Karakter: Lady Eva Ashworth Megjegyzés: (bűvharcosomnak)
Gyönyörű idő van, nyár közepe, az égen felhők úsznak lustán, a nap melegen süt, a fákon madarak trilláznak, miközben behallatszik a birtokon élő munkások gyermekeinek vidám kacagása. Én is úgy futnék, táncolnék, szaladnék a széllel, de nem tehetem. Helyette ülhetek az asztalnál, és hallgathatom a tanárom fecsegését, aki az illemről magyaráz nekem. Csak félig figyelek rá, de úgy, hogy ne vegye észre, gondolataimat nem töltik be teljesen a szavai. Aggódom, hiszen alig két hónap, és megpillantom jövendőbelimet, akivel születésem napján jegyeztek el. Azt mondják, jóképű, bátor, erős férfi, de mivel nem ismerem, hiszen soha, még festményt sem láttam róla, nem tudom magam elé képzelni. Ő sem látott még engem, de úgy tudom, hallomásból tudja, hogyan nézek ki. Hogy szeretem-e? Nem, nem szeretem, hiszen hogyan szerethet az ember valakit, akit sosem látott, akivel sosem beszélt? Sóhajtok egyet, és ezt sajnos Henry, a tanárom is meghallja.
- - Talán untatlak téged, hölgyem? – kérdi, és szigorúan néz rám. – Egy hölgy nem sóhajtozik, nem ásítozik, amikor a tanára az illem igen bonyolult dolgait igyekszik a fejébe tölteni.
- - Elnézést kérek, uram – mondom udvariasan. – Úgy tűnik, kissé elkalandozhattak a gondolataim. Olyan gyönyörű az idő, hallod a madarak dalolását?
- - Hölgyem, engem azért fizetnek, hogy kegyedet felkészítsem arra, milyen is egy jó feleség – mondja a szikár férfi ellentmondást nem tűrően. – Leszel szíves figyelni, hacsak nem akarod, hogy bepanaszoljalak atyádnak, Lady Eva.
Már épp szóra nyitnám a számat, amikor valaki kopogtat, majd az ajtó nyílik, és Marha, a komornám és nevelőnőm lép be az ajtón. Mélyen meghajol, majd a tanáromat figyelemre sem méltatva lép hozzám. Idős, ezüsthajú nő, akire nyolcéves koromban bíztak, és azóta szinte mindig mellettem van. Úgy tudom, nemesi család leánya, de annak idején nevelőnőnek adták a szülei, de hogy miért, nem tudom, ám ő olyan nekem, mintha második anyám, és legjobb barátnőm lenne egy személyben.
- - Édesapja, a kegyelmes Lord Ashworth engedélyt adott úrnőmnek egy kis sétakocsikázásra – mondja Martha, mire azonnal felragyog a tekintetem.
- - Még mit nem! Hiszen még tart a tanóra, és nem végeztem a ladyvel – szólal meg a férfi.
- - Ej, eriggy már, vénember! – förmed rá Martha. – A Lord szava parancs, ne nyúzd a végtelenségig Lady Evát, mert megjárod!
- - Hogy képzeled ezt, te…
- - Elég! – vágok közbe. – Ne veszekedjetek egy ilyen apróság miatt. Martha, segíts nekem átöltözni, veled pedig, uram, holnap találkozunk – mosolygok rájuk mézédesen.
A vihar elül, és végül Martha kiválaszt nekem egy gyönyörű ruhát, miután a tanárom elmegy. Atyám akarata, hogy ilyenkor senki se legyen benn, ha tanít, és fura mód, nem fél, hogy a férfi rám vetné magát. De miért félne, hiszen egy rejtekajtó mögött két leány figyel engem, két szolgálólány, akiknek a dolga, hogy mindig figyeljenek engem. Az ajtó előtt pedig fegyveres őrök állnak, akik egy kiáltásomra benn teremnek, ha úgy akarom.
A ruha, amit komornám választ, halvány szürkéskék selyemből van, elegáns, visszafogott, mégis akár egy hercegnő is viselhetné. A leányok – Clara és Sally – is bejönnek, hogy segítsenek nekem. Felöltöztetnek, megfésülik a hajam, míg gondolom, odalenn befogják a lovakat a hintóba. A lovakról óhatatlanul is Thomas jut eszembe, akit atyám három éve dobott ki, holott nem csinált semmit. Ártatlan dolog volt, és még egy csók sem csattant el köztünk, sőt, a kezem sem fogta meg, hozzám sem szólt, csak én kerestem a társaságát. Ostoba kis bakfis voltam csupán, de még mindig hiányzik nekem az a fiú. Vajon mi lehet vele? Vajon megnősült már, és gyermekei vannak? Valószínűleg, hiszen már huszonegy éves lesz az idén, és ebben a korban már mindenkinek családja van. Én magam is feleség leszek, mielőtt még lehullik az első hó, és talán egy év múlva már gyermeket szülök a férjemnek. De ez olyan távoli jövő még.
Végre kész vagyok, és Martha társaságában elindulok lefelé az istálló irányába. Atyám és anyám bizonyára elfoglaltak, és nem köszönnek el tőlem. Azt hiszem, csak kolonc vagyok a nyakukon. Bátyám, Robert pedig vadászni van a barátaival, ifjú felesége, aki alig idősebb nálam, de már gyermeket hord a szíve alatt, anyámmal van, bizonyára társalognak valamiről, amihez én még túlontúl gyermek vagyok. Bár én is részt vehetnék a beszélgetésükben, de várnom kell, míg én magam is nőül nem megyek leendő uramhoz. Alig pár hónap csupán, míg még leány vagyok.
- - Valami baj van, úrnőm? – kérdi Martha, de csak megrázom a fejem.
- - Nincs, semmi baj nincs – mondom mosolyogva. – Csak elgondolkodtam.
~*~
Az erdőn át kocsikázunk, hogy eljussunk az egyik kedvenc helyemre, egy gyönyörű kis völgybe, ahol ilyenkor tarka mező fogad. Alig várom, hogy odaérjünk, egész úton locsogok, amit Martha elnéző mosollyal nyugtáz. Most olyan vagyok, mint egy gyermek, vagy mint egy madár, aki kiszabadult kalitkájából és most szabadon repdes a kék ég alatt. A négy ló, mely a hintót húzza peckesen kocog, a kocsis néha bíztatja őket, a mellettünk lovagló négy, fegyveres őr pedig a fák és bokrok leveleinek minden rezdülését figyeli. Aztán eszembe jut valami.
- - Mondd, Martha, szeretnem kell majd a férjemet? – bukik ki belőlem a kérdés.
- - Hogy érted ezt, úrnőm? – kérdi meglepetten a komorna.
- - Hát… szerethet az ember valakit, akit még nem is látott, de akivel majd le kell élnie az életét? – kérdem bizonytalanul, és kinézek az ablakon, bámulva az elsuhanó tájat. – Nem kéne előbb megismernem azt, akihez hozzá akarnak adni?
- - Úrnőm, ne beszélj csacskaságokat! – mordul fel Martha. – Ilyesmit csak az ostoba bakfisok mondanak, akik ábrándoznak. Vagy a parasztleányok, akiknek mindegy, kihez mennek hozzá, mert alacsony származásuk nem engedi meg nekik a megfelelő férj kiválasztását. Te, úrnőm nemesi vérből származol, és a nemeseknél ez így szokás!
- - Te miért nem mentél férjhez soha? – kérdem ártatlanul. – Nem volt valaki, akivel atyád eljegyzett volna?
Martha éppen válaszolni akar, amikor hangos veszekedés támad, majd egy nyílvessző fúródik a hintó oldalába, pont mellettem. Felsikkantok, és érzem, hogy a hintó megugrik, majd a lovak száguldani kezdenek. Martha átölel, szorosan tart, én pedig remegve bújok hozzá. Férfihangok, kardcsörgés, ordítozás, majd néma csend. Végül egy nagy huppanás a tetőn, és a kocsis kiáltását hallom. A lovak megbokrosodnak, majd nyílik az ajtó, én pedig kiesek rajta. Még hallom Martha sikolyát, aztán csak arra eszmélek, hogy egyedül vagyok. De egyedül vagyok?
Lassan nézek fel, mindenem fáj, pedig puhára estem. Sehol semmi, csak az erdő, ráadásul nem is megszokott úton vagyok. Lassan feltápászkodom, és körülnézek. Ledermedek, ahogy megpillantom a vért az úton. A katonák vére? De ki támadott ránk? Talán haramiák, vérszomjas útonállók, akik kifosztják a békés utazókat? Lépéseket hallok, többet is, majd csak azt veszem észre, hogy körbe vagyok véve. Mosdatlan arcú, rossz szagú, szakadt ruhás haramiák, karddal, íjjal, késsel a kezükben. Vigyorognak rám, mint a fenevadak, én pedig kétségbeesve nézek körbe, de nincs kiút. Körbezártak, és biztos meg fognak ölni. Úgy félek, annyira félek.
- - Nézzétek, milyen szép kismadarat fogtunk – mondja az egyik haramia. – Mit csináljunk vele?
- - Nézzük meg, hogy a ruhája alatt is olyan szép-e, mint benne – röhög egy másik, a többiek pedig vele nevetnek.
- - Hagyjatok… könyörgöm… - suttogom halkan, halálra váltan, a szemeim könnyesek. Rettentően félek. – Segítsen… valaki…
- - Itt ugyan hiába kérsz segítséget, kicsikém – mondja az előbbi, talán a vezérük. – Megbaszunk, aztán eladunk. A bordélyok jól fizetnek az ilyen gyönyörűségekért.
Az egyikük megragad, és magához ránt, majd egy másik is elkapja a karomat. Szabadulni próbálok, sikítok, ahogy a torkomon kifér, próbálom őket megrúgni, tekergek jobbra-balra, de semmi sem használ. Aztán a vezérük pofon üt, mire hangosan sírni kezdek. Fáj az arcom, de nem érdekli, megragad, és megpróbálja letépni a ruhámat. Ám a következő pillanatban valami fényes repül felénk, és tűz csap fel a haramia lábainál, mire elenged és szitkozódik. Megfordulnak, és mintha félnének. Én is arrafelé fordulok, és egy alakot pillantok meg az egyik fánál állva. Vállig érő, hollófekete haj, markáns arc, varázslatos smaragdzöld szemek, magas, izmos termet. Kék-aranymintás palást van rajta, mint egy máguson. Talán az lenne? De a kezében kard van. Mit akar itt? Ő is engem akar? Vagy meg akar menteni? Csak bámulom őt, és tekintete szinte megigéz.
- - Engedjétek el a lányt! – mondja nyugodt hangon, ám mégis üvöltésnek hatol a hangja. – Vagy megbánjátok!
Karakter: Eric "Rick" Sterchen Megjegyzés: Gwennek
(A kezdéseim egy kicsit hosszúak szoktak lenni)
A helikopter egyre lejjebb ereszkedett. Három jármű tartott a célpont felé. Kettőben tíz-tíz roham egység volt, és mindig volt egy külön helikopter a speciális katonáknak. A speciális katonák járművében hárman voltunk, mint ahogy a Dusk ennyi fős csapatot szokott indítani.
Ahogy a szállítóeszközök landoltak, mind kiszálltunk belőlük. Rajtam kívül még két speciális katona volt ott. Damian McGrayn, aki magánál hordozta hosszú botját, aminek egy gyöngy volt a végében, és Léo Obélisque, a több mint kétszáz centi magas izomkolosszus, akit mindenki csak Obi-nak hívott.
Visszaemlékeztem a kábé két órája tartott felvilágosításra:
~~~
- A démonok az utóbbi pár évben magas aktivitást mutatnak bizonyos helyeken. Egy osztagra lenne szükség, hogy felkutassák, mit keresnek, és hogy adott esetben megállítsák őket. Ilyen esetekben küldeni szoktunk minimum egy ördögűzőt is, de azok most vagy küldetésen vagy eltávon vannak.
- És ha egy mágus biztosítaná a védelmünket? – Kérdeztem, felállva a többiek közül.
- Nekem aztán oly mindegy, csak a Vatikán meg ne tudja, hogy egy mágiával foglalkozó végzi az ilyesmit.
Azzal már pötyögtem is be Dam-nek az üzenetet.
~~~
- Vizslassatok körbe rendesen! – Kiabálta a roham egységek vezetője. – A démonok nagyon cselesek. Aki hányingert, szédülést vagy meleget tapasztal, azonnal szóljon.
Egy belvárosban jártunk. Általában a hely nyüzsög az emberektől, de most lezárták a körzetet, nehogy a csatában civilek is megsérüljenek.
A roham egységek körbe álltak, és kémleltek minden irányba. Mikor semmi nem támadott öt percen belül, elkezdtük felkutatni a környéket. Már fél órája ott lehettünk, de semmilyen természetfölötti jelenség nem mutatkozott.
- Azt tudjuk, hány démont láttak? – Kérdeztem a tisztet.
- Nem. Azt nem mondták.
- Leírták, hogy hogy néznek ki? – Érdeklődött Dam.
- Arról sem tudunk sokat.
- Biztosak vagyunk mi abban, hogy ezek démonok? – Mutatott rá Obi.
Amint kimondta, fegyverropogás, és kiabálás hangzott fel a közelben.
- Remélem, mindenkinél van védelmi amulett! – Kiáltott fel Damian.
Amúgy nem vicc, a Dusk roham egységeinek kötelező mindig maguknál tartaniuk minimum egy feszületet, de van olyan is, aki ruhája minden zsebébe másmilyen vallási szimbólumot dugott. Obinak és nekem jócskán emberfeletti gyorsaságunk volt, úgyhogy mi el is illantunk a fegyverropogás irányába. Én értem oda elsőként. Valami tényleg öldökölte a katonáinkat. Az a tipikus ördögi feje volt. Szarvak, éles fogak, vérben forgó szem, meg minden.
- Ja – mondtam. – Biztos, hogy démonok.
A lény a többi rohamegységgel szemezgetett. Legnagyobb meglepetésemre megszólalt:
- Hol van a szökevény? Ott kell keresnünk, ahol a lány van. Itt van a környéken a lány, hol van a szökevény?
Biztos, ami biztos feltettem a bal karomra a pajzs-karvértet, és előhúztam a rövid kardomat, majd közelebb léptem. Már éppen mondani akartam valamit, mikor Obi megérkezett. Teljes sebességgel nekirohant az ajtónak, amin a démon állt, és jó messzire hajította. Na, igen, Obival hasonló képességeink voltak, csak én gyorsabb, ő erősebb (egymás megölésére gyártottak minket). Na, igen, Obi nem volt valami fényes elme, előbb támad, mint gondolkodik.
A nagyfiú azonnal nekirontott, és próbált behúzni neki egyet, ami még boksztudása ellenére sem sikerült neki. A lény azonnal ellentámadásba lendült, átugrott a feje fölött, és azonnal nekitámadott. Ő azonban eléggé szemfüles volt ahhoz, hogy megforduljon, és leosszon neki egy pofont. Ezt a démon könnyen bírta
- Wunderschön! – Sóhajtottam, miközben eltettem a kardomat. – És a napot ismét megmenti az inkompetencia.
Miközben haverom a lénnyel hadakozott, leguggoltam a meggyilkolt rohamegységek testei mellé. Megnéztem, hogy merről érkeztek a sebek, és merre dőltek el. Így követtem, merről érkezhetett a démon. Ahogy bementem egy sikátorba egy reszkető lányt találtam. Fekete haja volt, és mocskos fehér ruhát viselt.
- Jól vagy? – Kérdeztem. – Bántott téged?
- Nem – mondta végül. – De megsebesültem a hátamon.
- Megnézhetem?
A lány egy kicsit elpirult, de bólintott. A ruha alatt kitapintottam, valóban a lapockái közelében volt egy-egy heg.
- Mi a neved?
- A nevem… Rin.
Na, igen. Kicsit bizonytalan vagyok… vagy mégsem? Felsegítettem a lányt, és kivittem a sikátorból. Ott már nem csak Obi harcolt, de Dam is befutott. A földre egy hexagramot rajzolt, miközben varázsigét mormolt. Mikor kész volt, valami sószerűséget szórt szét maga körül, amitől megriadt a démon. Ez elterelte a figyelmét, így a következő ütéssorozatot már bekapta Obitól.
Odavittem hozzá közel a lányt, hátha ott nagyobb biztonságban lesz.
- Nem pentagramot szoktál rajzolni? – Kérdeztem.
- Az tényleg erősebb szokott lenni, de démonok ellen kevésbé használ, sőt inkább vonzza őket. Alguarjo iknozdikhaban meleklebér… - kántált tovább.
Valami folyadékot locsolt szét a hexagramon kívülre, amit aztán meggyújtott. A füst végleg elijesztette a démont.
Obi odasétált hozzánk.
- Ki a csaj?
- A nevem Omoi Rin – mondta reszkető hangon.
- Annyit tudok róla, hogy valami követi őt, amire a démonok vadásznak – mondtam.
- És ha innen elvisszük, követni fogja őt az a dolog – fűzte hozzá Dam.
- Meg a démonok is – bólintott Obi. – De mi az, amit a démonok akaranak, és mi köze lehet a lányhoz.
- Na, igen. Már éppen meg akarta kérdezni, de valami agyament hústorony nekirohant, és azonnal verni kezdte, tudod, hogy van ez.
- Idióta – fintorgott Obi. – Azt hiszi, csak mert nagydarab, övé a világ.
Aha… említettem már, hogy Obi nem egy zseni?
- Mindenesetre van két seb a hátán. Dam, meg tudod gyógyítani?
Szegény lányt tíz percen belül másodjára vetkőztettük. Dam övéről egy zöld folyadékkal teli üvegcsét vett elő, és rácsorgatta a hátára, miközben kántált. Nem történt semmi. Aztán egy fehér kenőccsel dörzsölte be, hatástalanul.
- Lejárt a szavatossága? – Kérdezte Obi.
- Ez tartós. A gyógyítási módszereim nagyon hasonlóak a féistenel öngyógyításával: vagyis külső sérüléseket tudnak gyógyítani, de nem tudnak visszanöveszteni. Bármilyen régi a seb, valaminek, csak a legkisebb dolognak történnie kellett volna, még ha nem is gyógyul be teljesen. Szóval Rin, nem lehet, hogy levágtak onnan két testrészt?
Szerkesztve Akahige által @ 2014. 04. 27. 21:48:38
Sokáig bámulom a tömeget, és próbálom realizálni magamban az előzőleg lefolyt eseményt. De olybá tűnik, perpillanat ez nem akar sikerülni. Lassan veszek levegőt, majd kissé megnyugodva kifújom.
Ahogy eszembe jut, azonnal zsebembe mélyesztem kezem és előveszem a kis névjegykártyát. Forgatom kezemben, de semmi különlegeset nem találok rajta. Átlagos kis téglalap alakú. A színe nagyon halvány bézs, a számok aprók, aranyszínűek. Se név, se egyéb információ. Csak a telefonszám. Lényegre törő, az biztos. Visszacsúsztatom zsebembe a lapocskát, s tekintetemmel azonnal szüleimet keresem. Remélhetőleg lassan elindulunk hazafelé… Eléggé össze vagyok zavarodva.
A hétvégém idézőjeles gyötrődéssel telt. Végig azon a kellemetlen alakon és az ajánlatán járt az eszem. Nem vagyok hülye, így van sejtésem, hogy mit akarhatott… akarhat. De ez annyira abszurd. Mégis miért? Milyen üzlet akar ez lenni? Csak azért, hogy kiélje a vágyait, képes lenne a vállalatok egyesítésére? Ez túlságosan is hihetetlen. De mégis…
Nem, akkor sem.
.oOo.
Már eltelt a hét nagy része. Minden egyes nap, lefekvés előtt azt a bizonyos papír fecnit vizslatom. Sokat rágódtam rajta, de most már biztos vagyok a döntésemben. Ha választanom kell, hogy mi legyen… a.) éljem az egyetemisták tökéletes életét, míg a szüleim csődbe mennek, vagy b.) áldozzam fel magam a családom boldogságáért.
Egyértelműen az utóbbi. Nem szívlelem… de nincs más lehetőség.
Nagyon nyelve pötyögöm be a számot a telefonomba, majd fülemhez kapva a készüléket, várok. Kicsöng. Remek.
Csak tudjak megszólalni.
Második csörgésre felveszi, én pedig miután megfelelő mód köszönök és bemutatkozok, azonnal belekezdek mondandómba. Próbálok nyugodt maradni, de még én is hallom, hogy zaklatott a hangom. Hadarok. Nem is kicsit. Ez nem jó.
- Jól van kölyök, nyugi - Kinevet. Ez roppantul bosszantó. - Eléd megyek a suliba – Mi a…? Nem! Az kéne még! Kissé nyersen adom tudtára, hogy minderre egyáltalán nincs szükség. Bizony nincs. Nem vagyok kisgyerek, akit fuvarozni kell, és a kezét fogni. Ezt már nyugodtabb hangnemben vele is megosztom, de sehogy sem sikerül a javamra fordítani a helyzetet. Értem fog jönni, és ott a pont.
Egy null oda.
Nem szeretek veszíteni…
.oOo.
Az órák furcsa mód gyorsan teltek, és a jelenlegi, amin épp részt veszek, már a felénél tart. Ami furcsa, tekintve, hogy általában ez a legutálatosabb óra az egész egyetemen. Most mégis… tudatába vagyok annak, hogy mi fog ez után következni és csak úgy repül az idő. Megőrjít. Ha létezik Isten, most biztosan jót nevet rajtam.
Ahogy megszólalnak a dallamos csengők, összepakolom a jegyzeteimet és haladok a tömeggel, a kijárat felé. Feszülten kémlelem a környezetet, az embereket.
Ha akarnám, se tudnám nem észrevenni… egy cseppet sem feltűnő a rikító vörös ingjében és a fehér hajzatával. A kocsijáról már szó se essék…
Idegesen baktatok egyre közelebb hozzá. Minden egyes lépésnél úgy érzem, hogy szorul a hurok körülöttem. Nem igazán tudom jól körülírni ezt az érzést. De annyi biztos, hogy a hideg ráz ki ettől az alaktól.
Ahogy elé érek, késztetést érzek magamban, hogy azonnal forduljak balra és szaladjak el. Először lefejelném, aztán futás.
Egész hamar elvetem a valótlan tervem és az előttem állóra összpontosítok. Még véletlenül se hallok meg apró kis szófoszlányokat… még véletlenül se rólam beszélnek. Hisz ki vagyok én? A Szűz Mária? Dehogy… csak a srác akinek a szobatársa meghalt és most egy feltünő furcsa fickóval „társalog”.
Ugyan… észre se vesznek.
Pillanatnyi figyelmetlenségem meg is hozza a következményét, a perverz pasas valami számomra kellemetlenre készül. Meglepődve hátrálnék, de megállít a procedúra véghezvitelében.
- Nem harapok – Kacagja. Hirtelen felindulásból igényesen beverném a képét, de újfent megnyugtatom magam. Nincs szükség ilyesmire. Szúszá. Csak nyugodtan.
Akarva akaratlan újfent szemügyre veszem az előttem állót. Ez a szerelés… borzalom. Milyen elcseszett inget visel ez? Magasságos…
- Jól nézek ki nem? - Érdeklődik hatalmas mosolyt küldve felém. Persze, hogyne. Akár egy herceg… Retardia hercege. Gratulálok.
- Nem … - Felelem nyersen, őszintén. Erre szomorú kiskutyaszemeket mereszt rám. Még az ajkait is lebiggyeszti. Ez nem fog hatni. Egyszerűen immunis vagyok az „aranyos” dolgokra. A kutyákat se szeretem. Ezt most tudassam vele?
Nem. Azt hiszem, jobb, ha nem. Még félreértené. Ebben teljesen biztos vagyok.
- Na, és miért hívtál, ha szabad kérdeznem? - Válaszra nyitnám ajkaim, de hirtelen fordul velem a világ, a hátamba nyilalló fájdalom egy pillanatra tesz róla, hogy gondolkodni se tudjak. Nem titkolva meglepődésem bámulok elsötétült szemeibe. Nagyot nyelek, s magamra erőltetve egy nyugodt hangnemet, válaszolok.
- Gondolkoztam az ajánlatodon
- És mire jutottál? - Kérdi kíváncsian… azaz majdnem. A hangsúlyból már tudom, hogy nem leptem meg. Önelégült idióta.
- Segíteni szeretnék a szüleimnek, és ha csak te tudsz nekik, akkor legyen. Bármit megteszek - Szűröm fogaim közt a számomra gyűlölt szavakat. Itt a pecsét uraim.
- Örülök ennek a válasznak - Közelebb hajol hozzám, s úgy suttogja a szavakat fülembe. Legszívesebben ajkamba harapnék, de nem teszem. Nem szabad. Így legalább nem érthetik félre. Csak adja az Isten, hogy azt se lássák, amit velem csinál…
- Gyere hazaviszlek - Nem ellenkezem. Nem lenne értelme. Megadó sóhajjal szállok be kocsijába, s végig a tájat kémlelem, amíg meg nem érkezünk a kollégiumhoz. Szinte a lelkemre köti, hogy beszéljek a szüleimmel.
Megbeszélés lehetőleg minél hamarabb, egy a napszakhoz megfelelő étkezéssel összekötve. Nem szaporítom tovább a szót. Ott hagyom. Nekem még tanulnom is kell…
.oOo.
Hamar eltelt ez az egy-két nap, s egészen felüdülve érkezem haza. Valószínűleg nem nagyon látszhat rajtam, mert anya körülöttem sürgölődve-forgolódva aggodalmaskodik, hogy mi bajom. Lehet, hogy vérszegény vagyok? Tekintve, hogy mindig is az voltam… akár ez is megeshet.
Az oly ismerős kis folyosó mosolyt csal arcomra. A színes tapéta, a kopott családi fotók a falon. Mostanság alig tudok már hazajönni… de ez a pár alkalom mindennél többet ér.
A szokásos köröket lefutva beköszönök a konyhában munkálkodó nővéreimnek és jelenlegi fiú barátaiknak. Apa természetesen még nem érkezett meg.
Lepődjek meg?
…
Áh, dehogy.
Miközben anya kérdezősködik, kipakolom a koszos ruháim, majd a többi cuccom felviszem az emeletre, a szobámba.
Az ajtót nyitva hagyom magam után, hadd szellőzzön egy kicsit a szoba. Itt se jártam már hetek, sőt hónapok óta…
Fáradtan zuhanok az ágyamba. Auww… puha. És poros. De az enyém.
Megnyugtat.
Pár percig lustálkodok csupán, mert a teendők szinte kiabálnak utánam. Pakolni kell és tanulni…
.oOo.
Hatalmasat nyújtózva dőlök hátra székemben, és büszkén kezdem tekergetni a szöveg oldalánál elhelyezkedő kis görgetőt.
4,5 oldal kész.
Egész szépen haladok. Persze messze van még a vége. De legalább már ennyi is van.
Mentem az anyagot, s mikor már kapcsolnám ki a laptopot, anyám rikkantása szakít meg a műveletben.
Azonnal rohanok ki a szobámból, le a földszintre, de még le se érek teljesen, mikor megpillantom Őt. Őt és azt az idióta ábrázatát.
Mégis mit… mit keres itt?
Lassabban, nyugodtabban teszem meg az utolsó lépéseket, s tartva a szemkontaktust vetem oda kérdésemet.
- Maga, miért van itt? - Anyura nézek, hátha valami elfogadható választ tud adni.
- Mert elviszlek magamhoz egy kis időre - Ismét őt figyelem, és az arrogáns pofáját. Mégis hogy képzeli ezt? Normális? Ezt nem hiszem el…
Anyám sűrűn bocsánatot kérve vezet ki a konyhába, ahol rögtön belekezd a monológjába.
Szemei csillognak, ahogy a kint várakozó alakról beszél. A kedvességéről, nemes tetteiről és nem utolsó sorban arról, hogy felkínálta, hogy bevezet a nagyvilági munkás élet rejtelmeibe. Azaz elvisz magával, és az egyetem mellett megtapasztalhatom mindazt, ami a tanulmányaim elvégzése után várna. Hihető.
Ez szánalmas.
De nem ellenkezem.
Megint csak ennyit mondhatok: ha ez az ára…
Nem kis időbe telik, míg sikerül elhitetnem, hogy semmi baj, nem haragszom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Persze az összepakolás sem két perc alatt van kész…
Kelletlenül indulok el a bejárat felé. Anya csak úgy toporog mögöttem, idegesen tördeli az ujjait. Izgul. Nem értem miért.
Amint meglátom kedves jótevőm arcát, azonnal elönt az ideg. Nem vagyok egy nagyon izgatott típus, alig ismerem ezt az embert, de már csak a puszta látványa feldühít.
Kedvesen társalog anyámmal, míg én érdektelenül ácsorgok az ajtóban. Ez az, még várass meg. Mintha nem lenne már így is elég kényelmetlen ez a helyzet.
Anya még megölelget kétszer-háromszor, majd kitessékel minket. Áldását adja rám, aztán nehezen, de visszabújik a meleg házba.
A csomagom a hátsó ülésre dobom, majd beszállok a kocsiba, az anyósülésre. Ülhettem volna hátra is… ó Allen, te idióta barom! Jól becsapom az ajtót, levezetvén a bennem lappangó feszültséget. Amint beül a volán mögé, felé fordulok, s egyszerűen… csak úgy kikelek magamból.
Ejnye.
- Ezt mégis, hogy képzelted?
- Kölcsön kértelek, hogy segíts a munkámban. Nem nagy dolog. - Feleli teljesen nyugodtan. Igen, igen, ezt én is tudom… Mondhatna valami újat is.
- Nem kell nekem semmi munkában segíteni - Felelem fejem rázva. Ez mind kamu. Kamu undorítóan édes cukormázzal leöntve.
Megint csak kinevet. Őszintén, nem értem most mire fel. Bolond lenne?
- Testi munkákra gondoltam amúgy - …
Hagyjuk.
Mikor már sokadik perce hogy nem nézek rá, végre elindulunk.
Idegesen bámulom a kinti környezetet, az el-elsuhanó tájat. Városi fények, sétáló párocskák, moziból kiözönlő tömeg. Nem túl érdekes, de jobb látvány, mint a mellettem ülő perverz alak, aki már a sokadik rászólás után is a combom simogatja.
Retardált idióta.
Sokáig tart, mire megérkezünk. De mit csodálkozom? Messze lakunk.
A kavicsos úton már jobban rázkódik a kocsi, megismerem a helyet. Jaj, de nem kívánkozom oda bemenni. Nagyon nem.
Szótlanul szállok ki a kocsi csodából, s miután kirángattam hatalmas táskámat, megállok egy pillanatra.
- Ez lesz az új otthonod - Mondja elégedetten, hatalmas vigyorral. Keze derekamra vándorol, amire én egy utálkozó pillantást vetek. Nem vette észre. Kár érte.
- Fantasztikus - Jegyzem meg „kitörő örömmel”. Egek, mi lesz itt velem.
Sóhajtva hagyom, hogy mutassa nekem az utat, s bár nem szólok, de felettébb idegesítő a derekamon pihenő lapát tenyere. Mire a bejárathoz érünk, fenekemre csusszan, ami enyhe idegrángást vált ki belőlem.
Idegesen lépek el tőle, s magam elé kapom a táskámat. Az érzelmeim nagyon kiülhettek az arcomra, mert drága vendéglátóm csak úgy vigyorog rajtam. Remek. Mondhatom, remek.
Visszafordulok az ajtó felé, s ahogy kinyitja, besétálok rajta. Nem lep meg a csicsás hatalmas előtér, hisz egyszer már láttam. Akkor is ugyanilyen undorítóan túlzsúfolt volt. Túl erős a fal színe, sok a bútor. Egész sok az ember.
Azért emberekre nem számítottam… bár tehettem volna. Fáradt vagyok én már ehhez.
Táskámat a földre teszem, borzasztóan húzza már a vállam. Tekintetemmel keresem a kellemetlenkedő alakot, s mikor megtalálom, szóra nyitnám ajkaim, de nem teszem.
-Mi az, annyira jól nézek ki, hogy eláll a szavad? – Lépked közelebb hozzám, a szokásos vigyorával. Igen, ez már szokásos. Túl sokszor villogtatta már felém.
-Nem akarok ego romboló lenni, de pont hogy nem. Csupán csak szerettem volna megjegyezni, hogy még a nevét sem tudom. Gondoltam megkérdezem, elkerülve a későbbi kínos szituációkat.
Türelmesen várom válaszát, amit egy erőltetett köhintés után ki is nyögi magából.
-Szólíts csak Stefánnak. De ha jobban tetszik, nevezhetsz akár egyetlenemnek, vagy életem értelmének. Amelyik jobban tetszik.
Kínosan hosszú percekig nézek szemeibe, hogy ezt most teljesen komolyan gondolta-e, vagy sem.
…
Nagyon úgy tűnik, hogy nem viccelt.
-Azt hiszem maradok a Stefánnál.
-Ahogy neked tetszik. – Vállát rángatja, mint egy kisgyerek. Nem nézem ki belőle, hogy akkora befolyása lenne, mint ami. – Kövess, megmutatom neked a szobát, ahol elkövetkezendő napjaidat tölteni fogod.
-Csodás. – Felelem monoton hangon. Táskámért nyúlnék, de hamarabb felveszi. Rá szólnék, hogy ugyan, erre semmi szükség. Nem vagyok kislány. De már rég a lépcsőket szeli. Jobb, ha követem.
Próbálom agyamba vésni az útvonalat, a kisebb, nagyobb színes, vagy épp színekben nem gazdag képeket, dísztárgyakat, bármit, ami csak emlékeztethet az útvonalra.
Stefán egész hirtelen áll meg egy két szárnyas, hatalmas ajtónál. Végre valami, ami nem csupa csicsa. Egy jó pont. Viszont a két szárny már túlzás. Vissza a pont.
Akár egy művész, aki a művéről készül kisbeszédet tartani, mellkasára helyezi egyék kezét.
-Kérlek alássan azért, mert te a legjobbat érdemled… na meg persze nem mindig fogod egyedül használni. – A végét már közvetlen közel, az ajkaimba suttogta. Lélegzet visszafojtva bámulok arcába, s próbálok nem felnyögni. Gyors…
Túl közel, túl közel! Egyszerűen nem bírom, ha a személyes szférámba másznak! Hátrálnék pár lépést, de derekamnál fogva a falhoz penderít.
A levegőt szabálytalanul veszem, a szívem verésének a ritmusa is megváltozott. Arcom már lassan fájni kezd a túlzott érzelem kimutatástól.
-Engedjen… - próbálom kezeimmel eltolni magamtól, de ettől csak még jobban szorít a falhoz. Lassan levegőt is alig kapok.
-Miért tenném? Hisz ha úgy vesszük, már az enyém vagy. – Duruzsolja fülembe. – Akár itt helyben a magamévá tehetnélek. Kegyetlenül, állatiasan. – Morogja egyáltalán nem emberi hangon.
Hatalmas szemeket meresztek rá, mire ő csak elvigyorodik.
Teljes erőmből próbálom eltaszítani, de akár egy szikla.
Arcának bőre már az enyémet súrolja… ne ne.
Mikor megérzem ajkait az enyéimen, újult erővel kezdem verni mellkasát. Ez nem fog menni! Ez ez… ez nekem nem megy!
Próbálok tiltakozni, rákiabálni, hogy hagyjuk ezt a fenébe, de ezzel jóformán semmit sem érek el. Csupán csak azt, hogy még jobban rám erőszakolja magát. Nyelvével már az én számban matat, én pedig… nyöszörögve vergődök acélerős karjai között.
Ha nincs más megoldás, muszáj leszek…
Felszisszenve hátrál pár lépést. Kezét ajkához emeli, amin kis patakban csordogál vörös vére.
Nagyot nyelve egyenesedem ki, kezeimmel a falat támasztom.
Talán nem volt a leghelyesebb döntés megharapni a nyelvét?
-Szeretsz játszadozni, ugye? – Elképedve figyelem, ahogy ajkairól, lenyalja saját vérét. Oké, ez nem meglepő. Szinte mindenki lenyalja a vérét, ha egy kicsit megsebzi magát… de másoknak nem ül ki ilyen elvetemült kifejezés az arcukra! Mások nem néznek rám úgy, mintha egy hogy is mondjam… préda lennék.
~Mi baja van magának? – tenném fel neki az ésszerű kérdést, de egyszerűen nem megy. Egy hang se jön ki a számon. Tartva a szemkontaktust, lassan és óvatosan közelítem meg a kiszemelt bejáratot. Ahogy elérem az ajtót, mintha az életem múlna rajta, berohanok a szobába, s jóformán… bezárom magam. A kilincset olyan erővel szorítom, hogy az ujjaim belefehérednek. De nem érdekel. Nem engedem el. Inkább a halál.
Olyan borzasztó érzés uralkodott el az egész testemen, mint még soha. Minden porcikám remeg. Még hogy remeg? Az nem is kifejezés! Az a tekintet… egek, az borzalmas volt.
Erőtlenül csúszok le a földre, kezeim elgyengülve, de még mindig a kilincset szorongatják. Még egy jó ideig biztos nem fogom elengedni.
Inkább a halál.
Istenem, én félek…
.oOo.
Miután vagy húsz percet rostokoltam az ajtónál, csak kimerészkedem a táskámért.
Őszintén, régen éreztem már magam ennyire… gyerekesnek.
Fáradtan halászom ki az egyik mackónadrágom és az egyik XXL-es pólóm. Azért boxer is kéne.
Ahogy összepakolok, egy pillanatra szándékosan elbambulok. Jól esik csak úgy… nézni. Nézni ki a fejemből.
Tetszik ez a szoba. Az enyémmel ellentétben a falak meleg színűek. Bordó, piros és narancs. Egész magasnak tetszik a szoba a függőleges csíkozástól. Pedig nem az… a bútorok is annyira egyszerűek. Azokhoz képest, amiket eddig láttam, ezek annyira, de annyira… puritánok. Egyszerű, letisztult formák, mind fekete. Csak úgy lerí róluk, hogy mélyre kellett a zsebbe nyúlni, hogy ezek most itt lehessenek.
Fáradt sóhajjal tornászom fel magam és indulok el a még ki nem nyitott titkos ajtó felé. Lemerem fogadni, hogy egy fürdőszobát rejt maga mögött. Tekintve, hogy az ágy közelében van, szekrény pedig van külön… csak is fürdőszoba lehet.
Hmm, mi ez, csak nem egy fürdőszoba?
Ó, de igen.
Végre valami jó is történik velem…
.oOo.
Esküszöm, ez az épület tele van furcsábbnál furcsább dolgokkal.
Mikor reggel felkeltem, minden függöny be volt húzva… de tisztán emlékszem, hogy este még nem voltak. Vagy a táskám! Egyáltalán nem ott hevert, ahol hagytam.
Ami mégis a legjobban meglepett, hogy mikor elmentem a fürdőbe a reggeli rutint elvégezni, mire visszaértem, az ágyam rendezve lett, a függönyök is kihúzva, az egyik ablak tárva-nyitva.
Nem tetszik nekem ez a hely.
Már órák óta gubbasztok az ágyon, a könyveim, a füzeteim és a laptopom körében. Fontos, hogy haladjak, ha csak fél oldallal is, de muszáj. Ha most nem dolgozom ezen, akkor nem leszek kész időben. Az bizony nem hiányzik nekem…
Megint kopog valaki az ajtómon, újfent valamilyen étkezésre hívatnak. Illedelmesen közlöm, hogy nem kívánkozom ételt fogyasztani, legfőképp kimozdulni nem. Elfoglalt vagyok, és az is leszek.
Amúgy sem kell még az itteni étel, mivel jó anyám többszöri ellenkezésemre se hallgatva, bepakolt nekem dugi nasit. Áldom azt az édes asszonyt…
Azt hiszem képtelen lennék kimozdulni ebből a szobából.
Néha el-elbóbiskolok , de Istenem, hát én is emberből vagyok! Persze egy-egy ilyen eset után sétálok egyet a szobába, újra végignézem a berendezést, vagy egyszerűen csak újra arcot mosok.
Ami másoknak meglepő lehet, hogy ez egyáltalán nem zavar. Idejét se tudom már, hogy mikor töltöttem a hétvégemet tanulás helyett mással. Nyaggattak is miatta nem keveset, hogy nem vagyok normális… De azért megnézném, hogy ezek az emberek hova jutottak mára. Én elmondhatom, hogy az ország egyik legjobb egyetemére járok, és egész jó eredményeim vannak. Voltak…
De! Még semmi sincs veszve! Még lesz pár ZH, meg beadandó. Valahogy csak összehozom a kellő kreditmennyiséget.
Sikerülnie kell…
Idegesen túrok hajamba, mikor valaki kopog az ajtón.
-Elnézést a zavarásért, a ház ura hívatja önt a vacsorához. Nem fogad el nemleges választ. – Félrefordulva az ágyon kitekintek az ablakon, és kissé csodálkozva konstatálom, hogy bizony egészen beesteledett már. Észre se vettem… a feladataimmal pedig alig haladtam.
-Mondja meg a ház urának, hogy nem kívánok vele akár egy légtérbe maradni, nem még vacsorát fogyasztani… Nyugodtan adja át szó szerint. – Pár pillanatig figyelem az ajtót, fülelek, hogy lesz-e valami.
Semmi.
Jobb is.
Államat dörzsölgetve, szemüvegemet feljebb nyomva orromon tanulmányozom tovább az előttem lévő már-már érthetetlen szöveget. Egek ura, mi ez…
Egy másik könyvet ölembe húzva lapozgatok, keresek valami segítséget, vagy valamit, amivel előrébb lendülhetne a munkám, mikor hatalmas csapódásra leszek figyelmes.
Szívem majd kiugrik helyéről a hatalmas csattanásra.
Kikerekedett szemekkel tekintek a bejárat irányába, s egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni.
Nahát, egy Stefán.
-Ha egyszer azt mondom, nem fogadok el elutasítást, el is várom, hogy ne utasítsanak vissza! – Hangja durva, érezni rajta a feszültséget. Ideges… nem is kicsit.
-Nem vagyok éhes… - felelem már nyugodtabban, érzelemmentesen. Őszintén szólva, nem izgat. Nem vagyunk már gyerekek, hogy ilyen apróságokon vitatkozzunk…
Hosszú mély sóhaj kíséretében, lassan csukja be maga mögött az ajtót. Érdeklődve figyelem mozdulatát, ahogy két kezével támasztja a szépen mívelt fadarabot.
Mély, majdnem hörgő sóhajtásai kuncogásba, lassan nevetésbe megy át. Most igazán… ebbe meg mi ütött?
Hirtelen hagyja abba eddigi érthetetlen kirohanását, s fejét hátravetve, akár egy felfüggesztett marionett fordul felém. Úgy mozog, mintha… mintha olyan helyen is izmai lennének, ahol alapjába véve nem kellene lennie… Jesszus.
-Drága Allen, mint tudod, egyességet kötöttünk. Nekem adod magad, cserébe én megmentem anyucika és apucika drága vállalatát. Így van igaz? – Szótlanul figyelem, ahogy megáll a szoba közepén, s rám emeli kék szemeit. Mintha izzanának… - Így van? – Emeli meg hangját.
-I-gen. – Felelem habozva.
-Még csak nem is erőltettem a dolgot… felkínáltam neked a választás lehetőségét. Mondhatni… kész úriember voltam. Igazam van? – Egy pillanatig csak néz, majd kacagva folytatja – Hát hogyne lenne igazam! – Újra elindul felém, kínzóan lassú léptekkel. Úgy érzem, hogy a távcsökkenéssel fordított arányosan nő körülöttem valami… valami, ami bekebelez, valami, ami magába olvaszt. Mintha meg akarna folytani.
Mi ez a borzasztó érzés?
Remegő térdekkel tornászom fel magam állásba, s a falnak támaszkodva várom a folytatást. Ha kell, szaladok… Biz Isten, szaladok.
-Egész nap kegyes voltam. Elnéztem a viselkedésed az első egy-két alkalommal, viszont mos-
-Üzentem, hogy nem vagyok éhes. Azt is, hogy tanulnom kell! – Újra visszatér belém a bátorság kis szikrája, s egy lépést előre teszek ágyamon. Egy két könyv így nagyot csattanva érkezik a padlóra.
Egy pillanatra kapom csak oda tekintetem, de még el se tudom könyvelni magamban rendesen az eseményeket, Stefán már felém közelít, csöppet sem lassú tempóban.
Hangosan felnyögve próbálok meg leugrani az ágyról, de sikeresen elbukva a könyvekben, szinte lerepülök onnan.
Felnyikkanva nyugtázom, ahogy a nem túl komplett ház ura még mindig közelít.
Gyorsan próbálok felállni, s szaladni az ajtó felé.
Már csak pár lépés választ el minket, így jobb ötletem nem lévén, átmászva az ágyon próbálom megközelíteni a kijáratot.
De hiába sikerül így megkerülnöm, neki csupán pár lépés, és már ott is van mellettem.
Bal karomat elkapva ránt magához, én pedig felkiáltva taposok lábára, s ütök hasába.
Egy pillanatra elereszt, így sikerül két lépést megtennem, de újra elkapja csuklómat. Csupasz lábaim megcsúsznak a fényesre polírozott parkettán, így segítve engem, hogy esetlenül essek egy hatalmasat.
Fejem óriásit koppan, a fájdalom az egész testemen végig szánt. Áháháuww.. Szemüvegem megrepedt… mintha le is tört volna a lencséből…
Jobb kezemmel kitartóan próbálom magam kinyomni, vagy legalább előrébb húzni magam, mikor is egy erős marok megszorítja mindkét csuklómat, s fejem fölött a padlóra szorítja.
Súlyos test nehezedik rám, majdnem összeroppanok alatta, de tűrök. Fogaim majd beletörnek, de nem reagálok. Nem… nem adom meg neki ezt az örömet.
Már így is kisműsort adtam arról a felemről, amit mindennél jobban utálok, és megvetek.
Valami puha ér a nyakamhoz… haj. Bizonyosan az.
Forró lehelete szinte égeti bőrömet.
-Mond, mégis mit hittél, hogy majd eltartalak, akár egy kutyát, s ennek cserébe a családodnak is a gondját viselem? Ekkora baszott jóléleknek látszom? Te hülyének néztél engem?– Hajamat tépve emeli meg fejem. – Válaszolj! – Ordít rám, amibe egész testem beleremeg.
-N-nem. – Nyögöm nehezen. Fáj a torkom… francba is – enghedjen mhár..
-Kicsi fiú, mégse vagy egy észkombájn, ha azt hiszed, szabadulhatsz a karmaim közül. Kibaszottul hozzám tartozol érted? – Akár egy őrült, úgy kacag fel, majd hirtelen elhalkul, s fülembe suttogva folytatja.. – Majd most szépen beléd verem, hogy miért is nem szabad ellent mondani nekem.
Óriási reccsenés, hátamat hűs levegő készteti libabőrödzésre.
Hatalmas tenyere gerincem vonalán simít végig, majd megállapodik nadrágom derekánál.
Ficánkolok, akár egy a levegőtől fulladozó partra vetett hal. De mint ahogy az se tud visszavergődni a vízbe, úgy én se ennek az őrültnek ki a karjaiból.
Felszisszenek, ahogy végignyalja ütőerem, majd fülcimpámat kezdi harapdálni. Én… ezt nagyon nem gondoltam végig rendesen.
Mégis mit gondoltam, hogy képes leszek erre?
Nem voltam… egyszerűen nem vagyok normális!
Szerkesztve bakkfity által @ 2010. 12. 30. 13:38:23
Sajnos nem élvezhetem a kicsike társaságát, mert a többi embert is köszöntenem kell. A családja mögött unalmas léptekkel halad el mellőlem. Látom nem volt sok kedve eljönni, de a családjáért muszáj volt neki. Semmi pénzért nem hagyná apucit, és anyucit bajban.
Sok idióta halandóval beszélek, soktól még a szőr is feláll a hátamon. Elég sok üzletet eltudok intézni itt a bulin, legalább a tárgyalások nem veszik el majd az időmet. Sok az ember, és én nagyon nem szeretem a tömeget, na mindegy nagy nehezen, de kifogom bírni.
Sokszor keresem tekintetemmel a fiút, átlagban egyedül van, mint például most is. A falnak dőlve, unalmasan figyeli a tömeget. Nagyon nem tetszik neki ez a helyzet kilométerekről leolvasom arcáról, hogy mit gondol. Kicsit felvidítom, a saját módszereimmel.
Közelebb sétálok hozzá, kikerülve az épp velem beszélgető embereket, rühellem, ha az utamban állnak.
- Csak nem unod az estét, Allen - kérdezem meg tőle, és ijedten kapja rám tekintetét. Hoppá, már jobb vagyok, mint egy mumus. Gyorsan rendezi arckifejezését, és a tömegre emeli tekintetét. Pedig én jobb társaság vagyok, és jobban is nézek ki, mint az a sok marha.
- Nem hiszem, hogy tartoznék magának bármelyféle magyarázattal - de csípős itt valakinek a nyelve, mindjárt leharapom, de tetszik, hogy ilyen kis agresszív velem szembe.
- Ugyan, ez csak egy egyszerű kérdés. Még csak nem is tolakodtam - na eljátszom a kedvedért az úriembert.
- Persze, hisz azt már megtette reggel - de vicces egy kölyök. Felém fordul, én persze a mondatán vigyorgok, mint egy örült.
- Azért ne túlozzunk - teszem hozzá. Tényleg nem kéne ekkora paci alá tenni a reggelt. Inkább téged teszlek magam alá, és most sem túlzok.
- Mondja, mit akar tőlem? - tér a lényegre a fiú. Most, ha bőven kifejteném, én teljesen felizgulnék, és itt a közönség előtt megmutatnám, hogy alkotok az ágyban, te pedig olyan lennél, mint egy fincsi paradicsom. Azért talán bemutatott adhatnék…
- Honnan veszed, hogy akarok valamit? - teszem fel kérdésemet, miközben összevonom kezeimet. Imádok játszani, főleg vele.
- Kérem, ne nézzen hülyének, mert nem vagyok az. Mondja meg mit akar, mert cseppnyi kedvem sincs ehhez a semmirekellő beszélgetéshez. Nem hiszem, hogy puszta véletlen a reggeli találkozásunk, és ez az est - elvigyorodok. Tényleg nem hülye ez a fiú. Igaz a reggel tényleg véletlen volt… na, de mindegy. A mostani találka persze az én érdemem. Olyan ügyes vagyok, el sem hiszem magamról.
- Azért Isten még nem vagyok, hogy így mindent előre lássak - kacagok fel. Isten tényleg nem, de valami más az biztos, amitől lehet, hogy itt hugyozná össze magát.
- Nem kell ahhoz Istennek lenni. Csak pénz kell, és némi befolyás - helyesbíti ki magát. Ebben is igaza van. Egy kis zseni a fiú.
- Okos vagy, azt meg kell hagyni - adok hangot gondolatomnak. Szemeiben felcsillog valami különleges… öhhhm….olyan megakarlak ölni, ha nem hagysz végre békén. Bírom ezt a srácot.
Ja, és kívánom is. Megszüntetem a távolságot. Érzem testének melegét, szíve dobbanásait, és finom illatát.
- Így nem is teketóriázok, elárulom piszkos kis lelkem egyetlen apró vágyát, amit te, bizony meg fogsz valósítani - bizony kölyök, már az enyém vagy, és addig amíg én akarom. Anyuci, apuci nem lesz veled. Bizony kicsikém.
- Mégis mit akarhat egy magafajta tő.. – elakad a levegője, ahogy formás hátsójára simítom tenyerem. Kicsit elé lépek nem kell a közönség. Másik kezemet hófehér bőrén simítom végig, olyan puha és hibátlan. Gyönyörű nincs más szó rá. Elakadt lélegzettel figyel. Nem csodálkozok rajta, biztosan nem érintette így férfi, és szerintem nő se nagyon. Imádom mikor én vagyok az első, és neked szerintem az utolsó is. Ilyen finom falatot nem nagyon szeretnék mással megosztani. Nyaaam… már most felvan hevülve a testem pedig szinte még hozzá se nyúltam. Kell. Akarom, csakis magamnak.
- A segítségemre van szükségetek. Társulásra, hogy a család kicsi vállalata fent maradhasson, jól tudom? - egy aprót bólint. Okos fiú.
– De tudod… manapság a pénz az úr. Nekem pedig nincs szükségem a ti kis veszteséges cégetekre - csillogó szemei nagyra nyílnak. Ördögi mosoly jelenik meg arcomon. Bizony kicsikém nincs szükségem apuci cégére, de mindenről beszélhetünk főleg, ha téged kaplak cserébe. Az a kis pénz kiesés nem számít nekem főleg, ha ilyen fincsi dolgot kapok cserébe.
Piros, ajkain végig simítom ujjamat, olyan puha… megakarom kóstolni, és meg is fogom.
Szótlanul, dermedve figyeli minden mozdulatomat, szavamat. Figyeljen is rám, mert nem szeretem megismételni magam.
– Pár madárka is csicseregte ám, hogy az egyetem se megy olyan jól, mint kellene… milyen szomorú. Ki fog így segíteni anyucin, és apucin? - látom rajta, hogy mérges. Legyen is, mert megérdemlem, de én már csak ilyen vagyok. Szokjon csak hozzá.
– Biztosan örülne a szíved, ha segíthetnél a szüleidnek. Kisegíteni őket… de hogy is tehetnéd, ha még az egyetemet se tudod elvégezni? Milyen szomorú… - mondom neki tovább, és lassan tiszta lesz neki is a kép. A szavakat fülébe suttogom. Leheletem csíkízi fülcimpáját.
Kezecském vándorútra indul pontosabban az inge alá. Forró hasán állapodik meg kezem. Pont ahol lennie kell. Selymes a bőre, és érzéki. Testen szinte ég, sóvárok érte, főleg alul tájt vagyok ki. Kibírom, nagy az önuralma. Próbál eltolni magától, de én mint egy szikla állok mereven, mozdulatlanul. Szinte meg sem érzem próbálkozását.
Megkóstolom fülecskéjét, forró nyelvemmel piciny fülébe nyalok. Egy nyögés ad ki magából, és rögtön szája elé kap. Fogsz te még nyögdécselni, és akkor nem fogod a kezedet a szád elé tenni. Hallani akarom a hangodat, a szexi nyögéseidet, az élvezettel teli sikolyaidat.
– Segíthetek a szüleiden. Viszont hogy miképp döntök, az csak rajtad múlik - teszem még hozzá, és hátralépek, mintha semmi sem történt volna. Kényszeríthetném, de abban nincs semmi élvezet, nem egy idegbeteg, félős fiút akarok, aki csak azért teszi, mert nincs más választása.
Előveszek egy névjegykártyát, és a zsebébe rakom. Egy kedves mosolyt küldök felé. Szegény, azért ne legyen tőlem úgy berezelve.
- Ha valami mondandód lenne, csak hívj. Emlékezz! A döntés csak is rajtad múlik - egy kacagás kíséretében távozók. Elég volt mára ennyi a fiúnak.
Elhagyom a szalont a szobámba indulok. Elég volt mára az emberekből.
Elég sokáig fent vagyok horror filmeket nézek, amiben sok az ölés, halál, vér. Imádom az ilyen filmeket. Szeretem a halált. Mikor tudod, hogy már minden a semmibe vész, hogy nem létezel. Szerencsére nálam nincsenek ilyen gondok. Örökké élni. Jó dolog, de sokban unalmas. Remélhetőleg a kölyök jól dönt, mert akkor már nagyon nem lesznek unalmasak a napjaim.
Épp felvágják a pasasnak a hasát, mikor magamba tömök egy adag csipszet. Nyami … ezek tök jó részek mikor szétkínozzák a halál előtt az áldozatot. Imádom.
Telnek a napok a ház olyan, mint régen észre se lehet venni rajta, hogy pár napja egy estélyt tartottam. Helyes legyen is rend. A démonok fel alá járkálnak a házban. Persze mikor meglátnak meghajolva üdvözölnek. Már elegánsan felvagyok öltözve. Komortós léptekkel az étkezőbe veszem az irányt, ahol már megvan számomra terítve. Nyugodtan, csendben fogyasztom el reggelimet.
Épp kávémat kortyolgatom mikor megszólal a telefonom. Ismeretlen szám… lehet, hogy Ő az. Remélem.
Halk, kicsit ideges hangját hallom meg a készülékben. Elég gyorsan beszél, alig értem. Lehet, hogy iskolában van.
- Jól van kölyök, nyugi - mondom neki kacagva. Arca most biztos gyilkos. - Eléd megyek a suliba - valami ellenkezést nyög be, de végül is belemegy. Jól tudom meggyőzni a másikat. Főleg, ha a fiúról van szó.
A megbeszélt időben már ott vagyok a suli előtt. Egy farmerben, és egy piros ingben feszítek, méregdrága kocsimnak dőlve. Egy jó mélyet szívok a cigiből, és hagyom, hogy végig haladjon a fincsi nikotin a tüdőmbe. Megszólal a csengő, és percek múlva jönnek ki a diákok. A kis lányok összesúgnak mikor meglátnak, és bámulnak pirulva. Én csak rájuk mosolygok, és már olvadnak is el. Hülye picsák.
A fiúk végig mérnek, és kocsimat. Jaja, nem vagyok egy csöves. Meglátom kis kedvencemet, és szemeiben csak úgy csillog a düh. Pedig szó nélkül jöttem. Megáll előttem, és látom, hogy enyhén szólva feszült, tapintani a levegőben az idegességét. Látom, hogy sokan összesúgnak körülöttünk. Biztos ismerik a kicsi édesemet. Közelebb hajolok hozzá, amire nyikkanva hátrál. Eddig olyan mérges volt, most pedig mint egy kis nyuszi.
- Nem harapok - nevetek fel. Rendezve arcvonását, ridegen felhúzza egyik szemöldökét, és végig mér. Nem tudok semmit leolvasni arcáról, olyan semleges.
- Jól nézek ki nem? - teszem fel mosolyogva a kérdésemet.
- Nem … - kapok egy semlegesítő választ, amire egóm a föld alá kerül. Egy tettetet szomorú arckifejezést benyomok. Talán meghatja … tévedtem nem jött be.
- Na, és miért hívtál, ha szabad kérdeznem? - kapok keze utána, és megfogva az ajtónak penderítem. Kicsi teste gyengéden csattan a kocsi ajtajának. A szíve dobban egyet, és felnyög a hirtelen tettem miatt. Tényleg imádom ezt a hangot. Megszeppenve nézz rám.
- Gondolkoztam az ajánlatódon - néz mélyen szemeimben próbál erősnek tűnni, de testének remegése másról árulkodik.
- És mire jutottál? - már most tudom a választ, de imádok vele játszani.
- Segíteni szeretnék a szüleimnek, és ha csak te tudsz nekik, akkor legyen. Bármit megteszek - a bármi szónál összerezzen hangja. Fél, de engem annyira nem izgat. Pedig, ha tudná, hogy nem is lesz neki olyan rossz… sőt élvezni fogja … nagyon is.
- Örülök ennek a válasznak - suttogom fülecskéjébe, amibe gyengéden beleharapok. Próbál eltolni magától, és amikor hagyom neki füléhez kap.
Én csak mosolyogva figyelem, ahogy körbe nézz szemtanúkat keresve.
- Gyere hazaviszlek - most még nem kóstolom meg, először előkészítem a terepet.
Hazakocsikázom, és megmondom neki, hogy szóljon a szüleinek, hogy holnap várom őket az irodámban.
Csak úgy pattan ki a kocsimból, mintha az lenne a sírja. Én csak vigyorogva figyelem kívánnivaló testét.
Nem bírom sokáig nélküle ki.
Másnap egy ebéd kíséretében megbeszélem a fiú szüleivel a dolgokat, és cserébe kérek valamit tőlük, amibe belemennek nagy nehezen, de nem értik, hogy miért kérek tőlük ilyet. Nincs joguk választ kapni örüljenek, hogy segítek nekik, és még pénzt sem kérem vissza, és a segítségért is csak egy kis dolgot kérek, amibe nem hallnak bele.
Már este van mikor megállok a fiú háza előtt. Nyugodt léptekkel megyek a bejárati ajtóhoz, és csengetek.
Pár perc múlva az anyuci nyit nekem ajtót, kedvesen beenged, és kiabál a fiának.
- Még nem mondtuk el neki, nem rég jött haza - szólal meg anyuci, és én halványan elmosolyodok, hogy nincs semmi baj. Gyors lépteket hallok, és rögtön szembe találom magam a kicsikével, aki gyanakodva végig mér.
- Maga, miért van itt? - kérdezi idegesen, miközben hol anyucira, hol rám nézz.
- Mert elviszlek magamhoz egy kis időre - válaszolok, és szokásos vigyorom már az arcomon van.
Már kelne is ki magából, és hordana el mindennek, mikor anyja elhívja beszélgetni.
Én addig körbe nézek, mert ez biztosan nem egy rövid beszélgetés lesz. Otthonos kis ház, tele melegséggel és szeretettel. Barátságos színek, és aranyos bútorok.
Körülbelül egy óra múlva látom a kicsikét, ahogy egy nagy sporttáskában lép mellém. Az idegességtől már szinte remeg. Anyuci lelkére kötöm, hogy tanulni fog a fiú meg bejár a suliba. Természetesen bármikor jöhet haza is. Anyuci nagy nehezen elengedi a fiát. Megmondtam én, hogy a pénz nagyúr, és természetesen beadtam neki minden jót.
Beszállunk a kocsiba, úgy bevágja az ajtót, hogy szegény kocsi csak nyekken. Váááóóó… most azt nagyon felhúztam.
- Ezt mégis, hogy képzelted? - kérdezi dühösen, miközben rám nézz. Nagyon cuki mikor ideges.
- Kölcsön kértelek, hogy segíts a munkámban. Nem nagy dolog - válaszolom neki komolyan.
- Nem kell nekem semmi munkában segíteni - válaszolja dacolva.
Felnevetek hangosan, amire értetlenül, és gyanakodva nézz rám. Bizony sok jót nem jelent nálam ez a nevetés.
- Testi munkákra gondoltam amúgy - válaszolom neki kedvesen, amire persze rögtön leveszi rólam tekintetét.
Már most nagyon élvezem pedig, még semmi nem történt.
Beindítom az autót, és elindulok. Az utóm sokszor vándorol kezem combjára, amire először kiakadt, és kiabált, de a hatodik próbálkozásom után már nem szólt semmit. Én élveztem fincsi combja kényeztetését, amíg ő duzzogott. Behajtva a birtokra, pont a ház előtt megállva. Végre itthon. Én szálltam ki elsőnek, utána pedig bizonytalanul követett a kicsike.
- Ez lesz az új otthonod - léptem mellé, és derekára simítottam kezemet, úgy húztam magamhoz közelebb. Megadóan sóhajtót egyet.
- Fantasztikus -cinikus hangjára csak felnevettem.
Nyöszörögve emelem szemeim elé kezeim, amint a Nap első sugarai megpróbálnak elvakítani engem. Fáradtan, nehéz mozgással ülök fel ágyamon, és nem túl boldogan könyvelem el magamban a tényt, hogy megint sikerült tanulás közben elaludnom. Az ágyam telis teli könyvekkel, jegyzetekkel, füzetekkel. A felét használhatatlanra gyűrtem alvás közben… fáj is miatta az oldalam, rendesen.
Kiülve ágyam szélére, nyugodtan, ráérősen törölgetem pólóm aljával szemüvegemet. Csupa maca az egész. Alighogy kész vagyok ezzel a roppant mód megterhelő cselekedettel, teljesen kómásan nézek magam elé. Lassan jut el tudatomig mindaz, ami körbevesz, ami ma rám vár, ami a személyes szférámba lóg.
Egy láb.
Gondterhelt sóhajjal állok fel, és kedves szobatársam lábát feldobom a többi részéhez. Nyögdécselni kezd, majd mocorogni. Nemsokára felébred, így jobb, ha én elmegyek zuhanyozni. Majd utána végighallgatom a szentbeszédét.
Pár percet vesz csak el életemből, míg elvégzem a napi teendőket. Zuhanyzás, fésülködés, fogmosás, egyebek. Megszokott nyugodtságom már most is viselem. Alig nyitom ki a fürdő ajtót, egy sárga villanást látok, és már csattan is mögöttem az ajtó. Nem zavar különösképpen. Minden reggel ez van. Habár ma kivételesen kimaradt a siettetős ordibálás… végül is teljesen lényegtelen. Jobb, ha inkább összepakolom a holmim. Ma korán kezdődnek az óráim.
.oOo.
Meg se próbálok odafigyelni Mitch-re és az ordibálására, amitől zeng az egész utca.
-Allen, lassíts már! Hallod amit mondok! Vááárj meeg! – Töretlenül haladok előre, és nem foglalkozom vele. Nem áll szándékomban késni. Ha megvárom, azt hiszi, időben vagyunk, és akkor még a pékségbe, meg a kisboltba is be kell menni. Azt már pedig nem! Sietni kell.
Egy pillanatra állok csak meg a járda végén, hogy kellőképp megfigyeljem a reggeli forgalmat. Jobbról jön egy kocsi, de még bőven fékező távolságban van. Indulhatok.
A túloldalon már vár a robosztus épület. Kissé régies, mostanra már egész szépen felújított. Zöld füves előkertje van, maga a birtok fekete kovácsoltvas kerítéssel van körülvéve. Páran még az iskola előtt időznek, néhányan a padon ülve, ölelkezve falják egymást. Elsősök…
Alig lépek fel a járdára, mikor hatalmas fülsértő dudálásra leszek figyelmes. Csattanás. Ahogy megfordulok, egy test tölti ki az egész látóköröm. Tudom, hogy ki az. Tudom, hogy kihez tartoznak a szőke tincsek, a rémülettől csillogó kék szemek. Végig engem figyel, majd hatalmas robajjal zuhan a kemény aszfaltra, és még métereket pördül tovább. Ha az ütközésbe nem is szerzett súlyos sérüléseket, ebbe biztosan belehalt. Talán jobb is így.
Hosszú, fájdalmas csönd telepszik a környékre, aminek egy ijedt női sikoltás vet véget. Hirtelen minden zaj felerősödik, az emberek ordibálnak, telefonálnak. Szaladnak jobbra, balra, nem tudnak mit kezdeni magukkal. A helyzettel, hogy valaki meghalt. Pár pillanatig csak nézem a kicsavarodott testet. Sötét folyadék kezd terjedni az úton. Nem tudom megállapítani, hogy honnan vérezhet. A fehér inget már mindenhol átáztatta a vér.
Kis ideig még bámulok, majd elfordulok, és elindulok utamra. Nekem még egyetemre kell mennem. Óráim vannak, amikről nem késhetek. Nem hagyhatom, hogy bármi is megállítson a kitűzött célom elérésében. Alig haladok pár métert, mikor valaki leszólít.
- Kölyök, nincs tüzed? – Legszívesebben azelőtt rávágnám, hogy bocs nincs, mielőtt hátrafordulnék. De sajnos az etikett… Már épp szóra nyitnám a szám, de szavak bennem rekednek. Ez az ember csupán a puszta kinézetével elbizonytalanított. Nem hétköznapi, annyi szent.
- Nincs – Válaszolom, miközben elszakítom tekintetem róla. Borzasztó mód átható nézése van. Értetlenség uralkodik el elmémen, ahogy meghallom az oly ismert kis hangot. Kattanás. Az idegen épp a szájából lógó szálat gyújtja meg. Mosolyogva bújtatja el ingzsebében a gyújtót, majd mélyet szív a bagójából. Szótlanul nézem mozdulatait, s még arra se reagálok igazán, hogy a füstöt rám fújja. Utálom ezt a szagot…
- Nem a haverod volt, aki elcsapott a kocsi? - Kérdi mosolyogva, miközben újabb slukkot szív. Mély levegőt veszek, és elhatározom magam. Tovább megyek. Be, az egyetembe. Nem pazarlom az időm egy ismeretlen hóbortos emberre. - Jó kis bulit rendezett, igaz lehetett volna izgalmasabb - Már épp megindulnék, de egyszerűen zárlatot kapok e szavak hallatán. Ez az egyén nem komplett. Bizonyosan valami problémája van.
- Ezt mondja a fiú szüleinek - Válaszolom szinte már undorodva. Hihetetlen, hogy ennyire mocskos emberek is vannak a világon. Válaszra se méltatva indulok, s hagyom magára az ismeretlent.
- Okés megmondom - Hallom hangját magam mögül. Nem szólok, még csak nem is reagálok. Akkor talán magamra hagy. Ha mégsem, majd az őrök elrendezik. Táskám első zsebéből előkapom tárcám, és megbizonyosodom afelől, hogy minden fontos kártya nálam van-e. Tökéletes. Mint mindig. Jól nevelten, a napszaknak megfelelően köszönök az őrnek, majd felmutatom neki kártyámat. Már rá bólintana, és tovább engedne, mikor a kellemetlen alak már messzebbről, de mondhatni rám kiált.
- Még találkozunk, Allen - Egy pillanat alatt uralkodik el rajtam a harag. Utálom, ha kellemetlen helyzetekbe hoznak, és ez bizony rettenetesen az volt. Ordibálni nekem a nyílt utcán… mi a?
Értetlenül nézem a távolodó alakot. Tétovázva indulok el befelé, miközben azon járatom agyam, hogy mégis mikor mondhattam el neki a nevem…
.oOo.
Nem meglepő módon, az első, a második, sőt még az utolsó óra is a pár órával ezelőtti borzalmas tragédiával kezdődik. Mindenki sajnálja a történteket, szerencsétlen embert. Persze az eszükbe se jut, hogy amúgy ezelőtt tettek rá magasról. Ahhoz, hogy ebben a világban valakit ténylegesen észrevegyenek, meg kell halni?
Ez szomorú…
Sokan jönnek hozzám részvétüket kifejezni. Nem értem a dolgot. Ő nem volt a barátom. Csak egy szobatárs. Egy a többi közül. Sosem voltunk barátok.
Már a kollégium felé tartok, mikor rezegni kezd telefonom. Kis időbe beletart, mire végre megtalálom táskám rejtett bugyraiban. Hívó: anya. Azonnal felveszem. Magam is meglepődök azon, hogy mennyire boldogan cseng a hangom. Mikor is beszéltünk utoljára? Egy, vagy lassan két hónapja? Nekik sincs idejük, nekem se… annyira boldog vagyok, hogy hallhatom a hangját. Mint oly sokszor, most is szomorú, elkeseredett, de mégis érzem, hogy más. Mint kiderül, nem hallottam félre. Végre kiutat találtak. Egy kapaszkodót, egy apró reménysugarat hogy a vállalkozásuk fenn maradjon. Már csak egy fogadásszerűség van hátra. Ott dől el minden. Lesz üzlet, vagy nem lesz üzlet. Családostul, mindenestül lettek meghívva. Így nem nagy örömmel, de rábólintok „ajánlatukra”. Elmegyek. Ha csak annyival is hogy megjelenek, jobb esélyeket nyújthatok számukra, ám legyen.
.oOo.
Mire visszaértem a kollégiumba, a szüleim már vártak rám. Öltönyöstül, mindenestül. Hosszú út várt még ránk, mivel két nővéremet is fel kellet még szedni. Sajnos Elisabeth veszélyeztetett terhes, így ő most kimarad a partiból. Talán majd legközelebb.
Anyám idegesen szorongatja apám kezét. Hihetetlenül izgul. Nővéreim máris nyugtatják, hogy semmi gond, keltse a magabiztos nő szerepét.
Én kullogok a sor végén, kelletlenül, és igencsak kedvtelenül. Nem szeretem az ilyen helyeket. Helyeket, ahol nyüzsögnek az emberek, és kibírhatatlan a parfümök, és az emberek szagának egyvelege. A hátam közepére se kívánom ezt az estét. Szívesebben írnám a 20 oldalas esszémet. Lényegesen jobban élvezném.
A hatalmas épület, mint egy falánk óriás nyeli magába a rengeteg embert. Ha hűvösebb lenne az idő, még a hideg is kirázna.
Valahogy végül nekünk is sikerül eljutni az ajtóig. Nem kis létszámú lépcsőt kellett megmászni, de megtettük. Megtettük, amit megkövetelt a haza!
Valaki az ajtónál megállít minket. Szívéjesen üdvözöl mindenkit. Hangja mély, enyhén karcos. Unottan emelem fel eddig, lehorgasztott fejem. Ha üdvözölnek, szembe kell néznem a… a reggeli elmeroggyant alakkal? Mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba. Képtelen vagyok logikusan gondolkodni, mivel egyszerűen nem találok logikát. Hogy kerül ez az ember ide?
- Jó estét – Köszöntöm lágy, mégis érzelemmentes hangon. Egészen belém ivódott már… Kezemet nyújtom felé, mégsem vagyok már gyerek. Készségesen elfogadja, s hatalmas mosollyal arcán, illedelmesen üdvözöl.
- Üdvözöllek a házamban, Allen - Hatalmas kezében sajátom szinte elveszik. A testemen átszaladó bizsergést elkönyvelem a hirtelen csípőssé vált hideg hatásának.
Nem épp túlcsorduló életörömmel kullogok családom nyomában, be a hatalmas épületbe. Egy pillanatig elönt az ámulat érzése, de egész hamar el is illan, s már csak unottan bámulom az átlagosnál nagyobb, és díszesebb berendezéseket.
Egy-két … tucat pincér járkál föl-alá, tálcákkal, amelyeken kis falatkák, sütemények, vagy épp valami italféle van ugyancsak díszesen munkált poharakban. Tekintve, hogy már betöltöttem a huszonegyet, és bizonyosan pofátlanság lenne csak állni, és nézni, ezért egy pohár pezsgőt ellopok az előttem elsétáló pingvinutánzattól. Igényesen, a hozzám legközelebb álló sötét sarokba slattyogok, és onnan figyelem az eseményeket. Mindenki csacsog, a szüleimet is beleértve. Ezen persze meg se lepődök. Ismerkedni kell, a befolyásos körbe bekerülni, minél több barátnak nevezhető alakot találni.
A percek telnek, talán már órák is… én pedig töretlenül támasztom a falat, és átkozom a percet, mikor belementem ebbe. Most a kollégiumban is lehetnék, és tanulhatnám a feladott leckéket. Az teljesen lényegtelen, hogy holnap szombat…
- Csak nem unod az estet, Allen? – Ijedten kapom tekintetem a mellettem álló emberre. Mikor került ez ide? Őszintén szólva egyáltalán nem nyugtatott meg a tény, hogy az ősz hajú fickó az reggelről.
Vonásaimat rendezve fordítom vissza fejem, és bámulom a hatalmas embertömeget.
- Nem hiszem, hogy tartoznék magának bármelyféle magyarázattal.
- Ugyan, ez csak egy egyszerű kérdés. Még csak nem is tolakodtam. – mentegetőzik.
- Persze, hisz azt már megtette reggel. – Felém fordul, így kénytelen kedvetlen láthatom a hatalmas vigyorát.
- Azért ne túlozzunk.
- Mondja, mit akar tőlem? – vágok a dolog közepébe.
- Honnan veszed, hogy akarok valamit? – Karba teszi kezeit, és úgy mustrál.
- Kérem, ne nézzen hülyének, mert nem vagyok az. Mondja meg mit akar, mert cseppnyi kedvem sincs ehhez a semmirekellő beszélgetéshez. Nem hiszem, hogy puszta véletlen a reggeli találkozásunk, és ez az est.– Arcán a vigyor egyre csak nő, és nő. Csak nem beletrafáltam?
- Azért Isten még nem vagyok, hogy így mindent előre lássak. – jókedvűen felkacag. Nem hiszem, hogy bármi vicceset mondtam volna.
- Nem kell ahhoz Istennek lenni. Csak pénz kell, és némi befolyás. – helyesbítek.
- Okos vagy, azt meg kell hagyni. – Tekintetemmel szinte ölni lehetne, ahogy rá nézek. Az eddigi kis távolságot sikeresen megszűntette közöttünk. Ez az alak nem ismeri a személyes szféra fogalmát? – Így nem is teketóriázok, elárulom piszkos kis lelkem egyetlen apró vágyát, amit te, bizony meg fogsz valósítani.
- Mégis mit akarhat egy magafajta tő.. – Hirtelen a levegő is belém szorul, ahogy megérzem kezét fenekemre simulni. Elém áll, így elrejtve minket mások fürkésző tekintete elől. Közben másik keze arcomon simít végig. Én pedig… teljesen le vagyok fagyva.
- A segítségemre van szükségetek. Társulásra, hogy a család kicsi vállalata fent maradhasson, jól tudom? – Mély levegőt veszek, majd aprót bólintok. – De tudod… manapság a pénz az úr. Nekem pedig nincs szükségem a ti kis veszteséges cégetekre. – Kikerekedett szemekkel bámulom, ő pedig csak gonoszan elmosolyodik. Ujjával gyengéden simít végig ajkaimon, én pedig nyelni is elfelejtek. – Pár madárka is csicseregte ám, hogy az egyetem se megy olyan jól, mint kellene… milyen szomorú. Ki fog így segíteni anyucin, és apucin? – Fogaimat csikorgatva fogom vissza magam. Ki ez az alak? Mégis honnan tud ennyi mindent? Mégis mit… mit képzel magáról?! – Biztosan örülne a szíved, ha segíthetnél a szüleidnek. Kisegíteni őket… de hogy is tehetnéd, ha még az egyetemet se tudod elvégezni? Milyen szomorú… - forró lehelete fülem súrolják, egész testemet kirázza a hideg. Egyik keze ingem alá bújik, s úgy simítja végig hasam. Idegesen próbálom eltolni magamtól, mindkét kezemmel próbálkozom, de meg se moccan. Azonnal szám elé kapom kezem, amint egy apró nyögés szakad fel belőlem. Ez… ez az alak belenyalt a fülembe! – Segíthetek a szüleiden. Viszont hogy miképp döntök, az csak rajtad múlik. – Egy lépést hátrál tőlem, arcán még mindig az az idióta vigyor. A semmiből, egy egyszerű kézmozdulattal varázsol elő egy névjegykártyát. Óvatosan a zsebembe csúsztatja, majd szinte hihetetlen módon, kedvesebb mosolyra vált. Mintha nem is az lenne, aki az előbb állt előttem.
- Ha valami mondandód lenne, csak hívj. Emlékezz! A döntés csak is rajtad múlik. – Felkacag, és távozik.
Percekig csak állok, és nézek magam elé. Ez az alak, most komolyan kikezdett velem?
Kora reggel van, és én már járom az utcákat. Semmi kedvem nem volt ott maradni a kastélyban.
Kicsit unalmas ott ülni, és szörnyeimet nézni. Mióta az eszemet tudom valami oknál fogva minden démon engedelmeskedik nekem. Ha azt akarom haljanak meg ők megteszik. Kaját, akarok két perc
és ott van, akármit kinyögök a számon teljesítik, mintha én lennék maga az ördög, pedig nem vagyok.
Mikor kérdezem őket, hogy miért engedelmeskednek, csak annyit válaszolnak, hogy az erőm készteti őket. Nem önként, csak azért, mert muszáj.
Ásítok egyet, miközben fekete nadrágom zsebébe vágom kezeimet. Valaki meghalhatna, legalább
nem lenne, olyan unalmas ez a nap. Például egy öregasszony kaphatna egy szívrohamot.
Vagy ott az a részeg kieshetne az autó elé. Persze egyértelmű, hogy nincs kedvük meghalni.
Pedig én úgy szeretném. Épp fordulok be az egyik utcán itt pont egy iskola található, na remélem az
egyik diák öngyilkos akar lenni.
Az átjáró felé tartok, mikor már látom mi fog előre történni, a zebránál megfog halni az a szőke hajú srác. Elüti egy autó, miközben menne át a zebrán. Végre egy kis filmezés, és jó közelről látni fogom.
A kis srác már rohan is, hangos dudálás, és már rögtön fékcsikorgás … és nagy buuumm… azta a kölyök már száll is pár métert. Mikor a földre ér teste roppannak csontjai, ami zene füleimnek.
Azonnali halál legalább szerencsés nem szenvedett, pedig én jobban élveztem volna, ha szenved.
Majd máskor biztos jobbat látok. Körbe nézek, és látom az emberek sokkos állapotát, ahogy kiabálnak, és rohannak a fiúhoz, hogy tudjanak rajta segíteni.
Mindenki szemében a félelmet látom. Nem értem, miért kell ennyire kiakadni csak egy ember halt
meg, vannak még pár milliárdan. Megakad a szemem egy sötét szempáron.
Egy szemüveges kölyök, ha minden igaz a halott sráccal egy suliba jártak. Ugyanaz az egyenruha. Hmmm… érdekes, biztosan ismerte a kölyköt, mégse látok a szemeiben semmit. Sajnálatot, félelmet vagy esetleg szánalmat. Az ég világon semmit.
Fura, hogy ennyire közömbös, pedig ő is ember, érzem rajta. Nincs semmi különleges benne.
Vagy is nem teljes mértékben mondanám azt, hogy nincs benne semmi különleges.
Elég helyes srácnak tűnik, alacsony vékonykás, alig lehet észrevenni. Igaz én mindig kiszúrom a jót.
Egy nyugodt mozdulattal fordul el a balesettől, és a suli felé indul.
Még van egy kis időm a tárgyalásig. Kicsit szórakozhatok.
Háta mögött sétálok, és egyre közelebb vagyok hozzá, előveszek egy cigit, és számba teszem.
Nekem legalább nem kell tartanom a tüdőráktól. Mellé sétálok.
- Kölyök, nincs tüzed? - szólítom meg. Tutira, hogy nem dohányzik, de ez lényegtelen.
Unalmas tekintettel rám néz, de mikor meglát kicsit ledöbben. Bizony nem vagyok egy
átlagos külsővel megáldva. Ősz haj, szinte világító kék szemek, fekete tapadós nadrág,
és félig meddig begombolt fekete ing.
- Nincs - válaszolja, miközben leveszi rólam tekintetét. Nincs neki így jártam, akkor előveszem a sajátomat. Rágyújtok ő pedig értetlenül néz rám. Bizony kölyök volt gyújtom, csak hozzád akartam
szólni. Egy mélyet szívok cigimből, amit ráfújok, szemei megcsillannak, de meg se szólal.
- Nem a haverod volt, aki elcsapott a kocsi? - kérdezem meg mosolyogva. Imádok a halálról beszélgetni. Felsóhajt, de nem válaszol, látom nagyon nem akar velem beszélgetni.
- Jó kis bulit rendezett, igaz lehetett volna izgalmasabb - mondom egy beteges vigyorral.
Összerezzen. Nyugi, kölyök annyira nem vagyok én elmebeteg, hogy megijedj.
- Ezt mondja a fiú szüleinek - válaszolja, és hallom hangjában a szánalmat, ami felém irányul. Jaaaj…kölyök, ha tudnád ki vagyok nem lenne szánalom a hangodban.
Néz örültnek jobb, mintha semmi érzelmet nem váltana ki belőlem az, ha valaki meghal, és belőled azt nem váltott ki semmit.
- Okés megmondom - válaszolom, és felnevetek. Már az iskolánál vagyunk, mikor előveszi
pénztárcáját. Rögtön kiszúrom az adatait: Allen Graham, 21 éves stb… stb …
Graham? … ismerős név sőt már tudom is. Egyre jobb ez a nap. Már mutatná is igazolványát a suli
kapu őrének, mikor odaszólok neki.
- Még találkozunk, Allen - vigyorgásomat le se lehetne törölni. Ő csak egy rideg tekintettel
jutalmaz, és utána a meglepettség, hogy tudom a nevét.. Kölyök leszel te még kedves is velem, mert nem akarod, hogy a szüleid elveszítsék a cégüket.
Bizony kicsi Allen, a tárgyalás, amire nem sokára megyek a szüleiddel fogom tölteni.
Fekete öltönyben lépek be a tárgyalóba, Graham házaspár már bent vannak.
Nem megy olyan jól a vállalkozásuk, és társulni szeretnének hozzám, akkor talán talpra
tudnának állni. Nekem ebből sok hasznom nem lenne, és elutasítottam volna őket simán.
Nem vagyok templom, ahol adományokat osztogatnak. De a fiúk érdekel szóval lehet, hogy lesz üzlet persze ez a fiúk kézségein is múlik.
Megbeszélem velük, hogy jöjjenek el a ma tartott estélyemre. Persze ezt csak most találom ki.
Nem is akartam estélyt tartani, de van egy jó kis tervem. Nehezen belemennek, és persze mondtam nekik, hogy örülnék, ha az egész családot hoznák. Főleg Allent.
Felhívom a kastélyt, hogy estélyt rendezek, és intézkedjenek, hívjanak meg, akiket akarnak.
Mire hazamegyek már tudom, hogy minden kész lesz.
Unottan járkálok a kastélyban. Unalmas itt minden, és mindenki. Kéne már valami izgalmas
dolog a számomra, remélem azzal a kölyökkel tudok valamit kezdeni.
A démonok az egész kastélyban rohangásznak, díszítenek, főznek, takarítanak.
Tök vicces nézni, ahogy démonok felmosnak, és csak azért, mert én azt parancsoltam.
Hatalmas erővel bíró lények, és a csettintésemre már takarítják a vécét.
Igaz soha nem szerettem, hogy körül ugrálnak, de már hozzászoktam, és vannak bőven előnyei.
Egy jó hosszú kádban ülés, felfrissít… igaz azt sem tudom, hogy miben fáradtam el.
Nagyon nem csináltam semmit. Biztosan az unatkozásban. Minimum egy órát fekszek a hatalmas kádamban, mikor az egyik démon beszól, hogy hamarosan jönnek a vendégek. A fenébe muszáj kimásznom. Megtörlöm magam, és a kikészített ruhámat felveszem. Egy fekete selyem nadrág és
egy fekete ing. Mint egy Isten úgy nézek ki.
Csak nem lesz olyan rideg az a srác velem.
Egyenként köszöntöm a vendégeket. Kicsit unalmas ez a rész, de végre valami izgalmasat látok.
Jön a kölyök, és a családja. Végre valami vérlázító dolog. Szegény fiún látom, hogy sok kedve nem volt jönni. Teszek majd róla, hogy ne bánja meg, hogy eljött.
Köszöntöm szüleit, és mikor sötét szemeivel rám tekint, szinte levegőt is elfelejt venni.
Bizony kicsi Allen, az örült fickó, akivel reggel találkoztál egy dús gazdag férfi és ráadásul az a személy, aki segíteni tud a szüleiden.
- Jó estét - köszön illedelmesen, miközben kezét nyújtja. Milyen kis kedvesek lettünk.
- Üdvözöllek a házamban, Allen - nevét suttogom, hogy csak ő halja meg, gyengéden fogok vele kezet.
A vigyort le sem lehet törölni a képemről. Végre nem egy unalmas estém lesz, mert ez a kölyök tenni
fog róla.
