfogom a medált. - Az alapvetően nem elég. Nem ideiglenesen kell neked az erőd, hanem véglegesen, hogy fejleszthesd. - Átkarolja a vállam. - Valahogy úgy képzeld ezt el, amikor Shirogane megadta neked az árny erejét. - Ösztönösen kezdek elhúzódni. - Ne félj már, nem foglak megcsókolni - nevet fel. - Ezt az előjogot meghagyom annak az idiótának - sóhajt fel. - A fény ereje nem úgy ébred fel, ahogy az árnyaké. Ez kicsit… másképp megy.
- Bármilyen fájdalmat elviselek, ha ettől jobban lesz - simítok végig az arcán.
- Mit szeretsz benne? Ő az ellentéted. Egy számító dög.
- Mond ki ezt még egyszer, Kou - pillantok rá vészjóslóan, mire hátrahőköl. - nem tudom, mit szeretek benne. Akarom, kell nekem. Ennyi.
- Rendben, ne haragudj - mosolyodik el. - Ez nem tartozik rám, amíg nincs hatással a harcunkra.
- Akkor sem lenne közöd hozzá, ha hatással lenne bármire is - morranok rá.
- Fejezzétek ezt be - szólal meg Master. - Most együtt kellene dolgoznotok, vagy szenvedni fog. - Nyelek egyet.
- Mond, mit csináljak.
- Állj elém. - Megteszem. - Add ide a kezed. - Megteszem. Erre a kezem fogva térdepel le előttem, lehajtja a fejét, és érzem, ahogy az ereje átjárja a testemet. - Ébredj fel, mesterem - suttogja, én meg hirtelen mintha szét akarnék szakadni. Nem bírom, felordítok, de aztán egy pillanat alatt múlik el a fájdalom. Kou elengedi a kezem, és továbbra is előttem térdepel. Én kezdem elveszteni a fonalat az események folyásában, csak azt érzem, mintha megtisztulna a testem. Mintha minden rossz eltűnne az elmémből, aztán meg vissza. A következő pillanatban körbevesz a fény, és nem látom Kout, Mastert, a bárt, Shiroganet sem. Csak azt érzem, hogy megcsapja a testemet a levegő: meztelen vagyok. De mielőtt magam elé kaphatnám a kezem, újra ruha van rajtam, a fény eltűnik, és a kezemben tartok valamit. Kinyitom a szemem, és… huha.
Fehér palást és kabát van rajta, alatta egy fekete nadrág, vörös ing, a múltkori kaszának semmi nyoma, csupán egy kard markolata van a kezemben, keresztvassal, de penge nélkül. Ezt mire véljem? Koura pillantok. A földön térdel, és a fejét még mindig leszegezi.
- Kou… mi ez a ruha rajtam? - Hirtelen mocorgást hallok magam mögül, az viszont… Megfordulok. - Shirogane! - sóhajtom, és elé lépek, de még nem érintem meg. - Jobban vagy?
- Igen, hála neked - mosolyog rám. - Megijesztettelek?
- Te annyira… annyira… - Ahh, mindjárt elsírom magam. Nem törődve senkivel, arcához hajolok és megcsókolom. Finoman, lassan, hiszen nem tudom, milyen állapotban van. Aztán hirtelen lök rajtam egyet, emelné a kezét, hogy megüssön és hátraesek, egyenesen Kou ölébe. - Shirogane… - nyögöm megdöbbenve.
- Akira-kun… nem szabad ilyen közel jönnöd… - sóhajtja. - Egyelőre nem tudtom irányítani…
- Meg akartál ütni... - Nem tudok magamhoz térni a sokkból. - Azt mondtad… hogy szeretsz és én csak aggódtam érted. - Akadozik a hangom. Nem tudom elhinni, hogy bántani akart.
- Tudom, és hidd el, nagyon sajnálom. De nem hiszem, hogy célszerű lenne, ha megérintenél…
- De én meg akarlak érinteni! Meg akarlak csókolni és veled akarok aludni - kezdek kiabálni.
- Maradj már csendben! - üvölt rám, mire megszeppenek. Felsóhajt. - Sajnálom. Ma itt maradok.
- Nem. Hazajössz velem. Egy ágyban fogunk aludni.
- Akira. Ez nem hiszem, hogy jó ötlet… - szólal meg az engem ölelő Kou-nii.
- Egyet kell értenem. Shirogane jelenleg beszámíthatatlan. Ha valami történik, nem fogod tudni megvédeni magad - sóhajt fel Master.
- Nem bántanám… szánt szándékkal soha nem bántanám őt - mondja Shirogane, magába roskadva.
- Én elhiszem - lépek egyet közelebb. - Nem tudom, mi ez, de akkor aktivizálódik, ha a közeledbe megyek. De így… nem tudom, és nem akarom elviselni. Hat hónapig viseltem el, hogy nem voltál mellettem! Egy percre sem hagylak magadra! - Masterhez fordulok. - Vagy hazajöhet velem, vagy itt maradok én is, vele!
- Meggondolatlan vagy, Aki - szólal meg Kou. - Ő most…
- Nem érdekel, nem bírod felfogni? - ordítok rá. - Shirogane az enyém, csak az enyém! Senkinek nem engedem, hogy vele legyen, ha én nem vagyok ott.
- Fejezd ezt be, Akira-kun. Nem maradhatsz velem. Bántanálak.
- Nem! Veled akarok lenni, és te haza fogsz jönni velem, vagy itt fogok aludni én is. Téma lezárva, dönts, hol akarsz lenni. Nálam, vagy itt, Masternél. - Master nem szól. Kou-nii felsóhajt mögöttem, de nem szól ő sem, végül Shirogane töri meg a csendet.
- Akkor maradjunk itt. De nem jöhetsz egy lépésnél közelebb és nem érhetsz hozzám. - Annyira…
- Rendben. - Felsóhajtok, de végül ennyiben maradunk.
*
Master elvonult, Shirogane nem messze fekszik tőle, asztalokon összetolva, én egy széken ülök. Annyira rideg és kegyetlen…. beszélnem kell vele.
- Alszol?
- Nem. Mi a baj?
- Miért most történik ez, Shirogane…? Miért akkor, amikor… - Elcsuklik a hangom. - Tudom, hogy nem akarattal tetted, amit tettél. De annyira kegyetlen vagy velem. Pedig én csak veled szeretnék lenni. Melletted, hogy megvédhesselek, és ne legyen bajod. - Közelebb lépek, de tartom az egy lépés távolságot. - Nem érted, hogy alig bírtam ezt a fél évet is? Nem akarlak most újra elveszíteni… de nem értem. Már nem szeretsz? Tettem valamit? Emlékeztetlek valakire? Változzak meg? Mond el, és én megteszem!
|
| ef-chan | 2010. 11. 09. 23:12:02 | #9215 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Aki-cicusnak)
- Akkor iskola után én is odamegyek - áll fel, amit egy bólintással nyugtázok. Én is így képzeltem. Nem túl sok szabadidő, de épp elég lesz. Tervezgetéseim azonban szégyenlős hangja szakítja félbe, ahogy rápillantok, szinte elolvadok pírral színezett arcától. Mint az érett gyümölcs, mely csak arra vár, hogy valaki beleharapjon.
- Este mondtál valamit... amit én...
Elmosolyodom, majd megismétlem, mert pontosan tudom, mit mondtam tegnap.
- Szeretlek, Akira-kun - a mondat ismét természetesen szalad ki ajkaim közül, ez egy olyan tény, amely régóta így van, és sosem titkoltam, meg is lep, milyen heves reakciót vált ki belőle: közelebb lépve dönti fejét a mellkasomnak. Nincs mese, tényleg cicus lett belőle, hízelkedő kis szexi dög.
- Ne mondj ennyire zavarbaejtő dolgokat - mormogja rám pillantva, majd tettetett félénkséggel bújik vissza bevackolva magát korábbi helyére. Elfojtok egy kuncogást: hiszen nem azért hoztad fel, hogy mondjam megint?
- Én még nem tudom... - mormog tovább, és most már határozottan lenne kedvem nevetni, ha nem árnyékolná be a kedvem a hajnali kis affér.
- Nem sietünk el semmit, Akira-kun - annyira nem, mint siethetnénk... Lehet ennél jobban sietni? Lényegtelen. - Ha úgy érzed, hogy készen állsz kimondani, add a tudtomra, rendben? - simítok végig a hátán, de gondolatban már messze járok. Le is lepleződöm...
- Valami baj van, Shirogane? Olyan feszültnek tűnsz...
- Ahh, csak a fegyverem miatt - mondom, ami legelőbb az eszembe jut, és hihetőnek tűnik.
- Master biztos össze tudja rakni - feleli, és nem akarom letörni: Master ha megfeszül sem csinál már abból újra használható fegyvert. - Ha én nem lettem volna olyan buta, akkor most nem lenne baj - állapítja meg, a kedve kezd a béka segge alá tendálni, amit nem szeretnék, legalább ő maradjon olyan, mint volt. Így eltolom magamtól, s felemelem a fejét, kényszerítve, hogy rám nézzen.
- Ne mondj ilyet! Megértelek, de ezt már tisztáztuk, igaz? - bólint, mégis szükségesnek tartom újra és újra a fejébe verni a lényeget, míg egyszer végre el nem hiszi: - Ryuko a múlt. Te vagy a jelen és a jövő, érted? Mindenkié, de leginkább az enyém.
- De úgysem mondasz el mindent... soha - pillant félre láthatatlan tőrt vágva belém. Mert ez most fájt, még ha igaz is.
- Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz - tekintetem a messzeségbe vész.
- De most is bánt valami. És nem a botod. Látom rajtad... - pupillám enyhén összébb szűkül, ahogy visszatalálok komoly arcához, majd felkuncogok, hogy ismét elkomorodjak.
- Nem örülök, hogy ennyire kiismertél. Ezt most tényleg nem mondhatom el. Megérted? - bonyolult, olyannyira bonyolult, s annyira nem értesz semmit Ryuko tudása nélkül... Félreértenéd, vagy egyáltalán nem értenéd meg.
- Nem örülök neki, de megértem - feleli felnőttesen. Mintha évezredeket öregedett volna egyetlen éjszaka alatt. - Ha nem mondhatod el, akkor biztosan így van jól - lehel csókot ajkaimra, aztán mintha csak akkor kapott volna észbe, ellép és elpirul. Most olyan fájón hasonlít Ryukora...
- Mi van veled, Akira-kun? Nagyon bátor vagy ma reggel - karolom át hátulról, kérlek, ne légy ilyen, maradj olyan, amilyen szoktál, légy rám mérges, Akirás...
- A tegnapi után egy ilyen kis csók már semmi, nem igaz? - de igaz, mégis...
- Nehezen hiszem el, hogy ilyen lettél...
- Fél évig nem voltál mellettem. Ennyi idő alatt sok minden megváltozott - pajszerol le magáról, apró, néma sóhajjal hagyom, azonban az ajtóból visszafordul megszokott közömbös fejével. - Jössz?
Na jó, most osztottam nullával...
- Mehetek? Nem is kiabálsz?- kérdezem hitetlenkedve, de nem tagadhatom meg magam, máris perverzen csillognak szemeim.
- Mondtam már, hogy megváltoztak a dolgok - vágja azért magára az ajtót, amit egy meleg mosollyal fogadok, mert azért annyira mégsem változott sok minden. Csak épp most bemehetek azon az ajtón, amelyen eddig duzzogásból kizártak.
Nem is teketóriázom, követem, s megválva magamra aggatott gönceimtől, mellé állok, kihasználva, hogy büntetlenül legeltethetem rajta a szemem.
- Örülök ennek a változásnak - súgom a fülébe, mire halkan válaszol. - Én is.
Talán még egyszer sem indult ilyen nyugodtan egy reggel sem.
* * *
Hogy elültessem benne a komolyabb gyanút és az esetleges aggodalmat, elkísérem az iskoláig - másodsorban persze magam megnyugtatása is célom, így biztosabb lehetek benne, hogy jó helyen van, olyan helyen, ahol el is lesz egy darabig, és én szabadon mozoghatok.
Összefutunk Kengoval is, és én csak kuncogok a fiú lelkesedésén, egész tűzbe jön a maga lökött módján, ahogy megpillant.
- Akkor én megyek is - pillantok Akirára, miközben fél szemmel megmosolygom, ahogy Aya-chan erélyesen elrángatja Kengot.
- Már is? - kérdezi, de mosolyogva ad engedélyt: - Rendben, menj - majd körbepillant. A kis óvatos, megzabálom!
Hogy eme gondolatom valóra is váltsam, közelebb hajolva “harapok” bele puha ajkaiba, csókot lopva, majd intek egyet: - Masternél várlak - s köd előttem, köd utánam, illantam el.
* * *
Tervben volt, hogy valóban eljutok a Bar Still-ig, de Shishui előtt még mással van találkám. Igaz egyelőre az illető sem tud róla, de az a kisebbik probléma. Sebesen haladtam láthatatlanul a házak tetején a Fuji hegy felé, de még így is elvett az út az életemből bő háromnegyed órát. A járatot hamar megtaláltam. Nehéz lenne elfelejteni, hiszen legutóbb itt végződött minden, hogy most új kezdetre ébredjen ismét...
Ahogy belépek, ismét megcsap az a sok misztikum, amely ebbe a hegybe sűrűsödve várja, hogy kiszabadítsák, olyan pontja a földnek, amelybe rengeteg energia gyűlik, a Föld egyik “köldöke”... A központi teremig sétálok, ahol Haruka Homurabi felbujtására üzelmeit végezte, még mindig áthat mindent a feketemágia...
A terem közepéről eltakarították már a törmeléket, még a szerkezetek is eltűntek, csak egy dolog maradt itt, a trónus. A kalapom hálátlanul dobom félre, hogy copfom szabaddá engedve foglaljak helyet keresztbe téve egyik lábam a másikon.
A “bútordarab” elhelyezése nem véletlen, a határvonalon áll, két világ határán, összekötve és elválasztva azt egyszerre. Mintha csak tükörországot akarnánk megérinteni egy tükrön keresztül- sosem juthatunk át, de a kapcsolat fennáll.
A kapu, mintha csak becsengettem volna rajta, tárul fel, hatalmas rést vésve ezen világ falába, s a túloldalról Ruru alakja tűnik fel. Ahogy megérzi a kapcsolatot, hátrafordul, és vidám mosollyal integet.
- Shirogane-samaaa - hajol közelebb a képhez, bár tudja, nem léphet keresztül rajta, még nem...
- Ruru - pillantok komoran a lányra, aki szintén rendezi arcvonásait, tudja, most fontos dolgokról lesz szó, s nem akar hibázni ő sem. -, szükségem lesz rá hamarosan. El kell hoznod, ahogy beszéltük. Kérlek, légy körültekintő - mosolygok jóságos aggodalommal a lányra. Ő csak visszamosolyog naivan.
- Minden rendben lesz, Shirogane-sama! - mutatja fel a hüvelykujját. Igen, azt tudom, csak kérdés, mennyire válnak be a számításaim a dologgal kapcsolatban...
Még felteszek pár helyzetfelmérő kérdést, majd megszakítom a kapcsolatot. Egész leizzadtam, rendesen kivett belőlem ez a kis móka, s még időben vissza is kell érnem Shishuihoz, hogy megteremthessem az alibimet...
* * *
- Ohayou! - lépek be a jól ismert helyre, az, akit keresek, megszokott mód terpeszkedik a bárpult mögött, vak éleslátással kémlelve a világot belülről, a rezgésekből építve fel annak valódi mivoltát.
- Ohh, Shirogane, már vártalak - mosolyog rám szelíden. Persze, hogy várt, sok minderől lehetne beszélni... - Tisztában vagy vele, hogy a kardodnak annyi?
- Természtesen, de nem bánom - felelem. - Ismerek egy módot, amellyel erősebb fegyverhez juthatok, igaz, a hozzá vezető út kétesélyes.
Világtalan szemeit rám veti, majd arcvonásai megtelnek a lélek súlyaival. - Biztos, hogy szükség van rá?
- Nincs más mód - felelem, s csend telepedik ránk. - Számíthatok a segítségedre? - kérdezem végül megtörve a csendet, amelyben fülsértően sikolt a parketta meg-megreccsenve.
- Aham... - hümmögi, nem a belátás, csak az a tudat vezérli, úgysem beszélhet le róla.
- Akkor kezdhetnéd azzal, hogy alibit nyújtasz az elkövetkezendő pár percben - kacsintok rá, nem törődve azzal, hogy lényegében felesleges. Hangom dallamos pajkossága azonban kárpótolja a gesztus elmulasztásáért, és elmosolyodva rázza meg a fejét.
* * *
Az idő kedélyesebb mederben folyt tovább, s nem is kellett sokat várni, hogy ismét nyíljon a bár ajtaja, s az elegánsabb kocsmából ismét főhadiszállássá avanzsálódjon. Megszokott pózomból fordulok hátra, hogy mosolyogva üdvözöljem. Külön tanulmány az új helyzettel való rossz viszonya, mert még aggályosabban figyel arra, mit tesz, olyan lépéseket sem merve megtenni, amelyek eddig is mindennaposak voltak. Felvidulva leszek hát szemtelen, elhajítva a gondokat, s magamhoz rántva ölelem magamhoz, színpadiasan felkiáltva. Igazából mindig is élveztem ezeket a műsorokat.
- Jaj, Akira-kun, annyira hiányoztál! - s azonnal idomul feloldódva. Az összhang csodálatos harmóniává olvad össze kis megszokott előadásunkban, hogy záróakkordja egy lopott utóíz legyen ajkairól. Megszokott nevetés, s a beszéd könnyedén gördül meg. Míg végül nem érünk ismét kényes pontot.
- Master, sikerült megcsinálni Shirogane botját? - kíváncsiskodik a kis szentem, mire enyhén kiszárad a szám, mert annyi eszem nem volt, hogy kitaláljunk valami egységes sztorit az “alibimmel” kapcsolatban.
- Nem, sajnos nem teljesen - feleli rutinosan Shishui és meglepődöm, folyékonyan és természetesen tolja a kamu dumát, pedig nem gyakorolja sűrűn.... bár most már csak reménykedem benne. - De elkezdtük egy másik fegyver létrehozását, csak sajnos addig neked kell megvédened Shiroganét, amíg el nem készül - a gyomrom először összeszorul, aztán rejtet durcássággal villantom szúrós tekintetem a férfire. Pontosan tisztában van vele, hogy a folyamat alatt iszonyat ramatyul fogom érezni magam, mégis arra ítélne, hogy vele legyek, ahelyett, hogy felkészítené, egy kis időre elpárolgok. Ő azonban mindentudó nyugalommal válaszol, ami lehűt kicsit: most ismét hálás lennék azért a gondolatolvasásért, mint speckó képesség... - Pár nap - fejezi be a gondolatot.
Aki-chan a problémával van elfoglalva, egész rápánikol.
- De... de én még nem... - hebegi megrémülve a felelősségtől. Jaj, ne ijedj meg, hiszen attól még itt vagyok veled, nem lesz gond. Hogy ezt valahogy kifejezhessem, a pult alatt óvatosan kutatok keze után, majd mikor megtalálom, határozott gyengédséggel szorítom meg. Az üzenet egyértelmű: nyugalom, együtt eddig még minden problémát megoldottunk.
A hang olyan váratlanul zeng fel, még én is meglepődöm, pedig meg szoktam érezni jelenlétét...
- Ezért jöttem én is, Aki!
A felhők visszavándorolnak láthatatlanul gondolataim fellegére, túl sok erőt vesztettem. Na meg buktuk a titkunkat is, legalább is Kou előtt mindenképp, nem ejtették a feje lágyára, elég volt ez a fél pillantás, hogy értse a helyzetet.
- Majd én segítek neked, hogy erősebb legyél - villant felém ellenséges pillantást, majd Akira mellé lép úgy, hogy elválasszon tőle, udvariatlanul fordítva nekem hátat.
- Kou-niii... te hogy tudsz nekem segíteni? - érdeklődik bizonytalanul, mire Kou magabiztosan és kissé neheztelve válaszol. Megértem, azért erre még Akira is rájöhetett volna magától...
- Én is birtoklom a fény erejét, ezt ne felejtsd el! Felturbózzuk egy kicsit ezt a béna medált, amit kaptál, és előhozzuk belőled a maximumot - vetít távlatokat Akira elé, én meg csak fintorgok. Béna nyaklánc, mi, drága önjelölt mentor-sama, hol leledzett ez alatt a fél év alatt, amíg lett volna ideje Akirát trenírozni, hogy meglelje magában a fény erejét önmagától, mindenféle “vacak” ketyere nélkül?
- Gondolod, hogy sikerülhet? - hitetlenkedik Akira is, érzi ő is az abszurditást, blökkencs.
- Még szép! Hiszen én fogok segíteni neked - nevet fel. Még sosem viszketett ennyire a tenyerem... - Lehet, hogy célszerűbb lenne, ha pár napot nálam aludnál - kombinálja tovább a dolgokat, mire Akirára pillantok, mert rá nem tudok, max a hátát döfhetem keresztül tekintetem tőreivel. De ezt már nem hagyhatom szó nélkül, ez már helyi szintű “politika”.
- Igazán nem szükséges, kutyus. Te is tudod, hogy velem kell maradnia, meg kell, hogy védjen - vigyorom olyan fölényes, hogy az már szántszándékos provokáció.
- Semmire sem mennél vele jelenleg - vágja vissza Kou, mire Akira megajándékozza egy oldalba könyökléssel. De ő tovább feszíti a húrt, egy igen jó hangot pendítve sajnos meg, a bűntudatkeltés hangját. - Ne haragudj, Aki, de ez az igazság. Éreztem, hogy mi történt, tudom, hogy megtagadtad az erőt. Mindenről tudok - ohh, mikor csaptál fel jósnak, aki a jövőt olvassa szüntelen. Ez az én mindent tudok duma már nem menő, Kou. Ám én győztem, és ezt ő is látja, s furcsa lenne, ha kötné az ebet a karóhoz, hisz vannak itt még tudatlanok.
- Rendben, nem kell nálam aludnod. De akkor holnap...
Kengo, aki eddig nem igazán volt képes arra, hogy felvegye a beszélgetés fonalát, hirtelen kitörő örömmel szakítja félbe blökinket, aki nem feltétlenül lelkesedik a szőke srác reménytelen agyi képességeitől.
- Kezdődik a szünet. Tudjátok a hosszú szünet! - legszívesebben fejjel venném az asztalt, a lehető legjobbkor...
- Tényleg... el is felejtettem - erősíti meg a számomra kedvezőtlen hír Aki-chan is. Hmm, Kou, nem akarod mégis csak magaddal vinni?
- Ez akkor nagyon jól jön ki. Aki, reggel hétre legyél a lakásom előtt - osztja is ki a parancsot, s mintha csak ennyit akart volna, már el is tűnik csak úgy porzik utána képletesen az utca. Mégis, a sóhaj csak úgy felszakad belőlem, megállíthatatlanul. Talán mégsem lesz olyan rossz, hogy edzeni akarja, úgy szabadidőt nyerhetek talán. Benne azonban nem bízhatok meg Shishuival ellentétben, bármikor megpróbálhat befeketíteni, hiszen mindig is ez volt legkedveltebb szórakozásainak egyike.
- Végre... - húzódom közelebb ismét Aki-chanhoz, s ismét nemtörődöm mód kulcsolom ujjaim az ujjaiba. Már mindegy, s ha merné, én boldogan vállalnám fel, ahogy tettem eddig is, iránta táplált érzéseim.
- Master, akkor jöjjek holnap a fegyver miatt? - kérdezem, hátha Shishui legalább elintézi, hogy holnap is legyen kimenőm. Hiszen a Ruruval való találkozást minél előbb meg kell ejteni.
- Nem szükséges - bokán rúgjam??? - Elég, ha edzés után benéztek. Jobb lenne, ha te inkább Kouval és Akirával lennél - szóval hitegetsz, majd így fejezed ki a saját véleményed. A váratlan akadályok csak nőnek, s még őt is ki kell hagynom a számításomból. Igaz, ha túl leszek a dolgon, nem fogja elfordítani a fejét, s elrántani a kezét, de addig ne is számoljak vele. Rendben, értettem.
- Menjünk. Kicsit fáradt vagyok - bontja meg Akira is az asztalt, még megtárgyaljuk a holnapi összekoccanás részleteit, majd hazaindulunk. Az út alatt, miközben igyekszem aktívan társalogni, már újrakalibrálom gondolatban tervem.
* * *
Nyugalom. A komolyabb világkatasztrófák előtti csendes béke. Így jellemezhettem önnön kedélyállapotom, amelyet igyekeztem elmaszatolni előtte. Aki-chan fejét az ölemben pihentetve olvas, s én szórakozottan játszadozom puha fürtjeivel.
- Valami baj van? Egész nap furcsa vagy - teszi félre a könyvet felém fordulva. Hirtelen zuhanok vissza testembe a messzeségekből, de már is kész vagyok a mismásolásra.
- Semmi, ne képzelődj, Aki-cicus!
- Te meg ne terelj! - fojtja belém a gondosan felépített védőbeszédem, amelyben bizonyítom, minden tökéletes. - Oké, hogy nem mondasz el mindent, de ez elég komoly dolog. Egész nap furcsa vagy, hallgatag, nem csipkelődsz, nem akarsz zaklatni, nem szólogatsz be, nem csinálsz semmit! Mintha haverok lennénk! Ne titkolj előlem ilyen fontos dolgokat! - ölel át, értem szíve rezgéseit, ezért is érzem magam még rosszabbul. Hogy lehetne szavakba önteni hogy ugyanez az érzés, amely őt hajtja, sarkall engem is arra, amit teszek, jobban mondva, arra, amit nem. Hallagtásommal akarom óvni őt, óvni olyan rémektől, amelyek beárnyékolnák az ő életét is. Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon, hogy önmagába vetett bizalma megtörjön, nem akarok feleslegesen nehéz súlyokat aggatni a lelkére.
- Szeretnék segíteni, de ha nem hagyod, csak nehezebb lesz, mindkettőnknek - vált taktikát bizsergetően édes-gondoskodón suttogva fülembe. Karjaimmal erősen ragadom meg, magamhoz szorítva. Ha azt mondom, elég, hogy itt vagy velem, úgysem hiszel nekem...
- Hidd el - simítok végig az arcán, az álla alá siklatva a kezem, és magam felé fordítva teljesen, hogy kényelmes legyen a hozzáférési útvonal. -, hamarosan eljön az idő. Légy türelemmel! - tiltakozásra nyíló ajkain gonoszul nyalok végig, hogy aztán az alsó ajkát megszívjam egy kicsit. Az érzékenyen pirosodik ki, hogy izgatóan csillanjon meg a lámpafényben.
- Már megint terelsz - vágja be ismét a durcát, de csak kuncogok egyet, mielőtt fordítok eddigi “felállásunkon”, hogy az ágyon landoljon. Alattam.
- Te tehetsz róla - csókolok a nyakhajlatába, fogaimmal gyengéden karistolva végig a finom bőrt. -Mindig megkívánlak, amikor akaratoskodsz.
- Idióta... - mormogja.
- Már régóta - helyeselek vigyorogva, ami még jobban felbosszantja, bár lehet, hogy azt sérelmezte, hogy beszéd közben operáltam le róla a feleslegesen köztünk fehérlő ingjét, s a póló határait is feszegetni kezdtem.
- Shirogane - szemöldökét olyan édesen vonja összébb, muszáj homlokát is megajándékoznom ajkaim puhaságával.
- Élj a mának, Akira, csak a most számít... én most akarlak. Te? - csábítom, orrom végigvezetve az arca vonalán lassan, épp csak súrolva bőrét lélegzetemmel.
A fájdalom hirtelen jár át, és akaratlanul fejelem telibe, ahogy összerándulok - sötét gondolatok, képek ezrei szaladnak át a fejemen, épp mint hajnalban. Maradék koncentrációm és erőm összeszedve egyenesedek fel takarva őt, miközben a fájdalom múlik. Mert most megéreztem...
Az ablak szabály szerűen berobban, üvegszilánkokkal borítva be a szoba javát.
- Shirogane - támaszt meg hátulról, ahogy meggörnyedek, s már rebegi is azt a bugyuta varázsigét, amit csak én találtam ki a magam szórakoztatására, mert tudtam, olyan olyan eszméletlen cukin fog hangzani a szájából.
- Konbanwa, Shirogane-sama!! - üti meg fülem Ruru hangja, nem gondoltam, hogy ilyen rohamtempóban teljesíti a kérésem... Azt sem, hogy ilyen durva kislány lesz... Rögtön ránk rontani egy halomnyi kokuchival...
- Akira, óvatosan! - nézek rá, elszántan, mert azért én sem maradtam teljesen fegyvertelen, bár a jelenlegi erőm olyan szinten van körülbelül, mint kezdő koromban. De elém emeli a fegyverét.
- Csak én veszem fel a harcot! - néz rám határozottan és ellentmondást nem tűrően. - A többiek úgyis hamarosan itt lesznek!
Sóhajtok egyet, megadva magam, s csak a hátát fixírozom, ahogy nekilendülve intézi el az első kokuchit elszántan, hogy aztán eltűnjön az ablakban. Aggódva lépek a romjaiban levő nyílászáróhoz, hogy szemmel követhessem az esélyeit, mert ezeket a szörnyeket most lényegében én engedtem rá...
- Elhoztad? - suttogom, ahogy megérzem magam mellett a rózsaszín hajú loliruhában magát illegető lányt.
- El - feleli, majd előhúz egy kisebb dobozkát, akár Pandora szelencéje... Világoskék szemeim középkék szemeibe fúrom, mire nagyot nyel, s felpattintja a kis dobozkát, amelyből különös kiképzésű tűszerű szúrófegyver bukkan elő, egyik vége hegyes, másik végén azonban egy kisebb tartályka szerű kiképzés található, amelyben sötéten gomolyog valami behatárolhatatlan állagú, fekete anyag. Ujjai közé veszi, majd a dobozkát eltűntetve néz vissza rám mosolyogva.
- Homurabi-sama is tud róla - jegyzi meg ártatlanul, mire szemeim elkerekednek, de már késő visszakozni, keze lesújt, s a fájdalom azonnal felgyullad a mellkasomban, csak bámulom meredten, ahogy a tű végéből a fekete anyag lassan elszivárog, s betölti minden porcikám a zsibbadt fáradtság. - Sajnálom.. -suttogja még bűnbánóan. - Nem volt más választásom, mert lelepleződtem, de valamiért belement. Nem tudom, mit tervez... - ezekkel a szavakkal tűnik el, de már alig látom, alig érzékelem, mi is történik körülöttem, csak bennem dobol egyre hangosabban egy új hang, egy új érzés, amely megpróbál teljesen átjárni és legyőzni.
- Shirogane- tör át a hangja az ütemes tamtamon, már a szoba padlóján fekszem talán, fogalmam sincs, láz tör rám, és remegek, mintha fuldokolnék, kapaszkodom meg a kezében.
- Jól leszek... - lehelem. - Szólj Masternek... mondd... a fegyver születőben... - fájdalmasan nyögök fel. Nem szabad elaludnom... most nem... |
| Rauko | 2010. 10. 20. 16:05:00 | #8760 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: ~Shiro-chanomnak
Kicsit eltol magától, és ledönt az ágyion. A szemembe néz, és annyira…
- Szeretlek, Akira-kun - mondja. Micsoda? Szeret? Szerelemmel… szeret? Nem tudom. Én… nekem ez túl váratlan, de nincs időm a kimondott szavakon rágódni, mert elkezd belém hatolni, nekem meg könnyek kezdik szúrni a szemem. Készségesen hajol közelebb, hogy lenyalja őket, én pedig próbálom felvenni az események fonalát. Ahogy magamban érzem… ahogy feszít, és csak a puszta gondolat is, hogy most bennem van… félelmetesen jó érzés. Igaz, hogy fáj, hogy szét akar szaggatni odalent, de baromira jó érzés, lelkileg. Az, hogy ő van a testemben először ilyen formában. Ő, akit… szeretek. Igen, azt hiszem. Hiszen az a fél év nélküle pokol volt. Ha velem van, akkor pedig mennyország. Azt hiszem, egy kicsit ideje lesz neki is mutatnom az érzéseimből. Mostanában kicsit eltávolodott tőlem, legalábbis ezt érzem. És nem akarom még egyszer elveszíteni. Nem. Már nem tudnék nélküle teljes emberként élni. Azt hiszem…
Csókol, simogat, aztán hirtelen felültet. Olyan mélyre csúszik bennem, ahogy eddig még nem, így felnyögök. Ott volt valami… és ez nekem nagyon jó volt! De nem találja el minden lökéssel, és… de amikor a keze a farkincámra kulcsolódik, majdnem felnyüszítek. Ismerős, mégis ismeretlen érzés. Ahogy ajkival nyakamat, kezeivel férfiasságomat kényezteti, és az övé bennem lüktet… nem is bírom sokáig. Érzem, hogy ő is egyre jobban remeg. Egy pillanatra megrémülök, hogy most akkor belém fog élvezni… de ahogy megérzem magamban, már nem is zavar ennyire. Kezeimet nyaka köré fonva adom át magam az élvezetnek.
Amikor e akar fektetni, nem hagyom. Olyan jó. Érzem magamban… és ez most olyan különlegesen boldoggá tesz. Csak még egy kicsit… csak még… egy kicsit…
Kinyitom a szemem és álmosan konstatálom, hogy rebggel van. Az ágyat tapogatom, de nincs mellettem. Azonnal felülök, és szétnézek a szobában, és hihetetlenül megnyugszom, mikor az ablakban ülve találok rá.
- Jó reggelt, Aki-cicus! - Rutinból repítek egy párnát, de a cicus sem esett jól. Nem vagyok én macska, na… - Ma Masternél leszek, össze kell eszkábálnunk a fegyverem - sóhajtja, majd kinéz. Gondterheltnek látszik.
- Akkor iskola után én is oda megyek - mondom, majd felállok, és ránézek. Eszembe jut a tegnap éjszaka, és mély pír ül az arcomra. - Este mondtál valamit… amit én…
- Szeretlek, Akira-kun - mondja ki újra hangosan, és én megremegek. Közelebb lépek hozzá, és a mellkasához bújok. Most valahogy annyira természetes ez a helyzet. Rajta viszont érzem, hogy kicsit megremeg.
- Ne mondj ennyire zavarba ejtő dolgokat. - Felpillantok arcára, majd visszabújok vackomba. - Én még nem tudom…
- Nem sietünk el semmit, Akira-kun. Ha úgy érzed, hogy készen állsz kimondani, add a tudtomra, rendben? - simít végig hátamon. Olyan furcsa ma reggel.
- Valami baj van, Shirogane? Olyan feszültnek tűnsz…
- Ahh, csak a fegyverem miatt.
- Master biztos össze tudja rakni - sóhajtom. Bűntudatom van. - Ha én nem lettem volna olyan buta, akkor most nem lenne baj. - Hirtelen eltol, és felemeli a fejem.
- Ne mondj ilyet. Megértelek, de ezt már tisztáztuk, igaz? - Bólintok. - Ryuko a múlt. Te vagy a jelen és a jövő, érted? Mindenkié, de leginkább az enyém - mondja mosolyogva.
- De úgysem mondasz el mindent… soha - jegyzem meg félrepillantva.
- Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz.
- De most is bánt valami. És nem a botod. - Meglepetten pislog rám. - Látom rajtad…
- Nem örülök, hogy ennyire kiismertél - nevet fel, majd újra elkomorodik az arca. - Ezt most tényleg nem mondhatom el. Megérted?
- Nem örülök neki, de megértem. Ha nem mondhatod el, akkor biztosan így van jól. - Gyors csókot lehelek ajkaira, majd pirulva lépek el.
- Mi van veled, Akira-kun? Nagyon bátor vagy ma reggel - hallom meg a hangját, majd mögém lépve karol át.
- A tegnapi után egy ilyen kis csók már semmi, nem igaz? - kérdezem.
- Nehezen hiszem el, hogy ilyen lettél.
- Fél évig nem voltál mellettem. Ennyi idő alatt sok minden megváltozott - mondom, majd lefejtem magamról a karjait, és a fürdőbe megyek. - Jössz?
- Mehetek? - kérdezi csillogó szemekkel. - Nem is kiabálsz?
- Mondtam már, megváltoztak a dolgok - jegyzem meg, és bemegyek. Pár pillanat múlva már utánam is jön. Tekintve, hogy én meztelen vagyok, beállok a zuhany alá, ő pedig gyorsan levetkőzik és követ.
- Örülök ennek a változásnak - suttogja a fülembe, ahogy a mellkasát mosom.
- Én is. - Több szó nem esik köztünk. nem kell mondania semmit, ahogy én sem érzem szükségét annak, hogy beszéljek.
Elkísér az iskolához, és Kengo azonnal be is támad minket. Üdvözli Shiroganét, elmondta, hogy régen látta, hogy hiányzott, mire felnevetünk.
- Akkor én megyek is - mondja végül, és rám pillant. A közben megérkezett Aya-channak azonnal leesik minden, így karon ragadja Kengot és elvonszolja.
- Máris? - pillantok rá. - Rendben, menj. - Mosolygok, ő is. Körbepillantok, és ő tudja, miért tettem. Közelebb hajol, és gyors csókot kapok. Gyors, de szenvedélyes. Pihegve válunk el egymástól.
- Masternél várlak - búcsúzik, és elillan. Felsóhajtok, és bemegyek a többiek után.
Nem úszom meg Aya-chant. A tetőre rángat az egyik szünetben, és kifaggat. Érezték a kokuchikat, aztán engem már nem, és megijedtek, de mire odaértek, nem volt ott semmi. Mastertől csak azt tudták meg, hogy én elájultam, Shirogane botja pedig eltört. Kapok is a fejemre, hogy miért vagyok ennyire felelőtlen, de ahogy elmondom neki, hogy kicsit összekaptunk, de már kibékültünk, sokat sejtetően mosolyog, majd komollyá válik.
- Nem örülök, hogy összemelegedtetek. Ez nem lesz jó hatással a harcainkra - néz rám szigorú szemekkel. Én kicsit összezavarodva állom pillantását.
- Nem melegedtünk össze jobban, mint eddig - jelentem ki, mire felnevet.
- Azért van kisimulva az arcod, igaz? - kérdezi vigyorogva, én meg elpirulok, és otthagyom. Ne faggasson! Ő egyébként is egy lány, nem fogok neki beszélni a magánéletemről. Pláne akkor, ha egy másik férfi játszik benne különösen fontos szerepet. De nem tudom lerázni. Mosolyog, csillognak a szemei, és mikor suli után bejelentem, hogy a bárba megyek, ő is, én Kengo is jönnek velem. Kicsit összeszorul a gyomrom, ahogy közeledünk. Mi van, ha most is átvert, és nem lesz ott? Mi van, ha megint hazudott nekem, hogy idejön, és nem is?
Félve nyitok be, de hatalmas kő esik le a szívemről, amikor meglátom Shiroganét. Úgy ül, ahogy szokott, féloldalasan, lábai keresztbe téve. Mosolyogva lépek mellé, és próbálom leküzdeni a késztetést, hogy szájon csókoljam. Ahogy ez sikerül, és el tudok mellette sétálni, hirtelen megragad, és az ölébe rántva ölelgetni kezd.
- Jaj, Akira-kun, annyira hiányoztál - kiált fel a szokásos hangnemben, és ekkor jövök rá, hogy ennyit szabad, úgyhogy durcásnak tettetem magam, és eltolom kicsit, miközben észrevétlenül simítok végig mellkasán.
- Ne csináld már ezt folyton, komolyan! - rivallok rá, de tekintetembe inkább szeretetet bújtatok, mire mosolyog, majd ad a számra egy puszit, és nevetve elenged. A pirulást nem kell megjátszanom, az alapból is megvan, így csak a dühös fújtatást kell produkálnom, amit ilyenkor szoktam.
Beszélgetünk, majd eszembe jut a bot.
- Master, sikerült megcsinálni Shirogane botját? - kérdezem kíváncsian.
- Nem, sajnos nem teljesen - mondja kicsit elszomorodva, majd mosolyogva törölgeti tovább a poharat. - De elkezdtük egy másik fegyver létrehozását. csak sajnos addig neked kell megvédened Shiroganét, amíg az el nem készül. - Megrémülve pillantok rá. - Pár nap.
- De… de én még nem… - hebegem, mire Shirogane észrevétlenül megszorítja a kezem a pult alatt.
- Ezért jöttem én is, Aki+ - hallom meg Kou-nii hangját a hátunk mögül. Sajnos, ezzel neki elárultuk magunkat, az ajtóból pont látni lehetett, hogy fogjuk egymás kezét. Rá is pillant Shiroganéra, nem túl barátságos tekintettel. - Majd én segítek neked, hogy erősebb legyél - mondja, majd mellém lép. De persze, hogy Shirogane oldalára, így eltávolodunk egymástól.
- Kou-niii… te hogy tudsz nekem segíteni? - kérdezem félve.
- Én is birtoklom a fény erejét, ezt ne felejtsd el! Felturbózzuk egy kicsit ezt a béna medált, amit kaptál - mutat a nyakláncra -, és előhozzuk belőled a maximumot - teszi vállamra a kezét.
- Gondolod, hogy sikerülhet?
- Még szép! Hiszen én fogok segíteni neked - röhögi el magát. - Lehet, hogy célszerűbb lenne, ha pár napot nálam aludnál - jegyzi meg elgondolkodva, mire Shirogane rám pillant, én meg rémülten rá. Én nem akarok nélküle aludni! Kou-nii pedig biztosan nem engedné, hogy ott éjszakázzon…
- Igazán nem szükséges, kutyus - mondja árnyékom. - Te is tudod, hogy velem kell maradnia, meg kell, hogy védjen engem - vigyorodik el.
- Semmire sem mennél vele jelenleg. - Ezen felszólalása miatt oldalba könyökölöm Kou-niit. - Ne haragudj, Aki, de ez az igazság. Éreztem, hogy mi történt, tudom, hogy megtagadtad az erőt. Mindenről tudok - vet egy jelentőségteljes pillantást Shiroganéra, majd rám. Én meg persze, hogy nyakig pirulok. - Rendben, nem kell nálam aludnod. De akkor holnap…
- Kezdődik a szünet- halljuk meg Kengo örvendezését. - Tudjátok, a hosszú szünet.
- Tényleg… el is felejtettem - mondom elgondolkodva. Teljesen kiment a fejemből.
- Ez akkor nagyon jól jön ki. Aki, reggel hétre legyél a lakásom előtt - adja parancsba, majd köszön, és már megy is. Dolga van, azt mondta. Shirogane felsóhajt, mikor távozik.
- Végre… - mondja, majd közelebb húzódik a székkel, majd újra megfogja a kezem. - Master, akkor jöjjek holnap a fegyver miatt? - kérdezi.
- Nem szükséges. Elég, ha az edzés után benéztek. Jobb lenne, ha te inkább Kouval és Akirával lennél - feleli Mater. Mióta ismerem, azon gondolkodom, hogy miért törölget állandóan poharat beszélgetés közben. Most is azt teszi. Majdnem egy órája ugyanazt a poharat. Lassan el fog kopni…
- Menjünk, kicsit fáradt vagyok - jegyzem meg.
- Rendben. Akkor holnap délután bejösztök? - kérdezi Aya-chan.
- Szerintem vagy délután, vagy este. Attól függ, hogy meddig tart az edzés - válaszolom.
- Lehet, hogy elnézünk felétek - jegyzi meg Aya, és már mennek is.
- Na, akkor menjünk - jelentem ki, majd elindulok, Shirogane pedig követ. Elköszönünk Mastertől, és irány haza.
Otthon Shirogane túl furcsa. Én épp egy könyvet olvasok az ágyon fekve, helyesebben a fejem az ölében pihen. Nem is tudom, hogy kötöttünk ki ebben a helyzetben, de kényelmesebb, mint a párna.
- Valami baj van? - kérdezem, megunva a hallgatást. - Egész nap furcsa vagy.
- Semmi, ne képzelődj, Aki-cicus - kezd cukkolni.
- Te meg ne terelj! - Felkelek, és szembe fordulok vele. - Oké, hogy nem mondasz el mindent, de ez elég komoly dolog. Egész nap furcsa vagy, hallgatag, nem csipkelődsz, nem akarsz zaklatni, nem szólogatsz be, nem csinálsz semmit! Mintha haverok lennénk! Ne titkolj előlem ilyen fontos dolgokat! - rivallok rá, majd átölelem. - Szeretnék segíteni, de ha nem hagyod, csak nehezebb lesz, mindkettőnknek - suttogom a fülébe.
|
| ef-chan | 2010. 10. 17. 16:18:03 | #8677 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Aki-channak)
Látom és érzem is a benne életre kélő elbizonytalanodást. Eszméletlen mód idegesít, hogy nem láthatok bele a kobakjában dúló zűrzavarba, és emiatt nem értem tisztán a cselekedetei hátterében meghúzódó érzelmi motivációkat. Talán ő sincs vele teljes mértékben tisztában...
Puhán teszem vállára a kezem, mire összerezzen, majd még vörösebb színt ölt magára. Ahogy ellök magától heves tagadással a szívében, s a pultnak esem, fogalmazódik meg bennem először a körvonalazódó érzés: talán elsiettem, túl korai volt még az egész.
- Akira-kun. Mi a baj? - kérdésem lágy, célom, hogy valamelyest megnyugodjon, de szándékommal ellentétes hatást érek el, még feldúltabban lépdel hátrébb egyre határozottabban, míg végül az ajtó lapjának nem ütközik a háta. Zöld szemei csak ekkor fúródnak a kékeimbe, de a bennük dúló vihar szeszélyesebb, mint az a monszun, amely óceán íriszeimben valaha is dúlhatna.
- Akira-kun, hová mész? - a kérdés immáron nem pendül nyugodtan, magában hordozza a vihar előtti csendet, s a mélyebb rétegekben megbúvó kimondatlan félelmek visszhangja enyhe, alig észlelhető diszharmóniát csempésznek bele.
S valóban, a lélek hegedűjének húrja elpattan, s a feltörő szavakat - “El... messze tőled, mert nem lehetek melletted! Nem szabad. Én... én...” - az ajtó karakteres s fülsértő csapódásának hiánya tépi ketté. Valami üres maradt, valami a levegőben lóg továbbra is kimondatlanul , valami olyan, aminek kinn lenne a helye, mert a végén belülről emészt fel mindent.
Szinte azonnal utána vetem magam, csak Master állít meg szándékomban.
- Shirogane, nem biztos, hogy jót teszel azzal, ha utána mész - néz rám fénytelen szemeivel.
- Minden tiszteletem a tiéd - felelem, hiszen tudom, általában józanabb a helyzetértékelő képessége az enyémnél, azonban most lényeges információk hiányában alkot képet, amely így nem lehet helyes. -, de most, úgy hiszem, tévedsz.
Ujjai lefejlenek a kabátomról, szavak nélkül nyugszik bele az igazamba, mintha már is tisztábban látna. Néha megrémiszt vak éleslátása.
Hiába rohanok azonba, már nyoma sincs, így újabb értékes perceket kell vesztegetnem arra, hogy a létezés milliónyi rezgése közül megtalálhassam végre az övét, amelyet egyedül a medál növel meg annyira, hogy erre képes legyek. Már csak azt kellene kitalálnom a nagy rohanásban, mit is kellene cselekednem, mikor végre utolérem.
A rezgések örökké változó, pulzáló univerzumába váratlanul lép be valami új, mégis oly ismerős, szinte rögtön ezt követően Akira rezgései észrevehetetlenre csökkennek. Hatalmas gombóc nő a gyomromba.
* * *
Hajam tőlem szokatlanul csapzottan meredezett fonatomból kócosan ezerfelé, botom két nagyobb darabban hevert, az egyik a földbe fúródva, a másik bánatosan terülve el. Az öklöm tartotta fogságban a kis medaliont, amelynek köszönhettem életünk, s egyetlen fegyverem haláltusáját is... Nem érdekelt.
Egy dolog foglalkoztatott c supán, Akira. Ájult testét óvatosan emeltem fel, s vigyázva rá, mint valami értékes hímes tojásra, iramodtam meg “hazafelé”. Az érkező Masterre csupán fegyverem gondját bíztam.
* * *
Miért hoztam haza? Mert beszélnünk kell. Olyan dolgokról kell szót ejtenünk, amelyekről mások társaságában nem tudnánk nyíltan és őszintén. Az a fene nagy kuszaság a fejében ordítóan égbekiáltó baromságokra sarkallja, s előttem csupán két út marad, ha nem akarom elveszteni: vagy megbeszélem vele a helyzetet, vagy nemes egyszerűséggel billentem úgy hátsón, hogy az égen lyukat üt.
- Akira-kun - rázogatom meg a vállát, hiszen itt az ideje az ébredésnek. - kérlek, térj magadhoz... - persze meg sem mozdul... megehetem bosszúból?
- Akira-kun - szólongatom kitartóan. -, kelj fel és beszéljünk meg mindent - a pilláit ugyan már rebegteti, de ilyen tempóban kiszáradok, mire magához tér!
- Rendben, ha másképp nem megy... - húzódik perverz mosolyra a szám. Te akartad, hát vess magadra! Egyedül a te hibád, hogy ilyen kívánatosak az ajkaid... Lehet, hogy perverz vagyok - igaz, sosem tagadtam -, de nem is akarok ellenállni a kísértésnek, szándékolt és tudatos határozottsággal csókolom meg ajkait falva. Édes bilincsként kattan nyakam körül karjai zárja, s a szívemben fokozódó nyugalommal és bizsergéssel tűröm vágya börtönét.
Ahogy mégis eltépem ajkaim az övétől, végre feltárja szeme világát, de nem ereszt, ölel olyan hevesen, mintha soha többé nem akarna elengedni, pedig korábban ő taszított messzire. Kis bolond...
- Jobban vagy? - kérdezem, lehelletem végigcsiklandozza nyaka érzékeny bőrét.
- Igen - feleli, majd bocsánatot is kér, ami meglep. Valami komoly játszódhatott le benne, ha az egyébként büszke egoizmusát most ilyen egyszerűen dobja félre.
Enyhén tolom távolabb, hogy jobban szemügyre vehessem: - Miért nem használtad az erőmet?
- Mert - fordul félre szégyellősen, láthatatlan falakat építve közénk. - Mert ő is ezt használta.
- Ryuko? - kérdezek vissza meglepetten. Egyszerűen nem fér a fejembe ez a fajta féltékenység. - De ez az ő ereje volt és te... - magyaráznám, de közbevág.
- Ne oktass ki! - morran fel. - Soha... soha többé nem használom az erejét! - jelenti ki hisztiző ötévesként.
Magamban sóhajtok egyet: - Amiatt, amit reggel mondtál? - kérdésemre csak bólint, szemei könnyek előörseitől csillognak. Csacsi kicsi szívem...
Tekintetem mélyen fúrom az övébe, s amilyen lágyan kedveskedő hangszínem, olyan gyengéden siklanak végig ujjaim az arcán.
- Akira-kun, nekem egyedül te vagy a fontos. Senki más, és nem is volt. Értsd meg, kérlek!
- De én... - úgy mondana valamit, amivel rám cáfolhat, amellyel kifejezhetné a fejében és a szívében keletkezett zűrzavart, de elhallgat, ahogy mindig elhallgat, ha magáról kellene megnyilatkoznia. Talán, mert sosem talál megfelelő kifejezést.
- Kérlek, ne gondolj ilyen butaságokat. Rendben? - játszom érzékeivel, ujjaimmal barangolva be arca domborulatait és észrevehetetlen gödröcskéit. olyan kívánatos, mikor duzzog, egyszerűen muszáj kihasználnom, hogy nem ellenkezik, s apró nyomokat hagynom ajkaim “lépte” nyomán.
Lágy nyomatékosítással invitál újabb csókra ösztönös kacérsággal, amely boldogsággal tölt el, ugyanakkor elhatározom, nem lépek tovább, türelmesnek kell lennem, hogy legyen ideje elfogadni és megemészteni nemcsak az én, hanem a saját érzéseit is.
- Akira-kun... - nyúlok az éjjeliszekrény felé, s felveszem onnan a kis medaliont. - Ezt... - mutatom fel a markom rejtekéből előbújtatva. - Ugye vissza fogod venni?
- Igen - feleli, s leengedek egy cseppet. - De csak... - kezd feltételeket szabni. - csak akkor, ha most bebizonyítod nekem, hogy tényleg csak én kellek neked.
Kíváncsian húzom fel a szemöldököm. Hogy bizonyíthanék egy ilyen dolgot, ha nem hisz sem nekem, sem a tegnapi érintéseknek?
- Mit szeretnél, Akira-kun? - csókolok hát a nyakhajlatába. Érdekelt, mit gondol ennél is stabilabb bizonyítéknak. - Talán ismételjük meg a tegnap éjszakát? - cukkolom, s a hatás nem is marad el, rákvörösen kezd habogásba; meg ahogy én azt hittem...
- Nem. Én... én szeretnék... veled... - egy pillanatig nem értem az utalást , utána pedig már túl jól értem ahhoz, hogy a szívem helyből kihagyjon vagy négy ütemet.
- Komolyan arra gondolsz? - már az letaglóz és felhevít, hogy arra gondolok, mit tehetnék vele. Ne ingerelj, kis huncut! Fogalmam sincs, mi az önuralmam határa.
- Igen. Komolyan - feleli valódi eltökéltséggel a szemeiben. Én meg kezdek a határon egyensúlyozgatni heves kalimpálással. Nem lehetne sztornózni az előző két percet? Hiszen most fogadtam meg, hogy lassítok a tempón, erre tövig akarja nyomni a gázpedált...
- De még nem vagy elég erős... - gyenge kísérlet az elbizonytalanítására. Persze, hogy gyenge: én sem vagyok fából!
- Akkor gondoskodj róla, hogy ne kelljen mozognom - pillant rám csábosan, s “ne kéresd magad” jellegű szemrehányással emeli meg csípőjét. Kész, minden elpattant, átszakadt, szertefoszlott, ami csak tudott, totál elgőzölve vetettem rá magam. Csókoltam, simogattam, ahol csak értem, s érzelmeim csak felkorbácsolták mohó ujjai, ködösülő tekintete, forró bőre, a már ennyitől teljesen megmerevedő férfiassága. Szét akartam “szakítani”, miközben ki akartam élvezni a pillanatban rejlő összes lehetőséget, mohó gyermekként gyűjtve be, amit csak lehet. S ebben egyre nagyobb, de izgalmas gáttá vált alsóneműje, az egyetlen ruhadarab, amely még rejtett valamit belőle.
Ajkaival szórakoztatom magam, míg ujjaim kínzó lassúsággal fúrnak utat a ruhadarab alá, de gondosan kikerülve a lényeget, combja ívét barangolják be kívül, s a belső érzékenyebb területeket egyaránt. Egész teste remeg, hogy megkönnyebbülten feszítő nyögésben törjön ki, ahogy körbefonom gyenge pontját, melyet immár utolsó védelmétől is megfosztottam, messzire hajítva az útból. Engedelmes kéjencként követi példám, s hámozza le rólam is a felesleges kellékeket.
Kíváncsi lennék, honnan szedi ezt a mérhetetlen szenvedélytömeget. Igaz, ha jobban belegondolok, csak olyan, mint minden másban. Nem számít, hogy kerül ki a dologból, de nem marad senki adósa, ez a mentalitás megmarad benne itt, az ágyban is, tapasztalatlanul is eszményi szeretővé téve. Pont, mint Ryuko... egy dolog viszont más, mint régen volt: Én.
A gondolat, ahogy felvillant, úgy tűnik el nyomtalanul, a kis heves nem enged egy fél perc üresjáratot sem, s nekem is több kedvem van benne elmerülni, mint a múlt összegubancolódott szálaival szöszmötölni. Csak egy aprócska dolog marad, ami mélyen belül zavar: ha Ryuko ereje felébred benne, s minden tudás, ami Ryukoé volt, a birtokába kerül, megváltozik majd? Mert én ettől tartok...
Gyengéd mozdulattal döntöm az ágyra. Ismét teljes mértékben a jelenben létezve nézek végig rajta, emlékezetembe rögzítve, s ujjainak hála tincseim gúzsból szabadulva gurulnak szét, élvezve a röpke szabadság ízét.
Két ujjam tolom pirospozsgás arca elé. Zavart, de nem tétova, olyan érzékien ártatlan, s az enyém. Mégis megfosztom ujjaim a mennyországtól, míg másik kezemmel párnáért kotrok, s megemelt csípője alá csusszantom. Közben fürkészem, még most talán meg tudok állni, később nem lesz már visszaút.
- Akira-kun... fájni fog - suttogom biztatóan vad csók után.
- Csak... csak csináld - feleli. Kételyei, félelmei ismerősek. Nem tudtam én sem nemet mondani... Remélem, ő sem bánja meg.
Óvatosan mélyítem bele a szűk forróságba az ujjam. Nemcsak a szisszenés, izmai reflexszerű összerándulása is figyelmeztet, mérsékeljem türelmetlenségem, pedig már én is a robbanás közelében járok, férfiasságom türelmetlenül lüktet egyre kínzóbban.
Iszonytató lassúsággal telnek a másodpercek, míg végül újabb ujjam csatlakoztatom az előzőhöz. Fájdalmasan nyög fel, ahogy tágítani kezdem, így gyógyító csókkal jutalmazom.
Ahogy megszabadul a feszítő érzéstől, felül, azt hittem, meghátrál, de közel sem, helyette ajkai jótékony ölelésébe fogadja merevedésem, amely apró morajt csal elő belőlem. Nem bírtam tovább, akarom, vállainál fogva emelem fel, majd szemeibe nézve döntöm ismét hátra, fölé hajolva.
- Szeretlek, Akira - suttogom a fülébe, majd mindkét kezét megfogom, s egyenesen rá nézek, ahogy lassú, de határozott lökéssel hatolok belé. Szemei könnyel telnek meg, amelyeket gyengéden csókolok le arcáról, majd buján túrok izzadtságtól nedves tincseibe. Érezni őt, benne lenni egyszerre nyugodalmas beteljesülés és őrjítően pusztító szenvedély. Nem bánnám azt sem, ha felemésztene teljesen, ha itt lenne a pont minden végén.
Lassan kezdek mozogni, fokozatosan gyorsítva a tempót, ahogy fájdalmas nyöszörgése egyre inkább megtelítődik bódult élvezettel, s végül maga is felveszi a diktált ütemet, belém kapaszkodva. Ősi dallamra járunk törzsi táncot, a dallam maga az élvezet diktálta ritmusos mozgás, s a halk vagy épp hangosabb nyögdécselések és lihegő zihálás egyvelege, amely évezredek sokasága óta ugyanolyan természetességgel tör fel a mélyből, mikor két ember egyesül testben és lélekben.
Ajkaira marva emelem fel ülésbe, ha lehet, még mélyebbre hatolva a szűk, perzselő mennyországba. Fejét érzékien hajtja hátra, felkínálva csupasz nyakát, amelyen érzéki lassúsággal nyalok végig. közben egyik kezemmel megtartom szenvedélytől remegő testét, a másik pedig férfiassága köré kulcsolódik. A kettős érzésre a vállamba temeti a fejét, és ingerlően mély nyögés hagyja el ajkait. A tánc és dallam is az utolsó taktushoz érkezett: gyors iramot diktálva, s kezem mozgását vele összehangolva rántottam magammal az egekig, hogy közösen, szárnyaszegetten hulljunk alá az édes megkönnyebbülés agyzsibbasztóan kellemes mocsarába egymás nevét lehelve bele az éjszakába.
Vadul kalapáló szívvel, de tisztuló fejjel dönteném ismét hátra, a párna habjaiba, hogy különváljunk ismét két létezővé, de szavak nélkül kapaszkodik belém erősen, s néma kiáltással adja tudtomra: csak még egy kicsit. Halvány mosollyal az arcomon szorítom hát én is magamhoz, s szippantok bele mélyen hajába, a lehető legtöbb illatot mentve meg a világ hálátlanságától, s őrizve meg saját magam számára.
* * *
Hamar elaludt, s most békésen, kiscicamód szuszog a hónom alá fészkelve be magát. Nem tudok betelni látványával, csak memorizálom minden egyes holdfényben fürdő pórusát. Olyan tökéletes, hogy még aprót sem merek moccanni, nehogy elrontsam az összképet. Hihetetlen, de felejthetetlen volt a mai éjszaka. Kék íriszeim arcán túli területekre vándorolnak gondolatban, s megtelnek borús fellegekkel: meddig tart az álom, s mikortól kezdődik a rémségekkel teli valóság?
Szárnysuhogás hangja üti meg a fülem, mire kelletlenül eltépem tekintetem békés álmáról, s az ablak felé fordulok, kibontakozva az öleléséből. Amilyen mélyen alszik, csak mocorog egy keveset, de nem ébred fel, így nyugodtan tárhatom ki az ablaküveget, hogy megkeressem a nesz tulajdonosát. A különös és torz madár egyenesen a karomra szállva pihen meg, majd rám villantja vörös szemeit. Az “üzenet” abban a pillanatban eljut hozzám, ahogy összekapcsolódik tekintetünk, torkom elszorul, lélegzetem bennreked, s a fejem szabály szerűen szét akar robbanni. Sikoltanék a fájdalomtól, de lenyelem, csak reszketek összegörnyedve, széthasadni óhajtó búrám tartva össze ujjaim erős szorításával. A különös küldönc hollóéhoz hasonló örömkárogásszerű vijjogással emelkedik újra a levegőbe, majd szertefoszlik az égbolton. Távoztával a fejfájás is enyhül, de még sokáig lüktet a fejemben a kép, amelyet az ablak alatt, megtörten remegve igyekszem feldolgozni, miközben a csuklómon felerősödő, épp ezért ismét megjelenő kis jelképre meredek zaklatott zihálással.
* * *
Az ablakpárkányon ücsörögtem, immáron teljes öltözékben, mire az óra reggeli ébresztőjének hála, mocorogni kezd. Egy mosolyt küldök zavart arckifejezésének, leleplezve mindent, ami nyomot hagyhatott arcomon, kisugárzásomon.
- Jó reggelt, Aki-cicus! - ajkaim önkéntelen szélesebb és perverzebb ívet vesznek fel egy rövid pillanatra, miközben félreütöm a felém repülő párnát. Reggel a cicuska általában mindig átmegy vadmacskába. Apró kuncogással tanulmányozom újra a kéklő eget.
- Ma Masternél leszek, össze kell eszkábálnunk a fegyverem - térek át komolyabb dolgokra, s óhatatlanul is elkomorodok, ahogy egy bárányfelhő könnyedén eltakarja a napot vidám, mosolygós terpeszkedésével.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 10. 18. 00:06:13
|
| Rauko | 2010. 09. 28. 23:10:31 | #8237 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: ~ Shiro-chanomnak
- Akira-kun - szólít meg, mire összerezzenek. Miért jött utánam?! Mit akar? - Ne nézz így, nekem is meg kell fürdenem.
- Egyedül nem megy... a fürdés? ... - Vetkőzni kezd, én pedig fülig pirulok. Nem kellene ezt csinálnia… Már épp lépnék ki, mikor megragadja csuklómat.
- Normál szem nem lát, furcsa lenne, ha csak úgy folyatnám a vizet. Ahogy az is, hogy a víz egyszerűen szétválna a levegőben miattam. Mit tennék, ha valaki benyitna? - Arcomra simít, és kényszerít, hogy szemeibe nézzek. Azonnal elveszek íriszeinek szép színében… - A te hibád is, hogy fürdésre szorulok, viseld a következményét! - Nem hagyja, hogy feleljek, maga után húz a zuhany alá.
- Megmosom a hátad - suttogja, majd finoman mosdatni kezd. Elámít, de aztán keserű gondolatok fészkelik be magukat a fejembe. Mi van, ha ezzel a kézzel simogatta őt is? Mi van, ha ugyanígy álltak, és ugyanígy kényeztette, ahogy most engem? Ha most is őt látja...
- Ryukoval is mindig így viselkedtél? - bukik ki a számon.
- Hogy? - Terel… ne tereljen!
- Tök nyilvánvaló, hogy csak őt látod bennem! Őt ilyenekkel vetted le a lábáról, nem igaz?
Meglepetten, szomorúan pislog rám. Nem veszem be! Most nem fog beválni!
- De Akira-kun, mi Ryukoval csak... - HALLANI SEM AKAROM!
- Nem vagyok kíváncsi a szaftos részletekre! - Kirohanok, hozzávágom az igazságot: itt csak én szoktam fürdeni. Aztán magamra kapom a cuccaimat, és a suliba megyek.
Kengo azonnal betalál, de rögtön el s hajtom,és az első óra után a tetőre menekülök. Miért hiányzik?! Miért érzem, hogy üres vagyok nélküle?! Miért vagyok szomorú?! Hirtelen Aya-chan bukkan fel.
- Nem vagyok erre hangolva. Hagyj békén - köpöm felé a szavakat, mire mégis mellém lép.
- Összevesztetek? - kérdezi.
- Semmi közöd hozzá! - ordítom, mire kicsit megszeppen. - Ne haragudj. Feszült vagyok.
- Nem láttam a közeledben. Tudod, Akira… - Megsimogatja a vállam. Az ő érintésére miért nem remegek meg?! - Én nem ítélem el az ilyesmit. - Már szólnék, de csendre int. - De ahhoz, hogy én elfogadjam, előbb neked kell. Hja jönnek a pillangók, meg a szorítás a mellkasodban, akkor édesmindegy, hogy ki az a személy. Csak… csak szereted, és kész. - Elpirulok. Szeretem? Nem. Hiszen ő nem szeret engem.
- De…
- Nincs de. Gondold át, és gyere vissza a terembe. - Átgondoltam. Vissza is mentem, és még beszélgettünk egy kicsit. Felajánlotta, hogy eljön velem Masterhez, de nemet mondtam, ahogy Keigonak is. Egyedül szeretnék menni, de nem tudom miért.
Az ajtóhoz érve furcsa érzésem támad. Résnyire nyitok csak be, és hallgatom a szavait. Mert ez Shirogane hangja.
- ... az éjszaka egy kicsit megviselte, ez lehetett azt hiszem, az első alkalom, hogy ilyen történt, és nem tudom, mihez kezdhetnék vele... - Azonnal belépek, vörös arccal, dühösen! Hogy képzeli ezt?! Mégis mit gondol, hogy csak így kiteregeti az életemet, az életünket egy idegennek?! Ez esetben Master is idegen!
- Nem hiszem el, hogy első dolgod szétkürtölni az egészet, ami történt! - ordítom, és már meg is öltem gondolatban. Gallérjánál fogva ragadom magamhoz, mire azonnal védekezni és magyarázkodni kezd. Most viszont nem hat meg! Nem, most nem! Most túl ideges vagyok!.
- Akira-kun - jut el agyamig Master hangja, és rá pillantok. - Shirogane épp a botjáról beszélt, úgy tűnik, megsínylette az átkelést, és azon elmélkedtünk, hogy javíthatnánk meg.
Szemem hatalmasra nyitom, majd Masterre nézek, arcom kipirul, aztán lassan fordítom a fejem Shirogane felé. Lehetséges, hogy tényleg… csak a botról volt szó? Master sosem hazudna. De… de akkor hogy érthettem ennyire félre?! Lehet, hogy Aya-channak igaza van, és ilyen az, amikor csak egy valakire tudok gondolni? Annyira kiéleződött minden érzékem rá, hogy képtelen vagyok mást látni, mást érezni, mást érinteni, másra gondolni. De… de ezzel most talán mindent elrontottam. Talán most megbánta, és én azt nem akarom! Bárcsak ne lennék ennyire idióta, agyalágyult barom! Bárcsak hamarabb gondolkodtam volna, és nem ugrom rá azonnal. Így sosem hiszi majd el, hogy tényleg akarom őt. Senki mást… csak őt. Csak vele akarok lenni. Mással nincs értelme.
Shirogane megérinti a vállam, mire összerezzenek. A szívem vadul kalapál, az arcom kipirul, ömlik rólam a víz, és olyan, mintha a gyomromban pillangók egész hada harcolna a szabadságért… hogy a fenébe! Aya-chan is ezt mondta! Nem… nem szerethetek bele Shiroganéba! Nem! Nem! Nem! Az nem lehet… én nem vagyok olyan. De éjszaka… és én élveztem! Minden egyes pillanat, amikor az iskolában nem volt mellettem, maga volt a pokol. nem éreztem a jelenlétét, és olyan volt, mintha valaki kést forgatna a szívemben. Miért nem volt ott? Miért ide jött? Miért néz most így? Talán igazam van, és tényleg csak Ryuko pótléka lehetek? Sosem fogja szeretni azt, aki vagyok. Mert az ő szíve csak érte dobog… érte, akinek az erejét én is birtoklom. Igen. Biztosan ezért akarta ennyire, hogy felébredjen bennem a fény ereje, hogy már teljes egészében Ryukot láthassa bennem.
Ellököm magam tőle. Ő a pulthoz nyomódik, én pedig hátrálok. Master keze megáll a pohár törölgetése közben, Shirogane pedig rám szegezi a tekintetét.
- Akira-kun. Mi a baj? - kérdezi lágyan, és megint megborzongok. A hangja is elég hozzá, hogy felverje azokat az érzéseket, amiket olyan mélyen eltemettem már magamban. Nem lehetek a közelében! El kell mennem… Folyamatosan hátrálok, míg hátam az ajtólapnak nem ütközik. Akkor még egyszer a szemébe nézek. Abba a szempárba, ami mindig olyan elevenen tükrözi felém a tengerek színét. Igen. Most elmegyek, és… végig kell gondolnom mindent! Az első perctől az utolsóig. Mérlegelnem kell. Aztán beszélhetek csak vele. Előbb semmiképp.
- Akira-kun! Hová mész? - A szavak a számom csak úgy kibuknak.
- El… messze tőled, mert nem lehetek melletted! Nem szabad. Én… én… - A rohadt életbe, mi van már velem?! Miért nem tudom kimondani, hogy hagyjon békén?! Miért nem vagyok képes azt mondani neki, hogy ma ne jöjjön haza? Talán azért, mert mindennél jobban vágyom azokra az ajkakra… érezni akarom, ahogy simogat, ahogy mellettem van. Ahogy csókol és simogat, ahogy az illata az orromba lopja magát, ahogy a szívem olyan vadul dübörög, hogy ki is szakadna, ha nem lenne bordáim börtönében. Mi van velem?! Egyáltalán miért gondolok erre?!
Kinyitom az ajtót, kirohanok, és meg sem állok. Vissza sem zárom. Csak szaladok. Szaladok, messze, látni sem akarom! Összezavar. Sosem éreztem még ilyet, csak mellette. Aztán azt hittem, hogy mindennek vége. Hogy fél év elég volt. De nem tudtam elfelejteni, sőt, minden csak erősebb. Már nem tudom tartani magam, ahogy előtte. Nem megy. A folyópartra szeretnék eljutni. De akkor hirtelen furcsa energiát érzek meg. Kokuchik. A fenébe! Pont a legrosszabbkor!
Észre is vettek, hiába bújtam el a fal mögött. Egy pillanatig fut végig az agyamon, hogy be kellene vetnem az erőt, amit kaptam. Amit segít előhívni a medál. És egyedül vagyok. Senki sincs itt, hogy mentse a seggem, így tényleg át kellene változnom. De megint eszembe jut, hogy Ryuko ereje… ő is ezt használta. Ő is ilyen erővel harcolt. Nem! Inkább haljak meg itt helyben! Nem fogom soha többé használni ezt az erőt! Kitépem a láncot a nyakamból, és eldobom! Nincs rá szükségem. Inkább itt és most öljenek meg, minthogy újra használjam! De valamiért… rohanni kezdek. A lábam szinte magától mozdul, mikor ezek a vadállatok felém kezdenek rohanni. Szaladok előlük. Félek. Gyáva vagyok, és rohanok. De nem fogom azt az erőt használni, amit Ryuko is használt! Nem szerzem meg ezt az örömöt Shiroganénak.
Valahol, a szívem mélyén abban bízom, hogy majd jönnek és megmentenek. Hogy mindjárt elém ugrik Kou-nii és megment. De persze, hogy nem fog. Honnan tudná, hogy itt vagyok? Ha csak nem követi a kokuchikat, akkor esélytelen. Hirtelen botlom meg valamiben. Talán egy kő, vagy egy repedés, de a lényegen nem változtat. Már csak annyit érzek, hogy a fejem teljes erőből csapódik az aszfaltnak. Még utolsó tudatommal érzem, ahogy közelednek ezek az undorító lényeg, aztán elkönyvelem magamban, hogy vége. Most megölnek. De… de miért lebeg előttem Shirogane arca?! Nem akarom látni! Nem…
- Akira-kun. Kérlek, térj magadhoz… - Mi? Ki ez? Miért van itt, és miért hallom a hangját olyannak, mintha Shirogane lenne? Ki kellene nyitnom a szemem. - Akira-kun. Kelj fel, és beszéljünk meg mindent. - Megremegnek a szempilláim. Jönnék én, de olyan jó így. - Rendben, ha másképp nem megy… - suttogja a hang, és hirtelen valami meleget érzek az ajkaimon. Mi ez? Valaki más ajkai lennének? Milyen kellemes… érzem az ízét, az illatát… egyre hevesebben ver a szívem, és a kezem magától mozdul. Megölelem és visszacsókolok. Valami, belül azt suttogja, hogy ezt kell tennem. Aztán elválnak tőlem az édes ajkak. Ne, vissza akarom őket kapni!
Kinyitom a szemem. Shirogane szemei… az ő íze, hangja és illata. Igen. Ő az. Hatalmasra nyitom szemeimet, majd szó nélkül ölelem magamhoz olyan szorosan, ahogy csak tudom.
- Jobban vagy? - kérdezi nyakamba szuszogva.
- Igen - suttogom. - Sajnálom… mindent sajnálok. - Eltávolodik.
- Miért nem használtad az erőmet? - kérdezi. Nem számon kér, csak érdeklődik.
- Mert… - Fejem oldalra fordítom, és kicsit eltávolodom. - Mert ő is ezt használta.
- Ryuko? - kérdezi meglepetten. - De, ez az ő ereje volt, és te…
- Ne oktass ki! - morranok rá. - Soha… soha többé nem használom az erejét.
- Amiatt, amit reggel mondtál? - Bólintok, szemeimet összeszorítva tartom vissza könnyeimet. - Akira-kun. Nekem egyedül te vagy fontos. Senki más. És nem is volt. Értsd meg, kérlek. - Végigsimít az arcomon. Lassan újra visszapillantok rá. Nem látom, hogy hazudna. Most biztosan nem.
- De én… - Mit akarok mondani? Hazudnék neki, hogy én nem így gondoltam? Mi értelme lenne?
- Kérlek, ne gondolj ilyen butaságokat. Rendben? - Lágyan simítja arcomat, előbb ujjaival, majd ajkaival. Akaratlanul is nyaka köré kulcsolom kezeimet, és csókra hívom. Kívánom őt. Most nagyon.
- Akira-kun… - leheli ajkaimra. - Ezt… - Az éjjeliszekrény felé nyúl, és elém lebbenti a medált. - Ugye vissza fogod venni?
- Igen. De csak… csak akkor, ha most bebizonyítod nekem, hogy tényleg csak én kellek neked. - Furcsán pillant rám.
- Mit szeretnél, Akira-kun? - kérdezi mosolyogva, majd nyakamba csókol. - Talán ismételjük meg a tegnap éjszakát?
- Nem. Én… én szeretnék… veled… - Nos, már csak az a kérdés, hogy lehetnék-e ennél is vörösebb. Kétlem.
- Komolyan arra gondolsz? - Szemeit rám szegezi.
- Igen. Komolyan.
- De még nem vagy elég erős…
- Akkor gondoskodj róla, hogy ne kelljen mozognom. - Csípőmmel finoman lökök egyet, és megkeresem ágyékát, hogy összeérintsem az enyémmel. Arra nem számítok, hogy rajtam csak egy alsónadrág van, így hatványozottan érzek mindent. Csókolom közben, de nem nagyom abba az izgatását. Először meglepődik, és nem mozdul, de utána a csókot is viszonozza, és mozog. Ő is még jobban fel akar izgatni mindkettőnket, ha ez még lehetséges biológiailag. Mert én már olyannyira kívánom, hogy fáj.
Percekig ingereljük így egymást. Aztán már csak a vágy vezet mindkettőnket. Őt is, engem is. Amikor felülök, és vetkőztetni kezdem, minden szabaddá váló bőrfelületet csókokkal, simogatásokkal elhalmozva. Őt, amikor alsóba nyúlva simít végig combomon, majd lassan lehúzza. Felnyögök, ahogy ujjai merevedésem köré fonódnak, és egyre homályosabb elmével, egyre ködösebb tekintettel húzom le róla is az alsót. Ugyanazt csináljuk, mint este. Ugyanúgy kényeztet, én is őt. Csókolózunk, eszünket vesztve marjuk egymás ajkait, nyakár, mellbimbóját. Sosem éreztem még ilyet. Aztán finoman ledönt az ágyon, és fölém magasodik. Én a hajával birizgálok, amíg be nem borít mindkettőnek selymes, fehér lobonca. Vágytól égő tekintettel méregetjük egymást, majd arcom elé tolja két ujját. Tudom, mi következik, így arcomra mély pír kúszik, ahogy nyálammal teszem síkosabbá ujjait. Fenekemre simít, majd egy párnát tol a derekam alá, és lábaim közé helyezkedik, miután vadul megcsókolt.
- Akira-kun… fájni fog.
- Csak… csak csináld. - hangom halk, ahogy az övé is. Már rekedtes, annyira kíván. Tudom, látom, érzem, hiszen teljesen meztelen. Annyira felizgat már a gondolat is, hogy hamarosan magamban fogom érezni… de olyan hihetetlen, hogy azt a vastag dolgot képes lesz belém tenni úgy, hogy ne szakadjak szét…
Gondolataimat érzéseim igazolják. Első ujja még nem fáj annyira. Csak felszisszenek. De a második, és amikor ollózni kezd.. az már sok. Hangosan, fájdalmasan nyögök fel, összeszorítva szemeimet. Fáj! Fáj! Hirtelen ajkait érzem az enyémeken, és kicsit megnyugszom. Már csak néha nyögök bele a csókba. Aztán elenged. Kihúzza ujjait, és én automatikusan, ösztöneimtől vezetve ülök fel, hogy szerszámát is elég síkossá tegyem. Ahogy ujjaim közé fogom, megremegek. Fájni fog…
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 10. 05. 00:53:43
|
| ef-chan | 2010. 09. 19. 20:34:19 | #7942 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Akira-kunnak)
Csalódott sóhajtása akaratlanul is kesernyés mosolyt rajzol az arcomra, miközben ujjaim az orromhoz emelve lélegzem be édes, férfias illatát. Lehunyt szemekkel próbálok nyugtot parancsolni fellángoló szenvedélyemnek, amikor hirtelen körbeölel teste perzselő forrósága, s ajkai meggondolatlan eltökéltséggel tapadnak nyakam érzékeny bőrére, imitálva korábbi tettlegességem. A meglepődöttség hullámait azonban könnyedén mossa el a vágy, amelyet nem akartam többé zabolázni, hiszen zöld utat kaptam sokkal gyorsabban és egyszerűbben, mint reméltem.
- Akira-kun - búgom megfordulva, s vad éhezőként tapadok kipirult, rózsás ajkaira. Egyszerre nyugszik meg és lesz türelmetlenebb, követelelőzőbb, s nekikezd ujjaival bebarangolni minden elérhető négyzetcentimétert a testemen. Ha már ilyen kis kíváncsi, terelgetem egy kicsit, had legyen nekem is jó estém. Kezét fogva vezetem le a mellkasomon ujjait, hogy végül a lényegre térve fogságából szabadult férfiasságomnak nyomhassam. Újabb áramütés.
Ajkait eltépi az enyémektől, és kipirult arcát vállamba temeti. Azonban nem hagyhatom, hogy eszméljen a kéj mélységeiből, így most már nagyobb magabiztossággal, szívemben lakozó boldog elégedettséggel kezdem ismét kényeztetni, hogy hallhassam dorombolását.
- Shirogane - nyögi. Keze ugyan megremeg, de igyekszik tartani a tempót, amely belőlem is az élvezet ezernyi színű szimfóniáját csalja elő.
- Annyira szép vagy, Akira-kun... - préselem ki magamból a bókot, hogy aztán ismét ajkaira vethessem magam. Leírhatatlanul boldog vagyok.
- Shirogane,... hiányoztál... - bújik hozzám közelebb, a fülembe suttogva vallomását, majd játékosan nyalint végig érzékeny fülcimpámon, amit elégedett mormogással viselek. A levegő fokozatosan válik nehézkessé és elviselhetetlenül forróvá, miközben duzzadt ajkai nyakamat szivogatják, s bennszakad minden, ahogy akcióba lépve követeli jussát: mély és szenvedélyes csókot. Lehetne ilyen kérésnek nemet mondani? Nekem sem ment...
- Shiroganeh... én... ahh... - veti hátra a fejét kis idő múlva. Közel hajolva súgom kívánatos ajkaira: - Gyere, Akira-kun - mintha felszabadítottam volna, feszül meg teste a gyönyörtől, hogy aztán minden izma elernyedjen a megkönnyebbült extázistól, s mintha köldökzsinóron keresztül rángatna magával, követem a mennyország kapuin is túlra szorosan magamhoz ölelve. A szó csak úgy magától szökik szárnyra: - Köszönöm.
Nem felel, csak mellkasomhoz bújva fészkeli be magát az “ölembe”, kis kiflit formázva, nekem csak magamhoz kell ölelnem, hogy még sokáig élvezhessem illatát, és játszhassak rakoncátlan tincseivel, míg ő szinte azonnal - ahogy mindig - álomba merül.
* * *
Bár nem szokásom, elbóbiskoltam. Úgy hiszem, kimerített az a sok minden, ami a tegnapi napba zsúfolódott. A szokatlan helyzet újabbakat szült: szemhéjaim egy ideig csak azért nem mertem kinyitni, hogy ne vesszen el a varázs. Mert mi van, ha az egész csak csalfa képzeletem játéka volt, s valójában még mindig az árnyvilág labirintusrengetegében vergődöm a túlélésért.
A meleg azonban nem tűnik, mintha biztatni szeretne: gyerünk, ébredj!
Úgy tartják, aki mer az nyer, meg amúgy sem heverészhetek egész nap bizonytalanságban, így elhatároztam magam, és feltártam kék íriszeim a világnak.
Kimondhatatlan megkönnyebbülés és boldogság köti gúzsba a szívem. Kisimult arca, egész teste hozzám simulva pihen nyugodt békességben. Nem bírok ellenállni, annyira kívánatos, s a tegnapi után az önkontrollom romjain átgázolva túrok egész gyengéden barna tincsei közé, élvezve, hogy a selymes hajszálak végigsiklanak az ujjaim között. Óvatos mozdulatokkal kúszom lejjebb, s igyekszem befogni az illatát, egy apró foszlány sem mehet kárba, nem adom, még a levegőnek sem. Annyira belefeledkezem, hogy óhatatlanul is kóstolgatni kezdem, mire mocorogva nyitja fel szemeit. Vigyoroghatnékom támad, ahogy őszinte félálommal ölel még jobban magához mosolyogva. Az eszmélés persze megérkezik pillanatok alatt, s ahogy sejtettem, eltol magától, és paprikavörössé válva hebegi, mintha maga sem akarná elhinni.
- Shirogane... mi az este... egymásnak... - de nem tudja befejezni, elgőzöl.
- Igen, Akira-kun - erősítem meg élvetegen nézve égő fejét. - És fantasztikus volt - ugye tudod, hogy nem menekülsz, behálózlak teljesen. Ezt demonstrálandó halvány tiltakozása ellenére húzom magamhoz, és adok neki szenvedélyes “jó reggelt” csókot. Észre sem veszi, hogy teste teljesen behódol. - Megismételhetnénk majd - búgom aljasan érzékien. Még mélyebb színt ölt magára, ahogy felpattan, mintha villám csapott volna belé, majd heves mozdulattal menekül ki a szobából. Lehet, kicsit messzire mentem?
Ami fontosabb: rám is rám férne egy fürdés, egyedül meg ugyebár nem megy...
- Akira-kun - libegek be indiszkréten, kihasználva, hogy akár ő is nyitogathatta volna az ajtót. Úgy mered rám, mintha szellemet látna. Bár, ha belegondolok, emberi kategóriákkal mérve annak is nevezhetném magam...
- Ne nézz így, nekem is meg kell fürdenem - védekezem mosolyogva zavarán, egyszerűen megzabálnám.
- Egyedül nem megy... a fürdés? ... - csuklik el félúton a hangja, ahogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül szabadulok meg egyetlen még rajtam levő ruhadarabomtól. Félrekapja ugyan a tekintetét, de nem csap be, látom, hogy szeme sarkából méreget, miközben azon járathatja talán a fejét, hogy mit tegyen. Újabb szökését megakadályozandó kulcsoltam ujjaim csuklójára.
- Normál szem nem lát, furcsa lenne, ha csak úgy folyatnám a vizet. Ahogy az is, hogy a víz egyszerűen szétválna a levegőben miattam. Mit tennék, ha valaki benyitna? - másik kezem utat tör magának arcához, s magam felé fordítom, csapdába ejtve tengerszín szemeimmel. - A te hibád is, hogy fürdésre szorulok, viseld a következményét! - utalok veszett mód mosolyogva “nyomorán”.
Valamit morogna, de magammal cipelem, egészen két lépésnyit, a zuhany alá, majd megnyitom a vizet. A kellemesen forró cseppek gyors rohammal borítanak be mindkettőnket.
- Megmosom a hátad - súgom bele a fülébe, a tusfürdő mintha csak a kezemből nőtt volna elő, már ki is nyílik, bódító illatot árasztva szét a kis helységben. Egy kevéskét a kezemre nyomva kezdem masszírozó, görcsoldó mozdulatokkal szétkenni a hátán, s a kékes folyadék felhabozva - megértem, én felajzva ácsorgom... - terül szét a selymes bőrön kezeim nyomán.
- Ryukoval is mindig így viselkedtél? - kérdezi váratlanul.
- Hogy? - kérdezek vissza chibi fejjel, értetlenkedve. Hogy jön most ide Ryuko?
- Tök nyílvánvaló, hogy csak őt látod bennem! - vágja hozzám a törölközőt dühösen. - Őt ilyenekkel vetted le a lábáról, nem igaz?
Szomorú nyusziszemekkel nézek rá zavartan a törölköző mögül. - De Akira-kun, mi Ryukoval csak... - kezdenék bele, de félbeszakít.
- Nem vagyok kíváncsi a szaftos részletekre! - fogja be a fülét, majd magára kapva egy törölközőt, kiviharzik, de még fél foghegyről odaveti, hogy az emeleti fürdőt csak ő használja, nem kell aggódnom. Én egyre butábban bámulok utána. Az nem fordulhat elő, igaz, hogy Ryukora féltékeny?
Egy röpke kép idéződik vissza bennem, egy kép, amelyben Ryukoval töltöttem időm nagy részét. Azok az idők mérföldekre vannak a jelenlegiektől. Hiszen akkor még én voltam fiatal és betöretlen, Ryuko meg... hát...
Halottról jót vagy semmit....
* * *
Nem mentem utána a suliba, neki is nekem is gondolkodnom kell, úgy hiszem. Inkább Masterhez néztem be, aki először igen megdöbbent újbóli felbukkanásomon, de ahogy némileg tisztáztam helyzetem, már kedélyesen beszélgettünk mindenféléről. Nem számítottam arra, hogy bárki is megzavarhatná baráti csevejünk.
- ... az éjszaka egy kicsit megviselte, ez lehetett azt hiszem, az első alkalom, hogy ilyen történt, és nem tudom, mihez kezdhetnék vele... - panaszkodtam épp, mikor Akira lépett a kis bárhelységbe. Azonnal vörösbe fordult a feje, és vagy kétszázra ugrott a vérnyomása a dühtől. Arra tértem magamhoz, hogy a galléromnál fogva ránt magához, miközben tüzet okád vérmes sárkányként - persze csak képletesen.
- Nem hiszem el, hogy első dolgod szétkürtölni az egészet, ami történt! - lövell gyilkos üzenetet felém szemeivel.
Védekezőn emelem magam elé a kezem, hogy kicsit eltoljam: - Nem értem, miről beszélsz - mosolygok egy izzadtságcseppel a homlokomon, és egyre határozottabban meg vagyok róla győződve, hogy túl korán léptem.
- Akira-kun - szólal meg teljes nyugalommal Master. - Shirogane épp a botjáról beszélt, úgy tűnik, megsínylette az átkelést, és azon elmélkedtünk, hogy javíthatnánk meg.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 09. 19. 20:35:11
|
| Rauko | 2010. 09. 07. 12:59:20 | #7624 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: (ef-channak)
Hazaérve én azonnal a fürdőbe menekülök. Nem kellene a közelében maradnom, mert abból bizony semmi jó nem származna. Ahogy magához húz, már nem tudok ellenkezni. Annyira jó érzés, ahogy a nyakamba szuszog, ahogy bókolgat… a hangja áramként rohan végig védtelen testemen, hiszen ellenállásom már teljesen megbukott.
Megengedem a kádat vízzel, és várok. Jó lenne, ha bejönne. Az olyan Shirogane-féle gonoszkodás lenne. De nem jön. Hiába áztatom magam, nem jön. Ahogy kilépek, már az ágyban fekszik. Felemeli a takarót, és amivel ekkor szembesülök, annyi érzést zúdít rám, hogy csak kapkodom a fejem. Egy szál gatyában fekszik az ágyban. Öröm, félelem, szeretet, vágy… és fogalmam sincs, melyikre reagáljak, így inkább a megszokott formámban szólalok meg.
- Muszáj egy szál alsóban virítanod? - Pirulok, ezerrel, szerintem már vetekszem egy paradicsom színével.
- Mégsem izzadhatok bele a saját ruháimba - mondja. Oh, igen. Ő minden helyzetből kivágja magát valamilyen formában. Ebben sem mondhatok ellent. Mondhatnék, mondjuk, adhatnék neki én valamit. De ez valahogy nem opció. Bevackolom magam mellé, és ellenállásom utolsó szikrájaként utasítom, hogy ne perverzkedjen. De mintha a falnak beszélnék, magához ránt, és a nyakamba csókol. Második felszólításom így egy hangosabb nyögésbe fullad. Ahogy nyelve bőrömhöz ér, olyan, mintha forró viasz simogatna. Fergeteges érzés… még sosem volt hasonlóban részem, de ez… hah… Csak nyögni és sóhajtozni tudok.
Egyik kezével csuklómat szorítja, a másikkal pedig… oh istenem! Megmarkolja büszkeségemet, mire felnyögök. Ez mennyei! Annyiszor elképzeltem már ezt a pillanatot! Mennyi álmatlan éjszaka, mennyi forgolódás, hiszen már a puszta gondolat felizgatott, ha ez a helyzet jutott eszembe. Mennyire hiányzott, amíg nem láttam. Csupa olyan gondolat, amit soha nem mondanék el neki. De mégis akarom őt! Érezni, ahogy hozzám ér, ahogy szeret! Kell nekem!
Aztán… aztán abbahagyja. Elköszön, és a falnak fordul. Hát ez meg mégis mi a fenét képzel magáról?! Felizgat, majdnem elélvezek, engedem, hogy simogasson, csókolgasson, erre meg… erre meg…! A fenébe! Túlságosan kívánom ahhoz, hogy ezt ennyiben hagyjam. Felé fordulva, egész testemmel hozzásimulok, és egyik kezem előre vezetve teszem azt vele, amit az előbb ő velem. Jelen helyzetben minden józan eszem nyaral valahol a francia Riviérán, nem érdekel semmi. Csak őt akarom. Érezni akarom!
- Akira-kun… - suttogja halkan, mire lerántja magáról a kezem, megfordul, és vadul csókolni kezd. Istenem, ez több, mint mennyei. Nem is tudom, hol érintsem meg… most mindent szabad. Haját simogatom, hátát, mellkasát, hasfalát, arcát. Mindene selymes, és annyira akarom már. Megfogja a kezem, és a saját férfiasságára vezeti, amibe kicsit belepirulok, és megszakítva a csókot, nyakába hajtom fejem. Ő rámarkol az enyémre, és újra felnyögök. Annyira közel vagyok már a beteljesüléshez, hogy alig tudom tartani magam. De egyszerre szeretnék vele. Igen! Ez az első, ennek tökéletesek kell lennie.
- Shirogane… - nyögöm nevét, miközben egyre intenzívebben kényeztet, én pedig igyekszem felvenni a tempóját, de a kezem már remeg.
- Annyira szép vagy, Akira-kun… - suttogja ajkaimra, majd újra megcsókol. Egész testemmel hozzásimulok, alig van hely a kezünknek, de most ez sem érdekel.
- Shirogane… hiányoztál… - nyögöm egyenesen füleibe, majd bele is nyalok. Ezt követően nyakára térek át, és vörös foltokat hagyva magam után, vadul, ösztönösen szívom hófehér bőrét. Felnyög, ez pedig nálam csak olaj a tűzre. Minden, amit teszek, csak kirobban belőlem, így az este folyamán először csókolom meg én őt. Kezeink egy pillanatra sem hagyják abba a másik izgatását, és ez így valahogy… mennyei! Visszajött, itt van, szeret engem, hozzám ér, én is hozzá, csókol, a kezei OTT simogatnak! Mit kérhetek többet? Jelen helyzetemben semmit. Mindent megkaptam, amire vágyok már több, mint fél éve.
Hangosan nyögök fel, ahogy átjárja testem valami ismeretlen. Tudom, mi ez, de…
- Shiroganeh… én… ahh… - suttogom hátravetett fejjel, és ívbe feszült háttal, mire hozzám hajol, és újra ajkaimra súg.
- Gyere, Akira-kun. - Belenyögök a csókba, hiszen sosem éreztem még ilyen mennyeit… de elélveztem. Más kezétől. Shirogane kezétől. Ez már önmagában elég lett volna, hiszen ő annyira... annyira... hah...
Ő még tartja magát egy darabig, így szuszogva, nyakát csókolgatva mozgatom kezemet. Párat kell csak rántanom rajta, mire magához húz és egyenesen a fülembe nyög, majd a kezembe és a hasamra élvez.
- Köszönöm - suttogja, nekem pedig nincs erőm válaszolni. Olyan fáradtság tör rám, ami eddig soha. Egész testemmel hozzá simulok, majd átadom magam az álmoknak. Hónapok óta először aludhatok nyugodtan. Először alhatok békésen, hiszen újra itt van, mellettem van, és… és ez fantasztikus. Nem tudom, mit hoz a reggel és a holnap, de most csak ez az idegesítő alak érdekel, akinek a karjaiban úgy érzem magam, mint eddig soha, aki mellett olyan vagyok, mint eddigi életemben egyszer sem, és aki annyira hiányzott hónapokon keresztül, hogy… De már itt van!
Reggel a nap első sugarainak simogatására kelek. Ő még alszik mellettem, így nem kell játszanom. Mosolyogva simítok ki egy kiszabadult tincset arcából, és ajkaira hajolok. Egy pillanatra mintha megremegne, de már bizonyára csak beképzelem. Ahogy lenézek magunkra... minden csupa... khöm. Szóval lesz mit mosnia a gépnek, az biztos. De most csak őt nézem. Azt a hihetetlenül hófehér bőrt, azt a gyönyörü hajat.. mindene annyira szép és izgató. Még egyszer finoman megcsókolom, és visszabújok hozzá. A teste melege olyan kellemes. Élvezem minden érintését, és ahogy a bőrömhöz ér... mintha forró lenne!
Visszaalszok, így később ő ébreszt engem. Az ajkai a nyakamat simogatják, én pedig mosolyogva ölelem. Még pár pillanatig, amikor eszembe jut, hogy mit tettünk, és kicsit eltolom magamtól. Értetlenül pislog rám.
-Shirogane... mi az este... egymásnak... - hebegem, pirulok... szokásos formámat hozom így korán reggel.
-Igen, Akira-kun. És fantaszikus volt. - Közelebb húz és minden tiltakozásom ellenére megcsókol, én pedig, újra ösztöneimre hagyatkozva átkarolom a nyakát. - Megismételhetnénk majd - suttogja ajkaimra, belém pedig, mintha áram ütött volna, felpattanok és a fürdőbe rohanok. A csapra támaszkodva kezdek gondolkodni. Mi a fene van velem? Miért kívánom megint? Miért... miért nem tudok másra gondolni?
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 09. 15. 23:57:37
|
| ef-chan | 2010. 09. 05. 01:22:29 | #7571 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Akira-kunnak)
Felpattan, és nyakába akasztva a láncot, szót fogad, de mégsem a kis mondóka köt le, pedig tény, az már önmagában überaranyos, de az a titok, amely a szemeiben csillant meg, s a pír, amely koncentrálás közben kiül az arcára, elárulja. Nem is sejti, mennyire könnyen olvasható lelke nyitott könyve a reakcióin keresztül. S ez olyan ütőkártya, amit ellene könnyedén kijátszhatok.
Figyelmem azonban most a változás köti le, mert ha mégsem úgy sülnének el a dolgok, ahogy számítom, akkor közbe kell lépnem, és még ez a hatalmas szörnyeteg is itt sikoltozik... Ekkora káoszt! Ahh!
Aggodalmam azonban teljesen feleslegesnek bizonyul, és ezt már abban a pillanatban tudom, ahogy selymes, barna haja hosszabbodni és sötétedni kezd, megnyugodva dőlök hátrébb, hogy sajgó hátam pihentetve gyönyörködhessek a kilátásban, akarom mondani a belátásban. Ejj, Ryuko, nem is gondoltam volna, hogy erőd fiatalkorában ilyen perverz gondolatokat ébresztő ruhákat viseltél. Csoda, ha kiesik a szemem?
S milyen determinált. Még nem az igazi, még sokat kell fejleszteni, s nekem is türelmesnek kell lennem, mire visszanyeri teljes erejét, s vele - mint másik fele - én is.
- Hát tényleg működött... - állok fel, majd a felém forduló Akirára virítom ellenállhatatlannak szánt mosolyom. Azt hiszem, épp fullákolnék erőteljesen, ha sejtené, hogy ha nem alakulnak jól a dolgok, akkor most körülbelül úgy tombolna berserker módjára, mint egy fénytől megvadult kokuchi... - Akira-kun! Annyira szép vagy így! - bókolok inkább, hogy még csak eszébe se jusson felhozni eme kényes témát. Ahogy elpirul, és rám üvölt - tiszta nosztalgia - halkan kuncogni kezdek. Nem kicsit hiányzott ez az érzés, még Kou fejét is jó látni, mert itt barátok között lehetek, olyan emberek között, akik nem törnek az életemre, maximum képletesen.
- Csak gondolj az emberi alakodra - adom meg a választ a kérdésére, és nem bírom ki, hogy ne ugrassam megint suttogva a szavakat: - De ha lehet, meztelenül.
Válaszra már nem méltat, csak Kou morran fel rám villantva szúrós szemeit, kedvem lenne kiszorítani belőle a szuszt, mint a régi szép időkben...
De ő sem rest, és kihasználja az időt, amit Akira az átalakulás nehéz műveletével tölt, és mellettem terem.
- Mégis, hogy tértél vissza, nem hinném, hogy Homurabi csak úgy hagyott kisétálni - néz rám komolyan.
Elgondolkodom, ezt jelzendő mutatóujjam megtámasztom az államon.
- Hát, nem hagyott csak úgy kisétálni, csak jól tartom magam - mosolygok gonoszan, kikerülve a válaszadást. Ebből lejön neki, hogy bizony nem fogok mesedélutánt tartani, és azt is tudja, hogy csak akkor leszek hajlandó valami kis információmorzsát kinyögni, ha Akira rákényszerít. Neki meg most körülbelül a legkisebb gondja is nagyobb annál, ha nem, majd teszek róla.Így ahogy Kengo távozik, követi ő is a példáját, persze elhangzik a szokásos sablon, hogy ejj de csúnyán a körmömre fog nézni, de őszintén szólva helyzeti előnyöm van, én Akirával lakom. Vagyis, remélem... lehet ezt nem ártana tisztázni.
Perverz kis pírfoltokkal az arcomon lépek mögé, és magamhoz szorítom kissé összezavarodott drágaságomat, majd a lehető legkomolyabb arcom elővéve rebegem fülébe: - Ugye még szabad a helyem az ágyadban?
Durcázva tol el magától - Sosem volt helyed az ágyamban! - aztán halkabbra veszi a figurát és szó szerint meglep: - De ma aludhatsz velem... örülök, hogy visszajöttél... - indul meg hazafelé, mintha csak az időjárást ecsetelte volna az előbb.
- Én is... - suttogom bele a sötét éjszakába, majd jókedvűen, levakarhatatlan vigyorral követem.
* * *
A szoba nem változott semmit. Minden a megszokott helyén volt, és továbbra is belengte az a jellegzetes illat, amely több volt, mint családias, olyan sok mindent jelentett számomra, amit szavakba bele sem lehet önteni, mert kevés lenne rá húsz oldalnyi áradozás, és az is olyan hamisan hangzana, mert a szó nem ragadhatná meg a lényegét annak, ami itt belül eltölt, mikor magamba szívom a jól ismert illatot.
Akira épp fürdött, persze utána settenkedhettem volna - megjegyzem, elég nagy volt a kísértés - de most nagyobb összeesküvésre készültem, olyanra, amely ellen védtelen. Mert szerintem arra simán számít, hogy megpróbálok leselkedni, de pofára kell ejtenem, hogy elaltassam a gyanúját. Kalapom az asztalra, botom mellé került, őket követte a kesztyű, a két kabát és a nadrág, amelyek kellemesen nyújtózva terültek el a szék támláján, a cipő pedig a szék alatt terpeszkedett szét kényelmesen. Magam a takaró puha habjai közé vetettem, s elfoglaltam az egész ágyat, nem hagyva csak annyi helyet, hogy ne maradjon más választása, mint szorosan mellém bújni. Ez volt a terv első összetevője, a második volt a nehezebb, kivárni a megfelelő pillanatot a hadművelet megkezdéséhez.
Sóhajtva takaróztam be nyakig, behunytam a szemeim, és vártam. Hamar elkezdett pörögni az agyam, türelmem sem volt most a toppon, mit lehet ennyit tollászkodni, de komolyan?
Szívem akkorát dobbant, ahogy meghallottam az ajtó nyikorgását, s a léptei dobogását, hogy csoda, hogy nem hullott le rólam a takaró lendületből. Mosolyogva fordultam felé felemelve a takarót, alakját gonoszan pizsamája mögé rejtette, én bezzeg nem voltam ilyen irigy...
- Muszáj egy szál alsóban virítanod? - tör ki belőle szégyellőssége hangosan is, nem mintha nem lett volna elég a vörös feje.
- Még sem izzadhatok bele a ruháimba - nézek rá ártatlan mosollyal. Elhúzza a száját, és félrefordított fejjel jön közelebb, hogy elfoglalhassa helyét az ágyon. Nekem háttal. Ahh, remegek az elfojtott vágyaktól, szívem szerint most azonnal ráugranék... még pozícióban is van...
- Verd ki a fejedből a perverz gondolatokat - jelenti ki, de a mondat nem hangzik olyan szigorúan, mint amilyennek az értelme alapján tűnne, egész olyan volt, mintha nem a miheztartás végett mondaná, hanem csak megszokásból, mert neki ezt kell mondania.
- Egy csepp sincs benne - karolom át és ölelem magamhoz szorosan, hogy belecsókolhassak a nyaka hajlatába.
- Azt mondtad, kiverted a perverz gonolatokat... ahh.. - tiltakozik, de egész teste megfeszül, ahogy felnyög az érzésre. Pedig csak a nyelvemmel vándoroltam végig a nyakhajlatán. Kis érzékeny. De nem érem be ennyivel, miközben nyaka finom bőrét ízlelgetem, egyik kezem lefogja a hozzám közelebb eső kezét, a másikkal meg úgysem tud olyan nagyon kapálózni, hiszen oldalt fekszik, pont azon. Szabad kezem így minden nagyobb ellenállás nélkül furakodhat a pizsamanadrág alá. Mintha áramütés érte volna, ahogy körbefontam ujjaimmal legbecsesebb kincsét, amely nem volt rest reagálni, és még csak mozdulnom sem kellett, máris félárbócon állt.
- Shirogane... - fordítja felém fejét, de a szava is elakadt, ahogy hosszú, vékony ujjaim munkába lendültek, meglepetéstől és feléledő vágytól félig nyitva maradt ajkai olyan csábítóak, nem kell könyörögniük, hogy rájuk tapasszam sajátjaim, s nyelvem utat törhessen táncra hívva az ő nyelvét. Kezdeti ellenkezése teljesen elhalt, s ahogy lassan elváltak ajkaink, megállapíthattam homályos szemeibe pillantva, hogy kezdi elhagyni az eszét, és teljesen maga alá gyűri az érzés. Elégedett mosollyal veszem célba a fülét, miközben gyorsítok a tempón. Hiába harap az ajkaiba, mennyei dallamhoz hasonló édes morranásai, mély sóhajai így is előbuknak, nem tud gátat vetni nekik.
Kihasználva, hogy védekezése elhalt, eddig csuklóját markoló kezem végigsimít az oldalán, majd a pizsamafelső alatt befurakodva a mellbimbójával kezdek érzéki játékba.
A meglepetés ereje, az intenzitás, amellyel letámadtam, vagy a hosszú távollét volt az oka, fogalmam sincs, de hamar a csúcs közelébe jutott, amit kicsit sajnáltam, de egyben már jó előre gonoszan vigyorogtam, mintha magammal nem szúrnék ki legalább annyira. Na de olyan nagy bűn, hogy azt akarom, ő is legalább olyan hévvel vágyjon rám, mint amilyennel én rá, és azt is vallja? Nincs más választásom...
- Jó éjt, Akira-kun! - suttogom a fülébe érzékien, majd mielőtt még elérhetné a vágyott beteljesülést, nemes egyszerűséggel felfüggesztek mindenféle tevékenységet, és hátat fordítva neki hunyom le a szemem, mintha csak aludni szeretnék.
|
| Rauko | 2010. 08. 30. 10:55:40 | #7374 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: (ef-channak)
Mikor már úgy vagyok vele, hogy mindennek vége és teljesen reménytelen lenne bármi, érzem, hogy valaki elénk ugrik. Kinyitom a szemem, és majdnem felsikítok örömömben. Jó, azért azt nem fogok.
- Ah, sokkal hatásosabb belépőt terveztem - mondja, majd magához ránt. Alig pár centire van tőlem, én meg szokásomhoz híven, mélyvörös színt öltök. - Akira-kun, drága “hercegnőm”, ne aggódj, megvédelek az életem árán is! - Hercegnő neked a… - Kár hogy ilyen gyenge vagyok az átlépéstől... - De ha kapnék egy kicsike csókocskát! - Magamban mosolygok, hiszen semmit sem változott. De inkább kínozzanak meg, minthogy kimutassam, mennyire örülök neki.
- Legalább ilyenkor ne ezen járjon az eszed! - oktatom ki, mire kedvesen mosolyog, mint mindig. Annyira hiányzott… és olyan megnyugtató, hogy itt van!
- Ne aggódj! Majd a kutyus eltakarítja a többit - legyint. Kutyus? Honnan lenne itt, Kou-nii?
- Aki, jól vagy? - Kou-nii először rám, majd a még mindig engem ölelgető Shirogane felé vezeti a tekintetét. Utóbbit látva kifejezetten meglepődik, ezt le sem tagadhatná…
- Így már mindjárt érthető az egész. - Még mindig nem bízna benne? Pedig azt hittem, hogy a barlangban már megoldották ezt…
- Shirogane-samaaa! - Túl ismerős… túl idegesítő… Ez csak Ruru lehet! - Homurabi-samanak igaza volt, tényleg megcsináltad. Olyan menő! Mondd, ugye ki is próbálod, mert addig Ruru-chan nem mehet vissza, míg meg nem tudja, beválik-e.
- Mi válik be? - Kou-nii legszívesebben megfojtaná, én legszívesebben… hagyjuk, Keigo meg egyáltalán nem érti.
- Semmi, semmi. - Megint terel. Milyen bosszantó…! - Arra nem lesz szükség, míg ügyeletes “aranyos blökink”itt van. - Shirogane helyében nem ingerelném tovább, mert tényleg leharapja a kezét...
- Hajj! Ahogy sejtettük, ezért is készültünk egy kis meglepetéssel! Remélem, tetszeni fog, Shirogane-sama! - Ruru eltűnik rövid beharangozója után, de maga után hagy egy hatalmas kokuchit. Ez… baj!
- Ezt meg honnan szedték? Rondább, mint a többi. - Kou-nii már mozdul is, Shirogane meg végre elenged és hajlandó segíteni neki.
- Én megyek jobbról! - Próbálnak együttműködni, de még ez is kevés ez ellen a hatalmas dög ellen. Aztán Shirogane hirtelen a falnak csapódik, én meg odarohanok.
- Shirogane! - ugrok mellé.
- Akira, fogd ezt! - Egy nyakláncot nyom a kezembe, jingjang-medállal. Ennek most mi értelme?! - Vedd fel, ez segít koncentrálni az erőid! Csak szorítsd meg, idézd vissza azt az érzést, mint amit akkor éreztél, mikor shinné változtál, s közben mondd ki hangosan: Fény a sötétségé, sötétség a fényé, erő, válj szövetségesemmé!
- Dehogy mondok ilyen fatális baromságot! - Ez totál idiótának néz! Úgyis tudom, hogy a szöveg nélkül is működik a dolog!
- Akira, bízz bennem! - Annyira közel van… annyira régen láttam már és annyira hiányzott.
Mielőtt hatalmas hülyeséget csinálnék, felpattanok, és a nyakamba akasztom a láncot, majd koncentrálok. Ahogy eszembe jut, hogy hogy változtam shinné, minden koncentráció ellenére megint elvörösödöm. Akkor… Shirogane… engem…
- Fény a sötétségé, sötétség a fényé, erő, válj szövetségesemmé! - Igen, ez az, Akira! Égesd még magad!
De ekkor… Az az erő, ami a barlangban… de nem olyan hatalmas és irányíthatatlan! De érzem magamban! Aztán, mintha felemelkednék, pillekönnyűnek érzem magam egy pillanatra. Érzem, ahogy az erő átjárja a testem, és lehunyom a szemem. A hideg levegő simogatja bőrömet, majd valami csiklandozni kezdi a hátam, de nincs időm reagálni semmire. A következő másodpercben már Kou és Keigo is meglepődve néznek rám, Shirogane meg szinte felfal a szemeivel. Végignézek magamon, és ekkor látom, hogy egy fehér nadrág és egy félig kigombolt, fehér ing van rajtam, a kezemben pedig egyetlen penge. Nem hasonlít a régire, ez kicsit olyan, mint egy kasza. De mégis könnyű, egyszerűen tudom mozgatni és mintha különleges ereje lenne. Erősebbnek érzem magam, ahogy nálam van.
Kou befejezve a harcot, térdel le mellettem, én pedig egy pillanatra rámosolygok, majd ugrok, és lesújtok a hatalmas kokuchira, aki ettől még ugyan nem, de a második csapásomtól semmivé válik. Ahogy befejezem a dolgot, visszaesek a talajra. A hátam mögé nyúlva jövök csak rá, hogy hosszabb a hajam. Majdnem felsikítok, mikor Shirogane hangját hallom meg.
- Hát tényleg működött… - Elgondolkodik, majd visszatér régi mosolya. - Akira-kun! Annyira szép vagy így! - Nyakig pirulok a bóktól, és azonnal rákiabálok.
- Ne beszélj baromságokat! Inkább mond, hogy alakuljak vissza!
- Csak gondolj az emberi alakodra - mondja, majd szinte suttogva folytatja. - De ha lehet, meztelenül. - Megint elpirulok, Kou meg dühösen morran fel.
Némi próbálkozással töltött idő után végre rendes, iskolai egyenruhámban és normális hosszúságú hajammal állok a többiek előtt. Keigo azonnal közli, hogy ő most hazamenne, mert gondolkodnia kell. Kou-nii is elindul, de közli Shiroganéval, hogy figyelni fogja, és nem engedi neki, hogy átverjen minket. Én csak állok és bambán meredek magam elé, amíg mögém nem lép, és megint magához ránt.
- Ugye még szabad a helyem az ágyadban? - kérdezi komolynak tűnő arcot vágva, én meg műdurcával tolom el magamtól.
- Sosem, volt helyed az ágyamban! - rivallok rá. - De ma aludhatsz velem.. örülök, hogy visszajöttél… - mondom, majd, mintha mi sem történt volna, elindulok hazafelé.
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 08. 30. 10:56:08
|
| ef-chan | 2010. 08. 24. 16:19:21 | #7191 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Akirának)
Lihegve mosolyodom el, ahogy lehuppanok az épület tetejére. A csillagos égbolt szinte magához ölel, miközben a városokra jellemző állandó szellő játszadozik hosszú copfommal. Nagyot szippantok a levegőből, abból a levegőből, amelyet ő is belélegez. Visszatértem.
* * *
Vidáman és gondtalanul figyeltem. Nem vett észre, ami nem is csoda, most még sebezhetőbb, mint volt shinként. De már megtaláltam a megoldást, talán ezért is vagyok ennyire vidám. Na meg mert ismét láthatom, de stílusosan szeretnék betoppanni, így türelmesen kivárok. Kengo nem változott semmit, egy ideig sajnos nem fog lekopni róla... De ha eljön az én időm, ahh...
Már a gondolat is arra késztet, hogy összefűzzem kesztyűs kezeim, és szerelmes szíveket eregetve álmodozzam szórakozottan. Persze ennek köszönhetően elvesztettem a nyomukat...
Az érzés azonban hirtelen tör rám és összetéveszthetetlen, kokuchik és egy erősebb entitás, egy shin van a közelben!
Villámsebességgel rohanok a háztömbök tetején, de így is iszonyat lassúnak érzem magam. Ahogy megérkezem a helyre, aggodalmaim beigazolódnak. Nem gondolkodom, csak egy jól irányzott dobással a kokuchi felé hajítom a sétapálcám, majd elegánsan landolok Akira előtt, hogy a botom is elkaphassam, mielőtt a megszűnő lényből kihullva a földre érkezhetne. Elegáns volt, de nem stílusos...
- Ahh, sokkal jobb belépőt terveztem! - engedek el egy gondterhelt sóhajt, majd ismét mosolyogva fordulok Akira felé, és ragadom meg a kezeit, egész közel húzva. - Akira-kun, drága “hercegnőm”, ne aggódj, megvédelek az életem árán is! - színpadiasan a homlokomra emelem az egyik kezem. - Kár hogy ilyen gyenge vagyok az átlépéstől... - “remegek” meg. - De ha kapnék egy kicsike csókocskát! - nézek rá nagy csillogó szemekkel.
- Legalább ilyenkor ne ezen járjon az eszed! - üvölt rám pirulva, annyira édes! De valamennyire igaza van, hiszen akad még pár “játszópajtás”, aki nem tudja, mikor kell lekopni. Szépen benne vagyunk a slamasztikában. Na de felesleges a pánik!
- Ne aggódj! - legyintek. - Majd a kutyus eltakarítja a többit - s valóban, alig hogy befejezem a mondatom, az immáron épp ránk lesújtani készülő másik kokuchi nyomtalanul tűnik el Kou fekete szalagpántjainak köszönhetően.
- Aki, jól vagy? ... - kérdezi, de ahogy megpillant, egy pillanatra eláll a szava. Én pedig jól nevelt lévén megpöckölöm a kalapom köszönés gyanánt.
- Így már mindjárt érthető az egész - rázza meg rosszallóan a fejét.
- Shirogane-samaaa! - integet Ruru messzebbről, egy villanyoszlop tetején kalimpálva a lábaival. - Homurabi-samanak igaza volt, tényleg megcsináltad. Olyan menő! Mondd, ugye ki is próbálod, mert addig Ruru-chan nem mehet vissza, míg meg nem tudja, beválik-e.
- Mi válik be? - szegezik nekem három felől háromféle vérmérséklettel a kérdést.
- Semmi, semmi - legyintek ismét. Egész jól megy. - Arra nem lesz szükség, míg ügyeletes “aranyos blökink”itt van - vágom hátba Kout, aki hálája jeléül küld felém egy vicsorgást.
- Hajj! - műnyafog Ruru. - Ahogy sejtettük, ezért is készültünk egy kis meglepetéssel! Remélem, tetszeni fog, Shirogane-sama! - mosolyog, mint a vadalma, majd hirtelen egy óriási átjáró nyílik, amelyből egy hatalmas, godzillát minden tekintetben megszégyenítő kokuchi lép elő.
- Ezt meg honnan szedték? - fintorodik el Kou. - Rondább, mint a többi.
A helyzet viszont most már nem hogy nem rózsás, de egyenesen hervasztó... Kénytelen leszek megmozdulni.
- Én megyek jobbról! - szólok oda Kounak, s már meg is iramodom. Kou, bár nem szívesen, de kapcsol és együttműködik, s két oldalról próbálunk csapást mérni a hatalmas lényre.
Haszontalan. Könnyedén ver vissza bennünket, csak úgy nyekkenek a ház falán. Nem meglepő, közel sem vagyok csúcsformámban, még korábbi itt tartózkodásomhoz képest sem.
- Shirogane! - terem mellettem Akira. Elhúzom a szám, már megint nem maradt más választásom...
- Akira, fogd ezt! - húzom elő a zsebemből, és nyomom a kezébe a kis tárgyat. Egy nyaklánc, rajta egy jinjangot ábrázoló medalionnal. Kérdőn néz rám, mire magyarázni kezdek, kihasználva, hogy Kou eltereli a monstrum figyelmét. - Vedd fel, ez segít koncentrálni az erőid! Csak szorítsd meg, idézd vissza azt az érzést, mint amit akkor éreztél, mikor shinné változtál, s közben mondd ki hangosan: Fény a sötétségé, sötétség a fényé, erő, válj szövetségesemmé!
- Dehogy mondok ilyen fatális baromságot! - akad ki - deja vu - de rögtön elbizonytalanodik, ahogy közelebb vonom.
- Akira, bízz bennem! - nézek rá nagy, komoly szemekkel. Persze azt nem kell tudnia, hogy valójában mindegy, mit mond, ha képes koncentrálni, és bejönnek a számításaim, a médiumként szolgáló medál reagálni fog a képességei morzsáira is, felnagyítva azokat, ha nem, akkor viszont... Nem, ez az opció nem létezik.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 08. 24. 16:42:18
|
|
