Karakter: Lucy Heartfilia
Megjegyzés: ~ Lokinak kezdő
Egy hét telt el azóta, hogy Natsu és Happy maguk mögött hagyták a várost, hat nap azóta, hogy a Mester feloszlatta a céhet, valamint Gray és Juvia eltűnt, és...
Ahogy telnek a napok, úgy lesz egyre kevesebb céhtag a városban, ami nem túl meglepő, hiszen az egész egy romhalmaz, beleértve a céhházat is. Tényleg ennyi lett volna a Fairy Tail? A céh jele még mindig ott van a kézfejemen. El kellene tűntetnem? A Mester nem rendelt el ezzel kapcsolatban semmit, úgyhogy a legjobb lesz, ha ott marad.
Céltalanul járkálok fel-alá a házban, annyira kihaltnak tűnik. A többiek nélkül... Állj! Az a célja ennek a háznak, hogy én itt lakjak. A többiek mindig indokolatlanul törtek be hozzám és fordították fel az életem.
Így viszont egészen egyedül maradok...
Pénzt kell szereznem, hiszen ki kell fizetnem a lakbért...
Hogy lehet egyik napról a másikra túltenni magunkat egy ekkora veszteségen?
Felkapom a táskám, majd ösztönösen az övemen lévő táskához érek, amelyekben a kulcsaim találhatóak. Hiszen ők még nem is tudják, hogy nincs többé céhem. Azt hiszem, akkor lesz a legjobb értesítenem őket, amikor már összeszedtem magam. Addig is, élvezzék a szabadságukat.
A töltés helyett a folyó partján sétálok végig. A víz legalább ugyanúgy néz ki, ahogy eddig is. Mi az ott? Egy kéz nyúl ki a vízfelszín alól, túl dermedten. Ahogy közelebb merészkedek hozzá, felismerem. A Kardia székesegyházban láttam ezt a szobrot.
Összeszorul a gyomrom, és a földre rogyok. Nem bírok itt maradni ebben a városban, de hova mehetnék egyedül? A barátaim mind elmentek a saját útjukat követni. Nekem mit kellene csinálnom? Talán befejezhetném a történetem, vagy írhatnék egy teljesen új könyvet. Esetleg modellkedhetnék. Ha írok egy levelet a Heti Mágus magazinnak, akkor talán még a riporterük is lehetnék. Ez annyira nem is tűnik rossz ötletnek.
A szoborra még egy pillantást vetek, majd hazafelé veszem az irányt.
"Helló Lucy!" – hallom meg Natsu hangját, de ahogy körbefordulok, rájövök, hogy csak képzelődöm. Keserű mosollyal sétálok az íróasztalomhoz, ahol egy levélpapírt elővéve fölé görnyedek egy tollal a kezemben, de nem bírok leülni. Ahogy támaszkodom az asztalon, fehér ujjakkal szorítva kedvenc íróeszközömet, megint érzem, hogy elfog a magányosság érzése. A szüleim nem élnek, a céh megszűnt, én pedig még csak azt se tudom, hogyan tovább. Szaporábban pislogok, hogy az előtörő könnyek visszahúzódjanak, és véletlenül se koppanjanak azon az írólapon, amelybe a jövőmet fektetem.
Nem fog menni most ez a levél. Inkább megfürdök, lehiggadok, és majd utána fogok neki a megírásának.
Ruháimat a fürdőszoba felé egyesével dobálom le a földre. Majd összeszedem, ha végeztem, és attól sem kell tartanom, hogy más esetleg meglátja azt, hogy mekkora szemétdombot hagyok magam mögött.
Az első dolog, ami megcsapja az érzékszerveim, miután kinyitom a fürdőszobaajtót, hogy bentről párás, meleg levegő árad kifele. Gyanakodva tapadok rá az ajtóra, amely az egyetlen takarási felület aktuálisan a közelemben, és ahogy befelé pislogok, semmit sem látok. Ki volt az az idióta, aki ekkora párafelhőt gyártott?! Még Erza sem csinált ilyet!
Bentebb settenkedek, és ahogy a kezemet a törölközőmre helyezem, akkor hallom meg a jól ismert hangot.
- Szia Lucy! Gondoltam, örülnél egy közös, forró fürdőnek.
- Tűnés a házamból! – kiáltok fel hevesen, és az éppen felkapott törölközőt a hang irányába továbbítom. A nevetés tompasága alapján sejtem, hogy sikerült eltalálnom a fejét, illetve lefednem a szétnyíló anyaggal. Egy másikat pedig egy tizedmásodperc alatt csavarok magam köré.
- Ugyan már, ne vedd ezt ennyire komolyan! – szólal meg még mindig nevetve, és ahogy kezd szétoszlani a pára a nyitott fürdőszobaajtónak hála, úgy pillantom meg a vöröses-szőkés fürtöket, valamint a hajába tolt napszemüvegét. Most azt hiszi, ez így vicces? – Lucy, gyere bentebb, beszélgessünk.
- Hogy van képed a saját fürdőszobámban bentebb invitálni? – kelek ki teljesen magamból, bár nem gondolom komolyan a szavaimat, és bízok benne, hogy ezzel ő is így van. Nem szól semmit, csak kivár, hát persze. Higgadjak le, mi? Jól van, lehiggadok!
Óvatosan a kád felé araszolok, és csak akkor ülök le a peremére, mikor meggyőződöm róla, hogy több tonna hab van a vízfelszínen, és semmi olyat nem látok, amit nem akarok.
- Tudok mindenről a céhhel kapcsolatban – kezd bele Loki a mondandójába, én pedig ledöbbent fejjel nézek rá. – Éppen elkaptam Grayt, mielőtt elment volna a városból. A többieknek nem mondtam el. – Tekintetét ekkor a mennyezet felé szegezi, és vizes kezével az ég felé bök.
Nem tudok megszólalni. Az, hogy nem kell elmondanom nekik, és Loki majd később ezt meg tudja tenni, megnyugtat. Valószínűleg ő kevesebb sírással fogja tudni előadni a dolgot.
- Nem tudom, mihez kezdjek – vallom be töredelmesen vagy másfél perccel később. – Natsu a hülye fejével pont a legrosszabbkor ment el edzeni, és a többiek is valószínűleg így fognak tenni. Meg munkát keresnek majd. Nekem is kell egy munka... A Heti Mágus magazinra gondoltam.
- Miért is ne? – kérdi rövid gondolkodási idő után. – Hiszen itt vagyok neked én!
Ahogy rám kacsint vigyorogva, víztől csapzott hajával és maga felé mutató hüvelykujjaival, az első reakcióm az, hogy itt a világvége, fölösleges volt annyit bajlódni a Tartarosszal. Aztán mérlegelni kezdem a lehetőségeket, majd valami derengeni kezd nagyon régről. "Első osztályú mágus, akit a pasidnak akarsz". Ezt még azelőtt olvastam a Heti Varázslóban.
- Egy exkluzív interjúra gondolsz? – teszem fel a kérdésem erősen elgondolkodva.
- Persze, hiszen mindenki kíváncsi rám.
- Lassan túlnő az egód rajtad – bökök oda szóban.
- Azért egy próbát megér – jegyzi meg úgy, mint aki tényleg hisz bennem. Csak tudnám, miért fáj most ez ennyire.
- Ez esetben húzzál ki a fürdőszobámból! – mondandóm élét azonban elveszi az a félmosoly, ami az arcomon játszik. – Egy óra múlva?
- Rendben – bólint komolyan, majd eltűnik a kádból, én pedig becsusszanok a forró vízbe.
Ha elkészül az a cikk, akkor is legalább egy hét lesz, mire válaszolnak rá. Mi lesz abban addig? Az orromig elsüllyedek a vízben, és imádkozom, hogy Loki volt olyan figyelmes, és lezuhanyzott, mielőtt megengedte a fürdővizet. Na nem mintha olyan hamar elkoszolódhatott volna, amíg idejött.
Egy órával később az íróasztalomnál ülök, tollal a kezemben, és próbálom összeszedni magam. Most, hogy megint egyedül vagyok, legszívesebben a sarokba húzódnék, magamra terítenék egy plédet, hogy sötétben legyek, és próbálnék aludni. Minél mélyebben és minél hosszabb ideig... A mellettem lévő székre pillantok, majd felhúzom a jobb lábam, a térdemre helyezem az állam, és úgy nézek ki a fejemből. Hol vagy már?
|
