|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| Rauko | 2013. 12. 24. 20:00:27 | #28656 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: ~ Hyuuumnak karira
Kounii-hez megyünk, Kengót lefekteti, én pedig egyre idegesebb vagyok. Mi folyik itt? Miről beszélt Kounii?
- Az igazat megvallva Ken-chan egy inshitartály. - Micsoda?
- Inshitartály? Ezek szerint…
- Igen, a sötétséget képes magához vonzani. - Áhhá, értem. De nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy ne…
- Hogy lehet? Nem éreztem semmi ilyesmit a jelenétében! - szólal meg zaklatottan Shirogane. Jogos, hiszen ő árnyék, tehát sötétség, és mégsem érezte…
- Azért nem, mert egy halom erős pecsétet tettem rá, hogy elrejtsem - jegyzi meg Kounii, inkább Shiroganét heccelve megint.
- Önmagában nem lenne ezzel baj, elvégre nem ritkák a hozzá hasonló emberek, akik reagálnak az inshire, és “természetfeletti” jelenségeket tapasztalnak meg. Legalább is emberi kategóriák szerint így hívhatók tapasztalataik. A probléma az, hogy Ken végtelennek tűnő mennyiséget tud elraktározni magában, s a sötétség szinkronba kerülve vele olyanná változtatja, mint a fény világában megvadult kokuchik - darálja. Én igyekszem, értek is valamennyit, de nem vagyok benne biztos, hogy teljesen egyben van a fejemben minden.
- Értem, tehát ezért a sok különös jelenség ebben az utcában.
- Így van.
- Ha így van, akkor veszélyes is lehet.
- De még mennyire! Emlékszel Akira? Emlékezz! - pillant rám, én pedig próbálkozom.
Rémlik valami. De csak villanások. Villanások és érzések, képek, amiket nem tudok hova tenni és véletlenül sem összefüggő egész. Romos épület, menekülés, félelem, Kounii megjelenése, majd árnyékok. De mielőtt beleélhetném magam belső kis világomba, elkezdenek azon veszekedni, hogy miért nem tudott Shirogane arról, hogy ott, akkor nekem megjelent Ryuuko. Aminek én persze nem örülök, ahogy Shirogane reakciójának sem, de igaza van Kounii-nek: a gond most Kengo. De végül úgy döntünk hárman, hogy nem mondunk neki semmit, csak nem hagyjuk egyedül. Ez a legbiztosabb. Abból, amit megértettem, vonzaná magához a kokuchikat, ha néha rádöbbenne erejére, és mivel nem tudok részleteket, abban sem vagyok egészen biztos, hogy meg tudnánk állítani. Mármint úgy, hogy neki ne essen közben baja.
* * *
Lágy érintésre ébredek. Elmosolyodom, hiszen tudom, hogy ki az. Lassan, kedvesen simogatja az arcom, a nyakam és a mellkasom, de mielőtt elérné a lényeget, felfelé mozdulnak az ujjai.
- Mmmm, Shirogane, ne játszadozz - morranok.
- Shirogane? Nahát…
Kipattannak a szemeim az ismeretlen hangra. Ismeretlen, mégis ismerős. Ahogy szemeimmel igyekszem a lehető leggyorsabban fókuszálni, és rálelni arra, akit sosem akartam látni még az álmaimban sem, ő moccan, és ajkaival érinti a nyakam.
- Hagyj békén! - lököm el. - Nem vagy valódi! Sosem lehetsz valódi! Te már nem vagy!
- Nos, valóban… - Szórakozottan simít végig a mellkasomon, megpöckölve a mellbimbóimat. Össze kell szorítanom az ajkaimat, hogy ne nyögjek fel. - De ha ez így van és ez valóban álom, akkor minden bizonnyal nem lesz gond, ha fogom magam, és ezt teszem… - villannak meg a szemei és egy mozdulattal nyúl be az alsóm és a nadrágom alá és megragad odalent.
Hirtelen pattannak ki a szemeim és hangosan kapkodva a levegőt, felülök. Azonnal szétnézek. Ez a szobám. Itthon vagyok…
- Akira… - simít végig Shirogane a hátamon. - Mi a baj, Akira?
- Semmi. - Felkelek és a fürdőbe megyek. - Ne gyere most be.
Utasítom, ideges vagyok hiszen… hiszen nem lehetett csak álom… De akármennyire ijedten nézek lefelé teljesen álló magamra, nem találom a magyarázatot.
* * *
- No, még mindig nem mondtad el neki, hogy beszélgetünk, és hát…
- Be ne fejezd ezt a mondatot - sziszegem. - Nem, nem mondtam el. Sosem fogom elmondani, mert…
Egy lépéssel terem előttem. Egy lenge hálóing takar csak, amit lesimít a vállamról, majd ujjai túlságosan is céltudatosan csúsznak a fenekemhez.
- Akkor ne is beszélgessünk, mit szólsz? - suttogja a fülembe.
Félelmetes tényként ér reggel, hogy a fenekemből… mintha tényleg együtt lettem volna valakivel. Pedig biztosan nem Shirogane. Már három hete megy ez. Minden éjjel vele álmodok, így inkább felkelek és nem alszom vissza. Shirogane csak annyit láthat, hogy nem alszom éjszaka, és sosem hagyom neki, hogy megérintsen. A csókot sem… rögtön ő jut eszembe. Látom, aggódik, de nem mondhatok semmit. Egyedül kell megoldanom.
Kezdek kimerülni, de senkivel nem tudok és merek erről beszélni. Mi van, ha elment az eszem? Mi van, ha… mi van, ha tényleg létezik? Ha tényleg ő az, és belopta magát a fejembe és az álmaimba? De miért most? Miért, Ryuko?!
- Hogy miért? Nos, a választ magam sem tudom. Talán csak unatkoztam ott, ahol eddig voltam - vigyorog rám az ajtófélfának támaszkodva, kacéran mosolyogva szokásos, fehér selyemköntösében.
Kiesik a kezemből a pohár, és hangos csattanással esik darabokra a földön.
- Nem! Nemnemnem!
A sokktól, a fáradtságtól, az ijedtségtől egyszerűen összeesek, hiába hallom magam körül Kounii, Shirogane és Kengo hangját.
* * *
- Mi történt vele? - hallom meg Shirogane hangját.
- Honnan kellene tudnom? - sziszegi Kounii.
- Ne beszéljetek már ilyen hangosan - szól rájuk Kengo, de ő maga sokkal hangosabb. Sóhajtva nyitom ki a szemem.
- Hol vagyok? - kérdezem kábán.
- Nálam, még mindig - feleli Kou. Igen, emlékszem. Beszéltünk róla, hogy elmondjuk Kengonak az igazat, és elkezdi valaki valahogyan az edzését, hogy tudja, esetleg megpróbálja uralni az erejét. Ezért jöttünk át.
- Jól vagy? - simít végig a homlokomon Shirogane. Elmosolyodom, de ahogy meglátom a válla felett lehajolni Ryukót, remegve sóhajtok fel. - Mi a baj? - Követi a tekintetem, egyenesen ránéz, de nem mutatja semmiféle jelét, hogy látná.
- Három hete minden éjjel azt álmodom, hogy Ryuko… olyan dolgokat csinál velem - kezdek vallani. Baj van, segítségre van szükségem. - És mindig van jele ébren is. Amikor azt álmodom, hogy bennem megy el, akkor reggelre tényleg… ott van valami. És most látom ébren is - mondom Shiroganéra nézve. - Ott áll melletted.
Mindhárman odakapják a fejüket, de senki nem lát semmit. Persze, hogy nem.
- Megmondaná valaki, hogy miért bolondultam meg épp most?
|
| ef-chan | 2012. 02. 07. 01:43:24 | #19021 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Akineko-channak)
- Shirogane, te annyira... - sóhajt fel, de már beadta a derekát, ha nem is Kou és Kengo párosa gondolatának, de a tekintetemből is kiolvasható másik, rejtettebb indok vágyként való megtestesülésének mindenképp, különben nem ingerelne azzal, hogy édes hangot hallatva nyitja résnyire az ajkait. Nem hagyhatom néma kérését válasz nélkül, hát közelebb lépek, s űzöm, míg egy fa törzsének nem feszül a háta biztos támasztékként. Két tenyeremmel bűvkörömbe zárom, s egész közel hajolva, a bőrére lehelem szavaim.
- Izgató ez a kis magány, nem igaz? Pláne itt az iskolában. Be is mehetnénk - vezetem végig tekintetem a nyaka vonalán. -, nincs itt senki - mintha meg tudnám várni...
Ahogy a szavak elhagyják ajkaim, ahelyett, hogy magammal rángatnám, inkább itt teszem azt, amihez kedvem van, s csókolgatni kezdem. A nyakát, a vállát, az ajkait, és az sem zavar meg, hogy apró, majd egyre sűrűsödő cseppekben kezd rá az eső.
- Látom, minden pletyka igaz. Shirogane összeszűrte a levet Nikaido Akirával - a hangra és a kuncogásra oldalra rántom a fejem, s összeszűkítem a szemeim. Ő valaki új, mert nem ismerem, és fiatalnak is tűnik, de épp olyan ártatlan arcú, mégis velejéig gonosz tekintetű, mint Sawaki, Homurabi legfőbb talpnyalója, s néha az az érzésem, voltaképp szürke eminenciása is egyben...
- Gondod van vele? - lépek el Akirától úgy, hogy féloldalasan elé kerülve védhessem, ha arra kerül a sor.
- Ohh, dehogy - tetteti az elgondolkodást. - Illetve de... - sóhajt fel színpadiasan. - Én is kipróbálnám.
Irritáltan fújtatok fel. Én is ki szeretnék próbálni valamit: az erőmet, tesztelve, hány perc alatt tudok neki új arcberendezést szabni!
- Még be sem mutatkoztál - töri meg a feszültségtől terhes csendet Akira.
- Oh, milyen illetlen vagyok - kuncog fel. - Nao vagyok, a mai este főszervezője - folytatja alakoskodását.
- Főszervező? - kérdez vissza Akira, mire rá mosolyogva nyal végig ajkain, amely csak emeli a dühfaktorom, majd csettint egyet.
- Shirogane, Akira-chan - terem előttünk, s riadtan konstatálom, hogy mielőtt reagálhatnék, ujjait Akira álla alá vezeti, amelyet ő ugyan elcsap, de belém hasít a félelem: akár meg is ölhette volna ennyi erővel, pedig itt állok mellette... - Milyen morcos valaki... - nevet fel. - Nos, jó szórakozást mindenkinek - szabadít ránk meghajolva egy rahedli kokuchit, s én még mindig nem tudom stabilan használni ezt az átkozott árnyékot!
Azonban ha akarnám, sem hagy lehetőséget arra, hogy használjam az új erőt. Lihegve vágja le az utolsót is. Segítő kezet nyújtva támasztom a falnak. Még sok neki ennyit használni rei erejét.
- Miért nem engedtél harcolni? - kérdezem. Nem kívánom számon kérni, egyszerűen csak szeretném tudni, mi zajlik benne, és hogy tudnám megnyugtatni, hogy ne erőltesse túl magát.
- Nem tudom, mennyire bízhatok meg az új erődben. Nem mertem kockáztatni, hogy megint rosszul legyél - simít végig az arcomon, amelyre rásiklik az én kezem is, hogy apró csókot lehelhessek rá, de ebben megakadályoz Kou és a karjában ájultan fekvő Kengo felbukkanása. Akira izmai összerándulnak az aggodalomtól. Ilyenkor egyszerűen olyan édes.
- Ne izgulj Aki, csak elájult - nyugtatja széles vigyorral Kou, és van egy olyan érzésem, azért vigyorog, mert felidézte magában, hogy ütötte ki magát Kengo. Legalább is ez a mosoly kifejezetten kárörvendő.
- Titeket is megtámadtak? - faggatózik tovább a cicusom.
- Meg, de őt nem kokuchi intézte el, hanem egy virágcserép - vigyoroghatnékom támad, de azért sóhajtva megkönnyebbülök én is. Kengo jobbára nagyobb kárt tesz saját magában, mint eddig az ellenfelek képesek voltak. Hogy ez pozitív, vagy negatív, arról inkább nem nyilatkoznék.
- Vidd hozzánk, kérlek - értetlen kíváncsian pislantok Akirára, mert nem értem a "miért is" lényegét. - Beszélni akart velem - ad választ vállrángatva. - De mire magához tér, én is tudok aludni egyet.
Hmm. Én meg jópofizzak Kouval, mi?...
* * *
Jobbára hasonló. Bázishelyül Akira szobáját választjuk, s míg én őt a saját ágyára teszem, s mivel marasztal, mellé telepszem, addig Kou - jó kutyához méltón - a földre heveredik. Mégis nagyobb mosolyt rajzol az arcomra a tény, hogy milyen óvón húzza Kengot a mellkasára.
- Puhább ott, igaz? - vigyorgok rá, mire ideges és dühös pillantással felel, s az igazi vihart Akira fojtja el még mielőtt kirobbanhatna.
- Aludjunk, rendben? - fordít maga felé, de nem csak nekem szól a kérés. Azért bólintok, s hagyom, hagy helyezkedjen el kényelmesen, azt meg főleg, hogy ajkaim ízlelgethesse. Igaz, kiábrándító, hogy ezek után milyen hamar képes álomba zuhanni, ahogy mindig. Lehunyom hát én is a szemem, minimálműködésre kapcsolva. Nem alszom ugyan, de kikapcsolódom.
Reggel azonnal reagálok mocorgására, felnyitva szemeim, s mosolyogva köszöntve elsőként, erről a privilégiumomról sosem mondanék le: - Jó reggelt, Akineko-chan! - csókolom meg, mert lehet. S ez még mindig olyan új, hogy boldog vagyok tőle bárminemű nehézség ellenére.
-Tudunk nagyon halkak lenni? - pillant fel rám buja tekintettel a másik kettőre utalgatva, akik a földön fekve alszanak még elméletileg.
- Majd nem hagyom, hogy hangosan nyögdécselj - jelentem ki magabiztosan. Ugyan kit érdekel? Kezem azonnal útra is kél, s igen aktív férfiasságára kulcsolódik. Ha nem érne hozzám - amit persze azért nem bánok - is felkorbácsolna a belőle feltörő sóhaj. Ugyan nekem is az ajkamba kell harapnom, mégsem bírom ki, hogy ne súgjam a fülébe: - Ez annyira izgató - nem felel, csak ismét nyögésbe fullad, szélesítve vigyorom.
- El... el fogok... - veszi birtokba ismét ajkaim, hogy számba fojthassa újabb nyögését, miközben a teste megfeszül. Az érzés kölcsönös, így közelebb húzom, mélyítve a csókon, hogy követhessem, amilyen némán csak tudom.
Lélegzetünk kergetve veszünk fel kellemesebb pozíciót, s a haját birizgálnám meg épp, ujjaimmal beletúrva, mikor Kou frusztrált hangja töri ketté a pillanatot, mert valljuk be, az ő hangja nem izgató.
- Végeztetek? Legközelebb várjátok meg, amíg lelépünk.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy ébren vagy - jön kissé zavarba Akira, de én nem bírok magammal: - Inkább örülnöd kellene, hogy ennyi volt - mert én tudtam ám, hogy ébren vagy, és ha rajtam múlt volna, ennek ellenére teszem magamévá Akirát, csak hogy érezd, hülye bolhás korcs, hol a helyed. - Kengo? - váltok azért témát, ne én legyek a rossz fiú, ha mégis folytatja. Ahh, olyan jó aljasnak lenni.
- Kengo jól van - jelenti ki indulatosan, s lám, az emlegetett is kezd magához térni.
- Hol... oh! Akira? - néz körbe, és nehéz megállnom, hogy ne kuncogjak fel.
- Nálam vagy, te idióta - világosítja fel tömören cicuskám.
- Mi történt?
- A fejedre esett egy virágcserép, mikor nekivágódtál a falnak. De nem lett komolyabb baj, csak elájultál - mosolyog le rá Kou, és az egész kép hirtelen válik érdekessé. Komolyan, már csak a virágok, a rózsaszín háttér, és a romantikus zene hiányzik.
S ismét a szám elé kell tennem a kezem, hogy elrejtsem a túlzott jó kedvem, ahogy Kengo arcára valami felismerésféle rajzolódik ki, és sápadtan egyenesedik ki, s immáron vörösbe csapva át közli még Akirával, hogy beszélniük kell, mielőtt kiviharzana a szobából. Kész, én meg fogok fulladni a magamban tartott röhögéstől! Azért még megragadom az alkalmat, és Kout hergelve nyomok csókot Akineko-chanom ajkaira: - Siess vissza!
Ahogy eltűnnek mindketten, Kou felém fordulva mér végig ellenségesen, míg én felülök, nem zavartatva magam azzal a ténnyel, hogy ennek következtében mellkasom fedetlenül bukkan elő a takaró takarásából.
- Igazán nem szándékozom beleszólni, hányszor és hogyan rontod meg, de ne hátráltasd, mert nem fogom megbocsátani, ha baja esik! - vicsorít rám.
- Nem tudom, mennyi joga van olyannak kioktatni, aki megfutamodott, mikor szükség lett volna rá - vágok vissza ridegen, olyan ridegen, ahogy csak Kou jelenlétében tudok lenni. Összevonja a szemöldökét, de nem tiltakozik, lenyeli, mert maga is jogosnak tartja. De végül kissé megenyhülök, én pontosan tudom, mit érez, mert hatványozottan érzem ugyanazt. - Meg akarom védeni bármi áron. Ha nem akarnám, nem tettem volna, amit tettem. Szeretném, ha minél többre megtanítanád, hogy a fénye által erősebb lehessek magam is, s megvédhessem, hogy te a saját dolgodra tudj koncentrálni.
Először meglepődik, majd gyanakvásba süllyed vissza ismét: - Milyen saját dolgomra utalsz? Már megmondtam, többé nem menekülök! - vicsorog.
Fölényes és mindentudó mosoly terül szét az arcomon: - Nem is arra gondoltam, hanem egy igen szemrevaló, bár menthetetlenül idióta valakire.
Mielőtt kiélvezhetném a reakcióját, Akira hangha zendül az ajtóból, s azonnal magára vonja minden figyelmem: - Kounii, beszélni szeretnék Shiroganéval.
- Akkor lemegyek a konyhába - áll fel, s már ott sincs, én meg lemaradtam az arcról, amit vágott. Fene... Ohh, kié ez a formás pocakocska? Szerelmes gondolatfelejtéssel ölelem magamhoz, csókot lehetve hasfalára. Mivel beletúr a hajamba, és amúgy is kinyilvánította, hogy beszélni kíván velem, felpillantok rá.
- Kengo fülig bele van esve Kouniibe. Szóval had halljam, milyen ötleteid vannak? - vigyorog le rám cinkosan.
- Nem kellene a harcokkal és az új fiúval törődni inkább? - különösen ezt az új fazont nem ildomos nagyon felejtős formára venni.
- Nem akarok csak azzal foglalkozni. Valami más is kell, hogy ne legyen olyan rossz a... helyzet. A bárban úgyis csak vele fogunk foglalkozni.
- Hmmm - sóhajtok fel kissé. -, a kedvenc ötletem, hogy Kout kikötjük egy szobában, mint a kutyát szokás, Kengot meg hozzá kötjük, aztán míg elintézik a dolgot, ellenőrzöm, hogy teljesen egészséges vagy-e - siklik tenyerem a fenekére, mire ciccent egyet.
- Soha semmit nem veszel komolyan - sértődik, már hallom a hangján, de csak felnézek nagy ártatlan szemekkel.
- Teljesen komolyan gondoltam - mosolygok ártatlanul rebegtetve a szempilláim, mire elfintorodik, de annyira nem izgat, mert látom, hogy ez még nem a komolyabb fajta, aminél már meg kell gondolni, tovább hergeljem-e, ez még csak a kezdeti irritáció, így fogom, nemes egyszerűséggel kissé megemelem, majd az ágyra döntöm fölé hajolva, s az ajkait kóstolom meg reggeli repeta gyanánt. Aztán folyamatosan csókokat lehelve az ajkaira, nyakára, mellkasára, folytatom szaggatottan: - Nem hinném... hogy jó... ha nagyon erőltetjük... fel kell nőniük... az érzelmeikhez... de megtehetjük... hogy a lehető legtöbbször kényszerítjük őket... hogy együtt töltsék a napot... meg aztán nem árt néha... ugratni őket... diszkréten vagy kevésbé diszkréten - mondandóm végére eljutok a rózsaszín és immáron feszes kis mellbimbókig, s kezemmel már a nadrágját húznám le megint, mikor dörömbölnek az ajtón, s Kou hangja zeng. Ilyenkor kifejezetten meg tudnám fojtani.
- Mielőtt újra nekiálltok dugni, dolog van! - hangja ingerült már megint.
- Tényleg minél előbb össze kellene őket boronálni - egyenesedem fel sóhajtva. - Akkor nem minket, hanem őt noszogatná hátulról.
* * *
A bárban ücsörögve, és Master egyik remekművét szürcsölgetve tárgyaljuk meg az esetet. Bár Kouék előtt is egy "új" ellenség bukkant fel, Kounak és nekem nem annyira új. Az viszont kissé aggasztó, hogy Ruru a kis afférunk óta nem bukkant fel. Bízom benne, hogy nem származott baja mégis a velem való együttműködésből, mert én komolyan gondoltam azon ígéretem, hogy megvédem őt is, ha átáll, és cseppet sem haragszom azért, mert együttműködött Homurabival. Valószínűleg az ő helyzetében, annyi információval a kezemben én sem tettem volna másképp.
- Egy biztos - sóhajt fel Master. - Jobb, ha a lehető legkevesebbet mutatkoztok egyedül.
Kouval egymásra nézünk, szinte szikrázik közöttünk a levegő annak ellenére, hogy rég lejátszott kör, hogy Akineko-chanomra én vigyázok, csinálhat, amit akar.
- Hmm, a párok egyértelműek, de ki figyel majd Ayára? - állapítja meg kissé érzéketlenül Akirám, drága, mert hogy az említett is itt van a sérülései ellenére, és nem is tolerálta olyan jól a kérdést, morcos ábrázatát elnézve.
Felsóhajtok, de ezt most a közjóért teszem, Akira és az én későbbi közjavamért: - Ayát majd mi elkísérjük, meg összeszedjük, hiszen hozzád lakik a legközelebb. Kou és Kengo pedig egymásért felelnek, valamint valaki mindig marad majd Masterrel, míg mi komolyabban távol vagyunk. Erre most szintén Aya-chan te lennél a legalkalmasabb, elnézve a sérüléseid.
Szerencsére nincs komolyabb apelláta, így Kou lendületesen leparancsolja Akirát a gyakorlóterembe. Ma azonban nem csak azért követem őket, hogy kiélvezkedhessem magam a látványon. A tegnapi dolog elgondolkodtatott, és elhatároztam még az éjszaka folyamán, hogy megmutatom Akirának, hogy már nem kell féltenie, az erőm stabil ismét, s bár nem vagyok olyan hatalmas, mint voltam korábban, mégis csak én lennék az Árnyak Ura.
Nem szólok közbe, míg átalakulnak, s míg be nem melegítenek kissé. Viszont amint ez megvan, felállok. Kou és Akira is kérdő tekintettel pillantanak rám.
- Ma szeretném én is átmozgatni magam - mosolygok megszokott mód. -, mielőtt komolyabban berozsdásodnék. Szóval Kou, ha nem bánod.
Egy pillanatig még fürkész, majd harc közbeni védekező pozíciójából kiegyenesedve bólint. Viszont míg elhalad mellettem, megragadom az alkalmat és halkan súgom felé: - Addig akár megdolgozhatnád Kengot is, biztos nem tiltakozna - szándékosan kétértelmű hangsúllyal és ábrázattal toltam el ezt a mondatot.
Na de most tényleg komolyra kell vennem a figurát. Akirával szemben foglalok helyet.
- Máris megteremted nekik az intim légkört - vigyorog rám, mert azt hiszi, érti a motivációim, de téved, az a része érdekel most kevésbé, jóval kevésbé.
- Akira, ne végy fél vállról, mert én sem foglak - jelentem ki, majd kissé koncentrálva máris megjelenik a kezemben az árnyék, mely pillanatok alatt vesz fel impozáns kard alakot. Olyan fajtát, amelyet már, ha valóban lenne súlya, nem lenne egyszerű forgatni, de mivel árnyékból van, olyan, mint a pehely, mintha nem is lenne a kezemben, vagy csak a kezem hosszabbodott volna meg jóval.
- Kezdhetjük? - hangom mélyebb a megszokottnál és sokkal kevésbé játékos. Akira összevonja gyönyörű, épp vérvörösben játszó szemeit, de elhatározottságtól keményen bólintva feleli: - Kezdhetjük!
* * *
Döntetlent kicsikarva zihál izzadtan, ahogy én is. De tisztában van vele, talán ezért is a csalódott tekintet, hogy csak azért nyerhetett végül, mert sosem tudnám igazán bántani, vagy sérülést okozni neki, s azzal, hogy nem használtam ki a lehetőséget, olyan ütem- és lépéshátrányba kerültem, amelynek köszönhetően kihasználandó és általa ki is használt előnyhöz jutott. Megelégedve viszont nincs magával.
- Jó, akkor most tartsunk pihenőt! - adja az utasítást Kou, aki szintén kihajtotta Kengoból még a lelket is. Egyetértőn tüntetem el az árnyékot, visszahúzva a testembe, majd elfogadom Akira kinyújtott kezét, hogy talpra segíthessen. Mikor már állok, de még viszonylag közel, hála segítő mozdulatának, csókot lehelek homlokára, s csak ennyit súgok, mielőtt a többiek után lépve megindulnék a lépcsőm: - Bízz bennem, és hagyd, hogy én is segítsek! Ne akarj mindent egyedül megoldani!
* * *
Míg Akira és Kengo esznek, szokásommal ellentétben Kou mellé telepedem a pulthoz.
- Mit gondolsz, Aya és Kengo bírják majd a tempót? - kertelés nélkül kérdezek rá a véleményére.
Rám néz, majd ismét a poharára, kortyolva egyet.
- Jobb lenne őket kihagyni - feleli végül. -, de úgyse mennének bele hasonlóba. A legtöbb, amit tehetünk, hogy felkészítjük őket, és vigyázunk rájuk.
- Utálok lépéshátrányban lenni - Shishui enyhe, megértő mosollyal törölgeti tovább a most elmosott poharakat.
- Mindenki így van vele - mondja ki helyette a gondolatot Kou. - Mit gondolsz, a tegnapi csak amolyan piszkálódás volt, vagy arra várnak, hogy ma önként és dalolva sétáljunk ismét a csapdájukba?
- Fogalmam sincs - rázom meg a fejem. - De ha nem mozdulunk, mindenképp megszerzik az előnyt. Mondhatnám, hogy megvárhatnánk, míg Akira ereje teljesen felébred, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy Homurabi megadja nekünk ezt a luxust.
- Hasonlóan gondolom - kortyol ismét az italába Kou. - Épp ezért jutottunk arra Masterrel, hogy, ha egyelőre még nem gondolunk azzal, hogy nekiindulunk az Árnyak Világának, akkor is mindenképp folyamatos ellenőrzés alatt kell tartanunk a meggyengült törésvonalakat, de a biztonság kedvéért inkább mindannyian egyhez menjünk, és ne osszuk meg az erőnk.
- Érthető - ezzel a végszóval azt hiszem, jobbára meg is egyeztünk, kész tények elé állítva a csapat maradékát.
* * *
Kou lakása felé eső repedést választottuk magunkénak. Főleg azon elgondolásból, hogy az ott felbukkanó alakot, aki tegnap Kouékat lerendezte, nagyjából kiismerték a képességei alapján, legalább is támadott, nem úgy, mint a miénk, aki csak kokuchikat uszított ránk pimaszul mosolyogva, valami buliról hadoválva.
Nyoma azonban egyelőre nincs, hiába mentünk fel az épület tetejére.
- Biztos, hogy várnak ránk? - kezd nyilvánosan unatkozni Kengo, mikor váratlanul egy kéz nyúl fel a padlóból, és az emlegetettet megragadva rántja le, hiába ugrunk mind a hárman, mindegyikünk eltéveszti, de mégis Kou szitkozódja a legnagyobbat, a földre csapva, mert nem tudunk mást, csak nézni Kengo árnyékát, aki viszont e világba tűnt át. Elfintorodom, de nem tudok mást tenni, mint hogy némi varázslatot használva, és remélve, hogy elbírja az erőm, védelmet húzzak az árnyék köré, amely ezen a világon elpusztulna enélkül, amelyről, míg én cselekszem, Kou tájékoztatja Akirát.
Kirious akadálya, a varázs, amely védelmet nyújt, voltaképp egy kristályra emlékeztető képződmény, amelynek a belsejében mesterségesen az Árnyvilágra jellemző körülmények jönnek létre, óvva az árnyékot. De ezzel csak időt tudunk nyerni, semmi többet.
- Nincs valami mód az átkelésre? - kérdezi szinte azonnal Akira felém fordulva. Hah, pedig most nem én vagyok a megfelelő személy.
- Sajnálom, de nem segíthetek. Jelen pillanatban még annyira sem vagyok képes átlépni a két világ határát, mint voltam eddig. Száműzött vagyok, s az erőm jelentősen megfogyott, nem tudok dacolni magamtól Homurabi gátjával. Kifelé is segítségem volt.
Kou felsóhajt, és átalakul Akira figyelmét magára vonva. Az enyém csak azért nem, mert tudom, mire készül. Ismerjük már elég rég egymást, másrészt nem csak az árnylények képesek átlépni a fény világába.
- Én megyek akkor - ölt magára magabiztos mosolyt.
- Vigyél magaddal - ragadja meg fölsőjét Akira.
- Tényleg kedveled Ken-chant Akira-chan, igaz? - simít végig a feje búbján, amit féltékenyen figyelek.
- Dehogy kedvelem, csak be akarom verni a képét, amiért olyan hülye, hogy azonnal beleesett a csapdába - nyilvánítja ki közömbösen Akira. Persze tudjuk mindannyian, hogy ez így nem teljesen igaz, mégis elég kegyetlenül hangzik.
- Ohhh... értem... - feleli kissé zavartan Kou, de azonnal visszatalál menő énjéhez, és vigyorogva közli a frankót: - De akkor sem lehet. Az első út mindig durva, és nem lenne szerencsés, ha eltévednél odamenet. Különben is, nem megmondtam, hogy meg foglak védeni? Szóval ne aggódj, csak hagyd a dolgokat a "bátyóra", rendben?
Mivel Akira láthatóan belenyugszik, rám emeli a tekintetét.
- Indulok. Legyetek óvatosak ezen a világon, nem biztos, hogy egyedül van!
Bólintok elszántan, erre sem kérnie, sem pedig figyelmeztetnie nem szükséges, tudom jól magamtól is. Válaszbólint, majd a fény erejével átjárót nyit, s eltűnik.
- Csak várakozni tudunk? - szorítja ökölbe a kezét Akira.
- Sajnos - felelek.
- Igazából partit is csaphatunk - csendül fel mögülünk a jól ismert hang, s ahogy hátra pillantunk, valóban a szemüveges, esernyős srác áll mögöttünk. Fenébe! Sikerült minden gond nélkül kialakítaniuk azt a szituációt, mint amelyben tegnap is voltunk, ennyi erővel mindenki mehetett volna a saját dolgára.
- Jókor jöttél, épp be vagyok pöccenve - lép előrébb Akira, de a mellkasára téve a tenyerem, tolom hátra. - Shirogane? - kérdez, de úgy, mintha vérig sértettem volna.
- Ma az enyém a szórakozás - jelentem ki ellentmondást nem tűrve.
- Jókor jöttél, épp be vagyok pöccenve - lép előrébb Akira, de a mellkasára téve a tenyerem, tolom hátra. - Shirogane? - kérdez, de úgy, mintha vérig sértettem volna.
- Ma az enyém a szórakozás - jelentem ki ellentmondást nem tűrve.
Kezembe azonnal manifesztálódik az árnyékból kialakított kard, amellyel edzettem is. A srác összébb vonja érdeklődve a szemöldökét.
- Szóval már valamelyest uralod az új erőt. Így sokkal izgalmasabb lesz - vigyorog, de gyilkos tekintetem kapja csak jutalmul.
- Ejj - biggyeszti is le ajkait. - Valaki milyen rosszkedvű ma. De sebaj, majd én felvidítalak - sötétednek el íriszei kaján mosolya hatására, s egy könnyed mozdulattal hajítja az égbe az esernyőt, amely vészesen pörögve kezd magából árnyékot kilövellni apró senbonok formájában. Az egész olyan, mint mikor hirtelen záporeső szakad le az égből, csak épp ez sokkal fájdalmasabb, ha "elázol" benne.
Zavarba azonban nem hoz, a kardot tartó kezem megemelem, s a kard megnyúlik, s alakot váltva fed el mindkettőnket a gyilkos senbonok elől.
- Kevés! - csattan a hangom, pedig még mindig udvarias a tónus, ahogy bár nem mozdulok, az árnyék a kezemben hosszú csápokat eresztve indul meg, hogy - bár puhának látszik - lándzsaként szúródjon bele a földbe, ahogy félreugrik. De nem horgonyoznak le ott árnycsápjaim, követik menekültében újra és újra lecsapva. Hogy elnyelte árnyam az általa teremtett lövedékeket is, még nőtt is, ami minden bizonnyal hosszú távon az ő figyelmét sem fogja elkerülni. Ennek ellenére csápjaimra ismét árnyékfegyverekkel felel, amelyeket azok szorgosan nyelnek, miközben utána nyúlnak szüntelen.
- Impresszív ez az új erő - jegyzi meg, ahogy ismét kitér egy csapásom elől, s megáll az épület széléhez közel. Nem sietek, sarokba szorítom én lassan is, felesleges kifárasztanom magam.
- Még milyen impresszív lehet - mosolyodom el, előrevetítve a tényt, közel sem használtam ki, más kérdés, hogy még közel sem tudom olyan jól kihasználni, mint kellene. S ha belegondolok, mennyire lehetne a kellene szinthez képest, részegítő, csak épp jelen pillanatban még elérhetetlen. Mindaddig az is marad, míg Akira rei ereje nem nő meg kellően, erősítve engem.
- Valóban, főleg, ha az én kezembe kerül - húzódik széles, fölényes vigyor az arcára.
- Ne nevettess! -reagálom le, s újabb csapást indítok, ám hamar döbbenet váltja fel rideg közönyöm az arcomon. Az árnycsápok, amelyeket már tökéletesen tudtam irányítani, lelassulnak, majd megállnak, nem fejezve be a támadást, s mindeközben csupán annyi változás történt, hogy nyitott tenyerét felemelte.
- Ahogy gondoltam - kuncog fel. - Mindkettőnk képessége az árnyék manipulálásán alapszik, de úgy tűnik, a jelenlegi uralmad még nem teljes felette, így az én rebellis árnyékom, amelyet a tiéd magába szívott elegendő ahhoz, hogy átvegyem az uralmat a tiéd felett.
- Ch - ciccentek fel, de ez nem meglepő mód kevés, mikor kezét mozdítja, hatalmasat taszít rajtam, s felnyalom a padlót.
- Shirogane! - riad meg Akira, és terem előttem, hogy ő vegye fel a harcot a továbbiakban, de megragadom a ruháját, és visszarántom, miközben talpra állok. Értetlenül és dacosan, a döntésem el nem fogadva néz rám.
- Azt mondtam, most én szórakozom! - jelentem ki újra. Meg kell értenie, meg kell tanulnom használni az erőm, felfedezve a gyengeségeit, az erősségeit, mindent. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy teljesen kivonjon a forgalomból, akármennyire megértem a féltését, mert épp ugyanúgy féltem őt én is.
- De... - vetné ellen, de nemes egyszerűséggel magamhoz rántva, s ajkaira tapadva fogom be a száját. S csókomon éreznie kell, én dominálok, épp ahogy most a harcot is én fogom megvívni, s nincs semmi kérdés, még kevésbé elfogadható ellenvetés ezzel szemben.
Hogy tekintete megtörik, és beadja a derekát, megtörlöm az arcom, kissé leporolom magam, és úgy nézek szembe a látszólag jól szórakozó ellenfelünkkel. Fene sem emlékszik a nevére, de nem is lesz rá szükség. Többet úgysem találkozunk vele.
Bár elkezdett kevésbé komolyan venni, erről tanúskodik, hogy lazán elbíbelődik a körmeivel, pedig bármikor rohamot indíthatok. Nem baj, játsszuk így, higgye, hogy fölényben van. Elég, ha egyszer jutok kellően közel, és jól célzok, addig pedig tehetek úgy, mintha neki lenne igaza, és tényleg nem kellene komolyabban tartania tőlem és az árnyékomtól. Úgy, üres kézzel, az árnyékot egyelőre nem hívva elő. Mosolya még magabiztosabb lesz, ahogy úgy érzi, kiismerte az erőt, amelyet kaptam, pedig az erőt, amelyet viszont öröktől fogva hordozok, még nem is látta, hát még a kettő keverékét. Elvégre akárhogyan is, bár még nem próbáltam, az Árnyak Királya vagyok, végül minden árnyéknak nekem kell engedelmeskednie, ha elég erőre teszek szert, s bár Akirában még nem ébredt fel teljesen az erő, így én sem lehetek teljes, de azt, amivel már rendelkezünk, sokkal jobban és tudatosabban vagyok képes használni, mint ő, és ez nem elhanyagolható tény. Egy ilyen kis senki nem meccs számomra.
Ahogy sejtem, pusztakezes rohamom újabb árnysenbon támadással védi ki, hát én is hasonlóan reagálok, az árnyékot villám gyorsan idézve védőpajzzsá, nyelem el őket, majd ahogy vége a záporozásnak, és mielőtt még irányíthatná az árnymennyiséget, amelyet előidézek, máris visszahúzódik a sejtjeim legmélyére. S folytatom a rohamom, s mintha érezné a terv lényegét, vonja össze szemüvege mögött a szemöldökét, és végre mozgásba lendül ő is, megpróbálva tartani a távolságot. Újra taktikát váltok, miközben tovább próbálom csökkenteni a kettőnk közti távot, s árnylabdacsokat lövellek felé, amelyeket persze könnyedén hárít el keze egy fél mozdulatával, mégis figyelnie kell, s mivel figyelnie kell, mozgása lassul, míg az én tempóm állandó marad.
Hogy ismét kizökkentsem, egy hosszabb, s kiszámíthatatlan, random mozgással tekeredő árnyvonalat lövellek felé, amelynek nehezebb megtalálni az irányító felületét, gondolom ezt abból, hogy nekem is nehezebb sokkal létrehoznom. Majd míg arra figyel, egyik kezemmel folytatom a lődözést, míg a másik tenyerem összpontosítva mormolom el varázslatom.
- Éjben őrjöngő titok, Holdfénytől hatalmas téboly, a Pokol rántson a mélybe, a Menny emeljen fel! Symathist bilincse kattanj! - a varázsnak hála, a tiszta, csillagos égbolt sötét fellegekbe burkolózik, s a ház teteje megszűnik létezni, helyette mintha negatívban néznénk a fehér konyhakövezetet, mindent fekete színű, fehér körvonalú térkövek borítanak, melyeknek nem érzi az ember sem az elejét, sem a végét, s amely csak nekünk, kettőnknek létezik, s hirtelen nyúl fel a mélyből, s csap le a magasból két-két karmos kéz, megragadva a szemüveges srácot, teljesen mozgásképtelenné téve. Ahogy megállok előtte, komótosan ballagva közelebb, ördöginél is démonibb mosoly terül el ajkaimon, s szemem mélykék, akár az óceán alja.
- A bulinak vége - sziszegem gonoszan, s a kezembe materializálódó árnypenge mélyen a mellkasába mar, de nem halálosan. - Üzenem Homurabinak, hogy a következőt nála tartjuk, készüljön! - rántom ki a pengét a testéből, újabb fájdalmas nyögésre késztetve. Aztán hátrébb lépek, s a karmok, melyek eddig fogták, semmivé válnak.
Akira nem sokat érzékelhetett a dologból, csupán annyit láthatott, hogy a fiú valamiért mozdulatlanná válik, s én megmártom benne a pengém, amely mohón szívja magába a fiú vérét, és a belőle áradó sötétséget. Arcomból sem fedezhetett fel túl sokat, mivel mire megfordulok, ismét a megszokott, s hüvelykujjam felemelve mutatom, hogy minden a legnagyobb rendben, s valóban, a srác kivert kutyaként vonul vissza semmivé foszlatva önmagát.
Ahogy eltűnik most már remélhetőleg hosszabb időre a kezemből az árnyék, a lábam megremeg, s térde esem, kissé köhécselve. Ahh, most meg én hajtottam túl magam, szép kis páros vagyunk.
- Shirogane, jól vagy? - térdel mellém aggódón Akicicuskám.
- Ha mostantól képes leszel bízni bennem és az erőmben, akkor a lehető legjobban - nézek rá, mire átölel.
- Bízom benned! - jelenti ki, majd hozzáfűzi. - De legközelebb harcoljunk úgy, mint a legelején.
- A legelején? - nem igazán értem, mire akar kilyukadni.
- Hátat hátnak vetve, közösen - ad magyarázatot.
- Nem hangzik rosszul - ölelem magamhoz. Igen, talán az a legjobb, ha összedolgozunk, és mind a ketten elfogadjuk, a másik épp annyira félt minket, mint mi őt. Csapatként különben is erősebbek lehetünk.
- Látom, nagyon izgultok miattunk - közösen rezzenünk össze az újabb hangra, majd el is ernyednek izmaink, ahogy eljut az agyunkig, csak Kou az.
- Kengo már megint kiütötte magát? - pillantok fel a kutyuskára, s a vállán az emlegetett szőke fiúra.
- Ki - feleli Kou, majd felsóhajt. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljünk Kengo képességéről, nem árt, ha tudtok róla.
Szemöldököm ívesen feljebb szalad. Miféle képességre gondol Kou?
Szerkesztve ef-chan által @ 2013. 11. 27. 17:08:33
|
| Rauko | 2011. 09. 27. 08:14:47 | #16924 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
Tetszik ez az új helyzet. Nem kell titkolnom senki előtt, hogy mit is érzek, és még akkor is boldog vagyok, ha nem mindenki látja az én igenis dögös kedvesemet. Az meg külön öröm, hogy Kengo mennyire bizonytalan. Öröm nézni, ahogy gondolkodik, szinte ide hallom.
A bárban viszont leülni sincs időm, Kou-nii már vonszol is lefelé. Érdekes, most az sem tud elszomorítani, hogy nagyon el fogok fáradni valószínűleg, hiszen ahh... Shirogane itt van, és ha ő itt van, akkor mennyei lesz ez az egész helyzet. Most túl szerelmes vagyok ahhoz, hogy másképp gondoljam ezt.
Viszont mielőtt elkezdhetnénk az edzést, Kengo elkapja a kezem, és félrehúz.
- Akira... akkor ti most... - kezdi.
- Igen. Mi most együtt vagyunk. Mire vagy kíváncsi? - kérdezem kicsit flegmább hangnemben, mint szerettem, volna.
- Mindenre - csillannak fel a szemei.
- Kengo, te is meleg vagy? - kérdezem határozottan meglepődve, de a piruló fej több, mint elég válasz. - Mindegy. Szóval.
- Ki volt felül? - kérdezi Kengo.
- Én vagyok alul - vigyorgok rá. Egy pillanatra elkomorodik, gondolom most dolgozza fel, aztán...
-ALUL?! KOMOLYAN?! - visítja, mire Kou is felénk néz. Remek. Ha nem lett volna egyértelmű, már az. Mindegy, most ez sem zavar. - És jó? - kérdezi halkabban.
- Na jó, ez bizarr - fintorgok egyet.
- Akira, kérlek - kapja el a csuklómat. - Fontos lenne tudnom, hogy... hogy működik ez.
- Na, jó - sóhajtok fel. - Este gyere át, majd egy pizza mellett beszélünk - mondom és ott hagyom a szöszit a kétségeivel.
* * *
- Aki, figyelj már jobban - mordul rám megint Kou-nii, de kezd belőle elegem lenni. Megrántom a vállam. Nincs kedvem ehhez, elegem van az állandó parancsolgatásokból.
- Mára ennyi - jelentem be, és ellépek mellette, de megragadja a csuklómat.
- Örülök nektek, de ha ez az edzés rovására megy, akkor közbe fogok lépni - morogja, és nem tudom, hogy komolyan gondolja-e, de a gondolat magját is jobb kiirtani. Ha megtenné, azt hiszem, bántanám érte...
- Próbáld meg - villantom rá legfélelmetesebb tekintetem, mire el is enged, és picit meghajol. Na, ugye. Megy ez. Csak emlékeztetnem kell, hogy ki a főnök.
El is indulok felfelé. Mert persze, nem hiányzik Shirogane, de jobb, ha itt van a közelben, mert... mert akármi történhet.
na, jó. De. Hiányzik... hiszen szeretem, hogyne hiányozna?!
Felérve mellé ülök, és nem vallanám be, de örülök, amikor végigsimít a kezemen, mielőtt segít Masternek kiszolgálni a szokásos ételeket. Szeretünk itt enni, finom minden!
- Hol lehet Aya? - szólal meg Kengo, rávilágítva arra, hogy valóban nincs itt. Ebben csak az a kellemetlen, hogy eddig fel sem tűnt... még kellemetlenebb, hogy nem csak nekem.
Viszont ekkor belibben az említett és úgy fest, mint akit összefoltoztak egy verekedés után.
- Mi történt veled, Aya? - kérdezi ismét Kengo. Aya meg elmondja, hogy Ruru megtámadta. Nem nagyon értem... mindig annyira mondta, hogy erős, bátor és ügyesen bánik a karddal, mégis úgy fest, mint akivel igenis, könnyedén elbántak.
- Ideje utánaszaglászni ismét az átjáróknak. Nem hagyhatjuk, hogy ő kezdeményezzen, és folyamatosan védekezésre szoruljunk - jelenti be Kou-nii.
- Egyet kell értenem. Mi megyünk Akirával, te Kengoval, Aya, te maradj itt Masterrel, ő majd ellátja a sebeid - mondja Shirogane.
- Miért pont te mész Akirával? - kérdezi Kengo, és hirtelen nem értem. Most az a baj, hogy nem ő jön velem, vagy hogy ő megy Kou-niivel? Mondjuk tény, hogy keveset vannak kettesben. Talán még jót is tesz majd nekik ez a kis idő.
- Épp azért, amiért reggel én ébredek vele egy ágyban - provokálja azonnal Shirogane Kengot, álla alá vezetve egyik ujját ezzel is elérve, hogy barátom még vörösebb legyen, mint árnyékom ajkai. Hahm... És bár figyelek arra is, hogy Kou lepaterolja Shiroganét Kengóról, azok a vörös ajkak mégis jobban lekötnek. Ez az egész felvállaltuk-egymást-dolog kicsit olyan, hogy akárhol megbámulhatom, senki nem harap meg érte. És ez tetszik.
* * *
Épp az iskolánál vagyunk, de meglepően csendes és nem akarta kihasználni, hogy ketten vagyunk.
- Min jár az agyad? - kérdezem, és elállom az útját. Nem fogom hagyni, hogy köntörfalazzon.
- Semmi lényeges, de tényleg - rázna le azonnal, de nem hagyom neki.
- Tudni szeretném, még ha jelentéktelen is - kötöm az ebet, mert ha már egy pár vagyunk, azért csak szeretnék mindent tudni.
- Hmmm, nem is tudom... - Ahj!
- Shirogane! - rivallok rá.
- Rendben, értettem! Igazából Kou és Kengo járt a fejemben. - Mi?
- Milyen összefüggésben? - kérdezem a lehető legfinomabban megfogalmazva a fejemben dúló gondolatokat.
- Helyesek együtt. - Még mosolyog is...
- Mi? Miről beszélsz? - Ez nekem fura. Ennyit agyalna Kou-niin, akivel nincsenek is jóban? Meg Kengon, akivel annyira szintén nem?
- Master utalt rá, és valóban, csak egyet kell értenem vele. Rá kellene ébreszteni őket is erre - jelenti be sátáni vigyorral.
- Te be vagy rúgva.. - És elkezdem végigvenni magamban, hogy mit ivott, amit láttam. De egy pohár víznek hogy lehetne ilyen hatása? Az megromlani sem nagyon tud.... vagy nem így.
- De most miért?! Sajnálnád két jó barátodtól azt a mennyeien mámorító érzést, amelyet szerelemnek hívnak? - pislog rám azokkal a hihetetlenül édes kiskutyaszemekkel, aminek tudja, hogy nem tudok ellenállni. Taktikus... és ezért ... hah. Mindegy.
- Shirogane, te annyira... - sóhajtok fel, de csak közelebb lép, én meg hátrálok, mint a szerelmesek szoktak, akik tilosban járnak. Egy fa takarásában aztán hagyom, hogy beérjen és megtámaszkodjon a fejem mellett.
- Izgató ez a kis magány, nem igaz? Pláne itt az iskolában - dorombolja. - Be is mehetnénk,. nincs itt senki - vigyorog rám, és a nyakamhoz hajol. Ahogy elkezdi csókolgatni, már sejtem, hogy ha nem állítom le, akkor csak bajok lesznek az egészből.
Lassan teljesen besötétedik, de még mindig a fa alatt állunk és csókolózunk, pedig közben eleredt az eső. De ez az egész annyira... romantikus, vagy nem is tudom, mi lehet a jó szó erre.
De aztán...
- Látom, minden pletyka igaz. Shirogane összeszűrte a levet Nikaido Akirával - kuncog fel valaki a háttérben.
Ahogy oldalra pillantok, egy fiatalosan felöltözött, viszonylag helyes, szemüveges fiút látok, kezében esernyővel. De nem kell sokat gondolkodnom, hogy tudjam: nem barát lesz.
- Gondod van vele? - vakkantja Shirogane és ellép tőlem.
- Ohh, dehogy. - Egy pillanatra elhallgat. - Illetve de... - sóhajt fel a srác elgondolkodva. - Én is kipróbálnám - pillant felém fapofával, és ha most ennék vagy innék valamit, kiköpném. Shirogane és meglepetten szusszan fel.
- Még be sem mutatkoztál - szólalok meg.
- Oh, milyen illetlen vagyok - kuncog fel. - Nao vagyok, a mai este főszervezője - hajol meg színpadiasan.
- Főszervező? - ismétlem meg elgondolkodva, mire rém mosolyog, megnyalja az ajkait, majd csettint egyet.
- Shirogane, Akira-chan - ugrik közelebb, és az állam alá nyúl, de reflexből csapom el a kezét és hívom elő a fegyvereimet. - Milyen morcos valaki... - neveti el magát. - Nos, jó szórakozást mindenkinek - hajol meg, majd eltűnik, de mögött egy rés nyílik és egy csapat kokuchi ránt át rajta.
Hála a sok edzések, már viszonylag gond nélkül tudok átalakulni, és ahogy meglátom az első kokuchit Shirogane felé vetődni, a penge is szinte magától robban bele a markolatba. Egy pillanatig nézem csak.
Ryuko...
De nem fogok ezen gondolkodni. Nem akarok megint emiatt stresszelni, hogy mi lesz, ha Shirogane rádöbben, hogy Ryukot keresi bennem. Ha elhagyna, nem akarnák már túlélni. Mindenem hozzá kötődik... és amikor a barlangban vált semmivé, akkor is azt hittem, hogy bele fogok halni a fájdalomba.
Most inkább lendülök, és levágok néhány kokuchit, miközben Shiroganét próbálom figyelni, hogy mennyire boldogul az új fegyverével. De igyekszem minden dögöt én elintézni, hiszen nem merem kockáztatni, hogy visszaessen. Tudom, nem óvhatom örökké, de nem mutatta meg az erejét sem, így hát nem tudom, mennyire bízhatok ebben az őj fegyverben, mennyire védi Shiroganét.
Mire az utolsóval is végzek, annyira elfáradok, hogy nem tudok mozdulni sem. Mellém lép, és segít a falhoz támaszkodni.
- Miért nem engedtél harcolni? - kérdezi, de nem szemrehányó.
- Nem tudom, mennyire bízhatok meg az új erődben - mosolygok rá fáradtan. - Nem mertem kockáztatni, hogy megint rosszul legyél - emelem fel a kezem, és simogatom meg az arcát.
Mielőtt válaszolhatna, hirtelen felbukkan Kou, a karjában Kengoval. Ijedten pillantok rájuk.
- Ne izgulj Aki, csak elájult - mosolyog.
- Titeket is megtámadtak? - kérdezem.
- Meg, de őt nem kokuchi intézte el, hanem egy virágcserép - mondja, mire én is elmosolyodom. Nem is Kengo lenne, ha nem keveredne valami hülyeségbe.
- Vidd hozzánk, kérlek - pillantok Kou-ra, aki kérdés nélkül bólint, Shirogane tekintete viszont kíváncsi. - Beszélni akart velem - rántom meg a vállam. - De mire maghoz tér, én is tudok aludni egyet.
***
Végül így is történik. A család megint... fogalmam sincs, hol van, így a szobámba telepszik le mindenki. Én az ágyra Shiroganéval, Kou és Kengo pedig a földre. Próbálok nem feltűnően figyelni, ahogy Kou Kengot a mellkasára húzza, de Shirogane persze nem hagyja szó nélkül.
- Puhább ott, igaz? - kérdezi vigyorogva, de Kou csak egy ideges pillantást vet rá, így inkább átkarolva fordítom magam felé.
- Aludjunk, rendben? - kérdezem halkan, mire mosolyogva bólint. Közelebb vackolom magam, még lopok egy hosszú és lágy jóéjt-csókot, majd átadom magam az álmaimnak.
Amik jelenleg nem is sokban térnek el a valóságtól.
***
Ahogy kinyitom a szemem és felpillantok kedvesemre, még csukva vannak a szemei, de ahogy mozdulok egyet, kipattannak és mosolyogva néz rám.
- Jó reggelt, Akineko-chan - vigyorog rám, és lehajolva csókot lop. Nem is lep meg különösebben, mikor merevedése a combomnak simul, hiszen nekem is olyan van.
- Tudunk nagyon halkak lenni? - kérdezem, és a válla fölött lepillantok a még mindig alvó párosra a földön.
- Majd nem hagyom, hogy hangosan nyögdécselj - jegyzi meg, de ujjai már rá is találnak férfiasságomra, így én is leutánzom a mozdulatait.
Halkan, elfojtva nyögök fel, mikor erősebben rám szorít, szabad kezemmel a vállát markolom és a nyakába hajtva a fejem, próbálok nagyon csendben lenni.
- Ez annyira izgató - suttogja a fülembe, de válasz helyett megint csak felnyögök.
- El... el fogok... - jegyzem meg a fülébe szuszogva, majd picit elhajolva ajkaira marok és a szájába nyögök, mikor a tenyerébe élvezek. Párat moccan csak a kezem, és ő is követ.
Ahogy elhajolok tőle, a mellkasára hajtom a fejem. Szuszogok, próbálom rendezni a levegővételeimet.
- Végeztetek? - szólal meg egy halk hangocska lentről. Felpillantok Shiroganéra, majd együtt le, a földre, és egy furcsa tekintetű Kou néz szembe velünk. - Legközelebb várjátok meg, amíg lelépünk - morogja.
- Ne haragudj, nem tudtam,, hogy ébren vagy - jegyzem meg picit elpirulva.
- Inkább örülnöd kellene, hogy ennyi volt - jelenti be Shirogane nyugodtan. - Kengo?
- Kengo jól van - néz fel morcosan Kou-nii, de ahogy kimondja, drága barátom pillázni kezd.
Nyüsszög, mocorog, én meg ezt kihasználva helyezkedek el Shirogane izmos mellkasán, hogy lássam, mi történik a földön.
- Hol... oh! - Felnéz rám, azokkal a szokásos hülye-szemekkel. - Akira?
- Nálam vagy, idióta - sóhajtok fel.
- Mi történt? - kérdezi.
- A fejedre esett egy virágcserép, mikor nekivágódtál a falnak - jegyzi meg Kou mosolyogva. - De nem lett komolyabb baj, csak elájultál - mosolyogja. Ahogy Kengonak leesik, hogy még mindig Kou mellkasán fekszik, hirtelen egyenesedik ki.
- Akira, beszélnünk kell! - rikkantja. Felsóhajtok, és felkelek, hiszen azért boxert vettem, fel éjszaka.
- Siess vissza - morogja Shirogane - és lop egy csókot. Mosolyogva kelek fel...
Olyan ez az egész, mint valami tündérmese. De élvezem.
Ahogy a konyhába megyünk, Kengo kakaót kér, így elkészítem neki, és leülök az asztalnál, vele szemben.
- Mi a baj? - kérdezem. Picit aggaszt a viselkedése.
- Én... mármint ... - nyel egyet.
- Kengo, mióta tudod, hogy meleg vagy? - kérdezem egyenesen a közepébe, mire rám néz, felnyög és ingatni kezdi a fejét.
- Nem vagyok meleg! - jelenti be. - Csak... csak... Kou...
Ahogy kimondja a nevet, majdnem leesek a székről.
- Lehetséges, hogy neked tetszik Kounii? - kérdezem, mire mélyvörös színt ölt és inkább a tenyerébe temeti az arcát.
- Semmit sem értek, Aki! - nyög fel. - Ez rossz dolog? Beteg vagyok?!
- Dehogy vagy - nyúlok át az asztalon és elkapom a kezét. Nem szoktam vele ennyire jó fej lenni, de most látszik, hogy padlón van. - Én sem vagyok beteg, ez természetes. Nem tudod megválogatni, hogy...
- De pont ő?! - szakít félbe.
- Hagyd abba a rinyálást! - pirítok rá. - Férfi vagy, viseld férfiként, ha egy másik férfiba szeretsz bele!
- De ez... rossz... - sóhajt fel.
- Mondom, hogy nem rossz, te hülye! Kou nem mutat semmit? - hajolok közelebb.
- Mit mutatna? - kérdezi értetlenül, mire felsóhajtok.
- Oké, akkor hagyd, majd Shiroganéval elintézzük - vigyorgok rá, mire összerezzen.
- Neki is elmondod? - kérdezi félve, de ellent nem mer mondani.
- Hamarabb tudta, mint ti - mosolygok Kengora, majd felállva felszaladok. - Kounii, beszélni szeretnék Shiroganéval - jelentem be, mire ő bólint.
- Akkor lemegyek a konyhába - jegyzi meg, és elindul. Shirogane elé lépek, mire átkarolja a derekam és a hasfalamra csókol. Beletúrok a hajába, így felnéz rám.
- Kengo fülig bele van esve Kouniibe - vigyorgok rá. - Szóval hadd halljam, milyen ötleteid vannak?
- Nem kellene a harcokkal és az új fiúval törődni inkább? - kérdezi picit aggódva.
- Nem akarok csak azzal foglalkozni - mondom picit elszomorodva. - Valami más is kell, hogy ne legyen olyan rossz a... helyzet. A bérban úgyis csak vele fogunk foglalkozni.
|
| ef-chan | 2011. 07. 24. 02:06:55 | #15333 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Akineko-channak)
- Azt akarod hallani, hogy szeretlek? - kérdez vissza kipirult mosollyal. De a kérdésére adott válaszom nyilvánvaló, így nem is vár rá. - Szeretlek, Shirogane... többé nem akarlak egy percre sem elengedni és ha megteszed, esküszöm, megbánod - felhúzom a szemöldököm, majd elnevetem magam. Mit is várhattam volna tőle egyebet, még kedveskedni is csak vehemensen és követelőzőn képes.
- Hát persze, Akineko-chan - villantok rá övéhez hasonlatos vigyort.
- Hogy mondtad? - lepődik meg, közelebb bújva kelletve magát.
- Akineko-chan - ismétlem meg búgva, nyakát ismét birtokba véve. hiszen jelen pillanatban nem az a legfontosabb, hogyan becézem. Úgyis én döntöm el, ő maximum duzzogni tud miatta. De minél inkább tiltakozik, nekem annál jobban fog tetszeni, mert dacosan csillogó szemeinél csak a vággyal teltek szebbek.
De csak nem tágít a témától, s harmadszor is rákérdez: - Akineko-chan?
Sebaj, majd én tágítok, őt, csak nem el a témától.
- Talán nem tetszik? - mormogom a fülébe dorombolva, aljasan vezetve belé mutatóujjam. Az érzésre hangosan felnyög, hangja érzéki simogatás füleimnek. Egyre gyorsuló ütemű kényeztetésemre hátraveti a fejét, védtelenül hagyva finom, s érzékeny nyakacskáját, amelyet csókokkal borítok, megnehezítve számára a beszédet, gondolkodást, mindenfajta értelmes, ész vezette cselekedetet.
Azért erőlködik: - Ilyen... helyzetben nehéz nemet mondani - préseli ki magából sóhajtozva, engem még szélesebb mosolyra késztetve, s arra, hogy még eggyel megtoldjam “ujj-fejadagját”, s ollózó mozdulattal készítsem elő, ajkait is ostromba véve. Mikor érzem, már kellőképp ellazult, kissé elhajolva utasítom gyöngéden: - Akkor, kicsi Akineko-chanom, azt hiszem, itt az ideje, hogy megfordulj.
Nem kell kétszer mondanom, az egy hét szünet őt is sokkal engedelmesebbé tette, azonnal hátat is fordít. Magam sem teketóriázom, elhelyezkedve, csípőjénél tartva hatolok belé tarkóját csókolgatva kárpótlásul fájdalmáért. Mert hiába leplezi, a teste még nem szokott hozzá - hogy tehette volna, hiszen ez csak a második alkalom - s izmai egész körém fonódnak görcsösen, mély, vágyakozó sóhajt csalva elő belőlem szinkronban zengően szexi nyögésével. Nem igazán tudom magam fékezni, szinte azonnal mozogni kezdek benne, mert érezni akarom, hallani akarom, szeretni akarom!
- Shirogane... - kezdi elveszteni az eszét. Fülébe súgva hálálom meg őszinteségét. - Annyira szeretek veled lenni - s ezt bizonyítandó ismét megtisztelem férfiasságát törődésemmel. Elmosolyodom azon, hogy szinte abban a pillanatban elélvez, s immáron magam sem fogva vissza lökök még párat, mielőtt nekem is sikerül elérnem a gyönyör országába.
Hiányzott, de nem csak ez, minden. Borzasztó volt, hogy itt volt mellettem, de mintha üvegfal feszült volna közöttünk, megérinteni sem volt esélyem. Talán ezért is szorítom magamhoz olyan közel. Nem akarom elveszíteni, őt nem. Segítek neki gyorsan tisztálkodni, majd elzárva a vizet, karjaimba véve viszem a szobájába, hogy úgy fektessem az ágyára, mint a legféltettebb kincsem. Mert valóban az.
Ellépnék, hogy pihenhessen, de megragad.
- Neh... maradj - súgja. Lágyan elmosolyodom, mikor visszatértem, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen hamar eljön a nap, mikor ez a kérés hagyja el kívánatos ajkait.
- Bejöhet valaki reggel, és mit szólna, ha itt találna engem, meztelenül? - kérdezem.
- A családom, ha haza is tévedne, nem lát, aki meg lát, berontana kopogás nélkül és szóvá is tenné, hogy meztelen vagy, az Kengo, de ő csak holnap este érkezik - igazából nem kell ennyire édesen győzködnie, de hagyom, hogy sorolja az érveit, érezze, megdolgozik a jutalmáért. Olyankor sokkal hálásabb érte, nekem meg duplán jó. Hozzám bújik, s átölelem, míg beszívom a haja illatát. Hálából rám pakolja a lábát, amin majdnem elnevetem magam. Mintha mennék bárhová is...
- Mmmmm... - nyöszörög fel félálomban. - vedd le a takarót - fejem csóválva kuncogok fel a hajába csókolva teljesítve a kérést.
- Néha tényleg olyan vagy, mint egy hisztis hercegnő - jegyzem meg még mindig ezen derülve, mert amilyen perverz a fantáziám, már rég egy igen impozáns, habos-babos ruhácskában rohangál benne arcán bájos pírral, virágból font koszorúval a hajában...
- Szeretlek - súgja álomba merülve válaszul. Még szorosabban ölelem magamhoz. Nem bírok betelni ezzel a szóval!
* * *
Lábdobogásra ébredek, aztán vágódik az ajtó, s Kengo már valami vetődésszerű dolgot művelne teli vigyorral az arcán, amikor is - hozzá képest mindenképp hamar - leesik neki a dolog, legalább is feltűnik neki, hogy valami kevésbé megszokott, mint inkább rendhagyó dolog történik itt épp. Imádom a kis értetlen fejét, annyira nehéz felfogású, hogy kényszeríti az embert, hogy húzza az agyát.
- Akira - nyögi teljesen ledöbbenten, míg én integetek neki egyet a szabad kezemmel, amelyen ismét csak teljesen lesokkolva rökönyödik meg, és bambán viszonozza azt.
Akira viszont nem reagál. Bár az lenne a meglepő, ha ellenkezőleg cselekedne.
- Nyisd ki aszemed - búgom a fülébe megcirógatva.
- Még öt perc - nyöszörög fel, de Kengo könyörtelenül, mutatva, hogy majd ő megment minden bizonnyal szorult helyzetemből, csavar egyet Neko-chanom lábán. A reakció őszinte, rám ugorva szemléli támadóját, épp csak a szőr hiányzik a hátáról, amit fújtatva fel tudna borzolni.
- Kengo, te mit... - jönne a szokásos műsoruk, de Akira hirtelen ráeszmél, hogy tökéletes számításaiba hiba csúszott, és csak bekövetkezett “naaaagy” sajnálatomra, amit tegnap előrevetítettem. Mondjuk személy szerint nekem tetszik a kialakulóban levő műsor.
- Nem, Akira! Te mit?! - ordít vissza, szerintem egy világot döntöttünk le naiv lelkében. - És Shirogane... - mondom én. Akira egy mozdulattal minimálisan segít a nyomorán, és betakar kettőnket. Alattomosan használom ki a lehetőséget, és a legártatlanabb arccal vándoroltatom tenyerem formás hátsójára.
- Akira - szólal meg ismét Kengo, jelezve, hogy még él. - Meztelenek vagytok, együtt aludtatok, és azt hiszem, nem értettem félre semmit - összegzi tapasztalatait.
- Kengo, Kengo, Kengo - rázza a fejét Akineko-chan. - Idióta vagy, mint mindig - színpadias sóhaj. - És egyébként is mondtam, hogy szeretem - Kengo kezd elgőzölni, legalább is irigylésre méltón lesz egyre vörösebb.
- Szóval te... ti... együtt... - az lesz az, jó helyen jár.
- Ahogy mondod, Kengo-kun, és ha most megtennéd, hogy kicsit kettesben hagysz minket felöltöznénk és kevésbé lenne kínos - erősítem meg teljes nyugalommal.
- Vidd a video mellől a pénzt és hozz valami reggelit, de ne siess - tesz még egy lapáttal szegény zavarodottságára Akira. Kengo nem is vár sokat, felmarkolja a pénzt, s már el is tűnik. Nem hinném, hogy sietne, mert egy darabig emésztenie kell majd a látottakat.
Akira felsóhajt, majd kuncogni kezd, mintha megkönnyebbültebb lenne. - Most már hivatalosan tudja Aya-chan és Kengo is. Megkönnyebbültem - nyom egy puszit az arcomra, majd valóban belefog abba a bizonyos öltözködésbe. Ahh, áruló sötétség, olyan hamar eloszlasz mindig a hajnallal... Mögé suhanva ölelem át a derekát.
- Mondd ki újra - feszegetem új határaim.
- Nem - jelenti ki.
- Csak még egyszer... - incselkedem, mire megfordul, s rám néz komolyan.
- Szeretlek, Shirogane - kissé meglepődöm, pedig én kértem, de jókedvű mosolygásra késztet az arcára kiülő pír. - De ne szokd meg, hogy mondogatom - fűzi hozzá szigorúan.
* * *
A helyzet fokozódik. Vigyorogva sétálok, mellettem a szintén vigyorgó Akira, s mellette a teljesen összezavarodott, kérdésektől feszülő és vörösödő fejű Kengo, aki magához képest felettébb csendes. Sajnos nem használhatom ki, hogy voltaképp már nincs ki előtt lelepleződnünk, s nem foghatom meg kis cicusom kezét, mert elég furán mutatna az utcán, miközben “kicsavarodott” pózban tartja a kezét. De legyen ez a legnagyobb problémám!
Hamar elérjük a bárt, s Kou már le is csap Akirára, hogy gyakoroljanak. Tény, valóban ráfér, de van egy olyan sejtésem, voltaképp csak így kezdi a szekálást. Mindig is egy féltékeny dög volt. De most én vagyok előnyben, és ez annyira meghatározóan bennem lobog ma reggel, hogy egyszerűen nem lehet elrontani a kedvem. Csak eregetem a szíveket, miközben követem őket az edzőterepre, mert hülye lennék kihagyni, ahogy szexin, gyöngyöző izzadtságban úszva rúgja szét Kou hátsóját. A látvány duplán, de merném tippelni, triplán élvezetes lesz.
Kengo azonban, ahogy távolabb kerültem a képből, letámadja Akirát, mondván, fontos megbeszélnivalója van vele, s ettől nem tágít.
- Mit műveltetek, ami miatt Kengo ennyire furcsa? - telepedik le mellém Kou rögtön gyanúsítva tekintetével.
- Ne aggódj, őt speciel nem rontottam meg - dőlök hátra, neki a szák támlájának. A válasz azonban nem elégíti ki. - Ne aggódj, szerinem fél percen belül mindenre rájössz majd... - de be sem kell fejeznem a mondatom, máris felvonyít az emlegetett szamár.
- ALUL?! KOMOLYAN?!
- Ha Akira így folytatja, Kengo el fog ájulni - támaszkodom unottan a jobb kezemre. Kou a fejét fogja diszkréten.
- Hagy találgassak rátok nyitott?
- Japp - öltök magamra cicavigyort.- De ne nézz rám, csak feküdtünk - teszem az ártatlant. Aztán pluszban hozzáteszem: - Meztelenül.
Rosszallóan megcsóválja a fejét, aztán csak ennyit felel: - S én nem láthattam a fejét...
Érdeklődve rápillantok: - Ha szeretnéd, szerintem könnyen elérem, hogy megismételje - ajánlom fel nagy kegyesen.
- Megtennéd a kedvemért? - ölel át vigyorogva, mire kissé dühösen húzom fel a szemöldököm.
- Azt hiszem, most vetted el minden kedvem a dologtól - állok fel, lepajszerolva magamról.
* * *
Úgy döntöttem, inkább felnézek Shishuihoz. Úgysincs különösebb dolgom, s legalább nem gondolok minden második pillanatban arra, hogy Akirát fel kellene kapni, hazacipelni, és élvezetesebb edzésmóddal kifárasztani. Csak minden harmadikban, na jó, két és feledikben.
- Hogy érzed magad? - érdeklődik beszélgetőpartnerem.
- A fellegekben járok - mosolygom rá, mire jóindulatú rosszallással megrázza a fejét.
- A másik dologra gondoltam - tereli vissza a beszélgetést az általa megkezdett mederbe.
- Nem tudom - felelem végül komolyabbra véve a figurát. - Még ismerkedem az érzéssel. Néha olyan, mintha szétfolynék... Nem igazán ez az én fegyverem, de ebben a világban nem tudtuk volna megjavítani a másikat. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak - nézek rá.
- Ez igaz, mégis, ezt jobb lenne, ha magadnál tartanád - tesz az asztalra egy kis gömböcskét.
- Tegyek el egy fénygömböt? Ez azért még egy fénylénytől is meredek kérés - játszom el a kis gömbölyded tárggyal.
Nevet. - Máshogy nem tudtam zsebbaráttá tenni.
Na igen, régi fegyverem, a társam, amely eddig mindvégig kísért, királyi jogom jelképe és hatalmam jó részének forrása. Jól megkoptam, ennyit jelképez most csupán.
- Úgy véled, tartanom kell tőle? - egyik ujjamból előkígyózik az árnyék, nem sok, épp csak egy kérdőjelet alkot az ujjamra “csüccsenve”.
- Nem tudom biztosan. De nyugtalanít az érzés - sóhajtok egyet. Shishui sokszor túlzottan is őszinte.
- Nem vagyok abban sem biztos, hogy őket bele kellene keverni - folytatja, s úgy vélem, Ayára és Kengora céloz.
- Szerintem, ha akarnám, sem tudnám megfékezni őket. S valljuk be: minden erőnkre szükségünk van. Akik segíthetnének, most halottak, vagy elpártoltak. Nem áll az én oldalamon senki igazán, pedig szívesen kihagynám belőle.
- Lehet, de zavar mindkettőtöket. Téged és Kout is. Bár... - mosolyodik el titokzatosan.
- Bár mi? - Shishui már megint tud valamit, amit én nem.
- Azt hiszem, Kou érzelmei sokat változnak. Irányodban, Akira, Aya és Kengo felé.
- Csak nem tudja megtagadni eredeti természetét. Nehezen szelídíthető, de voltaképp hűséges, és barátkozó típus a maga módján.
- Akkor Akirához kellene ragaszkodnia a legjobban, de egész jól belenyugodott a helyzetbe. Régebben más volt.
Elgondolkodom. Ez igaz. Sőt!...
- De akkor...? - hajolnék kérdőn közelebb, hogy kifaggassam, mikor meghalljuk hangoskodásuk. Úgy tűnik, pihenőidő lehet. Így elengedem Shishui grabancát, s téve az ártatlant, ülök vissza, bár így is bezsebelem Kou fura pillantását, de most nem ez izgat, sokkal inkább az, mire akarhatott célozni Master. Így le sem veszem a szemem róla, ahogy letelepedik a két tanítvánnyal. Vagy nem is tudom, Kengo voltaképp miért volt lenn. Van egy olyan érzésem, hogy nem akart velem kettesben kényelmetlenül feszengeni. De semmi különleges nincs a helyfoglalásban, mellém telepedik Akira, mellé Kengo, s végül Kou a másik szélen. S ezzel meg is szűnik a koncentrációm, mert Akira most megint olyan... Vajon mikor fog emlékezni is? Végigcirógatok a kezén felállva, segédkezet nyújtva Shishuinak az általa készített kis étel felszolgálásában.
- Hol lehet Aya? - kérdezi már tele szájjal Kengo. Valóban, úgy volt, ő is itt lesz, de egyelőre sehol sincs. De mintha csak erre várt volna, hogy hiányoljuk, lép be, azonban rögtön észrevehetjük, valami nagyon nincs rendben: hiszen tele van kisebb nagyobb kötésekkel.
- Mi történt veled, Aya? - döbben le azonnal Kengo, akinek feltűnt a lány hiánya.
- Ruru - felel tömören a lány, majd helyet foglal. Úgy fejti ki, hogy reggeli kendo-gyakorlása közben Ruru megtámadta, és igen helyben hagyták egymást. Kouval összepillantunk, s az ő szeméből is a saját gondolataim olvasom ki: kezdődik.
- Ideje utánaszaglászni ismét az átjáróknak. Nem hagyhatjuk, hogy ő kezdeményezzen, és folyamatosan védekezésre szoruljunk - csap az asztalra Kou.
- Egyet kell értenem - hangsúlyozom én is, bár nem örülök, mi nem vagyunk felkészülve. - Mi megyünk Akirával, te Kengoval, Aya, te maradj itt Masterrel, ő majd ellátja a sebeid - rendelkezem.
- Miért pont te mész Akirával? - kezd némi hisztibe Kengo, mire nemes egyszerűséggel ragadom meg intim közelségre késztetve az állát. - Épp azért, amiért reggel én ébredek vele egy ágyban - felelem egyértelmű provokációval.
- Köszönjük, elég lesz - tol el tőle villanó tekintettel Kou, s fejbe kólint a felismerés. Épp hogy nem kondul fel hatalmas csattanással. Ártatlan mosoly kúszik az ajkaimra: - Persze, persze.
Ehhehehehehe, hogy nekem milyen apró titok került a birtokomba! Mámorító pillanatnyi hatalom.
* * *
A korábbi repedések helyeit keressük fel először. Miénk megint az iskola.
- Min jár az agyad? - fordul elém állva felém Akira jelezve, hogy nemleges és kitérő választ nem fogad el.
- Semmi lényeges, de tényleg - intek a kezemmel, s elsuhannék megszokott stílusban, de megragadja a karom.
- Tudni szeretném, még ha jelentéktelen is - szeme elszánt, ha most nem mondok semmit, könnyen előfordulhat, hogy felnyársal. Az nem lenne kellemes, igazán nem...
- Hmmm, nem is tudom... - köntörfalaznék, de fenyegetőn morran fel.
- Shirogane!
- Rendben, értettem! - mosolygok. - Igazából Kou és Kengo járt a fejemben.
- Milyen összefüggésben? - lepődik meg, na igen, nem sok dolog van, amivel kapcsolatban a két ember egyszerre jutna bárki eszébe.
- Helyesek együtt.
- Mi? Miről beszélsz? - úgy vélem, nem hiszi, hogy valóban ezen járattam az agyam.
- Master utalt rá, és valóban, csak egyet kell értenem vele. Rá kellene ébreszteni őket is erre - bólogatok angyali démonsággal. Mert két zavaró tényezőt is félreállítanék egyszerre, s még több időm lenne egyetlen, pici Neko-chanomra. Álmodozó arckifejezéssel képzelem el a helyzet minden előnyét.
- Te be vagy rúgva- kapom a kiábrándító választ.
- De most miért?! - ragadom meg színpadiasan a kezét egész közel hajolva. - Sajnálnád két jó barátodtól azt a mennyeien mámorító érzést, amelyet szerelemnek hívnak?- adom az önzetlent egy halom hátsó szándéknak is beillő “mocskos” gondolattal, amelyeknek egyetlen és kimeríthetetlen témákkal szolgáló főszereplője Akira.
|
| Rauko | 2011. 04. 17. 20:36:35 | #13019 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: ~ Hyuuuchanomnak
Szinte remegve várom, hogy mit mond. talán mindent elrontottam... nagyon, és nem kellett volna ennyit várnom a dologgal. De amikor az ujjai az arcomra simulnak, már tudom, hogy jól döntöttem.
- Mennyire hiányoztál - suttogja, és végigcsókolgatja az arcomat, majd végre az ajkaimat is. Olyan nagyon hiányzott ez a csók... annyira, hogy már ettől érzem, hogy éledezni kezdek odalent. Hiába tagadom, és hiába szidom ezért őt is és magamat is, imádom. Imádok vele lenni, és lassan már több, mint megszokás az, amikor belém hatol. kezd hiányozni. Enyhén szólva is. Lassan tol vissza a fürdőbe, és nekem csak akörül forog az agyam, hogy akarom... éreznem kell, vagy bele fogok bolondulni!
Csókok, érintések, simogatások... idegörülő percek, és már nincs is rajtam semmi. Amikor pedig megérzem ajkait férfiasságom körül, az még mindig... már megint... újra, és újra fergeteges. Nem is értem, hogy bírtam ki enélkül egy teljes hetet, de a böjt meglátszik. Magamhoz képest is nagyon hamar élvezek el. Szólok neki, de nem foglalkozik vele, így a szájába... de így is mennyire jó volt. Ahogy abban a pillanatban öleltek az ajkai... hah.
- Szeretlek. Szeretnék belőled még többet - suttogja, miközben még mindig a testemet csókolgatja, simogatja és ahhm...
- Mohó vagy.
- Te pedig érzékeny.
Megemel, és a zuhanykabinban tesz le. Előre remegek attól, ha arra gondolok, hogy mi jön most... IMÁDOM!
Simogat... ölel, csókol, és beolajozza a testem, amivel csak még jobban ingerel, és megint elkezdek éledezni ott, lent is. De mielőtt belemerülhetnénk, megszólal.
- Akira - szólít meg, miközben ujjai már jó helyen kalandoznak, de nem hatol belém. Ahhm... - Megismételnéd?
- Mit? - kérdezek vissza rögtön. Nehezen tudok már ilyenkor gondolkodni sajnos.
- Hogy milyen döntésre is jutottál - tartom meg szabad kezemmel állánál fogva az arcát, hogy ha eszébe jutna, se tudjon félrepillantani.
- Azt akarod hallani, hogy szeretlek? - kérdezem mosolyogva. - Szeretlek, Shirogane... többé nem akarlak egy percre sem elengedni és ha megteszed, esküszöm, megbánod - vigyorgok rá, mire felhúzza szemöldökét, majd felnevet.
- Hát persze, Akineko-chan - vigyorog rám, de ez a megszólítás...
- Hogy mondtad? - kérdezem meglepve, de azért közelebb bújok.
- Akineko-chan - mondja újra, és a nyakamra csókol. Istenien tud témát terelni, de ezt most nem hagyom.
- Akineko-chan? - kérdezem, visszaismételve harmadszor is. De olyan szokatlan.
- Talán nem tetszik? - búgja a fülembe, miközben tágítani kezd. hangosan felnyögök, ahogy a testemben érzem először csak egy ujját.
- Ilyen... helyzetben nehéz nemet mondani - nyögöm hátravetett fejjel, miközben ő a nyakam csókolgatja, miközben tovább tágít, egyre eszeveszettebb tempóban, de mindenképp használ. Percekkel később érzem, hogy készen állok.
- Akkor, kicsi Akineko-chanom, azt hiszem, itt az ideje, hogy megfordulj - suttogja, mire engedelmes kiskutyaként teljesítem a kérést, ő pedig a következő pillanatban még mögöttem áll, egyik karjával a fejem mellett támaszkodik, és érzem, ahogy a merevedése a fenekemhez nyomódik. Felnyögök az érzésre, miközben másik karjával átöleli a csípőmet, majd előre hajol, és miközben belém hatol, a tarkómat csókolgatja.
Amikor teljes hosszával bennem van, kicsordulnak a könnyeim. Mégis egy hete volt, de a ránk zúduló vízsugár miatt nem lehet látni semmit, csak azt hallhatja, hogy felnyögök. Hangosan, hiszen senki nincs itthon, senki nem jöhet be, nem kell magam visszafogni. Ujjaim már fehérek, ahogy próbálok lyukat vésni a csempébe, miközben ő mozogni kezd bennem. Előrehajolva, a tarkómat harapja és csókolja, és érzem, hogy szét tudnék szakadni.... de akkor is képes lennék meghalni, annyira szeretem. Nem tudom, hogy bírtam eddig ezt így, kimondatlanul.
- Shirogane... - nyögök fel, mire a fülemhez hajolva szuszog tovább.
- Annyira szeretek veled lenni - sóhajtja, és ujjai hirtelen merevedésemre kulcsolódnak. A váratlan érintésre azonnal hangosat nyögök, és el is élvezek, és gondolom az összehúzódások miatt, de ő is sóhajtozni kezd, majd a nevem nyögi pár perc múlva, és érzem, ahogy belém élvez.
Mennyei volt... mint mindig, most is lábujjgöndörítően jó, kimondhatatlan és leírhatatlan. És most is alig bírok állni a lábamon, és ha nem ölelne, minden bizonnyal össze is csuklanék, amit ő észrevesz, elzárja a vizet és úgy, ahogy vagyunk, meztelenül kivisz a szobába, és az ágyba fektet, de már lépne is el.
- Neh... maradj - suttogom, és a csuklójánál fogva húzom vissza.
- Bejöhet valaki reggel, és mit szólna, ha itt találna engem, meztelenül? - kérdezi mosolyogva.
- A családom, ha haza is tévedne, nem lát, aki meg lát, berontana kopogás nélkül és szóvá is tenné, hogy meztelen vagy, az Kengo, de ő csak holnap este érkezik. - Mellém fekszik, így mondandóm végét már a mellkasába fúrt arccal mondom, de érti, és ez a lényeg. A karja engem ölel, ahogy az enyém is ő, az egyik lábam átvetem magunkon, és majdnem elszundikálok, amikor nagyon meleg kezd lenni.
- Mmmm... vedd le a takarót - nyüsszögök, mire kuncogva a hajamba csókol, majd érzem a hüs levegőt.
- Néha tényleg olyan vagy, mint egy hisztis hercegnő - kuncogja hajamba, majd elcsendesedik. Imádom a karjaiban aludni... ahogy a bőre a bőrömhöz ér, a keze a fenekemnél matat, az arcát a hajamba temeti, és az egész helyzet annyira békés, annyira izgató és annyira romantikus.
- Szeretlek - jelentem még ki félálomba, majd átadom magam az álomvilágnak.
Hajnalban egyszer felkelek, de akkorra ő is elszenderedik, így nem mozgolódok, csak annyira, hogy közelebb vackoljam magam, mire ő is mozdul, és még jobban megölel. Most tényleg macskamód dorombolni van kedvem, és az idióta becenév miatt sem tudok haragudni. Végülis aranyos volt. Akineko-chan... de azt neki nem kell tudni, hogy nekem ez tetszik. Ha kerülöm a témát, talán nem is veszi észre. Igen.
- Akira - hallok meg valahol a távolban egy meglepett, nyögés-szerű hangocskát, de nem felelek, csak még közelebb vackolom magam kedvesemhez, aki viszont ébren van és szaporán szedi a levegőt.
- Nyisd ki a szemed - suttogja a fülembe.
- Még öt pe~rc - nyögök fel, de hirtelen valaki megcsavarja a jobb nagylábujjamat, mire ijedten ugrok rá Shiroganáéra, és a támadó felé pillantok.
- Kengo, te mit... - kezdenék vele ordítani, mikor eljut a tudatomig, hogy teljesen meztelenül fekszem a szintén teljesen meztelen Shiroganén, akit történetesen Kengo még lát is.
- Nem, Akira! te mit?! - kérdez vissza. - És Shirogane... - mondja, de egyre jobban sápad. Nekem hirtelen eszembe jut a takaró, és magunkra rántom, majd szerelmemre pillantok aki azt hiszem, nem nagyon zavartatja magát, hiszen amint a takaró fed minket, azonnal a fenekemre simítja ujjait, de hiába nézek rá, nincs meg a fegyelmező tekintetem. Szerelmes vagyok, azt hiszem... - Akira - szólít meg újra Kengo.
- Igen? - nézek rá, és próbálok nem tudomást venni a combomnak feszülő, oly’ nagyon szeretett merevedésről, és a sajátomról.
- Meztelenek vagytok, együtt aludtatok, és azt hiszem, nem értettem félre semmit.
- Kengo, Kengo, Kengo - intek nemet a fejemmel. - Idióta vagy, mint mindig - sóhajtok fel. - És egyébként is mondtam, hogy szeretem - nézek drága barátomra, aki úgy látom, most kezdi igazán érteni, mert egyre vörösebb.
- Szóval te... ti.... együtt...
- Ahogy mondod, Kengo-kun, és ha most megtennéd, hogy kicsit kettesben hagysz minket felöltöznénk és kevésbé lenne kínos - szólal meg bölcsen Shirogane, mire csak bólogatni tudok.
- Vidd a videó mellől a pénzt és hozz valami reggelit, de ne siess - kérem, mire bólint, és pipacsvörös arccal távozik is.
Felsóhajtok, majd Shiroganéra nézek, és megkönnyebbülten nevetek fel.
- Most már hivatalosan tudja Aya-chan és Kengo is - jelentem ki. - Megkönnyebbültem - hajolok arcához, és inkább puszit, mint csókot adok neki, majd átmászva rajta, felkelek és öltözni kezdenék, ha nem akadályoznának meg a derekam köré kulcsolódó, erős karok.
- Mond ki újra - búgja a fülembe.
- nem.
- Csak még egyezer... - megfordulok az ölelésben, és a szemébe nézek.
- Szeretlek, Shirogane - jelentem ki határozottan, majd kicsit elpirulva nézek oldalra. - De ne szokd meg, hogy mondogatom.
|
| ef-chan | 2011. 03. 06. 22:02:30 | #12014 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Aki-cicusnak)
Tekintetét fürkészem csendesen, feszülten várva, hogy végre kinyíljanak ajkai, és mondjon valamit, bármit. Mert bár itt tartom a kezemben, a két karom között, mégis olyan messzinek érzem, olyan elérhetetlennek, és még annál is bizonytalanabbnak. Valóban lehet az enyém, vagy csak álmodtam, ami történt?
Ajkai helyett azonban egész teste mozdul, s szorosan ölel magához, olyan szorosan, mint talán soha többé, mégsem lélegezhetek fel, mert szavai mérgezett tőrként vájnak a szívembe: - Adj nekem időt... kérlek.
Magamhoz kellene ölelnem, s nem engednem sehova, de már így is sokat ártottam neki, eltaszított szívem teljes tehetetlenségével hagyom, hogy kissé elhajoljon. - Master most mindent elmond - simít végig az arcomon. - Szükségem van egy kis időre, hogy újra megtaláljalak magamban - lehel csókot a homlokomra. Ajkaim szóra nyílnak, de nem hagy lehetőséget. Felesleges is lenne, hiszen mit mondhatnék még... - A pincében leszek, te pihenj!
A helyedben nem engedném csak így el.
Már mindent elmondtam, ha nem akar, hiába erőltetem... S valóban nem lépek semmit, csak nézem, ahogy Kouval eltűnnek az ajtó mögött, s hagyom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Elvesztettem talán örökre? Mi értelme így az egésznek?...
- Shirogane - nehezedik egy kéz puhán a vállamra, tele biztató szeretettel és gondoskodással. De most hiába Shishui minden igyekezete, hálás vagyok, de édes kevés... - Ne aggódj, visszatalál, csak megijedt attól a fájdalomtól, amelyet az elvesztésed jelenthet. Túl sokat jelentesz neki túl hirtelen.
- Meglehet - hagyom rá. Nem akarok gondolkodni. Inkább végighallgatom csendesen, mi is történt valójában, majd magamban a másik morgolódását is.
“Azt hittem, ha eggyé válunk, csöndben maradsz.” Ugyan, attól hogy az önkontrollom elvesztettem , a pofám még nem fogom befogni, ne is álmodozz róla!
Nagyszerű...
* * *
Nem akartam, tényleg nem akartam tőle úgy semmit. Jó, ez így, ilyen formában nem helytálló, de tiszteletben tartottam volna a kérését. Mert az is elég lett volna, ha egy egészen kicsit közelebb enged magához. De még csak egy légtérben sem bírt megmaradni velem.
Tudtam, tudom, hogy fontos a számomra. Nemcsak azért, mert ő lehet az egyetlen, akinek a segítségével végre helyrebillenthetek mindent, amit hagytam elromlani valahol, valamikor, valami aprósággal, megmételyezve mindent, hanem önmagáért. Ő nem értheti, talán nem is fogja soha, hacsak nem kerül hasonló helyzetbe, mit jelent az, amikor valakit az ember az illatáért szeret: nincs két egyforma életforma, aminek hajszál híján ugyanolyan lenne az illata. Még az azonos fajba tartozó virágokénak sem teljesen azonos, erősebb, gyengébb, émelyítőbb, jellegtelenebb. Minimális a különbség, de aki igazán szereti azt az egy, speciális virágot, amelyet ő nevelt, ezer ugyanolyan közül is felismeri bármikor. Ahogy én is őt. Nem tagadom, mert hazugság lenne, Ryukot is megismerném bármikor, de ez érthető, egyszer része volt az életemnek. De az nem igaz, amitől tart, ami elbizonytalanítja: nem ugyanolyan, mint Ryuko. A főbb jellemvonások a felületes szemlélő számára talán, de a sok apró módosító, befolyásoló tényező nem. Sokkal inkább lehet rá számítani, és, legalább is úgy éreztem, sokkal nyitottabb. De most, elérhetetlenségében ugyanúgy fájdalmat okoz, mint Ryuko. Épp úgy nem tudok semmit... Épp ezért sem tudok türelmes lenni, másodszor nem, még egyszer nem akarok kétségek közt tengődni!
Mégsem akarom elveszteni, és félek, ingerültségem olyan fokra ér, ahol már árt. Talán megfutamodás a tetőre menekülni, vagy el a közeléből, de ha vele maradok, megőrjít a kétség! Kínomon csak rövid ideig tudott nevetni, mostanra már ő is csak unott sóhajjal felel, s feszültségünk is közössé vált, azt hiszem, lassan harmonizálódunk egymáshoz. Erre következtethetek a figyelemelterelésként eregetett árnyszálak formáinak változatosabbá válásában is, először csak hullámzottak gondolataimra, de mostanra egész változatos, absztrakt formákat voltak képesek felvenni. Új képességem határainak kezdete. A vége valahol nagyon messze, de most valahogy az sem érdekel... Csak egy dolog lüktet bennem tisztán: akarom. S kínszenvedés mégis ülni, és várni
A reggeli veszekedés kesernyés íze még itt matat bennem. Gyerekes vagyok, idáig jutottam. Önző mód kényszerítem arra, hogy végre elhatározza magát, hogy legalább egy kortynyi bizonyosságot kaphassak érzéseiről, de csak felkorbácsolom a magamét. Mert rossz a bizonytalanság, de fel tudnám dolgozni, ha visszakozna, ha nem akarna többé? Nem tartom valószínűnek.
Határozottan pattanok fel, ideje beszélni, de ahogy két lépést teszek, ismét elfog a kétség: csak időt kért, valóban ennyire nagy dolog lenne egy kis idő? Vártam rá hosszú évtizedeket, épp most lenne sok pár nap? Persze, hiszen itt van egy karnyújtásnyira... Bűn lenne a vágyódásom?
Hezitálásom közepette a fürdő ajtaja előtt találom magam. Kezem sóhajtva tapasztom a falapra. Ott van benn, csupán pár lépés, mégis, ez az ajtó többet jelent most, mint a fél világ. Egy örökkévalóságnak tűnő űr. Áthidalható?
Könnyebb lenne, ha most ismertem volna csak meg? Mikor még minden olyan képlékeny volt, mégis egyre inkább megbízott bennem, és kedvemre húztam az agyát bolondságaimmal, amelyeken édes dührohamot kapott, de mindig jobb kedvre derítette minden bohóságom... Hiba volt elsietni, az én hibám.
Az ajtó váratlanul nyílik ki, és mint akit lopáson érnek, pillantok rá megkövülten, leblokkolt aggyal. A szívem majd’ kiugrik a mellkasomból. De ahogy elém lép, a dübörgés mintha abbamaradt volna, s megállt volna a kis motor, annyira megrémültem, mert most választ kapok, most megkapom, amiért várnom kellett eddig, és most iszonyatosan remeg belül minden porcikám.
- Ne szólj közbe, kérlek - pillant rám komolyan, tekintete megbűvöl, de ha nem figyelmeztet, sem tudnék közbeszólni. Egy gombóccal a torkomban nehéz. - Sajnálom, hogy eddig várattalak, sajnálom ezt a hetet is, de köszönöm, hogy adtál időt. Hálás vagyok - mosolyog rám. Ujjai érintésére lehunyom a szemem egy röpke pillanatra. Erre vagy ehhez hasonló érintésre ácsingóztam vágyakozva egész héten, most mégis érzelmek kusza keverékét kavarta fel bennem, amely kék íriszeimben tisztán kirajzolódott, mert háborogtak azok is, mint a tenger. - Shirogane... - ne mondd! - én... - nem vagyok rá felkészülve! - szeretlek - hogy? - És szeretnék újra csak a tiéd lenni.
Perceknek tűnő pillanatokig csak nézem, ahogy arca mélybíbor színt ölt, s tekintetét lesüti, s egyre csak az elhangzottak lüktetnek bennem, s az agyam csődöt mond, képtelen befogadni és feldolgozni az elhangzottakat. A sejtek azonban kapcsolnak, s mozaikjaiból teszik össze az információt, s ezzel párhuzamosan először csak lassan, bizonytalanul, majd egyre határozottabban ül ki a megkönnyebbült és boldog mosoly az arcomra.
Amilyen elviselhetetlen volt a várakozás, most olyan hihetetlen ez az egész. Kezem bizonyosságot kívánva szerezni, simul arcára két oldalról, “fogságba” ejtve. Ajkaim sóvárogva kóstolnak bele a puha bőrbe, apró csókot lehelve a homlokára gyengéden.
- Mennyire hiányoztál - súgom tovább csókolva az arcát: először szemhéjait, majd két arcfelét, s az orrát, csak ezután kerítek sort, hajába túrva, ajkaira lágy puszikkal halmozva el. A vágyakozás lassú hullámban önt el, s vele párhuzamosan tolom vissza a fürdőbe hirtelen váltva vad, mohó csókra, egy éhező türelmetlen csókjára. Aztán csak gyönyörködöm pihegő arcában, lélektükreim titkaiban kutakodni próbáló tekintetében, pimasz ujjai kabátomtól megszabaduló mozdulatában, kalapom a csempe vizes, ennek ellenére hamis “tengerében” való hempergésében. Az újabb csók már nyugodt, már gyengéd. Az elhatározásom ugyanis hamar született: kiélvezem, minden porcikáját kiélvezem, melyet egy egész héten keresztül hiányolnom kellett a kényszerű megvonás ideje alatt. Ajkaim ajkaról gyengéden vándorolnak tova nyaka ívére, hogy nyelvemmel s ajkaimmal barangoljam be, miközben ujjaim fel-alá járnak testén, ingerelve.
- Shiroganeh... - sóhajtja, s hangján csak mosolygok füléhez hajolva, gyengéden harapva bele az érzékeny cimpába újabb morranást csalva elő belőle.
- Akira - búgom, hogy forró leheletemmel ingerelve gömbölyű, izmos vállát hintsem be ajkaim virágaival. - Én kicsi Akirám - kúszom tovább mellkasára, kitüntetett figyelemben részesítve rózsaszín mellbimbóit, ujjaim pedig letaszítják a törölközőt “trónjáról”, s elfoglalva helyét simogatják feszes fenekét. Ahogy az izgalom egyre inkább elragadja, teste meg-megremeg. Az egy hét, úgy tűnik, nemcsak számomra volt hosszú idő, hiszen olyan érzékeny lett, hogy csak kapaszkodni tud vágytól kipirulva, s reszketni egész testében édes hangokat hallatva, szítva bennem is a kéjt.
Mikor felemelkedem, ködös tekintettel pillant rám, de nem tiltakozik, mikor megemelem, s a zuhanyzó melletti kád peremére ültetem úgy, hogy neki tudjon támaszkodni oldalt a csempének. Mert tudom, szüksége lesz rá hamarosan. Aztán elé térdelek, kíváncsian néz rám még mindig saját lélegzetét kergetve, s ösztönösen rándul össze, ahogy egyik ujjam alig érintve, már-már csiklandozva szalad fel térdétől a combja belső felén ágyékáig, azt gondosan kikerülve.
- Shirogane... - morran fel elégedetlenül, de csak csendes csitítást kap válaszul ajkaira nyomott puszi formájában. Ne légy olyan türelmetlen, egyetlenem, hamarosan megkapod, amire vágysz: két, orgazmus növesztette szárnyad. Ajkait ugyanis csapodárul ismét faképnél hagyom, s apró nyálcsíkot húzva haladok egyre lejjebb, míg végül oda nem érek ajkaimmal is, ahol ujjaim tekergőznek, lüktető ágyékához. Hűvös kezemmel rákulcsolok férfiasságára, majd csábos kacsintással hajolok fölé, magamba fogadva, s nyelvemmel körkörös mozdulatot leírva. A hirtelen érzésre mély sóhaj szakad fel belőle, s teste egész megfeszül. Milyen jó is volt gondos előrelátásom, hiszen valóban a csempéhez “menekül” támaszért, fejét hátravetve. Lassan kezdem mozgatni a fejem, nyelvemmel gondosan mintákat égetve láthatatlanul érzékeny testrészébe, masszírozva herezacskóit, újabb és újabb hangszínekben ingerelve arra, hogy zavartan a nevem nyögje, majd egész belefeledkezve adja át magát az érzésnek, nem törődve már semmivel, még azzal sem, bárki meghallhatja. S ahogy ő nem fukarkodik sóhajaival, morranásaival, szavaival, úgy én sem a kényeztetéssel, s a tempó fokozásával. Talán nem is spórolhatnék, ha akarnék sem, hiszen csípője önkéntelenül kezd mozgásba, ahogy elmerül az érzésben. Közös hajszába kezdünk hát, hergelve a másikat sebesebb tempóba, mikor vállamba marva sóhajt fel: - Shirogane... én mindjárt... - mégsem fékezem magam, míg teste meg nem feszül, s számban nem érzem élvezetét, amelyet ízlelgetek egy rövid ideig, mielőtt lenyelném.
Ránézek, s csak egy dolog jut az eszembe, eszméletlenül szexi átszellemült tekintetével.
- Szeretlek - búgom, s megfogom egyik kezét, ujja hegyére lehelve csókot. - Szeretnék belőled még többet - haladok felfelé alkarján, ismét csak nyelvemmel kóstolgatva, néha gyengéden bele-beleharapva a puha bőrbe.
- Mohó vagy - ugrat, s nem akarok adós maradni a válasszal, alattomos mosolyt villantok rá immáron ismét pár centire kerülve az arcától: - Te pedig érzékeny.
Rám ölti a nyelvét, majd nyakam köré fűzve karjait, csókol meg, s ahogy megemelem, lábait engedelmesen fűzi derekam köré.
A zuhanyig viszem, s magunkra nyitom a kellemesen meleg vizet. A víz merészen permetezi be testét, míg olajat öntök a tenyerembe, s egy mozdulattal háttal fordítva mögé nem lépek, s magamhoz nem ölelve kezdem bekenni mellkasát, izmos hasát, halványan már ismét éledezni kezdő férfiasságát, közben nyakát vagy épp fülcimpáját szívogatva. Az újabb forduló után tenyerem ismét feszes hátsójába markol, masszírozva azt, s ismét megrohamozom immáron teljesen vörösbe fordult, rózsás ajkait. Ő először csak hozzám dörgölőzik, majd mikor már eléggé összeolajozott engem is, kezei vándorútra indulnak bátran, hogy felhergeljen. Mert tudom, hogy arra vár, de még nem akarom neki megadni. Még nem, míg nem hallhatom újra a mézédes szavakat.
- Akira - kezdek olajos ujjammal körözni bejárata körül, ingerelve, s arra kényszerítve, hogy a vágytól meg-megremegve feszüljön meg a teste. Kérdőn pillant rám ködös tekintettel: - Megismételnéd?
- Mit? - kérdez vissza, amin elmosolyodom.
- Hogy milyen döntésre is jutottál - tartom meg szabad kezemmel állánál fogva az arcát, hogy ha eszébe jutna, se tudjon félrepillantani.
|
| Rauko | 2011. 02. 06. 01:36:12 | #11132 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: ~ Hyuuu-channak
- Master, miért kerestél? - nézek rá. Ő sejtelmes vigyorával pillant felém. Mi történt?
- Rájöttem a megoldásra, Akira-kun - jelenti ki.
- Megoldás? Hogy érted?
- Shirogane… - Már maga a név is olyan hatással van rám, hogy meg tudnék őrülni. Egyrészt szeretem… akarom őt, másrészt távol kell magam tartani tőle!
- Butaságokra gondolsz - szakít ki a hangja gondolataimból. - Hidd el.
- Honnan…? - Nagyon meglep. Érzi a gondolataimat… vagy az érzéseimet?
- Hallgass rá, Aki - szólal meg mögöttem Kou. - Hidd el, nem lesz baj. Segítünk nektek. De hagynod kell. - Megrökönyödve pillantok rájuk. Mi… mi fog történni?
***
Shirogane a karjaimban fekszik. Master szerint álmodik, és hála neki, folyamatosan tudom, mit érez. És mindig én… mindig engem említ Master. Aggódik. Bizonytalan. Véget akar vetni neki. Tehetetlen, szenved. És a legrosszabb, hogy semmit sem értek!
Valamit beadtak Shiroganénak, az biztos, láttam is. Utána egy hatalmas erőlöketet lehetett csak érezni, és Shirogane furcsa lett. Izzadni kezdett, elsápadt, rázta a hideg… és akkor mondta Master, hogy álmodik.
- De miért van erre szükség?! - kiáltok fel sokadszorra. - Baja lesz… Master! Kou! - tanácstalanul járatom a tekintetem közöttük.
- Ne félj, Aki. Ha bezárjuk őt és azt a valamit, legyőzheti. De ha kiszabadul itt, félő, hogy idecsalja Homurabit is. - A név hallatára kiráz a hideg… undorodom tőle… azt hiszem.
- De ez nem veszélyes? Nem lesz baja? Mi történik most vele egyáltalán?!
- Álmodik - jelenti ki Master. - Az agya eljátssza azt, ami a valóságban történne, de a szernek hla, amit beadtunk neki, ez nem szabadul ki a képzeltéből. Bezárva marad és csak megálmodja. - Hangja ijesztően nyugodt… és…
- És ha az álomban meghal? - Az én hangom meg remeg. Kou, sőt, Master sem válaszol, és ez csak egyet jelent. Ha ott vége, itt is… Azt hiszem, sírni tudnék a gondolatra, hogy elveszíthetem. Mekkora idióta vagyok, hogy olyanokra gondoltam…! Bár az tény, hogy még mindig nem tudom, mit gondolhatnék. Pótléknak lenni undorító érzés, akkor is, ha beképzelem.
Már fél napja megy ez: Shirogane úgy liheg, hogy elhiszem, amit mondanak. Ő tényleg mindent érez, ami történik. Aztán fura dolog történik. Kinyílik a szeme, de Kou azonnal figyelmeztet, hogy még nem tért vissza. Percekkel később egy energialöket, és Kou kiabál, hogy ez már ő. Én izgatottan várok, de hirtelen tenyerei közé zárja az arcomat, mire meglepetten kérdeznék rá, de megcsókol.
Nem tudom, mit kellene tennem. Olyan jó … Annyira, de annyira hiányzott már. De most mégis kétségeim vannak. Érzem, hogy akarom, de időre lenne szükségem. Csak egy picire. Most mégis átadom magam neki. Aztán, amikor elválunk, ő töri meg a csendet.
- Nem hagyom, hogy megpróbálj kisétálni az életemből - szólal meg, és rögtön ez a mondat szíven talál. Honnan…? Az álomban is úgy éreznék, mint most? - Félek, én is iszonyatosan félek attól, hogy egyszer felébred benned. Sosem tudtam, mit érez, mit gondol felőlem, és rettegek, hogy olyan érzelmek jutnak majd eszedbe, olyan észre sem vett apró sebek, amelyeket én ejtettem akaratlanul, és amelyek eltávolítanak tőlem. Mégis, most már képtelen lennék lemondani rólad, most, hogy végre belekóstolhattam a szerelmedbe. Ha kell, akár a végletekig is elmegyek, de nem engedem, hogy elengedd a kezem!
Szavai… akár a méreg. A fülemen át az agyamba hatolnak, és elködösítenek odabent, és most csak ő létezik. Ő nem szól többet, mintha rám várna. Mintha arra várna, hogy én mondjak valamit, de én nem tudok mit mondani. Tudom, hogy vár valamit, tudom, tisztában vagyok vele, hogy nekem kellene lépnem. De egyelőre csak örülök. Tiszta szívemből boldog vagyok, hogy ő az, velem van. Tiszta a szeme… az aurája… mindene. Visszatért hozzám.
Nem tudok parancsolni magamnak. A testem magától mozdul, nem is akarattal cselekszem, hanem ösztönből, azt hiszem. Mindegy,m ilyen formában, de éreznem kell. Most egyszerűen csak szükségem van rá. Akarom…
Olyan erővel ölelem magamhoz, mint még soha. Egy akadozó sóhajt is útjára engedek, mert vagy ez, vagy elsírom magam. Az meg… ciki.
- Adj nekem időt… kérlek. - Csak suttogok, hogy csak ő hallja, ő pedig, mintha megremegne a hangomra. - Master most mindent elmond - folytatom, és elhajolok. Az arcára simítok. - Szükségem van egy kis időre, hogy újra megtaláljalak magamban - mosolygok rá szomorúan, és előre hajolva csókolom meg a homlokát. Ő szólna, de nem engedem. - A pincében leszek, te pihenj. - Még mindig szólna, de nem akarom, hogy marasztaljon, vagy csak szóljon. Elég, ha létezik, engem az is bizonytalanná tesz, hiszen vele akarok lenni. De ami történt, talán nem tartozik rám, vagy Master is jobban el tudja magyarázni neki, ha nem zavarunk.
Felegyenesedve csak rá kell pillantanom Koura, aki már indul is mellettem. Mikor szólna, csak rá nézek, és gondolom, látja az arcomon. Mindent… hiszen sosem tudtam rendesen elrejteni az érzéseimet, ha ennyire drasztikusak voltak. És most a kétségbeesett bizonytalanság nem elég kifejező, rám nézve…
***
Egy nap… két nap… már otthon vagyunk. A nap minden órájában tökéletesen összezárva, hiszen még suli sincs, és Keigo ie elutazott. Hiába akarok, nem tudok menekülni, hiszen el nem zavarhatom. Azt nem szabad. Tudom, hogy akarom. Bztos vagyok benne, hogy szükségem van rá, de még nem… még nem vagyok kész arra, amit elvárna tőlem. Képtelen lennék érinteni és szeretni, azzal a tudattal, hogy talán most is Ryukot látja bennem. Nem élném túl; sőt. Túl sem akarnám élni, ha elhagyna, vagy nem szeretne. Már nekem is szükségem van rá. Akarom őt. Mindenét, ahogy van, szeretni akarom. És azért kell most gondolkodnom is. Hogy biztosan képes legyek őt szeretni.
Három nap, négy nap… egyre feszültebb a légkör közöttünk. Már a kötelező beszélgetést is a minimumra redukáltam, ő pedig nem tudom, érti-e, vagy tudja-e hogy miért teszem, de reménykedem abban, hogy türelmes lesz velem. Mindent kettőnkért teszek… érte és magamért. Hogy képesek legyünk nyugodtan együtt lenni, ha vége ennek a pár napnak. De ezt nem mondhatom el neki. Akkor már nem lenne csak az enyém ez a fura gondolat… így csak remélhetek, hogy majd elhiszi: én szeretem… csak türelmet kérek.
Öt nap, hat nap. Hat napja történt. Akkor mondta, hogy nem hagy kisétálni az életéből. Most mégis azt érzem, hogy egyre távolodik, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem akarom elengedni. Nem akarok nélküle létezni. Csacsogni akarok vele és neki, incselkedni, Masternél inni valamit suli után, csókolózni vele… együtt lenni vele… érezni, érinteni. Szeretni. Újra szeretni, de már sokkal jobban. Bízni benne és tudni, hogy már nem engedem el. De vajon megvárja? Lesz időm ezt elmondani neki?
Félek. Egyre jobban félek. A hetedik nap reggelén már annyira feszült a hangulat, hogy előre kijelenti, hogy este a földön alszik, vagy valahol máshol. Annyira szeretném már elmondani neki. De nem vághatom a képébe. Hogy nézne ki? Mindenvarázsát elvesztené, és mindent elrontanék vele. Mind a hét nap erőfeszítése semmivé lenne… és én nem akarom. Már biztosan tudom, hogy ő kell. Kívánom, akarom és szeretem.
Ma már hozzám sem szól, sőt, nem is látom. Miután reggel egymásnak estünk, hogy hol aludjon, kint van. Szólt, hogy elmegy. A tetőn lesz, vagy a ház előtt, ne aggódjak, ha baj van, jönni fog. De mondjuk én aggódom. Mindenesetre zuhanyoznom akkor is kell.
És a vízpermet alatt eldöntöm. Nem áldozom rá az erősfeszítéseimet és a szerelmemet egy megfelelő pillanatra, ami talán napok múlva jön csak el. Ha legközelebb látom, akkor el fogom neki mondani! Igen, ez biztos!
Kinyitom a fürdőm ajtaját, és ott van... hatalmasat dobban a szívem. Eszembe jut a saját magamnak tett ígéret. Nem akarok belegondolni, hogy mire készülök, mert nem teszem meg. Inkább csak elé lépek, egy szál köntösben, és kezdem is.
- Ne szólj közbe, kérlek - szólalok meg, mire rám kapja a tekintetét és kíváncsian vizslatni kezd. - Sajnálom, hogy eddig várattalak, sajnálom ezt a hetet is, de köszönöm, hogy adtál időt. Hálás vagyok - mosolygok rá, és közelebb lépek. Ujjam bátortalanul siklik arcára, ajkaira… mennyire hiányzik. - Shirogane… én… szeretlek - suttogom. - És szeretnék újra csak a tiéd lenni. - Jesszus! Kimondtam! Arcom mélybíbor. Soha nem mondok neki ilyet többé… sohasohasoha! Csak most engeszteljem ki valahogy.
|
| ef-chan | 2011. 01. 27. 19:58:28 | #10839 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Aki-nekochannak)
Nincs erőm felkelni. Gondolatfoszlányaim romjai között meredek magam elé, s csak egy dolog tart még a felszínen, a kapocs, mely hozzá köt: a vékony reménysugár, az érzés, hogy “fogja” a kezem. Ha nem lenne, talán már elsüllyedtem volna, s teljesen magába szippant a fekete üresség... Bár az is igaz, hogy ha nem lenne, nem tettem volna ilyen hülyeséget.
Ennek ellenére pont azt csinálom, amit nem akartam: fájdalmat okozok neki minden egyes pillanattal, amit ebben az állapotban töltök. Naiv voltam, hittem abban, hogy észrevétlen tudok megerősödni, hogy elég lesz pár nap és megoldom, megszelidítem, és minden a legnagyobb rendben. Közben minden csak széthullik, ő pedig Ryuko arcával röhög a markába. Dühít, mert tönkreteszi az emlékeim, s a múltammal együtt a jelenem is meg próbálja a porral egyenlővé tenni. Mindent, amiért valaha küzdöttem és küzdeni fogok.
- Keményebb ellenfélnek gondoltalak, olyan könnyű elvenni tőled mindent, mind egy kisgyerektől a nyalókát - ücsörög valamin, talán nevezhetném sziklaszerű kitüremkedésnek, de ebben a képlékeny, semmilyen világban, amely lelkeink határán öltött valamiféle formát, nem feltétlen helytálló a megnevezés.
- Előnnyel indulsz - vágok vissza elég szánalmasan védekezve, de valóban nem érzem magamban a harci tüzet. Csak reménykedni tudok benne, hogy ez nincs összefüggésben Akirával, és nem miatta érzem magam én is kutyául. Bár megérdemelném, hogy kételkedni kezdjen, hiszen sosem hangsúlyozom eléggé, ami igazán fontos. S enélkül elég üresen cseng a szó: szeretlek.
- Pedig még be sem lendültem - sunyít rám alattomos gondolatokat rejtve magabiztos mosolya mögé. - Talán érdekesebbé tehetném a kettőnk életét... - elmélkedik hangosan, de ha húzni kívánja az agyam, nem fog összejönni, még ahhoz sem érzek magamban energiát, és ez kezd egyre kevésbé tetszeni. Olyan, nem is tudom... halványnak érzem magam. Talán ez a szó írná le a legjobban.
- Bízom bennük... benne, és meg fogom találni a módját, hogy letöröljem a lopott arcodról az elégedett vigyort - felelem, mire a képembe nevet.
- Ez esetben ideje lenne elgondolkodnod, miért is lep el egyre inkább a sötétség.
Ellep? De hisz lebegek a tetején...
Felemelném az egyik kezem, de nem bírom, csak most tűnik fel, fekete fonatok fonják körül erősen, lassan dolgozva bele a semmi szövetébe.
- Már egy ideje elengedte a kezed - néz rám némi részvéttel, s én csak nézem viszont. Kicsúszhatok önnön kezeim közül? Most nem érzem lehetetlennek...
- Bízik bennem... - suttogom lanyhuló meggyőződéssel. A balsejtelem úgy lep el, mint a léket kapott hajót a víz, mire észreveszem és védekezhetnék, már menthetetlen a helyzet. - Hiszen tudja, tudnia kell... éreznie kell... - neki tisztában kell lennie vele, érzelmeim őszinték.
- Miért nem nézzük meg? - kérdez vissza túl magabiztosan, mintha sejtene valamit.
- Mutathatsz bármit, én hiszek benne hiszen pontosan tudom, mit érez, és mit érzek én! - a nyomatékosítás egy kicsit erőteljesebbre sikeredett a szükségesnél, és talán épp ezért volt olyan elbizonytalanodott felhangja.
- Mi lenne, ha fogadnánk?
- Na ne szórakozz!...
- Miért? - guggol le hozzám, kiseperve a zavaró tincseket a szememből. - Mind a ketten szabadulni vágyunk a másiktól, miért ne intézhetnénk el ezt a kérdést egyetlen fogadással, aki veszít, az eltűnik, megszűnik örökre. Szerintem korrekt.
- Mi lenne a fogadás tárgya? - óvatoskodom, de az ötlet tagadhatatlanul megragadja a fantáziám, mert minél előbb szabadulok meg tőle, annál több fájdalmat spórolok meg,
amit Akira-kunnak el kellene viselnie.
- Bízol benne, nem igaz? Hát, tesztelném egy kissé a kicsikét, de ígérem, egy ujjal sem nyúlnék úgy hozzá, hogy nem akarja. Ha valóban annyira szeret, kiállja a próbát, nem igaz?
- Úgy érted, hogy megkörnyékezed? Ebbe egyáltalán nem fogok... - tiltkoznék, de nevetve félbeszakít.
- Nem, nem környékezném meg, csupán megpróbálnám kiábrándítani.
- Ennek a gyötrelemnek nem vagyok hajlandó kitenni! - kötöm az ebet a karóhoz, ami nem túlságosan tetszik neki, az arcára kiült fintor legalább is erre enged erősen következtetni. De akkor is, nem játszom Akira-kun érzéseivel, ez nem lehet felnőtt, értelmes fogadás tárgya.
- Ahogy érzed, pedig így csak egy napot maximum kettőt kellene kibírnia, alku nélkül viszont még gátlástalanabb módszerekkel ugraszthatom neked, belevonva téged is, épp mint az előbb - nézegeti szórakozottan körmeit.
Elhallgatok. Övön aluli volt a visszaszólás, és sajnos van benne igazság, még ha az elveim akkor is azt diktálják, hogy ne egyezzek bele ebbe az alkuba, mert bűzlik a gyanús elemektől. De képtelen vagyok magam elintézni a problémát, megfogyatkoztam, mint a hold... De belemenni mégis csak gyáva és könnyed megoldás lenne. Megint rátolnék mindent... nem várhatom el tőle, hogy kiálljon ilyesmit miattam...
“Maga miatt is tenné” szólal meg a fejemben is.
- Elegem van belőled - sóhajtok fel.
- Akkor egyezz bele!
Még mindig tétovázom, de végül felsóhajtok: - Rendben, de nem veszélyeztetheted senki életét.
- Áll az alku - terül el a győzelem az arcán, miközben kezet rázunk, megpecsételve az alkut. Ahogy ujjai eleresztik a kezem, a sötét fonatok hirtelen még sűrűbbé fonódnak körülöttem, meggátolva még a minimális mozgást is.
- Ez meg mi? - ripakodok rá kérdőre vonva, mire csak annyit felel: - biztosíték arra, hogy valóban ne avatkozz bele.
* * *
Nem gondoltam volna, hogy belemegy, de úgy tűnik, megvan benne az a fajta szemétség, ami nekem lételemem. És végre kiélhetem magam, oly régóta bezártak, oly régóta nem szívhattam friss levegőt, s oly régóta nem szereztem ilyen egyszerűen testet. Mert a botor nem tudja, hogy ha egy egész napig én irányítom a testét, akkor olyan erősen meggyökeresedhetek benne, hogy könnyedén űzhetem majd ki magamból, alku ide vagy oda. Hogy ne lenne madarat fogni valóan jó kedvem, ahogy “felébredek”?
- Shirogane, jól vagy? - hajol fölém Master, vagy ahogy még nevezi magában “gazdalelkem”: Shishui.
- Tökéletesen - virítok tökéletes mosolyt. Mégis összeráncolja a homlokát.
- Biztosan, olyan furcsa az aurád megint...
- Master, rád bízom ezt a tökkelütöttet, megnézem Akit - bukkan fel Kou, és kevésbé kedves pillantást vet felém. Gonosz gondolat suhan át az agyamon, s ahogy elindul felpattanok, és magamhoz ölelem erősen, majd a fülébe suttogom: - hogy lehet, hogy egy ilyen kis szunszi kutyuska, mint te, nem kedvel engem? Tán nem törődtem veled eléggé?
Jutalmam egy váratlan gyomros, és egy adag morgás, hogy meg vagyok hülyülve, és hogy inkább elmegy Akirárért.
Ferde mosollyal pillantok a velem maradt vak férfire, tesztelnem kell az ő tűréshatárait is!
* * *
- Naaaaa, Shishui-samaaaaaa, táncolj velem, ne légy már ilyen kis szégyellőőőőős! - próbálom épp a táncparkettre rángatni Mastert, mikor belépnek. Azonnal feléjük “röppenek”, mint a gombát szívott pillangó.
- Kou, Kou, megkerested nekem Akira-kuuunt, olyan aranyos vagy - mosolygok, mint a vadalma, miközben hevesen, már-már megfojtva ölelem magamhoz a vén bolhást. Tudom, hogy eredendően nem csípjük egymást, de néha azért jó arc, hát nem? De aztán ahogy észbe kapok, hogy Akira, nekem van Akirám végre, mert Kou megkereste nekem, azonnal el is lököm magamtól, és háziállatokat megszégyenítő ívben “ugrom” a nyakába. Hogy aztán kétségbeesetten pillantsak rá hatalmas, chibi-szemekkel, a kezeit szorongatva.
- Akira-kun, ugye segítesz nekem, csak rád számíthatok - rebegtetem meg könnyes szempilláim, mire elég fura arcot vág, de sebaj, tudom, hogy segíteni fog. - Arra gondoltam, hooooogy - nyújtom meg megint a szót, de most nem nyafizni akarok, csupán hatásszünetet tartok, hogy szúrjak, mélyet és fájón. - edzhetnénk közösen. Te közelebb kerülhetnél ahhoz, ami régen voltál, és én is megtanulhatnám irányítani az új erőm, hogy végre ismét hasznos tagja lehessek kis együttműködésünknek.
Az arca megfeszül, amely kárörvendő nevetésre ösztönöz, de le kell nyelnem, ennyire nem lehetek átlátszóan más.
“Utolsó aljas féreg!” vergődik mögöttem a test igazi gazdája, mire csak legyintek. Hiszen egy ujjal sem értem úgy hozzá, hogy ne akarná, és még az életét sem veszélyeztettem, tök korrekt vagyok. “Nem szegtem meg egy pontot sem, hogy ott szúrtam, ahol a legjobban fáj, valahogy ki kell ábrándítanom.” Ciccent egyet, azt hiszem, bár a trükkről nem is tud, mégis kezdi érezni, túl könnyen ment bele ebbe a dologba, és még az is megeshet, hogy sikerrel járok.
- Nincs kedvem gyakorolni - kapom is az elutasító választ, amely mögött egy jó adag keserűség bújik meg, hát szúrok még egyet.
- Nyahhh, pedig emlékeztetne a régi szép időkre... - nem számítottam rá, hogy Koutól egy iszonyatos kokit kapok, amitől, és ezt nem kellett megjátszanom, kicsordult a könnyem. A következő pillanatban pedig nyakam körül érezhetem karmos mancsát, s immáron sárga szemek villognak rám gyilkosan.
- Kou-nii - teszi Akira a vállát az említett vadállat vállára; kezdem vágni, miért nem kell kedvelni ezt a dögöt... - elég.
Kou kelletlenül, de elenged, viszont pillantása jelzi, hogy sakkban tart, ne merészeljek semmi hülyeséget csinálni.
- Aki, ő nem... - kezdene bele, de Akira csendre inti. Szavait azonban már nem neki, hanem nekem, jobban mondva annak címzi, akinek hisz.
- Shirogane, én gondolkodtam... Én ezt így nem bírom... sajnálom... - ördögi vigyor ül ki az arcomra, ahogy szabályszerűen felnevetek. Nyertem, és még csak a kisujjamat sem kellett mozdítanom. Hát nem édes?
Szemeim villámtempóban váltanak feketére, s párhuzamosan azzal, hogy belepem képlékeny árnyfonalaimmal, egész megfojtva szép lassacskán, változik hajam is egyre feketébbé. Füstként oszlok szét Kou szorításából, s bukkanok fel ismét összeállva a másik oldalon, közel a kijárathoz, távol tőlük. Azért hálám jeléül még visszafordulok.
- Igazán köszönöm a közreműködést, nem tudom, miért téged választott médiumának, aki életben tartja, és ehhez a világhoz köti, de az előző mondatoddal sikerült megadnod neki azt a kegyelemdöfést, amit én csak talán hetek múlva lettem volna képes szép lassú tortúrával. Ha lesz időm, meghálálom, milyen helyre kis testet kaptam tőled ajándékba. Sajnos ő már nem fogja megtanulni, hogy kár volt beléd helyeznie minden bizalmát, és a kezedbe tenni az életét.
Látom, hogy nem érti, legalább is nem azonnal, és ez külön rosszindulatú örömmel tölt el. Olyan kis drága, ahogy kikerekedik a szeme, és kezdi kapiskálni, hogy tulajdonképp most ölte meg azt, akit szeret. Az emberek mindig mindent olyan piszok egyszerűen feladnak olyan érvekre hivatkozva, hogy neki jobb lesz, csak mert gyávák, és félnek a kudarctól, amit szerintük eredménytelen küzdelmül jutalmaként elszenvedhetnének. Pedig ha egyszer meg mernék lépni, amit kell, meglepődnének, mennyi minden elérhető, ha az ember mindenen keresztül, megrendíthetetlenül küzd. Na de arrivederci, kitárom az ajtót, ám meglepetésemre egy az egyben nekimegyek valaminek, aminek határozottan nem ott lenne a helye.
- Édes a fölényességed - szólal meg, s már a hangtól kiráz a hideg, de rá pillantva leghuncutabb rémálmaim egyike kacsint vissza rám.
- Homurabi? - reszketek meg. Ez így nem jó, el kell tűnnöm amilyen gyorsan csak lehet!
Próbálkozásom azonban hiábavalónak bizonyul, bár elkezdek füstté bomlani, de ahogy felemeli a kezét, s ujjával fura mozdulatot tesz, ismét összeállok, és képtelen vagyok még mozdulni is.
Mögöttem zaj támad, és csak zöld szemei tükrében látom, hogy mindhárman ugrottak volna, hogy segítsenek, de hirtelen előbukkanó átjárókból kokuchik bukkannak elő, és támadnak rájuk, teljesen lefoglalva őket. A káosz eredetibb és nagyobb, mintha én kavartam volna, mégsem hallok belőle semmit, csupán mérgező ajkainak arzénos szavait hallom, amelyek betöltik az egész fejem, ha lehetne ilyet kivitelezni, talán az egész testem is. Nyöszörögve, megalázottan hullok térdre, s ujjai az arcomra simulnak, beletúrva az egész feketévé vált tincsekbe.
- Sosem gondoltam, hogy az egyik legengedetlenebb teremtményem fogja nekem tálcán kínálni Shiroganet - emeli maga elé a foglyul ejtett tincset. - Méltatlanul félreismertem a tehetséged.
- Rohadj meg! - sziszegem, gyűlölöm, minden porcikámmal gyűlölöm, mert korlátlanul játszhat velem, és esélyem sincs, hogy megszerezzem a szabadságom.
“Akira-kun...” dobban bennem a név, és az érzései hirtelen lepnek el: vigyáznia kell Akira-kunra, nehogy megint baja essen. A néma kiáltás olyan hangos, megőrülök, torz kifejezést ölt az arcom, de másképp nem tudom kommunikálni fájdalmam, pedig ha szabad lehetnék, a fejem fognám, és összegörnyednék teljesen.
Kaparni kezd, égetni, marni, széthasítani, mintha újjászületne bennem, pedig nem lehet, mostanra el kellett volna vesznie a reménytelenségben, mi ez a küzdeni akarás mégis? Szűnj meg!
Aztán hirtelen döbbenek rá valamire. Hiszen ő is árnyék, Homurabinak mégsincs hatalma felette.
A test könnyű rongybabaként csuklik össze, ahogy visszakúszom a lélek színtereire, s kaparni kezdek eszeveszettül utána. “Hol vagy? a rohadt életbe, merre süllyedtél?”
Lassan csúsztam át az öntudatlan állapotba, ahogy a levegő hiányát erőm fokozatos oszlása kezdte követni, mégis érzem, és meg tudnék őrülni tehetetlenségemben, mert Homurabi felbukkant, s én megint tehetetlen vagyok...
A kéz hirtelen kapaskodik bele az enyémbe, és meglepődök, de egyben reménység is eltölt, s kapálózva igyekszem segíteni az ismeretlen munkáját, míg végül a fekete szirupos sötétség elereszt, s újra fellélegezhetek, mohón, fullákolva szippantva be az éltető oxigént. Vagy is hát, nem tudom, mit, a lényeg, hogy már most egy fokkal “sűrűbbnek” érzem magam.
- Hülyén fog hangzani, de segítened kell! - kapaszkodik belém, és most nincs ismerős arca, most egész más, talán... önmaga?
- Örülök a lelkesedésednek... - tartom meg a távolságot. - de megmoccanni is nehéz.
S valóban, mint egy kipurcant duracell nyuszi, nem, ő még jó kondiban lenne hozzám képest...
- Tudom - feleli beletörődőn, mintha lemaradtam volna egy pár lépést, vagy csak nekem van ilyen érzésem? - Te is árnyék vagy, igaz? Ő mégsem irányít... - most mire is akarunk kilyukadni?
- Persze, hogy nem, mivel a királyi vérvonalba tartozom - pont ez az információ kerülte el a figyelmét, mondhatni sértő...
- Kérlek, szabadíts fel! - bújik hozzám oltalmat keresve, hátrahőkölnék, de még ennyi erőm sincs, kissé kényelmetlen a szituáció...
- Nem tudom, mi ütött beléd...
- Olvadjunk egybe, megadom neked, amire szükséged van, de kérlek, őrizd meg a szabadságom, nem akarok az uralma alá kerülni, nem akarok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül! ha belemész, benned én is meglelhetem a saját szabadságom.
- Várj...
- Sietned kell, mert kinn peregnek a súlyos percek, és Akira veszélyben lehet - bumm, megint telibe.
- Rendben! - bólintok, mire azonnal ajkaimra hajolva csókol meg mélyen, amire hadakoznék, de váratlanul mintha túllépné a csók normális határait... bár nem látom, csak érzem, ahogy egyre inkább “belém lép”, s végül egybeolvadunk teljesen...
Szédülök, ahogy felnyitom szemeim, de azon nyomban észhez térítenek a zajok. Akira!... Felpillantok, s a kavarodás felsőfokával találhatom magam szembe. Mindenfelé kokuchik, kou és Master is harcol, Akira pedig előttem áll, kezében impozáns kard csodálatos pengével, saját szíve gyönyörű kivetülésével, amint Homurabit próbálja arrébb szorítani, aki nevetve védte magát kezével, amely elé egy energiapajzsot idézett, könnyedén tartóztatva fel Akirát, majd épp akkor löki hátra, mikor már valamelyest feltápászkodom. Reflexből kapom el hátraeső alakját, s ő megilletődve nyög fel halkan a meglepetéstől.
- Már itt vagyok - búgom a fülébe, majd talpra állítom, miközben szemeim szikrákat szórnak ellenfelemre, alárendeltemre, egykori “rokonomra” aki elárult, és most is legszívesebben elpusztítaná minden energiasejtem, örökre kitörölve a világ emlékezetéből.
“Most elkellne a segítség” súgok neki, vagy is hát, most már magamnak?, majd lehunyom a szemem, és koncentrálni kezdek. Az érzés ismerős, épp csak akkor nem én irányítottam. a szobát egy pillanatra betölti az árnyék, amely aztán a karjaimban összpontosul, hogy tenyeremből ismét előtörhessen a két penge, s vörös-arany fénnyel járuljon hozzá a fénypenge által keltett misztikus színszinfóniába, amely betöltötte a helységet.
Keresztezem a két pengét, őszintén szokva kicsit szokni kell a helyzetet, mert világ életemben egyezes kardforgató voltam, most meg van itt nekem kettő is, csak győzzek velük mit kezdeni... Aztán Akira-kun felé pillantok, aki bólint. Az ösztönöket nem lehet felülírni, tökéletes összhangban támadunk, s a Homurabi által felállított pajzs ripityára törik, épp úgy, mint egykoron a barlangban. Ő azonban csak elmosolyodik, mintha erre számított volna.
- Ígéretesnek tűnik az új felállás - jegyzi meg, majd egy intésére újabb kokuchik sereglenek át a másik világból, miközben ő kereket old.
* * *
Lihegve állok, miközben új fegyvereim könnyedén foszlanak semmivé. Szemeim újra kivilágosodtak, ahogy a hajam is ismét hófehéren világított a félhomályban. egy rövid pillanatra saját tenyeremre siklik a tekintetem, amelyet ökölbe szorítok, majd ismét elernyesztek. Teljesen az enyém. Ismét csak az enyém. Akirára pillantok, s Kou mintha pontosan ismerne, kerülve a feltűnést igyekszik Masterrel együtt eltűnni a helyszínről, főleg azután, hogy nem törődve velük kulcsolom tenyereim közé arcát egész közel lépve hozzá.
- Shiro... - tiltakozna? Kérdezne? Cak simán megpróbálna megakadályozni? Zsarnokként fojtok belé minden szót lágyan megcsókolva. Egy darabig küzd, azonban végül behódolva adja meg magát, s a lehetőséget, hogy elmélyíthessem a csókot. Érezni akarom, hogy mit gondol, hogy mi mozgatja odabenn, nem hallani.
Csak vonakodva válok el ismét ajkaitól,homlokom az övének döntve.
- Nem hagyom, hogy megpróbálj kisétálni az életemből - töröm meg a csendet, hogy bepótoljam egy kis részét annak, amit már rég el kellett volna mondanom. - Félek, én is iszonyatosan félek attól, hogy egyszer felébred benned. Sosem tudtam, mit érez, mit gondol felőlem, és rettegek, hogy olyan érzelmek jutnak majd eszedbe, olyan észre sem vett apró sebek, amelyeket én ejtettem akaratlanul, és amelyek eltávolítanak tőlem. Mégis, most már képtelen lennék lemondani rólad, most, hogy végre belekóstolhattam a szerelmedbe. Ha kell, akár a végletekig is elmegyek, de nem engedem, hogy elengedd a kezem!
|
| Rauko | 2011. 01. 05. 13:54:04 | #10283 |
Karakter: Nikaido Akira
Megjegyzés: ~ Shiro-chanomnak és Hyuuu-chanomnak
- Semmiképp sem szeretném, ha megváltoznál - közli, de az arca arra enged következtetni, hogy hazudik. - Nézd: erőhöz kell jutnom, ezt lehetőleg a legzárosabb határidőn belül. Az eddigi fegyverem, amelyen keresztül koncentrálni tudtam az erőim, végleg tönkrement, így újra kell teremtenem magamban egy testhez álló fegyvert. Ehhez a legegyszerűbb módszernek azt tűnt, bár kockázatos is, hogy az árnyék egy speciális megjelenési formájából, az úgynevezett faktorokból csepegtetek a szervezetembe. De ne aggódj, nem lesz bajom. De ne hibáztasd magad érte, a dolgoknak, amelyek megtörténtek, úgy kellett lenniük, s nekem jelenleg az a legfontosabb, hogy ne veszítselek el, hogy ne kelljen megint végignéznem, ahogy az, akit szeretek, meghal, és én nem voltam képes semmit sem tenni, hogy megakadályozzam. Szükségem van az erőre, hogy ezúttal megakadályozhassam, ha hasonló helyzet adódna. A céljaink voltaképp hasonlóak, csak a célszemély más.
Hazudik… ahogy eddig is tette. Amikor segítséget kért az ellenségeinktől… amikor azt mondta, hogy nem gondol rá, amikor azt mondta, hogy szeret engem…
- Shirogane - teszek egy utolsó próbát, de most is ellök magától… és én másra már nem is tudok figyelni, csak a tényre: valami megváltozott benne is.
*~*
- Minek kell még történnie, hogy belásd: ő az ellengésünk? - kérdezi Kou-nii vádlón, majdnem gonosz tekintettel.
- Nem akarok erről többet beszélni - sóhajtok fel. - Én választottam őt, én választottam ezt az utat. Az, hogy te el tudod-e fogadni, vagy sem, nem érdekel. Kötelességed, hogy ne szólj bele a dolgaimba, Kou, és ezt te is tudod. - Szigorúan nézek rá, mire hátrál, de a tekintete nem változik.
- Amíg nem ébred fel benned teljesen a fény ereje, addig csak egy buta kölyök vagy, akit elvarázsolt egy angyal arca mögé bújt démon - vicsorog dühösen.
- Ne idegesíts tovább, Kou - sóhajtok fel.
- De ez az igazság! Senki sem lesz veled őszinte, csak én, lásd be! - kiabálja. Mintha direkt akarna feldühíteni… jó úton jár.
- Fogd vissza a hangod. Elfelejted, hogy kivel beszélsz - nézek mélyen a szemébe.
- Nem! Egy pillanatra sem felejtem el, hogy egy buta tini áll előttem, aki beleszeretett egy olyan gusztustalan semmibe, mint Shirogane! - Hogy… hogy merészeli…
- Ezt azonnal vond vissza - szólok hozzá nagyon halkan. - Vond vissza, amiket rá mondtál, Kou, mert egyre idegesebb vagyok! - Felé lépek, ő hátrál. Ahogy a düh erősödik bennem, újra megérzem magam körül az erőt, és pillanatokkal később magamon találom a múltkor fehér palástot, alatta hófehér nadrággal és inggel, a kezemben a markolat. Miért nem éreztem most, hogy fáj, és miért vagyok teljesen fehérben? Tanácstalanul pillantok az előttem… már megint térdelő Kou felé.
- Végre… - sóhajtja. - Azt hittem, verekednünk is kell majd.
- Mi… mi ez? Semmit sem éreztem… - emelem az arcom elé a penge nélküli kardot.
- Egyre erősebb benned a fény. Kénytelen voltam téged a lehető legjobban felidegesíteni ahhoz, hogy ez előtörjön. - Felpillant, mosolyog, aztán újra lehajtja a fejét. - Öröm újra látni téged, mester - sóhajtja, amit nem tudok mire vélni.
- Én nem Ryuko vagyok - mondom, kicsit sem kedvesen. Miért látja bennem mindenki őt…?
- Nem. Te a mesterem vagy, Akira - feleli. - A jelenlegi legerősebb birtokosa a fény erejének.
- De egyelőre fegyverem sincs - lóbálom meg előtte a markolatot.
- Próbáltad már oda koncentrálni az erődet? - kérdezi, és lassan felegyenesedik, de a fejét még mindig lehajtja.
- Kou, kérlek… hagyd már ezt a hajlongást! Taníts meg, hogy kezeljem ezt a fegyvert! - szólok rá, mire mosolyogni kezd.
- Igenis, mester! Ez egy olyan eszköz, mint a kaszád volt, emlékszel? - bólintok. Hogyne emlékeznék. Az a pillanat mentett meg mindannyiunkat… - Most hasonló a helyzet, mint akkor. Akkor arra gondoltál, hogy meg kell mentened őt, ugye? - kérdezi mosolyogva, mire érzem, hogy kicsit elpirulok, de bólintok. - Sejtettem. Most is arra kell gondolnod, hogy meg kell védened valakit. Egyelőre ez a legbiztosabb módja annak, hogy a pengébe koncentráld az erődet. Másképp nem tudod majd használni. Próbáld meg. - Kinyújtom a kezem, és elkezdek borzalmasan a keresztvasra figyelni, de az égvilágon semmi nem történik. Tanácstalanul nézek rá, de ő csak bátorítóan bólint, én meg tovább erőlködöm.
Végtelennek tűnő percekig nem történik semmi. Nem tudom, mire kellene gondolnom. Aztán, sokadik próbálkozásra szinte berobban a gondolat a fejembe. Egy kép… pár kocka, és mégis összeszorul tőle a szívem. Amikor Shirogane teste a barlangban a szemem láttára vált semmivé… újra befészkeli magát az agyamba a bizonytalanság, a kétségek, a félelmek, hogy soha nem látom többé, hogy elvesztettem. Hogy nem ébredek többé mellette, hogy soha, de soha nem csókolhatom meg rájátszás nélkül. Oda sem figyelek, csak akkor, amikor a teret erős fény tölti be. Kou rám szól, hogy koncentráljak jobban, én meg megpróbálom, és végül… azt hiszem, sikerül is. A penge összezsugorodik, de így is egy szép, méretes kard van a kezemben. Érdekes, hogy alig van súlya, a pengéje áttetsző, néhol a szivárvány színeiben pompázik, de… pillanatokkal később baljós érzés költözik a szívembe és az ujjaim között megint csak egy markolat van, keresztvassal. Kou már nincs is a közelemben, így én is felrohanok, gondolom, ő is ott lehet. Nagyon rossz érzésem van, és ahogy a bár felé közeledek, szinte hasítani lehet a vérszomjat, a vágyat a gyilkolásra, a rosszindulatot és a gonoszságot.
Ahogy a helyszínre érek, egy pillanatig nem is tudom, hogy mi történik. Porfelhő, de én mégis tökéletesen átlátok rajta. A falnak támaszkodva ül Master, érzem az erejét. Eddig fel sem tűnt, hogy ilyen komoly ereje van, és most mégis, mintha fojtogató ujjak közül szabadult volna. Előtte érzem Kou-nii jól ismert, már megszokottan nagy erejét, de most ő is vesztésre áll, érzem a vérét. Előttük pedig valaki… egy árnyék, egy szörnyeteg, ami az én Shiroganém alakjában támad Koura, és ahogy lendül a penge tudom, hogy meg kell állítanom, különben megöli. Ahogy elé ugrom, egy pillanatra bizonytalanodom csak el, amikor a húsomba mar. Rá nézek. A szeme egy pillanatra újra kék, és nem fekete, de aztán megint lendül a keze, és újra le akar súlytani. Tudom, hogy még akkor is nehezen bánhatnék el vele, ha a penge most a helyén lenne, de vele szemben képtelen vagyok koncentrálni az erőmet. Arra a célra kellene ezt tennem, hogy megöljem, legalábbis ártalmatlanná tegyem őt. Nem lennék képes bántani… inkább feláldoznám érte az életem.
De nincs rá szükség. Amikor újra lesújt, milliméterekkel előttem áll meg a levegőben, és mered maga elé. A szeme újra kék, de folyamatosan változik, mint valami megfejthetetlen örvény, és érzem, ahogy az ereje is kavarog körülöttünk. Talán az én erőm feléledése miatt lettem másokéra is érzékeny, de Shirogane hatalma most szinte fojtogatóan tömény. Perceken keresztül szinte fulladozom tőle, aztán… aztán hirtelen minden kitisztul, és ő összeesik előttem. A lábaimat kezdi ölelgetni.
- Akira-kun, én nem akartam... Képtelen vagyok legyőzni. Az Ő alakjában néz velem farkasszemet, és egyszerűen képtelen vagyok megölni őt magamban. Attól félek, ha megtenném, ha képes lennék rá, akkor egyszer téged is elárulnálak. Mert ha képes lennék rá egyszer, könnyen megeshet, hogy képes leszek rá még egyszer. De ha nem teszem meg, akkor rajtad ütök sebeket, mert ő végezni akar veled, mindenkivel, aki e testhez köt, hogy megszerezhesse. Kérlek, ne engedd el a kezem - vall, kér, és könyörög. Én csak nézem őt, ahogy a könnyei folyni kezdenek, és közelebb hajolva, ujjammal tüntetem el őket. Erősebben, szorosabban öleljük egymást, amíg fel nem néz. Megcsókol… érzem a csókon, hogy mennyire kétségbeesetten kapaszkodik valamibe, ami élő és ott tarthatja, valamibe, ami én vagyok. Kifejezetten jól esik, hogy ennyire fontos vagyok neki, de… de nem tudom, hogy fogom ezt az egészet megemészteni.
*~*~
Miután Master leütötte, visszafektettük, és most újra pihen. Mellette ülök, a megbeszélt egy lépés távolságot tartom, és így vigyázom az álmát, de méregként mar a szívembe a tény, hogy folyamatosan az ő nevét suttogja. Tudom, hogy az ő képében jelent meg előtte, tudom, hogy ez Shirogane számára is fájdalmas, de az én szívembe lassan sötét árnyként költözik a féltékenység. Nem akarom, és nem is tudom elhinni, hogy annyira fontos volt neki valaha, hogy most képtelen megküzdeni vele, de úgy látszik, ez a helyzet. Nem tudja, és talán nem is akarja végleg elengedni Ryuko emlékét.
Master bekötözte a sebeinket, de még így is kicsit fájdalmas, ahogy valaki a sebzett karomra simít. Oldalra pillantva meglátom Kout.
- A többieknek nem akarsz szólni erről, ugye? - kérdezi, és mellém ül.
- Nem. Nem az én dolgom. Ha Shirogane el akarja majd mondani, el fogja, ha nem, akkor nem szólhatok bele.
- Ijesztő vagy, Akira - sóhajt fel, én pedig értetlenül pislogok rá. - Azt hittem, hogy te küzdeni fogsz. Ryuko erejéért, Ryuko szerelméért - pillant az asztalon fekvőre.
- Túl sokat küzdöttem már érte. Túl sokat vártam már rá, és amikor végre megkaptam, elveszítem. - Szavaim keserűen csattannak a némaságban, ami leszáll közénk. - Talán igazad volt. Talán el kell engednem.
- Szerintem most te vagy az, aki téved - szólal meg hirtelen meglepően határozottan. - Akira. Nekem nincs jogom, hogy ellent mondjak neked, hiszen sokkal erősebb vagy nálam. De azt jó, ha tudod, hogy szerintem ezt tényleg érted teszi. Miattad szenved. Azért, hogy megvédhessen.
- És mindennel azt bizonyítja, hogy még őt szereti - fújtatok idegesen. - Nem képes legyőzni őt! Ő maga mondta nekem! Te nem hallottad?! Még mindig őt szereti! És én újra senki leszek, ha vissza is tér valaha az igazi Shirogane! - Érzem, ahogy a könnycseppek szúrni kezdik a szemem. - Elhagyott engem. Elhagyott akkor, amikor nem árult el semmit. Örökre elhagyott, amikor a karomba borulva sírt Ryuko miatt, és bevallotta, hogy képtelen legyőzni őt. - A forró cseppek már simogatják az arcom. A gondolat is elborzaszt, hogy elvesztettem, de sajnos így van. - Ha vissza is tér… akkor sem lesz már az enyém. - Felállok. - Soha nem is volt igazán az enyém - mosolygok Koura keserűen. - Kérlek, hagyjatok magamra egy kicsit - mondom, és elindulok lefelé, az alagsorba.
Ahogy az erőmet a pengébe koncentrálom, újra eszembe jut. Ez az egész… minden Ryuko miatt van. Mi van akkor, ha én végig csak Ryuko szellemével harcoltam? Ha Shirogane csak azért kért fel engem anno, hogy valakivel pótolhassa a megüresedett helyet? Ha az egész „kapcsolat”, ami közte, és köztem kialakult, és meg is pecsételődött nem sokkal ez előtt, csak látszat volt? Ha végig csak rá gondolt, miközben velem volt? Ha az én csókjaim helyébe az övét képzeli…?
A fejemben folyamatosan az az egy, általam kimondott mondat zakatol… talán soha nem is volt az enyém. Csak elhittem, hogy szeret, és ő is elhitte magában, hogy képes lehet velem pótolni Ryukot. De most, hogy ez az új fegyver ennyire kínozza, megint Ryuko emlékébe kapaszkodik. Mindig…. mindig az ő emlékébe. Soha nem akarta tiszta szívéből, hogy a fény birtokosa legyek, hiszen akkor emlékeztetem rá. A gesztusaim néha megijesztették, mert hasonlítottam rá. Akkor fel sem tűnt semmi, de… de még az ágyban sem tudtuk végleg kizárni Ryukot. Ha vissza is tér Shirogane, az a Shirogane, akit én tényleg szeretek, akkor sem fogjuk tudni. Soha nem… soha…
A földre rogyok, és így kezdek keservesen sírni. Egyedül vagyok, most szabad. Most megengedhetem magamnak, hogy fájdalmamban a földet üssem, hogy a könnyeimnek szabad utat engedve kiabáljam Shirogane nevét, mantraként ismételgetve. Mintha bármi is változna attól, hogy én most kisírom magamból a bánatomat. Mintha jobban tudnék koncentrálni, vagy bármi is változna attól, hogy utat engedek annak a borzalmas fájdalomnak, ami a mellkasomat mardossa napok óta. Eltitkolta… nem mondta el… hazudott… nem önmaga… mindig Ryukot látja… mindenhol felfedezi, és mindig őt keresi. Bennem is… a csókjaimban, az érintéseimben. Minden tettemben… talán még az illatomban is. Talán örülhetek, hogy nem hívott még Ryukonak eddig.
… eddig …
És ez után mi lesz majd? Megint küzdenem kell az emlékével?! Újra küzdenem kell majd azzal, hogy szerelmes belé? Örülhetek majd, ha álmában az én nevemet mondja? Ha az én nevemet nyögi…? Várjam meg, amíg teljesen összeroppanok a teher alatt, hogy küzdenem kell Ryuko emlékével? Nem.
Nem… nem és nem!
Nem hagyhatom el Kout, Mastert, Keigót és Aya-chant, és nem okozhatok nekik csalódást most, hogy felébredt bennem a fény. Számítanak rám és bíznak bennem, és én még akkor is hinni akarok magamban, ha a szívem már darabokban hever. Talán én arra lettem kárhoztatva, hogy Ryuko miatt szenvedjek. Hogy tőle kelljen megörökölnöm az erőmet és a szerelmemet is. De az egyiket el kell dobnom. Az egyiket, ami végképp reménytelen, és jelenleg a szerelmem az, amit nem érzek elsődlegesnek, és nem érzem úgy, hogy képes lennék változtatni rajta. Igen. El kell engednem Shiroganét, hiszen ő nem képes mást szeretni… őszintén semmiképp és nem leszek senki pótléka.
Hirtelen Kou erejét érzem meg. Hív engem. Nem lép be az alaksor ajtaján, de ott áll előtte. Odalépek, kinyitom, ő pedig rémültem ugrik egyet hátra.
- A… Akira… mi történt? - kérdezi.
- Nem tudom. Mond meg te.
- Az erőd és a kisugárzásod… vérfagyasztóan rideg. - Felsóhajtok.
- Csak ezért jöttél? - kérdezem kicsit sem kedvesen. - Nincs ebben semmi fura. Elengedtem, amit el kellett engednem. Szóval?
- Nem értelek... De fel kellene jönnöd…
|
| ef-chan | 2010. 12. 19. 23:16:34 | #9856 |
Karakter: Shirogane
Megjegyzés: (Aki-channak)
A szemeimre boruló fájdalmasan dörömbölő ködön keresztül is látom a pánikszerű kétségbeesést a szemeiben, s bűntudatom támad. Én teszem ezt vele, s még csak el sem magyaráztam, hogy miatta teszem...
- A rohadt életbe - az apró könnycseppek rohamtempóban gördülnek le az arcán, s egyszerűen nincs erőm letörölni őket.- Nem hagyhatlak itt! - aprót szorítok a kezén; csupán ennyire futja; az erőm maradéka a szavak kipréseléséhez kell.
- De szólnod kell neki - suttogom, a fájdalom, amely belül kezd teljesen összenyomni, sajnos jobban átszűrődik, mint szerettem volna.
A szavak értelme kezd eltávolodni, az agyam körüli burok, amely öntudatom lassan felemészti, és amely ellen épp emiatt küzdenem kell, lassan elvág mindentől, csupán rám boruló teste melege tart idekinn, apró fénysugár az árnyéktengerben.
- Vigyél... oda... - kérem még egyszer, bár nem tudom, mit mondott, s az a másik tónus ki lehet. Csak azt érzem, hogy felemelkedem, s a meleg még mindig körbeölel. Valami önkéntelenül kicsúszik a számon, de ahogy megszületik a szó, úgy el is hal, s emiatt fogalmam sincs, mit is mondhattam. Csak az az egy gondolat marad a fejemben, hogy szeretem, annyira szeretem, hogy győznöm kell, győzedelmeskednem kell felette...
- Akira-kun... - ajkam elnehezülten formálja a szót, s ebbe a bágyadt pendülésbe kapaszkodom, a saját hangom, a saját gondolatom, ez az enyém, ez biztosan az enyém...
* * *
Fedetlen, fehér bőröm szó szerint világít a sötétben. Minden ragadós és süppedős, pont emiatt egy fél pillanatra sem lehet nyugtom, ha nem taposok, ha nem lépek egyre ólmosodóbb lábaimmal újra meg újra, elnyelne, így is egyre mohóbban nyaldossa testem az árnyék, apró pókhálómintákat fonva rám. A levegő olyan nehéz...
Hirtelen ölel körbe, hátulról “támadva” rám.
- Hiányoztál - búgja a fülembe, mire teljesen ledermedek, de nem foglalkozik ezzel, ujjaival végigsimít a mellkasomon, érintése nyomán a fekete pókháló lefoszlik, hogy ismét ezüstös teljességében világíthasson valódi egzisztenciával nem is rendelkező bőröm.Ha Ő lenne, nem el akarna nyelni teljesen?
Megremegek, ahogy vállamba csókol. Az érzés, az ajkai, a keze, az érintése, mind ugyanazt juttatják eszembe. Azt az egy, röpke éjszakát...
Rémült kíváncsiságtól nagyra nyílt szemekkel próbálom megfordítani a fejem, de másik keze államra kulcsolódik.
- Hiányoztál, Shirogane - a mély, de lágy hang dorombol, ahogy a szavakat hangokba önti. Elgyengülve hunyom le szemeim: Ryoko... Emlékek egész hada rohan meg, s észre sem veszem, hogy ölelő karjai fullasztóan nehezek, s hogy fekete, selymes haja gubót fon, s ajkaira győzedelmesen gonosz mosoly húzódik. Hogy vehetném észre? Érzékeim az emlékbe zártam, a szemem lehunytam, s magam messzire toltam saját magamtól, hogy még teljesebben engedhessem közel magamhoz őt.
“Shirogane” a kép szikrázó fénytőrként hatol belém. Kívánatos ajkai, melyek nevem suttogják, vágytól vöröslő arca, dacosan is gyönyörű, turmalinzöld szemei...
- Elég! - nem szólalok meg, gondolatban született szavam mégis bezengi az egész teret, s az egész hely súlya mintha százszorosan zuhanna rám, ahogy puha kezei semmivé foszlanak, hogy felnyithassam szemeim...
* * *
Enyhén szédelegve ülök fel, tekintetem körbepásztázza a helyet. Ez a Bar Still?...
- Shirogane! - lép elém olyan hirtelen, hogy zúgó fejem képtelen feldolgozni jelenlétét, és enyhén hátrahőkölök. - Jobban vagy? - kérdezi azonnal, s a belül növő feszültség enged egy huroknyit szorításából, s halvány mosolyt rajzol az arcomra. Bár a ruha, ami rajta van, fehér, mint az Övé, soha nem lesz olyan, szerencsére...
- Igen, hála neked. Megijesztettelek? - végigsimítanék az arcán, de nem lehet, túl sokan vannak körülöttünk, nem szeretném felbosszantani, vagy kellemetlen helyzetbe hozni.
“Szóval ő az!” A hangra megrémülök, s riadtan fordulok oldalra, s azt kell tapasztanom, a fejem nem mozdul velem, egyáltalán nem mozdul velem... Szobormerev arccal tekint előre, ajkai elgondolkodón feszülnek meg, fekete tincsei görög precizitással, művészi tökéletességbe burkoltan keretezik arcát. Egy rövid pillanatra ismét fiatalnak érzem magam, fiatalnak és naivan szűklátókörűnek. Mit szeretett meg bennem?
“Csak ki kell iktatnom a képből, igaz?” Hogy? Miről beszélsz Ryoko? Nem értem...
Hirtelen mozdulattal ragadja meg az arcom, s egész közel hajolva suttogja ajkaimra: “Visszaszerezlek magamnak, kicsi Shiro-chan”
“Tessék?” kérdezek vissza, mire csak int, mint régen is, ha azt akarta, hogy figyeljek arra, ami következik, és az orrom előtt fog lejátszódni, majd mintha visszalöktek volna a jelenbe, üti meg fülem Akira hangja, s a következő pillanatban ismét előttem áll, s szemei sarkába könnyek gyűlnek az elfojtott aggodalomtól, de a kezeim még mindig nem mozdulnak, s rossz érzés kerít hatalmába.
- Te annyira... annyira... - hirtelen hajol közelebb, s máris ajkaimon érzem puha ízét, ahogy nyugalmat keresve csókol meg zaklatottan. De csak az érzés az enyém, reagálni egyszerűen képtelen vagyok, pedig immáron harmadszor tör rám a késztetés, hogy megöleljem, magamhoz szorítsam erősen.
A fejemben kuncogás kel visszhangos útra, majd kezeim akaratom ellenére emelkednek meg, s határozott mozdulattal, durván taszítják el tőlem, hogy zavarodottan essen hátra, egyenesen Kou ölébe. Önállósodó kezem pedig már le is sújtana, hogy sebet vájjon szívébe.
“Hagyd abba!” ragadom meg a sötét, süppedős világban a karját. Nem engedem, hogy bántsa, nem fogom megengedni! mintha csak erre várt volna, csavar egyet a kezén, s fájdalmasan nyögve engedem el, s szabadulva ajkamra lehel egy apró, fekete csókot, majd fekete fonalakra bomlik, amely karjaimra s lábaimra fonódik. Mintha csak holmi marionett bábú lennék, amelynek nem lehet önálló mozdulata, csak arra mozdulhat, amerre a madzagjain keresztül rántják. Valahogy ki kell szabadulnom...
- Shirogane... - a nevemben rejlő csalódottság, döbbenet és fájdalom szíven szúr engem is.
- Akira-kun... - annyira sajnálom. Megfogalmazni mégsem tudom... - nem szabad ilyen közel jönnöd... Egyelőre nem tudom irányítani...
- Meg akartál ütni... - lesütöm a szemeim, képtelen vagyok most vele szembenézni. - Azt mondtad... - olvassa rám tovább vádjait. - hogy szeretsz, és én csak aggódtam érted.
- Tudom, és hidd el, nagyon sajnálom. De nem hiszem, hogy célszerű lenne, ha megérintenél... - akkor megint bántani akarna... De hogy beszélhetnék neked erről? Nem szeretnélek megbántani... Nem szeretném, ha még nagyobbat kellene csalódnod. Akira-kun...
- De én meg akarlak érinteni! - felkapom a fejem, s értetlenül pillantok rá. Nem haragszol rám? - Meg akarlak csókolni és veled akarok aludni - sorolja tovább, s akaratos kifakadásával mosolyt rajzol a szívemre.
“Átkozott kölyök!” tér vissza mögém a hang, s azonnal visszaránt magamba, a lélek színterére, hogy elfoglalhassa helyem. - Maradj már csendben! - üvölt Akirára, talán folytatná is, de dühös tekintettel rántom vissza. Ő meg csak kinevet, megint... “A magyarázkodás rád marad, Shiro-chan” Igaza van, mit mondhatnék most? Nagyot sóhajtok. - Sajnálom. Ma itt maradok - hogy taposnom kell még egyet lelkén, engem is megsebez. Meg fogsz majd nekem valaha is bocsátani?
- Nem - feleli ellenmondást nem tűrően. - Hazajössz velem. Egy ágyban fogunk aludni.
Őszintén elképedek. A kis birtokló Cicuska. Ha a helyzet nem lenne ennyire komoly, felkuncognék, és összekócolva szorítanám magamhoz egy forró csókra.
- Akira - szólal meg Kou is. - Ez nem hiszem, hogy jó ötlet...
- Egyet kell értenem - nyomatékosít Master is. - Shirogane jelenleg beszámíthatatlan - na, ez azért fáj! - Ha valami történik, nem fogod tudni megvédeni magad.
- Nem bántanám... - hajtom le a fejem magamba roskadva. - szánt szándékkal soha nem bántanám őt.
- Én elhiszem - lép közelebb Akira-kun, ösztönösen rándulok összébb. - Nem tudom, mi ez, de akkor aktivizálódik, ha a közeledbe megyek. De így... nem tudom, és nem akarom elviselni. Hat hónapig viseltem el, hogy nem voltál mellettem! Egy percre sem hagylak magadra! Vagy hazajöhet velem, vagy itt maradok én is, vele! - akaratos makacsságával egyedül Kou mer ellenkezni.
- Meggondolatlan vagy, Aki. Ő most...
De felesleges, nem állítom, hogy tudom, mi játszódik le most benne, de olyan, akár a vulkán. Kitört, s most nem lehet leállítani, míg ki nem tombolja magát.
- Nem érdekel, nem bírod felfogni? Shirogane az enyém, csak az enyém! Senkinek nem engedem, hogy vele legyen, ha én nem vagyok ott.
Csak visszhangját hallom nevetésének. A fekete árnynak, amely Ryoko alakját vette fel, hogy lefegyverezzen teljesen...
- Fejezd ezt be Akira-kun - szólalok meg, nyugodt, kedves hangon törve meg az őrjöngését követő pillanatnyi csendet. Fájdalmas mosoly az enyém. - Nem maradhatsz velem. Bántanálak.
- Nem! Veled akarok lenni, és te haza fogsz jönni velem, vagy itt fogok aludni én is. Téma lezárva, dönts, hol akarsz lenni. Nálam, vagy itt, Masternél.
Bele sem akarok gondolni, mi történne, ha kettesben maradnánk. Akira most annyira meggondolatlan, nem, semmiképp nem lenne jó.
- Akkor maradjunk itt. De nem jöhetsz egy lépésnél közelebb, és nem érhetsz hozzám - felelem, hozzátéve a paktumhoz az én feltételeim.
- Rendben - az arc, amit vág... Drága Akira-kun, tudod, ha lehetne, most én is megölelnélek...
* * *
A felbolydulást viszonylag hamar követi a megnyugvás. Állapotomra tekintettel az asztalon alakítottak ki számomra fekhelyet, amelyet azonnal be is foglaltam, és azzal a lendülettel a fal felé fordultam, elzárva a beszélgetés remélhetőleg minden eshetőségét.
Hát, elszámoltam magam.
- Alszol? - csendül fel ugyanis a hang bizonytalanul veszve bele az éjszaka sötétjébe.
- Nem. Mi a baj? - felelem, de nem mozdulok. Csak érzem, hogy szüksége lenne a beszélgetésre, mégsem nyitok teljesen, bízva benne, elnapolja, de tudom, hogy azzal csak magát emésztené tovább, és jobb lenne, ha kimondaná, amit gondol, de tudom, hogy úgysem adhatnék neki megfelelő feleletet.
- Miért most történik ez, Shirogane...? Miért akkor, amikor... - a hangja keservesen csuklik el. - Tudom, hogy nem akarattal tetted, amit tettél. De annyira kegyetlen vagy velem. Pedig én csak veled szeretnék lenni. Melletted, hogy megvédhesselek, és ne legyen bajod - közelebb lép, mire felé fordulok figyelmeztetve, de az előírt egy lépés távolságot megtartja, s mintha csak egy üvegfal másik oldalán állna, sóvárogva pillant rám. Mennyire vágytam ezt a tekintetet, s most, mikor az enyém, ekkora baromságot csinálok... Egy apró gondolattal tudom csak magam feloldozni: miatta teszem, miatta pusztítom magam. - Nem érted, hogy alig bírtam ezt a fél évet is? Nem akarlak most újra elveszíteni... - én sem. - de nem értem. Már nem szeretsz? - fúrja tekintetét az enyémbe. A kérdés mellbevág, hiszen semmi jelét nem mutattam ennek, mivel nem így van, mégis honnan veszi ezt a butaságot? - Tettem valamit? Emlékeztetlek valakire? Változzak meg? Mondd el, és én megteszem!
Sajgó tagjaimmal mit sem törődve ülök fel hatalmasat sóhajtva. Ő még mindig ugyanott áll, ugyanolyan szerencsétlen tehetetlenséggel, amely gúzsba köti, és lassan az őrület határára taszítja, a tévképzetek és nem létező rémképek katlanába.
- Semmiképp sem szeretném, ha megváltoznál - jelentem ki szenvtelen arccal. Megint az a “muris” helyzet áll elő, hogy a testem egy része nem hajlandó nekem engedelmeskedni, ami zavar, mert a legkevésbé sem tűnök hitelesnek. - Nézd: erőhöz kell jutnom, ezt lehetőleg a legzárosabb határidőn belül. Az eddigi fegyverem, amelyen keresztül koncentrálni tudtam az erőim, végleg tönkrement, így újra kell teremtenem magamban egy testhez álló fegyvert. Ehhez a legegyszerűbb módszernek azt tűnt, bár kockázatos is, hogy az árnyék egy speciális megjelenési formájából, az úgynevezett faktorokból csepegtetek a szervezetembe. De ne aggódj, nem lesz bajom - nem, még mindig nem az enyém az arcom, pedig a bíztató mosoly most sokat lendítene mindenen. - De ne hibáztasd magad érte, a dolgoknak, amelyek megtörténtek, úgy kellett lenniük, s nekem jelenleg az a legfontosabb, hogy ne veszítselek el, hogy ne kelljen megint végignéznem, ahogy az, akit szeretek, meghal, és én nem voltam képes semmit sem tenni, hogy megakadályozzam. Szükségem van az erőre, hogy ezúttal megakadályozhassam, ha hasonló helyzet adódna. A céljaink voltaképp hasonlóak, csak a célszemély más.
Fürkész. Talán azon gondolkodhat, igazat beszélek-e, vagy azon, hogy valóban én vagyok az, aki ennyi mindent elmond. Pedig ismerhetne, ha nagyon szükséges, mindig terítek ki a lapjaimból párat.
Pont ezért nem lehet benned bízni suttogja alattomos árnyékként, mire oldalra kapom a fejem, de most nem rántott vissza magamba, így igen érdekes pillantást kapok Akira-kuntól. Végképp elbizonytalanodtam, hogy, elhitte-e, és megértette-e a mondanivalóm lényegét.
Koncentrálni azonban már nem tudok rá, mérgezőn ölel ugyanis újkeletű belső démonom magához, s hirtelen alig kapok levegőt.
- Shirogane - tenné meg az utolsó lépést, de kínkeserves félmozdulattal nyomom kettőnk közé a párnát, azzal adva tudtára, most nem lehet, most még fokozottabban tilos, mint egyébként. Nem akarom pont én bántani, mert akkor az egésznek semmi, de semmi értelme az égadta egy világon.
- Pihennem kell... lehelem szinte hang nélkül, majd görcsös gombócba húzódva fordulok ismét a másik oldalamra, elrejtőzve a takaró oldóan meleg puhaságába. Ő továbbra is szorosan tart, mellkasa a hátamnak feszül. Emlékszel, milyen jó volt utána együtt aludni? Összeszorítom az ajkaim. A lehelete csiklandozza a nyakam... Sajnálom, válaszolom neki gondolatban, nekem immáron másra kell, hogy gondom legyen. Ugyan, egyszer te is lehetsz a kiszolgáltatott, akit valaki magához ölel. Nem szoktál rám gondolni? búgja tovább mérgezve a lelkem. Miért pont Ryuko alakját öltötte magára? Miért az övét? Képtelen vagyok határozottan eltolni magamtól, mielőtt hirtelen csapna le rám az álom karmaival, hogy még jobban felkavarjon, s a saját malmára hajthassa a vizet.
* * *
Úgy ébredek, mint akit megnyúztak. Akira-kun már nincs sehol, igaz, a nap is bőven besüt az ablakokon.
- Az alagsorban kialakított speciális térben gyakorolnak. Hogy érzed magad? - Master egy kisebb tálcát tesz le a fekvőhelyemként szolgáló asztal melletti hasonló bútordarabra. Erőtlenül fordulok felé, inkább feküdve, nem hinném, hogy fel tudnék kelni.
- Voltam már jobban -felelem.
- Beszéltem vele - folytatja a férfi nyugodtan.
- Mit mondtál neki? - vonom összébb a szemöldököm, az ismeretlen ingerültség árad szét bennem. Már hallom is körülöttem ólálkodni, szinte érzi, hogy ha ez így folytatódik, hamarosan lehetőséget kap ismét, hogy előtörhessen.
- Hogy mi zajlik most benned. Úgy vélem, sokkal jobban megérthet, ha tudja, min is mész keresztül, és nem emészti magát.
A düh egyre erősebb, és arra késztet, hogy felpattanva megragadjam a torkánál fogva, s a falnak vágjam, végiggyalulva a pultot, leverve a rajta maradt poharat és tányért, feltehetően Akira reggelijének maradványait. Ujjaim a torkára forrnak, s érzem magamban a sötétséget, amely szinte lángol bennem.
- Ne avatkozz a dolgaimba! - pupillája egész összeszűkül, miközben görcsösen próbálna levegőhöz jutni. Ajkam kéjes mosolyra húzódik, s valami különös eddig nem érzett sötét vágy fogalmazódik meg bennem: milyen jó lenne megölni, addig szorítani, míg küzd, míg kapálódzik tehetetlenül. A szemeibe gyűlő bizonytalan félelem vonzza a tekintetem, és egyre inkább felkorbácsol. Szorításom még erősebbé válik, s egyszerre kuncogok fel vele: az érzés mennyei.
A fekete pánt hirtelen bukkan fel a szemem sarkában, s hála reflexeimnek, még pont időben engedem el Master nyakát, hogy lehajolva kitérhessek előlük. Az eddig fojtogatott férfi köhögve esik a padlóra levegőért kapkodva, így vele nem foglalkozva fordulok gyilkos tekintettel a közbeavatkozó másik alakra.
Mindig is az utunkban volt, talán illene megadni neki a tiszteletet, és őt küldeni először a halálba. Széles vicsorszerű vigyor ül ki az arcomra. Elárultad, Kou, emlékszem, sehol sem voltál, egyszerűen eltűntél, és meghúztad magad gyáva féregként, és itt kellett rád akadnom.
- Shirogane... - döbben meg arcomba pillantva Kou. - A szemed...
Hiába mondasz bármit, hiába, nem bocsátok meg.
Végezz vele értem!
A vágy egyre inkább eltelít, s észre sem veszem, hogy kék szemeim már feketében égnek, ahogy apró pókhálószerű fekete fonalak kúsznak végig a bőrömön, különös, túlvilági motívumokat rajzolva, s egyre inkább bekebelezve. Szenvtelenül emelem fel a jobb kezem, amelyben eddig mindig sétapálcám kísért. Hiánya most azonban cseppet sem zavar, hiszen tenyerembe tömör feketeség materializálódik, hogy apró fonalakkal marjon belém, s másik, nagyobbik fele pompázatos fekete kard alakot öltő pengébe alakuljon, mely kecses, de veszélyes, s keresztvasán különös motívumok közül pillant félelmetes tekintettel az ellenfelekre a vöröslő szempár. A bárt megüli a sötétség, s benne a vörös, mint a kiontott vér, folyik szerteszét az arcokon, kezeken, s lustán még a bútorokon is.
Hirtelen indultam meg Kou felé, nem cicóztam, ha nem ugrott volna félre, talán ketté is szabdaltam volna rögtön. A penge hatalmas robajjal csapódik be, s olyan porfelhőt kavar, egy ideig senki nem láthat semmit. De érzem őket, tudom, merre van, és meg is indulok, s ezzel ő is tisztában van, pengém végigcsikordul acélkarmain, ahogy hárít lihegve. Szemeim összébb vonom, ahogy megemelem a másik kezem, a belőle hirtelen kifejlődő penge mélyen mar a másik húsába, az ezt a pengét díszítő szem aranysárga fényben izzik.
Határozott és durva mozdulattal tépem ki belőle a pengét, majd üres tekintettel nyalok végig a véres “fémen”.
- Fogadd szeretettel Ryuko üdvözletét - hangom fagyos, s magasra lendítem a vörös fényben izzó fekete pengém, hogy lesújtsak vele, megfosztva a másikat az élet fénylő energiáitól.
- Elég! - a szintén fehér ruhát viselő alak váratlanul bukkan fel kettőnk között, pupilláim összeszűkülnek, ahogy felismerem, s a lesújtó penge azonnal megáll, de elkésett. Félsokkos állapotban meredek arra a pontra, ahol a penge éles foga nyomán vér áztatja sötétre a fehér ruha anyagát. Pánikszerűen lépnék hátrébb, de “beleütközöm” a másikba, aki Ryuko arcával pillant vissza rám, körbeölelve. Karjaimra teszi kezét, s ennek nyomán ismét magasra lendül, hogy lesújtson. Riadtan pillantok rá, nem teheti meg. Nem teheti, nem teheti, NEM TEHETI!
Felordítok, ahogy megindul a penge másodszor is, nem lehetek pont én, aki ártok neki, nekem óvnom kell őt, vigyázni rá, nem bántani. Én nem bánthatom!
A kín könnye indul meg az arcomon, ahogy kicsusszanok magamból, a pillanatok ezerszeres hosszúságúra nyúlnak itt, a lélek színterén. Karom határozottan lendül, s könyöklöm gyomorszájon az árnyat magam mögött. Hogy szembefordulhassak vele, személyes démonommal. A külvilág csak annyit lát, a penge megtorpan, az íriszem pedig ismét kezd kékes árnyalatot nyerni, de hol világosodik, hol újra visszasötétül, ahogy erősödöm, vagy elgyengülök ismét. Hiszen annak arcképével kell szembenéznem, aki valamikor egy egész világot jelentett nekem, s még csak gyűlölni sem tudom, mert nem önszántából hagyott magamra, a túlvilág ármány mód ragadta el, megszerezve önmagának. Miért az ő alakját vetted fel? Miért?
Szembe akarsz fordulni velem? El akarsz árulni? kérdezi vádlón, tekintete annyira bántón hasonlít arra, amit Akirától is láthattam.
“Sajnálom”; felelem neki szemeim lesütve. Nem akarnám sose, hogy Ryuko azt érezze, elárultam, mert sosem tudnám, épp ezért is kell védenem Akirát.
“Szerettelek, de már nem lehetsz régi önmagadként az oldalamon. Ryuko meghalt” a kimondott szó nekem is fáj, jobban mondva, talán csak nekem fáj, ha nem lenne az az egy, apró szál, talán nem is lennék képes elviselni. Abba az apró szálba kapaszkodva próbálok megállni előtte, megmaradni elhatározásomnál. “Nekem most már Akirára kell vigyáznom, s minden, amit neked adhattam volna egykoron, mikor még szerethettelek, azt most neki kell megadnom. A mi kapcsolatunknak vége, talán sosem létezett, csak egy fellángolás volt, én már megtaláltam a felejtés útját.” Nem hagyhatom a múltnak, hogy tönkretegye a jövőm. Sosem akartam választani közöttük, de most nem dönthetek olyan valaki javára, aki nem is biztos, hogy szeretett, mert sosem beszélhettük meg igazán. Annak, aki megízlelte más testének melegét, már nem elég az emlékek hűvös érintése.
Kezeim magam elé emelve veszek fel támadó pozíciót, mire ő is védekező állásba áll. Nem kímélhetem, pontot kell tennem az ügyre minél hamarabb. Nekiindulok, de számításaimmal ellentétben nem tér ki előlem, csak megrendíthetetlen nyugalommal szemlél, a penge a kezemben az utolsó pillanatban áll meg, s megremeg kezemben.
Képtelen lennél végezni velem kacag fel gúnyosan semmivé foszolva szét.
Hirtelen térek magamhoz, a karjaimban levő pengék fekete füstként peregnek ki ujjaim közül, s reszketve roskadok a lábai elé, amelyekbe most görcsösen kapaszkodom bele.
- Akira-kun, én nem akartam... - ahogy hirtelen leguggol, s a kezét érzem a hajamba túrni, felnézek, s mint a fuldokló, ölelem magamhoz, a vállába fúrva a fejem, onnan folytatva vallomásom. - Képtelen vagyok legyőzni. Az Ő alakjában néz velem farkasszemet, és egyszerűen képtelen vagyok megölni őt magamban. Attól félek, ha megtenném, ha képes lennék rá, akkor egyszer téged is elárulnálak. Mert ha képes lennék rá egyszer, könnyen megeshet, hogy képes leszek rá még egyszer. De ha nem teszem meg, akkor rajtad ütök sebeket, mert ő végezni akar veled, mindenkivel, aki e testhez köt, hogy megszerezhesse - hirtelen pillantok rá, a ruháját vörösre festő vértől maszatossá vált az arcom, grotesztk őrültséget kölcsönözve tekintetemnek. - Kérlek, ne engedd el a kezem - a segélykiáltás sikolt belőlem.
A válasz egyszerű, de Akirás: biztató mosollyal simít végig az arcomon, letörölve a könnyek nyomát valamelyest. Hálásan bújok bele a meleg érintésbe, aztán ráemelem tekintetem. Nem veszthetem szem elől. Egy fél pillanatra sem szabad, különben elfelejtem, ki is vagyok valójában. Hálásan ölelem ismét magamhoz, s megnyugvást keresve csókolom meg gyengéden. Master keze észrevétlen siklik a tarkómra, hogy könnyedén billenthessen át az álmok birodalmába. Csupán egy valami marad meg, Akira meleg keze, amellyel kezem szorítja, s én az övét viszont.
|
|
