Lapos, sötétszürke csodajárgány gördül ki a garázsból nem sokkal azután hogy magamra hagy.
Hűűű…!
Ez teljességgel azon része az életnek, amivel nem tudok mit kezdeni. Fogalmam sincs milyen márka, vagy semmi egyéb… lapos, metálszürke… és itt ki is merül a tudományom. Nem véletlenül járok ahova csak lehetséges gyalog, vagy ha nem taxival. Nem tudnék beülni egy kormány mögé, még akkor is, ha ezt az ellenérzést nem a félelem táplálja. Nagyon jól érzem magam abban a világban, ahol… nos… nem ezek a szállítóeszközök szükségesek.
Kicsit feszengve ülök be az ülésre, némán, de minek utána érdeklődés hiányában a kocsi belsejét legalább olyan hamar megszemlélem, mint az imént kívülről, a parkot elhagyva a város elmosódó fényeit kezdem figyelni, időnként oda- odapillantva arra, ahogy vezet.
Arról biztosít, hogy jót fog tenni egy kis lazítás, és ahogy mondja, nincs is kétségem szavai igazságtartalmában. Jókedvem valahogy mégsem tud előkerülni, meredten nézek kifelé az ablakon, figyelem az elhaladó tájat, ahol a lámpaoszlopokat csak nagy ritkán váltja fel egy-egy fa, vagy másféle növény.
- Az elkövetkező napokban nem nagyon fogunk találkozni, de ha a jövő héten elkezdődik a forgatás, az előfelvételeknél számítunk a te jelenlétedre is. – fordul felém a következő piros lámpánál, amíg várakozunk.
Sóhajtással veszem tudomásul, belegondolni viszont már nem tudok mit jelent ez, mert azonnal folytatja.
- Ne, ma este nem akarok panaszt hallani. – torkoll le, olyan hangsúllyal, hogy azon muszáj mosolyognom.
Hát jó, akkor valami más.
- Hova megyünk? – kérdezem újfent kinézve az ablakon, észrevéve a növényzet szaporodását, ami azt kell jelentse, hogy kifelé tartunk… valahova.
- Meglátod. – feleli vigyorogva, olyan metakommunikációval, hogy az mosolyt csal az én arcomra is, ismét.
Rendben, tudok én várni, kiderül.
A növényzet fokozatos elburjánzása aztán kiszorítja a látótérből a házakat, amik előbb csak ritkulnak, aztán teljesen eltűnnek, az út előttünk kanyargós szerpentinnek adja át a helyét.
Még épp csak emelkedőben van az út, amikor leereszkedik elénk a sorompó.
Mély sóhajjal ereszti el a kormányt, hogy aztán teljes testével felém fordulhasson.
Percek telnek el, és ő sem szól egy szót sem, mint ahogy hallgatok én is.
- Nagyon szótlan vagy. – mondja ki végre az első gondolatot, ami eszébe juthat.
Szabadkozva kérek elnézést. – Csak elgondolkodtam.
- Kár, mert azt hittem kellemes beszélgetőpartnerre találok benned a vacsora mellett. – folytatja tovább fél mosollyal.
Szemlesütve és valószínűleg némileg pirulva is, nézek másfelé, pedig mosolyomat én sem tudom visszatartani.
Nem tudom eltitkolni előle, nem vagyok most csacsogós hangulatban. Magam sem tudom megmondani miért…
Vagyis… dehogynem… legalább magamnak nem kéne hazudnom.
Olyan gondolatok kergetik egymást fejemben, amikről már hosszú-hosszú ideje úgy gondoltam, hogy többet nem fordul elő. Most mégis itt ülök… és nem tudok magammal mit kezdeni. Pedig ebben a számomra új közegben ő volt az egyetlen, aki mellett önmagam tudtam lenni, kétségek és gátlás nélkül. Most mégsem tudok a helyzettel mit kezdeni.
Pedig jól tudom… nem őt kellene kárhoztatnom a múltban történtekért.
- Elég ostoba lehetett. – hallom a suttogásszerűen halk hangot, amire felkapom a fejem.
- Ki? – kérdezem döbbenten.
- Aki otthagyott, megbántott, elszalasztott egy ilyen fiút, mint te. Mindegy melyik verzió az igaz, hülye volt. És nagyon sajnálhatja, hogy nem gondolkozott.
Elkeseredettségemnél már csak a döbbenet nagyobb.
Mindenesetre veszélyes pontossággal leírta a helyzetet. Háromból kettő sajnos teljesen igaz is.
- Honnan tudod? – szemeim még mindig nem tértek vissza szokásos helyükre, sőt egyre kerekebbek.
- Megérzés. – mosolyog felém, aztán a helyzetet megmenti a felnyíló sorompó, ami végre tovább enged minket utunkon.
Aztán a lenyíló tető beengedi az éjszakai levegőt idéző sós tengeri illatot felénk hordó szelet.
A ránk telepedő csend egyáltalán nem kellemetlen, bár most nem bánnám, ha nem hagyna egyedül ezekkel a sötétben tomboló veszedelmes gondolatokkal, de képtelen lennék megszólalni… mert az azt jelentené, hogy felelnem kell valamit… a legutóbb elhangzott félmondatra, azt pedig nem tudnék és nem is akarok. Neki nem, vele nem.Ahhoz túl kedves velem. Nem érdemelné meg.
Majd mégis sikerül elkalandoznom, és erről a furcsa helyzetről eszembe jutnak könyvem szereplői, innen pedig egyenes út vezetne számomra, abba a világba, hiszen ott jól érzem magam, nincsenek kellemetlenségek, vagy olyan kérdések, amikre ne tudnék válaszolni.
Végül mégis meggondolom magam, és ismételten fogadkozok, hogy legalább az ő jelenlétében nem fogok ebbe a világba menekülni.
- Most eszembe jutott Assan a könyvből. – mondom ki mégis.
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.02.27 19:49 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (2.):
- Igen? És miért? – csak egy kis tétovázást lehetett kiérezni a hangjából, ami arra enged következtetni, hogy neki abszolút nem erre járnak a gondolatai. Nem kéne tovább feszítenem a húrt, értem én.
- Mert szavak nélkül is képes bebizonyítani a dolgok ellenkezőjét, és úgy olvas az ellenfelei agyában, mint a nyitott könyvben. – elgondolkodva próbálom olyan mederbe terelni gondolataimat, hogy az számára is világos lehessen.
- Nem vagyok az ellenfeled. Sokkal inkább… a barátodnak tartom magam. Ami meg Assant illeti: ő vámpír, azért nem is olyan nagy dolog, ha teszem azt kicsit belemozizik mások fejébe.
Mosolyogva magyaráz, ezzel is oldva bennem a feszültséget, és döbbenetes, hogy el is éri célját. Visszamosolyogva konstatálom, hogy bizony igaza van. Amit pedig azelőtt mondott… barát… erre nem is tudnék, mit mondani.
Alacsony kerítés határolta meglehetősen nagy parkolóba érünk, ami a sok elegáns kocsi ellenére teljesen sötét. Távolról az épület mellől világítanak csak a lámpák. A parkoló másik oldalán viszont… sziklák tetejéről… az éjszakai tenger…
Bámulatos! Odasétálok én is, mellé, ujjaim a korlátra fonódnak, nagy csodálkozó tekintetemet le sem tudom venni a hatalmas víztömegről. A tenger színe most pont olyan, mint az égé, sötétkék. A hold a csillagok fényét megsokszorozva ezüst fénnyel vonja be a víz tetejét. Milyen lehetne…
Ez annyira szép… le kell írnom…
Kutatok máris a jegyzetfüzetem után, ami… a kocsiban maradt. Oh, atyám… ez nem lehet…!
Viszont nem engedi, hogy visszamenjek érte. Kézen ragad és szinte vonszol maga után befelé, miközben szemeimet csak nagy nehezen tudom elszakítani az iménti látványtól.
Az impozáns étterem terasz részében foglalunk helyet, alig messzebb a víztől, és a holdfényes, csillagos égbolttól, mint az előbb a sziklák szélén, a korlátnál.
Wow! Ez igazán fantasztikus!
Csillagos égbolt, holdfény, víz, sziklák, az asztalon gyertyák. Valahonnan távolról az ég széléről időnként feltűnő fehér fényvillanások.
Ez annyira szép… félek felébredek. Hihetetlen, hogy itt vagyok, és… hogy pont vele.
Kezembe adja a pincér az itallapot. Elég vaskosnak tűnik már ez is. Ki se tudnék igazodni a között a sok dolog közt. Különben is, engem úgyis csak az alkoholmentes része érdekel. Egészen felvillanyoz, amikor meglátom, hogy az alkoholmentes koktélokat fantázianevekkel illették. Ez… igen… ez az én világom. Tetszik.
Az éjszaka gyengéd érintése… Hmmm… áfonya és szilva… igen, ez jó lesz.
Utána visszafordulok a vízhez és csak úgy nézelődöm. Olyan dolgok jutnak eszembe róla, amik nagyon remélem eszembe fognak jutni akkor is, amikor legközelebb jegyzetfüzet vagy laptop közelében leszek.
Ah… Annyira szép itt minden.
- Gyönyörű ez a hely. Nem is tudtam, hogy ennek a városnak van ilyen része is. – kezdem ezúttal én a beszélgetést.
Már, ha ez a város részének számít még persze.
- Sok-sok szép része van. Ha gondolod, majd megmutatom mindet. – lehengerlő mosolyával nem tudok betelni. Hogy még több ilyen, illetve ehhez hasonló helyre menjek el vele… Ez egészen elképesztő ötlet.
Eközben pedig éppen megérkeznek a választott italok. Koktélos pohár előttem a szélén vékony cukorréteggel, benne lila szívószállal, és díszítéssel. Az ital maga… kék… méghozzá… hirtelen kék.
Neki vörösbort tölt a pincér, de nem megy messzire, jelezvén várja a rendelésünket.
Hát, lássuk… az éjszaka gyengéd érintését. Kortyolok bele… aztán egyből sikerül is megállapítanom, ez bizony jó választásnak bizonyult.
- Mi az? – kérdezi gyanakodva, fejével a poharam felé bökve.
- Kékáfonyalé egy kis szilvával. – felem, de ahogy kiejtem a szívószálat, egy kicsi jutott az számra is belőle, amit sietve nyalogatok le onnan.
Egyetlen hajtásra jó fele eltűnik pohara tartalmának. Hmm… ő aztán szomjas volt.
- Biztosan nagyon finom. – folytatja aztán, mikor letette a poharat.
- Megkóstolod? – kérdezem mosolyogva, és már tartom is felé a poharat.
Nem a poharat, a kezemet fogja meg, úgy emeli magához a poharat, hogy egy kicsit kortyoljon belőle.
Miközben az ételek között válogatunk, érintjük a már kocsiban is előkerült témát. A próbafelvételeken szerencsére csak a legszükségesebb emberek lesznek jelen, így talán némivel könnyebb lesz elviselnem. Bár igazán nem is értem egészen kristálytisztán mit tudok ott segíteni majd… azonkívül, hogy kiborítom a filmeseket.
De azért persze kíváncsi vagyok, hogy nézhet ki egy olyan világ kézzel foghatóan, amit… én teremtettem. Ezért talán megéri majd elviselnem azt a sok, számomra idegen embert. De szerencsére ezen még ráérek gondolkodni.
A pincér ismét figyelmünket kéri, arról kérdez kiválasztottuk-e már az előételeket. A hideg gyümölcsleves hallatán aztán nem tudom elfojtani mosolyomat. Gyümölcs, már megint gyümölcs.
Én sajttálat kérek, padlizsánkrémmel, és külön megkérem a pincért, a padlizsánkrémet jól fűszerezzék be, a sajtokat viszont csak annyira süssék meg, hogy ne folyjon egyik se belül.
Ide-oda bámészkodva kezdek el enni, szórakozottan belemártogatva a krémbe a sajtokat, szétkenve a mártást a tányéron.
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.02.27 19:48 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (3.):
Időnként észreveszem, ahogy vigyorogva figyel, de valahogy inkább megnyugtató hatással van rám, mint hogy idegesítene.
A főétel sokszínűsége maga elég lenne ahhoz, hogy jóllakjak, anélkül, hogy ennék, csak nézegetném, de aztán észreveszem a különböző sült zöldségeket és csak rábeszélem magam egy adagra.
Ám a kanálért egyszerre nyúlunk, ami mindkettőnket mosolygásra késztet, aztán végül is nevetve adja át nekem a lehetőséget.
Sült gyümölcsökből válogatok, majd aztán szépen az ő tányérjára teszem, amit mosolyogva köszön meg.
Folytatjuk a beszélgetést is, újabb információkat tudok meg a forgatásról.
Körülbelül 3-4 hét. De valahogy… itt az asztalnál… vele beszélgetve… nem tűnik annyira szörnyűnek, mint ahogy más körülmények között gondolnám.
Nem tudom nem észrevenni… ahogy bekapom az első falat zöldséget… erre egészen biztosan tettek valami fűszert is… még finomabb, mint gondoltam.
- És aztán jön ugye a sajtótájékoztató és a premiervetítés. Azt fogod a legjobban élvezni. Végigsétálsz a vörös szőnyegen és csak fogadod a gratulációkat. – folytatja a beszélgetést vigyorogva.
Szám sarka grimaszba húzódik. Ha lehetne, ezt a részét boldogan átadnám bárki másnak.
- Inkább kihagynám. Egy életre elegendő vaku villogott a szemembe az első dedikálásnál is. – adok hangot annak, hogy ez mennyire nem volt jó vicc, szerintem.
- Nocsak... csak nem? A sok rajongó... – mosolyog rám. - De hát az élet, amit választottál ezzel jár.
Ebben sajnos tökéletesen igaza van. De hát honnan tudhattam volna, hogy ekkora sikert arat majd fantáziám szüleménye. Ha valaki előre megmondja, hogy ez lesz, akkor lehetséges átgondolom a dolgot. De hát… az egyben azt is jelentené, hogy nem ismerném őt… azt viszont sajnálnám. Na és különben is… most már ugye, úgyis késő bánat.
- Egyébként a premiert egy privát páholyból nézheted végig, ahova a sajtó nem jöhet be.– fejezi be a gondolatmenetet.
Huhhh… jó ezt hallani… egy hely ahol nem fognak zaklatni, legalább.
Amikor halk sóhajjal veszem tudomásul, hogy belém valószínűleg már nem fér több, egyből folytatja.
- Desszert? Tudod mit, majd én rendelek valamit. – de meg sem várja a válaszomat, hívja is a pincért, én pedig nem is hallom mit rendel, annyira elbambultam.
Végül a desszert a négyféle csokival, kávés öntettel tökéletes megkoronázása ennek az amúgy is ámulatba ejtő estének.
Lassan, élvezettel eszegetem, csak azt a részt mindig, ami épp olvadófélben van, közben pedig időnként odapillantok arra, amit ő eszik.
A vacsora utáni séta a város hatalmas parkjában, ahol a levegő az aznapi meleget koncentráltan adja vissza, de már érezteti a vihar közeledtét, a tájat és a tavon alvó hattyúkat figyelve észre sem vesszük a vihar ideértét csak, amikor elkezd ránk ömleni, pillanatok alatt eláztatva mindenünket.
Úgy szakad, hogy csak nagyon lassan jutunk el a házamig, alig lehet átlátni a szélvédőn.
Igazán nem hagyhatom, hogy ilyen ítéletidőben hazamenjen. Van vendégszoba, még ha nem is olyan hatalmas ez a ház, mint az övé.
A cipőmet lerúgva sietek előre a nappaliba, hogy onnan a fürdőszobából tudjak törölközőt adni neki. Messziről dobom a hajára hátulról, hogy aztán dörzsölni is kezdjem azonnal, ő azonban nem hagyja, a csuklómat megfogva húzza el a kezem, halk köszönetet mondva közben.
Pár perces csend után, amit csak a sűrű esőfüggöny szakadatlan kopogása tör meg, leengedi a törölközőt a hajáról, és mosolyogva néz rám.
- Használhatom a fürdőszobát? – kérdezi halkan, én pedig előmegyek mutatva az utat neki.
A néma csendben, ahogy átvágunk a nappalin csak a meztelen talpak csattogása, ami hangot ad. A nappaliról nyíló távolabbi folyosón vannak a hálószobák, a vendégszobához tartozó fürdőbe kísérem. Előveszek neki néhány törölközőt és egy nagy fürdőköntöst.
- Száraz ruhát sajnos nem tudok adni, attól tartok nem sokra mennél azokkal a darabokkal, amiket én hordok. – magyarázom, félmosollyal. – Az ing, amit a múltkor tőled kaptam viszont megvan, előkeresem, mire végzel kikészítem.
Néma csend. Hátrálok pár lépést, hogy kényelmesebben a szemébe tudja nézni, aztán meggondolom magam, kikerülve hagyom magára a fürdőszobában.
A nappaliból nyíló másik fürdőszobába megyek, megszabadulok a vizes cuccaimtól, gyorsan letussolok.
Vízcsobogás halkan, kitartóan, keveredve a kinti vihar hangjaival. Jóval tovább van benn, mint én, már kezdek gyanakodni, hogy esetleg valami baj lehet, amikor előbukkan a fekete fürdőköpenyben, vizes hajjal.
- Alkohol nincs a házban, de csináltam tejeskávét. – nyújtok felé egy bögrét, mosollyal az arcomon.
Ez a beszélgetés viszont már korántsem tart sokáig, a vendégszoba ajtaja előtt veszünk búcsút egymástól, de még biztosítom, hogy ha valamire szüksége lenne szóljon nyugodtan, még dolgozni fogok egy ideig biztosan.
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.02.27 19:47 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (4.):
Az eső monoton pattogásába a billentyűk kattogása vegyül, időnként beszűrődve a szemben lévő vendégszobából halk szuszogással keveredik.
Ideje nekem is aludnom, azt hiszem. Rakom félre a laptopot, és bújok végre a takaró alá.
Zavaros képek sokasága kerget, amint lehunyom a szemem.
Te tehetsz róla…
Hagytad…
Minden a te hibád…
Nem az enyém…
Kimelegedve, nyöszörögve dobálom magam össze-vissza az ágyon, amíg meg nem érzek egy puha érintést az arcomon, ami szüntelen simogatással próbál tudatomra ébreszteni.
Sötétbarna szempárral nézek szembe, amikor végre ki tudom nyitni a szemem.
Kimelegedve dobtam le magamról a takarót valahova a bokám köré, amit most azonnal magamra rántok. Csak lassan tudatosul bennem, hogy itthon vagyok, a saját ágyamban.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek. – makogom a csendbe, de közben gondosan kerülöm a tekintetét.
Idegesítő kis hülye lehetek, akit még pátyolgatni is kell, és ráadásul fel is ébresztem álmából.
Még jobban magamra húzom a takaróm, már csak a hajam látszik ki belőle.
Ez… olyan kellemetlen.
- Semmi baj. – Hallom hangját beszűrődni a takaró alá. - Amúgy sem aludtam. – folytatja. Kedves, hogy nyugtatni akar. - Tudom te mondtad ezt, de ha bármi kell, én itt vagyok a másik szobában. Bár az esti mesélésben te tagadhatatlanul jobb vagy nálam. Lévén ez a szakmád.
Ez mosolygásra késztet. Pár mély levegővétel, kezdek megnyugodni. Leengedem a takarót, épp csak annyira, hogy kiférjen a kezem, és kilássak valamennyire. Látom most már, hogy mellém telepedett az ágyra, haja beterít mellettem mindent.
Behúzom magamhoz az egyik sötét tincset, úgy babrálom, mintha a sajátom lenne, de nem tudok kinyögni egy árva szót sem. Még soha senki nem volt olyan kedves hozzám pedig, mint ő.
Egy kis idő elteltével aztán a takarón keresztül érzem simogatását a hátamon. Nem kérdez, nem beszél, csak nyugtatóan simogat, és nem kapja ki hajának egy tincsét a kezemből.
Arra ébredek, hogy besüt a reggeli nap az ablakon, az eső elállt. Az ajtóban pedig Jin áll, teljesen felöltözve, láthatóan indulásra készen.
- Köszönöm a menedéket, és a vendégszereteted, nagyon élveztem a veled töltött időt. – úgy mosolyog rám, mintha semmi sem történt volna, pedig biztosan megviselte, hogy nem tudott aludni miattam. - De sajnos vár a munka és még haza is kéne mennem, átöltözni. Remélem viszonozhatom a szívességet hogyha legközelebb arra jársz, majd te ugrasz be hozzám. Még esőnek sem kell esnie hozzá. Szívesen látlak.
Ülő helyzetbe tornázom magam az ágyban, tenyérrel dörzsölve a szemeimet, fél kézzel kócos hajamba túrok.
- Igazán semmiség, te már megtetted nekem ugyanezt. Sajnálom, hogy ruhával nem szolgálhatok. – mosolygok vissza, közben pedig kimászom az ágyból és meztelen talppal csattogva indulok kifelé.
- Kávé, esetleg? Vagy már arra sincs idő? – próbálom észhez téríteni magam, itt én vagyok a házigazda, elvégre.
- Nem akarlak zavarni a reggeli szertartásodban. – úgy mosolyog, mintha neki semmire nem lenne szüksége reggel, hogy magához térjen. - Ébredezz csak nyugodtan. Majd bekapok útközben valamit. A többi miatt meg ne is zavartasd magad, érdekesen festenék a te ruháidban bizonyára. Akkor hamarosan úgyis találkozunk. Már alig várom.
Olyan gyorsan elment, hogy még köszönetet sem tudtam mondani… azért, ami történt.
A reggeli készülődés persze a nappali kanapéján való ücsörgésbe fullad, magam mellett a jegyzetfüzettel, előttem a kisasztalon a laptoppal, majdnem dél van, mire eljutok a fürdőszobába, meg onnan a reggeliig.
Mint ahogy a következő napok is hasonlóan telnek, alig mozdulok ki a lakásból valamerre. A telefon napokon keresztül hiába csörög, még az üzenetrögzítőt se kapcsoltam be. Mielőtt újra munkába vetem magam eszembe jut, hogy legalább azt aktiváljam, ha nagyon fontos hagyjanak üzenetet.
Az egyik nap aztán a munkából Jin hangja zökkent ki. Beletellik egy kis időbe mire el tudom különíteni attól, amit írok éppen, de az üzenet jórészét így is meghallom.
- ... szóval arra gondoltam ebédelhetnénk együtt, mielőtt megjönnek a konzultációra, ez egy időközben összehívott vitafórum, amin csak pár dologról lesz szó, és csak igennel vagy nemmel kell felelned. Nem akarlak zavarni miközben dolgozol, még a végén Assan és a varázsló dühösek lesznek rám...- visszafojtott nevetés szakítja félbe a monológot. - … szóval, ha megkaptad az üzenetet hívj vissza. Ha esetleg nem érsz rá, akkor majd egy későbbi időpontot egyeztetünk ez ügyben. Jó munkát!
Hmmm… ebéd. Ez egészen csábítóan hangzik. Nézek szét magam körül a nappaliban. Azt hiszem, azóta nem ettem értékelhető, normális kaját, mióta vele vacsoráztam. Tekintek végig a nappaliban szétdobált chips-es zacskókon, csoki papírokon, joghurtos dobozokon és egyéb napok óta felhalmozódott kiürült, valamikor kaját rejtő csomagokon.
Viszont… ez a vitafórum… ez… nem hangzik valami jól…
Felhasználó tiltása Szerkesztés Törlés
2009.02.27 19:45 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (5.):
Kissé félve emelem fel a telefont kicsivel később, sűrű bocsánatkérések közepette vallom be, hogy az üzenetnek csak a felét sikerült meghallanom.
Ebéd nála, hogy aztán reprezentáljak a filmeseknek, olyan kérdésekre válaszolgatva, amikre ők úgyis előre eldöntötték a választ. Ehhh…
De, legalább kicsit kimozdulok, a friss levegő hátha új ötletekkel tölt fel.
Kivételesen nem csak jegyzetfüzettel, hanem a laptopppal felszerelkezve indulok útnak, hogy aztán útközben a taxiban, befejezhessem, amit aznapra mindenképp elterveztem.
Ahogy nyílik az ajtó a kedves hölgy, akivel már találkoztam vezet be a dolgozószobába. Hát, úgy látszik ő is hozott munkát haza.
De némileg meglepődve veszem tudomásul, hogy nem az íróasztal mögött, hanem a fotelban ülve vár.
Ez kedves, még a munkát is azonnal félreteszi. Ez igazán… nekem sem azon kéne az eszem járjon, mikor tudom végre nyugodt körülmények között folytatni, az éppen megkezdett fejezetet.
- Örülök, hogy mégis ráérsz. Már próbáltalak elérni egy ideje. – fogad mosolyogva.
- Ez csak természetes. Igazán jól esik kimozdulni kicsit. – felelem udvariasan, amire olyan sokatmondó félmosoly a válasz, hogy zavartan sütöm le a tekintetem.
- Nos, igen… azóta nem is nagyon mozdultam ki a házból. – vallom be motyogva.
- Annál inkább ideje volt most ennek a találkozónak. – Vigyorogja. Kiveszi a laptopot rejtő táskát a kezemből, és kivezet a teraszra, ahol meg van terítve az ebédhez.
Az egyik tányér mellé egy bögre gőzölgő kávé van készítve, odamutat, hogy üljek le.
Mosolyogva, biccentéssel veszem tudomásul.
Egymással szemben foglalunk helyet, semleges témákról társalogva, a különböző tálakról válogatás közben.
Friss gyümölcs, valamilyen sajtos hústekercs, grillezett fűszeres zöldségek, ásványvíz, gyümölcslevek…
Elmosolyodom láttukon, ezek szerint figyelt a vacsorán.
- Úgy vettem észre szereted. – magyaráz, csodálkozásomat látva.
- Igazán figyelmes, köszönöm. – pirulok ennyi odafigyelés láttán, miközben szedek a sajtos húsból hozzá pedig a grillezett zöldségből.
Evés közben folyton azon jár az agyam, hogyan mondhatnám el… mennyire sokat jelentett, amit… akkor éjszaka tett. Nem tudom megtenni, pedig tudom, hogy illene. Félszeg mosolyokra futja csupán, és kifelé nézelődésre a kertbe.
- Én… nagyon sajnálom… hogy olyan sok… kellemetlenséget okoztam. – nyögöm ki végre makogva, a továbbiak viszont bennem rekednek, neki pedig nincs lehetősége válaszolni, bentről telefoncsörgés szakítja félbe.
Egy darabig várok, de közben a még megmaradt néhány falatot eltüntetem a tányérról, és lassan nem tudok mit csinálni.
Besurranok a szobába, ahol még mindig elmélyült beszélgetés folyik a telefon túlsó felén lévővel, kihozom a laptopomat, kivonulok vele a kertbe.
Először nehezen megy a koncentrálás, de aztán megnyugszom és belelendülök. A nap már elvonulóban van, az árnyékok nyúlnak, a kerti halastavat nézegetve egymás után buggyan elő belőlem a szavak, mondatok, gondolatok.
Nem is tudom, mennyi idő telik el. Nem jön, nem zavar senki.
Az aznapra eltervezett fejezet végére érek, amikor feltekintek a laptopból, majd érzem a nyakamnál az illatos, hosszú hajtincseket.
Kikapcsolom a gépet, felnézek. Szemei csillognak, ahogy rám pillant, mosolya mint mindig, most is ellenállhatatlanul kedves…
Fáradt vagyok, hiszen a tegnapi tárgyalásnak nevezett üvöltözés kissé megviselt, de igyekszem nem mutatni.
Várom hogy ideérjen végre, és belenézhessek azokba a hideg kék szemekbe.
Már mikor megérkezik látom rajta az idegesség és a mehetnék jeleit, de igyekszem udvarias és kedves lenni vele.
Hát, annyira azért nem is olyan szörnyű ez a dolog mint ahogy gondolod. - sóhajtom magamban mikor még a máskor nyugtató tejeskávéját is visszautasítja.
Jól van, akkor azt hiszem legjobb lesz ha nem háborgatom.
Végignézem a változtatásokkal telefirkált fogatókönyvet, elégedetten bólintva csukom be. Igen, ezt vártam. De annyira sokat nem változtat a dolon egyébként.
Aztán megérkeznek a producerek és megkezdődik az egyezkedés. Hála a tegnapi kirohanásomnak most jóval nyugodtabb mind, nem zaklatják őt sem a megjegyzéseikkel, pont úgy tesznek ahogy javasoltam.
Röpke két óra alatt átrágjuk magunkat a finanszrozási kérdéseken, majd a forgatókönyv terítékre.
Hallgatom hogy beszél. Éppen a változtatásokkal magyarázza, hangja nyugodtan cseng, egyfajta halk beletörődöttséggel.
Mikor ezt megbeszéltük kikísérem őket, de mire visszaérek ő már nincs az irodában.
A titkárnőtől érdeklődöm hogy látta-e, ő pedig azonnal felvilágosít holléte felől. Remek, ezek szerint mégsem szökött meg előlem.
A parkban találok rá, bizonyára egy kis nyugató sétára vágyott, az egész napos idegeskedés után. Meg tudom érteni.
Figyelem ahogy a gondolataiba merülve sétál, kíváncsian fordul az egyik irányba, addigra én beérem.
- Látod, mondtam neked, hogy annyira nem is szörnyűek. - jegyzem meg halkan, mire kissé megilletődötten fordul felém, de az az elragadó mosoly.
Mióta megjött először látom mosolyogni. Be kell vallanom..így még jobban tetszik.
- Igazán… köszönöm a kedvességet. Ha jól sejtem nagyban köszönhető neked a mai tárgyalás sikeressége. - szólal meg elpirulva. Kicsit sötét van, de ez a szűrt fény is elegendő hogy meglássam amit kell.
Oh istenem... hát ez milyen édes. Mindjárt megzabálom...
- Igazán nincs mit. – mosolyogok rá jókedvűen. - A saját érdekeimet is védem, ne felejtsd azért el.
Jah..nem is beszélve a hátsó szándékaimról. - teszem hozzá gondolatban.
- Megnyugodtál már? Láttam hogy, még a kávét sem kérted. - jegyzem meg figyelmesen. Hagy tudja csak, igen, figyeltem rá, és aggódtam hogy esetleg valami gond van.
Aztán halvány mosolya némileg megnyugtat ezt illetően. Igen..ez határozottan jobban áll neked. Valóban..
Nos, azt hiszem ez egy igen akart lenni.
A háta mögé lépek, kezeim a vállán, finoman megdörzsölöm, várom hogy feloldódjon benne a feszültség. Ahogy ráhajolok a vállára vörös ingét beterítik sötétbarna tincseim.
Látom hogy magában vívódik valamin. Felém fordul..szemei élénken csillognak.
Magamhoz húzom, ujjaim finoman matatnak a hátán. Jólesően bújik hozzám, szinte belesimul az ölelésembe.
Istenem.. olyan édes vagy. Nem fogom kibírni úgy tudom hogy nem.
Az sem érdekel ha örökre elriasztom magamtól.
Ajkaim lágyan érnek az övéhez, felocsúdni sincsen ideje olyan váratlanul éri a csók.
Úgy érzem mostmár itt van, teljesen... jelenleg nem császkál abban a másik világban ez pedig elégedettséget vált ki belőlem.
Figyelem ahogy behunyja a szemeit, a hajamba süllyeszti az ujjait. Belemosolygok a csókba. Ezt már észrevettem..szereted a hajamat igaz?
Érzem hogy megborzong ahogy nyelven az övét érinti, de viszonozza a csókot, először csak félénken, majd istenigazából.
Pár perc elteltével mosolyogva engedem el. Nem hátrál el, mosolygó arcomat figyeli, szemlátomást nem nagyon tudván megbirkózni a ténnyel hogy ez most nem képzelgés, nem álom, nem fantázia, hanem a valóság.
Aztán elfordítja a fejét zavarában.
Szerkesztés Törlés
2009.02.18 14:03 Idézet Válasz Moderálás
Darky
Jin (2.):
Talán megbánta. De nem akarom hogy ezt érezze. Nem, azt nem akarom.
Na jó, akkor itt a megfelelő alkalom.
- Vacsora? Biztos vagyok benne, hogy neked is jól esne valami szilárd étel. - kérdezem a lehető legtermészetesebb mosollyal az arcomon.
Óh, igen most meglepődtél mi?
Egy percig gondolkozik, nem is tudom min, erre csak igent lehet válaszolni és igent, mert a nemet úgysem fogadnám el mint lehetséges alternatívát.
És ahogy rámmosolyog, igen.. mi mást felelhetne mint igent.
Megfogom a kezem és magam után húzom.
Tudom is hova megyünk.
***
A garázs ajtaja felhúzódik ahogy megnyomom a nyitógombot a zsebemben. Megkérem hogy várjon meg, én pedig kiállok a kocsival.
Ritkán megyek így bárhová, ártalában sofőr hurcol, hiszen úgy útközben is intézhetem a telefonokat, pötyöghetem az e-maileket a megbízóknak.
Most viszont, épp megfelel.
Kinyitom neki az ajtót belülről és intek hogy üljön be.
Némi csodálkozással szemléli a méregdrága grafitmetál autócsodát, mielőtt bevetné magát mellém az ülésre.
Az műszerfalon felvillannak a gombok, a fedélzeti számítógép még azt is megmondja hogy milyen idő lesz a következő órákban. Hatástalanítom az időzített bombaként pittyegő helymeghatározó rendszert, fejből tudván az utat.
Hátranézve tolatok ki a parkosított kertből, majd a gázra lépve indulok meg az egyik kihalt utcán át.
- Jót fog tenni egy kis lazítás. Hidd el. - nyugtatom, miközben befordulok a főútra.
Figyelem ahogy kezeit az ölében nyugtatva nézelődik. A lámpák összemosódnak az ablakon keresztül ahogy elsuhanunk mellettünk, fényük apró pontok tengerévé olvad az éjszakában.
- Az elkövetkező napokban nem nagyon fogunk találkozni, de ha a jövő héten elkezdődik a forgatás az előfelvételeknél számítunk a te jelenlétedre is. - magyarázom miközben éppen egy piros lámpánál állunk.
Sóhajt.
- Ne, ma este nem akarok panaszt hallgatni. - intem le jókedvűen mikor már nyitná a száját hogy jajj ne.
Elmosolyodva nyeli vissza a szavakat, és megkérdezi:
- Hova megyünk.
- Meglátod. - mosolygok titokzatosan, ahogy az út egyre emelkedni kezd.
Vékony szerpentin vezet fel a hegyes sziklás városrészre, ez köztudottan egy kevésbé lakott, ám annél kedveltebb hely, főleg ebben az évszakban.
Mikor sorompót kapunk az egyik átjárólnál, még egészen lent, mélyet sóhajtva engedem el a kormányt és felé fordulok.
Nagyon szótlan. Nem tudom hogy ez most a csók miatt van, vagy mert zavarban van, vagy a meghívás miatt, de személyemnek nem szólhat, lévén eddig úgy tűnt, kellően csak az én közelségemben képes elengedni magát. És nézd csak.. most meg itt kuksol némán.
- Nagyon szótlan vagy. - mondom ki a fő gondolatot, mikor a vonat elzúg a sorompó mögött.
Összerezzen a hangomra és bocsánatot kér.
- Csak elgondolkoztam.
Azt látom. Túlságosan is, ha mondhatjuk úgy.
- Kár, mert azt hittem kellemes beszélgetőpartnerre találok benned a vacsora mellet. - vetem be az ütő lapot, mire bűnbánóan néz rám.
Na most van egy olyan érzésem hogy nagyon beletenyereltem valamibe. Két tippem van a dologra.. az egyik elég abszurd, azt el vetjük rögtön. Mert most vagy olyan ártatlan hogy senki sem ért hozzá még így, vagy csak bántották és azért nem képes nyitni mások felé. Talán volt valaha akit nagyon szeretett... és ezért fél ennyire?
Azt hiszem azok alapján amiket ír, az ártatlanaág megkérdőjelezhető dolog. Akkor maradjunk a második verziónál.
Még most is bizsereg a testem ahogy a csókunkra gondolok. Olyan finom puhák az ajkai.. mint az érett barackok.. és az ízük.. mmm.. finom zamatos mint egy kosár friss gyümölcsé.
Darky
Jin (3.):
Na jó, elég az álmodozásból.
Aztán valahogy mégis kicsúszik a számon egy mondat.
- Elég ostoba lehetett. - morgom az orrom alatt.
Nem érti miről zagyválok itt össze, ezért meg is kérdezi:
- Ki?
- Aki otthagyott, megbántott, elszalasztott egy ilyen fiút mint te. Mindegy melyik verzió az igaz, hülye volt. - felelem halkan. - És nagyon sajnálhatja hogy nem gondolkozott.
- Honnan tudod? - néz rám olyan elkerekedett bociszemekkel amilyeneket csak a rajzolt animeszereplők szoktak produkálni.
- Megérzés. - mosolyodom el, és áthajtok a sorompón. Döccen egyet a lapos csodajárgány a síneken, majd egyenesbe kerülünk.
Lehúzom a tetőt, hagyom hogy a szél repítse a hajamat, és lehűtse a bennem tomboló forróságat amit egyetlen csókja okozott.
Határozottan kezdek őrült lenni. Eddig eszem ágában sem lett volna ennyit szenvedni valakiért. Egy numera nem ér ennyit.. felszólalással.
Viszont..mióta megismertem őt, egyfajta belső késztetést érzek, ami arra sarkall hogy bizony kirángassam abból az álomvilágból amiben él. És hogy miért? Mert tetszik.. mert akarom.. mert eldöntöttem. Nincs több oka. Ennyi van, de ez épp elég.
Újfent hallgatásba burkolózik, majd végülis mégiscsak ő töri meg a csendet, miközbe az ablakon bámul kifelé.
Felfelé haladunk a szerpentinen, sziklák veszik körbe az aszfaltot, az út mellett csak fű, nagy ritkán egy-egy ház, vagy bolt, esetleg benzinkút.
- Most eszembe jutott Assan a könyből.
Nahát megint témánál vagyunk. Nem tennéd félre kicsit félre azt a világot csak egy kicsit. De azért megkérdezem:
- Igen? És miért?
- Mert szavak nélkül is képes bebizonyítani a dolgok ellenkezőjét, és úgy olvas az ellenfelei agyában, mint a nyitott könyvben. - feleli elgondolkozva.
- Nem vagyok az ellenfeled. - mosolygok rá. - Sokkal inkább.. a barátodnak tartom magam. Ami meg Assant illeti: ő vámpír, azért nem is olyan nagy dolog ha teszemazt kicsit belemozizik mások fejébe.
Rámmosolyog. Örülök.. hogy végre megtaláltuk a közös hangot, mégha kicsit elő is kellett hívni a vámpírt a könyv lapjairól. Van egy olyan érzésem hogy lesz még egy-két csatám ezzel az Assannal.
Lassan megérkezünk.
Leparkolom a kocsit az étterem parkolójába.
Hajamba belekap a szél ahogy kiszállok. Fekete ingem szinte elrejt a sötétségben.
Csak távolabb az épületnél égnek lámpák.
Lepillantok a korlátról a szikálkra. Odalent a tenger mély sötétkéken fodrozódik.
Idesétál ő is, szemei csillogva isszák a látnyt. Hirtelen eszébe jut a füzet, amit a kocsiban hagyott, de én kézenfogom és húzom magammal.
A teraszra ülünk ki, ahonnan csak méterek választanak el minket a mélységtől és az alatta elterülő sötét víztől.
Keresztbetett lábakkal figyelem ahogy figyeli az ittalapot, szigorúan az első oldalon, ahol az alkoholmentes dolgok vannak.
Elmosolyodom.
Az asztalra téve több tömbgyertya szolgáltatja a fényt, egy üvegbúra alatt az asztal közepén, hogy ne fújja el őket az ideft folyamatosan fújó sós illatú szél.
Nemsokára választ is valami kimonhatatlan nevű koktélt, én pedig bort rendelek, vöröset. A pincér elsiet, én pedig újból belefeledkezem abba ahogy azt figyelem ahogy bámészkodik.
Mondhatnánk hogy mindketten ezt tesszük, én őt figyelem, ő a vizet és a hófehér sziklákat a távolban.
- Gyönyörű ez a hely. - jegyzi meg idő után. - Nem is tudtam hogy ennek a városnak van ilyen része is.
- Sok-sok szép része van. Ha gondolod majd megmutat mindet. - ajánlom fel kedvesen mosolyogva. Közben megérkezik az italunk.
A pincér bort tölt, elé pedig letesz egy ijesztően kék izémicsodát. Ő is gyanakodva bámulja, bizonyára az itallapon nem szerepelt a színe, de végül megkóstolja, és mosolya arra enged következtetni hogy jól választott.
Szerkesztés Törlés
2009.02.18 13:59 Idézet Válasz Moderálás
Darky
Jin (4.):
- Mi az? - bökök fejemmel a koktélrémség felé.
- Kékáfonyalé, egy kis szilvával. - feleli és lenyalja a szájáról.
Whhr.. na ez az amit nem kéne előttem csinálnod.
Az asztal alatt szorítom ökölbe a kezem és egy kortyra lehúzom a fél porhár bort. Édes... mmm...
- Biztosan nagyon finom. - felelem igyekezve leplezni a fellángoló vágyamat hogy a szájáról nyalogassam le a cseppeket.
- Megkóstolod? - tartja felém a poharát.
Jajj... ne ilyen édesen mondd légy szíves.
Megfogom a pohár szárát tartó kezét és a számhoz húzom a poharat. Finom pikáns íze van, egy kis fűszerrel és cukorral van megbolondítva a savanyú gyümölcslé.
Tudja ő mit kell választani bakker. A köztudottan gyümölcsbolond Chisio Jin előtt inni ilyen vacakot.. hát.. mi ez ha nem felháborító...?
Gyorsan száműzöm az agyamból az olyantén gondolatokat, amikben éppen róla eszek epret, szilvát, áfonyát.. meg még ki tudja mit, és inkább az étlapra vetem a pillantásomat.
A próbafelvételekről kérdez miközben böngészi ő is a vastag könyvecske szerű étlapot. Nemhiába..ez egy nagyon jó hely..a választék is remek és jó bő..
Megnyugtatom hogy a próbafelvételeken csak a személyzet és a színészek lesznek jelen, producerek és pénzelők kizárva. Azért lenne fontos hogy ő is ott legyen hogy esetlen tudjon ötleteket adni és segítséget nyújtani az egyes jelenetek jobb megformáláshoz.
Bólint hogy megértette. Úgy tűnik annyira nem is bánja. Nocsak, leküzdötted az ellenszenvedet ezek szerint?
Vagy csak az nyugtat hogy rendező lévén én is ott leszek?
A pincér ismét megzavar minket, ő pedig nem tudja elfolytani a mosolyát ahogy előételként hideg gyümölcslevest rendelek.
Nem is hallom hogy ő mit kért, mert teljesen leköt ahogy azt figyeljem hogy magyaráz a pincérnek. Udvariasan, halkan.
Mikor ez is megvan, újból beszélgetésbe merülünk.
Kicsit feloldódott már, talán a hely varázsa teszi, vagy nem tudom, mindenesetre sokkal fesztelenebb a társalgás.
Átvetem a vállamon a hajamat ahogy megérkezik az előétel, nem akarván hogy a szél a levesbe vesse a tincseimet.
Az ő tányérján különféle sajtok vannak, és valamiféle trutymó. Avokádókrém?
Szórakozottan szúrja villáját az egyik fűszeres kis darabba, és a szájához emelve mélázik el ahogy látja a távolban a tengert érintő villámokat.
Még messze vannak, nem hallani a hangjukat de olyan mintha összekötnék az eget és a földet.
Finoman megfogom a kezét és a szájába tolom a pikáns kinézetű, háromszög alakú bundás kis sajtocskát.
- Jó étvágyat. -vigyorgok rá ahogy becsukja hirtelen tátva maradt száját.
Halkan kuncogok, ő pedig pirulva enni kezd.
De édes.
****
Az előétel után jön a főétel.
Hatalmas hosszú üvegtálban felszolgálva jön mindenféle sültek, köretnek sült zöldségek és gyümölcsök, és meggyes gyümölcsszósz.
Egyszerre nyúlunk a kanálért, végül nevetve engedem át neki az elsőbbséget.
Erre fogja és a tányéromra szedi a hatalmas sült ananászt.
- Köszönöm. - mosolygok rá, és figyelem ahogy kiválasztja a fűszerekbe forgatott sülthúst, és megszabadítja a belőle tüskékként kimeredő hústűktől.
- Szóval akkor.. a forgatás.. mennyi ideig fog tartani? - kérdezi miközben köretet szed a tányérjára.
- Körülbelőle 3-4 hét. Utána már csak a stúdiómunkálatok vannak hátra. De azon már nem kell jelen lenned. - felelem.
- Értem. - feleli bekapva az első falatot. Behunyt szemmel élvezkedik rajta. Képzeletbeli énem meg már a falat kaparja.
Fogalma sincs róla milyen rohadtul édes így.
Szerkesztés Törlés
2009.02.18 13:57 Idézet Válasz Moderálás
Darky
Jin (5.):
- És aztán jön ugye a sajtótájékoztató és a premiervetítés. Azt fogod a legjobban élvezni. Végigsétálsz a vörös szőnyegen és csak fogadod a gratulációkat. - viccelődöm.
Elhúzza a száját.
Naigen, valahogy gondoltam hogy nem ez lesz a véleményed róla.
- Inkább kihagynám. Egy életre elegedő vaku villogott a szemembe az első dedikálásnál is.
- Nocsak.. csak nem? A sok rajongó... - mosolygok. - De hát ez élet amit választottál ezzel jár.
- Egyébként a premiért egy privát páholyból nézheted végig, ahova a sajtó nem jöhet be.- nyugtatom meg halkan.
Kicsit fellélegzik.
Lassan fogy a tálról az étel.
Egymás után tűntetem a gyümölcsszószba mártott hússzeleteket, ő pedig a fűszeres zöldségekkel birkózik. Végül az utolsó már nem fér belé... nagyot sóhajtva nyújtózik ki..a tenger felé tekintve.
- Desszert? - kérdezem ahogy látom hogy a pincér felénk indul. - Tudod mit, majd én rendelek valamit. - teszem hozzá és az étlapra bökve jelölöm ki a kívánt étket.
Kíváncsian várja, végül elmosolyodik mikor leteszik elé a hatalamas fagyikelyhet, négyféle csokival, tiramisu és kávé ízű sziruppal. Apró kókuszreszelék és fahéj díszíti a méretes desszertet.
A fagyira néz, majd rám, és az égő banánflambéra amit eszem.
Megvárom amíg az alkohol teljesen elég, végül megkóstolom a finom meleg gyümölcsöt, a vanilliás öntettel.
A percek úgy rohannak hogy mikor végzünk az evéssel már jó késő van.
Kocsiba ülünk de még nem viszem haza. Rákanyarodok egy másik útra és leparkolok az út szélén.
Gyalog sétálunk tovább. Bejárjuk a város központjában lévő parkot, a közepén lévő tónál időzünk egy kicsit, figyelve a hattyúkat. Pár futó elhalad melletünk de egyébként teljesen kihalt a táj.
Aztán mint derült égből a villámcsapás úgy ered el az eső, és úgy ömlik mint amit dézsából öntenek. Nevetve rohanunk vissza a kocsihoz, de bőrig ázunk mire visszaérünk.
Csurom vizesen vetődöm a szintén csurom vizes ülésre és megkérdezem merre is van a haza.
Megadja a címet és már indulunk is, kellően felmelegedve az időközben felhúzott tető alatt.
Az eső úgy ömlik hogy az ablaktörlőlapátok alig bírják távoltartani a szélvédőtől ami olyan homályos hogy erősen kell figyelnem hogy lássak valamit. Hiába tenger közelében ez már csak így megy.
Megállok a megadott címen, ő pedig beinvitál. Azt mondja legalább amíg megszáradok. Mert most is úgy esik az eső hogy alig látni valamit.. szóval... oké..
Most komolyan behívott a házába? Hú mi lesz ebből... húú..
Na jó, itt állj le, uralkodj magadon. Csak egy kicsit.
Eltűnik a nappaliban, én pedig az előszobában csöpögök.
Kikiált hogy jöjjek nyugodtan beljebb. Vizes hajam össze-vissza csöpögteti a parkettát és a szőnyeget.
Bámészkodom.
Hirtelen egy puha valami csapódik nekem, én pedig nem látok semmit, csak érzem hogy valaki a hajamat dörgöli.
Elkapom a csuklóját és elhúzom a kezét.
A törölköző lecsúszik a nyakamba, rámosolygok.
- Köszönöm... - felelem halkan.
Elengedem a kezét, ő pedig a teste mellé engedi.
Az ablakon túl még mindig esik az eső. És én itt vagyok vele...az ő házában.
Hát most vagy azért kéne imádkoznom hogy gyorsan álljon el és mehessek haza mielőttmég ráveten magam, vagy hogy ne álljon el és hagy vessem rá magam.
Az biztos hogy a kettő között találni kéne valami középutas megoldást különben rövid időn belül beleőrülök.
Rámosolygok.
- Használhatom a fürdőszobát? - kérdezem halkan.
Persze, feleli én pedig követem.
Hát.. jó kis este ez a mai.. jó kis este...volt.. van.. és lesz..
A dolog éppen annyira borzasztó, ahogyan azt már gondolhattam volna előre, ha veszem a fáradtságot és végiggondolom, hogy hogyan is indult az egész dolog a filmesekkel… és azóta is csak annyi pozitívumra derült fény, hogy legalább egy ember van, aki figyelembe vesz engem is. Ettől pillanatra elkalandozok, a nagy halom papír és fénykép fölül.
Sőt, mi több, nem csak figyelembe vesz, kellemes társaság, jó beszélgetőpartner, és… vigyázott rám… amikor én nem tudtam magamra.
Na, szépen vagyunk! Én meg azzal hálálom meg ezt, hogy már megint a gondolataimba süppedve kirekesztettem magam a világukból.
Bár, igaz, ami igaz… nem esik nehezemre távol maradni attól a világtól…
Ránézek az előttem heverő fénykép kötegre. Szereplők, főszereplők… karakterek, vázlatok… Hát, jól van, ha már csináljuk, csináljuk rendesen.
Innen látszik, elég csak egy pillantás a fotókra, ezek az emberek nem is tudják, mibe fektetik a pénzüket. Ha tudnák, akkor nem szúrták volna ki a szemem ilyen képekkel…
Tologatom őket ide-oda, és közben próbálom elképzelni… valamelyik szerepben… Igen… némelyiket el is tudom… egy öljük, ami mozog típusú filmben például… vagy másokat, egy kosztümös, női bugyikat szárazon nem hagyó filmben…
Na, de… ez… ez fantasy kérem szépen! Tudják ezek egyáltalán, hogy néz ki egy elf?!
Ha tudnák, akkor bizonyára most nem ezeket a képeket tologatnák elém folyton. Ha ki tudnának nézni a fejükben működő számológép mögül, akkor, talán….
- Öhm… Amon. – térít magamhoz a fényképek rendezgetéséből Jin hangja. – Az üzletfelek kíváncsiak lennének a véleményedre.
Udvarias figyelmeztetés. Értem én. De… most hogy mondjam meg, hogy… nekem ezekből a képekből csak az volt leszűrhető… nem egy nyelvet beszélünk?!
- Nos, mi a véleménye? – sürget az egyik, velem szemben ülő.
Ó, hát ha én azt elmondanám… katasztrófa… Igazán kíváncsi lennék milyen filmet akarnak maguk látni… ilyen szereplőkkel…
- Ez a fickó egyáltalán nem jó elfnek. – próbálom az elejéről magyarázni a dolgot. Látom én, ő egy ismert színész, a kasszasiker garantált lenne… azonban… egy jól sikerült, hiteles filmhez… ez nem elég, motiváció. Vagy ha igen… akkor én nem tudom, minek ülök itt.
- Ez pedig… egyáltalán nem hasonlít a démonhercegre. Neki fekete haja és fekete szeme van… ez a férfi pedig szőke és kék szemű. – folytatom a próbálkozást, és forrón reménykedek, előbb- utóbb csak meg tudjuk találni a középutat.
- De, kérem! Manapság, a sminkesek már… - szúrja közbe, egyből valamelyikük.
Hát, ez az! Nem érti!
Jajj, istenem…!
Na, akkor próbáljuk meg a másik oldalról. Kiválasztom azt, amelyik használhatónak tűnik… valamelyik szerepre.
- Hagy mondja csak el, amit akar. Ő tudja, milyennek képzeli őket. – tudtam én! Hogy legalább ő meg fogja érteni, miről beszélek.
Elé teszem az egyik fotót. - Ő viszont tökéletes lesz a mágus szerepére. Pont olyan az arckifejezése.
Hallgat. Látom rajta, hogy valami… számára hihetetlent mondtam…, de ennél jobban nem tudom elmagyarázni sajnos. Őt abszolút el tudom képzelni arra a szerepre.
- És mi a helyzet Assan-nal? – kérdezi az előttem heverő képeket tanulmányozva.
Assan… Most… jut csak eszembe… a jelmez…
Hát… most… mondjam azt… Te lennél a legjobb benne…
Ujjaim csak az utolsó pillanatban tudom a szék karfájára fonni, különben most egész biztos a hajába túrtam volna.
Koncentrálnom kell! Nem vonhatja el minden apróság a figyelmemet. Ezek az emberek olyanok, mint annak a nagysikerű hollywood-i Cápa filmnek az élő, emberi változatai… Én pedig túlságosan könnyű préda leszek, ha nem figyelek oda.
Visszanézek a fényképeken szereplőkre.
Szolárium barna bőr, szőke haj… a másik… vakító fogpaszta reklám-mosoly mögül a lencsébe bámuló… a harmadik meg olyan izomhegyekkel rendelkezik, hogy… szerintem a film első harminc percében puszta kézzel ölne halomra mindenkit.
- Öööö… hát… - igazán jobban odafigyelhettem volna kommunikáció órákon… most tárgyilagosan, szépen el tudnám magyarázni a gondolataimat.
Segítség!!! Nem megy ez nekem…
- Azt hiszem, tartsunk egy új válogatást. – kitalálta a gondolatomat. Na, és már megint a segítségemre siet. Ezt egyszer majd meg kell hálálnom neki… valahogyan.
- Nem megfelelőek a minták? – kérdezi dühösen az egyikük rögtön. Olyan elváltozott hangon, hogy… rosszat sejtek...
- Úgy vélem erre a filmre nem a khmm… legalkalmasabb jelölteket választották ki. Szakmai szempontból azt hiszem, azt kell mondjam, silány a felhozatal. – veszi fel a kesztyűt helyettem Jin.
- Ők japán leghíresebb férfiszínészei, mi velük a baj? – és már fel is pattan a helyéről, úgy néz velünk farkasszemet.
- Nem is hasonlítanak. – szűröm halkan a fogaim között, egyszerűen nem tudom visszatartani.
Ami viszont ennek hatására kialakul…
Jobb lett volna inkább csendben maradnom, mégis.
Sőt, ha jobban meggondolom, lehet most kéne itt hagyom őket, mindenestől. Csináljanak csak, amit akarnak, ahogy akarják… akikkel akarják.
Legközelebb… egész biztos, hogy el se akarok majd jönni.
Aztán egyszer csak…
- Uraim, mi lenne, ha ezt kulturáltan beszélnénk meg? Nem tűröm a hangos ordibálást a házamban. Aki nem bírja moderálni magát, az kérem fáradjon ki! – bámulatos, hogy a hangjának hatására milyen hirtelen lesz csend a teremben.
Borzongatóan mély, mégsem tűnik úgy, hogy magából kikelt volna… Hmm… most legszívesebben elbújnék… a háta mögé…, mondjuk… és…
Jézus! Miket képzelgek! Ez… borzasztó. Hogy vagyok képes, amikor…
Nos, több szempontból sem éppen korrekt dolog ilyeneket gondolnom, tudom. Ez egy üzleti tárgyalás. Másodszor pedig… olyan kedves hozzám… nem élhetek vissza így, ezzel.
Szerkesztés Törlés
2009.02.04 16:00 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (2.):
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha tartunk egy kis szünetet, és aztán felfrissülve folytatjuk a tanácskozást. – hűti le a kedélyeket tárgyilagosan, egy csapásra.
Mély sóhaj szakad fel belőlem. Nem bírom! Hogy is hagyhattam magam rábeszélni minderre…!
Rá kéne bízzak mindent, és szépen elmenni. Többre mennének nélkülem, kétségtelenül.
- Annyira nem szörnyűek azért. – egy adag kávét kínál felém, mosolyogva.
Mintha az előbb nem is történt volna semmi. Elképesztő. Vajon hogy csinálja?
Muszáj nekem is mosolyognom rá, felüdít. Azt hiszem, jelenleg közel s távol ő az egyetlen, talán, aki nem kíván pokolba az ötleteimmel és elképzeléseimmel együtt.
Kávé… nahát… már tudja, hogy tud megnyugtatni. Már az illata is elég, hogy idegeim normál állapotukba csillapuljanak vissza.
- Inkább egy csapat dühös elf. – jegyzem meg halkan, mire nevetni kezd.
- Ugyan… csak ezekkel is bánni kell valahogy. Ha mást nem, hát nyilat eresztesz a fejükbe, vagy fellógatod őket egy barlangba… ami tele van mérges denevérekkel... – veti fel a lehetőségeket.
Hmmm… nahát… ígéretes dolgok… valóban… elfantáziálgatnék még a további lehetőségekről, szívesen, igazán. S valahogy ettől nekem is mosolyognom kell.
Épp küszködve próbálok nem fantáziavilágot teremteni magam köré… erre tessék. Rokonlélek! Igazán… egyre szimpatikusabb.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. – térítem magam vissza a valóságba, görcsös erőfeszítésekkel.
- Nem, igazad van. Viszont van egy biztos módszer, amivel tudsz rájuk hatni. Egyszerűen el kell hitetni velük, hogy úgy nagyobb lesz a film bevétele, ha közelebb áll a könyvbeli világhoz, mintha egy teljesen másat ábrázol. A pénz mindig megfogja őket.
Hümm. Lehet, hogy mond valamit.
A kiürült bögrét leteszem az asztalra, az előttem maradt fotókat nézegetem.
- Igen, tudom… szörnyűek. – jegyzi meg.
- Nem mindegyik. De a többség… igen… - ismerem be.
- Ha elfogadsz egy tanácsot, ne hagyd magad befolyásolni egy olyan dologban, amiben hiszel. Hiába ők adják a pénzt a filmhez… a te ötleted. És ha te azt mondod, hogy meggondolod magad akkor lőttek a befektetésüknek. Csak egy valamit ne felejts el. Ott vannak a rajongóid… akik számolják a napokat a következő könyved megjelenéséig. Nekik igazán csalódás lenne, ha visszamondanád ezt a filmet.
Szóval, ha azt akarod, hogy olyan legyen, amit megálmodtál… akkor igenis szállj szembe velük és vedd fel a kesztyűt.
Úgy néz a szemembe, hogy attól megint azok a kusza gondolatok jutnak eszembe. Honnan sejthette vajon, hogy… legszívesebben rábíznék mindent, tegye, ahogy jónak látja, csak nekem még egy ilyet ne kelljen végig csinálnom…
Kavargó gondolataimat nem tudom szavakba foglalni, mert a tárgyalófelek épp visszatérnek, mire befejezi mondandóját.
Hát jó… ha így, hát így. Legyen. Most már akkor csináljam én végig.
Beletelik két teljes órába, mire sikerül megállapodnunk, csak ezt az egy kérdést illetően! Most már legalább tudom miért tart olyan sokáig, mire egy könyvet megfilmesítenek.
Egészen az ajtóig kíséri a távozókat.
Elképesztő! Ez fárasztóbb, mint könyvet írni. Sokkal fárasztóbb. Teljesen leszívták az agyam. Kávét! Hmmm…. Nem is… ágyat, inkább, azt hiszem.
De…, hogy végül is ilyen sikeres vége lett a dolognak… azt neki köszönhetem.
- Köszönöm. – adok hangot hálámnak, amikor immár nincs a teremben más rajtunk kívül.
- Mit?
- Hogy kiálltál mellettem. – magyarázom kissé kábán.
- Ez csak természetes. Én tudom a legjobban miből lesz és miből nem lesz sikeres film. – aztán úgy villantja rám csodás mosolyát, mintha nem is fárasztotta volna ki… ez a sok… pénzkeselyű…
Kár, hogy nem tudom most ezt viszonozni, nem tudom visszafojtani az ásítást. Én… nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom ezt valaha szokni.
- Elfáradtál. – konstatálja.
- Igen, valóban. – ismerem be, s szedelőzködni kezdek. – Azt hiszem, hívok egy taxit.
- Holnapra elkészítem az új tervezetet. Ha gondolod, megnézheted, mielőtt nekik is bemutatnánk. Csakhogy módosíthass valamin, ha nem tetszik. – teszi meg a javaslatot.
Jajj…, hogy… még egyszer… egy ilyet… Neee!
- Köszönöm… de azt hiszem... elég volt ennyi tárgyalás… egy évre is... – vallom be. Sőt, ami azt illeti, nem bánnám, ha ez lenne az egyetlen ilyen élményem életemben.
- Nem tárgyalás. Csak velem kell beszélned.
Hümmm. Csak vele?... Ez… érdekesen hangzik. Nagyságrendekkel érdekesebben, mint ez a mostani délután.
- Holnap? – kérdezem.
- Holnap, délután.
- Rendben. Egyezem bele, bólogatással jelezve.
- Akkor itt találkozunk. – ad a kezembe egy papírdarabot. Micsoda érdekes gótikus betűk… de jó, tetszik!
A másnapi találkozóra, alaposan kipihenve készülődöm. Nem írok ugyan, de a jegyzetfüzetemet muszáj eltennem a táskámba. Azt mindig viszem mindenhova. Sose lehet tudni. Igazából fogalmam sincs hova kell menjek, nem ismerem a városnak azt a részét, ahova invitált. De mivel róla van szó, vele fogok találkozni, így nem kell túl aggódnom a dolgot. Laza szürke ing, és egy sötét nadrág épp megfelelő lesz, szerintem.
Ahogy megáll a taxi és azt mondja megérkeztem, meglepődöm. Ez… egy… kikötő!
Találok egy bódét, ahol a kikötő őr útbaigazít merre kell menjek.
Az ég kékje a víz kékjével összemosódik, kontrasztot adnak neki a fent gyülekező felhők.
Ez gyönyörű… ihletem lesz tőle. Előszedem a füzetemet, menet közben írok pár sort, ami erről a helyszínről eszembe jut.
Hű! Hát… stílusos azt meg kell hagyni. Ez… nem találok szavakat arra a csillogó, hófehér hajóra, aminek a fedélzetén megpillantom.
Kicsit késve viszonzom csak udvarias köszönését, amikor szemeim beteltek már a látvánnyal.
Ez… egyszerűen… Káprázatos! A tenger illata, a sirályok éneke a fejünk felett, enyhe szél, ami fújja hajunkat…
Jajj, nem tudok viselkedni. Hozzá jöttem, de csak tátom a számat. Szabadkozásomat azonban mosolyogva fogadja.
- Semmi baj… érezd magad otthon. – leül, előtte egy nagy tál gyümölcs. Hmm… Már megint gyümölcsök… és… milyen frissnek látszanak…
Ej, Amon! Nem lehetsz udvariatlan. Elfordítom a fejem, tovább nézelődöm.
- Itt azért sokkal kellemesebb, mint egy zárt tárgyalóteremben ugyebár. Még ha nincs is már nyár. – nahát… ennél kellemesebb már aligha lehetne valóban.
Illetve… jut eszembe a futó gondolat… talán mégis…
Jézusom! Hogy gondolhatsz ilyesmire! Dorgálom magam. Nem hiszem el! Talán csak nem saját magamnak ígértem meg, hogy…
Jó, hogy épp nem figyel, biztosan elpirultam, nem tudnám elmondani, hogy…
- Igen. Csodálatos. – ismerem el, és telepszem mellé, remélhetőleg csak az enyhe szél csípte kissé pirosra arcomat.
- Szóval. –tereli a figyelmemet a mellette fekvő papírhalomra. - Itt vannak az új jelöltek. Pillants bele.
Ahogy elém tolja a pakkot, nem tudom felemelni a fejem, és a szemébe nézni. Még nem szedtem össze minden gondolatomat.
- Kérsz? – mutat felém egy jókora szőlőszemet.
Nem várja meg, mit felelek, a számhoz tartja, és én fogaimmal óvatosan veszem el, majd hagyom, hogy ajkaim között eltűnjön. Hmm… édes… szeretem a szőlőt.
Láthatja rajtam, hogy tetszik, mert közelebb húzza hozzám a gyümölcsös tálat.
- Legalább nem uzsonnázom egyedül. – vigyorogja.
Beletúrok a gyümölcskupacba, kiveszek egy epret, eszegetve nézegetem az elém tolt fotókat.
Na, ezek már nagyságrendekkel jobbak, mint a tegnapiak. Ezek között már csak egyet találok, aki szerintem nem lenne alkalmas a szerepre.
- Nos? Vélemény? – kíváncsiskodik, amikor látja, hogy befejeztem a szemlélődést.
- Jók. – mosolyogok rá. - Azt hiszem, ezekkel el tudnám képzelni a filmet. Kivéve az sárkányt. A sárkánynak mindenképpen olyan kell, aki magasabb, mint 180 centi. Mert ha emberi alakban van… akkor...
- Rendben. – állítja le gondolatmenetemet, mielőtt nagyon belemerülnék. - Akkor arra keresünk mást. És mit szólsz a látványtervekhez? Hasonlítanak kicsit ahhoz a világhoz?
- Talán az első három. A csonttemető az már nem. – vallom be. Megkér, hogy javítsak bele, aztán elmegy, le a hajó… ba.
Egy kicsit sötétebb… barlangszerűbb… baljóslatúbb… Igen, ez így jó lesz.
Erről pedig egy másik dolog jut eszembe, ami a készülő könyvhöz jön jól majd. Ezután gyorsan leírom azt is.
- Nocsak, mi ihletett meg? – szólal meg a hátam mögül. Ideges nevetésféle buggyan ki belőlem.
- Nyugi, csak én vagyok. Egy kis frissítőt? – letesz elém egy hosszúkás poharat, amiben színes folyadék úszkál. Hmmm… hát… én igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, de…
- Ananászlé… eper... és kiwi... egy kis cukorral és lime-mal.. – magyarázza nevetve. - Nincs benne alkohol, ha ez aggaszt.
Oh, hát akkor viszont… Elveszem a poharat.
- Szereted a gyümölcsöket. – konstatálom a tényt.
- Nahát, ennyire látszik? – iszik bele mosolyogva a saját koktéljába.
- Nagyon finom. – dicsérem.
A következő erősebb légáramlat haját arcomba teríti, illata töményen lepi el érzékeimet.
Nem lehet… nem szabad… ilyen gondolatom… Elnézek a hajón túl ki a nyílt vízre. Ujjaim a korlátra fonódnak, tekintetem a végtelen kékséget pásztázza.
- Szép igaz? – kérdezi, egészen közelről, mellőlem.
- Igen.
- Szeretnél kimenni? – hangzik el az ötlet.
Hogy mi? Azt is lehet? Most?
Hallgatásomat beleegyezésnek tekintve indítja be a hajót, én pedig csak tovább bámészkodom, időnként oda figyelve arra, amit csinál.
Amikor végzett teendőivel leül, maga mellé invitál.
- Ugye jó kicsit elszabadulni a laptop mellől? – kezdi a beszélgetést kedvesen.
Mosollyal nyugtázom kérdését eközben figyelem a lemenő nap utolsó halványuló sugarait.
Igazán csodás délután, és este. A kikötő fényeit figyelve térünk vissza. Körülöttünk már minden sötét, a lámpák jelzőfényei vonzzák tekintetemet. Felállok, a korláthoz sétálva nézelődöm tovább.
Egyszer csak érzem, hogy álla vállamon nyugszik. Alig tudom visszafojtani hangos sóhajomat.
- Még sosem láttam a várost így. Őszintén szólva, elég kevés oldaláról láttam. – ismerem be halkan.
- Pedig az ilyen szép dolgok a legjobb részei az életnek. - suttogja a fülembe. - Mit nem adnék hacsak minden héten egy kicsit elszabadulhatnék a munkától és idejöhetnék pihenni. – Vallomásomért cserébe, ő is mond valami kedvességet.
Nem lenne szabad, pedig… de ha egyszer… olyan jó… vele lenni. Elgondolkodva játszom rám telepedett hajtincsei közül néhánnyal.
Gondolataim kusza sűrűjéből sóhajának hangja hoz vissza. Már megint nem figyeltem! Ejnye! Bocsánatot kérek, elengedem fürtjeit.
- Semmi baj. Csak már előre hidegrázásom van a holnapi producerekkel folytatott tárgyalástól. A pénzes emberek... fhhh... - magyarázza bosszúsra sikerült sóhaj kitörését. Ja, hogy az a baj… Pedig valahogy egyből arra gondoltam, miattam.
Szerkesztés Törlés
2009.02.04 15:56 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (4.):
- Részvétem. – sajnálkozom. Még egyszer az a cirkusznak is beillő műsor, ami tegnap volt… Hát, én felettébb örülök, hogy nem kell jelen lennem.
- Jó neked hogy kihagyhatod. De holnapután akkor találkozunk a megbeszélésen. Addig olvasd át a forgatókönyvet és javíts bele, ahol kell.
Megkapom a kötet, a hajót pedig közben kikötik. Hát, ezek szerint mégsem úszom meg a megbeszélést. Addig csak sikerül felvérteznem magam… valahogyan.
- Akkor holnap után. Köszönöm a mai napot. Bárcsak minden megbeszélés ilyen lenne. – búcsúzkodom illendően, felé küldött mosolyom szívemből szól neki.
Hah, minden megbeszélés ilyen… jajj Amon ne álmodozz annyit!
A kikötő végében egy másik őrt veszek észre, intek, elhaladtamban, bevetem magam egy taxiba, de visszanézve még a vizet nézem.
A következő találkozásig jórészt a forgatókönyv olvasásával, javítgatásával telik az időm. Kevesebb javítást igényel, mint elsőre gondoltam. Aki ezt írta, az láthatóan tudta, miből dolgozik. Így aztán a jegyzetfüzetembe futtában lefirkantott sorokat is tudom rendszerezni és begépelni a megfelelő helyekre a készülő könyvben.
Mégis mire elérkezik az idő, egyre jobban eluralja gondolataimat a félsz. Még egy olyan délutánt nem bírok ki…
Szokásosnál nagyobb gondot fordítok az öltözködésre, hogy időbe elinduljak, mindenre. Csak lennék már túl rajta.
Hangulatomat illően tükrözi az a sötétvörös ing, amit végül kiválasztok a szekrényből. Majd aztán kis híján összetöröm ijedtemben a tükröt, ami előtt állok, amikor felszólnak, hogy megjött a kocsi.
A szokásos indulás előtti kávémat sem tudom meginni, idegességemben.
Csak nyugalom. Menni fog. Elvégre… Jin is ott lesz.
Úgy néz ki, ezúttal időben érkezem. Egy számomra ismeretlen nő ül a titkárnő asztala mögött, elveszi a forgatókönyvet, int, hogy üljek le, várjak.
Kicsit később kinyílik az ajtó, a már ismert fiatal hölgy jön ki rajta, egyből felém mosolyogva üdvözöl, az általam hozott mappát megfogva tessékel be az irodába.
Az irodába, ahol a legelőször is jártam.
Az óriási asztal mögött ott ül ő, egyből felpillant a számítógép monitorja mellől, ahogy belépünk. Kölcsönösen köszöntjük egymást.
Leülök, az ablakon nézek kifelé, a parkot figyelem. Nem nagyon akarok szólni, hagyok lehetőséget arra, hogy átnézze, a változtatásokat, amiket beleírtam, még mielőtt a tárgyalópartnerek megérkeznek.
Különben is, ideges vagyok. Szeretnék minél előbb túl lenni rajta.
Kötelező udvariassági mondatokon túl nem is nagyon beszélgetünk, és amikor látja, hogy még a kávét is visszautasítom nem is nagyon próbálkozik tovább, csak mosolyog.
Bátorítani akar vele, tudom, de valahogy akkor sem sikerül hitelesen visszamosolyognom.
A végén aztán némileg pozitívan csalódom. Ezek a producerek, mintha nem is ugyanazok lennének, akikkel pár apja olyan… igen hangosra és meglehetősen eredménytelenre sikerült a megbeszélés.
De hát, ezek… tegnap is volt egy tárgyalás, amin nekem nem kellett jelen lennem. Ezek szerint sikerült lehűteni a kedélyeket. Sőt… mintha nyájasabbak is lennének velem, mint legutóbb.
A forgatókönyvben javasolt változtatásaimba jóval könnyebben és készségesen belemennek, mint a szereplőkbe, akkor… néhány napja. Semmi kiabálás, udvarias, hűvös távolságtartás. Szinte hallom a számológépek kattogását a fejükben.
Amikor aztán felállnak, jelezvén távoztukat, és ezzel a beszélgetés eredményes lezárását, gyors köszönést követően kislisszolok a teremből.
Fogom a cuccaimat, igyekszem menekülőre fogni a dolgot. Örülök, hogy viszonylag ilyen simán megúsztam. Eszemben sincs eljátszani a jóindulatukat.
A titkárnő kedvesen rámosolyog tekintete némileg kérdő. Fejemmel az ablak túl fele felé bökök. Dehogy szököm meg. Neki még mindenképpen ki akarom fejezni hálámat.
Időközben besötétedett. A stúdió területén a park, ami már legelőször is rabul ejtett, most sem hagy szabadulni. Lassú léptekkel sétára indulok a köves úton, közben időnként mélyeket sóhajtva eresztem ki a felgyülemlett feszültséget magamból.
Lehet, hogy csak túlaggódtam a dolgot. Mindenesetre örülnék, ha ezentúl kevesebb ilyen megbeszélésen kellene részt vennem. Nem hiszem, hogy valaha meg tudnám szokni. Kiborít, teljesen.
Azonban, Jin… Annyira kedves, és én… annyira, de annyira hálás vagyok neki.
Olyan… nem is tudom…
A mosolya…, az a csodás hajtenger, a szinte beszélő tekintete…
Jajj, nem…! Már megint… Nem lehetek ilyen… nem gondolhatok rá így… már az is hiba, hogy felötlöttek bennem ezek a… zűrzavaros gondolatok.
A park virágjai ellenállnak az estének, illatuk betölt mindent körülöttem. Valahonnan vízcsobogást hallok. Szökőkút? Hol lehet?
- Látod, mondtam neked, hogy annyira nem is szörnyűek. – hallom Jin hangját a hátam mögül. Kissé riadtan fordulok felé, de mosolyom sokkal őszintébb, mint amit odafenn sikerült magamból kipréselnem.
- Igazán… köszönöm a kedvességet. Ha jól sejtem nagyban köszönhető neked a mai tárgyalás sikeressége. – hálálkodom, némileg pirulva. Örülök, hogy már csak a lámpák fénye világít körülöttünk, így talán kevésbé látszik.
- Igazán nincs mit. – mosolyog rám. - A saját érdekeimet is védem, ne felejtsd azért el.
Szerkesztés Törlés
2009.02.04 15:54 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (5.):
Valóban… ez vitathatatlan. Csak az ésszerűség korlátjain belül támogatna. Bizonyára tudja mit csinál, elvégre ez az ő világa nem az enyém.
- Megnyugodtál már? Láttam hogy, még a kávét sem kérted. – világít rá arra, hogy bizony észrevette zavaromat, hogy mennyire ideges voltam.
Halványt mosoly fut szét arcomon, ami arra hivatott, hogy észrevegye. Most már jobb, sokkal.
A hátam mögé jön, érzem a mellkasából áradó meleget. Pillanatokkal később érzem két kezét is vállaimon, ahogy enyhén dörzsöli az ing alatt a bőrömet.
Hajából néhány tincset előrefúj a feltámadó szél.
A feszültség utolsó szikrái is feloldódnak bennem. A virágok illata, keveredve a belőle áradó illattal… Csend van, nincs itt senki rajtunk kívül.
Valahogy mellette… nem tűnik olyan riasztónak ez… a világ sem. Vajon azért, mert rábíznám magam… Nem, azt nem akarom… Másképp… inkább… csak… olyan… Ah… fenébe az egésszel! Hiába vagyok író… a saját gondolataimmal mégse tudok mit kezdeni…!
Megfordulok, hogy a szemébe tudjak nézni. Karja lecsúszik hátamra, nem enged el.
Néhány másodpercre behunyom a szemem, csak légzésem hangjaira figyelek.
Amikor ismét felnyitom a szemem, annyira közel van már arca az enyémhez, hogy felocsúdni sincs időm.
Ajkai puhák, enyhe édesre emlékeztető ízt érzek róluk. Önként csukódnak le szemeim, ujjaim hajában túrnak. Sóhaj szakad fel belőlem, de képtelen vagyok elszakadni tőle.
Pedig, tudom, hogy nem lenne szabad… nyelve rátalál az enyémre, izmaim enyhén remegni kezdenek, olyan mértékű bizsergést szabadít fel belőlem.
Csak később tudatosul bennem, hogy viszonoztam is csókját.
Úgy enged el, mintha teljesen természetes lenne, ami történt. Mosolya, ha lehet még töretlenebb, mint előtte volt.
Nem tudom, mit mondjak. Azt sem tudom, hogy… zavart érzek-e vagy… szégyent.
Egy lépést hátrálok, elfordítom a fejem. Nem kellett volna viszonoznom. Elvégre… csak egy véletlen baleset volt. Nem lehetett más. Mit láthat ő bennem, elvégre?
Mutatóujját az állam alá téve tereli ismét magára a figyelmet.
Talán jó lenne, ha most szavakba tudnám foglalni ezeket a zavaros gondolatokat…, de nem hiszem, hogy képes lennék rá.
- Vacsora? Biztos vagyok benne, hogy neked is jól esne valami szilárd étel.
Félrefordított fejjel nézem. Nem tudom, hogy… olyan természetesen viselkedik továbbra is…
Mosolyát viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni. Nem tudom nem viszonozni.
Némileg zavart, ám boldog mosollyal az arcomon hagyom, hogy vezessen maga után.
A legutóbbi megbeszélés a jacht-on… hát az után, kétlem, hogy a vacsorát valami szokásos helyen képzeli el…
Szerkesztés Törlés
2009.01.30 17:21 Idézet Válasz Moderálás
Darky
Jin:
Csak sokkal később megyek vissza a szobába, de akkor ő már alszik. Eljátszadozom a gondolattal hogy befekszem mellé, de valószínűleg úgysem bírnék magammal, úgyhogy inkább elvetem.
Egy darabig figyelem őt, majd az egyik vendégszobában hajtom álomra a fejem.
Nem sokat alszom, ugyanis az éjszaka hátralévő részében azon győzködöm magam, hogy: nem, nem megyek át. Nem, nem teszek semmit.
Végül eljön a várva várt reggel, én pedig kissé fáradtan pattanok ki az ágyamból.
A házvezetőnő már vár a frissen facsart narancslével és éppen a reggelin ügyködik, mikor kócosan, egy szál alsóban kivánszorgok a szobából. Nem akad fenn ilyen apróságokon, elvégre jó néhány éve nálam dolgozik már.
Megkérem hogy vigyen be Amonnak egyet az ingeim közül. Mert bizonyára a gazdagon díszített jelmezt nem akarja felvenni a hazamenetelhez. Közben azt is közlöm vele hova szervírozhatja a reggelit, míg én fürdök.
***
Elégedett sóhajjal lépek a vízsugár alá, bőröm először a melegtől is libabőrös lesz. Mmm..de finom.
Végigfolyatom magamon az illatos olajat, mielőtt ráérős mozdulattokkal elkezdeném a bőrömbe dörzsölni. Különleges, keleties aromája az orromba kúszik. Hmm igazán kellemes.
***
Nem sokkal később frissen fürödve ülök az asztalomhoz. A hűvös szellő borzolja frissen mosott hajamat, miközben a friss híreket szemlélem az asztalomra rakott újságban. A party-ról is tudósítanak, egy rövid cikkben. Gyorsan végigfutom, de semmi rendkívüli. Jobb is. A készülő filmhez nincs szükség negatív reklámra.
Éppen leteszem az újságot, mikor nyílik az ajtó, és bedugja rajta a fejét.
- Nahát felébredtél? Jó reggelt! - köszönök neki mosolyogva.
- Jó reggelt! - feleli tétován, majd összevissza habogni kezd: - Én izé… Akarom mondani… Nem igazán emlékszem… a tegnap este…, hogy fejeződött be… a party… jelmezek…
Még el is pirul hozzá. Igazán édes.
- Nos, mivel itt vagy, azt hiszem, ezt tekinthetjük boldog befejezésnek. – mosolyogok rá kedvesen. – Én remekül éreztem magam. Remélem te is.
Össze van zavarodva. Ezt mindjárt látom rajta. De még ez is olyan hihetetlenül jól áll neki, hogy nem állom meg mosolygás nélkül.
A házvezetőnő lép be, kezében a tálcával amit a teraszon álló asztalkához visz és letesz rá. Remek, épp kezdtem megéhezni.
- Gyere, ránk fér a reggeli. - invitálom beljebb, ő pedig követ, ki a teraszra.
***
A tálcán sorban sorakoznak a péksütemények, lévén nem tudom melyiket szereti. Én a kalács mellett döntök, amit vékonyan megkenek narancslekvárral. Ő kakaós kuglófot választ és követve példámat eper jam-mel borítja be a szeletet. Hmm... jó ízlésed van. Eper...
Elmélázva figyelem ahogy eszik, ráérősen, majd mikor végzett finom mozdulattal magához veszi a kávét.
Felém pillant, éppen a szájához emelve a bögrét. Ahogy közelebb hajolok hozzá, hajam beteríti a karját, és keresztbe tett lábait.
Erre ijedten nyeli le az éppen szájában lévő italt, hangos kortyban, amitől mosolyogni kezdek.
Heheheh..nyugi.. nem harapok...
- Én...én..én... - áll neki dadogni, de olyan édesen hogy teljesen megbabonáz vele.
Na most jövök én hogy megnyugtassam hogy nem csináltam vele semmit az éjjel. Mert minden bizonnyal a tegnap nyomasztja. Azaz az éjszakának az a része, amire nem, vagy csak egészen ködösen emlékszik.
- Bizonyára most az jár fejedben mi történt tegnap, de hidd el… semmi olyan ami miatt izgulnod kéne vagy szégyenkezned. - a vállára teszem a kezem. - És mielőtt megkérdeznéd…, azért hoztalak ide, mert a kiadód nagyobb titokban tartja a lakcímedet mint az elnökét. - folytatom mosolyogva. - De bizonyára te is unalmasnak tarthattad azt a party-t ha olyan korán elszenderedtél.
Az arcát figyelem, amin szinte azonnal feltűnik egy megkönnyebbült mosoly. Miért? Mitől féltél?
Ez igazán érdekes.
Szerkesztés Törlés
2009.01.30 17:19 Idézet Válasz Moderálás
Darky
Jin (2.):
A következő pillanatban azonban az asztalon átnyúlva fonja át nyakam a karjaival és az arcomhoz hajolva nyom egy puszit az arcomra.
Hehe..ez édes. Mi ez? Köszönet?
Elmosolyodom.
Hihetetlen. De meg tud lepni. Olyan mintha egy burokban élne, amivel úgy óvja magát mindentől mint valami pajzzsal. A kívülállóknak csak egy különc, egy gyermeki, hatalmas fantáziával megáldott művész, azonban ott belül..teljesen más.
Már csak azt kell kitalálnom hogyan bontom le a pajzsodat. De hidd el..rá fogok jönni.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Igazán nagyon… hálás vagyok érte. - mondja, majd mikor nem felelek semmit, bocsánatot kér.
Ez édes. Pedig nem tettél semmit.
- Nagyon köszönöm a vendéglátást, az inget, a reggelit… mindent. Remélem, találkozunk még. - mondja, és feláll az asztal mellől.
Oh, ebben biztos vagyok. Ha nem a sors hoz össze minket, hát majd besegítek neki, de lesz ilyen alkalom, ne aggódj.
- Viszontlátásra!
Elgondolkozva figyelem ahogy kisétál az ajtómon. És elmegy. Én pedig nem teszek semmit. Nem.. most nem. Nem akarom hogy úgy tűnjön hogy nagyon ráakaszkodom. Azt akarom hogy ő keresse a társaságomat.
De azért.. sajnálom hogy elmegy.
A bőröm még mindig bizsereg ahol megpuszilt, legszívesebben jól megragadtam volna az arcát hogy magamhoz rántsam és megcsókoljam.
Visszanéz, én pedig rámosolygok.
Még találkozunk. Úgyis.
***
És ez az alkalom gyorsan el is jön, még aznap.
Leszerveztem egy találkát a forgatókönyv íróval, aki már elkészített egy tervezetet és a kosztümös hölgy pedig elhozta a jelmezek tervét.
Éppen a papírok felett görnyedünk az egyik tárgyalóban mikor ő is belép.
Magam mellé invitálom, ő pedig helyet foglal a puha széken. Jobb is ha kényelmesen ül mert innen egyhamar nem szabadul. Ez a dolog legnehezebb része.. az írók általában mindig belekötnek egy két dologba a forgatókönyv kapcsán.. csodálkoznék ha pont vele nem lenne így. Hiszen ő ismeri legjobban azt a fantáziavilágot amiben alkot.
Rögtön a karaktervázlatokkal kezdjük. A jelmezes elkészítette az öltözékek főbb rajzait, először a főszereplőkét mutatom meg neki.
Aztán a főszereplőkről mutatok képeket, hozzátéve hogy ezek smink és maszkírozás nélküli képek, így a megfelelő átalakítás után pont úgy festenek majd mind az eredetiek.
Elmélyülten tologatja jobbra balra a fotókat. Az egyik híres férfiszínész Nakaji Koto fotóját messzire eltolva a többitől. Piramis alakba rendezi őket..majd körbe.
A többiek is némán figyelik.
-Öhm.. Amon.. -súgom a fülébe. - Az üzletfelek kíváncsiak lennének a véleményedre. - jegyzem meg csak úgy mellékesen hogy már egy ideje ezt várják..elnézegetve ahogy ő eljátszik a fotókkal.
Észbekap és bocsánatot kérve pillant ismét a fotókra. Láthatóan nincs elragadtatva tőlük.
- Nos, mi a véleménye? - kérdezi az egyik producer.
- Ez a fickó egyáltalán nem jó elfnek. - mutat rá a félretolt fotóra. - Ez pedig..egyáltalán nem hasonlít a démonhercegre. Neki fekete haja és fekete szeme van..ez a férfi pedig szőke és kék szemű.
- De kérem..manapság a sminkesek már.. - kezdi az egyik, de leintem.
- Hagy mondja csak el amit akar. Ő tudja milyennek képzeli őket.
Elémtolja az egyik fotót.
- Ő viszont tökéletes lesz a mágus szerepére. - mondja. - Pont olyan az arckifejezése.
Érdekes a szempont amik alapján választ..de nem szólok bele.
- És mi a helyzet Assan-nal? - kérdezem az elétett három férfi fotóját bámulva. Az egyik egy modell... hosszú szőke hajjal és napbarnított bőrrel. Na kétlem hogy neki esélye lenne eljátszania egy vámpírt... nem is veszi számba ő sem.
A másik egy rövid fekete hajú férfi... világoszöld szemekkel, az utolsó jelölt pedig egy barna hajú, feltűnően izmos, kisportolt fickó.
Mindannyian jelentős filmbeli személyiségek, így gondolom a producerek nem a hasonlóságot, hanem azt nézték a választáskor hogy mekkora pénzt fog majd a mozi hozni..ha a nevük megjelenik a szereplőlistán. Tény és való hogy egy ismert színész nevével jobban el lehet adni egy filmet..de akkorsem ez az elsődleges szempont.
Fancsali képet vág.
Igen..értem amit mondasz.
- Ööö..hátt...
-Azt hiszem tartsunk egy új válogatást. - jegyzem meg halkan, mire az egyik producer felkapja a fejét.
-Nem megfelelőek a minták? - kérdezi kissé sértetten.
- Úgy vélem erre a filmre nem a khmm..legalkalmasabb jelölteket választották ki. Szakmai szempontból azt hiszem azt kell mondjam, silány a felhozatal.
- Ők japán leghíresebb férfiszínészei, mi velük a baj? -áll fel az asztaltól felháborodva.
- Nem is hasonlítanak. - mormolja az orra alatt, amit persze a férfi rögtön meghall és dühöngve kezdi el magyarázni azt hogy mégis mihez...hiszen úgysem nem látta a szereplőket még senki.
Kis hangzavar alakul ki, mindenki a maga álláspontját hangoztatja, míg hangosan helyre nem igazítok mindenkit.
Mély hangom fenyegetően cseng....pedig ritkán vagyok dühös.
- Uraim, mi lenne ha ezt kulturáltan beszélnénk meg? Nem tűröm a hangos ordibálást a házamban. Aki nem bírja moderálni magát az kérem fáradjon ki! - mordulok rájuk, mire mindegyik elcsendesedik.
- Azt hiszem az lesz a legjobb ha tartunk egy kis szünetet, és aztán felfrissülve folytatjuk a tanácskozást.
Egy hangos sóhajt hallok valahonnan magam mellől. Megkönnyebültél? Nahát..én is..
Oszlani kezd a kisebb tömeg.. ő pedig még mindig ott kuporog a széken.
- Annyira nem szörnyűek azért. - jegyzem meg mosolyogva, egy pohárban kávét nyújtva felé. Felnéz rám... halványan elmosolyodva, megköszöni..és elveszi.
- Inkább egy csapat dühös elf. - morogja valahonnan a pohár aljáról, mire hangosan kacagni kezdek.
- Ugyan.. csak ezekkel is bánni kell valahogy. Ha mást nem, hát nyilaszt eresztesz a fejükbe, vagy fellógatod őket egy barlangba..ami tele van mérges denevérekkel... - mosolydom el, mire ő is vigyorogni kezd.
Hát ez komolyan.. roppant szórakoztató.. lassan kezdek én is teljesen belebonyolodni ebbe a fantáziavilágba. Pedig épp azon vagyok hogy kihozzam őt onnan.
- Nem hinném hogy jó ötlet lenne. - mosolyog jókedvűen.
- Nem, igazad van. Viszont van egy biztos módszer amivel tudsz rájuk hatni. Egyszerűen el kell hitetni velük hogy úgy nagyobb lesz a film bevétele ha közelebb áll a könyvbeli világhoz, mintha egy teljesen másat ábrázol. A pénz mindig megfogja őket.
Leteszi a kiürült bögrét az asztalra és újból a képek felé pillant.
- Igen, tudom.. szörnyűek. - felelem követve a pillantását.
- Nem mindegyik. De a többség...igen.. - sóhajt. Leülök mellé, és a fotókat félretolva nézek a szemébe.
- Ha elfogadsz egy tanácsot, ne hagyd magad befolyásolni egy olyan dologban amiben hiszel. Hiába ők adják a pénzt a filmhez..a te ötleted. És ha te azt mondod hogy meggondolod magad akkor lőttek a befektetésüknek. Csak egy valamit ne felejts el. Ott vannak a rajongóid..akik számolják a napokat a következő könyved megjelenéséig. Nekik igazán csalódás lenne ha visszamondanád ezt a filmet.
Szóval ha azt akarod hogy olyan legyen amit megálmodtál..akkor igenis szállj szembe velük és vedd fel a kesztyűt. - mosolygok rá.
Végszóra meg is érkeznek, így már nem hallgathatom meg mit válaszol, de az arcán látom hogy megértette és elhatározta magát.
A tárgyalás hátralévő része azzal telik hogy a véleményét írja le, választékos kifejezésekkel kikerülve a "szar", "silány" és "katasztrófa" kifejezéseket.
Én meg halkan kuncogok magamban.
Két további óra szenvedéssel úgy néz ki meggyőztük őket, úgyhogy megbíznak azzal hogy szedjek össze pár embert a szereplőválogatásra. Elégedetett mordulással csukom be az ajtót az utolsó távozó vendég után.
- Köszönöm. - sóhajtja mikor visszaérek az immár kiürült tárgyalóba.
- Mit?
- Hogy kiálltál mellettem. -feleli zavartan.
- Ez csak természetes. Én tudom a legjobban miből lesz és miből nem lesz sikeres film. - mosolyodom el.
Szerkesztés Törlés
2009.01.30 17:13 Idézet Válasz Moderálás
Darky
Jin (4.):
Ásít egyet.
- Elfáradtál. - jelentem ki a tényt, ami meg is látszik rajta.
- Igen. Valóban. - ismeri be sóhajtva. - Azt hiszem hívok egy taxit. - feleli azzal felveszi a kabátját az egyik székről.
- Holnapra elkészítem az új tervezetet. Ha gondolod megnézheted mielőtt nekik is bemutatnánk. Csakhogy módosíthass valamin ha nem tetszik.
- Köszönöm..de azt hiszem.. elég volt ennyi tárgyalás..egy évre is...
- Nem tárgyalás. - felelem mosolyogva. - Csak velem kell megbeszélned.
Láthatóan elcsodálkozik kissé, majd növekvő érdeklődéssel fürkészi arcomat.
- Holnap? - kérdezi meg tétován.
- Holnap. Délután. - felelem bólintva.
- Rendben. - egyezik bele, én pedig gyorsan lefirkantom egy papírcetlire a címet.
- Akkor itt találkozunk. - adom a kezébe. Érdeklőve nézegeti a betűket..fogalmam sincs mit lát rajta amit én nem. Majd észbekapva köszön el és távozik.
Már alig várom a holnapot.
***
Másnap már korán fent vagyok, és a gépemen a színészek adatai között böngészek. Mivel én olvastam a könyvet így könnyebb dolgom van... megtalálni a leginkább megfelelőt.
Gyorsan kinyomtatok pár fényképet, majd leteszem őket a forgatókönyv mellé.
Lemondom aznapra az összes találkozómat, és míg a számítógép a látványterveket nyomtatja amit a díszletes küldött át, zuhanyozni és átöltözni indulok.
***
Pár órával a találkozónk időpontja előtt már a hajón vagyok. A csillogó jacht éppen a kikötőben horgonyzik, én pedig a hajóorrból figyelem ahogy a sirályok szállnak a végtelen víz felett. A hűs tengeri szél belekap a hajamba.
Léptek zaja üti meg a fülemet, ahogy a kikötő deszkáin kopog. Érdeklődve fordulok az érkező felé, és elmosolyodom amikor meglátom.
Egészen laza öltözékben van... szürke inben és sötét nadrágban... kényelmes viseletnek tűnik. Hóna alatt az elmaradhatatlan jegyzetfüzet.
- Szia! - köszönök neki és a korlátnak támaszkodva figyelem ahogy szemei egyenként végigtapogatnak mindent. A csillogó hajótestet..a hófehér vitorlákat..fehér ingemet..ami majdnem olyan fehér mint a vitorlavászon.. a kéklő vizet... és az asztalon heverő nagy kupac iratot.
- Öhm..Szia! - felel nagy nehezen és felkapaszkodik a hajóra.
Látszólag kicsit elcsodálkozott...de már ott gyanakodni kezdhetett mikor a megadott cím felé közeledvén nem házak álltak..hanem csak víz mindenütt amerre jött.
Szemei csak úgy falják a látványt...rögtön a korláthoz jön és kíváncsian szagol bele a levegőbe.. belélegezve a tenger sós illatát...majd zavartan fordul meg és bocsánatot kér.
- Semmi baj.. érezd magad otthon. - mosolygok rá és helyet foglalok az asztal mellé készített székek egyikén, beletúrva az odakészített nagy tál gyümölcsbe. Kiveszek egy szem meggyet és bekapom.
- Itt azért sokkal kellemesebb mint egy zárt tárgyalóteremben ugyebár. - mosolygok rá. - Mégha nincs is már nyár.
A tenger fölött szürke felhők úsznak..olyan a színük mint az ingének.
- Igen. - mosolyog és leül mellém. - Csodálatos.
- Szóval. - szólalok meg egy szőlőszemet harapva ketté. - Itt vannak az új jelöltek. - paskolom meg a kupacot. - Pillants bele.
Leveszek egy másik szem szőlőt a fürtről.
A kezemet nézi.
Ejnye..már megint nem figyelsz rám. - mosolyodom el magamban.
Édes.
- Kérsz? - kérdezem mosolyogva, a hatalmas szemet a szájához tartva. Elfogadja....lehet hogy csak udvariasságból..de aztán látom rajta hogy szereti. Hát akkor miért nem ezt mondod?
Szerkesztés Törlés
2009.01.30 17:11 Idézet Válasz Moderálás
Darky
Jin (5.):
Közelebb tolom hozzá a tálat.
- Legalább nem uzsonnázom egyedül. - nyugtatom meg mikor tiltakozni akar.
Elvesz egy szem epret.
Mmm..látom tényleg nagyon szereted az epret.
Figyelem ahogy elmajszolja. Közben a papírokat nézegeti..egyre növekvő lelkesedéssel. Vörös haját neki is borzolja a szellő.
- Nos..? Vélemény? - kérdezem mikor becsukja a mappát.
- Jók. - mosolyodik el végre. - Azt hiszem ezekkel el tudnám képzelni a filmet. Kivéve az sárkányt. A sárkánynak mindenképpen olyan kell aki magasabb mint 180 centi. Mert ha emberi alakban van..akkor...
- Rendben. - legyintek. - Akkor arra keresünk mást. És mit szólsz a látványtervekhez? Hasonlítanak kicsit ahhoz a világhoz?
- Talán az első három. A csonttemető már nem. - csóválja meg a fejét.
Megkérem hogy írja le mit javítson a tervező, én pedig addig elmegyek hűtőhöz egy kis italért. Lemászom a kabinokhoz.
Mikor visszajövök ő még javában ír valamit, de már a füzetébe.
- Nocsak.. mi ihletett meg? - kérdezem fölé hajolva, mire összerezzen. Gyengéden megsimogatom a hátát.
- Nyugi..csak én vagyok... egy kis frissítőt? - kérdezem letéve elé a vékony szárú poharat. Furcsa tekintettel méregeti a benne pompázó háromszínű folyadékot.
Elnevetem magam.
- Ananászlé.. eper.. és kiwi....egy kis cukorral és lime-mal.. - magyarázom mosolyogva. - Nincs benne alkohol ha ez aggaszt.
- Szereted a gyümölcsöket. - jegyzi meg mikor elveszi a poharakat.
- Nahát ez ennyire látszik? - kérdezem vigyorogva, belekortyolva a saját koktélomba. A cukor csillogó kristályokként csillog a pohár szélén.
- Nagyon finom. - jegyzi meg, azzal leteszi a tollat.
Hajamat egy erősebb fuvallat teljesen előrerepíti és az arcához csapja. A tenger halkan felmorajlik.
Elbámul a nyílt víz irányába.
Leteszem a poharat és mellé sétálok, leereszkedve hozzá hogy azt lássam amit ő. A felhők a horizonton mintha a vizet érintenék.
- Szép igaz..? - kérdezem halkan.
- Igen.
- Szeretnél kimenni? - kérdezem kedvesen. Csodálkozva vonja fel a szemöldökét.
Jó...akkor ezt megbeszéltük.
***
Pár perccel később a hajó már dagadó vitorlával hasítja a vizet, a hullámok pedig a fehér testet csapkodják.
A teljesen elektronizált rendszer pár perc alatt felvonja a vitorlát... a hajó motorja pedig másodpercek alatt kivisz minket a kikötőből.
Kicsit jobbra fordítom a kormányt. Hajamat repíti a szél... lobog rajtam még az ing is.
Ő mellettem áll, és távoldó part helyett előre..az ismeretlenbe tekint. Ez jellemző..nem aggódik az elhagyott korlátok miatt..hiszen az ő fantáziájának semmi sem szab határt.
Beállítom az automatikát és leülök mellé a kényelmes kinti kanapé szerű ülésre.
- Ugye jó kicsit elszabadulni a laptop mellől? - kérdezem kedvesen mosolyogva, invitálva hogy üljön mellém. A korlátra könyökölve nézem a vizet..ahogy kéken csillog amerre a szem ellát. A nap lassan elindul lefelé a látóhatáron.
Nem felel semmit.. csak mosolyog.
Komoly erőfeszítésembe telik hogy leküzdjem a késztetést ami arra sarkall hogy csókoljam meg. Hogy kóstoljam meg az ajkait..amiken minden bizonnyal érezném még a gyümölcs friss aromáját.
.......................
Felgyulladnak a hajó jelzőfényei ahogy sötétedik. Egy a hajóorrban..egy másik az árbóc tetején.. és körben a hajótesten.
Elindulunk vissza kikötőbe.
Szerkesztés Törlés
2009.01.30 17:10 Idézet Válasz Moderálás
Darky
Jin (6.):
Figyelem ahogy közeledő part fényeit tanulmányozza.
A háta mögé kerülök.. és államat a vállára támasztva nézem én is amit ő. Hajam beborítja a mellkasát..és leér az ölébe egészen.
- Még sosem láttam a várost így. Őszintén szólva..elég kevés oldaláról láttam. - jegyzi meg halkan.
Elmosolyodom.
Hát persze. Mert nem is itt élsz.. hanem valahol abban a kitalált világban. De azért örülök hogy néha egy kicsit már engeded előcsalogatni magad onnan.
Egy világítótorony pásztázó fénye világít meg minket egy pillanatra.
- Pedig az ilyen szép dolgok a legjobb részei az életnek. - jegyzem meg halkan, a füle mellett. - Mit nem adnék hacsak minden héten egy kicsit elszabadulhatnék a munkától és idejöhetnék pihenni. - jegyzem meg sóhajtva.
Azt veszem észre hogy a hajamat simogatja... elmélázva.
Hagyom neki, elvégre jól esik...csak közben azon győzkdöm magam hogy nem.. nem csinálok semmit amivel elronthatnám ezt a tök jó estét.
Ha ez így megy megőrülök. Lehet hogy úgy könyebben megkapnám ha önként mennék az ő világába, de azt akarom hogy ő jöjjön az enyémbe.
Hah Jin..miért kell neked mindenből a bonyolultabb? - sóhajtok bosszúsan..mire felkapja a fejét és szabadkozva kér bocsánatot.
Jajj ne már.. félreérted..nem miattad vagyok dühös.
- Semmi baj. Csak már előre hidegrázásom van a holnapi producerekkel folytatott tárgyalástól. A pénzes emberek... fhhh...
- Részvétem. - feleli teljesen együttérzően. Hehe..ez kedves.
- Jó neked hogy kihagyhatod. De holnapután akkor találkozunk a megbeszélésen. Addig olvasd át a forgatókönyvet és javíts bele ahol kell. - jegyzem meg mosolyogva, és átdobom a kötelet a parton várakozó kikötői munkásoknak akik kikötik a hajót.
- Akkor holnapután. - búcsúzik. - Köszönöm a mai napot. Bárcsak minden megbeszélés ilyen lenne. - mosolyog rám.
Hát ez igazán..édes..mindjárt megzabálom.. na jó lassan a testtel..azt még nem..azt majd később.
- Na igen. Az jó lenne. - mosolygok vissza rá. Viszlát. - intek búcsút neki és figyelem ahogy távolódó alakja eltűnik a kikötő fényei között. Még hallom az autó hangját amivel tovatűnik.
Hát... azt hiszem már halad a dolog...
Vigyorogva zuttyanok le a székre.
Molylepkék köröznek az egyik lámpa körül...azokat nézem.
Hidd el Amon..ez a világ is van annyira érdekes mint a tiéd...sőt...
...sokkal érdekesebb....
Szerkesztés Törlés
2009.01.23 23:35 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon:
A pincér túláradóan udvarias hajlongása, ami már igen közel van ahhoz, amit mások talpnyalásnak hívnak, adja meg a választ ki nem mondott kérdésemre. Ő a tulajdonosa ennek a helynek… valamilyen formában, biztosan.
- Örülök, hogy látlak. Nem gondoltam volna, hogy itt futunk össze. Gyakran jársz ide?
Hmm. Talán tévedtem. Semmi kétértelmű megjegyzés, a mosolya is barátságos. Nem véletlen szimpatikus annyira.
- Hát… mostanában túl kevésszer. – sóhajtom. Leteszem a tollat, a hülőfélben lévő, de még mindig gőzölgő tejeskávémba kortyolok.
Pedig az éjszaka olyan jó volt az a beszélgetés, amit folytattunk…, nem értem mi ütött belém, most. Ivás közben szórakozottan piszkálgatom a papírt, amire az előbb a jegyzeteimet írtam, szinte észre sem veszem, félrehajtott fejjel nézelődöm fél szemmel őt figyelve.
Látom, hogy engem néz. Bizonyára nekem kéne valamit mondanom… és szeretnék is…, de valahogy mégsem megy. Elszoktam már nagyon attól, hogy ilyen sűrűn járjak társaságba, ismerjek meg új embereket, még ha olyan kedves és barátságos is, mint ő. Kényelmetlenül érzem magam ilyenkor mindig.
- Elolvastam az új könyvedet. – hangja visszatérít a nézelődésből, elmélkedésből. - Mindig megteszem, mielőtt kiadnám a forgatókönyv írónak.
Hmm. Milyen kedves, folytatja a beszélgetést, ezek szerint feltűnt neki a zavarom. Jajj, én pedig mennyire udvariatlan vagyok, most sem vagyok képes szólni egy szót sem. Pedig igazából érdekel a véleménye a könyvről. Tényleg. Bár…, ő már egészen biztos rengeteg ilyen megfilmesítés előtti könyvet olvasott. Bizonyára tapasztalt… tapasztaltabb, mint én.
- Talán tényleg bonyolult lesz ennyi cselekményt pár órába belesűríteni, de nagyon tetszett a módszer ahogy a szereplőiddel bánsz. Magukra hagyod őket egy kilátástalan helyzetben, aztán több befejezést is írsz neki. Igazán érdekes. – mivel nem szólalok meg, folytatja a megkezdett gondolatmenetet.
Hát igen, ha lehet mondani az a rész a kedvencem az írásban. A könyvírásban az a legjobb, hogy csakis a fantázia szab határt. Nekem pedig abból határtalan van, így aztán a lehetőségek is azok.
- Köszönöm. – motyogom. Valahogy még mindig nagyon furcsa, ha szembe dicsérnek.
A pincér visszatér, letesz elé egy hosszúkás poharat, rengeteg gyümölcs úszik a színes folyadékban, a pohár oldalán cseppekben csapódik ki a hideg.
Igen… ez jó lesz. Ez a kép. Hideg, gyöngyöző nedvesség, gyümölcsök.
Újra felemelve a tollat, le is írom azonnal az eszembe jutott mondatot.
- Jah igen..., az ügynököd megkért, hogy ezt adjam oda, ha ma úgyis jössz a megbeszélés miatt, de így az már nem szükséges. – halványbarna, dúsan díszített borítékot nyújt át.
Vajon mit akarhat megint az az ember, amit nem tudott elmondani telefonban, hiszen mostanában minden nap beszéltünk.
Party! Jesszus! Végem! Fintorodom el.
- A kiadód szervezte a bált, így gondolom alap hogy a fő attrakció te és a műveid vagytok. – magyarázza rögvest, ahogy meglátja fájdalmas arcomat.
Szépen felöltözve, koktéllal a kézben semmit mondó arcokat nézni, akik biztosítanak a műveim remekéről, noha valószínűleg nem is olvasták őket. Sőt, azt is kétlem könyv volt-e a kezükben egyáltalán.
Brrr… mit keresnék én köztük. Eljátsszam a szerény, sikertől megittasult művészt? Jajjj nekem… muszáj nekem oda mennem?
- Látom nincs igazán kedvedre a dolog. – fejezi ki tömören gondolataimat. A koktélos pohárból a gyümölcsök közben rohamos fogyásnak indultak. Hmm. Lehet nekem is ennem kéne valamit? Az edzés után, lehet rám férne.
Ezzel, ha akarnék, se tudnék vitatkozni.
- Nem. Illetve igen. Nem nagyon szeretem a tömeget. Nem is értem miért hívtak meg.
Ez az! Micsoda remekbe szabott gondolat! Ünnepelhetnék saját magukat nélkülem is. Úgyse a könyvekről, pláne nem rólam szól a dolog. Vállba veregetik magukat és az egybe gyűlteket, hogy milyen ügyesek, hogy még több pénzt tudtak csinálni maguknak.
- Látod ezt? – hajol hozzám közel és a papírra bök. - Ez itt azt jelenti, hogy te vagy a fő vendég.A sztár ha úgy tetszik...
Fájdalom. Ez kegyelemdöfésként hangzott nekem. Annál is inkább, mert tudom, hogy igaza van.
Sötétbarna tincsek hullnak közben a vállamra. A lámpák fényét, mintha gyűjtené és saját fényként öntené rám.
Olyan, mintha…
Nem, nem szabad. Nem lehetek tiszteletlen. De közben észre sem veszem, és ujjaim között már ott is van néhány tincs. Éppen olyan selymes, mint amennyire fényes. Na, és illatos is. Csodálatos!
Öööö… Izééé… megint mintha kicsit elkalandoztam volna! Pedig épp az imént figyelmeztettem magam, hogy nem lehetek tiszteletlen. Vele nem, ha már ilyen kedves hozzám. Nem érdemli meg.
- B… Bocsánat. – makogom. Elrántom a kezem, akárha forró lávában turkáltam volna.
- Semmi baj. – nyugtat meg, s olyan szélesen vigyorog, hogy egészen biztosan nem arra gondol, amire én.
- Szóval, remélhetem, hogy eljössz? – kérdezi már kissé szelídültebb mosollyal.
Most legszívesebben azt vágnám rá kapásból, hogy vele szívesen találkozom máskor is, de nem egy ilyen népünnepély keretében. Ám a szervezők listáját elnézve… kétlem, hogy kibújhatnék a dolog alól.
- Azt elnézve milyen savanyú képet vágsz azt hinné az ember hogy a kivégzésedre mész. – neveti. Nahát, pedig… nem is olyan vicces, valahogy pont így érzem, frappáns megfogalmazás volt. - Pedig ez csak egy party. Ráadásul a te tiszteletedre. Illetve a könyvedére. Mindegy. A lényeg hogy azért van hogy jól érezd magad. És ki tudja, talán még ihletet is kapsz valamitől. – Nahát, de furcsán tud nézni néha. Vajon mire gondolhat? Kis hülye, mit kéretem magam, igaz?
Na, és ha legközelebb... nem lehetne, hogy… inkább maradok otthon és írok egy újabb könyvet, csak hagyjanak békén? És akkor megint lenne mit ünnepelniük. Írni sokkal izgalmasabb őket, mint az utána járó hercehurcát végigszenvedni.
Vállamra teszi a kezét, hogy fülembe suttoghasson.
- Tudod.. az élet azért van hogy élvezd... talán jobban is tudsz majd róla írni, ha megtapasztalod.
Hát, erre most többféle válaszlehetőség is eszembe jut, de momentán egyiket se tudom szavakba önteni, mert szinte azonnal megcsörren a telefonja.
- Ne haragudj, mennem kell.Remélem hogy találkozunk az esti party-n. Talán nem unatkoznék annyira ha te is ott lennél. – feláll, fizet majd gyorsan távozik is. A pincér azután nem sokkal elém tesz egy újabb adag tejeskávét, a kiürült csészét pedig elviszi.
Annyira finom! Vajon miféle különleges dolgot tesznek bele? Vagy ez a kávé miatt van, valami nem megszokott fajta, annak lenne ilyen fantasztikus íze? Mmmm… milyen kedves volt tőle, hogy gondolt rám és kért még egyet.
Hmm. Így már mintha nem is nézne ki olyan rémesen a ma este. Ő is ott lesz, és… ott is lehet kávét kapni… csak nem lesz olyan rossz… remélhetőleg.
Kezdetnek felhívom az ügynökömet.
Ruhát is csináltatott nekem! Jelmezbál lesz? Fel se tűnt. Stílusosan engem fognak a mágusnak felöltöztetni, aki szerepel a könyvben.
Odamegyek, ahova kéri. Én nem tudom, hogy csinálta, de a ruha az abszolút az én méretem.
Nyílván ismer annyira, hogy tudja, magamtól el sem mennék, nemhogy még ruhát is szerezzek be.
Testfestés is dukál hozzá kezeim, karjaim, felsőtestem, ezüstszínű nonfiguratív mintával lesz tele. Csak győzzem kivárni.
Az eredményt órákkal később, indulás előtt szemlélgetem a tükörben.
Újra az jut csak eszembe… Miért kell nekem oda elmenni… annyira nem akaródzik. Kérem szépen….!
Na jó, nem játszhatom a durcás kisgyereket, a különc művészt meg még inkább… Vágjunk jóképet a dologhoz. Mosolygom bele a tükörbe.
Az ügynököm persze biztosít róla, ha kell ott terem rögtön és segít bármi is legyen. Naná, mint tegnap is…
Nagy parkolóval és kerttel is rendelkező óriási épület előtt tesznek ki. Valósággal kilök a kocsiból.
A parkoló még nincs tele, de azért elég sűrűn sorakoznak benne luxuskocsik. Kígyószerű jelmezbe bújtatott emberek rohangálnak fel s alá a parkolóban és a kocsik között. Még őket is beöltöztették, ez egészen… döbbenetes. Szeretnek nagyzolni úgy látom.
Befelé haladó emberek sora, óriási parókákban, hozzá tartozó még annál is nagyobb abroncsos ruhákban, mellettük hasonló parókákban, színes frakkba öltözött férfiak. Nocsak! Nem szóltak, hogy reneszánsz- bál lesz. Vagy ez csak a fantázia megjelenése ezeknél az embereknél… akkor pedig nagyobb bajban vagyok, mint eddig hittem.
Még mielőtt nagyon bekerülnék a forgatagba… most még menekülhetek.
Torpanok meg a bejáratnál, felettem valamivel előrébb hatalmas kifeszített transzparens hirdeti miért is gyűlt ide a tömeg. Remek! Igazán… óriási.
Aztán pár lépéssel arrébb valaki megszólít, ezzel pedig kezdetét veszi az egész estét betöltő játszom a szerepemet játék. Az egyik kígyójelmezbe öltöztetett pincér, hosszúkás poharakban gyöngyöző italt szervíroz nekünk. Na nem köszönöm, én… alkoholt… Amikor életemben egyszer mindösszesen előfordult… egészen érdekes, és egyáltalán nem mulatságos következménye lett, úgyhogy ki van zárva. Persze, udvarias mosollyal hárít, amikor azt kérem, nekem kávét hozzon inkább, attól sokkal jobb kedvem lenne. Gondolom munkaköri kötelességük, hogy nem röhöghetik szembe az embert.
Egymást dicsérő szavak, fűszerezve néha néhány felém dobott pillantással, esetleg egy-két mondattal. Hát, ezért kellett ide jöjjek? Hogy azt nézzem, ahogy a sok pénzzel rendelkező nagyjak magukat ünneplik, ingyen alkohollal és mindenféle díszesen tálalt étellel tömik magukat? Amikor csak új embert sodor felém valaki, máris egyből újabb poharat kínálgatnak nekem. Nem tudom meddig tudom eltéríteni őket attól, hogy minden áron le akarjanak itatni.
Aztán egyszer csak a szétváló reneszánszan felöltöztetett parókák áradatából előlép hosszú fekete köpenyét lobogtatva…
Fekete hosszú haj, sötétvörös szemek, köpeny alól elővillanó keresztben hordott fegyvertokok, na és a rubin, ami a csillogó lámpatestek fényét sokszorozva veri szét.
Nagyot nyelek… Ez nem lehet igaz… Mintha csak a lapok körül lépett volna elő. Hihetetlen.
- As… san… - próbálják ajkaim formálni a nevét. Ahogy közelebb jön, és elmosolyodik… a mosolya az teljesen olyan, mint a legutóbb is… de… nem, nem egészen. Még vámpírfogakat is raktak fel neki. Akadnak fel szemeim.
- Szia. - Köszön rám. Döbbentemben viszonozni sem vagyok képes, csak bamba bámulásra futja.
- Assan. – mondom újra.
- Ugyan csak gyenge utánzat vagyok. – újra mosolyog, vámpírfogai egy pillanatra elővillannak, megérintve alsó ajkát. Szemeim még mindig nem tértek vissza, rendeltetési helyükre teljesen. Megrázom a fejem, hogy vissza tudjak térni az itt és mostba.
- Nos, hogy érzed magad itt? – érdeklődik.
Hát… hogy is fejezhetném ki… Számomra döbbenetes, hogy ezt az emberek képesek élvezni, az pedig egyenesen bosszantó, hogy ehhez nekem asszisztálnom kell. De persze nem mondom ki, csendben maradok és csak nézem. Annyira döbbenetes… Jól áll neki, határozottan.
- Gyere, koccintsunk arra, hogy milyen gazdaggá teszed a kiadódat. – Mondat közben kézen fog és húzni kezd egy nagy asztal felé.
Eh. Hát nem is tudom a megjegyzésre vagy az alkohol említésére szakad ki belőlem a panaszos sóhaj, mire kedvesen tovább magyaráz nekem.
- Igen tudom. A legtöbben nem ezért csinálják. De a pénz az ami mozgat mindent manapság. És ezeknek.. – egy csoport öltönyös ember felé int fejével. Nahát eddig azt hittem ez is… valami fura jelmez. Ezek szerint nem. - ... ezeknek csak az számít.
- Tudom. – felelem lesújtóan. Felém nyújt egy poharat… valami sötét színű folyadékkal töltve. Hmm, legyünk stílusosak, egy vámpírhoz ez illik, ugyebár.
- Ez gyümölcsbor. Nyugodtan megkóstolhatod. Minimális az alkoholtartalma. – nyugtat meg, látva hogy nem igazán akarok hozzányúlni, akármi is legyen benne.
Hát… jól van. Ha gyümölcs… akkor nem is lehet olyan rossz.
Mmmm… Nem olyan finom, mint a tejeskávé…, de azért… finom… és édes, ami legalább előnyére írható, ha már alkohol. A pohár mögül kissé nyugodtabban személelem még mindig jelmezét, őt, teljes egészében.
Szerkesztés Törlés
2009.01.23 23:32 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (3.):
Leteszem a poharat, felé fordulok. – Megengeded? – udvariaskodom, de meg sem várom, mit mondana, megérintem a hosszú hajat, ami nem is olyan régen még sötétbarna színben pompázott, omlott belőle az én vállamra is. Emlékszem vissza.
Ámde itt nem ér véget a történet. Meglibbentem a köpenyt, alatta pedig rögtön észreveszem Assanhoz tartozó fegyverarzenál elmaradhatatlan tartozékát, a tőrt a vádlijára erősítve. Még mindig a látvány hatása alatt állok, olyan hihetetlen… minden részlet pontosan olyan… ahogy megírtam.
- Ennek sosem értettem a feladatát. – nyúl a nyakában a rubinhoz. Ó… hát még nem is… de majd igen. Mosolyodom el magam.
- Mágikus kő..., amit az elfek adtak Assannak. –magyarázom neki, ha már ilyen alapos gondot fordított erre a szerelésre, megérdemli, hogy ezt is tudja. - A végső csatában segítségedre lesz. ...Izé..nem neked..
Nahát már az a pár korty bor is megártott volna? Vagy egyszerűen a vele való beszélgetés olyan természetes, mintha csak a saját világomban lennék, és tényleg Assan- nal beszélgetnék?
- Értem. – feleli és ahogy rám mosolyog, hát attól nekem is muszáj mosolyognom. Közben valakit mintha észrevett volna, mert az arckifejezése egészen abszurd módon megváltozott.
- Amon, megbocsátasz egy percre? – kérdez udvariasan. Bólintok és távoznak a társaságomból. Aztán eszembe jut, vajon mi lett volna, ha nemet mondok. Ha tényleg eljátszom a különc művészt és azt mondom, ő tűnt az egyetlen értelmes beszélgetésre is képes embernek az egész nagy halom jelmezben parádézó közül, és ha itt hagy egyedül ennyi rengeteg idegennel… Akkor egészen biztosan valaki bele fog fojtani a különböző színű alkoholos… khm… italokba.
A terem szélén sorba rendezve megterített asztalokat találok, amiknek többsége kihasználatlan, hozzá sem nyúltak egyetlen terítékhez sem. Megkeresem a legeldugottabb sarokban lévő asztalt és letelepszem oda. Hátha itt nem talál meg senki. Ami persze hiú ábránd, hiszen a pincérek itt is megtalálnak és nyílván szólnak is, hogy itt láttak, ha valaki kérdezi. Úgyhogy egy idő után ide is követnek az emberek, hozzák az elmaradhatatlan poharakat, amikből persze egy-egy jut nekem is.
Aztán ahogy az órák telnek, az emberek szerencsére elmaradoznak mellőlem.
A poharak körülvesznek, amiket vagy itt hagytak üresen, vagy velem itatták meg. Uram Jézus! Miért hagytam, hogy leitassanak. Egyáltalán… Ehh, nem számít, az alkohol hatására saját fantáziavilágom is élénkebbé válik. Olyan dolgok történnek benne, amiket józanul sosem írnék papírra, semmiképpen sem.
Az a hercegnőnek öltözött nő, a kígyóember után epekedik, az viszont órák óta egy másik hercegnő frakkba öltöztetett hercege után leskelődik…
Hmm… ez így egészen érdekes.
Csak… olyan fura ez a tompultság… olyan álmos lettem…
Óvatos cirógatást érzek, valahonnan messziről… Hihi… valaki eljött a mágusért… hehe.
Vajon… a hercegnő… vagy a herceg… vagy az elfek egy tagja lenne… vagy, ami még érdekesebb lenne… maga Assan?... Igen, ez murisan érdekes lehetőség.
Sóhajtok, próbálom kinyitni a szemem, hogy megbizonyosodjam róla ki is az, de nem nagyon látom, szemeim visszacsukódnak, csak sötétség, amit észlelek.
Fogalmam sincs mennyi idővel később duruzsoló hang… valamiféle zene lenne? Nem az nem lehet, ahhoz túl monotonul hangzik. Mindenesetre, most olyan megnyugtatóan hat rám.
Ha Assan jött a mágusért… vajon mit tervezhet vele? Hiszen nincsenek különösebben jó viszonyban. Azonban… igen… van egy olyan lehetőség is…
Amit szeretne tőle…
… Azt a könyvben… pláne nem a filmben…
… Sosem kaphatja meg…
… Beláthatatlan következményei lennének…
… Világukra nézve…
Nahát, de csend lett.
Kinyitom a szemem. Sötétség és csend. Megnyugtatóan hűs dolgok… ágy?... Az ablak felöl pedig… maga Assan…?
Mosolyog. Ezt a történet szerint nagyon ritkán csinálja… hiszen rontaná a hitelét… a többiek előtt… ha kiderülne, hogy kedves is tud lenni. De hát… ez nem kerül a könyvbe. Akkor … nagyon jól áll neki.
Közelebb jön, feltérdel az ágy szélére. A mágus arcát, ajkait simogatja. A döbbent mágus pedig mindenféle mágia használatáról elfelejtkezik… Assan végigfuttatja hideg ujjait arcán, nyakán, beletúr a hajába…
Arca közelít, és a mágus, ha akarna se tudna menekülni, vagy tiltakozni, hiszen nincsen hova. És, amúgyis felesleges lenne… hiszen a nap első sugarainak fénye lassan behatol a szobába.
Ajkai puhán érintik a mágusét, ezúttal pedig egyiküknek sem kellett mágia, a mágus úgy viszonozza az enyhe csókot, mintha ő lenne a haldokló, akit épp az életbe hozott volna vissza és ez az első légvétele lenne…
Aztán úgy szakítja el magát a vámpírtól, szakadozottan veszi a levegőt, szíve a vámpír helyett is dobog, olyan gyorsan ver.
- Ne haragudj, nem bírom a fényt. – mosolyogva hagy magamra, eltűnik egy ajtó mögött.
Hát, persze, hogy nem bírod! Nem is értem, hogy az első sugarak, amik rád vetültek, hogyhogy nem rögtön…
Na, nem, szörnyű még rá gondolni is, amikor… olyan szép látvány volt.
Mosolyogva dőlök vissza a párnák közé. Igazán érdekes fejlemények…
A nap teljes pompájában zúdul be az ablakon, mire álmosan nyitogatni kezdem a szemem.
Milyen furcsát álmodtam! Assanról és a Mágusról. Hogy ők ketten…
De hát…
Kinyílik a szemem. Ez a szoba… sötétvörös ágynemű. Ez valakinek a hálója.
De nem az enyém, az már egyszer biztos. Na és… nincs a szobában senki, rajtam kívül… ez hogy…
Jajj, istenem! Az a flancos party! Ha jól emlékszem… ruhák... reneszánsz divatot utánzó nők és férfiak, kígyónak öltöztetett pincérek…
Egyik pohár a másik után, amit a kezembe nyomtak. Aztán… bizonyára elaludtam…
Jajj, mit műveltem már megint! Ez valami különterem lenne, direkt a nagyon becsípett, hazamenni már képtelen… balfékeknek, mint én?
Felkelek, az ablakhoz sétálok, az estélyre készített köpeny, a Mágus fő kelléke, gondosan kiterítve fekszik az ablak alatt álló szék támláján.
Az ablakon túl pedig… Az a halastó…! Én… már láttam ezt!... Akkor most…
Az ablakpárkányba kapaszkodok meglepődöttségemben.
Ez az ő háza!
Hogy kerültem ide? Lehetséges, hogy az éjszaka…
Nem, biztosan nem. Köztudottan hatalmas fantáziával vagyok megáldva. Nem kell nekem külső segítség ahhoz, hogy ilyesmiket lássak.
Ettől mosoly ül ki az arcomra. De azért… nem is volt olyan rossz gondolat!
Szerkesztés Törlés
2009.01.23 23:29 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (4.):
Nyílik az ajtó, bejön egy hölgy, maga előtt egy inget tartva.
- Ezt Jin-san magának szánja. A fürdőszoba arra van. – mutatja az ajtót a szobában. – Ha végzett gazdám a dolgozószobában várja.
Az inget leteszi, kimegy, magamra hagy. Csak növeli zavaromat. Ing? Mégis hogyan… honnan tudja, hogy…
Nem, nem gyötröm magam ezekkel a kérdésekkel azért sem. Majd a zuhany felébreszt, biztosan csak…
A fürdőszoba elképesztő hatalmas, tele illatos dolgokkal, el tudnék itt tölteni… sokkal több időt is, ami azt illeti. De nem lehetek ennyire udvariatlan, nem élhetek vissza a vendégszeretettel.
Fürdést követően a Mágusjelmez sötétkék nadrágját öltöm vissza magamra, amihez a kapott sötétszürke ing tényleg nagyon jól áll, még ha nekem kicsit hosszú is.
A magamtól telhető legnagyobb rendet igyekszem magam után hagyni. Igyekszem nem arra gondolni, ami tegnap este… zavarban vagyok…
A lépcsőn leérve benyitok az egyik ajtón, ahol előttem csak fehér fal látható. Na nézzünk egy másikat.
Bedugom a fejem, nyitott terasz ajtó, amit egyből megpillantok. Enyhe hűs szellő. Hmmm. Kellemes.
- Nahát felébredtél? Jó reggelt! – köszönt az asztal mögül.
- Jó reggelt! – viszonzom köszöntését. – Én izé… Akarom mondani… Nem igazán emlékszem… a tegnap este…, hogy fejeződött be… a party… jelmezek…
Közben beljebb megyek a szobába, de azért nem közvetlenül hozzá… Ha az arcom is olyan színű, mint a hajam… akkor igazán… nevetségesen festhetek.
- Nos, mivel itt vagy, azt hiszem, ezt tekinthetjük boldog befejezésnek. – mosolyog rám kedvesen. – Én remekül éreztem magam. Remélem te is.
Remekül? Mármint a partyn? Vagy… jajj, csak ne lenne ilyen zavaros minden. Hogy érti vajon…?
Nyílik mögöttem az ajtó, a hölgy, aki az inget adta egy kisebb tálcával jön be, kimegy a teraszra, leteszi odakinn, majd biccent és távozik.
- Gyere, ránk fér a reggeli. – mutat kifelé, nyújtja a kezét is felém.
Gőzölgő kávé, mellette tej. Mellém ül, belekortyol a feketébe.
Jajj, miért kellett nekem ennyire összezavarnom a dolgokat! Én és a fene nagy fantáziám. Ezen túl, ha mégis el kell mennem az ehhez hasonló estélyekre, csak alkoholmentes dolgot fogadok el.
Az asztalon több féle dolog is sorakozik már, a kávé és a tej jól láthatóan az utolsó dolog volt, ami ide került.
Kakaós kuglóf szeletelve. Mmm… finomnak látszik. Mellé valamilyen gyümölcslekvár van készítve. Ez jó lesz.
Megkenem vele a szeletet. Málna jam! Finom…
Mélázom el megint, hol a kávét iszogatva, hol eszegetve. Amikor a szelet elfogy, magam elé veszem a kávém.
Jééé, hát ő se evett valami sokat, ahogy elnézem.
Belenézek mélybarna szemeibe. Ahogy közelebb hajol hajából jut egy kevés rám is.
Hangos kortyban szalad le torkomon az éppen aktuális kávé, amit bekortyoltam az imént.
Uhhjujjj… Mire gondolhat most… Vajon mi a nyavalyát tettem én… az éjjel?...
- Én… Én… Én… - dadogom. Jesszus. Beszélni is elfelejtek.
- Bizonyára most az jár fejedben mi történt tegnap, de hidd el… semmi olyan ami miatt izgulnod kéne vagy szégyenkezned. - a vállamra teszi a kezét, de még nem fejezte be, folytatja. - És mielőtt megkérdeznéd…, azért hoztalak ide, mert a kiadód nagyobb titokban tartja a lakcímedet mint az elnökét. - elmosolyodik. - De bizonyára te is unalmasnak tarthattad azt a party-t ha olyan korán elszenderedtél.
Oh, hát ez… igazán… megnyugtató. Annyira örülök! A lakcím… legközelebb megadom… megmutatom… Öööö izé… azt talán lehet mégse. De… most annyira örülök.
Elengedem az asztal szélét, haján keresztül nyakára fonom karjaimat, egy rövid időre, majd cuppanós puszit adok neki, felém eső arcfelére.
Jajj, nagyon meg vagyok nyugodva.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Igazán nagyon… hálás vagyok érte. – fejezem ki szavakban is hálás köszönetemet.
Most ő nem válaszol, csak mosolyog.
Csak nem tettem most valami… illetlenséget? Elengedem a nyakát, a szél felém hordja hajának illatát.
- Bocsánat. – megfogom a kávésbögrét, kiürítem még azt a pár kortyot, ami benne van.
Mire gondolhat, vajon? Idegesítő kis mitugrász lehetek… azt hiszem.
- Nagyon köszönöm a vendéglátást, az inget, a reggelit… mindent. – állok fel az asztal mellől. – Remélem, találkozunk még. – Idegesítő pénzeszsákoktól mentesen, akarom mondani, de visszanyelem. – Viszontlátásra!
Az ajtóból még visszanézek. Látom, ahogy néz utánam, halvány mosollyal az arcán. Remélem nem haragszik nagyon.
Most legszívesebben… visszarohannék és mindent megtennék, hogy felvidítsam. Annyira szeretném…, ha ezt a rosszkedvet nem én idéztem volna elő.
De…, amit mondott…, hogy… végülis nem tettem semmit… akkor… Assan… Jobb, mint az emberek gondolják. Akkor… a Mágushoz… mégis… tiszta érzelmek vonzzák…
Már megint ez a fantáziavilág! Le kell szokjak erről. Legalább akkor, amikor ő a társaságomban van. Nem lehetek ennyire udvariatlan. Hiszen olyan kedves volt hozzám!
Szerkesztés Törlés
2009.01.23 23:28 Idézet Válasz Moderálás
Hippolyta
Amon (5.):
Mire hazaérek a saját lakásomba, teljesen elszáll mindent aggodalmam, önfeledten vetem magam az épp aktuális, félbehagyott fejezet írásába. Nem gondolkodom, nem figyelem az időt, semmi mással nem foglalkozom, visszacsöppentem teljesen a saját világomba.
Talán mégis igaz volt, hogy jót tesz az ihletnek a kikapcsolódás. Laptop, tejeskávé, némi csoki, más nem is kell.
Valamikor a délután folyamán telefoncsörgés szakít ki az írásból. Hmm. Ha írok, általában fel sem veszem.
Az üzenetrögzítő azonban azt hiszem nincs bekapcsolva.
- Halló, tessék, - veszem fel, mégis.
- Üdvözlöm. Egy óra múlva várják önt forgatókönyvíróval tartott megbeszélésre. – kedves, dallamos női hang.
Forgatókönyv? Khm… nem emlékszem… miért is kellek én ahhoz? Na, és miért csak most szólnak?
Átöltözöm, megiszom a kávémat, majd elindulok.
Útközben futólag eszembe jut, hogy talán mégis ennem kellett volna a csokoládénál tartalmasabbat is, de persze időm se lenne már, megváratni semmiképpen nem akarom őket.
Ah… filmesek… De ezek szerint komolyan gondolták, hogy hitelesen szeretnék ábrázolni a könyvemet.
Tárgyalóterembe vezetnek. Hosszú asztal foglalja el a terem jó részét, a parkra néző fal üveg, teljes rálátást enged, arra a csodálatos kertre.
Jajj, nem szabad, most is elkalandoznom. Ígéretet tettem magamnak. Itt vagyok, hogy segítsek nekik. Nincs ábrándozás.
Mosolyogva üdvözlöm a társaságot. Igyekeztem időben ideérni, de a kiterített papírokból már így is úgy látom ők előbb érkeztek. Két ismeretlen, és velük párhuzamosan ott van ő is. Úgy tűnik mintha elpárolgott volna a reggeli rossz kedve, felnéz, hajából pár tincs arcába hullik, mosolyog. Maga mellé ültet, aztán belevetjük magunkat a munkába…
Szerkesztés Törlés
2009.01.08 14:24 Idézet Válasz Moderálás
darky
Jin:
Hát ezek már tök részegek mire odaérek. Remek ennyit megbeszélésről.
Gyorsan az üzletre terelem a témát hogy minnél előtt túllegyünk rajta. Látom hogy ő sem repesik az örömtől a gondolatra, még a pezsgőből is alig akar kortolyni, amit a szerződés ünnepélyes megpécsetelésére bontok fel.
Nocsak ilyen kis ártatlan vagy...vagy csak nem bírod az alkoholt?
Igyekszik gyorsan túl lenni rajta és mikor aláírta a nevét köddé is válik, én pedig maradhatok ezzel a két palimadárral.
Megbeszéljük a részleteket, azzal útjukra bocsátom őket.
A kertben találok rá, a földön ül.. teljesen a gondolataiba merülve.
- Ennyire azért nem minden összejövetel szörnyű ám, ami ezzel a szakmával kapcsolatos. - szólalok meg hirtelen, ő pedig összerezzen ahogy kiszakítom a gondolataiból.
- Öööö…, elnézést, hogy csak úgy otthagytam a többiekkel, de… -kezdi, de egy egyszerű mozdulattal leintem.
Édes ahogy magyarázkodik.. nagyon..
- Én is megtettem volna, ha lehetséges.
Ó de még mennyire. Inkább veled vagyok mint azokkal az idiótákkal.
Épp csak pár szót váltottunk, ám máris menni készül. Azért még maradsztalom egy kávéra, amiből aztán egy hosszú beszélgetés lesz.. éjszakába nyúló.
Igazán jó beszélgetőpartner és mintha a félőssége is enyhülne egy kicsit. Vagy nem is félős..csupán zárkózott. Szemmel láthatóan jobban érzi magát abban az általa kitalált világban amiben a könyvei is játszódnak.
Hát jól van. Legyen. Majd én kirágatlak onnan. Meg kell tapasztalnod milyen az igazi élet. Én pedig szívesen leszek a tanárod.
- Igazán élveztem a beszélgetést. Köszönöm a vendéglátást. - búcsúzik, én pedig mosolyogva kísérem az ajtóhoz. Már alig várom az újabb találkozást.
***
Ami persze el is jön. Rögtön másnap.
Elintézek egy dolgot az egyik újabb projekttel kapcsolatban, pikk-pakk megvan. És szabad a délutánom. A titkárnőm pedig még nem jelentkezett új elfogaltsággal. Remek.
Lezavarok pár telefont, aztán egy ital következik. Éppen úgyis közel van az egyik általam üzemeltetett kóceráj, úgyhogy miért is ne?
Szerintem egy kezemen meg se tudnám számolni hány helynek vagyok a városban teljesen vagy részben a tulajdonosa, de nem nagyon ártom magam bele ezekbe a dolgokba. Hozzáértő emberekre vannak bízva, engem már csak probléma esetében keresnek meg. De az még elég ritkán van.
Egy gyors pillantással végigpásztázom a terepet, és megakad a szemem Rajta. Nocsak, micsoda kellemes meglepetés. Sosem gondoltam volna hogy itt talállak. Messziről mosolyogva köszönök neki, és odasétálok hozzá, lazán helyet foglalva mellette.
A pincér rögtön ugrik ahogy meglát.
-A szokásosat Jin-san? -kérdezi hajlongva.
-Igen. Köszönöm. -bólintok, azzal felé fordulok, végre.
-Örülök hogy látlak. Nem gondoltam volna hogy itt futunk össze. Gyakran jársz ide?
-Hát mostanában túl kevésszer. - feleli sóhajtva.
Leteszi a tollat és belekortyol a poharába. Tejeskávé. -állapítom meg egy pillantással. Igen, nálam is azt ivott.
Figyelem az arcát, ahogy tollának végével a papírt piszkálja és elgondolkozva bámul. Hát, ha rajta múlik, ebből nem lesz beszélgetés. Akkor viszont jobb lesz ha bedobom magam.
-Elolvastam az új könyvedet. - szólalok meg mosolyogva, mire felkapja a fejét. - Mindig megteszem mielőtt kiadnám a forgatókönyv írónak.
Látom hogy érdeklődve várja a véleményemet, de mintha nem is érdekelné annyira.
-Talán tényleg bonyolult lesz ennyi cselekményt pár órába belesűríteni, de nagyon tetszett a módszer ahogy a szereplőiddel bánsz. Magukra hagyod őket egy kilátástalan helyzetben, aztán több befejezést is írsz neki. Igazán érdekes.
-Köszönöm. - feleli halkan.
Közben kihozzák az italomat én pedig elégedetten kortyolok bele a gyümölcsös koktélba. Az ananászdarabkák csiklandozzák a nyelvem. Mmmm....
Látom ahogy figyeli ahogy iszom, majd leír valamit a füzetébe.
Hát igen, egy írónak mindenről eszébe juthat valami.
-Jah igen... az ügynököd megkért hogy ezt adjam oda ha ma úgyis jössz a megbeszélés miatt, de így az már nem szükséges.
A kezébe nyomok egy bézs színű csicsás borítékot. Kibontja.
-A kiadód szervezte a bált, így gondolom alap hogy a fő attrakció te és a műveid vagytok.
Látom hogy nem igazán tetszik neki a puccos estély gondolata.
-Látom nincs igazán kedvedre a dolog. - jegyzem meg kedvesen, egy koktélcseresznyével zsonglőrködve a keverőpálcával. Végül az a gyümölcs is ott végzi ahol a többi, a számban. Hehehe!
-Nem. Illetve igen. Nem nagyon szeretem a tömeget. Nem is értem miért hívtak meg.
-Látod ezt? - hajolok közelebb hozzá és a kezében tartott papírra bökök. - Ez itt azt jelenti hogy te vagy a fő vendég. - elmosolyodom. - A sztár ha úgy tetszik...
Hajam a vállára hullik ahogy magyarázok neki, észre sem veszem hogy megérinti és megsimogatja majd észbekap és zavartan rántja el a kezét.
-B..bocsánat.
-Semmi baj. - vigyorodom el.
Ezek szerint az írók olyanok mint a kisgyerekek? Mindent meg kell érinteniük, kipróbálniuk hogy tapasztalják? Hát ez feletébb érdekes.
-Szóval remélhetem hogy eljössz? - mosolygok rá kedvesen.
-Nem tudom. - feleli fejcsóválva. - Nagyon úgy néz ki hogy muszáj. - feleli rápillantva a szervezők listájára.
-Azt elnézve milyen savanyú képet vágsz azt hinné az ember hogy a kivégzésedre mész. - nevetem el magam. - Pedig ez csak egy party. Ráadásul a te tiszteletedre. Illetve a könyvedére. Mindegy. A lényeg hogy azért van hogy jól érezd magad. És ki tudja, talán még ihletet is kapsz valamitől. - nézek rá elgondolkozva.
Szeretném megérinteni, beletúrni a hajába.. érezni milyen selymes.. megkóstolni a bőrét. Biztosan nagyon finom. Árghhh...lassan a testtel, még nincs itt annak az ideje. Végül a csak a vállára teszem a kezem és a füléhez hajolva megosztok vele egy tanácsot.
-Tudod.. az élet azért van hogy élvezd... talán jobban is tudsz majd róla írni, ha megtapasztalod. - jegyzem meg halkan.
Ekkor megcsörren a mobilom. Bosszúsan kapok a zsebemhez és megnézem ki keres. A titkárnőm. Remekk..ezek szerint a szabad délutánnak lőttek.
-Ne haragudj de mennem kell. - állok fel mellőle és kifizetem az italomat, majd az övét is , és rendelek neki még egy tejeskávét. - Remélem hogy találkozunk az esti party-n. Talán nem unatkoznék annyira ha te is ott lennél. - teszem hozzá kedvesen, azzal búcsút intek neki és távozom.
***
Szerződések. Papírmunka amit utálok, de hát egyszer ezeket is el kell végezni.
Miután mindegyiket aláírtam, elégedetten dőlök hátra a székemben és sóhajtok fel. A titkárnőm, ez a kedves duci lányka, persze rögtön felmarkolja a papírköteget és kisiet vele. Ez az, el vele a szemem elől. Nekem más dolgom van most. Ruhát szerezni az esti party-ra.
Jelmezes bál. Heh. Talán utoljára gyermekkoromban voltam ilyenen.
Mivel az összejövetel egyértelműen Amon könyveivel kapcsolatos, úgy döntök hogy hozzá illő öltözéket választok. Kiválasztom a hozzám leginkább illő karaktert a könyvéből, majd listát írok a titkárnőmnek hogy mit szerezzen be, feltüntetve a méreteket, mindent.
Enyhén bociszemeket mereszt rám mikor meglátja a sok nem mindennapi tételt a papíron, de nem szól semmit. Helyes. Ezért fizetem.
***
Miközben én azon vagyok hogy üdére zuhanyozzam magan és a fáradtságot is kiűzzem a tagjaimból meg is érkeznek a ruhák. A varrónő egész gyorsan dolgozik ha egy köteg pénzt lobogtatnak az orra előtt ezek szerint.
-Köszönöm Mary.. elmehet. - biccentek a lánynak, mire az mosolyogva bólint és távozik.
Egy törölközővel a hajamat szárítva kibontom a csomagokat. Magam is meglepődik mikor kiemelem a ruhadarabokat egyenként a csomagolásból. Hát ez.. érdekes lesz.
***
-Milyen party lesz ez Jin-san? - kérdezi a sminkes lány, miközben az arcomat pingálja. Láthatóan marha izgatott mert újra dolgozhat velem, holott már rég otthagytam a modellszakmát.
Látszólag marhára tetszik neki a ruha.
-Egy jelmezbál. Jótékonysági party.
-Oh az remek. Most ne pislogjon kérem. Csukja be a szemét!
Alig bírom visszafogni hogy ne tüsszentsek a sok púdertől. Elszoktam én már ettől.
-Készen van. - szemléli megművét a tükörben, én pedig kinyitom a szemem és szembenézek valakivel aki biztosan nem én vagyok. Nem, ez már a vámpír Amon könyvéből, de biztos nem én.
Elvigyorodom.
-Hogy tetszik?
-Tökéletes. - felelem saját vörös szemeimet szemlélve a tükörben. Milyen jó dolog a kontaklencse.
***
És milyen jó dolog ha az embernek van söfőrje.
Kicsit késve érkezem, mert már rengeteg autót látok az elegáns szálloda parkolójában. Megkérem a söfőrt hogy álljon meg a bejárat előtt, én pedig kiszállok.
Valamiféle gyíkszerű lénynek öltözött férfi nyitja ki az ajtót, én pedig elégedetten besétálok.
***
Mindenfelé színes forgatag fogad. Rengeteg hercegnőnek öltözött nő, és hercegnek öltözött férfi. Nocsak..micsoda fantázia.
Középen hatalmas kifeszített szalagon ez áll: Gratulálunk a 10 millió eladáshoz.
Hát igen. Az már szép szám egy könyvnél.
Leveszek egy pohár pezsgőt egy mellettem elhaladó pincér tálcájáról és körbeindulok.
Több régi és jelenlegi üzletfelemet is felismerem a bálozók között. Az egyik zsíros ügyfél láthatóan valamiféle sárkánynak vagy minek van öltözve, legalábbis erről árulkodik a zöld ruha és a hosszú farok és szárnyak.
Aztán persze rögtön kiszúrom őt is.
Ezek szerint eljött.
Kék ruhája egészen rendkívüli színt ad gyönyörű arcának és távolba révedő tekintetének. Kezeire ezüsttel valamiféle minta van festve.
Tudom már minek öltözött, a mágusnak. Hehe ez érdekes.
Lassan elindulok felé. A hosszú fekete köpeny amit viselek minden egyes lépéssel úgy lobog utánam mintha szél fújná.
Épp csak egy pillanatra fordítja felém a fejét, majd csodálkozó tekintettel mered rám. Szavakat formálnak az ajkai, de nem jutnak el hozzám mert olyan nagy a zaj.
-Szia. - köszönök neki kedvesen. Szemmel láthatóan még mindig leköti a kinézetem mert csak úgy szánkázik fel s alá rajtam a tekintete.
-Assan... - hallom halk hangját. Igen.. így hívják a vámpírt a könyvében.
-Ugyan, csak egy gyenge utánzat vagyok. - felelem mosolyogva, kivillantva vámpíragyaraimat. A fogorvos jó munkát végzett. Pont olyanok mint az igaziak. Ezeket szoktunk használni kellékként a vámpíros filmekben. Csak egy kis speiális ragasztó és senki sem mondaná meg hogy nem igazi.
Látom hogy megrázza a fejét hogy visszarántsa magát a valóságba. Hát igen.. fura lehet hogy megelevenednek a karaktereid a saját szemed láttára.
-Nos, hogy érzed magad itt? - kérdezem érdeklődve. - Gyere, koccintsunk arra hogy milyen gazdaggá teszed a kiadódat. - nevetem el magam, azzal megfogom a kezét és magammal cibálom az egyik asztal felé amin mindenfelé italok vannak kitöltve.
Bosszúsan sóhajt a kijelentésemre.
-Igen tudom. A legtöbben nem ezért csinálják. De a pénz az ami mozgat mindent manapság. És ezeknek.. - bökök fejemmel a nem messze ácsorgó öltönyös fazonokra (heh még beöltözni se tudtak..de béna). - .. ezeknek csak az számít.
-Tudom. - feleli és kelletlenül elveszi a felé nyújtott poharat.
-Ez gyümölcsbor. Nyugodtan megkóstolhatod. Minimális az alkoholtartalma. - nyugtatom meg, mire nagy nehezen belekortyol.
Nah.. remélem ettől megered a nyelved. A múltkor egész jó beszélgettünk.. de most valahogy olyan szótlannak tűnik.
Engem néz. Ez tetszik.
-Megengeded? - kérdezi azzal leteszi a poharat és megérinti a hajamat. A sötétbarna tincsek most feketében szikráznak. Egy éjszaka erejéig legalábbis.
Ellebbenti a köpenyt a lábamról és elmosolyodik mikor meglátja a vádlimra erősített tőrt. Hát igen.. az nem hiányzohat ugyebár?
Ebben a szerelésben valahogy úgy festhetek mint aki most jött egy fantasy mozi forgatásáról. A köpeny alatt egy fekete bőrnadrág van rajtam és vékony vászoning, ráerősített bőr fegyvertartókkal, amik keresztezik egymást a mellkasomon. Az ezüst csatok megcsillanak a rávetülő fényben, és a nyakamban lévő rubintkő szikrázva veri vissza a fényt.
-Ennek sosem értettem a feladatát. - simagatom meg a követ az ujjam hegyével.
-Mágiskus kő..amit az elfek adtak Assannak. -magyarázza. - A végső csatában segítségedre lesz. ...Izé..nem neked.. - feleli zavartan.
-Értem. - mosolyodom el.
Messziről látom közeledni az egyik üzletfelem de már nem tudok elszökni előle. Lemondó pillantással sóhajtok és hátravetem a hajam a vállam fölött.
Ő pedig mosolyog.
Hihetetlen milyen jól áll neki. De vajon miért? Eszébe jutott rólam egy jelenet a könyvéből.
-Áh Jin-san. - hallom a férfi hangját. - Maga igazán.... öhm..rendkívüli ebben az öhm... jelmezben...
Szóval azt akartad mondani hogy nevetségesen festek. Rendben, értem.
-Amon, megbocsátasz egy percre? - nézek rá, ő pedig bólint.
Hah..de nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez pedig.
Elvonulunk az asztalhoz ahol mindenféle finomság van. A férfi csak tömi magát, miközben a legújabb beszélgetéséről beszél. És az meg kit érdekel?
Éjfél is elmúlik mire el tudok szabadulni, mert közben megtalának még annyian hogy alig bírom győzni a dömpinget.
Szerkesztés Törlés
2009.01.08 14:12 Idézet Válasz Moderálás
darky
Jin (3.):
Szemeim őt keresik de sehol sem találom.
Körbejárom a hatalmas termet, végül egy sarokban találom meg, ahol édesen bóbiskol egy kényelmes díszes kanapén.. mellette poharak.
Nocsak.. csak nem leitattak téged?
Beleszagolok a pohárba. Hát, ha alkohol is volt..nagyon gyenge lehetett mert nem érzem. De ki tudja, lehet hogy neki, aki nincs hozzászokva ez a kevés is elég.
Óvatosan hozzáérek az arcához. Milyen finom a bőre..
Megsimogatom de nem nyitja ki a szemét.
Party ide vagy oda, azt hiszem neki elé volt ennyi is. A mágus kék selyemruhája szét van nyitva a mellkasán, bizonyára melege volt.
Szemeim szinte falják a látványt. Világos bőrét..szőrtelen mellkasát..puha bőrét.
Kár hogy nem tudom hol laksz... pedig akkor hazavittelek volna. - sóhajtok fel, majd egy annál jobb ötlet fogalmazódik meg a fejemben.
Óvatosan a térde alá nyúlok és felemelem.
Sóhajt egyet, és résnyire nyitja a szemét, de aztán vissza is csukja.
A hátsó ajtón át távozom vele, nehogy a vendégek észleljék hogy lelépett a fő attrakció. Óvatosan teszem őt le az ülésre hogy ne ébredben fel, majd utasítom a sofőrt hogy vigyen haza.
***
Egész úton furán beszél álmában. Igazán aranyos. Tényleg ő az én típusom.. nem tehetek róla..de megőrülök az ilyen fiúkért.
Legszívesebben már most... áh..ne álmodozz.. azzal egy életre elriasztanád magadtól. Törjünk csak előbb be abba a csodavilágba.
Lépteim halkan kopognak ahogy felviszem őt a lépcsőn. Halkan csukom be magam után az ajtót, és a puha ágyneműre ejtem.
Istenem milyen rohadt jól néz ki ott.
Odakint még éjszakai sötétség van. Az ablakhoz sétálok és kibámulok rajta, közben kioldom a köpenyt és ledobom az egyik szék karfájára. Hosszú hajam a hátamra hullik és elrejti a fegyvertokokat a jelmezen. Kigombolom az inget hogy kicsit levegőhoz jussak és nagyot sóhajtva pillantok újra az ágy felé.
Érdeklődő, kissé zavart pillantással találom szemben magam. Láthatóan maga sem tudja hogy most hol van. Valamelyik álmában..fantáziájában.. könyvében..vagy a valóságban.
Elmosolyodom.
De, most valahogy..nem is akarom ráébreszteni arra hogy ez a valóság. Hagy higgye csak azt, hogy az ő képzeletének szüleménye. Hiszen a képzeletében bármi megtörténhet. És ha csak ő képzelt ide..akkor talán nem is muszáj úgy viselkednem mint ahogy kéne.
Odasétálok hozzá és feltérdelek az ágy szélére.
Hosszú hajam a takaróra hullik. Éles kontraszt..fekete és vörös.
.... szemeiben bizonytalanságot látok.
Ugyan..ne aggódj..én csak egy délibáb vagyok amit te képzeltél ide.
Finoman megsimogatom az arcát és ajkait. A nyakán is folytatódik az az érdekes minta ami felfedi az egész karját. Olyanmint valami ezüst festés..de rohadtul jól néz ki. Vajon a teste többi részén is van belőle?
Közelebb hajolok hozzá, szinte már érzem kapkodó légvételeit a bőrömön. Ujjaim hajának végével játszanak.. a tarkóját simogatom.
A nap lassan kel a látóhatár mögött..vérvörös fénye a függönyre vetül, és onnan az arcára. Meseszép.
Ajkam puhánrinti az övét, amiből egy pillanat alatt vad csók lesz, ő pedig olyan hévvel markolja meg a ruháhat hogy attól félek letépi. Ez hihetetlen. Szóval ez vagy belül. Abban a világban ahol élsz nem is vagy annyira félős mi?
Levegő után kapkodva szakítja el tőlem az ajkait, én pedig elvigyorodom. A kelő nap fénye eléri az én arcomat is.
Oké-oké..azt hiszem most ezt itt be kell fejeznem. Mielőtt nagyon rájön hogy igen, bizony ez a valóság... és mit műveltem.
-Ne haragudj..de nem bírom a fényt. - mosolyodom el és magára hagyom. Kivonulok a fürdőszobába.
Hát jah..ez vámpíros volt.
De közben meg majd megesz a fene hogy bemenjek és megnézzem mit művel..milyen arcot vág. Csakhogy megértsem mi járhat a fejében. Mert nagyon érdekel.
Olyan kihívás aminek egyszerűen nem tudok nemet mondani.
Megtámaszkodom a mosdó szélén és az arcomat szemlélem a tükörben.
Hát Amon. Most nagy bajban vagy.
Mert akit én kinéztem magamnak még sosem hagytam elszökni.
És előbb vagy utóbb..de.. megszerezlek magamnak.
Szerkesztés Törlés
2008.10.24 22:09 Idézet Válasz Moderálás
Amon:
A magam részéről a legjobban annak örülnék, ha mutatnák, hol kell aláírni a papírt, és már mehetnék is.
De, sajnos nem úgy néz ki, mintha ezek az emberek meg akarnának kímélni a részletektől.
-… a protokoll szerint a filmadaptációknál az írónak nem sok befolyása van magára a készülő filmre, de ez esetben esetleg megkérhetjük őt magát, hogy készítse el a film forgatókönyvét.
Ha úgyse lenne szabad befolyásom arra, amit a saját könyvemből akarnak filmre vinni, vajon mit keresek akkor itt. Vagy, ha mégis erősen gúzsba kötnék a fantáziámat, persze.
Ehhez az egészhez semmi kedvem. Csinálják, ahogy akarják, akikkel akarják, a végén a kassza a fejükben úgyis mutatja a végeredményt. Az asztal körül ülőket elnézve pedig, nem hiszem, hogy kétségei lennének bárkinek is.
Mélázom magamban, gondolatban megjegyzéseket téve néha az elhangzottakra.
- Általában csak gondot szokott okozni, ha egy író beleszól a készülő film menetébe, de az önök esetében mivel egy többrészes műről van szó, és elég nagy terjedelmű… lehet, hogy jobban járunk, ha belevonjuk őt is. Elvégre ő ismeri a saját karaktereit, és ez talán még szereplőválogatásnál is előnyünkre válhat.
- Nekedmi a véleményed? – fordul felém az egyik férfi az asztaltól.
Ahhh, ezek tényleg munkát akarnak a nyakamba sózni csak azért, hogy nekik még nagyobb lehessen a bevételük ebből.
Bár, persze azt én is szeretném, ha a készülő film hitelesen ábrázolná a történetet, amit papírra vetettem, és ez mindenképpen megérné a fáradtságot, valóban. Azonban…, hogy mondjam meg nekik, akik csak a számokból és a minél nagyobb bevételekből értenek, hogy…, csak akkor lehet erről szó, ha szabad kezet adnak, ahogy könyvírás közben is?
Végignézek az arcokon, és persze egyből felismerem, hogy maradjak a csendes diplomáciánál. Több szempontból is. Mert kétlem, hogy megértenék, miről beszélek. Másrészről pedig, akkor legalább minél előbb szabadulok innen és folytathatom az elkezdett jelenetet.
Ha keresztezek egy elfet egy vámpírral és nem határozom meg egyértelműen előre, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll…
Igen, ez így csak még érdekessé teszi majd a történetet.
Úgy nézek fel, mikor szólítanak, hogy a véleményemre kíváncsiak, mintha tényleg nem is itt lettem volna.
Hosszú sötétbarna haján az utolsó lemenő napsugarak vetnek fényt, versenyre kelve kávébarna szemeinek csillogásával.
Eh, elég már ebből, igazán. Ezeket az érzékletes leírásokat tartogathatom a könyv lapjaira. Ott az ilyesmi jól mutat. Jobban, mint a való életben. Mindig.
De hát…, ezek a szemek…, fogva tartják az enyémeket.
Lehet, hogy… bele is írom majd valamilyen formában…, nem hagy nyugodni, érzem.
- Ah bocsánat. De azt hiszem a többi már az ügyvédeink dolga. Ha meg van a szerződés természetesen értesítem magukat és akkor idefáradhatnak aláírni. – fejezi be a tárgyalást, látszólag gyakorlottan, jegesen mosolyogva.
A többi férfi pedig feláll, és hasonló módon mosolyognak egymásra. Elképesztő.
Remélem, nekem sosem kell ezt ilyen magától értetődőnek vennem.
Na, de legalább ez azt jelenti, hogy vége ennek a megbeszélésnek, és végre befejezhetem, amit elkezdtem.
Már túrok is a táskámba, a füzetemért.
- Ha gondolod, maradhatsz, amíg befejezed a jelenetet. – lép hozzám a férfi.
Uhhh, hát… a magassága az szembeötlő, meg kell hagyni. Jobb lesz, ha felállok, inkább azt hiszem. Úgyis bőven fölém fog magasodni, de…, akkor is.
- Köszönöm… ööö… - hogy is hívják…, nahát elfelejtettem volna…, vagy csak…
Jaj, dehogyis! Hiszen lekéstem a tárgyalás elejéről.
- Szólíts Jin-nek. Te, pedig… Amon… - segít ki.
Semmi gúnyos megjegyzés a nevemről. Nahát. De jó.
Bólintok.
- Ha aláírjátok a szerződést úgyis rengeteget látjuk majd egymást. Szóval tetszik a park... ha gondolod lemehetünk...
Erre igazán nem illik azt mondani, hogy jobban szeretek egyedül dolgozni. Mégis, ő itt a főnök. Bizonyára csak udvarias akar lenni, azért mondja.
- Igen, oda indultam. – mondom végül.
A társaság többi tagja az előbb már részletezett félmosolyt magán felejtve távozik.
Legalább ennyivel kevesebb. Persze, felhőtlenül akkor tudnék dolgozni, ha ő se lenne a közelemben, de… talán nem fog zavarni, annyira, mint gondolom. Elvégre, ő is ebben a világban mozog, biztos tudja, hogy is van ez.
A varázslatos környezet, friss levegő, virágok illata, a természet közelsége,hamar elfeledteti velem minden aggályomat. Saját világomat látom magam körül. Ahol a sok teremtmény közé, most lép az elfek és vámpírok keresztezéséből született új lény, aki minden bizonyára felkavar a világban majd mindent.
Apró, futó érintésféle a vállamon. Felkapom a fejem, arcát fürkészem. Vajon mit szeretne? Beleolvasni a jegyzeteimbe? Azt ugyan hiába…, ez még korántsem a publikus verzió.
- Na és, miről szól a nagy mű? Ne vedd tolakodásnak. Tudod, ez a munkám. – nyílván látta az arcomon, hogy nem beszélnék szívesen a dologról.
Na, és ha az újonnan a történetbe kerülő lény mellé állítanék követőket…, a gyanútlanok sokan hihetnék, hogy a gonoszt testesítik meg… Jut eszembe az újabb gondolat.
Elnézek mellette…, igen, ez… egészen, érdekes lehetne.
Eh, idegen társaságban ennyire nem szoktam szórakozott lenni, azért ez még magam számára is sok, saját magamtól.
- Mi olyan érdekes? – kérdezi már-már vigyorogva.
Biztos nagyon jól szórakozik rajtam.
- Semmi… bocsánat… - nyilvánvalóan nincs hozzászokva ehhez, komoly üzletfelekhez van szokva, nem saját magukba menekülő kis firkászokhoz.
- Semmi baj. Hiszen te ezzel keresed a kenyered… a fantáziáddal..., amiből nem vagy híján, ha össze tudtál hozni egy olyan művet, ami érdekli ezeket a cápákat. – enyhül félmosolyra.
Hát…, ha tudná…, bárcsak ne tettem volna…, és akkor most nincs ez az egész felhajtás…
- Nos akkor Amon, örülök hogy megismertelek. Maradj, amíg kedved tartja, de engem sajnos vár a munka. – vigyorog ismét, majd egyik kezével int valakinek az úton kicsivel lejjebb.
- Viszlát. – köszönök el, és már fordul is fejem a papír felé, hogy az iménti gondolatokat lejegyezzem.
Sötétedésig dolgozok, aztán sietek haza, hogy laptopomon véglegesítsem, tökéletesítsem az itt lejegyzett dolgokat.
Persze annyira elkap a hév, hogy a fél éjszakát fenn töltöm, és a történeten dolgozok. Az sem hat meg, hogy barátaim ki akarnak mozdítani, elcipelni valahova. Vahhh, engem emberek közé. Voltam mostanában eleget, nem kérek senkiből, köszönöm.
Másnap délelőtt telefoncsörgésre ébredek.
Brrr… Aláírni a szerződést. Máris? Miért olyan sürgős? Meg egyáltalán…, de persze nem nagyon tiltakozhatom és ez ellen még csak kifogást sem találok, aláírni nem tudja más helyettem.
Idejönnek értem, kocsival. Jajjj, nekem… Biztos a tegnapi incidens miatt, hogy még véletlenül se csatangoljak el sehol útközben.
Impozáns ház, kerttel körülvéve, ami elénk tárul, amikor kiszállunk a kocsiból. Kint már égnek a kerti lámpák, sárga fényük a nap látszatát keltve tapad egy-egy fára, növényre.
Kedves mosolyú nő vezet bennünket a hatalmas hallba. Itallal kínál, amit én hárítok, a két velem érkezett úr viszont kap az alkalmon. Poharaikat ürítgetve merülnek beszélgetésbe.
Itt szerencsére feleslegesnek látszom, házigazdánk még úgysincs itt. Sétára indulok, körülnézni. Hátha itt is akad valami érdekes, amitől ihletem lesz.
Jórészt sötét színű bútorok uralkodnak mindenütt a házban, élénkszínű falakkal hívva fel a figyelmet a különbségre.
Az emeleten a legtöbb szobaajtó nyitva…, csak egy van, ami csukva van. A folyosón mindenütt egy egészen sajátos…, magával ragadó illat. Képek a falon, a becsukott ajtó mellett a másik oldalon valamiféle kard a falra erősítve. Csak úgy ragyog a rávetülő lámpa fényétől. Hű! Biztosan nagyon éles. Mutatóujjamat hozzáérintem, azonban nem figyelek a tőlem nem messze álló padlóvázára, és nekimegyek. Még szerencse, hogy üres volt. Jujj, de ügyetlen vagyok.
Ekkor a csukott ajtó résnyire kinyílik. Vendéglátóm sötétszínű szeme villan meg mögüle.
- Amon…, mit keresel itt? – vigyorogja.
Jajj, de kellemetlen. Kellett ez nekem…
- Én csak… körülnéztem… és… - dadogom. Nahát azért ennyire nem vészes a dolog. Határozottabb is tudok én lenni. Mi ütött most belém…
- Eltévedtél? Annyira nem nagy ez a ház. – nevet ki. – De ha már itt vagy, gyere be. Egy perc és megyek én is, csak felöltözöm. – szélesre tárja az ajtót, majd eltűnik egy másik mögött.
Csak egy törölköző…, jujj…, ennyire rosszkor is csak én tudok alkalmatlankodni.
Viszont szép innen a kilátás… a hátsó kert nagy része látható. Tyű! Halastó is van! Tudtam, hogy találok valami érdekeset. A sötétben feketének ható víztükörből arany ragyogással tűnnek elő itt- ott a halak. De szép!
- Induljunk. Már várnak. – szól ekkor a hátam mögött.
Jajj, pedig sokkal szívesebben maradnék, és csak bámulnám a vizet, igazán nem csinálnák semmi mást. Ahelyett, hogy azokkal az unalmas alakokkal legyek.
Szerkesztés Törlés
2008.10.24 22:08 Idézet Válasz Moderálás
Amon (2.):
Odalenn a hallban a két pasas, láthatóan megalapozta a jó hangulatát a távollétemben. Csak a papírokat írják alá, ahol és ahogyan kell, aztán én megyek is, még mielőtt valami történne.
Minél többet isznak annál kötekedőbbek. Ha nő lennék, akkor most bizonyára félnék. Azt hiszem.
A szerződés ünnepélyes aláírása után pezsgő kerül elő. Kiválasztom azt a poharat, amibe a legkevesebb jutott a gyöngyöző alkoholból. Aztán visszateszem a tálcára, az asztalra. A nyitott terasz ajtóhoz fordulok. Ez egyre kínosabb. Még akkor is, ha nem nekem az. Én is vendég vagyok itt, ráadásul velük érkeztem. Nem csak unalmas alakok, de még borzasztóan kellemetlenek is.
Rövid félmondatok, villogó tekintetek, beiktatott szünetek. Ezek semmiből sem értenek. Szerintem ennél kevesebb alkohollal a szervezetükben se értenék az ilyesfajta célzásokat.
Ha tehetném, most nem a teraszajtó mellett állnék, hanem a bejárati ajtóból surrannék ki. Kezd fájni a fejem is. Vajon velük dolgozni is ilyen lesz…, elképzelni is rossz.
Szélesebbre tárom a kertre nyíló ajtót, majd a tőlem telhető leghalkabban kilépek rajta. Bentről élénk társalgás hangjait szűri ki az immár hűvös levegő.
Tudom, nem szép így ott hagyni a többieket, amikor magam is vendégségben vagyok. De…, ez már…, nekem sok. Talán nem kellett volna felvállaljam, hogy ilyen nagy részt teljesítek nekik, a készülő munkából.
A kinti, őszi, esti hideg levegő megnyugtatja idegeimet, fejfájásom is enyhül, tompa lüktetéssé szelídül.
Megtalálom a már bentről is szemlélt halastavat. A fekete vízben kisebb nagyobb pontokat képeznek a benne úszkáló aranyhalak.
Igen, ez jó…, az új teremtmény megformálására is felhasználhatnám. Fekete… a haja…, hosszú,… bőre halvány…, mint a vámpíroké…, de…, ha sokáig nem jut, számára megfelelő táplálékhoz, arany színnel fénylik mindene…
- Ennyire azért nem minden összejövetel szörnyű ám, ami ezzel a szakmával kapcsolatos. – zökkent ki gondolataimból a hangja.
Nahát, mikor ültem le? Nagyon mélyen a gondolataimban járhattam. Megint. Ejjj.
Felpattanok. Kissé zavart vagyok. Még jó, hogy nem vizes a föld, nem lett olyan a nadrágom. Kicsit hülyén nézett volna ki, lévén nem fekete, hanem sötétvörös.
- Öööö…, elnézést, hogy csak úgy otthagytam a többiekkel, de… - magyaráznám ki magam, mire elmosolyodik, egy kézmozdulattal int le.
- Én is megtettem volna, ha lehetséges. – elnéz mellettem a vízre.
De, ha ő itt van, és én is kint vagyok már egy ideje, akkor ezek… Ötlik eszembe a dolog.
- Elvitte őket a sofőr, aki hozott titeket. - Néz vissza rám, mintha csak olvasna a gondolataimban, szemei most a lámpák fényétől távol, egészen sötétnek tűnnek.
- Nos, akkor, azt hiszem…, nekem is ideje lenne mennem. Épp elég volt ez egy estére… - kezdeném az udvariassági kört, de félbeszakít.
- Nem szeretnél még egy kávét, esetleg? – vigyorodik el.
Hahhh, kávé. Még enyhén fájó fejemre. Most már hőbörgő társaságtól mentesen.Kávé. Szeretem. Lehet ennek az invitálásnak ellenállni?
Óvatosan mosolyogva nézek fel rá, kissé azért gyanakszom, persze.
Eh, eddig sem történt semmi. Na, és különben is, mi történhetne. Nem fogok tudni aludni a kávétól, hazamegyek, szépen folytatom az írást.
- Rendben. – egyezem bele, bólogatva. Arca a mosoly hatására egészen megváltozik…, és ez a mosoly, mintha más lenne, mint az amit már láttam.
Túl nagy a fantáziád, Amon. Ő egy üzletember. Ez természetes. Különben is, mosoly. Egyszerű mosoly. Nem kell rögtön rémeket látni. Magyarázom magamnak, miközben utána lépkedek vissza a nappaliba.
A fotelba leülve körülnézek. Minden nyoma eltűnt annak a két alaknak. Kisebb tálcán két kávésbögre érkezik nem sokkal később. Az enyém nagyobb, sok tejjel, ahogy kértem. Neki egy kisebb csésze jut, színültig a fekete folyadékkal.
Nem telik el sok idő sikerül a beszélgetésnek feledtetnie velem mindent. Ő is hasonlóképpen jártas azokban a dolgokban, amik nekem is lekötik a figyelmemet. Könyvek, zene, filmek. Úgy beszélgetünk, akárha nem is éjszaka lenne. Közben nem is egy, két bögre kávét tüntetek el.
Jó beszélgetőpartner, igazán. Nem is tudom, miért félem. Alaptalan volt.
A szótlan, mindig kedvesen mosolygó házvezetőnőt megkérem, hogy hívjon nekem egy taxit, amikor meglátom házigazdám mögött a faliórán, mennyi az idő.
- Igazán élveztem a beszélgetést. Köszönöm a vendéglátást. – búcsúzkodom, amikor a kedves mosolyú hölgy szól, hogy megérkezett a taxi.
Olyan furcsán mosolyog, újra. Biztos nagyon a terhére vagyok már, ideje lesz mennem...
Néhány nappal később, a szakdolgozatom utolsó simításait befejezve ötlik fejembe, hogy bizony milyen régen voltam edzésen utoljára. Pedig mennyire szeretem csinálni. Ráérek még a nagy munkával, a szakdolgozat gyakorlatilag úgyis kész. A készülő könyvvel viszont napok óta nem foglalkoztam. Egy kis testmozgás jót fog tenni. Látni a többieket, na és persze a mestert is. Az esti edzésre még pont oda is érek időben.
Edzés utáni jóleső fáradság. Legalábbis testileg. A gondolataimra azonban ez sem tudott gátat szabni. Mintha csak új erőre kaptak volna.
Már az edzés utáni öltözés közben eszembe jutnak új ötletek a könyvhöz.
A szokásos útitársamat, a jegyzetfüzetemet előszedve keresek helyet magamnak a bárban. Kérek egy tejeskávét, elhelyezkedek egy lámpa mellett és írni kezdek.
Már meg sem látom a többiek elnéző félmosolyát, nem veszek tudomást arról sem, ha a vállam felett próbálnak belelesni a füzetembe. Teljesen lekötnek gondolataim.
Fogalmam sincs mennyi idő telik el, kávét kortyolgatok és jegyzetelek.
Egyszer csak azonban egy ismerőst fedezek fel az ajtóban. Mosollyal köszöntöm messziről.
Vajon, hogyhogy ő is itt van. Nem hiszem, hogy harcművészet terén oktatásra szorulna. Biztos nem véletlen volt az a kard a falon a házában. Vagy…, esetleg…, övé lenne ez a hely…
Hümmm. Mindenesetre az, hogy ő ilyen körben is mozog nem meglepő annyira, mint az, hogy én is eltévedhetek erre. Majd mindjárt ő is viccelődik ezen, mint a barátaim többsége, mikor meghallották, hogy ide járok.
Újabb munkákat viszek magammal haza. Otthon nyugalomban végignézhetem őket és megmondhatom hogy melyik az, aminek adok egy esélyt. Manapság annyi tehetségtelen ember állítja magáról hogy írt valami jót, hogy nem is reménykedem.
Fáradtan pattanok be az autómba és a gázra lépve, csikorgó gumikkal idítok.
A rádióban épp egy új rockbanda zenéje szól, unottan kapcsolom el az adót. Ezek is..szokás szerint nekem köszönhetik hogy a toppon vannak, de újabban annyira elszálltak maguktól hogy nem lehet mást hallani a sajtóban csak a botrányaikat. Talán jobban tenném ha feldobtanám a szerződésüket? Árgh..megfogadtam hogy nem gondolok a munkára. Pihennem kéne.
Már az eszemet sem tudom mióta nem aludtam egy jót. De talán azért mert az utóbbi időben csupa túlóra és tárgyalásról szóltak a mindennapjaim. Pedig milyen kellemes lenne ledőlni valaki mellé az ágyra.. vagy a kanapéra, vagy a földre...... és aztán..
Zöldre vált a lámpa, én pedig elindulok, kiverve a fejemből a gondolatot. Talán mégis meg kellett vola csípnem azt a fiúcskát a múltkor. Modell huh... teszek rá... igazán finom falat volt..
Otthon megfürdöm, kényelmesen ledőlök a kanapéra a kéziratokkal és olvasni kezdek. Talán találok valami érdekeset ezúttal.
***
Másnapra egy megbeszélésre vagyok hivatalos. Egy könyvről van szó, amit szeretnének megfilmesíteni. Nem emlékszem hogy olvastam volna, de majd úgyis megteszem. Ez nálam nemcsak munka hanem hobbi is. Hamár most úgyse szól másról az életem...
Ennél még a modellkedés is jobb volt.. ott legalább volt valami érdekes...
Néha mostanában is megkeresnek bizonyos cégek az ajánlataikkal, de már lezártam az életemnek azt a szakaszát.. és nem akarok visszatérni.
Az elsők között érkezem, így még van időm beleolvasni kicsit a könyvbe mielőtt megérkeznek a kiadó emberei.
A könyvadaptációkkal csak egy baj van. Hogy vagy nem adják vissza rendesen a cselekményt.. vagy túlságosan is megváltoztatják azt. Remélem ezzel az is tiszában van, aki elrendelte a megfilmesítését.
Szórakozottan túrok bele hosszú hajamba és ellököm az útból a tincseket amelyek zavarnak a látásban.
Lassan gyűlni kezdenek az emberek a szobában. Én az íróasztalom mögött ülve figyelem őket. Díszes egy társaság az biztos..de semmi érdekes...semmi ami felkeltené a figyelmem.
Ügyvédek.. a kiadó szakemberei.. mind talpig kiöltözve ahogy alkalomhoz illik. Intek nekik hogy kezdhetik, ők pedig felvázolják a tervezetet és a hozzá tervezett költségvetést.
Már éppen ásítanék, amikor kopognak és nyílik az ajtó. Az egyik ember velem szemben rögtön felemelkedik és kiszól az érkezőnek:
- Amon gyere be. Már nagyon vártunk rád.
Amon? - kapom fel a fejem, és elém terített listára sandítok amin a megjelentek névsora van. Nocsak ez a fiú lenne a szerző? Milyen fiatal.
Hmm mintha már láttam volna valahol... -gondolkozom el magamban ahogy a csillogó vörös haj keretezte arcára nézek. Élénken csillogó világoskék szemek néznek fel rám, hagyom hogy végigmérjenek és aztán lépek oda hozzá kezet fogni.
- Bocsánat…, én, nem akartam megváratni magukat…, de előbb értem ide…, és hát olyan gyönyörű ez a park…muszáj volt írnom egy kicsit. Megihletett. Elnézést a kellemetlenségért. - magyarázkodik udvariasan. Hát ez igazán érdekes...
Most hogy jobban megnézem szemei olyan távolba révedőek..mintha most sem itt járna hanem valahol máshol.. valahol az általa teremtett világok valamelyikében.
Igazán gyönyörű fiú... és pont az esetem ha már itt tartunk.. de... Most dolgoznom kell. Igen, előbb a munka.
Megvárom amíg helyet foglal velem szemben egy fotelban és visszatérünk az üzlethez. Időnként rásandítok, de nem úgy néz ki mint akit nagyon érdekelnének az elhangzottak. Az ablakon bámul kifelé..nézelődik...
-.. a protokoll szerint a filmadaptációknál az írónak nem sok befolyása van magára a készülő filmre, de ezesetben esetleg megkérhetjük őt magát hogy készítse el a film forgatókönyvét. - jegyzem meg folytatva a gondolatmenetet.
Látom hogy felkapja a fejét, észbekapva hogy róla van szó.
-Általában csak gondot szokott okozni ha egy író beleszól a készülő film menetébe, de az önök esetében mivel egy többrészes műről van szó, és elég nagy terjedelmű.. lehet hogy jobban járunk ha belevonjuk őt is. Elvégre ő ismeri a saját karaktereit, és ez talán még szereplőválogatásnál is előnyünkre válhat.
-Neked mi a véleményed? - fordul a férfi felé, ő pedig először értetlenül pislog mint aki egy álomból ébredt, majd mint aki eddig is nyomonkövette a történteket kezdi el álláspontját előadni.
Nem tudom elfolytani a mosolyt ami kiült az arcomra. Hihetetlen ez az álmodozó arckifejezése... annyira nem mindennapi. Vajon így viselkedik mindig, vagy valamivel fel lehet izgatni annyira hol levetkőzze?
Nos... talán előttem még senki sem gondolkozott ezen.
És nekem sem ezen kéne.
Legalábbis most nem...mert azon kapom magam, hogy már vagy fél perce őt bámulom.. ő kitartóan viszonozza a pillantásom... a többi férfi meg nekem beszél.
-Ah bocsánat.. - legyintek. - De azt hiszem a többi már az ügyvédeink dolga. Ha meg van a szerződés természetesen értesítem magukat és akkor idefáradhatnak aláírni. - teszem hozzá a szokásos üzlettársaknak tartogatott álmosollyal.
Nem is gondolná az ember hogy mennyire egy kétarcú ember vagyok én. Ilyenkor kedves és udvarias.. de igazából... hehehehe....
-És a szerződés után... akkor beszélgethetünk a forgatókönyvről. - teszem hozzá még mindig mosolyogva. A velem szemben ülő férfi feláll és szertasásosan meghajol, majd int a többieknek hogy kövessék. Szedelődzködnek.
-Ha gondolod maradhatsz amíg befejezed a jelenetet. - lépek oda a fiúhoz, aki éppen egy füzetet vesz elő a táskájából. Felnéz rám, majd látszólag nem tetszik neki a kettőnk között lévő magasság különbség mert feláll a fotelből. De még ígyis magasabb vagyok nála... hát ez van édes...
-Köszönöm...öö...
-Szólíts Jin-nek... és te pedig... Amon...
Bólint.
Most először érzem azt hogy nem tudok semmit sem kiolvasni valakinek a tekintetéből. Nézem..nézem de nem értem.. mint mikor egy idegen nyelvű szöveget olvas az ember... hiába akarja elolvasni...de nem érti...
Vagy talán csak mélyebben van az eltemetett információ... mélyebben mint gondoltam volna... nem baj..szeretem az eltemetett kincseket.
-Ha aláírjátok a szerződést úgyis rengeteget látjuk majd egymást. - nézek rá nem titkolva jókedvemet. - Szóval tetszik a park... ha gondolod lemehetünk...
-Igen. Oda indultam. - feleli teljesen kifejezéstelen arccal, mintha mindegy volna. Hmm.. tényleg ennyire szereted a magányt? Ha békénhagynak? Akkor most nagyon fog engem utálni azt hiszem...
A többiek elköszönnek, távoztukban mégegyszer végignézve rajtunk. Megnyerő mosollyal nézek vissza rájuk. Ne aggódjanak csak..
Szerkesztés Törlés
2008.10.23 16:17 Idézet Válasz Moderálás
Jin (2. rész):
Hihetetlen mennyire nem figyel rám. Olyan mint egy gyönyörű műtárgy amit csodál az ember, de nem érhet hozzá. Hmm..de miért is ne...?
Az őszi szél felkavarja a leveleket, a formára vágott bokrokon is felakad néhány... egyet a vállára vet a kósza szél. Mögé lépek, mintha a kéziratba akarnék belelesni, majd lefújom a válláról az odatévedt levelet.
Felkapja a fejét, rámnéz.
Pillantásából süt hogy most nem igazán tudja mi a fenét akarok tőle. Hát..még én sem..de azért lenne egy két ötletem.
Pont a kedvenc színeimet viseli.. piros és fekete. Mintha most lépett volna ki egy gondolatomból. Éppen most.. mikor kívántam.. hát ez... hehehehe tényleg olyan mint egy mese..vagy csak én olvasok túl sokat...
-Na és miről szól a nagy mű? - kérdezem érdeklődve. - Ne vedd tolakodásnak. -teszem hozzá gyanakvó pillantását látva. - Tudod, ez a munkám.
Nem válaszol a kérdésemre.. elbámul mellettem.. majd újra vissza az arcomra.
-Mi olyan érdekes?
Már éppen magam mögé pillantanék hogy van-e ott valami..de úgyis tudom hogy nincsen. Nem az itteni valóságban merült el.
-Semmi... bocsánat..
-Semmi baj. Hiszen te ezzel keresed a kenyered.. a fantáziáddal...amiből nem vagy híján ha össze tudtál hozni egy olyan művet ami érdekli ezeket a cápákat.
Sóhajtok, látom hogy az egyik emberem felém tart a parkosított kerten át.
-Nos akkor Amon, örülök hogy megismertelek. Maradj, amíg kedved tartja, de engem sajnos vár a munka. - vigyorgok rá és intek a férfinak aki megáll útban felénk.
-Viszlát. - köszön el, én pedig hátatfordítva neki elindulok vissza az épületbe. Bosszantó. Pont most...
***
Másnap már érkezik is a hívás hogy jönnének aláírni a szerződést. Oh de sürgős valakiknek. A házamba hívom őket, két férfit meg a fiút, míg megérkeznek gyorsan elmegyek zuhanyozni, mert kicsit leizzadtam az edzés alatt.
A szerződés elkészítettve pihen az asztalomon, szólok a házveteőnek hogy nyissa ki az ajtót ha csöngetnek.
Ráérősen áztatom magam a kellemesen meleg vízsugár alatt, majd egy törülközőt csavarok a derekam köré és kilépek a fürdőből. Éppen nedves hajamat dörgölöm a törülközővel, mikor lépteket hallok a folyosón.
Nem tulajdonítok neki nagy figyelmet, biztosan a házvezetőnő az. Kikészített ruháimat nézem a székre terítve. Feh..de utálom mikor ennyire ki kell öltözni.
Halkan koppan valami odakint.
Nocsak..ennyire ügyetlen volna a nő?
Kinézek a résnyire nyitott ajtón és elvigyorodom.
-Amon.. mit keresel te itt?
Kissé meglepetten néz rám.
-Én csak.. körülnéztem... és...
-Eltévedtél? Annyira nem nagy ez a ház. - nevetek halkan.
Teljesen kinyitom az ajtót.
-Hát ha már itt vagy gyere be. Egy perc és megyek én is csak felöltözöm.
Hátatfordítok neki, de szinte érzem a pillantását a hátamon. Kényszerítem magam hogy a fürdőbe vonuljak. Pedig itt van... az én házamban... wrr... a vadállatom belül morogva kaparja falakat..
Magamra kapom a ruhákat. Fekete inget, elegáns nadrágot. Az öltönykabáttól ezúttal is eltekintek. Ki nem állhatom. A nyakkendőtől is. Blee... pedig Mary tudja hogy utálom.. és egyébként is..nem vagyok már modell hogy más öltöztessen. Vizes hajamat egy fésűvel próbálom rendbeszedni, végül összefogom egy copfba a hátamon.
Mikor kilépek az ajtón ő épp az ablakon néz ki. Ez az ablak az aranyhalas tóra néz, biztosan azt nézi ennyire.
Észre sem veszi ahogy mögé lépek és a vállára teszem a kezem. Vékony ing van rajta, azon keresztül is érzem milyen meleg és selymes a bőre.
-Induljunk. Már várnak.
Szerkesztés Törlés
2008.10.15 18:10 Idézet Válasz Moderálás
Amon:
Hűha! Micsoda felhajtás! Mennyi ember! Egészen elképeszt. Tényleg mindenki azért van itt, mert valamilyen kapcsolata van…, a könyvemmel?
Jajj, most már pláne nagyon örülök neki, hogy nincs se a borítón, se a belsejében a képem.
Boldog vagyok, hogy sokaknak tetszik, az a világ, amit benne teremtettem, de ez a csinnadratta…, Hát, ez nem nagyon hiányzik nekem.
Legszívesebben otthon ülnék egy új filmmel, vajas pattogatott kukoricát majszolva és tejes kávét kortyolgatva, hogy ihletet tudjak gyűjteni a fejemben már formálódó újabb műhöz. A többiek meg majd szépen beszámolnának erről a nagy tömegjelenetről.
Többiek? De hát itt nincs egyetlen barátom se…, csak én vagyok…, az ünnepelt, ahogy a kiadóm feje mondta, nemrég.
Hát, felőlem csinálja csak az üzletet, amekkorát csak akar, remélhetőleg nekem nem kell részt vennem benne.
Udvarias távolságtartással viselkedem mindenkivel, és igyekszem a lehető leghamarabb eltűnni a tömegben, hogy hazamehessek végre.
Kifelé slisszoltomban éppen belefutok egy sötétbarna hajtömegbe, aminek a tulajdonosát sajnos már nem tudom kikerülni.
Ez az illat, ami belőle árad…, ez…, nagyon jó.
Nos, de nekem akkor is mennem kell, mára éppen eleget voltam emberek között…, most jut csak eszembe…, máskor hetekig nem találkozom ennyi emberrel! Mit hetekig, hónapokig! Na és nekem tulajdonképpen megárt a tömeg. Menni kell…, gyorsan.
- Bocsánat. – hebegem halk hangon, de úgyis hiába, mert elmélyült társalgás folyik éppen.
Ha megfordul is, már csak az elsuhanó hátamat látja. Na meg a hajamat persze…, de hát ez ellen nem tudok mit tenni.
Remélem, van annyira érdekes a beszélgetés, hogy nem is vett észre.
Kijutva a friss levegőre mélyeket lélegezve nyugszom meg.
Party. Ez a legrosszabb része ennek az írás dolognak, azt hiszem. Miért nem lehet, hogy csak megírom a műveimet az én csendes kis otthoni zugomban, a többi maradjon csak azokra, akik élvezik ezt. Azt hiszem, a továbbiakban igyekszem majd valamilyen indokot találni arra, hogy ne kelljen ilyen kellemetlen helyekre járnom.
Másnap délután csörög a telefonom. A kiadó leszervezett nekem egy találkát valami filmes céggel. De nem kell aggódnom, jönnek ők is, a kiadó képviselete. Ott találkozunk.
Még egy darabig sípol a telefon a kezembe, én meg csak értetlenkedem. Miért nem szóltak már előbb, ha úgyis tudták? Valószínűleg, mert sejtik, hogy akkor kitaláltam volna valami kifogást.
Kávét iszogatva kezdek kutatni a szekrényemben. Próbálom megmagyarázni magamnak, hogy ez mennyire fontos nekem, milyen szerencsés vagyok, és hálás lehetek érte. De…, igazából…, én csak írni szeretnék! A többi engem nem érdekel.
Az utolsó korty kávét is lehajtva döntök egy sötétvörös, fekete mintás ing mellett, előveszek egy fekete nadrágot hozzá, és már meg is van. Táskámat felkapva megyek a taxihoz a ház elé.
Körülbelül fél óra kocsikázás után egy hatalmas kert előtt áll meg a taxi. Kiszállok, csodálkozó tekintettel nézem. Óriási kovácsoltvas kerítés fut körbe. A kapunál a nevem hallatára mosolyogva enged be az őr, kezében a telefonnal mondja, hogy menjek csak be nyugodtan, már várnak rám. Máris riaszt valakit, hogy megérkeztem. Viszont előbb megvárom a kiadó emberét, úgy illik, hogy vele együtt érkezzem meg, elvégre.
Legalább addig sétálgathatok ebben a csodálatos kertben.
Hatalmas fák, szépen formára vágott bokrok, kőszegéllyel körberakott sövények mentén rengeteg fajta virág, amik elárasztanak illatukkal. Néhol a kerítésre emlékeztető mintákkal ellátott padok vannak elhelyezve, egy-egy fa alatt.
Álomszép. Ihletem lesz tőle.
Táskámban már kutatok is az eszközeim után, az egyik padra letelepedve kezdek ötletem rögzítésébe.
Nekem az írás sokkal fontosabb náluk.
Kis idő múlva felnézek mégis. A fa árnyékából egy épületet fedezek fel. Bizonyára ott vannak, akikkel a kiadó ezt az üzletet meg akarja kötni.
Hát, remélem boldogulnak nélkülem is. S fejem már fordul is vissza megkezdett szöveghez.
Nem sokkal később a kövekkel szegélyezett úton egy fekete egyenruhás alakot látok közeledni.
- Már várják odafenn az igazgatói irodában. Engedje, hogy odakísérjem. – mondja a férfi udvarias határozottsággal.
Enyhe pírral az arcomon, fejem kissé lesütve vonulok utána, de persze nem tudom abbahagyni az írást, csak a liftben, mikor már szól, hogy megérkeztünk pakolom el a táskába a cuccaimat. Miért is hagytam magam elrángatni idáig…, ez az ötlet túlságosan jó…, ahhoz, hogy unalmas üzleti tárgyaláson vesztegessem az időmet. Amihez ráadásul nem is értek, maradjon ez rájuk, bőven elég lenne, ha akkor szólnának, amikor a papírt alá kell írnom.
Óriási két szárnyas ajtó nyílik előttünk, mikor kilépek a liftből, bentről halk beszédfoszlányok szűrődnek ki.
A megtermett, egész falat elfoglaló ablakokon a nap utolsó sugarai vetnek fényt.
Jajj, de szép! Ez pont illik is, ahhoz a jelenethez, amit most kezdtem el írni…, amikor, a…
- Amon gyere be. Már nagyon vártunk rád. – áll meg az ajtóban a könyvkiadó által küldött, általam nem nagyon szimpatizált alak. Szerintem ő csak a szerződések és a számok nyelvén ért, más nem is érdekli. Ijesztő alak.
De, ha már itt vagyok, akkor persze bemegyek és igyekszem nem túl udvariatlan lenni majd.
Belépek az irodába, jöttömre az egyik fotelból azonnal felpattan a másik alak, akivel bizonyára eddig beszélgettek.
- Bocsánat…, én, nem akartam megváratni magukat…, de előbb értem ide…, és hát olyan gyönyörű ez a park…muszáj volt írnom egy kicsit. Megihletett. Elnézést a kellemetlenségért. – lépek oda udvarias határozottsággal afölém magasodó férfihoz, kezet nyújtok. Erős, meleg kézfogás, amit ha nem ekkora erővel, de igyekszem viszonozni.
Jaj, de furcsa… kávébarna szemei vannak…, mégis olyan jegesen csillog, mintha kék lenne.
Helyet foglalok az egyik fotelban, hallgatom a beszélgetésüket, jobbára amikor csak tehetem nem szólok egy szót se, észrevétlenül nézek ki az ablakon, fejemben a legújabb, immár megkezdett történet egyre gyarapodik.
