~*~

- Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit a Halloween esti Freak Show-ban, aminek a házigazdája jómagam vagyok!
Billy egy zseblámpával hadonászik a lezárt kórház kapujánál. Lehelete fehér ködként száll az ég felé szabályos idõközönként. Jessica éles hangon felnevet, ahogy szívszerelme paródiázik, Helen unottan csámcsog a rágóján és a nyakára illesztett fejhallgatón keresztül minduntalan üvölt valami metál zene. George, aki Billy-vel együtt játszik a focicsapatban felkurjant és megcsattogtatja a drótvágót a kezei közt.
Illegális terepre tévedtünk, de senki nem fogja megtudni, hogy itt voltunk, vagy hogy mi voltunk. Bent már amúgy is minden tele van graffitikkel, minden össze van törve, ki van fosztva. Csak azóta elhagyatott ez a használaton kívüli épület, mióta a nagy emberek kerítést húzattak köré, hogy ne itt gyülekezzenek a csövesek.
- Mire várunk még? - kérdezi unottan Helen. - Ez nem egy kibaszott tévé mûsor. Vágd át a kerítést és menjünk be. - rúg félre egy kavicsot acélbebétesének orrával.
George-ot nem kell biztatni, neki is lát a feladatának. Szép sorjában, egyesével vág nekünk egy lyukat a kerítésen, melyen jó szerencsével mind átférünk. Ez nem tart tovább néhány percnél. Átmászunk a lyukon és néma ámulattal közelítjük meg az elhagyatott kórházépületet.
- Ennél nagyobb horror klisét nem bírtál volna találni? - kérdezi Jessica, belekarolva Billy-be.
- Óh, tudom, hogy nagyon izgatja a fantáziádat a dolog. - válaszol a kérdezett.
Helen egy undorodó fintorral tör utat magának kettejük között, ezzel az élre vágtatva.
- Srácok, ezt majd akkor, ha otthon forgatjátok a szexvideótokat. - veti oda hozzájuk foghegyrõl.
A kórház ajtajához érve a csalódottság jár át bennünket. Az ajtón láncok és lakat. Esélytelen, hogy bejussunk. Ekkor azonban George felkap egy termetesebb követ és elhajítja az egyik földszinti ablak felé. A becsapódást hangos csörömpölés és robaj kíséri. Porfelhõ menekül az épületbõl.
- Ki mondta, hogy ajtóstul rontunk a házba? - fordul felénk vigyorogva.
Óvatosan átmászunk az ablakon. Leporoljuk magunkat, aztán egy létszámellenõrzés után elindulunk a felsõbb szintek felé. Helen céltudatosan keres egy „frankó” mûtõt, mert egy szellemidézéshez mi más szolgálhatna jobb helyszínként, mint egy mûtõ, ahol páran amúgy is meghaltak? Igazán jó ötlet volt Billy-tõl, hogy készüljünk zseblámpákkal és tartalékokkal is, mert az épületben vaksötét van. Azokon a folyosókon, ahová nem szûrõdik be kintrõl a város fénye, szinte nem látni az orrunkig sem. Ha ez nem elég ijesztõ, akkor mi más lenne az?
- Itt vagyunk. - áll meg egy terem közepén Helen és dobja le hátizsákját a padlóra.
A berendezésen még itt-ott felfedezhetõ, hogy valóban egy mûtõben állunk, de a helység nagy részét már réges-rég kirámolták. Hideg van idebent. Októberhez képest is baromi hideg van. Mindenki fázósan húzza össze magán a kabátot.
- Csüccs le és kezdjük. - ül le a poros padlóra Helen. - Hajnalban jelenésem van Jason házibuliján.
- Ebben a piszokban? - fintorodik el Jessica.
- Jess, szívem csücske, helyezd le a segged a földre. - paskolja meg maga mellett a földet a fekete hajú lány.
- Lássunk hozzá. - huppan le Billy, akit követ George és én is.
Helen hátizsákjából elõkerül egy Ouija tábla. Már meg sem lepõdöm rajta, hiszen szédületes cuccai vannak. Bár csak az utóbbi pár évben lett ilyen hardcore a koponyáival, a szegecsekkel és az erõs sminkekkel. A gimnázium kezdete elõtt õ is Taylor Swiftet hallgatott, de biztosra veszem, hogy elõbb vágná át a torkomat egy levélbontó késsel, minthogy beismerje az igazat.
- Oké. Helyezzétek a jobb kezetek mutatóujját erre a mutatóra. - utasít bennünket. - Most hunyjátok le a szemeteket és ürítsétek ki a gondolataitokat.
Néma csend telepszik ránk. Már-már sikerül teljesen átszellemülnöm, mikor mellettem Billy hangosan felkuncog. Helen ingerülten felsóhajt és egyetlen pillantásával belénk forrasztja a mozdulatot is. Újból becsukjuk a szemünket. Mindannyian saját légzésünkre koncentrálunk. Nekem olyannyira sikerül kizárnom mindent, hogy még arról is megfeledkezem, mennyire hideg van.
Helen elveszi mutatóujját a kis akármirõl és elmerül hátizsákjában, hogy egy apró gombostût emeljen fel a zseblámpák fénykörébe. Mindannyian visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy mit fog csinálni. Elõveszi az öngyújtóját és addig hevíti a vékony fémet, míg az vörösen izzani nem kezd. Vár, és mi meg sem mukkanunk, ahogy a tû kihûl.
- Kérem az ujjatokat. - jártatja körbe rajtunk tekintetét.
- Mi? - hökken meg George.
- Na ne! - Billy csak komolytalanul elvigyorodik.
- Te most szórakozol ugye? - kérdezi Jessica.
- Ez olyan lesz, mint egy vércukorszint mérés, te anorexiás liba. Gyerünk, add az ujjad.
A hely hangulata, vagy a túlvilág iránti kíváncsiság az oka, de mindannyian engedelmeskedünk. Apró szúrás az ujjbegyen, aztán, mielõtt lecseppenne, ujjunkat visszahelyezzük a mutatóra.
- Kezdhetjük.
- Nem kellett volna gyertyákat gyújtani, meg pentagrammot rajzolni? - érdeklõdik Billy.
- Billy.
- Igen?
- Kuss. - Helen megköszörüli a torkát és a szeánsz kezdetét veszi. - Ismételjétek utánam.

„Hús a húshoz, vér a vérhez

gyere haza, megidézlek.”

Hallom, ahogy körülöttem mindenki nagy levegõt vesz, és mindannyian elismételjük Helen szavait. A lány csak bólint, aztán folytatja:

„Hús a húshoz, vér a vérhez

gyere haza, várunk téged.”

Egyre növekvõ gombóccal a torkomban ismétlem el a szavakat. Lehet, hogy a környezet és a szituáció a hibás, de kezdek teljesen betojni. Most már abszolút rossz ötletnek tartom, hogy idejöttünk, és szellemet idézünk.
Újból nehéz csönd telepedik közénk és csak távoli vízcseppek hangját hozzák el hozzánk az épület rozsdás, öreg csövei.
- Ha bárki hallja a hangom - szólal meg fennhangon Helen. -, ha hallottad a hívásunkat válaszolj! Itt vagy köztünk?
Semmi. Értetlenül pislogunk egymásra. Aztán...

IGEN

A mutató határozottan elmozdul és mi gyanakodva méregetjük a másikat. Helen azonban nem adja jelét annak, hogy ránk gyanakodna. Mély levegõt vesz, de ekkor a mutató ismét megmozdul.

S... E... G.... Í.... T....

- Segíts! - kiált fel Jessica elképedve. - Na jó seggfejek, melyikõtök szórakozik?
Senki nem válaszol. Megbabonázottan nézzük a táblát, s azt, hogy a mutató újból útnak indul.
- Engedj be. - olvassa suttogva Helen. - Ki vagy te? - kérdezi valamivel hangosabban.

BARÁT

- Itt haltál meg a kórházban? - teszi fel következõ kérdését a lány.

NEM... ÉLEK...

- Ne szórakozzatok! - nevet fel hisztérikusan Jess. Az arca fel fehér, vörösre festett ajkai remegnek.
A mutató ismét megmozdul.

ENGEDJ BE.

- Na jó, srácok. - pillant fel George. - Ez már szerintem is kezd eléggé beteg lenni.
Elveszi a kezét a mutatóról és megtörli ujját a ruhájába.
- Te barom! - kiált rá Helen. - Ne vedd el az ujjad!
- Miért ne? Billy kiszórakozta magát. Csak annak az eszközei voltunk, hogy hangulatba hozza a farkát és rámászhasson Jessre.
- Nem te mozgattad ezt a szart? - kérdezi Billy meghökkenve.
- Nem. - feleli George.
- Kev?
- Rám ne nézz. - emelem fel kezeimet védekezõleg.
- Helen, de aljas kígyó! - szisszen fel Jess, de a szólított csak a fejét rázza.
- Akkor ez azt jelenti, hogy...
Helen mondata befejezetlen marad, ahogy tekintetét George-ra függeszti. Értetlenül nézek a lányra, aki csak nem akarja levenni tekintetét a fiúról. Végül George felé fordulok én is. Elõször el sem hiszem, amit látok. A teste, mintha meg lenne bénulva, groteszk merevséggel áll közöttünk. Egyedül rémült tekintete kapkod ide-oda, orrcimpájának remegésébõl látszik, ahogy zihál. Még mielõtt bármit is tennénk, a lába elemelkedik a talajtól. Csupán pár centire. Még csak nem is lenne feltûnõ, ha nem világítanának élesen a zseblámpáink.
Aztán reccs. És néma döbbenet. Vihar és pánik elõtti csend. Épp az imént tört ki a barátunk nyaka. De fel sem fogjuk, hiszen olyan körülmények közt történt, amiknek nem kéne lehetségesnek lenniük. George teste elernyed, lábai ismét a talajt érintik, s ahogy a talpa teljes felületével megáll a földön, úgy rogy össze a teste, mint valami rongybaba.
Ekkor eluralkodik a káosz. Jessica sikoltozni kezd, Billy üvölt, Helen igyekezve tuszkol vissza mindent a hátizsákjába, míg én a döbbenettõl csak egy helyben állok. Ez nem történhet meg. Nem egy filmben vagyunk. George mindjárt felkel, jól kiröhög bennünket és tovább indulunk a Halloween-i éjszakában. Az ki van zárva, hogy George meghalt.
- Ho... hová mentek? - kérdezem, de hangomat elnyomja menekülõ barátaim kiáltása. - Várjatok meg!
Ekkor döbbenek rá, hogy én sem tudok mozdulni. A barátaim pedig itt hagytak, egyedül. Egy hullával és egy... Egy jó ég tudja mivel.
- Várjatok meg! - kiáltok ismét, kétségbeesetten, de már senki nem hallja a hangom.
Szemem sarkából mozgást látok. Mintha maga a sötétség öltene testet a sarokban. Vagy mindvégig nem is voltunk egyedül? Kimért léptek zaja üti meg a fülem. Az alak most megáll George holtteste mellett.
- Ki maga? - kérdezem reszketeg hangon. Nem érkezik felelet.
Innen nem látom jól, mit csinál a testtel, a barátom testével, de olyan, mintha valamit keresne rajta. Vagy inkább benne. A sötétségben valami halvány, alig látható derengés veszi körbe George testét, ami villámgyorsan elhal, ahogy az idegen megérinti.
Nem, ezt nem hiszem el. Ez nem lehet a valóság! Túl sok filmet nézek! Ilyen nem történhet meg. Velem nem! Én csak egy átlagos srác vagyok.
A fojtó szorítás, mintha elengedné a testem, és én térdre rogyok. Szemüvegem hangosan koppan a kövön. Remegõ kezekkel kapok utána, de felegyenesedni nincs már merszem, mert látóterembe két láb kerül. Hátra hõkölök és felnézek rá.
- Ez nem történik meg. - suttogom halkan.
- De igen, megtörténik. - cáfol rá az idegen.
- Meg-meg fog ölni? - kérdezem akadozva.
- Lehetséges. De elõbb eljátszok veled.
Leguggol és kabátomat a nyakamnál elkapva húz magához közel. Tekintetével, mintha keresztül szúrná a testemet, a lelkemet sõt még a gondolataimat is.
- Sõt, hadd tegyem világossá számodra, hogy milyen helyzetbe kerültél.
George mozdulatlan teste felé nyújtja kezét, s barátom egyik karja tõbõl kiszakad. Mindent elborít a vér és nekem bukfencet vet a gyomrom. Sírni kezdek, mint egy kisgyerek.
- Kérem... Kérem, ne tegye ezt! - könyörgök neki.
Végigmér és elkapja államat. Kényszerít, hogy halott barátom testére nézzek.
- Nem értettél meg. - súgja a fülembe. Egy újabb intés és George másik karja is kiszakad. - Ha nem akarod, hogy minden barátod így járjon – még egy mozdulat és egy láb is leszakad. -, akkor mindenben engedelmeskedned kell nekem. Ha úgy tetszik, te leszel az én földi helytartóm. De, ha megtudom, hogy bármiben is sántikálsz... - egy újabb kézmozdulat és Geoge másik lába is leszakad. Egyedül megcsonkított torzója hever a terem közepén. - És hidd el, tudni fogok minden lépésedrõl, mert a véredet adtad. - emeli fel jobb kezem, s mutatja felém saját ujjamat. - Megértettél?
- Ké-kérem... - szûkölök kétségbeesetten.
- Megértettél?! - dörren rám.
- Igen. - zokogok fel. - Igen... meg.

- Douglas – szólalok meg hirtelen, mikor észreveszem, hogy elgondolkodott valamint. - Nem akarok így élni – sóhajtok fel.

- Úrnõm! – válaszol, majd hirtelen felpattanva elém térdel. Egy pillanatra megdöbbenek. - Megszöktethetem! Együtt elmehetnénk! – mondja lelkesen, mire azt sem tudom, mit mondjak.

Megszökni? Tényleg ezt mondta, hogy szökjek meg vele? De hát én ezt nem tehetem! Mi lenne akkor apámmal, a fivéremmel, anyámmal és a családunk tekintélyével?! Nem gondolhatok magamra!

- Tessék? – kérdem pánikba esve. - Én elszökni! Hogyan tehetnék ilyen rossz dolgot?

- Ha nem szereti azt ami, de nem tesz ellene semmit, hogyan akar megszabadulni tõle? – kérdi komolyan, mint aki teljesen fittyet hány az illemre.

- Douglas! Én... nem tehetem meg! – mondom levegõ után kapkodva. Pánikba esem, nem tudok tisztán gondolkodni, mert amit mond, az lázadás a törvényeink ellen.

- Miért ne úrnõm! Szabad lehet akár a pillangó a réteken! Nem kell elvennie egy vadidegen embert, akit kiválasztottak az õsök. Kinn, te döntöd el saját sorsod, és szerelmedet, addig, amíg nem találod meg, bennem hûséges szolgádat megleled – térdel elõttem alázatosan. - Kérem Úrnõm! Hadd segítsek! Olyan borzalmas így megkötve látni Önt.

Nem tudok megszólalni. Amit mond, az olyan csábító, olyan gyönyörû, hogy egyetlen pillanatig még azt is elhiszem, hogy akár igaz is lehet. Egyetlen pillanatra elképzelem, milyen is lehet szabadon szaladni, azzal élni, akit szeretek, és akit nem atyám választ ki számomra. Egyetlen pillanatra a remény fellángol bennem, de mégis bizonytalan vagyok. Mert pontosan tudom, hogy nem tehetem meg, amit a szívem súg.

- Megteszek bármit, ne aggódjon – mondja meggyõzõ hangon, ami olyan magabiztosnak hangzik, amilyet én sosem tudnék produkálni. - Amíg velem marad az ismeretlenbe vezetõ úton, nem lesz bántódása megígérem.

- Nem tudom... – mondom bizonytalanul, és elfordulok. - Nem tudom, képes lennék elhagyni a birtokot.

- Csak egy kis lépés az Úrnõm, ha már el tud szakadni, utána bárhová elmehet, amerre a szíve húzza.

- Állj fel, kérlek, a végén Martha félreérti! – mondom vörös arccal. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy Douglas esetleg szerelmet vall nekem. Nem lenne illõ dolog, bár megjegyzem, elég jóképû férfi, ám engem köt a családomhoz való hûségem.

- Ahogy Úrnõm kívánja – válaszol, és felkelve visszaül a helyére.

- Magának nehéz volt elszakadnia a szüleitõl? – kérdem félénken. Nagyon érdekelne, hogy voltak-e szülei, hogy élt, hogy ilyen fesztelenül, ilyen magabiztosan képes viselkedni másokkal szemben.

- Egyáltalán nem. Nem emlékszem rájuk, oly rég volt. Talán négy éves lehettem. Az emlékek tengere rég elmosta vonásaikat. Annyira emlékszem, hogy apám kovács volt, és élveztem nézni, ahogyan megmunkálja a fémet. Még egy kis fakardot készített nekem, és azzal küzdöttem a gonosz képzeletbeli sárkányommal. – Elmosolyodik, de valami szomorúság csillog a szemében. Mégis… valahogy irigylem õt. Annyira szabadon nevelkedett, mint ahogy én sosem élhetek majd. - De kiderült, hogy mágus vagyok. Futótûzként terjedt el a vidéken, és hamarosan el is vittek szülõföldemrõl. Így ha akartam, ha nem el kellett mennem.

- Sajnálom – mondom részvéttel a hangomban. - Biztosan szörnyû lehetett!

- Mindig arra vágytam kis koromban, hogy hatalmas lovag leszek, de amint látja Isten nem úgy szánta nekem az életet. Más utakat jelölt nekem, amit bejárhatok, de ne bánom, sõt boldog vagyok, hogy az lehetek aki.

- Bárcsak én is ilyen bátor lehetnék! – sóhajtok fel szomorúan. De hát csupán nõ vagyok, és ha bátor lennék is, azt mondanák, nem illõ dolog.

- Úrnõm maga bátor! Talán a legbátrabb, akit valaha is ismerek!

- Dehogy is! – kacagok fel az ostoba feltevésre. - Talán a leggyávább inkább.

- Ugyan Úrnõm, aki ilyen meleg szívvel van megáldva, akkor az erõs és bátor is függetlenül attól, hogy vannak dolgok, ami miatt fél.

- Maga szerint félek? – kérdem mélyen a szemébe nézve.

- Ezt csak Ön tudhatja, Úrnõm. Hamarosan úgy is el kell hagynom birtokait.

- Miért? – kérdem csodálkozva.

- Ugyan, tudom, hogy apja hálás énnekem, amiért kegyedet visszahoztam épségbe, de látom, hogy csak teher vagyok a vállán. Ki akarna mégis udvarába egy mágust tartani? Hisz mindenki fél tõlünk. Nagyon kevés az, akit tisztelnek, és ilyen pozíciót elfoglalhat. Sokévnyi hûséges szolgálatért talán itt maradhatnék.

- Akkor miért nem marad? Apám biztos örülne neki! – mondom boldogan. Ha itt maradna, akkor sokat beszélgethetnénk, nem lennék annyira magányos, míg férjhez nem adnak. Talán arra is rábeszélhetném atyámat, hogy Douglas hadd kísérjen el új otthonomba, mint tanácsadóm, mint mágusom. Biztosan beleegyezne egyetlen lánya kívánságába.

- Úrnõm, bárcsak ilyen könnyû lenne – sóhajt egy nagyot, mire gombóc kezd nõni a torkomban. - Biztosíthatom az apja jó ember, de tudom, hogy csak gondot okoznék maguknak.

- Nem tudom lebeszélni róla?

- Úrnõm, sajátosságom, hogy makacs vagyok, mint az öszvér – kacsint rám vidáman, amitõl összeszorul a szívem. Tényleg itt akar hagyni engem, és nem szándékozik visszatérni. - De minden esetre más hová is szólít a kötelesség. Ahogyan múltkor Önt megmentettem, lehet, hogy máshol épp a szabadulást várják. Igazából nem is szeretek sokáig egy helyen lenni. Habár lehet, hogy köze van ahhoz is hogy nem kedveltek az emberek.

- Mikor fog indulni?

- Még nem tudom. Talán holnap, vagy holnapután éjjel, de semmiképp nem megyek úgy el, hogy nem tudom az Ön döntését Úrnõm.

- Még gondolkoznom kell ezen – mondom határozottan. Igen, gondolkodom rajta, mert akármilyen kevés ideje is ismerem ezt a férfit, õ végre nem úgy kezel, mint holmi porcelánbabát, aki nem tud gondolkodni.

- Természetesen, Úrnõm! Várok, ameddig kell! Addig is kellemes napon – hajolok meg.

Sir Henry közeledik a gyepen át, és szemmel láthatóan nem túl boldog attól, hogy kettesben lát Douglasszel. Igaz, õ sosem túl boldog, ha szerinte erkölcstelen dolgot cselekszem. Sosem elégedett velem, mindig minden tettemben, mondandómban, mozdulatomban talál valami hibát.

- Maga meg mit keres itt? – kérdi hidegen Douglastõl. - Egy ilyen ember mit üldögél a Milady társaságában?

- Üdvözlöm Önt is, csak szerény vendége vagyok e pazar és gazdag háznak mivel megmentettem, de ne aggódjon kezem tiszta és egy cseppet sem fogom bemocskolni az Úrnõt – mondja, miközben felemeli a kezét.

Sir Henry fintorogva lép el tõle, majd hozzám lép és meghajol. A házba vezet, hogy kezdetét vegye a tanításnak nevezett kínzásom, amelynek segítségével majd igazi hölgyet farag belõlem. De a gondolataim már teljesen máshol járnak, oda sem figyelek a tanárom szavaira, aki gondosan kioktat arról, hogy a Douglashoz hasonló alakokat jobb elkerülni, mert csak beszennyezik a lelkemet.

~*~

Természetesen nem tudok figyelni Sir Henry szavaira, aki ismét az etikettet magyarázza nekem. Minden gondolatom Douglas körül forog, és akörül, hogy õ egy új, szabadabb életet kínál nekem. Nem tudom, mit tehetnék, mert a szívem hevesen dobogni kezd, valahányszor arra gondolok, hogy boldogan élhetnék, korlátok és kötöttségek nélkül. Ugyanakkor tudom, hogy nem szabad ezt tennem, erkölcstelen dolog és becstelen is, romba döntené a családomat. Ha elszöknék, apám bizonyára a keresésemre küldené az embereit, akik nem nyugodnának, míg meg nem találnának és vissza nem hoznának. Ugyanakkor… Ugyanakkor…

Eljön a vacsora, én pedig szótlanul eszem. Douglas is velünk étkezik, apám ragaszkodik a jelenlétéhez, nem is sejtve, hogy mit forgat a fejében. Nem vagyok bátor, de amikor meglátom õt, hogy rám tekint azokkal a gyönyörû, sötétzöld szemeivel, már tudom, mit kell tennem. Igen, döntöttem, mit kell tennem, mi a helyes lépés, mégis… nagyon félek, hogy elárulom magam. Igyekszem erõt venni magamon, és vacsora után egy rövid sétára hívom a mágust, aki úgy tûnik, ennek örömmel eleget is tesz. Martha természetesen mögöttünk sétál, így csak nagyon halkan tudunk beszélgetni.

A rózsalugasok felé indulunk, és úgy teszek, mintha nagyon érdekelnének a virágok. Megállok az egyik bokor elõtt, és megsimítom az egyik bimbót, amely még nem nyílt ki egészen.

-      - Gyönyörûek, igaz? – kérdem, mintha tényleg a virágokat akarnám megmutatni, de a hanghordozásom más, figyelemfelhívó, és úgy tûnik, Douglas érti a célzást. – Milyen kár, hogy éjszakára becsukódnak. Tudta, mágus uram, hogy vannak virágok, amelyek pontban éjfélkor bontanak szirmot, és csak hajnalban térnek aludni? – nézek rá, célozva az idõpontra, és hogy hajnalig mindenki aludni fog.

-     -  Nos, igazán kár, hogy nem láthatjuk a természet eme csodáját, úrnõm – biccent Douglas. – Igazán nagy kár, hogy apjaura nem engedi kegyednek az éjszakai sétát.

-      -  Ó, kiszöktem, amikor még kislány voltam. Hiszen hallhatta, egykoron vadóc voltam, aki folyton fára mászott, meg a falra, kiszökött a kapun – kuncogok halkan. – Anyám gyakran volt mérges rám, amikor éjnek idején a kertben kóboroltam az éjfélkor nyíló virágot keresve. Imádtam lovagolni, folyton elbújtam az istállóban, ahol…

A szavaim elakadnak, amikor eszembe jut az a fiú, Thomas, akibe gyermekként szerelmes voltam. Rajongtam érte, õ azonban félve apámtól nem viszonozta érzelmeimet. Nem is tehette volna, pedig tudom, hogy titkon szeretett. Ennek azonban már három éve, és nem tudom, mit csinálhat azóta. Vajon megnõsült és vannak gyermekei? Bizonyára, hiszen négy évvel idõsebb nálam.

Az idõ hûvösre fordul, én pedig összehúzom magamon a köpenyt. Ideje bemenni, így Douglas bekísér, Martha pedig követ minket. A mágus a szobámig jön velem, ám mielõtt bemennék, ránézek.

-      -  Megértette, amit mondtam? – kérdem alig hallhatóan, szinte csak lehelve, mire õ bólint.

-     -  Éjfélkor az istállóban – válaszol ugyancsak halkan, majd hangos szóra vált. – Nos, jó éjszakát, úrnõm, legyenek szép álmai!

-      -  Önnek is, Douglas! – pukedlizek, majd Martha nyomában belépek a szobámba.

A szívem szaporán dobog, és igyekeznem kell, hogy ne tûnjön fel se Marthának, se a lányoknak, hogy milyen izgatott vagyok. Ma éjjel… Ma éjjel, végre szabad leszek! Alig várom!

~*~

Nem sokkal éjfél elõtt kelek fel. Nem is aludtam, csak úgy tettem, mikor Martha kétszer is benézett hozzám, hogy vajon még ébren vagyok-e. Aztán végre elment aludni, és csak az ajtóm elõtt posztoló két õr marad. Óvatosan kibújok az ágyból, és a szekrénybõl elõveszem a lovaglóruhám. Ezt egyedül is fel tudom venni, hála égnek, ráadásul nadrág tartozik hozzá, ami megkönnyíti a lovaglást. Ám tudom, hogy ebben az öltözetben feltûnõ leszek, így mindenképpen kerítenem kell majd hétköznapi, szerényebb viseletet. Az ajtóhoz lopakodva hallgatózom, de csak az õrök halk beszédfoszlányait tudom kivenni. Ezek szerint nem fognak bejönni, de nem is alszanak, így óvatosnak kell lennem. A szobám ablaka nincs túl magasan, ráadásul elõtte egy magas fa is van, amelynek egyik vastag ága nem messze van az ablaktól. De régen is volt, mikor utoljára fára másztam. Már vagy három, talán négy éve is, amikor még gyermek voltam, és nem volt illetlen dolog tõlem az ilyesfajta tevékenység. Ám most már asszonyi korba értem, amikor nem illik ilyesmit tenni. Félek is, hogy leeshetek.

Számomra végtelenül hosszú idõbe telik, mire sikerül lekecmeregnem a földre, és gyalog folytathatom utamat. Tudom, hogy merre járõröznek az õrök, így ki tudom kerülni õket. Hallom a lépteiket, látom alakjukat, amint lándzsával és oldalukon karddal masíroznak, figyelve mindenre, ami él és mozog. Hiszen nem engedhetik, hogy illetéktelenek beosonjanak a birtokra, pláne a kastélyba. Én pedig éppen szökni készülök, amitõl nagyon hevesen dobog a szívem. Attól félek, hogy meg is hallhatják, így amilyen gyorsan csak tudok, az istálló irányába iramodok. Douglas már bizonyára vár, hiszen éjfél van. Mi lesz, ha nélkülem indul el, mert azt hiszi, nem jövök? És ha apám esetleg megneszelt valamit, vagy Martha értette, mirõl is beszéltem a mágussal? Ha apám megtudná, hogy mit akarok tenni, azonmód megölné Douglast, engem pedig a szobámba zárna esküvõm napjáig, mint neveletlen, hálátlan, rossz leányt szokás. Az arcomat hideg veríték lepi el, egy pillanatra ledermedek, de aztán megyek tovább. Az istálló már elõttem látszik, nem is olyan messzire, így a bokrok takarásában arrafelé kúszom.

Az istállóba lépve csend van, és sötét. Talán még nincs itt, vagy talán itt van, és engem vár. Nem tudom, nem merek mozdulni, sem szólni, mert ki tudja, hogy mi történne. Éppen azon töprengek, tegyek-e még egy lépést, amikor valaki megragad, és befogja a számat. Szabadulnék, mert még elég élénken él bennem a rablótámadás emléke, ám ekkor valaki megszólal.

-     -  Nyugodjon meg, csak én vagyok az, úrnõm – hallok egy ismerõs hangot. Douglas! – Most elengedem, de ne sikítson! – mondja, és elenged.

-     -  Douglas! – fordulok meg, és szembetalálom magam a markáns arccal, a magas termettel, a zöld szempárral. – Azt hittem, hogy el sem jön!

-      -  Én meg azt hittem, hogy kegyed nem jön – mondja. – Bocsásson meg, amiért megijesztettem, de nem tudhattam, nem követték-e. De mi tartott ilyen soká, hölgyem?

-     -  Nem túl könnyû fát mászni, ha az ember nem gyakorolta – válaszolom. – Meg aztán, én sem tudhattam, hogy Martha nem sejtett-e meg valamit. Kétszer is benézett az este, hogy alszom-e már. Siessünk, mert félek, hogy ha újra benéz esetleg a szobámba, én pedig nem vagyok ott, riadóztatja apámat. Akkor pedig hamarosan a nyomunkban lesznek, és önt megölik, mágus uram.

Douglas csak bólint, és elõvezet két lovat. Az egyik az én éjfekete paripám, Selyem. Nem is kérdem, honnan tudta, hogy az enyém, de nem is érdekes. Nyeregbe pattanunk, majd a kapu felé lovagolunk óvatosan. A kapunál is vannak õrök, nem tudom, hogy fogunk átjutni, de Douglas mormol valamit, mire az õrök eldõlnek, mintha fejbe csapták volna õket. Remélem, nem haltak meg, de amikor ellovagolunk mellettük, látom, hogy a mellkasuk fel-le jár.

-    -   Ne aggódjon, úrnõm, csak alszanak, és reggelig fel sem ébrednek. Addigra pedig mi már hetedhét határon túl leszünk – mondja Douglas, mire bólintok. – Ám kegyednek másik ruhát kéne szereznünk. Ebben a nemesi hacukában igencsak feltûnõ.

-     -  Én is gondoltam már rá, de sajnos nincsenek más ruháim – mondom, miközben kiérünk a kastélyból. – És most merre?

-      -  Mi lenne, ha meglátogatnánk a volt jegyesét? – kérdi tõlem a mágus, mire meglepetten nézek rá. – Nem is akarja látni az embert, akihez hozzá kellett volna mennie?

-      -  Lord Christopher Talont? Mert így hívják – mondom. – Nem igazán vagyok kíváncsi rá. Ön igen?

-      -  Nos, én azért jól megnézném magamnak ezt a lordot – kuncog Douglas. – De elõbb hagyjuk magunk mögött a birtokot, hogy apjaura ne tudjon minket követni. Minél távolabb leszünk, annál nehezebb dolga lesz. Mármint hacsak nem óhajt visszafordulni.

-      - Eszem ágában sincs, Douglas! – mondom, miközben ügetésre, majd vágtára váltok. – Soha életemben nem éreztem még magam ilyen szabadnak! – kacagok fel boldogan.

Hallom, hogy mellettem Douglas is vágtára vált, én pedig élvezem, hogy a hajam lobog a szélben, a kövér telihold odafenn világít ránk, és a baglyok huhogva repülnek. Mögöttünk pedig mindinkább elmarad a kastély, majd a környezõ parasztházak, erdõk és mi csak vágtatunk és vágtatunk elõre. Igen, életemben elõször tényleg boldog és szabad vagyok. 

- Még hogyha tudom is rá a varázslatot – mondja, miközben egy közeli padhoz kísér -, akkor sem tenném meg.

- Miért? – kérdem döbbenten, miközben helyet foglalunk. Õ egy kissé távolabb tõlem, ahogy az illem megköveteli.

- Mert az idõ nem játék. Minden varázslatnak ára van. Lehet, hogy elfelejtik, ami ma történt, de emellett lehet, hogy mást is el fognak, ami pedig nagyon fontos. Az elsõ lépésed, az elsõ szó, amit kimondtál bármi. De lehet annyira súlyos is, hogy mindent elfelejt.

Nagy levegõt veszek. Erre nem számítottam, de végül is, igaza van. Nem akarom, hogy a szüleim és a fivérem bármit is elfelejtsenek rólam. De akkor is borzalmasan érzem magam amiatt, amit Lady Biancának mondtam. Bocsánatot kell kérnem tõle, bár tudom, hogy nem fog megbocsátani. Sõt, csak még jobban meg fog alázni, vagy pedig még élvezni is fogja, amint csúszom-mászom elõtte.

- De attól még nem vagy rossz ember úrnõm – zökkent ki Douglas a gondolataimból, és rám mosolyog. Igazán szép mosolya van, olyan férfias, és ha nem lenne köztünk ez a társadalmi különbség és nem lennék már születésem óta valaki más jegyese, talán… De nem! Erre gondolnom sem szabad! - Ha én egy ilyen kis szó miatt rossz lennék – nevet fel vidáman, és még engem is mosolygásra késztet a hangja. - Akkor már a pokol legmélyebb bugyraiban lennék. Hidd el nekem, Lady Eva. Nem tettél semmi rosszat. Ha bocsánatot kérsz, meg fognak bocsátani.

- Biztos vagy benne? – kérdem aggodalmasan, és a jókedvem egy pillanat alatt semmivé foszlik.

- Szüleid és édestestvéred biztosan. Az hogy Lady Bianca mit gondol, az már rá tartozik.

- De hiszen õt sértettem meg. Miért ne tartozna rám?

- Miért õ az elõbb mit tett? – vonja fel a szemöldökét, és egyenesen a szemembe néz. A tekintete olyan hátható, olyan magabiztos. - Ne hagyja magát, hogy így irányítsa õt. Csak egy gyerek.

- Dehogy gyerek – nevetek fel kínosan. - Hiszen várandós, õ már egy igazi feleség, én meg csak egy hajadon.

- Attól, hogy még bekapta a legyet, nem lesz tõle felnõtt. – Douglas a szemét forgatva néz rám, én pedig meghökkenve bámulom õt. Még soha senki sem merészelt így beszélni a sógornõmrõl. - Valami rosszat mondtam?

- Nem dehogy! Csak nem számítottam erre a szóhasználatra.

- Ja, hát igen, elnézést. Néha kicsusszan egy-két rossz szó az én számból is – mosolyog rám a tarkóját vakargatva. - Nem szoktam nagyon sokat beszélgetni nemesi családokkal.

Erre már belõlem is kiszakad a nevetés, Douglas pedig értetlenül néz rám. Én viszont csak tovább nevetek, mert olyan mulatságos az, ahogy Douglas beszél. És olyan aranyos, hogy ilyen tanácstalanul mered rám.

- Bocsáss meg Douglas, csak olyan aranyos voltál! – kuncogom vidáman.

- Aranyos? - kérdez vissza. - Sok mindennel tituláltak, de azzal nem hogy aranyos.

- Ez talán baj? – kérdem mosolyogva.

- Dehogy engemet nem bánt, sõt talán kéne egy ilyen új név is. Mr. Aranyos! Vagy Mr. Cukorfalat. Na, melyik illene jobban rám?

Úgy tûnik, belemegy a játékba, mert olyan viccesen válaszol, én pedig újfent kacagni kezdek.

- Inkább bájos, mint sem cukorfalat.

- Szóval a Mr. Bájos jobban áll?

- Határozottan! – bólintok, majd ránézek. - Köszönöm. Most már sokkal jobban vagyok.

- Szívesen úrnõm bármikor. Amikor óhajtja, szívesen beszélgetek Önnel. Amikor csak szeretné.

- Köszönöm a kedvességedet. – Felnézek az égre. A kövér hold már odafenn jár, és ideje lenne lepihennem. - Késõre jár, ideje nyugovóra térni. Még egyszer köszönöm.

Felállok mellõle, és elindulok befelé. Mikor beérek, hátamat a falnak támasztom, és igyekszem lenyugtatni magam. Régen volt már, amikor valaki így meg tudott nevettetni. Utoljára talán Thomas, akit atyám évekkel ezelõtt elküldött innen. Õ mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra, talán ezért is szerettem bele. Ugyan õ is hölgyként kezelt, de mindig kész volt rá, hogy felvidítson, ha szomorú voltam. És ugyanilyen volt a bátyám, Robert is, mielõtt megnõsült. De azóta egyedül vagyok.

Gondolataimba merülve indulok el a szobám felé, Martha pedig észrevétlenül csatlakozik hozzám. Egy szót sem szól, nem kérdez, nem fedd meg, nem vígasztal, de ott van velem. Az én öreg, hûséges komornám, akire lehet számítani. De nem is nagyon figyelek rá, minden gondolatom Douglas tölti ki. Ó, ha nem lennék nemes, és nem lenne már võlegényem, kit sosem láttam még! Atyám néhány napja mondta, hogy a leendõ férjem két hónap múlva látogatást tesz nálunk, akkor személyesen is megismerem. Hogy félek ettõl a látogatástól. Nem akarok férjhez menni olyanhoz, akit nem ismerek, és így nem is szerethetek. Vajon Robert szereti Biancát? Vagy csak az õsi kötelesség tartja a felesége mellett? Nem tudom, de én nem akarok egy szerelem nélküli, boldogtalan házasságban élni. Ám nincs más lehetõségem.

~*~

Furcsa álomból ébredek, amelyben egy varázslatos erdõ, és Douglas is szerepelt. Meg egy furcsa alak, akinek arcát nem láttam, de bántani akart és Douglas védett meg tõle. Zavarodott vagyok, mikor felkelek, és hagyom, hogy Martha utasításai szerint a szolgálólányok megmosdassanak, majd felöltöztessenek. Ezúttal napsárga ruha kerül rám, amely olyan, mint a napraforgók színe, üde és világos, vidám színû. Ezek után Clara megfésül, és fehér-sárga szalagokkal ékesíti a hajamat. Ékszert idehaza nem viselek, és báli szezon sincs még.

-     -  Gyönyörû vagy, úrnõm – mondja lelkendezve Martha. – Ó, ha egy nap a leendõ férjed meglát, bizonyára elámul majd a szépségedtõl.

-      -  Igen, lehetséges – bólintok finoman, miközben szomorúan gondolok a jövõre. – Menjünk, atyám már bizonyára vár, és nem szereti, ha elkésünk a reggelirõl.

Martha bólint, majd elindulunk. Én megyek elõl, mögöttem Martha, az õ háta mögött pedig két õr. Mintha bárki megtámadhatna. A gyomrom összeszorul, ha arra gondolok, ma reggel milyen fogadtatásban lesz részem a tegnap este után. A szüleim, és a bátyám talán megbocsátanak, de Lady Bianca… Viszont Douglasnek igaza van, nem foglalkozhatom vele, hiszen alig fél év, és elkerülök innen, elhagyom e birtokot. Ideje felkészülnöm arra, hogy más ember kívánságait fogom lesni.

Az étkezõbe érve csak Douglas és atyám van jelen. A mágus jöttömre meghajol, de nem bírja eltitkolni, hogy tetszik neki, amit lát. Én lágyan pukedlizem egyet, majd atyámhoz lépek.

-      - Jó reggelt, atyám! – mondom lágyan. – Elnézésedet akarom kérni a tegnap esti illetlen, hölgyhöz méltatlan viselkedésem miatt – veszem elejét annak, hogy õ hozza fel. – Tudom, hogy rossz leányod voltam, de remélem, meg tudsz nekem bocsátani.

-    -   Erre semmi szükség, Eva – rázza fejét atyám. – Néha mindenki követ el hibákat, így természetes, hogy nem neheztelek rád sem én, sem anyád, sem a fivéred, sõt Bianca sem. – Utóbbi kijelentését nem hiszem el, de ezt nem mutatom ki. - De légy oly kedves, és legközelebb légy nagyobb tekintettel a sógornõdre. Õ állapotos, gyermeket hord a szíve alatt, és a nõk ilyenkor hajlamosak nem túl józanul viselkedni. Ne légy mérges rá, biztos vagyok benne, hogy nem akart rosszat neked.

-      -  Értettem, atyám – bólintok, majd Douglas felé fordulok. – Jó reggelt, mágus uram! – üdvözlöm.

-     -  Úrnõm! – biccent Douglas. – Ha szabad megjegyeznem, ragyogóan nézel ki ma reggel. Olyan vagy, mint a napsugár, mely bearanyozza a tájat.

Érzem, hogy elpirulok a bókra, és újfent pukedlizek egyet. Ahogy látom, atyám is egyetért vele, de mintha valamiféle nem helyénvaló érzelmet látnék átsuhanni az arcán. Igyekszem nem foglalkozni vele, mert megérkezik anyám, majd Robert és Bianca is. Lezajlik a reggeli szertartásos köszöntés, mindenkitõl elnézést kérek, amiért úgy viselkedtem, ahogy. Anyám és Robert biztosítanak róla, hogy nem haragszanak, ám Bianca egy szót sem szól. Úgy tesz, mint aki megsértve érzi magát. Ez rosszul esik, hiszen nem én vagyok a hibás az egészben, õ kezdte, én csak nem bírtam tovább cérnával. De ahogy Douglasre nézek, a tekintete, a halvány mosolya megnyugtat. Azt hiszem, õ az én másik szövetségesem Martha mellett.

~*~

A reggeli kellemesen telik, kivételesen még Bianca sem tesz megjegyzéseket, sõt, úgy tesz, mintha nem is léteznék. Ez sokkal kellemesebb, mint az állandó becsmérlése. És a reggeli után még marad egy kis idõm is sétálni a kertben. Mikor felállok, magamhoz intem Marthát.

-     -  Martha, kérlek, szólj Sallynek és Clarának, hogy szedjék össze a maradékot és osszák szét a parasztok között! – mondom. – Nem szeretném, ha kárba veszne, amit nem ettünk meg. Nekik nagyobb szükségük van rá, mint nekünk.

-      -  Igenis, úrnõm! – biccent Martha, majd a lányokért siet.

-      -  A leányom mindig gondol azokra, akik nálunk alacsonyabb sorban vannak – magyarázza atyám Douglasnek. – Azt hiszem, ezért is szeretik annyira. Emlékszem még, mikor gyermekként a parasztok gyerekeivel játszadozott, és feleségemmel, az én drága Henriettámmal alig tudtuk hazacsalogatni.

-      -  Én csak arra emlékszem – veszi át a szót nevetve Robert -, hogy a húgom imádott fára mászni, és anyánk, valamint Martha folyton majdnem szívrohamot kapnak, hogy le ne essen.

-     -  Ez nem tréfadolog, Robert! – pirít rá anyám. – Ha leesik, komolyan megsérülhetett volna. De hála égnek – tekint rám lágyan -, mára már kinõtte eme gyermeki butaságait, viszont a jó szíve megmaradt. Jó feleség és jó anya lesz belõle, ebben biztos vagyok.

Martha hamarosan visszatér Sally és Clara társaságában, akik elkezdik összeszedni a maradékot. Van elég, hogy egy egész falut ellássunk vele. Azok az emberek szegények, nyomorban élnek és látástól-vakulásig dolgoznak. Ha mással nem is tudok nekik segíteni, ez is valami. Én közben engedélyt kapok, hogy Sir Henry, a tanárom érkeztéig egy kis sétát tegyek a kertben. Douglas is velem tart, persze Martha felügyelete mellett, aki egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét, bár tisztes távolságot tart tõlünk. Hiszen vigyáznia kell a tisztességemre.

~*~

A kertben sétálunk a rózsabokrok között, amelyeket gondos kertészek gondoznak. Meg is pillantom az egyiküket, egy Thomas nevû, idõsebb férfit, aki éppen az egyik bokrot metszi meg. Mikor meglát, mélyen meghajol, én pedig mosolyogva biccentek, majd a férfi folytatja munkáját. Nem akarom zavarni, így egy kis tavacska felé vesszük az irányt, ahol leülök az ott elhelyezett egyik fehér színû padra. Douglas mellém telepedik, kissé távolabb, míg Martha megáll tõlünk vagy tíz méternyire.

-      - Az emberek úgy tûnik, szeretnek téged, úrnõm – mondja Douglas. – Nem is csoda, hiszen gyönyörû vagy, és kedves.

-      -  De vajon elérek-e ezzel bármit is majd a férjemnél? – kérdem sóhajtva. Douglas értetlenül néz rám. – Két hónap múlva az a férfi, akihez hozzá fognak adni, eljön, hogy találkozhassunk. Születésem percében neki ígértek, de még sosem láttuk egymást.

-     -  Még festményen sem? – kérdi meghökkenve a mágus, én pedig a fejem rázom. – A nemesek tényleg furcsák. Az én fajtám azzal házasodik, akivel akar.

-      -  Nem is tudod, hogy mennyire irigylem a te életed – mondom halkan. – Mindenki azt hiszi, hogy nemesnek lenni csupa móka és kacagás, pedig ha tudnák, hogy mennyi mindennek kell megfelelni. Mindenki csak a gazdagságot, a pompát, a csillogást látja, a rangot és a pénzt. Mindenki irigyli az olyanokat, mint én, de nem tudnak semmit.

-     -  Nem szeretnél férjhez menni – mondja egyszerûen Douglas, mire döbbenten meredek rá. – Nem kell mondanod, hogy tudjam. Te nem szereted ezt az életet, de félsz változtatni rajta.

-      -  Mégis, hogyan változtathatnék rajta? – kérdem az égre nézve. – Hiszen csupán nõ vagyok, és bár van rangom és nevem, de nincsenek jogaim. Én nem tehetek semmit atyám engedélye nélkül, és mielõtt leesik az elsõ hó, már más férfi lesz uram és parancsolóm. Én semmit sem tehetek ellene, Douglas. Nem lázadozhatok, pedig Isten látja lelkem, szívesebben élnék egy kis viskóban azzal, akit szeretek, mintsem egy hatalmas kastélyban egy olyan férfival, akit még csak nem is ismerek. De a sorsomon nem változtathatok.

- Ugyan Nagyuram, nincs semmi nagy, csak egy egyszerû és teljesíthetõ kívánság lenne az, mit bárki más tehetne értem – mondja Douglas, én pedig nagyon kíváncsi vagyok, mit akarhat atyámtól.

- Mi lenne az fiam?

Elmosolyodik, ami nekem nem nagyon tetszik. Csak nem engem akar? Hiszen rangon aluli, atyám sosem adna neki. Ráadásul, õ egy mágus, én pedig nem akarok egy mágus asszonya lenni. Habár, ha jobban meggondolom…

- Nos, drága kezét Miladynek nem kérhetem mivel úgysincs hozzá se rangom se tapasztalatom, és egyben goromba is lenne. Birtokon hiába kérnék, nem lenne. Ha pénzt kérnék úgy is tudom, elhagynám és elveszíteném, vagy elszórnám másfele. Inkább csak egy egyszerû állást kérnék. Alkimista, gyógyító vagy esetleg védelmezõ eme uradalomnak. Persze ha nem esek én nagy terhére. – Nagy kõ esik le a szívemrõl, mert így legalább nem lesz haddelhadd. Atyám igen gondosan õriz, nem adná a kezem olyannak, aki nem méltó a rangomra.

- Megmentette a lányomat! Meglep, hogy egy nagy mágus hozzánk szegõdne – mondja atyám, a hangjában pedig van valami nyugtalanító.

- Semmi rossz szándékom nincs, önökkel, ha ezt szeretné hallani. Csak meguntam, hogy állandóan vándorlok éhbérért.

- Szóval csak munkát akarna itt? Nem tudom, hogy mi is akadna.

- Ne aggódjon, majd én találok. Hasznosítani tudom magam.

- Ezen még gondolkodnom kell, majd holnap megmondom, mit tehetek.

- Köszönöm kedvességét – hajol meg udvariasan Douglas.

- Szolgák kérem, mutassák meg szobáját, és készítsék elõ a vacsorát! – Atyám hangja parancsolóan hangzik, mire azonnal ott terem egy szolgálóleány. A nevem Emily és már gyermekkora óta itt szolgál.

- Kérem, kövessen! - pukedlizik és elindul.

Alig vezeti el Emily Douglast, apám engem is elküld, hogy fürödjek meg és öltözzek át, hiszen ilyen sáros, tépett öltözetben mégsem mutatkozhatom. Bianca persze kárörvendõen vigyorog rám, de ahogy látom, fivérem azonnal közbelép és elvezeti a feleségét. Csak sóhajtok egyet, engedelmesen meghajolok a szüleim elõtt, majd Martha kíséretében a szobámba indulok. Ám alig csukódik be mögöttünk az ajtó, muszáj elmondanom, ami kínoz engem.

-     -  Szerinted jó ötlet, hogy atyám a birtokon tartja a mágust? – kérdem aggódva. – Tudod, hogy soha egy rossz szót sem szólok senkire, de most egy kicsit aggódom. Douglasnek nagy hatalma van, semmit sem tudunk róla, és bár megmentett, atyám szerintem óvatlan.

-     -  De ezt ne mondd a szemébe, úrnõm! – int Martha, miközben a cselédlányokkal a fürdõmet készítteti, õ maga pedig segít levetkõzni nekem. – Mindazonáltal osztom az aggodalmad. Nem ez lenne az elsõ eset, hogy valaki be akar furakodni a birtokra. Ám én azt mondom, elõbb ismerjük meg a férfit, mielõtt ítélkezünk. Ezt te szoktad mondani, Milady.

Biccentek. A fürdõ hamarosan készen is áll, én pedig megmerítkezem a habokban. Alaposan megfürdöm, mialatt Martha egy, a vacsorához illõ ruhát keres nekem. Meg is találj az egyik kedvencemet, egy sötétzöld ruhát, aranyszínû hímzéssel a nyaknál és az ujjak végén. Gyönyörû ruha, a derekán világoszöld szalag díszíti, amelyet hátul masniba szokás kötni. Hozzá természetesen halványzöld kesztyû és fekete topánka illik, és persze az ékszerek. A vacsorán szépen kell megjelennem, fõleg most, hogy egy vendég is van a háznál. Azaz, nem is vendég, hanem a birtok mágusa mától fogva.

Mialatt fürdöm, majd utána felöltözöm és hagyom, hogy Sally a hajam fésülje, elgondolkodom. Douglas valóban szemrevaló férfi, erõs mágus, határozott fellépésû és ékesszóló is. Ám rangja alapján nem mehetnék hozzá, nem mintha ez a gondolat akár meg is fordulna a fejemben. Hiszen egy lady sosem mehet rangon alul férjhez, ezt már szinte születésem óta mondogatják nekem. Viszont van valami ebben a mágusban, ami úgy vonz, mint a mágnes. Talán ezt hívják belsõ kisugárzásnak.

-    -   Kész vagy, úrnõm, mehetünk is – mondja hirtelen Martha, mire megrázom a fejem. Nagyon elgondolkodtam. – Úgy látom, nem itt járnak a gondolataid, Lady Eva – kuncog halkan.

-     -  Ne haragudj, Martha! – nézek rá. – Én csak… De mindegy is – emelkedem fel a székbõl. – Menjünk, nem illik megvárakoztatni a többieket.

~*~

Megvárjuk Douglast, addig atyám nem enged leülni minket. Ez engem nem zavar, anyámat és fivéremet sem, csak sógornõm puffog magában valami olyasmit, hogy milyen dolog holmi szolga miatt állva maradni. Magamban csak mulatok rajta. Négy hónapos terhes, már meglátszik rajta, így bõvebb ruhákat kénytelen viselni. Aztán Douglas is megérkezik végre.

- Kérlek, foglalj helyet! – mutat atyám az egyik székre.

- Köszönöm – hangzik a válasz, és mintha a mágusunk zavarban lenne. Talán még sosem volt nemesi társaságban? Úgy hallottam, a mágusokat egyszerre félik és tisztelik is.

- Remélem ízleni fog minden. Csak az ön tiszteletére készítettük mindezt.

- Köszönöm határtalan kedvességét, Uram. Amit önöknél készítenek biztosan fenséges lesz – mosolyog ránk.

Helyet foglalunk, atyám az asztalfõn – elõtte bemutat mindenkit -, jobbján anyám, balján a fivérem. A fivérem mellett Lady Bianca foglal helyet, míg én anyám mellett ülök, mellettem pedig Douglas. Lady Bianca kissé gúnyosan néz rám, majd a mágusra, de én már megszoktam. Szinte várom már a szokásos szurkálódásait, de talán ezúttal visszafogja magát. A cselédek tálalnak, és nekilátunk.

-      -  Nos, hogy ízlik az étel, mágus uram? – kérdi atyám.

-    -   Fenséges, jó uram, nemcsak a látványa, de az íze is – jön a válasz, mire halványan elmosolyodom.

-     -  És megtudhatnánk, honnan jöttél, és miért pont ezt vidéket szemelted ki, ahol közel és távol semmi sincs, csak a vadon és a haramiák? – jön az újabb kérdés, ezúttal fivéremtõl, Roberttõl.

-     -  Nos, Sir Robert, hogy honnan jöttem, azt elég körülményes lenne elmondanom. Nagyon messzirõl érkeztem, éltem már sok helyen, és a lábaim egyszerûen erre a vidékre hoztak – von vállat Douglas, de tartja az udvarias társalgást.

-    -   Még egyszer szeretném megköszönni, hogy megmentetted a húgomat – mondja Robert. – Tudod, Eva nagyon sokat jelent nekem, nem élném túl, ha elveszíteném.

-    -   Ugyan, férjuram, hiszen tudhatod, hogy Lady Eva milyen vadóc – kuncog gúnyosan Lady Bianca, és tudom, hogy itt kezd majd a dolog kínos lenni. Egy pillanatra mindenki abbahagyja az evést. – Szerintem az égiek odafönn tévedtek, amikor leányt küldtek anyádnak egy újabb fiú helyett. Ez abból is látható, milyen állapotban tért haza, és ez nem az elsõ alkalom. A parasztleányok néznek így ki a sárban dagonyázás után, ami igazán nem való egy úri leányhoz, nem gondolod?

Senki sem válaszol, nekem pedig megint nincs bátorságom visszavágni. Leejtem az evõeszközöket, amelyek hangosan csörrennek a tányéron. Érzem, hogy mindenki engem néz, én pedig nem is tudom, mi dühít fel jobban. Hogy Bianca megint gonosz velem, vagy, hogy senki sem véd meg. De talán a legjobban az, hogy nem merek visszaszólni neki. Ráadásul Douglas is hallotta az egészet, ami miatt ismeretlen okból égni kezd az arcom. Szégyellem magam, és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

Hirtelen borítom fel a széket, ahogy felállok, és dühtõl villogó, könnyes szemekkel nézek a sógornõmre. Hogy gyûlölöm ezt a hidegszívû szukát! Atyám már szólni emelkedik, amikor felkapok egy nagydarab csirkecombot és a velem szemben ülõ asszony képébe vágom. Bianca felsikít, és hirtelen sok minden történik. Atyám rám kiabál, anyám egybõl a védelmemre kel, míg a bátyám a feleségét próbálja lenyugtatni.

-     -  Bárcsak meghalnál, te gonosz démon! – sikítom kétségbeesetten, mire döbbent csend támad, de olyan, hogy vágni lehet. A szám elé kapom a kezem, rémülten tekintek jobbra-balra, és a tekintetem találkozik Douglas döbbent tekintetével.

Nem tehetek mást, kirohanok a terembõl, miközben sírok. Gonosz vagyok, rettentõen gonosz, mert valaki halálát kívántam. De nem tudtam mást tenni. Már túl sok volt, az indulatok, a fájdalom, a megaláztatás, a szégyen, a harag, a gyûlölet mind egyszerre törtek fel belõlem, én pedig nem tudtam nekik megálljt parancsolni. Most tudom, hogy örökre elástam magam mindenki elõtt, hiszen nem viselkedhettem volna így. De nem bírtam már tovább, egyszerûen nem bírtam.

~*~

A kertben keresek vigaszt magamnak, a rózsabokrok között, ahol senki sem zavar. Rettentõen szégyellem magam, dühös vagyok magamra és tudom, hogy hiába kérnék bocsánatot, nem kapnám meg. Örökre elástam magam mindenki elõtt. Nem tudom, mennyi ideig állhatok ott a bokrok között, itatva az egereket, mikor lépéseket hallok. Hirtelen fordulok meg, felkészülve mindenre, és legnagyobb meglepetésemre, Douglast pillantom meg. Gyorsan letörlöm a könnyeimet, és próbálok úgy tenni, mintha misem történt volna, de tudom, hogy látta, hogy sírok. Az arcom biztos sápadt, a szemeim vörösek. Valószínûleg ”nagyon szép” látványt nyújthatok.

-      -  A sírás nem tesz jót a szépségednek, úrnõm – mondja Douglas, miközben odasétál hozzám. – Egy ilyen gyönyörû hölgynek nem illõ sírnia ilyen semmiségek miatt.

-     -  Semmiségek? – kérdem halkan. – Szerinted az semmiség, ha az embert a sógornõje mindenki elõtt megalázza? De egyébként is, már mindegy, hiszen én magam is gonosz voltam, gonoszabb, mint õ. A halálát kívántam, és hiába akarom, nem tudom visszavonni a kimondott szavakat.

-      - Te nem vagy gonosz, Lady Eva – mondja a mágus -, mindössze dühös voltál és dühösen az ember mond olyasmit, amit nem gondol komolyan.

-     -  És ha komolyan gondoltam, amit mondtam? – nézek rá megtörten. – Úgy értem… a szívem mélyén. Mi van, ha… legbelül, bár én nem is tudtam róla… a halálát kívántam? Akkor mit tegyek? Te egy hatalmas mágus vagy, adj nekem tanácsot, Douglas! Bár semmissé tudnám tenni az elhangzott szavakat.

Kétségbeesetten nézek rá, és bár nem akarok bízni benne, de õ az egyetlen reményem. Nem akarok gonosz lenni, nem akarom, hogy mindenki gyûlöljön engem. 

A banditák felröhögnek a fiú szavaira, én pedig félve nézek rá. Mi lesz, ha bántani fogják? Engem nem eresztenek, de már nem is próbálok küzdeni.

- Fiúk, nézzetek rá! Szerinted milyen hamar nyársaljuk fel õt?

- Ne szerénykedj jó ember. Mondok egy ajánlatot. Ti elmentek és kegyeddel együtt itt hagytok, és fejvesztve menekültök, vagy meg kell, hogy öljelek titeket – mondja az idegen. A hangja bátor és kihívó, talán egy lovag, vagy hasonló.

De a banditák csak röhögnek rajta és körbeveszik, csak az a kettõ marad hátul, akik engem fognak.

-       Neked aztán van vér a pucádban kisanyám! – lép közelebb hozzá a vezetõjük.

- Ember, neked aztán tényleg kéne egy fürdés…

- Te mihaszna kis kölök! – vág neki a haramiavezér a fiúnak, de õ könnyedén hárít, ellökve magától a nagydarab férfit. Aztán egyszerre próbálnak rátámadni. Oda sem bírok nézni, annyira borzasztó. Meg fogják ölni, engem pedig megerõszakolnak. Itt a vég!

-       Táncoló tûz ölelj körbe és égesd el ellenségeimet! – hallom, majd legnagyobb rémületemre a hozzá közel álló haramiák porig égnek a hatalmas lángokban. Ezek szerint mégiscsak egy mágussal van dolgom.

- Boszorkányság! Meneküljünk! – szólal meg a vezetõjük, és futni kezdenek, engem pedig elengednek, elesek, de nem merek mozdulni. A látottak teljesen letaglóznak, és remegve várom, most mi lesz.

Nem is nagyon merek odanézni, mi történik körülöttem, csak arra eszmélek fel, hogy már egy haramia sincs a közelben. Elûzte volna õket, vagy megölte? Végül odasétál hozzám, és megáll elõttem. Remegve nézek rá, tekintetem sötétzöld szemeibe mélyed. Nincs bennük rosszindulat, vagy gyilkos szándék, de egy mágusnál sosem lehet tudni.

- Mit akarsz tõlem? – kérdem félénken, mikor végre megtalálom a hangom. Remegek, mint a nyárfalevél, pedig idekinn meleg van.

- Semmi olyan rosszat kegyedtõl.

- Ki vagy? – hagyja el ajkaimat egy újabb kérdés. Az, hogy nem akar rosszat tõlem, nem feltételezi, hogy bízom benne.

- Nos, nem untatnám én egy hétköznapi névvel, hívjon csak Douglasnek – hajol meg elõttem udvariasan.

- Miért jöttél erre?

- Erre kívánta a sorsom, és ezek szerint jól. Kegyedet hogy hívják?

- Eva – válaszolom halkan.

- Megsérült? – nyújtja felém a kezét.

- Nem dehogy, hála önnek! – fogadom el a segítségem, és talpra küzdöm magam. A ruhám kicsit piszkos, a hajam pedig biztosan kócos. Szép kis látványt nyújthatok.

- Hazakísérjem? Egyedül veszélyes errefele járni – mondja mosolyogva.

Elgondolkodom. Az utat nem ismerem hazafelé, ez nem a kis völgybe vezetõ út, de apám azt mondta, sose álljak szóba idegenekkel, fõleg ne bízzak meg bennük. De segítség nélkül sosem jutok haza, és Marthát sem fogom megtalálni, aki lehetséges, hogy már meghalt. Mi van, ha halott? Mi lesz velem az én hûséges komornám nélkül, aki mindig mellettem volt, mióta csak megszülettem?

-       - Hölgyem? – hallom meg Douglas hangját, mire megrázom a fejem, és ránézek. – Minden rendben?

-       - Igen, igen… azt hiszem… - mondom bizonytalanul. – Én csak… Meg kéne keresnem a komornámat. Mikor megtámadtak minket, õ… azt hiszem kilökött engem a hintóból és… és most nem tudom, hogy él-e még… - pityeredem el. – Azt sem tudom… hol vagyok és… hogy hogyan jutok haza…

Teljesen erõt vesz rajtam a kétségbeesés, pedig nem éppen ladyhez illõ dolog egy idegen elõtt sírva fakadni, de egyszerûen nem tudok mit tenni. Kezemmel elfedem a szemem és a szám, el is fordulok, hogy ne legyek feltûnõ, de tudom, hogy bolondot csináltam magamból. Douglas most biztosan egy hisztis kislánynak tart, aki nem képes uralkodni az érzésein.

-      - Hé, hé, ne sírjon már, hölgyem! – hallom meg a férfi hangját. – Tudja, nem bírom, ha egy nõ sír. Megkeresem a maga komornáját, addig csak várjon itt, és szedje össze magát. Seperc alatt vagyok, meglátja.

-     -  Biztos? – kérdem két hüppögés között, mire csak egy bíztató bólintást kapok. – Köszönöm… én… nem is tudom… hogy háláljam meg.

-     -  Ó, nekem elég, ha egy ilyen szép hölgy biztonságban hazatér a családi fészekbe. A szülei már biztosan aggódnak magáért, Milady.

Többet nem is mond, hanem elindul, miután elmondom neki, hogy a hintó merrefelé haladhatott sebesen. Én pedig egy kõre telepedem, bár nagyon félek, hogy újabb banditák bukkannak fel. Douglas azonban megnyugtat, hogy semmi baj, és én pedig valamilyen fura okból, hiszek neki. Ám van egy olyan érzésem, hogy nem önként segít nekem. Nem vagyok olyan ostoba, mint sokan hiszik, és egy férfi csak egy okból segít egy nemesi hölgynek. Pénzért. Ám egyelõre elég lesz, ha Martha megkerül, én pedig épségben hazatérek, atyám pedig elintézi a többit ezzel a mágussal.

~*~

Nem kell sokáig várnom, míg Douglas visszatér, és a nyomában ott siet az én Marthám is. Amint megpillantom, felpattanok a kõrõl, ahol eddig ültem, és felé kezdek rohanni, õ pedig felém. Összeölelkezünk, sírunk, majd lassan megnyugszunk.

-       - Jaj, úrnõm, azt hittem, hogy bajod esett – mondja Martha. – Mikor ez a férfi beszámolt róla, hogy a haramiák elkaptak téged, és megpróbáltak olyasmit tenni veled, ami egyáltalán nem úriemberhez méltó, azt hittem, ott helyben esem össze. De nagyon örülök, hogy jól vagy, hála ennek az úriembernek.

-     -  Ugyan, ugyan, én mindössze véletlenül erre jártam, és úriember semmiképpen sem vagyok – szabadkozik Douglas. – Mágus vagyok, ez a mesterségem, és mint mondtam, utam véletlenül vezetett erre. De most hadd kísérjem haza a hölgyeket. Errefelé veszélyesek az utak, és sajnálatos módon, mivel a kocsisuk meghalt, nincs, aki megvédené önöket.

-     -  Az ajánlatot köszönettel elfogadjuk – biccentek. – És örökre hálásak leszünk önnek, uram, amiért segít nekünk. Mondja meg, mivel fejezhetnénk ki a hálánkat. Mit óhajt? Aranyat, drágakövet, netán ékszert? Bármi is a vágya, atyám örömmel teljesíti.

-     -  Nos, hadd gondolkozzam, míg hazavezetem önöket – hajol meg Douglas. – Mely birtokra is kell visszavinnem a hölgyeket,

-     -  Az Ashworth birtokra – mondom határozottan, mialatt belekarolok Marthába. – Atyám már bizonyára aggódik miattunk, jobb, ha sietünk.

Elindulunk, és nem telik sok idõbe, mire ismét ismerõs vidéken járok. A gyaloglás ugyan kimerít, és az események még mindig hatásuk alatt tartanak, de nem panaszkodom. Útközben elmesélem Marthának, hogyan gyõzte le Douglas a haramiákat, aki csak ámul és bámul, miközben én lopva a mágusra nézek. Úgy néz ki, szereti, ha róla beszélnek, elég becsvágyó lehet. De nem akarok rosszat gondolni róla, talán a szíve mélyén nem rossz ember és a mai világban bizony sokszor nehéz boldogulni.

Mire elérjük a birtokot, bizony már alkonyodik, de én nagyon boldog vagyok. Igaz, hogy koszos vagyok, a ruhám picit tépett, a hajam kócos, de hazaértem. Azért egy picit szomorú vagyok, mert hamarosan búcsút kell vennem Douglastõl. Az én hibám, hogy nagyon hamar képes vagyok megkedvelni másokat, de talán rá tudom venni atyámat, hogy hadd vacsorázzon nálunk. Úgyis olyan üres az a hatalmas ebédlõ, ha csak mi öten vagyunk. Azonban elõre félek, mit szól majd anyám, atyám, Robert, de fõleg bátyám várandós felesége, Bianca, ha meglátnak. Az a nõszemély, az a gyermeklány minden alkalmat megragad, hogy kritizáljon, hogy az orrom alá dörgölje, hogy õ már asszony és hamarosan anya lesz, míg én csupán egy hajadon vagyok, aki gyermekesen viselkedik. Õ talán az egyetlen, akit mélységesen utálok.

-      - Megérkeztünk – mondja Martha. – Majd én kimagyarázom a dolgokat, úrnõm, mindent hagyj csak rám.

-       - Köszönöm, Martha – biccentek felé hálásan. – De Lady Bianca úgysem fogja csukva tartani a száját.

-     -  Lady Bianca törõdjön a saját dolgával! – horkan fel a komornám. – Alig húsz éves, de már fennhordja az orrát, mert várandós. Egy nap te is egy birtok úrnõje leszel, hölgyem, ne feledd! Nem vagy semmivel sem rosszabb nála.

-       - Ki ez a Lady Bianca? – kérdi Douglas, mikor elérjük a kaput, és belépünk a kastély udvarára.

-       - A bátyám felesége – sóhajtom kelletlenül. – Egy kellemetlenkedõ kis hárpia, akinek nincs jobb dolga, mint folyton rajtam köszörülni a nyelvét.

Douglas csak bólint, eközben a szolgák hanyatt-homlok igyekeznek bejelenteni minket. Hamarosan már atyám elõtt állunk, aki végighallgatja Martha szájából, mi is történt. Úgy tûnik, nagyon meglepi, ahogy anyámat és a bátyámat is, csak Bianca somolyog úgy, mint a macska, aki lenyelte a kanárit. De nem mutatok felé érdeklõdést. Mikor Martha elhallgat, atyám Douglas felé fordul.

-      - Köszönjük, hogy megmentetted a lányomat, Douglas – mondja atyám. – Mondd, mit kívánsz cserébe? Egy ilyen hatalmas mágusnak bizonyára hatalmas kívánsága van, de bármi legyen is az, igyekszem teljesíteni. Szóval, szólj, mivel viszonozhatom, hogy épségben hazahoztad Lady Evát?

Sóhajtva iszom meg seremet.  Egy fogadóba pihentem pihentem meg aznap. Pajkos Póni volt a neve. Egyszerû, de mégis otthonos. De sajnos tele tolvajokkal és zsákmetszõkkel.  Egyik komolyan rondább, mint a másik. És egyetlen egy nõ sincs itt, ha van õ se egy nagy szépség. Meg is értem.. amilyen agyatlan és deformálódott társaság.

-Hé szépfiú nem akarsz fizetni nekem egy kis védelmi pénzt?- jött oda az egyik kétajtós szekrény hozzám.

A többiek azonnal összesusogtak és nevetgéltek. Nagyon vicces de igazán.

-Bocs de én nem vagyok a luvnyád aki fizet neked hogy elmenj.

Ekkor hatalmas hõbörgés támad. Nem tetszik nekik.

-Azt hiszed erõsebb vagy kis kölök?-emel fel.- Csak egy nyikhaj kis senki vagy!

-Kérlek, ne túlozzunk.- mosolygok rá.- Nem fogok fizetni neked, és amíg jó kedvemben vagyok, tegyél le mielõtt szétpörkölném a segged!

-Nézzenek oda!-szólal meg egy másik.- A kisfiú bedurvult.

Ekkor jó ízûen beleröhög a támadóm képembe, majd leköp.

-Te akartad..-emelek fel mágiámmal egy asztalt és neki hajítom. Õ azonnal a falnak csapódik, én meg letörlöm a nyálát, amit rám köpött, majd leporolom magam. Mindenki azonnal megszeppen, és közelebb se mernek lépni hozzám. Én kedvesen hátrafordultam egy zsák aranyat.

-Elnézést, állom az asztal árát. Aztán ügyesen!

Intettem majd kimegyek a fogadóból.

-Nem volt semmi kölök! Nem akarsz csatlakozni?- jött oda hozzám az egyik.

-Köszi, boldogulok egyedül is, nem kell nekem banda, vagy társ.

Fordulok meg.

-De.. erõs vagy és.-folytatná.

Csak integettem hátra és megyek elõre. Nem kell nekem senki egyedül is elboldogulok. Eddig is megvoltam és meg is fogok maradni. Amíg nem õszül a hajam szerintem elleszek egymagam is. Az egyik nevezetes város felé vettem az utam, ahol ok gróf él. talán szerezhetek valami kifizetõdõ munkát.

Hogy én miért nem vettem lovat? Le fog rohadni a lábam mire oda fogok érni egyáltalán! Istenem, de olyan drága volt ezer aranyat nem ér meg egyetlen egy ló se. Még ha aranyból lenne kiöntve, akkor se. Lemondóan sóhajtok, de legalább a kis kunyhóm a közelben van. Legalábbis ha nem égették fel akkor ott meghúzhatom magam.

Miközben a földúton jártam s kéltem, sikítás hangja csapja meg fülem. Ez az! Megütöttem a fõnyereményt! Valami akció is történik! Ekkor láttam a véres utat és pár gonosztevõt, akit egy hölgyet zaklatnak.

Szegény pára! Egy csomó vandál s kulturálatlan piszkos ember veszi körbe. Segítek, rajta mielõtt még széttépnék. Ekkor egy varázslatot mormolok el amivel egy szép csinos tûzlabdát intézek bemutatóként. Azonnal meg is hökkennek és félnek.

- Engedjétek el a lányt! – mondom nyugodt hangon– Vagy megbánjátok!

Ekkor a banditák felröhögnek. Déja vúm van.

-Fiúk nézzetek rá! Szerinted milyen hamar nyársaljuk fel õt?

-Ne szerénykedj jó ember. Mondok egy ajánlatot. Ti elmentek és kegyeddel együtt itt hagytok, és fejvesztve menekültök, vagy meg kell hogy öljelek titeket.

Megint röhögnek rajtam. Szépen körbevettek, engemet nem zavar. Voltam rosszabb helyzetbe is.

-Neked aztán van vér a pucádban kisanyám!-jön közelebb a vezetõjük.

Az alkohol és a tisztátalanság szaga érzõdött rajta. Azt a mindenit! Ez hatásosabb, mint az én kábító varázslatom! A szájszagról ne is beszéljünk.

-Ember, neked aztán tényleg kéne egy fürdés..

-Te mihaszna kis kölök!-nyársalna fel kardjával.

Én könnyen hárítottam, és el is löktem magamtól.

Ez igazán gusztustalan módban akarnak engemet megtámadni, mindegyikük egyszerre.

-Táncoló tûz ölelj körbe és égesd el ellenségeimet!- mondom el a varázsigét.

Ekkor egy hatalmas tûzpalást vesz körbe, s aki közel mert jönni hozzám porrá égett.

-Boszorkányság! Meneküljünk!- szólal meg a vezetõjük, és még páran vele együtt futásnak erednek.

-Ne olyan hevesen! Most már lejátsszuk!-kiálltok utánuk.

-Indák és fonalak! Nõjetek ki a földbõl s állítsátok meg õket.

Ekkor a föld megrepedezett, majd a megmaradt banditákra rátekeredett. Azok nem is tudtak mozdulni.

Ekkor a vezetõjükhöz mentem.

-Kérlek kegyelmezz.

-Oh, de nem ma! Kiket elkaptak a föld színe nyelje el s helyükre virág növekedjen.-amint kimondtam a föld újra megrepedt és bekebelezte õket.

Miután végeztem hátrafordultam. A hölgy még mindig ott volt. Ekkor közelebb lépek hozzá.

-Mit akarsz tõlem?-kérdezi félénket.

-Semmi olyan rosszat kegyedtõl.

-Ki vagy?

-Nos nem untatnám én egy hétköznapi névvel hívjon csak Douglasnak.-hajolok meg elötte.

-Miért jöttél erre?

-Erre kívánta a sorsom, és ezek szerint jól. Kegyedet hogy hívják?

-Eva.-mondta halkan.

-Megsérült?-nyujtom feléje kezem.

-Nem dehogy, hála önnek!-fogadja el a segitséget.

-Hazakisérjem? Egyedül veszélyes errefele járni.-mondom mosolyogva.