Nyelek egyet, és a húrokra nézek. Vége a dalnak, megint tapsvihart kaptam. Már ami az emberek számát illeti…

Fel sem merek nézni. Remeg a gyomrom, sõt, ahogy egy picit magam elé tartom suttyomban a kezeim, az ujjaim is. Harsány füttyszó hasít át a termen, és Joe felé kapom a fejem. Furcsa mód azt az érdekes fazont nem látni.

- Bement a Bosshoz – mondta Joe amikor odaültem a bárszékre. – Ismered?

- Nem, de igen… különös – motyogtam. Elém csúszott egy bögre kakaó, én pedig lekanalazom a habot a tetejérõl. – Olyan, mint egy lidércnyomás. Mindenhol ott van, de rendesen nem tudom megnézni.

- Ergó neked való? – incselkedik a haverom, mire grimaszolva kapirgálom meg a bügre mintázatát.

- Nem mondhatnám. Kiver tõle a víz.

- Épp ezért mondom – nevetett fel, én pedig kakaóm kimúlásával visszamásztam a színpadra. Észrevettem, hogy az egyik húr kicsit meglazult, ezért nekiálltam behangolni.

- Naa… - próbáltam eltalálni a hangot. Megtaláltam, és elvigyorodtam. Megköszörültem a torkom és elkezdtem.

Mindenem felrakom az utolsó lapra
Vagy elrepít vagy, levisz a pokolba
Ma nem számit csak jöjjön már a vége
Az egész életem egy lapra téve
Az egész életem?

Örök kárhozat, mennyei manna
Elrepít vagy, levisz a pokolba…

A számok végén elnevettem magam, és Joe is megtapsolt. Leálltam egy kicsit, és belekortyolgattam egy pohár kólába.

- Vadiúj? – törölgette el a poharakat Joe.

- Ja. Ne is kérdezd – motyogtam. Nem szeretem ezt az édesített löttyöt, ott is hagytam.

- Na, menj vissza danolászni – vigyorog Joe, én pedig felé lendítettem. Ahogy nevetve oldalra fordulok, hogy lemásszak a székrõl, megpillantottam azt a férfit a mellettem álló széken. Felsikkantok, és majdhogynem lefordulok a székrõl. Rám néz, szinte flegma és leheletnyit arrogáns félmosollyal.

- Csak nem vagyok ilyen rémisztõ? – mondta majdhogynem nyájasan, és pont emiatt valamiért feltámad a balsejtelmem.

Harmadszor ha látom ezt a faszit. Egyszer sem szólított meg, sõt, inkább a frászt hozta rám de olyan szinten, amit egy horrorfilm sem tudott elérni nálam, és ha mégis elértem volna, hogy beszélgessünk, nem ilyen… behízelgõen nyálas fejet képeltem volna el mellé.

Illúzióromboló a dolog. Kicsit elkedvetlenedve kértem inkább egy bögre kakaót és lenyalogattam a kakaóport a kanálról.

- Igazából inkább egy hatalmas csalódás – mormolom, és biztos voltam benne, hogy nem hallotta meg.

- Kislány, visszamész? – emelgeti a szemöldökét Joe, én pedig ásítottam egyet.

- Csak egy kicsit, aztán fogom magam, és hazamegyek. Megint hajnali négy lesz, mire ágyba kerülök – mormolom, és felkapom a gitárom.

De nem megy olyan jól, mint szokott. Amikor csak a pult felé néztem, láttam, hogy azon az alapból hûvös arcon azt a furcsa pillantást. Igyekeztem minél hamarabb befejezni.
Megint itt van. Ne, ne, ne, határozottan nem kedvellek, amennyire gondoltam, hogy kedvelni foglak a vérfagyasztó kinézeted alapján…
Elindultam kifelé, amikor felkelt a székrõl és õ is kifelé került.

- Joe, segítenél? – szóltam hátra, csak leheletnyi kétségbeeséssel a hangomban, de mire Joe kikerült a pult mögül, eltûnt.

- Hova lett? – értetlenkedett a haverom, én meg csak a nyakam köré csavartam a sálam, mélyen belevackolódtam.

- Nem tudom. Megyek

- Vigyázz magadra. Ha baj van, hívj, azonnal megyek – mondta halál komolyan, és én csak mosolyogva kilibbentem. Majdnem haza is értem, már csak két utca, meg egy keresztezõdés választott el az ágyamtól…
Ekkor láttam meg megint. Gyorsan irányt váltottam, és ha kerülõvel is, de haza akartam jutni, csak Õt ne lássam…

Megint elém került.

- Ezt most… hogyan? – hökkenek meg, és gyorsabbra veszem a lépésem.
Megint elém került.

- Mégis hova mész? – támasztja meg könnyedén a falat, én pedig összehúzom a szemeim.
Rettegek.

- Mit akar? – kérdem, és megszorítom a gitár pántját a vállamon.

- Semmi különöset – somolyogta olyan behízelgõen, hogy felállt a szõr a hátamon. Nem a félelemtõl, inkább az undortól. Villámgyorsan sarkon fordultam, és pánikszerûen rohanni kezdtem. Mindenhol ott van! Hirtelen a hatalmas tenyér elkapja a felkarom és erõsen a falnak csap. Elsõ reflexbõl a levegõért kapkodtam aztán éreztem, hogy Luminatus tokja kezd lecsúszni a vállamról. Utána kapok és magamhoz szorítom. Lihegve nézek rá, szemeim lassan elkerekednek és reszket a kezem, majd hirtelen felindultságból, elborult aggyal a másik irányba kezdek futni. Ahogy utánam kap, a pólóm hangos reccsenéssel adja meg magát, de csak felrepedt. Két utcát rohanok, amikor befordulok egy utcába, hogy lerövidítve az utat hazaérjek, amikor egyenesen a mellkasába rohanok. Hangosan koppan a fejem a vállán, és ahogy felnézek, felsikítok. Szinte jólesõen gúnyos vigyor terült el az arcán, én pedig próbáltam ellökni magamtól. A gitár kiesik a kezembõl, és utána kapnék, de megragadja a vállam és a falnak csap. Két kézzel megtámaszkodik felettem, én pedig már tényleg félek.

- Már régen figyellek – mondta én pedig utálkozva, de reszketõ kézzel akartam eltolni magamtól. Annyi erõ sem volt benne, hogy még csak eszembe se jut, hogy belerúgjak. – Ellenkezz csak, annál jobban fogom élvezni… - susogja, én pedig igyekszem minél jobban belesimulni a téglafalba. Sötét van, senki sincs az utcákon, teljesen egyedül vagyok… reszketegen felsóhajtok, és kesernyés füstöt érzek meg.

- Shantal – hallom meg a hangot. Pontosan olyan, mint amit az igazgató irodájából szûrõdött ki, pontosan olyan, amilyen ennek a fazonnak kellett volna hogy legyen… Mi folyik itt?!
A fogva tartóm felnézett aztán ordítva hátrált el tõlem. Annyi idõm sincs, hogy felnézzek; nincs is rá szükség. A felmentõsereg megérkezett, de honnan? Angyalként szállt le a semmibõl… és rálépett az arcára…
Õ MAGA?!

- Sajnálom, sajnálom, én csak… - nyüszíti a talpa alól. Elvarázsolva nézek fel a fazonra… pont olyan, amilyennek elképzeltem. Hideg, a hangja mély és karcos, az arca flegmán arisztokratikus és majdhogynem tökéletes.
Vérfagyasztó roppanások jutnak el a fülemig, amitõl feláll a szõr a karomon. Vagy csak a hideg szél teszi?

- Seggfej – megborzongok a hangjától. Annyira könnyedén áll, lusta mosollyal, hogy az állam majdnem leesik. Azért még neeeeem…Még…

- Nincs másik alakváltód! – hörgi a kínai gyártmány az eredeti talpa alól, mire a legszörnyûbb jelenet tárul a szemeim elé, amit valaha láttam. Nem volt horrorisztikus, inkább könnyed sci-fi, ahogy lehajol és látatlanban összekuszálja a beleit.
Könnyedén felegyenesedik és még lazábban kiszökken a kráterbõl, amit a kínai gyártmány okozott, és egy csettintésére felgyullad a hulla. Moccanni sem tudok, teljesen megkövülten nézek rá. A hideg lángnyelvek körbefonják az alakját, amitõl még érdekesebb az összhatás. Húúú… Na… ILYENNEK képzeltem el.

- Én… öhm… Köszönöm…? – köszörülöm meg a torkom, de nekem is fájdalmas, ahogy hangzik. Fel kell rá néznem szabályosan, annyival magasabb nálam. Furcsa a pillantása…

- Az én alakom, az én felelõsségem. Eredj haza – int, és kimeredt szemeim láttára felsétált a függõleges falra.

- De… - annyi kérdésem lett volna még! Ne menj el! Moccanni sem merek, nemhogy megragadni a vállát vagy a kezét… az én kezemre még szükségem van… Hát… úgyis találkozunk még… elfordulok és magam köré fonom a karjaim. Hideg van, és rajtam nem igen maradt felsõ… az a mocsok klón… Fent áll, a haja az arcába lóg, én pedig még egy picit jobban belesimulok a falba. Nem tetszik, ahogy méreget… a mosolya festményre illõ, de most elöntött tõle a hideg veríték…
Leugrik a falról, rám sem nézve elmegy mellettem, és felkapja Luminatus tokját. Bennrekedt a levegõ a torkomban, és akár angyal akár nem, de NE NYÚLJ HOZZÁ!!

- Mozdulj. Elkísérlek hazáig.

Hogy mivan?
Összefogtam magamon a széttépett szürke pólót, és lassan elkezdtem utána baktatni. Egy szót sem merek szólni, csak néha vetek kicsit ellenséges pillantásokat a hátára, mert taperolja a gitáromat. Utálom, ha más megfogdossa. A pólómat veszem szemügyre, de teljesen lehetetlen. És mintha az út is hosszabb lenne hazáig innen, most mi van? Csak én érzem hosszúnak, vagy direkt körbejáratja velem a várost? Közelebb szökkenek hozzá, és a gitárról leveszek egy kitûzõt. Egy fehér-piros, közlekedési tábla formájú, benne fekete nagy betûkkel: IDIÓTÁKKAL VAGYOK KÖRÜLVÉVE!, összefogatom a vállamnál, és voala: csináltam belõle egy felsõt, igaz hogy a hasam kilátszott és csak a fél vállamon volt ujja, de takart és nem kellett húzkodni.
Érjek már haza. Fázok.
Végigmérem, csak így hátulról. Magas, nálam jóval magasabb, éljen a kisebbségi komplexus, szélesek a vállai, és a lényeget meg takarja Luminatus. Hmm…

- Jé, itt lakok – torpantam meg, szépen belegyalogolva a hátába. Nyeltem egyet és felnéztem rá. – Bocsánat.

Kapkodva elõkerestem a még mindig a hátán lógó tokból a kulcsaimat, de annyira remegett a kezem, hogy égett a fejem is. – Basszus – morogtam. Végre betaláltam a kulcslyukba, és várakozva felnéztem rá. Hát… nem is tudom, valahogy remegett a gyomrom a gondolatba, hogy benézne a lakásomba. Nincs az a kimondott… rend. Nem mertem mondani neki hogy köszi viszlát, kikapni kellene a kezei közül a gitárom és az orrára csapni az ajtót, de valahogy nem jött össze. Állok mellette a liftben és nyakig zavarban pislogok néha rá. Nem merek belegondolni, hogy mire gondolhat. De akkor is, Váááóó, ez egy démon! Nem angyal. Tuti. Érezni rajta, hogyha megközelítem, máris feláll a szõr tõle a hátamon… de itt van olyan furcsa, hogy csak ki kell hogy nyújtsam a karom, és megérinthetem, és nem olyan lidércnyomás, mint ahogy eddig gondoltam. Fúú… A lakásom… Na, legyél bátor. GYERÜNK, gyerüüüüüüünk…

Összegyûjtök egy maréknyi erõt a kezembe, és belenyomom a hasába. Ráng a teste, végtagjai szinte külön testként ordítanak a fájdalomtól, de tõle csak eltompult, karistoló ordításra telik, mivel a cipõm az arcában van. Tekeregnek a belsõ szervei, ide-oda kötözgetem az idegeket, majd végül felnyúlok a szívéig.

Erre nem fogsz rávenni mocskos némber.

- Mozdulj. Elkísérlek hazáig.

Reggel hétre besiettem az iskolába, és lassan battyogtam az egyetem hatalmas terülten. Kedvetlenül rugdostam a tornacsukám orrával a pici, hegyes kavicsokat, hogy megkarcolta a fehér gumírozást. Fáradt voltam, nehéz volt a fejem, még nehezebb a táska, amiben az egyszerû spanyolgitárt hurcolásztam, ami Luminatushoz hasonlóan sötét névvel rendelkezett, csak õt Con-nak neveztem el.

Imádtam ilyen könyveket olvasgatni meg filmeket nézni a túlvilágról, démonok-angyalok meg minden marhaság ezerrel, elvégre kinek ártok ezzel? Senkinek. Mindenkinek kell valamilyen hobbi, nem?

Constantine, a démonvadász. Nevezhettem volna John-nak is a gitárt, de annak semmi egzotikus hangzása, ezért lett Constantine. Tetszett a név, csak hosszallottam, lerövidítettem Conra. Könnyû kimondani és rohadt jól hangzik.

Leültem az egyik oroszlán mellé a lépcsõ hatalmas falaihoz, és elõkaptam a gitárt. Pengettem egy kicsit, de semmi komolyabb nem jutott eszembe, csak játszottam a semmibe. Lejegyeztem pár szót és prüntyögtem tovább.

Annyira… nem akart eltelni ez a rohadt nap. Bementem az óráimra, jegyzeteltem, elaludtam, Jimék felvertek, ráöntöttek két liter vizet a fejemre, végigkergettem õket a campusig, beléjük rugdostam, aztán visszacsattogtam az egyetem területére. Azt vártam, hogy bemehessek a dirihez, ugyanis iktatni akartam egy-két papírt, amivel megpályázni akartam egy összeget, hogy még könnyebben tudjam fizetni a lakásom bérleti díját.

De addig még két óra. Mit csináljak addig?

Beültem a könyvtárba. Mit lehetne mást csinálni? Kinyitottam magam elõtt egy könyvet, és elõvettem egy rajzmappát, hogy legalább elfoglaljam magam. Szép képet rajzoltam, nekem legalábbis bejött, és ha állandóan hangjegyeket firkálsz, elõbb-utóbb megtanulsz normálisan is rajzolni. Épp egy tollat firkálgattam, minden tollívet egyenként ráhúzva, amikor az órámra lestem. Szuper, negyed óra. El is lehet indulni. Felmarkoltam a cuccaim, beleszórtam mindent a táskába, aztán felballagtam a Principal feliratú kis iroda elé. Kicsi?! Persze, mesemaci tejszínhabbal, felballagok, és már nyújtom a kezem, hogy kopogok és jön a szokásos ’jó napot igazgató úr, nem zavarok, csak arra gondoltam’ szöveg.

És én meg az a hülye fejem, a kezem megáll a levegõben és lélegzet visszafojtva figyelem a szöveget, amit épp elcsíptem a beszélgetésbõl. Valaki van bent. Rosszindulatú valaki lehet, hiszen a jópofa, bár kissé félelmetesen is barátkozó diri hangja elég szarul hangzott át a fa ajtón.

-          …emo csaj eltûnése a világban semmiség… családi életük miatt ellógtak hazulról…

Megnyalom az ajkaim, villámgyorsan körbenézek a folyosón, hogy nincs e itt senki, aztán a fülemet óvatosan az ajtóhoz nyomom. Jilly, te hülye, mibe tenyerelsz megint?!

-          Hazudni, azt tudsz – hallom a kicsit tundra-hangulatú hangot, és picit elkerekednek a szemeim. Öcsém, micsoda pasi lehet, rohadt… szexi hangja van. De lehet hogy csak az ajtó tompítja.

-          Itt van pár akta – halk karistoló motoszkálást hallok, és nyelek egy halkat. Con fogta magát és elindult a gravitáció hívó szavának engedelmeskedve, és ahogy ijedtemben odakapom a lábam, hogy megállítsam, lefejelem az ajtót. Csodás. Inkább be is kopogtam, hogy tudják, hogy itt vagyok, és mégsem olyan feltûnõ, hogy az elsõ durranás kicsit nagyobb meg dallamosabb volt.

Semmi reakció. Nem is baj. Elvégre, nekem honnan kellene tudnom, hogy a diri milyen maffia-ügyletekbe keveredik?

Óvatosan megint odafektettem a fülem a fa laphoz, de tisztes távolságban, hogyha kell, meghallva a lépéseket hátraugorhassak. Oké, nem szép dolog, de ha olyan szemszögbõl nézzük, hogy puszta információgyûjtésrõl van szó, mindjárt szebben hangzik, mintha rányomod hogy Hallgatózott!

-          …kiváló lány. Kissé mogorva ugyan, de arra a pár pillanatra roppantul kezelhetõ, és…

Jesszusom, mekkora egy perverz… fuj…

-          Az ajánlat nem érdekel. Pénzbeli juttatásokat holnap ilyenkorra – hallom megint azt a furcsa hangot és amint megüti a fülem a lépések zaja és a székcsikorgás, azonnal hátrapattanok dobogó szívvel. Basszus, majdnem, majdnem…

-          Ne, várjon! Adjon haladékot! – hallom a diri kicsit sem kétségbeesett hangját és óvatosan hátrébb léptem egy lépést. Hallottam még így távolról is a lépéseket, és ahogy hirtelen kinyílik az ajtó egy picit hátrahõkölök.

TE…

Nálam majd másfél, egy fejjek magasabb volt, sápadt, gyöngyházfényû bõr, sötét szemek, gunyoros félmosoly… kirázott a hideg és egy pillanatra rémülten néztem fel rá. Ennyi volt, mint egy álom, egy rémálom egyetlen pillanata, aztán el is tûnt a majd’ hatlépésnyire levõ folyosókanyarban, majd mire magamhoz tértem hogy utána fussak, sehol sem volt. Megráztam a fejem, abban is kételkedtem, hogy tényleg láttam és ott volt, majd beletúrva a hajamba visszasétáltam az igazgatóihoz. Sóhajtva, reszketeg idegekkel kopogtam a még mindig nyitott ajtón és mikor hallottam a fáradt ’szabad’ felszólítást, be is léptem.

-          Ahh, Carlson kisasszony – nézett fel meglepetten.

-          Professzor úr… - biccentek és az intésére helyet foglalok. Fekete-fehér csíkos, veszettül hosszú sálon babrálok és a szemébe nézek. Nehéz elhinni, hogy oké, érdekes ember, de hogy lányokkal kereskedjen? Bizarr és beteges. Ilyen csak a filmekben van, nem?

***

Ülök, nekidõlve a falnak, Con mellettem elfektetve, a táskámon a nyaka és lehunyt szemmel élvezem a pillanatnyi, meleg napos idõt. Mintha nyár lenne…

Hmm, valahova el kellene menni nyáron bulizni. Sõt, most jó lenne elmenni valahova, de ha hamarosan jön a vizsgaidõszak, vagy mit én tudom…

Esetleg felvegyek még egy szemináriumot?

Töröm a fejecském és azon gondolkodok, hogy mennyire jól esne most egy szál staub, a tüdõm szinte fájdalmasan ki volt éhezve valamire, ami belém szorítja a levegõt, hogy a vérem gyorsabban keringjen, a szívem hevesebben dobogjon, kitáguljon a pupillám és…

Valami eltakarja elõlem a fényt. Hunyorogva nyitom ki a szemem, kezemmel parasztszemüveget tartok a homlokomhoz és megpróbálom kivenni, mégis milyen lovag olyan pöcs, hogy elvonja tõlem a D-vitamin forrást?

Elkerekedett szemekkel meredek fel. Sötét van, pont nappal szemben áll, de ezt az illatot és a termetet kapásból felismertem; sokban segített, hogy alig fél órája hozta rám a frászt.

Ennyit az endorfin-termelésemrõl.

-          Hé! – próbáltam felnyúlni, hogy elkapjam és végre kifaggassam de hirtelen belevillan a nap a szemembe, és oldalra kapom a fejem a hirtelen fájdalomtól, mire azonban visszafordulok, sehol senki sem volt. Csak a szokásos zsivaj a háttérben.

-          Basszus – morgom és beletúrtam a hajamba. Keresztbe dobom a kinyújtott lábaim és ideges, reszketõ sóhaj után a falnak dõltem. Ennyit a nyugis délutánról, meg a diri összeesküvés-elméleteinek kitalálásának.

Lehunyt szemmel próbálom élvezni a napot, de nem bírom kiverni a lelki szemüvegembõl azt a szempárt… fáradtan felsóhajtok, és abban a pillanatban valaki hirtelen a vállamra csap.

-          JILL! – ordított egy hang a fülembe, én pedig sikítva-ordítva ugrok fel, szitkozódva, elmondva mindennek azt a hülye balfaszt és csépelni kezdtem az öklömmel.

-          Jim, te farok! – rúgtam seggbe, mire vigyorogva megfordul.

-          Csípem, amikor ilyen harcias vagy. Szexi.

-          Nyaljál csigát, jó? – morgok neki. Odalépett, és csakazértis megsimogatja az arcom. – Mit akarsz?

-          Nyúzott vagy, mucikám.

-          Kapd be – gúnyolódok, és elütöttem a kezét. Az a pszichopata állat jár a fejemben, aki rosszabb volt, mint egy lidércnyomás…

Ha hazamegyek, meg fogom nézni a Karácsonyi Lidércnyomást.

-          Fel akarsz lazulni? – guggolt le elém és én csak sanda pillantással mérem végig. Szõke haj, barna szemek, piercing itt-ott, a nyelvében, az alsó ajkában, a szemöldökében és a füleiben.

-          Mit akarsz tõlem? – vontam fel a szemöldököm.

-          Csak segíteni akarok – ütögeti meg a mellénye felsõ zsebét. Ahha.

-          Mit akarsz érte?

-          Mindig annyira gyanakvó vagy.

-          Melletted? Csodálod? – öltöm rá nyelvet. Kirázott a hideg és furcsa tekintettel körbenézek. Mintha egy árnyék suhant volna el a szemközti épület falán… Jim közel hajolt és megcsókolja az orrom hegyét, ujjai közé fogva a tarkóm. Kedvesen elmosolyodok és megcirógattam az ujjait.

-          Na jössz? Ellazulsz munka elõtt. Majd én is meg akarom hallgatni az új dalod – húzott fel és átkarolta a vállam. Fel akarta venni a gitárom de a kezére csaptam.

-          Nem tapogatod Cont, vili? Leharapom az ujjad, ha megteszed! – morrantam rá, mire vigyorogva felemeli a kezeit. A vállamra csaptam a fekete, kitûzõs tokot és kegyesen hagytam, hogy átölelje a vállam, majd elsétáltunk. Valamiért állandóan magam mögé néztem. Talán az a furcsa pasi még furcsább kisugárzása miatt.

***

-          Bassza meg… - susogtam, és néztem az elúszó felhõket. Annyira… békés volt minden.

-          Ja – hallom tompán a fejem mellõl Jim válaszát. Halkan dobogott a fülemben a vér és minden olyan… rohadtul, piszkosul nyugodt volt. Kint feküdtünk a város melletti réten, a fák közötti pirinyó tisztáson a fûben, és Jim feje pont az enyém mellett volt, csak épp fordítva feküdtünk irányilag.

-          Tetszik ez a szó… irányilag – motyogtam és jólesõen lehunyom a szemeim. A kezemnél motoszkált és éreztem az ujjaim közé csúsztatott staubot. Beleszívtam, benntartottam és kicsit köhögve a levegõhiány miatt fújtam csak ki az émelyítõen édes füstöt. – A többi a tied – krákogtam. Felültem, de megszédült a fejem és visszadõltem.

-          Na már… nyugodt vagy? – tette össze szavanként a kérdést és elvigyorodtam. Igazából már a kérdésre… vagyis… a problémára sem emlékszem.

-          Ahha… leheltem, és lehunytam a szemeim. – De mire munkába megyek, ki akarok józanodni.

-          Miért, betépve nem tudsz éende… énmeddee… énekelni? – betûzi ki a szót. Ennyire az agyára megy?

-          Nem – rázom meg lassan a fejem és felülök. Felállok, szippantok párat a most már tiszta levegõbõl és finoman belerúgok a fetrengõ srácba. – Szívem én megyek. Kösz, este akkor várlak a Babylonban.

-          Csókot nem kapok? – vonta fel a szemöldökét, amit igencsak röhejessé tett a vöröslõ szemei.

-          Mire fel? – vigyorgok rá, és nyomok egy puszit a homlokára. Elvigyorodik és felemeli a hüvelykujját, jelezve, hogy ez is oké.

Felállok és otthagyom fetrengeni. Nekem haza kell mennem felszedni a cuccaim, Luminatust és aztán be kell menni a Babylonba…

Ugyanis kitaláltam egy új számot.

***

Joe kevert nekem egy kakaót és azt szürcsölgetem Megnézem magam a pult mögötti tükörben, és hála a magasságosnak, a szemem fehérje olyan fehér, mintha kifehéríttettem volna. Süti.

-          Na, ma mit fogunk hallani? – törölgette el kedvencem a poharakat.

-          Vadiújat – szörcsögtem a szívószállal és elvigyorodtam. A gyûrûmet pörgettem az ujjamon. – Ma jutott eszembe.

-          Nahát – mondja némi gúnyos éllel a hangjában, de mikor felé suhintok, nevetve elhajol. – És mi ihletett meg rá?

-          Most már csakazértsem mondom meg – öltöttem nyelvet, elõhúztam Luminatust a tokjából és a nyakamba vettem a kockás szíjnál fogva.

-          Hajrá cica – bólint halál komolyan én pedig nyelvet öltök aztán mosolyogva, nevetve megyek fel a színpadra.

- Jó estét mindenkinek – szólok a mikrofonba – Ma egy új dalt szeretnék elõadni nektek, amit köszönhettek egy talán nem is létezõ tagnak, aki a frászt hozza rám manapság – felnevetnek, páran füttyögni kezdenek és tapsolnak. Felülök a székre, szépen megnézem, hogy jól fogom-e le a húrokat, aztán énekelni kezdek.

See the devil on the doorstep now
My oh my
Telling everybody ,oh just how to live their lives
Sliding down the information highway
Buying in just like a bunch of fools
Time is ticking and we can't go back
My oh my

What about the world today
What about the place that we call home
We've never been so many
And we've never been …
So Alone

Körbe nézek, mosolyogva pásztázom a tömeget, és amikor csak a gitárt pengetem, elakad a lélegzetem egy pillanatra.

Te vagy az... Tudtam, hogy nem képzelõdök, tudtam!

Az ajtón kilépve egy kis karcsú alakot veszek észre a balomon, és két riadtan összeszûkült pupillával rám meredõ arcot pillantok meg. Haja világos színû szõkésbarna tincsekben omlik a vállaira, alakja nyurga és formás. Bõre egészséges barnás árnyalatú, amelyet ki is emel a világos színû ruhája, ami megmutatja testét. Szemei feketék, mintha nem is lenne írisze. Fülében több fülbevaló is csillan, és két gyûrût pillantok meg a kezén.

Cipõm utolsó koppanásainak hangja elhal a folyosó csendjében.

-    Basszus! – emelem fel riadtan a fejem a párnáról és rémült pillantást vetek az órára. Fantasztikus, elaludtam; megint.

-    El fogok késni! – sikítozok és õrjöngve vetem ki magam az ágyból, ahova suli után zuhantam, és ugyanabban a pózban ott is maradtam. Nehéz volt az iskola, na, ez az egyik ok, a másik meg az, hogy szeretek aludni. De nem most, megint el fogok késni!

-    Joe leszedi a fejed kislány, kettéharap és lenyel keresztben, elcsócsál és élvezni fogja – szitkozódok, miközben gyorsan ledobom a pólóm és felkapok helyette egy fehér ugyanolyat, (csak ez tiszta és a tavaszi szellõk hûs illatát hordozza magában), és felkapok rá egy szürke inget. Megengedek magamnak egy pillanatnyi tükörvizitet, aztán úgy döntök, hogy megkötöm a hasamnál, a helyére rántom csak kicsit sokat viselt farmerom és távugrást nyomatok a csizmáimba. Épp becsapódik mögöttem az ajtó, amikor akkora lendülettel vágódik ki, hogy megreped a vakolat.

-    Luminatus-t itt hagytam – morgom, és felkapom a gitárom. Egy gyors ellenõrzés, hogy minden oké e, filmletöltés zajlik, pirító nem megy, a lakás se ég le, tökéletes. Hatalmas lendülettel veretek le a lépcsõn, a csizmám sarka erõsen dübörgött a lépcsõkön, az utolsó pár fokot átugrok és az üveget majd’ áttörve kifutok az utcára. Ott kezdett el villogni a vörös lámpa, hogy nem ittam meg a kakaóadagomat, és most sírni fogok. Jaaaaaj…

Három utcát rohanok, amikor úgy ítélem, hogy elég elõnyre tettem szert ahhoz, hogy ne köpjem ki a tüdõm mire odaérek.

-    Jaaaaaj, Joe lenyakaz, kibelez… hmm – vigyorgok, és eszembe jut a film, amit most töltök le. Eredeti klasszikus, állítólag garantált a borzongás, de majd meglátjuk. Elég erõs a kritikusi szintem.

Mikor odaérek, egy pillanatra felnézek a cégérre, amin egy fekete macska lebeg a feltámadó szellõben. Hála istennek, nincs hûvös, kezdõdõ nyári hõmérséklet megfelelõ a vékony öltözékhez. Megrántom a vállamra nehezedõ fekete-vörös gitárt,  és benyitok. Megcsap a cigaretta füstje és az olcsó marihuána illata, de zsaru legyen a talpán, aki lebuktatja a bagózókat. Imádom ezt a helyet: fekete macskás cégér és a neve: Babylon. Joe az egyik legjobb haverom, aki elintézte, hogy a bárban énekelhessek. Erre büszke voltam; saját írású dalok, és még tetszik is nekik. Oké, nincs az az üvegrepesztõen tiszta hangom, de ehhez a mûfajhoz megfelel.

Egyenesen a pulthoz megyek és felcsusszanok a magasított, süppedõs bárszékre.

-    Hol voltál? – néz rám a Fõnök azokkal az üvegmetszõen szürke szemeivel és én a vállam közé húzom a fejem. Ez azt jelenti, hogy ma nincs ingyenpia.

Hirtelen berezonál a hangfal; szegény kis kezdõ.

-    Elaludtam – nézek könyörgõen Joe-ra, aki elém tesz egy nagy zöld bögrét, telis-tele tejszínhabos, krémes kakaóval. Imádom ezt a pasit!

-    Megint?

-    Ühümm – kavargatom meg a hosszú koktéloskanállal a krémet (szinte megállt benne a kanál) és belehörpintek. Meleg volt és krémes és szétárad a számban és teljesen felmelegít… tökéletes. – Zseniális kakaót csinálsz. Hozzád megyek feleségül.

-    Üldöz a sors – morogja a fiú, de jókedvûen csillog a szeme. Amikor a színpadon szerencsétlenkedõ srác megint félre csúszott egy oktávot, fennakadnak a szemeim. Mintha a táblát karcolnák.

-    Na jó, ezt nem bírom – döntöm le a maradék krémes italt, mint mások a tömény alkoholt.

-    Végre – vette el az üres poharat a csapos, és azonnal el is mossa. Nyugodtan cipzározom ki Luminatuson a tokot, összehajtom és odaadom Joenak, hogy figyeljen rá. Minden egyes részét én magam vettem a gitáromra, olyan ez, mint a szentírás; jobban vigyázok rá az életemnél is. Joe meg beteszi a pult alá és nem téveszti szem elõl, mert ott kõ kövön nem maradna.

Átdobom a vállamon a kockás szíjat, megigazítom a nyakamba csavart fekete sálat és gyors léptekkel a kis színpadhoz sietek.

-    Sorry darling – mosolygok rá, és határozottan leterelem a színpadról. Érezd megváltásnak a sötétség királynõjétõl a felszabadulást hahá.

Imádok itt állni. A törzsvendégek már ismernek, az újaknak bejövök; nincs mirõl beszélni. Énekelni meg tudok annyira, hogy megkeressem a szükséges pénzt, de nem túl jól, szóval álmodni sem szoktam olyanról, hogy neadjisten felfedez valaki… oké, álmodni szoktam, de keményen megmaradok azok a szinten.

Jaj, de imádom ezt a számot. Komolyan. Nemrég írtam egy este, éjfél körül, mert esett az esõ és eszembe jutott. Tuti.

És most, most, most jön a kedvenc részem!

When I pray for sun, it rains…

Ehhe, na, ki a zseni?

Ja, Bitte. ÉN.

Nyugodtan pengetem az ujjaimmal a feszes húrokat, ajkamat szinte egészen a mikrofonhoz nyomom, nehogy megfosszam akár az élvezetek egy icipici szikrájától is a hallgatóságot, akik nyilvánvalóan szeretnek engem.

Körbelesek a helyen, rávigyorgok Joe-ra, aki cinkosan rám kacsint, aztán nézem az embereket. Imádom a Babylont, ugyanis annyi féle-fajta furcsa pasas jár ere, volt pasijaim nyolcvan százalékát innen csíptem fel vagy õ engem, egykutya.

Belekezdek a refrénbe, mosolyogva körbenézek és… Abbamarad a kukkolás, ugyanis találok valami nem odaillõt. Mármint… azta…

Nyelek egyet, és folytatom az éneklést. Nem rontottam a ritmuson, de minden icipici szõrszál vigyázzállásba vágja magát a karomon. Olyan érzés csapott át rajtam ostorszerûen, mint amikor egy igen hatásos horrorfilmet nézek, vagy egy jó rémkönyvet olvasok; az a bizonytalan várakozással teli borzongás, ami vigyázzba állítja az idegszálaidat, hogy amikor eljön a megfelelõ perc, az arcodra szoríthasd a párnát és sikíthass…

Pont ugyanilyen volt. Remegett tõle a gyomrom.

Végignézek rajta. Magas, szinte szép az arca, de eddig jutottam, mert unott arccal megfordul és eltûnik a The Boss kékre kent ajtaja mögött. Egy dolog fogta meg a szemeim. Makulátlan fehér ingjének tökéletesen vasalt gallérján sötét, barnuló pettyek vöröslöttek. Nyelek egyet, és megrázom a fejem.

Furcsán nézhettem ki, mert Joe rám néz és nyugtatóan mosolyog. Felvettem a szokásos mosolyomat, és befejezem a dalt. Rövid tapsot kaptam, de mindenki megtapsolt, és ez általában elég szokott lenni, és új dalba kezdjek, most még sem… majd késõbb. Amikor viszont kinyílik a Boss ajtaja és pánikszerûen ki”sétál” rajta, felvonom a szemöldököm. Joe csak elkapja a vállam és tanácstalanul, de a helyzet magaslatán vagyok mozdulattal vakargatja meg a szemöldökében csillogó fény tüskét, és rám néz.

-    Nem lenne jó, ha balhé lenne, menj vissza.

Nyelek egyet, beharapom az ajkam.

-    Oké – biccentek, és visszasétálok. Felülök a magas, támlanélküli fa bárszékre, a combomra teszem Luminatust és egy picit a gitár nyakára figyelek, hogy jó helyen fogjam le a tökéletesre hangolt húrokat.

Pár hangot játszok, aztán a mikrofonhoz hajolva énekelni kezdek.

Ahh, Aaaah, the sun is blinding
I stayed up again.
Oh, I’m finding,
That’s not the way I want my story to end…

Szeretem ezt a dalt, lassú, csak a refrénje gyorsabb… Lesunyom a fejem vagy csak Joe-ra nézek, de meglátom az ismeretlen vendéget a kék ajtófélfát támasztani, ahogy engem méreget. Lehajtom a fejem, és tovább pengetem a hangszert.

Elõször fordult elõ velem, hogy minél hamarabb haza akarok érni.

Amikor három számmal késõbb leszállok a székrõl, az óra már tizenegyet üt és száraz szájjal, reszketve Joehoz futok.

-    Figy’, én mára végzek, nem gond? – nézek rá, és beleteszem óvatosan Luminatust a tokjába, és a vállamra kapom. Kedvenc csaposom gyanakodva néz rám, és megfogja a homlokom majd a sajátját is.

-    Jól érzed magad? Szarul nézel ki.

-    Kösz – grimaszoltam, aztán adtam egy puszit az arcára.

-    Biztos nincs gond?

-    Minden oké… - kellene valamilyen jó indokot mondani… - csak töltök le egy új filmet, és már nem bírok magammal.

-    Te ki horror-lady! – nevetett fel Joe, és nyomott egy puszit a fejem búbjára. Elvigyorodtam és szorosabbra tekertem a nyakam körül a sálamat, majd kisétáltam. Nem néztem körül, mereven a padlót néztem. Õszintén szólva, azt sem tudtam, nem figyeltem, hogy bent van e még az ipse.

Hideg volt, határozottan hideg. Mélyen az orromig csúsztattam a sálat, a fülem mögé tûrtem a kicsit leizzadt tincseimet és a behúzott nyakkal iparkodtam hazafelé.

***

Puha és meleg valami vett körül, mintha egy kád forró vízbe süllyedtem volna bele, és képtelen voltam megmoccanni. Alattam minden vörös volt és hullámzott, mint a legfinomabb szatén, de süllyedt és mindenem vörös lett tõle… Az arcomhoz kaptam a kezem, és egy éles fájdalom nyilallt a nyakamba, és tompa sajgás a fenekembe. Lihegve sikoltottam fel és csapdostam, mire lekerült a fejemrõl a rámcsavarodó takaró és hangosan koppant a pici note-bookom a fejemen, ahogy leesett a párnáról.

Zavarodottan nézek körbe, aztán kissé hisztérikusan felkacagok. Totál leizzadtam, pedig ez minden volt, csak nem lidércnyomás de… kirázott a hideg. Pedig amit letöltöttem filmet, nem volt olyan nagy durranás, mint aminek beharangozták, szóval…

Lekaptam a vekkert az éjjeliszekrényemrõl és mereven nézem a villogó számokat.

Már hat óra.

A fiatal nõ fog egy konzerves dobozt, és annak a tetejével elmetszi az öreglány torkát.

Hamarosan magassarkúk kopogását hallom meg, és felugrok a tûzlépcsõ alsó részére, ahol a közeli étterem neonfényei sem érnek el. A kopogás egyre erõsödik, én pedig nyugodtan guggolok a rácson, minden rezdülésre odafigyelve. Ilyenkor az adrenalin szintem a magasba szökken, imádom azt az érzést, mikor tudom, hogy vigyáznom kell, és mégis, kiérdemelt jutalmamat így is, úgy is megkapom. Gerincemen a szokásos borzongás fut végig, ember soha ilyet nem fog érezni. Amikor a sikered garantált, és soha nem tudod akkor sem megunni, ha a hús el is szökik.

A sikátor elõtt egy nõ halad el, hosszú fehér lábait egy combközépig érõ szoknya cirógatja, lábain szalagos magassarkú szandál, amit a térde alatt kötött meg. Nyakában egy sál, ami gyönyörû nyakát öleli körbe, szõke haja hullámos fürtökben hullik alá, hogy szép hátát simogassa. Ajkait idegesen harapdálja, én pedig úgy érzem, hogy a pár száz év alatt, amióta létezem, ritkán látok ilyen szépséget. Fõleg embert.

Zihálása, és motyogása felkorbácsolja bennem a tüzet, fehér nyakának villanása csak olaj az így is bõszen lobogó lángokra, amik minden sejtemben ott égnek. Megáll, levegõje kifogyott, táskáját göcsörtösen markolászva támaszkodik a falnak. Egy vörös függöny ereszkedik szemeim elé, perceken belül nem leszek önmagam.

Karmolna, ütne, rúgna, de mintha egy zsákot, egy falat ütögetne: semmi eredménye. Szinte remegnek az ujjaim, rázkódok a most következõ gyönyörtõl. Eldöntöttem már az elején, hogy nem fogom elkábítani, mert most kivételesen nem brutálisan akarom. Leheletemtõl szemének fénye eltompul, eddig makacsan küzdõ végtagjai elernyednek, és mégis hagyja, hogy a falhoz préseljem.

Nem törõdök vele sokat, belépek az egyik ajtón a menedzser szobájába, és halálian nyugodt arccal megállok elõtte. Rémülete a tetõfokra hág, és szinte kirohan a szobából, meg sem várja, hogy mondjak valamit.

Leülök a bõr forgószékbe, és a fiókjaiban kezdek el kutatni. Tangák, bilincsek, fegyverek, bilincsek, korbács... Pedig pénzt most kellene fizetnie, tisztára mostam a rendõrségen a múltkori lincseléses incidenst.