-          Héh! – nyögök fel, kapálózva a lábaimmal. Tegyél le… megfulladok! – Nem gondoltam komolyan! – sikoltanék, de még levegõm sincs, nemhogy hangom…

Nyöszörögve rúgok a lábammal, a karommal próbálom feljebb húzni magam, hogy mégiscsak… egy kis levegõt… - tegyél.. le…- nyöszörgök, legalábbis próbálok…

Annyira laza eleganciával dugta az ajkai közé a cigarettát, remegve pillantok körül. Hallom a metró zaját, érzem az áporodott, dohos szagát a falaknak, a csempének… az emberek moraját.

Kitágult pupillával markolászom, szinte karmolom a kezét, remegve forgatom a szemeim, hogy segítsen, valaki… valaki segítsen, nem hiszem el hogy senki nem lát…!

-          Tényleg! Kérlek! – nyögök fel rekedten, hörögve. Mintha minden végtelenül hosszúra nyúlna a pillanat, ahogy száll a por és a szemét az emberek lábai között. Constantine…
Hallom a metró egyre közeledõ moraját, még vadabbul rángatózok a keze között, szinte magam fojtva, mert õ a megszokott, arcába hulló tincses eleganciával csak tart, rendületlenül és unott pillantással; elkerekedett szemekkel mélyedek el a pillantásába, csak formálva a szavakat. Ne… nem így akarok meghalni!
Pépesen a metró kerekei alatt és csak azt visszahallani, hogy miattam késik majd másfél órát a szerelvény…

Csak összeszorítom a szemem, felsikoltok, érzem a szelét, a testemen a hideg fémet, várom a csattanást, talán a fájdalmat, bármit. Mégis, csak a lendülete csapott át, de addigra… a halálfélelem teljesen elöntött, mintha folyékonnyá váltak volna a csontjaim és levegõt se kaptam… nem is vettem, leblokkolva lógok az ujjai között, csak meredek rá, összeszûkült pupillával.

Megölt volna…? K-komolyan megölt volna, vagy csak… csak bosszúból… szivatott…

A térdemre rogyok, ahogy leenged és csak néz rám egy büdös szó vagy magyarázat nélkül; még érzem az embereket és még jobban elkerekedik a szemem, mintha áttetszõvé válna.
Nem, ne, ne, ne!!
Utána nyúlnék, de aztán mintha egy cigifüstöt fúja el a szél, elfoszlik; de én tudom, hogy itt volt, hogy nem képzelõdtem – érzem a cigarettája szagát.

Démon. Tényleg… tudatosítani, hogy mi az, amibe beletenyereltem, hatalmas sóhajként szakadt ki a tüdõmbõl, levegõért kapkodva a talán percekig tartó mozdulatlanság után. De ki tudja, mennyi ideig ülök mozdulatlanul, az emberek nem is vesznek észre… nem mennek át rajtam, mint a metró de mégis…

Sokára lesz az, hogy én metrózzak.

Igazából fogalmam sincs, hogy kerültem haza… Kerestem a szavakat, vagy talán egyetlen ép gondolatot, amibe belekapaszkodhatnék, de jelen pillanatban egy buldózert sem éreznék elég szilárdnak, hogy a földön tartsam a gondolataim. Lerogyok az ágyamra, összeszorítom az ajkaim. Valahonnan tompán zene szûrõdik át, modern és ritmusos, vérperzselõen latinos ritmusok, de ahogy be, úgy ki is száguld a fejembõl.
Megdörzsölöm az állam egy erõs mozdulattal és hátrasimítom tétován a tincseim. Gyerünk, Jillian. Mozdulj meg. Hívj fel valakit.

El kéne mesélnem…? Ki hinne nekem?
És mit mondhatnék? Kinek?
Életemben nem éreztem magam ennyire… összeesettnek. És nem is amiatt, hogy majdnem elcsapott a metró, hanem csak… Constantine pillantásától, ahogy rám nézett. Akkora súly, minden ami abban a pillantásban volt, egyszerûen, mintha láttam volna… én se tudom mit, szavakba nem önthetõ, de éreztem, mindent, amit mondani akart… vagy talán csak érezni szeretném, amit õ?
Hiszen Õ Más. Valami… több, mint ami ebben az egészben mozog. Felfogható ez egyáltalán nekem?

Az, hogy egyáltalán létezik mindaz, amit az emberek évek óta kitaláltak, és minden válasz még több kérdéshez vezet! Az ujjaim közé szorítom a fejem, felkiáltva szorítom – szétreped a fejem…

Dörömbölésre kapom fel a fejem, ahogy rugdossák az ajtóm, remegve nyitom ki, de igazából, nem is tudom mit vártam. Mintha a csontjaimban lebegõ hélium hirtelen illant volna el, olyan nehéznek érzem magam.

-          Remus…? – nézek rá értetlenül.

-          Jól vagy? – pillant vissza, belép, amikor oldalra lépek, hogy beférjen. – Eltûntél és azt hittük…

Hirtelen felnéztem rá, elkerekedett szemekkel, megkeményedett pillantással.

-          Remus – kapom el a kezét, becsapódik mögötte az ajtó; az egész olyan, mint egy rossz film, meghökkenten bámul rám, kistányérrá kerekedett szemekkel, hang nélkül tátott szájjal. – Segíteni fogsz nekem.

-          I-igen?- vakarja meg a borostás állát. Hallom, ahogy serceg a szõr az ujjai alatt, tanácstalanul nyúl a zsebeibe – És mégis miben?

De csak felnézek rá komolyan, sóhajtva egy nehezet.

***

Nem lett volna jó, ha mindenbe beavatom; féltem, talán nem is szabad. És egyébként is.
Constantine tudata az enyém volt. Vagyok annyira önzõ, hogy nem akartam megosztani, ezért csak arra kértem meg, hogy figyeljen rám, ha elhagyom magam, és hozzon nekem könyveket. Sokat.

Tudni akarom, hogy mûködik ez az egész. Hogy egyáltalán mi ez az egész!

De belegondolni, hogy mi lenne, ha egyáltalán újra látnám… egyszerûen hiába futtattam le több verziót is, egyik se tûnt túl… realisztikusnak.

****

Soha Ennyit nem dolgoztam semmivel. Még a munkában is, az iskolában is… és megengedtem magamnak olyan ízléstelenséget is, hogy napokig a könyvtárban bújtam a könyveket, egész stócok között ülve, nekidõlve a falnak, jegyzetelve. A lehetõ legvégtelenebb témákig elmerészkedtem, minden, ami a könyvekben, a neten, bárhol elõfordult.
Elolvastam a Demonicont, de nem jutottam vele semmire; kerestem a neten, de túl sok természetfelettis oldalt dobott ki húsevõ démonokról és Constantine neve se segített sokat. Csalódott voltam, hogy ennyire nem tudok semmit… nem csak általánosságban mindenrõl. Róla.

Amikor már nem bírtam ülni, listára vettem, hogy hol találkoztunk eddig – bár fogalmam sem volt, hogy mi lenne, ha megtalálnám. De egyszerûen mennem kellett. Ha már mást nem, legalább letisztázni… Azt se tudom mit. Mit mondhatnék neki? Hogy bocs, amiért szójátékoztam a neveddel?

Majdnem a metró alá juttatott! Neki kellene…

Persze. Majd pont Constantine kérne bocsánatot. Komolyan mondom, ha az megtörténik, csinálok valami… õrültséget. Bármit.

-          Mi az, hogy nem tudják, hogy hol a fõnök? – nézek rá a pultosra felvont szemöldökkel.

-          Megvan mit kell csinálni és mennyit kell leadni – vonta meg a vállát – Egyébként is, mi közöd hozzá, ki vagy te?

-          Senki – szorítom össze az ajkaim mogorván. Megfordulok, felkapva a táskám. Soha nem fogok a nyomára jutni. Mindent megpróbáltam, még azt a borzalmas nõt is próbáltam kideríteni, de a neve se volt sehol.

Sokkal összetettebb ez az egész dolog, mint elõször gondoltam volna és az emberek az évek során túl sok humbugot hordtak össze, amibõl nehéz kiválogatni, amire szükségem van…
A parkban ülök egy padon, elõveszek egy szál cigit – elmerengve figyelem a tüzet, alig egy centire a dohánytól,  aztán sóhajtva kattintom le az öngyújtót, a cigit meg a szemetesbe pöccintem.

Remus pedig segített. Persze többször is próbált elrángatni vagy legalábbis kifaggatni, hogy mire fel ez a nagy kutatási vágy, de csak a fejem ráztam. Nem akarom elmondani neki, több okból is: hülyének nézne. Ez nyilvánvaló.
Másodszor meg… mit mondjak neki? Miért keresek valakit, akire rásütöm, hogy démon, mert nem hinné el, hogy szó szerint démonról beszélek…

-          Hé, Jill – felkapom a fejem a hangjára, a toll lekókad a szám sarkában. – Egyáltalán mi ez az egész?
Felsóhajtok. Tudtam, hogy egyszer vége szakad a nem-kérdezek-korszaknak. Felnézek rá könyörögve, mire csak megcsóválja a fejét elhúzva a száját.

-          Mi lenne, ha elmennénk egy uszodába? – veti fel az ötletet. Elkerekednek a szemeim. Tényleg? – Beülhetnénk egy szaunába is, meg minden. Rád fér egy szabadnap.
Ellágyulva mosolygok fel rá.

-          Nagyon jól hangzik.

***
 
Felsóhajtok élvezve a pillanatot, az orrom hegyéig se látok a gõzben és mindenhol érzem a citrom és a levendulaátható illatát, ami olajos izzadtságként csorog végig a testemen. Lassú, mély lélegzetet veszek, kitisztítva a tudatom. Hirtelen… hiányzott… valami.
Talán csak egy érzés. Constantine sosem ölelt át, alig, összesítve pár napos ismeretségünk után nem tudok felmutatni semmit, ami közös lenne, és mégis… Talán csak az a gúnyos félmosoly, az a pillantás, vagy csak azaz érzés, amit okozott. Vajon más is érzi, érezte? És mivel kapcsolatban?
A saját érzéseimben se vagyok biztos, nincs egy józan gondolatom és egy ilyen kaliberû dolog után kutatok. Egy lépés távolágból szemlélve is… borzalmas ötlet. De mikor csináltam bármi értelmeset…

-          Remus…? – nyitom ki a szemeim, de hiába minden, a tompa, relaxációs félhomály, és a mindent leplezõ gõz. Vajon milyen lehetne itt csinálni, merülök el a gondolatban és hiába a forróság, kiver a libabõr. Biztos jó…- Remus? Remus, jól vagy? – ülök fel ijedten, próbálva kitapogatni.

-          Bocsánat, kisasszony – ül le mellém valaki, de nem láttam át a gõzön… viszont elkerekedik a szemem, hitetlen, apró mosollyal azokra, amiket mond.

***

Amikor kimentem a gõzkabinból, a ruháimhoz futottam; kétszer sikeresen elkenõdtem a csempén, ami pár napon belül Biztos, hogy durván be fog lilulni, de szinte feltéptem a szekrény ajtaját.
A törülközõmön ott volt a kis fekete könyv, amirõl beszélt. Izgatottan lapozom fel; mennyire más, mint amiket eddig olvastam…

Többször találkoztunk. Figyelmesen hallgattam amirõl beszéltünk egy-egy sör mellett, több kérdésemre választ kaptam; de mégsem mindre, vagy elégre, de olyan kérdéseknél csak a fejét rázta… például hogy honnan tudja mindezt.

Magam sem tudom, miért hiszek neki egyáltalán; van e hátsó szándéka azzal, hogy mesél, hogy hogyan talált meg egyáltalán, ki õ…
Nem kéne hinnem neki. De mégis, Õ az egyetlen, aki egy kicsit elõrelendít a dologban, felragyogtat bármiféle reményt, hogy legalább pár lépést elõrébb juthatok.

Hiszen egyszer már kikerültem a megszokottság posványából. Ha beledöglök se fogok visszasüllyedni.

Remus édes volt, aggódott, hogy megszállottan olvastam, jegyzeteltem és hogy a rongyos kis fekete könyv szinte a bibliám lesz.

-          Napról-napra fogysz, Jilly – ül az ágyamon, zavartan szívva a cigarettájába. – Hagyd ezt abba, ez… beteges!

-          Betegnek tartasz? – emelem fel a fejem parázsló tekintettel.

-          Nem – hökken meg mentegetõzve, felemeli a kezeit és a száját rágva érintené meg az arcom, de elütöm a kezét bosszúsan. – De ha én nem tömök beléd valamit, nem eszel, mert elfoglalt vagy. Joe is aggódik miattad, hogy csak neki segítesz a pultban, mikor írtál utoljára zenét vagy mikor volt a gitárod utoljára a kezedben?

-          Ez most lényegtelen! – nézek rá csalódottan. Miért is vártam, hogy megért majd huzamosabb ideig, hogyha nem is mondok neki semmirõl semmit… - Jaj, Remus… ez… ezt még én se tudom elmagyarázni…

-          Akkor vessünk neki véget – fogja meg a kezem, elborzadva húzom ki a kezem a kezébõl. Még hogy most adjam fel, amikor annyira közel vagyok? Soha! SOHA! – Kérlek, Jilly…

-          Jó – nézek fel rá, lassan elmosolyodva. Ennél többet úgyse tudnék tenni… hát kockáztassunk. Lassan simítom hátra a tincseit a szemébõl, lefelé kunkorítom a szám szélét, persze nyoma sincs szomorúságnak. – Még egy dolog, és aztán befejezem ezt az egészet. De segítesz?

-          Miben?

Lassan mosolyodok el. Talán… már eleget tudok. Gyerünk kislány. Taposs.

***

A szobában minden, ami csak lehet, a falnak van tolva, a földre lerajzoltam, ami a könyvben meg volt adva; egy részét kihagytam, hogy egy mozdulattal be lehessen majd fejezni. Azért nem árt az óvatosság… de a több lépés helyességében csak reménykedek. Nem ismerem annyira, hogy tudjam, mit tesz majd egyik pillanatról a másikra… de megkockáztatom.

-          Jill, mi ez az egész? – néz rám Remus.

-          Démont idézünk – morgok befejezve a megadott rajzot. – És próbálunk nem meghalni.

-          Tessék?!

-          Csak… maradj csendben… és itt velem – kérem megszorítva a kezét. Nyel egy nagyot, megforgatva a szemét; tudom, hogy nem hisz benne, csak egy õrült kirohanásnak gondolja. Biztos, hogy rengeteget süllyedtem a szemében az utóbbi idõben. Annyira… annyira sajnálom, Remus, de most te leszel a csali…

Felütöm a könyvet, olvasni kezdek. Constantinera gondolok; hogy beszélni akarok vele. Hogy… ha bele is döglök, de látni akarom, csak még egyszer.

Úgy érzem, mintha már nem is én lennék én… mintha kifordult volna a világom a sarkából – más, ha az ember csak vágyakozik valami más után: legyen angyal vagy démon, vagy valami horrorisztikus szerelmi történet és mennyire… sokkoló, ha mégis ott van a lehetetlen lehetõsége.
Minden porcikámmal akartam, hogy sikerüljön. Minden erõm, ami van, csak rá koncentráltam, hogy sikerüljön és csupán még egy lehetõséget kapjak, elég lenne csak pár szó…

Constantine… Constantine!

Rosszul vagyok… felháborodik a gyomrom, néha összefolynak a betûk a szemem elõtt, de csak megrázom a fejem és mély levegõvel folytatom. Nem. Eddig eljutottam, most már nem fordulok vissza…

-          Jillian! – kapott el Remus, de csak felnyögök: nem hagyhatom abba. Mintha már nem is lennék képes félbehagyni, gépiesen olvasom tovább, hiába rázza meg Remus néha a vállam. Már õ is megijedhetett…

És meglátom. Elõször valami képzelõdésnek hiszem, ahogy meghullámzik a plafon, de amikor megint, minden maradék erõm rákoncentrálva érzem, hogy emésztem fel a maradék lelkierõm is, de már… már látom…

-          Constantine! – kiáltok fel, felállva a könyv az ágyra repül; felé lépek, de ahogy cipõjének sarka halk koppanással érkezik a padlóra.
Kikerekedett szemekkel hökkenek meg, ahogy a keze kicsapódva kapja el Remus torkát, megfeszült ujjpercekkel szorítja a bõrét… szinte hallom a saját szívdobbanásaim. Ne… Remust ne bántsd!

Hirtelen elfelejtettem, mi volt a tervem, mit akartam tenni, mit kéne tennem, csak azt látom, ahogy Remus talpa felemelkedik a földrõl és õ felhördül…

-          Ne! – kapom el Constantine karját, semmi súlyommal próbálom lehúzni, hogy ne fojtsa meg… - Kérlek, engedd el!

-          A…a kör! – hörögte Remus. Basszameg, tényleg!!

-          Ha megmozdulsz, eltöröm a nyakát – mordul fel Constantine mire Remus arca élesen elszínezõdik. Sápadtan kapaszkodok még jobban a karjába.

-          Kérlek, tedd le, Kérlek! Kérlek, Constantine – nézek fel rá könyörögve, két karommal a karjába csimpaszkodva, de mintha meg se érezné a két ember súlyát… - Õ a barátom… könyörgök, ne bántsd…

A szemébe nézek, szinte könnyben úsztak a szemeim: Nem gondoltam volna, hogy elõször Remusra támadna, nem akarom, hogy baja essen… a démon szemébe nézek, könyörögve. Kérlek… Könyörgök…

Remus hirtelen puffan le a földre, ahogy elengedte a vasmarok és hördülve kap levegõ után a torkát masszírozva és rémülten néz ránk.

-          Menj már – szûröm a fogaim között a kék szemeibe nézve, intve a fejemmel noszogatón, hogy menjen, meneküljön… - Indulj…!

-          Nem hagylak itt Ezzel! – köhög fel, de én csak szorítom a férfi karját és rimánkodva rázom a fejem Remusra pillantva. Menekülj, te ostoba…

-          Semmi bajom nem lesz, csak tûnj már el!

-          Fogadj szót – mordult fel Constantine is. Nagyobb bajba másztam, mint egyáltalán feltételeztem volna, a csontjaim eltompította a hideg rémület. – Tûnés.

Összeszorítom a szemeim, és csak a sietõs lábdobogást hallom, az ajtócsapódást… a levegõ megreked a tüdõmben, fel se merek nézni… Hát… nem úgy jött össze, ahogy elterveztem… nagyon nem…
Lassan emeltem fel rá a pillantásom, beharapva az ajkaim. Hát… itt van… azzal az örökös kiismerhetetlen, gúnyos pillantásával és én még mindig a karját markolom… zavartan engedem el, nyelve egy nagyot. És… és most…

Most valahogy… túlságosan a szakadék szélére kerültem. Félve nézek fel rá, mert tudom, hogy egy cseppet sem barátságosan néz rám…

Ne félj, Jillian. És ne dadogj.

-          Én… - na, már elkezdtem. Hol van a magabiztosság meg minden,így marhára nem jutok sehova… - Én…

Most bocsánatot kellene kérnem? De mégis mi miatt?

Leeresztem a vállaim felsóhajtva. Olyan szinten leszív…
Felpillantok rá, látom, hogy lustán oldalra biccentett fejjel mustrálja a rajzot a földön, félve harapom be a szám. Biztos nem fog tetszeni neki…

-          Mit akartál elérni ezzel?- néz rám, én pedig felnyikkanva fordítom el a pillantásom.

-          Én csak… - sóhajtottam fel… - Én csak… arra gondoltam…

-          Gondoltál… – mordult fel gúnyosan, de néztem az arcát. Valamiért… hiába volt gúnyos, szórakozottan villantotta rám a szemeit. Az alsó ajkam rágva rántom meg a vállam. – Na, mire „gondoltál”?

Unalmas és módfelett fülsértõ mûsort vágnak le, igazságszerint megmutatnám neki, hogy Asenyka valójában hogyan is néz ki, és azt is megmutatnám szerény személyének, hogy milyen undorító erõ lappang abban a több ezer éves öreglányban. De érezzék csak jól magukat, áltassák a saját kis lelküket, fõleg Õ…

Az én világom nem buli és szórakozás, itt nincs unalom se punnyadás.

Csak veszély.

Ez a tündöklõ fekete bige, aki éppen a hátadat keni troll epével kevert leprikón lábszárcsonttal, rondább, mint a Hófehérkében a banya. Nem tetszik az ökörködésük, fõleg, hogy az öreglány nem éppen szórakozásában röhögcsél össze-vissza. Legszívesebben belenyomnám a fejét a hátam mögött levõ kádba, a szemgolyók közé. Amiket mellesleg saját maga kapart ki mások szemgödrébõl.

Mikor végre befejezik a mûsort, odaszalad hozzám, és meglepetésszerûen rám ugrik, puha mellei a mellkasomnak dörgölõznek, forró ajkai az arcomon csattannak, rövid pusziként.

- Imádom, de mostmár spuri – mormogja maga elé, Asenykának egy intéssel köszön, én pedig egy lapos pillantással jutalmazom meg a vén csoroszlyát, aki megnyalja a szája szélét.

Lesheti, mikor kerül ide vissza hozzá.

Teleportálom magunkat, erõsen préselõdik hozzám teste, lehelete karcolja a nyakam, észrevétlenül szusszantok egyet vaníliás illatából. Megéreztem egy leheletnyi fahéjat benne…

- Inkább metrózok – sóhajtja, én pedig újrafeltöltött fenekére csapom ujjaimat. Milyen kemény, és mégis puha… Elvigyorodok, összefut a nyál a számban.

- Azért ne szokj hozzá.

- Kösz, hogy figyelmeztetsz – kacag fel hangján, kicsit megroppantom a nyakam, és lepaterolva magamról a földre teszem törékeny alakját. – Imádom a neved. Constantine. Igggen szexi. Kicsit hosszú.

Felemelem a szemöldököm.

- Constantine… Con, Connie… Stanci… - bambul maga elé, majd egy reflektorokat megirigylõ vigyorral néz fel rám, de elsötétült szemeimmel találkozik.

Szóval jól szórakozol?

- Ne vedd a szívedre… - néz rám tétován, de a következõ pillanatban elkapom a torkát, és egy helyszín váltás után a földalattinál találja magát, ahogy a nyakát fogva kiemelem a metró sínek fölé.

Azt mondta, hogy legközelebb úgyis inkább metrózna.

- Héh! – nyüszögi felháborodva, de látszik rajta, hogy most tényleg megijedt tõlem. Érzem az illatát, és mint minden szörny, nekem is kedvemre való. - Nem gondoltam komolyan!!!

Szabad kezemmel a zsebembe nyúlok, beleteszek a számba egy cigit, érzem az erõsödõ széllökéseken, hogy közeledik egy metró. Ráérõsen meggyújtom, a szél miatt fellobban a lángja, és gyorsabban kezd el égni. Gyilkos szemekkel méregetem, ahogy a levegõben lógva markolássza az ujjaimat, hogy lefejtse õket a torkáról. Természetesen közben hisztizik és mondja a magáét, de egy idõ után teljesen elnémul és ijedten néz rám.

A metró két apró fénye megjelenik az alagútban, a levegõben lógva biztos érzi az elektromos hullámokat a sínekbõl felfelé áramlani. Szinte felszalad a lábaimon, kellemesen megcirógatva a nyakam.

Csak egyszer mondd ki, hogy eressz el.

Csak egyszer.

- Bocsánatot kérek! – fordítja a fejét oldalra, már amennyire tudja, a metró rémesen gyorsan robog, érzem a talpam alatt mozgolódó ghoulok rühes szagát. Undorodva húzom fel az orrom, és egy végtelen pillanatig a szemeibe nézek.

A nevem nem téma.

Gyûlölöm ha becéznek, erre rettentõen allergiás vagyok.

Kimondhatatlanul.

- Tényleg…!! Kérlek…

Talán most végre felfogta, hogy az élet nem gyerekjáték. Fõleg velem nem. És nem kellene viccnek felfognia a dolgot, hogy egy szörnnyel jár. Itt minden megtörténhet. Ami nem kívánatos és ami kívánatos egyszerre. Az élet nem habostorta, meg kell tapasztalnia, és hiába „érett”, erre akkor sincs felkészülve.

Lehet, hogy egy ideig hanyagolnom kellene, akkor felfogná.

Tényleg béna és naiv.

Jön a metró, Õ felsikolt, de mintha ott sem lenne, úgy zúg keresztül rajta a szerelvény, mintha csak egy szellem lenne. Visszahúzom a biztonságos övezetbe, és leteszem a földre, de a térdei felmondják a szolgálatot, így összecsuklik a koszos földön.

Végignézek rajta, újra meg újra átszaladnak az agyamon a lehetséges opciók, miközben minket észre sem véve a tömeg vakon tódul ki a fújtató vasparipa gyomrából, nem törõdve velünk suhannak el, mint megannyi ismeretlen, rohanó arc. Kikerülnek minket, senki sem lép oda hozzánk, semmi kérdés és válasz.

Némák, süketek, vakok.

Arctalanok.

Felnéz rám, haja hátralebben, ahogy a kifelé nyomorgó ember szele és aurája meglebbenti, finom illatát már alig érzem ebben a mocsokban, a föld alatt.

Az emberek beszállnak, tolakodva lökdösik egymást az ajtóban, a másik egyáltalán nem számít, az a lényeg, hogy saját maga feljusson. És ha egy másik beszorul a szerelvény alá, a zene hangerejét erõsebbre állítja, másfelé fordul, lelketlenül diktálja a ritmust a lábával… s egy idõ után türelmetlenül felpattan és elviharzik, hogy mégis busszal fog menni.

Vagy makacsul ül tovább a helyén.

Hiszen a jegyét kifizette.

Mennyire anyagias és irgalmatlan a világ.

És még én, Mi vagyunk kegyetlenek.

Némán nézzük egymást, az aluljáró szele megdobja a hajunkat, majd végül elfordítom tõle a fejem, lassan köddé válok, látom, ahogy keze értem nyúl, de egy villanásnyi idõ alatt tûnök el elõle, mintha soha nem léteztem volna.

***

Napok óta zaklat.

Õ is és Õ is.

Minden nõ borzalmasan szeszélyesen irritatív.

Eliza folyamatosan beszél hozzám a medálból, jelentéseket tesz nekem Jillian állapotáról, de annyira tud érdekelni, mintha hozzám vágna egy hétpettyes katicát. Kérlel, hogy menjek el hozzá, de a témát mindig úgy zárom le, hogy süketnek tettetem magam.

Minek is fogadtam el tõle ezt a nyakláncot…

Ezerszer megbántam.

A füves hölgyrõl nem is kell sokat beszélnem, gondolom magától értetõdõ, hogy megint elszívott pár staubot, keresett az igazgatóiban, és a bárokban, ahol eddig találkoztunk, még lehetetlen kísérletet tett arra is, hogy megkeresse Asenykát. Természetesen megbukott ebben a dologban, de megint valami újba kezdett, ami módfelett idegesítõ.

Összeszedett valahonnan egy férfit, akire hacsak ránézek, elfog a hányinger.

Túlságosan is furcsa illata van. Rettentõen érdes és büdös, amit a mi fiatal hõsnõnk biztos nem érzékel, halandó nózija és a pasas Diesel parfümje miatt. Nem természetfeletti lény, ez biztos, de azokkal áll kapcsolatban, és ez nem tetszik.

Minek sündörög körülötte?

- Hallgass.

Belemászik az életébe.

Ami nem tetszik.

- Erõs és vad, túl fogja élni – löttyintem meg a poharamban a tequilát, a kanapén ülve. A kis fruska nem olyan, aki belebetegedne az efféle dolgokba, ahhoz túl lábujjhegyen jár a földön.

- Persze – vigyorodok el gúnyosan és kevélyen. Nem hinném, hogy lenne annyi lelkiereje, ideje és pénze, hogy egy effajta komoly idézést – ami hozzám szükséges -, véghez tudjon vinni, ráadásul jártasnak kell lennie az okkult tudományokban, hogy sikerüljön is neki.

Nehogy elvétse, és végül megidézne valami alantasabb férget, ami felfalná.

Túl oktalan, túl naiv…

Túlságosan hiszékeny.

Pont ezért ember, halandó.

Alig hagyott békén pár órára, furcsa bizsergést éreztem meg a könyökömnél, a bokámnál, a térdemnél és a csípõmnél. A hajlatoknál, mintha valami kapaszkodna belém. Megropogtattam a csontjaimat, biztos megint sokáig lógtam valahol, vagy megfeküdtem õket, ami ritkaság, de nem lehetetlen.

De az érzés nem hagyott alább, és úgy tíz perc múlva határozottan úgy éreztem, mintha csimpaszkodna belém valaki, teljes erõbõl. Elõször pehelykönnyûnek éreztem, de folyamatosan nehezebbé vált, ha fel akartam állni, még az én erõmnek is súlyos volt a hirtelen teher. Dühösen rántottam egy hatalmasat a karommal, egy idõre elengedett, de akkor a másik karomba csimpaszkodott bele.

Mi a pokol?

- Segítettél neki – sziszegem, érzem, ahogy a padló hullámozva nyel el, ahogy féltérden állva lehúznak a súlyok. Teljesen elmerülök a padlóban, a szõnyeggel egy szintbe kerülnek a szemeim, végül hagyom, hogy teljesen lerántson.

Azonnal a szobájában találom magam, legalábbis a plafon fejjel lefelé nyomott ki magából, mint valami gusztustalan mellékterméket, látom, ahogy a falakra tapasztott világítós matricák körbe vannak rajzolva vörös rúzzsal.

Rúzzsal.

Jellemzõ.

Látom, hogy egy könyvbõl olvas, mögötte pedig egy férfi álldogál, a vállain pihentetve a kezét, de nem igazán kóser, eléggé bevérzettek és vörösek a szemei. Nem számít, hogy füves vagy nem füves, tudja, hogy ki vagyok és végignézte a mûsort.

- Constantine! – kiáltja, és felpattan, az ipse utána áll fel, látom, hogy a mi hölgyünk teljesen józan. Helyes. Akkor Õt egyelõre megkímélem. Ahogy elereszt a plafon, rögtön a levegõben megfordulva a talpaimra érkezem zsebretett kezekkel, majd az egyiket lazán kirántva elkapom a férfi torkát.

Ez nem a büdös, természetfelettiek szagával belengett fickó.

Ez valaki más.

Lényegtelen.

Eltörlöm a föld színérõl.

- Én… életem csúcspontja lenne, ha te ölnél meg. Szánalmas életem katarzisa – suttogja, vágyának hangja nyögésként tör fel izgatottan emelkedõ mellébõl. Ujjai a számra siklanak, mintha ezáltal beszippanthatná õket, majd nyakamra simított keze nem tudja eldönteni, hogy lökjön e, vagy húzzon.

– D-de… eressz el, kérlek… ha-haza kell mennem…

Haza mi?

Az otthon az, ahol gondolnak rád, és örökké visszavárnak. Ki vár téged a garzonban, te kis fruska? A plafonon világító megannyi matrica? A gyertyák fénye, mely csak akkor lobban igazán, ha valaki elhalad mellettük, és aurája felkavarja a lángokat? Esetleg az ablakon levõ jégvirágok, melyeket egy gonosz lidérc lehelt oda egy éjjel?

Két kezét mellkasára szorítja, és hatalmas sarkú cipõkben megpróbál oldalra húzódni, én pedig kétértelmû feleletével, de egyértelmû válaszával hagyom elbócorogni a kanapéig, ahol lenyúzza lábáról a lábbeliket.

Frsss.

Felszakadt. Édes és savanykás illata idáig érzõdik, a frissen felnyílt hús s a forró vér együttes elegye olyan szinten csábít, fõleg a mozdulat, mikor bele is nyalint, így nyálával keverve egy olyan mixtúrát kreál tudtán kívül, ami számomra ellenállhatatlan…

Odalépek elé, és mintha kezét kérném, letérdelek a kanapé elé, csuklóját megragadva tenyerét arcom elé húzom, és számat a forrásra tapasztom. Egyik karja a derekamra kúszik, forró és tüzes ajkai a nyakamra tapadnak…

***

Csipkerózsika felébredt. Nem egészen királyi pompában és fenséges keretek között, valamint szépséges álomból kikelve, de életben van, ha nem is épen, de ez a lényeg. Épen és egészségesen? Így mondják az emberek? Na neki csak a másodikra futotta…

- Bedrogoztál – élvezem azt, hogy kiszolgáltatott, de mégis van benne valami más. Valami olyan, ami az eddigi prédáimban nem volt. Minimális vadság, ami akkor sem hódolna be nekem, ha egyenként tépkedném ki az ujjait.

- Nem mondhatod, hogy nem élvezted.

- Nem is mondom – fitos nóziját felemeli, és csodálkozom kissé, hogy meghagytam neki. – Viszont frusztrál, hogy nem sokra emlékszem. Ez is így igazságtalan.

Elkezdi magát nézegetni a tükörben, én pedig egy mélyet szívva cigimbõl figyelem ténykedését. Emberi mozdulat, a látvány pedig sosem az elvárt… Így megy ez, mióta világ a világ.

- Az élet igazságtalan.

- Úgy nézek ki, mint egy adag darált hús, fogakkal és hajjal.

- Így igaz.

- Nye-nye-nye – letépem a nyelved mindjárt, addig nyújtogatod. Rágós ugyan, de nekem olyan, mint neked az Orbit. Fura nézni megcsócsált alakját, és mégis büszkeséggel tölt el, hogy én harapdáltam körbe, hogy az én fognyomom van rajta, életében talán elõször. Ilyen durva mértékben.

Alig várom, hogy csak egyszer is kiejtse a száján az alapvetõ kamasz problémát: hogy õ kövér. Simán könnyítek rajtad pár kilóval, ezen soha se múljon…

- Amúgy, te tudod a nevem, és láthatóan a vércsoportomat is… De te még a nevedet sem árultad el – pillog fel rám, én pedig meglendítem a számban a cigarettát. Valóban. Sosem kérdezted. Az áldozat mindig megkérdezi, hogy ki a támadó. Õ még erre sem volt képes. Talán a bénázása az, ami megfogott.

- Nem kérdezted – lépek oda hozzá, fejét felemeli, így haja lesiklik válláról, szabaddá téve nyakát.

- Akkor most kérdezem.

- Mit?

- A nevedet. Hogy hívnak?

Most mondjam el? Nem sok élõlény vagy holt rohangál ezzel a névvel, de ha ki is ejti a száján valahol, akik ismernek, tudják hogy rólam beszél, következésképp ez egy pajzs is lehet számára. Ugyanakkor egy tábla is, amire rá van írva: „Felszeletelhetõ”, valamint az én részemrõl egy olyan pont, amit bármikor bárki elragadhat tõlem.

Mikor találok megint egy ilyen finom, ráadásul különleges idiótát?

- Constantine.

Röhögcsél. Hát szerintem a helyzete nem olyan, amire büszke lehetne, vagy esetleg effajta vidám hangokat hallathatna. Hallatlan. Elhúzom a számat, majd inkább csöndesen figyelem, ahogy napbarnított, pihés bõre megfeszül kis izmain, és itt-ott a csontokra simul.

Egyre akadozottabban nevet, majd végül abbahagyja, és megköszörülve a torkát rám néz.

Hát igen, a reakció idõd sem a legjobb, de hát az ízedért favorizállak, nem az eszedért. Nem eszek agyat, egyrészt nem laknék jól a mai fiatalokkal, másrészt nem tartom magam szakadt zombinak.

Csöndesen szuggerálom, minden vörös foltot, ami testét borítja, fényes heg takar, melyeket már félig levakargatott az alatt a pár perc alatt, miután felkelt. Viszketeg. Feltûnési viszketegség, hogy kiszakadjon az iszapos valóságból, a szürkeségbõl.

Emberi gyõzni akarás, a tényt, miszerint felsõbbrendû, társaira is ráhúzza, s ezért megpróbál azok közül is kitûnni. Lenyomni a másikat. Felülkerekedni rajtuk, eltaposni õket, feljebb jutni, csak feljebb és feljebb. Az élet rendje. A természet törvénye. Mindaz, ami ellen küzdenek, azok mozgatják ezt az egész társadalmat.

És a legnagyobb csattanó az egészben az, hogy saját magukat kellene elpusztítaniuk ahhoz, hogy örökkön örökké gyõzedelmeskedhessenek.

- Hallgatom.

- Mi... micsodát? - néz rám döbbenten, körmeit megint a sebekhez vonja, de egy erõsebben kifújt cigarettafelhõ jobb belátásra téríti, így inkább értetlenséggel vegyes csodálkozással mered rám.

- A kételyeidet.

- Kétely?

- Érzem - nyomom el a csikket a hamutálban, majd két karomat hátravetem a pulton, így megtámaszkodva figyelem minden rezdülését.

- Õõõ... Hogy fogok én kimenni így az utcára?

- Ruhában. Gondolom - figyelem reakcióit fagyosan.

- He-he. Nagyon vicces. Elfertõzõdhetnek... - bámészkodik ismét magán, mintha egy másik ember bõrét húztam volna rá. Lehet, hogy akkor nem lenne kedve a gúnyolódáshoz.

- Az orvos és fogalma jóval Krisztus elõtt alakult ki.

- Komolyan mondtam. Meg is halhatok, ha nem kapok ellátást - pislog rám, ami számomra csak egyet jelent. Szolid felkérést arra, hogy kísérjem el a kórházba. Hogyne, és majd letérdelek elé, és elõadom a Rómeó és Júlia betétdalát.

- Akkor menj kórházba - állok fel, és a gardróbomhoz sétálva kiveszek pár nõi ruhát, amiket odaadogatok neki, õ pedig némi hezitálással veszi el. Mondd ki, én már úgy is látom, mit szeretnél.

- De... Én... arra gondoltam, hogy nem lenne esetleg... valamiféle hókuszpókusz rá? - pillog úgy, hogy menten letörik a szempillája a hatalmas nagy csapkodásban.

- Tudom, de...

- Nem a jók közé tartozom, ezért nem adatott meg a jótettekhez szükséges erõ.

- De gonosz sem vagy - ezeket a szavakat hallva megfordulok, és érdeklõdve kezdem el fixírozni arcát, melyen most egy halvány mosoly ül, szemei pedig õszintén csillognak. Na persze, pár nap alatt felmérted, hogy én vagyok a föld legáldottabb és legkedvesebb angyala.

- Mibõl gondolod?

- Régen megölhettél volna - mosolya cinkos, és mindent tudó. A kis okostojás, ami még a mamája tolla alatt pihen, még meg sem repedt, olyan friss és új.

- És ha vadászok?

Csönd támad szavaim nyomán, õ pedig meglepetésemre határozottan és tántoríthatatlanul néz velem farkasszemet, bár a válaszom meglepte. Csupán gondolkoznod kellene a másik következõ lépésén. Nem rajtam kell gyakorolni, mert én látom minden foszlányát gyerekes elmédnek.

Se nem gonosz, se nem jó.

Semleges?

Soha.

- Sorolj be oda, ahová szeretnél. De jól vigyázz, mit választasz. Esetemben egyik sem megoldás, sem definíció - kapom fel a kabátom, és intek neki, mivel õ beszélgetésünk alatt szépen felöltözött. Odalép hozzám, én pedig megmarkolom vállát, ott, ahol tegnap éjjel igen nagy darabot téptem ki belõle, majd egy gondolatomra változik a tér.

***

A helyszín egy filmes jelenetekhez hasonló boszorkánykonyha. Üvegek a plafonról, a falon kikészített állatok, illetve maradványaik. Porok, lombikok, orrfacsaró bûz, álomfogók, kémcsövek, színes lángok, melyek a falakat is ezerféle színre festi, akárcsak egy megrészegült szobafestõ alkoholos látomásai.

Lépek egyet, kísérõm pedig elképedve próbál nem lemaradni a sok horrorisztikus elem között. A talpam alatt egy lilás pentagramm rajzolódik ki, és próbál megkötözni, de minden lepattan rólam. Teszek még egy lépést, akkor pedig ketrecbe zárna, de csak átlépem.

- Asenyka! - szólítom a vénasszonyt, rettentõen nincs szükségem most arra, hogy esetleg feldaraboljon. Sok idõ, amíg összeállok.

- Egen? - kerül elõ az egyik hatalmas befõttes üveg mellõl, és látom, hogy sikerült már megint egy fiatal nõ testét megszereznie. Hosszú, dús fekete tincsek, melyek arca körül kunkorodnak, de a rózsaszínben villogó szemek, és a förtelmes kiejtés megmaradt.

- Kellene valami. Neki - állok odébb, hogy láthassa az általam szétharapdált testet. A hölgynek nem sok kedve van ahhoz, hogy biztonságos takarásomból kikerüljön, és dühös szemvillanása elárulja, hogy nem efféle orvosi segítségre gondolt.

- Sajátja? - lép egyet közelebb, és mikor látja, hogy nem teszek semmit az ellen, hogy megérintse, vagy ránézzen, sandán mered fel rám.

Nem válaszolok.

- Eléggé vézná dáráb, dé ropogós. Az ilyenré míndig másmílyen kenõcs kéll. Hagyjá itt, kikupálom, jóuram - járja körbe, az alany pedig reszketve, és undorodva húzza el megcsappant hústömeggel rendelkezõ végtagjait a fekete körmök elõl. Igen, a szép test nem minden. A kisugárzás sok.

Egyetlen pillantásomra fogja magát, elugrik az egyik asztalhoz, és a fiókokban kezd el matatni. A vanília illatú, saját bejáratú hústömegem mellém lép, és kicsit sziszegve, megrettenve kérdezi:

- Biztos jó ötlet ez?

- Félsz? - kérdezek vissza, miközben rágyújtok.

- Hát... eléggé!

Halványan elmosolyodom. Ez tetszik, ez jó. Számomra ez a vicc. Fõleg hogy a vér dühében az arcába tódul, majd egy döglött, valami zsiradékban ázó és saját belei által közrefogott mókust látva elsápad, és minden vér kifut belõle. Kár, szívesen arcon csókoltam volna. Foggal.

-          Fogalmam sincs, mennyit bukdácsoltam és próbáltam leúszni az aljára, közben az üvegre tapasztva az ujjaim néztem a színpompás halfalkát. Néhánynak kimondottan… emberi volt a tekintete. Amikor az egyik állandóan követett, sõt, rám is kacsintott, megfordulok és ellököm magam, levegõért kapkodva, talán még némi vizet is lenyelve törtem át a vízfelszínt, megkapaszkodva a szélében.

-          Az… az szemezett velem! – próbálom felköhögni a vizet a tüdõmbõl. Kitöröm a hajam a szemembõl és megdörzsölöm kellemetlenül lüktetõ karomat. Ez csúnya…

Hm. Furcsa. Valami.. eltakarja a fényt. Mint valami eszelõsen rossz horrorfilmben meg a vígjátékokban az „itt van a hátam mögött, igaz?” kérdésekkel. Jaaaaaj, jajj neeee… Megfordulok és elsápadva húzom össze magam, ujjaim végével kapaszkodva. Orrom éppen hogy csak kilógott és kicsinek meg védtelennek éreztem magam a felettem tornyosuló szoborszerû… hát… démon árnyékában.

-          A halakkal ne játssz – mondja lassan, mintha azzal is kínozna, hogy lassan, vontatottan gúnyolódik velem, éreztetve a felsõbbrendûségét. Akármennyire is remegett a gyomrom, azért egy kicsit felfortyantam. Hékás! A víz alatt elgondolkodva rágcsáltam a felsõ ajkam. Hát… végül is… Nem tudok mit csinálni. Dörzsölgetni kezdtem a harapást. Francba.
Lassan felém indul, én pedig összébb kapódok. Nem vagyok olyan nagy figyelemre méltó valaki, igazán… MENJEN KI! ÉPP FÜRDÖK!

Vagyis fürödtem.

-          Van jó hal, van agresszív hal és van gonosz hal – kikerekedik egy kicsit a szemem. Jaj… miért csinálja ezt velem? Lassan leguggol, fekete szemeit a szemeimbe mélyeszti. Pupilláim összébb húzódnak és orromba bekúszik férfiasan fanyar illata. Picit hátrébb húzódok a peremtõl. – Épp az etetõben úszkálsz – hívja fel rá „jóindulatúan” a figyelmem. Valahogy nincs gyomrom megtudni, miket szokott a dögökkel megetetni.

-          És nem tudnak kijönni…? Ugye…? – kérdezem, hátrébb tempózva és lesandítva egy pillanatra.

-          Ha akarom, igen – mondja lassan, hosszú, kínos, mély kuss után. Nyelek egyet, akaratlanul is. Basszameg… Ott guggol, néz, én pedig a saját levemben fõve dörzsölöm meg a karjaimat, a lábammal tempózva.

-          Fázom – mondom halkan, oldalra sandítva. Igen, ez egy célzás volt hogy Húzd Ki a Beled, Mert egy LÁNY FÜRDIK! Nem illik…

-          Hm – rezzen meg a szája szélén egy izom, mire az amúgy is kicsit felpiszkált önérzetem azért felháborodottan mordult fel.

-          Te aztán sokat beszélsz! – rivallok rá – Mások baja nem érdekel?!

-          Ha érdekelne, súlyos bajok lennének – mormolja halkan, kajánul amitõl feláll mérgemben, még a gerincvelõm is. Annyira rohadtul higgadt… Meggondolatlanu lés elsõ lendületembõl elkapom a karját, és még a miliszekundumnyi idõ alatt is elképedtem, hogy mennyire erõs, izmos, majd megindult a víz felé.

Nem esett be. Megállt a víz tetején, mint valami eszetlen UFO-film fõszereplõje, fekete szemei gúnyosan és élvetegen csillogtak. A beleim azonnal görcsös táncot kezdett járni. Ó, jaj.

-          És most lesz nagy baj! – jelenti ki halál nyugodtan, mint az egyik Rém rendes család részben a halál, és elmarkolja az alkarom. Mire feleszmélek, a hátam a hideg csempének csapódik, és kiszakadt belõlem egy mély lélegzet, hörögve. Ebbe még a nem lengõ bordáim is táncot lejtenek… De az ereimben dübörgõ adrenalin azonnal magamhoz térít és hátrálni kezdek, elkapva a kilincset felrántom magam és a nappaliba süvítek. Valahogy most hidegen hagy az a fanyar, mégis csodálatos elegancia, ami még a legutolsó könyvbõl is sugárzik – az életem valahogy kissé fontosabb. Szabályosan feltépem magamra a cuccaimat, de a nadrágig már nem jutok el. Hátrakapom a fejem, a vizes hajam fájdalmasan, ostorszerûen csap végig a hátamon és a karomon, és ugyanezzel a lendülettel hanyatt is esek és hátrálok elõle, amíg a hátam a kanapéhoz nem vágódik.

-          M-mit…? – kérdezném, de arra is hirtelen ihletem, hogy sóhajtsak egyet. Levegõt! Az ujjaim remegnek, ahogy a szõnyegbe markolok, ami a kanapé alatt van, de fölém tornyosul, kétszer beleférnék csak a vállaiba. A félelemtõl összezsugorodnak a szembogaraim, erõs tenyerével megmarkolja a csuklóm és kifeszíti. Megrezzenek és összeszorított fogakkal, elkerekedett szemekkel az iszonyattól nézem, ahogy szép arcát a karomhoz hajtotta és kirázott a hideg, végigszáguldva a gerincem mentén, ahogy forró nyelve a vízben kihûlt bõrömhöz ér. A nyakamon kidagadtak az erek, ahogy megfeszült, miközben próbálom a nyöszörgéssé visszafojtott sikításom tompítani.
Fáj! Fáj, ne csináld!
Ahogy fogait is megérzem, összerezzenek és megfeszítem a karom felnyöszörögve, de szinte már sértõen finoman tartja, határozottan. Hirtelen éles fájdalom cikázott át a karomon, és minden izmom sajogva rándult össze. Fogai mélyen a húsomba vájtak amire felnyögtem fájdalmasan, az ajkamba harapva olyan erõvel, hogy fémes vér ízét éreztem a nyelvemen.

Hirtelen megnyugodok. Basszus… basszus, basszus… Elvégre… valamiben meg kell halni, de semmiképpen sem így akartam. Még mindig remegek, mintha az ereim ki akarnának szakadni a helyükrõl, fejem lehajtom, hajam elõre omlik…

-          Engedjen el! – nyögtem fájdalmasan, mire még nagyobbat harapott a húsomba. Megfeszítem a karom, és körmeimet a kézfejébe mélyesztem. Meg sem érezte… hátrahajtom a fejem és fájdalmasan felnyögtem. – ELÉG! – kiáltom, de nem engedett. Az államról lecsöppen a vér, ami a felhasadt ajkamból szivárog, mire még mindig szorítva a csuklóm felnéz, én pedig összerándulok. Ajkai és fogai véresek majd felhajol és másik kezébe szorítva az állam lassan, nyelve hegyével lenyalja az államról csöpögõ vért, egyre feljebb haladva, de én szikrázó szemmel kapom el a csuklóját.

-          Hagyj! – hát, a hangom valahogy nem olyan magabiztos, mint amilyennek szántam. Lassan végignyalja az ajkait, majd erõs markával a torkomat szegezi a kanapénak. A levegõ fájdalmas hörgéssel szakadt ki a mellkasomból és a csuklóját markolva próbálom felesleges erõfeszítésekkel lefejteni a markát a torkomról.

-          Maradj csendben – vigyorodik el. Levegõért kapkodok, miközben könnyedén szopogatja le az államról csepegõ vért. A levegõhiánytól lassan fekete karikák kezdtek ugrálni a szemem elõtt, és az adrenalintól a fülemben dobol a vér. A karom és az oldalam már átázott a karomból csordogáló vértõl.

Aztán nem sokra emlékszek. Valahogy átkerültem a kanapé másik oldalára, valahogy az ajtóig jutottam, a nadrágommal a kezemben, és épp a kilincset markolom meg, amikor a tenyér elkapja a derekam és visszaránt. Az ujjaim lecsúsznak a hideg fémrõl és hátrakapok.

Éles fájdalom nyilall a nyakamba és felkiáltok. A forró vér végigomlik a mellkasomon és a térdem összecsuklik, alig bírom talpon maradni. A fogai még egyet, mélyebben marnak a nyakamba és érzem, hogy az ereim szabályosan szétpattognak a megerõltetéstõl.

Aztán futottam. Erõtlenül, ugráló szemekkel rohantam az utcán, útközben tépve fel magamra a nadrágot, és csak futottam. Utcákat, úton át, hiába dudáltak, ujjaimat a nyakamra szorítom, miközben a vér átbugyog az ujjaim között, és csak futottam. El innen, messzire… Majdnem meghaltam… majdnem felfaltak!

Valaki elkapta a karom és visszaránt. Ösztönbõl kaptam felé a körmeimmel, és ijedten sikoltok fel.

-          Hohó, kicsi lány, mi a baj? – nézek farkasszemet egy kék szempárral. A barna arc és haj…

-          Oh, Remus – sóhajtok fel. – Ne haragudj.

-          Mi történt veled? – szörnyedt el. Elernyedtek az ujjaim, és elkapja a derekam.

-          Nem… - mondhatom el, akarom folytatni, de nem mondhatom el… egyáltalán. – vagyok jól.

-          Azonnal orvoshoz kell vinni téged – nyalábol fel, és rohanni kezdett.

***

A kórházi ágyon ülök, törökülésbe font lábakkal és zavartan piszkálgatom a karomba szúrt infúziót. De kínos…

-          Jól van, miss? – jött oda az orvos, Remussal a nyomában.

-          Igen, köszönöm – nézek fel, és tovább piszkálgatom a tût, kitapintva a karomban. Undorító, fúúúj… Alaposan megstoppoltak. A nyakamat bevarrták és leragasztották, ahogy a karomat is. Egy zacsi vér már lecsorgott, most az infúziót kaptam kiszáradás ellen.

-          Nos, emlékszik rá, mi történt önnel? – tette fel a kérdést a duci orvos, és lapozott a kórlaponom.

-          Nem – morgom az orrom alatt. – Valami megtámadott. Talán egy kutya. Igen. Biztos egy hatalmas kutya támadt meg. Sajnálom, ennél többre nem emlékszem.

-          Biztos, drágám? A sebei nem hasonlítanak azokra, amiket a kutyák…

-          MONDTAM! – emelem fel a hangom – Egy kutya volt. Slussz. Köszönöm az ellátást – szállok le az ágyról, de meg is szédülök. Az orvos inkább kiköti a félig lefolyt infúziót, és saját felelõsségre hazaenged. Remus végig ott volt mellettem, majd megunva a tántorgásom felkap és úgy visz haza. – Igazán nem kell engem cipelni…

-          Nem gond. Könnyû vagy, plusz két liter vér mínuszban – mondta halvány mosollyal. Fejem csendesen hajtom a vállára, és magam elé meredek.

Egy kutya, mi?

***

Eltelnek a napok, órákra járok, megírom az elsõ vizsgákat, dolgozni járok; rendesen, nyakig felöltözve, magasnyakú pulcsikban, erõsítésként a sálakkal bugyoláltam körbe magam. Remust pedig megkértem, hogy ne mondjon el senkinek semmit… És nem is mondta el.

***

-          Szia  – lépett be Remus, kezet fogott Joe-val, én pedig leintegettem neki a színpadról. Feljött és én nyomtam egy puszit az arcára. Nagyon jóban lettünk, nagyon tetszett nekem, kedves volt, figyelmes és nem faggatózott. Persze azóta is brutális rémálmaim szoktak lenni, de hát… rendesen a nyakam köré csavarintottam a sálamat és mosolyogva nézek el a pult felé.

-          Szia. Ülj le, most kezdek – intek, aztán lenézek Luminatus nyakára, hogy jó helyen fogom e le a húrokat.

So, you see
You've got me back again for more
And it seems
Your song is in my head
This is war
Mystery; how I could feel you breathe me

I was sure you would keep
Every promise; you would keep
Every word

Well,
I try to put your stories in line
But nothing adds up right

Lazán pengetem és mosolyogva érzem az ajkaimon a mikrofon hideg, kissé fémes ízét, de a karom minden rossz mozdulatra belesajdul, a nyakam pedig állandóan lüktetett, ahogy a szívem a vért pumpálta. Ettõl eltekintve jól voltam.

Mármint… rémálmodtam. Rendszeresen, amióta kis híján megskalpoltak. Fáradtnak éreztem magam, azért a kakaót egy ideje kávéra cseréltem, és a huzamosabb, durvább betépések sem használtak. Pedig volt, hogy napok estek ki… mégsem segített.

Így hát letettem róla, és próbáltam nem mutatni, hogy amúgy egy roncs vagyok. A táskákat a Tesco simán felvásárolhatná nagy tételben. Épp végeztem a számmal és mosolyogva fogadtam a gratulációkat, amikor az egyik, kivételes nõnemû barátnõm futott fel a zöldre kent színpadra.

-          Jillyyyyyyy!!! – szipog, én pedig kissé ijedten nyúlok felé.

-          Luisa, mi történt? – ijedtem meg.

Aztán persze kiderült. Otthon valami történt, ami miatt egy kicsit haza kell utaznia, ez viszont pont egybeütközik a munkaidejével. Ergó: helyettesítsem én. Na persze, miért is. Ne. Este tíztõl reggel hatig.

***

El sem hiszem, hogy ezt csinálom.  Nyugtalanul kapargatom a varrataimat, amiket nemrég szedtek ki, éppen hogy hegesedtek… próbáltam nem véresre vakarni és bejelentkeztem a munkavezetõnél.
Aztán megállt bennem az ütõ.

Ahh, arról volt szó, hogy egy kis lebujban kell pincérnõt játszanom, nem hogy egy… ilyenben… Elkámpicsorodva vettem át a szekrény kulcsát és felvettem Az egyenruhát.
Nem túl… kicsi ez? Próbálom lehúzkodni a szoknya szélét, de valahogy nem ment tovább a félcombomnál. Kínlódva vettem fel a vörös pántnélküli, gumis-tapadós felsõrészt, a fekete motorosmintára készül anyagkesztyût és beleléptem a cipõkbe is. OOouuuooo… Tud ebben valaki menni? Imbolyogva kapaszkodtam meg, és mentem pár lépést a magassarkú cipõkben. Ez bizarr, szörnyû, és embertelen kínzása a nõknek! Sóhajtottam egyet és kisétálok azokban a förmedvényekben. A mosdóban belenéztem a tükörbe; hát ez totál idegen. Ez nem én vagyok.

A karomon és a nyakamon még durván látszódnak a hegek, de nem lehet ellene mit tenni… a hajam egyenesen lóg, kicsit túlnyúlva a hátam közepétõl, a szemem tök egyszerûen kihúzva… legalább ez eredeti maradt.

És nekikezd a munkaidõ. Poharakat hordom, teliek és üresek, részegektõl veszem fel a kívánságokat, a pulthoz mentem, bömbölt a duc-duc zene, a legmodernebb dion-disün vagy mit én tudom, amitõl mintha jojóztak volna az agyammal… ezért keservesen megfizet az a spiné… Állandóan villogtak a fények; a legtöbbször a vörös, amitõl már lüktetett a fejem, és az agyamra mennek már… ha tízszer nem taperolták le a seggem, egyszer sem. Hogy Luisa hogy bírja ki ezt?!

De már éjfél van… sóhajtok egyet. A vonagló embertömeg nemhogy fogyna, de mint a bacilusok, osztódással szaporodnak, mindenhol alulöltözött nõk és kinyalt pasik… értse, ki hogy akarja… felsóhajtottam aztán tovább mentem. De legalább a ma estéért kapott fizu az enyém.

Épp a pultnál állok, és veszem fel az egyik sarokasztal rendelését, ittam egy korty vizet és futnék tovább, amikor a pultos visszaint és a tálcámat az egyik csaj kezébe nyomja.

-          Hé, új husi! – néz rám, én pedig megzavarodva lépek vissza, a szoknyám rángatva. A kezembe tol még egy fekete tálcát, rajta két pohárral, az egyikben skót tûz, a másikban áttetszõ valami, gondolom vodka… - Vidd el a fõnöknek!

-          Hogy kinek? – tátom el a számat. Nem válaszolt, csak oldalra mutat, egy fekete-vörös szivaccsal és bõrrel borított ajtóra. Kényszeredetten fogom meg a tálcát és óvatoskodva próbálok áttörni a táncoló, bár inkább vagdalkozó emberek között, de sikerült! Nem löttyent ki, és egy kezembe fogom a tálcát, majd bekopogok a kilincs mellett. Nem hinném hogy meghallja… de az ajtó kitárult, pedig a kilincs meg sem moccant. Elhúzom a számat, és vonakodva lököm beljebb az ajtót.

-          Jó estét, uram. A pultos mondta hogy… - kerül be, és becsukom magam után az ajtót. Érdekes, itt milyen csend van… a zene is éppen hogy idehallatszik, tompán, de szinte mennyei a csönd a lüktetõ agyamnak. Istenem, de jó… megkönnyebbülten sóhajtok. Fekete ülõgarnitúrák, fekete bõr, hatalmas tévé, italospult… ha van itt nem egy üveg felbontott, minek kellett behozni?! - …hozzam be a… - elõre nézek, és kezemben megremegnek a poharak a tálcán, majdnem leejtve. Jaj, ne, ne, nenenenenenene… kétségbeesve felnyikkanok, de nem mozdulok. Nyelek egy nagyot, és ott állok, messze az elegáns, fekete íróasztaltól és a mögötte ülõ alaktól. Az könnyedén támaszkodik fél kézzel az asztalon, öklére támasztva az állát. Félmosolyától feláll a szõr a kezemen, sebeim akkorát sajdultak, hogy majdnem kiesett a tálca a kezembõl. Intett egyet, mire megmozdulok, és az asztalához viszem az italokat, de szinte azonnal hátra is lépek. Maradok kartávolságon kívül, ha nem gond.

-          Azt hitted, el tudsz szökni elõlem? – kérdezi. Elkámpicsorodva kanyarodik lefelé a szám széle, és szórakozottan érintem meg a sebeim a karomon, kerülve a pillantását.

-          Hát, reménykedtem – vallom be, és zavartan toporgok, lefelé húzkodva a szoknya végét. Kurta, igencsak kurta… A földre meredek.

-          És, bejött?

Furcsa hangokra kelek fel. De amikor belsõ megérzés után felemelem a kezem, és elkapom a felém tartó, épp pofozni készülõ csuklót.

- Fent vagyok – morgom.

- Ennek határozottan örülök – hallom Joe hangját és lassan kinyitom a szemeim.

- Hasogat a fejem! – panaszkodok, mire kapok egy pohár vizet és aszpirint is. – Mi van amúgy?

- Hajnali három van, csillagom. Nem jöttél munkába…

- Ó, basszus! – jajdulok fel és a fejemhez kapok.

- … és ezért aggódni kezdtem. Ellógtam egy kicsit és alig tudtam bejönni, mert te ott feküté ájultan. Most ki vele: mi volt?! – nézett komolyan a szemembe, és nekem lelki szemeim elõtt végigpereg az elmúlt eseménysorozat. Majdnem megerõszakoltak, egy… démon, egy másik megmentett, és hazahozott.

- Engedelmeddel visszaájulok, jó? – ajánlom fel, de komoran megrázza a fejét. Nem mondhatom el… hogy nézne már ki? Azt hinné, hogy berúgtam, betéptem… elkábítottak? – Megszédültem és elestem – mondom a szemeibe nézve. Biccentette egyet aztán átölelt.

- Csinálok neked egy kakaót.

- Hálásan köszönöm – futottam a hálóba, és átöltöztem. Joe telefonál egyet, és velem maradt. Hozzábújok, átkarolja a vállam és mire elszopogatom a kakaót, el is alszok. Most már nyugodtan, bár kissé lidércnyomásosan.

A szokásos.

***

Egy napig rettegve ülök otthon, várva a halált a kaszával, homokóra meg miegyéb szériatartozék, és jön és megöl, végigalszom a napot és rémálmodok. Majd mikor annyira fáradt vagyok, hogy álmodni se tudok, lassan kialszom magam. Este munkába megyek, órákra járok, jegyzetelek, de mindent úgy hajtok végre, mint egy élõhalott. Olyan üres a fejem…

Lassan eresztem ki a füstöt a számon, és meredek a színtelen égre. Már pár csillag is látszódik…

- Átvertek, ez bóvli – suttogom.

- Leszarom, üt – leheli Jim, és lassan ereszti ki orrám-száján az édes füstöt. Felemelem a spanglit és elgondolkodva meredek a fehér, parázsló papírra. Nem kellene szívnom. De annyira… megnyugtat.

- Ja – sóhajtom és lehunyom a szemeim. Összezárt pilláim közül kicsordulnak a könnyek és csendesen könnyezek. Ez annyira tré… mi a faszomat csinálok itt? Megõrültem, és állandóan egy ki tudja milyen pasira gondolok, aki lelépett a falról, és belelépett a klón másának arcába…és ez annyira flegmán menõ volt… Mélyet szívok a staubból, és hagyom, hogy a kékesszürke füst ellepje az agyam.

Ez nem jó megoldás, nem jó…

- Holnap lesz egy koncert – hallom messzirõl. Milyen tompa, hihhi…

- Jó.

- Eljössz?

- Ja…

- Akkor jó – lehelte Jim halkan, és én mosolyogva szundikálok.

***

Otthon csendesen hallgatom az mp3-asomat, és dúdolva ingatom a fejem a zenére. Felhúzom a zoknikat és becsatolom a szürke görkorcsolyákat. A fejemre nyomom a zöld-fehér csíkos kalapot, és megigazítom a copfjaimat. Állítok egy számot és bezárva az ajtót, kulcsok az övtáskába, és kigurulok a liftbe-liftbõl… neki az utcának. Ritmusosan hajtom magam, próbálok kijutni a városi kavarodásból a folyó menti korcsolya és bicikliútra. Elég macerás…

- Hülye út! – morgom, miközben próbálok nem nekimenni senkinek és simán gurulni a repedezett aszfalton. Egy idióta, rettentõen elfoglalt személy nekiment a vállamnak és fellökött. Feljajdulva estem térdre, alaposan leszedve a plezúrt a lábaimról.

- Minden rendben? – takarja el elõlem a napot egy magas árnyék és ugrik egyet a gyomrom. Rémálom, rémálom, ne nenenene… de nem. EZ nem az a hang.

- Nem kifejezetten – nyögöm, és hagyom, hogy a karjaim alá nyúlva felsegítsen. A térdeim és a bal combom felsebesedett, meg dõlt belõle a vér… - Au…

- Úúú, ez csúnya…

- Nem mondod… - nyögöm. Piszkosul fáj. Felnézek és elakad a lélegzetem. – Fú, de helyes vagy…

- Kösz – nevet fel a srác és pedig olyan vörösre pirulok szégyenemben, mint a lábamból csobogó vér. – Te is aranyos vagy. Fõleg ezzel a két copffal – fogja meg a göndör loknis két copfom és szabályosan dobolt a vér a fülemben. Fúú, de szexi…

- Kösz – dadogom.

- Na gyere, ellátunk – nevet fel a látomás, és a térdeim alatt átkarolva felkap. Sikítva karolok a nyakába és rémülten nézek rá. Mostanában ziláltak az idegeim. – Csendesen, a végén még azt hiszik, hogy elraboltalak.

- Miért, miben különbözik a dolog? – morgom. Felnevet, és két ajtóval odébb belöki az ajtót. Itt lakik… legalább nem vérzek el szégyenszemre.

- Remus vagyok – mondja a kék szemû, fehér mosolyú látomás.

- Örülök, Jillian – mutatkoztam be motyogva. Kicsi, otthonos és világos lakás, letesz a konyhában egy székre, és egy pillanat múlva már hozza a fertõtlenítõt és a kötszereket. Felnyüszítek egy kicsit.

- Csípni fog! – nézek rá kétségbeesve, amikor levéve a korijaimat engedelmesen a combjára teszem a lábam.

- Valószínûleg – biccent. A szemeimbe néz és elmosolyodik, mire felsikkantok. Kissé elsápadtan kapja el a kezét – Istenem, nagyon fáj? 
Elnevetem magam, és ránézek.

- Csak vicceltem! – kacagok, mire lenéz és õ is elneveti magát.

- Persze, hiszen a seb öt centivel felette van – nevet fel és rendesen nekiáll ellátni.

***

Este mosolyogva dõlök elõre, hogy a tükörhöz közelítve pontosan ki tudjam húzni a szemeimet. Milyen rendes volt, olyan jól elbeszélgettünk… tök jó és helyes a tag… Felkuncogok, és a szemceruzával óvatosan körbehúztam a szemem. Szempillaspirált nem használok, mert legyen akármilyen isten az ember, a spirállal mindig szemen bököm magam. Megszólal a csengõ és oda sem figyelve nyitom kint alul az ajtót, majd visszalibbenek a tükör elé. Egy fekete ujjatlan volt rajtam, négyzetes vágással, egyik kezemen fekete kesztyû, könyékig érõ, ujjak nélküli, a másikon pedig csak aprócska bõr, épp csak a négy ujjam takarja, mind a hüvelykujj, mind a tenyér fedetlenül marad. Egy világos farmer, nem meglepõ módon összeszabdalva és kieresztett, egyenes hajam elsõ tincseit hátrafésülöm és két hullámcsattal hátracsíptetem.

-          Csak feketében? Semmi szín? – nyit be Jim.

-          Mire gondolsz? – érdeklõdök, mire elõvesz két szalagot. Összesodorja õket, és a hajamba köti, pont a felfogatásnál. – Kösz! – lelkesedek.

-          Jól is áll. Na mehetünk?

Utánanézek. Pénz egy kevés van nálam, lakáskulcs a lábtörlõ alatt; innen tuti nem lopják el, mobil nem kell – kit hívjak…

-          Ja, minden oké – mondom mosolyogva és Jim átkarolva a vállam kivezet a lakásból. Kellemes idõ van, nevetve megyünk az egyetem felé. Valahogy nem emlékeztem, hogy mondta volna, hogy pont itt lesz a koncert. De csak nem lesz rossz… ha meg igen, hazamegyek.

És várunk. Mennyi ember… mindenki sikítozik, legalábbis próbál, vagy már a legismertebb dalokat kornyikálják, Jim a kezembe nyom egy pohár italt amit hálásan hajtok fel. Kicsit megborzongok, és a poharat oldalra teszem.

-          Késnek – morgom, az elsuttogott hangocskából kiszûrve. Jim úgy támaszkodik a korlátnak, hogy két karja közé fog engem. Mosolyogva nevet, mesél és beszélget, már kinézett magának egy vörös-fekete csíkos hajú emo-stílusú pinát… Egészégére.

Elsötétült minden, mire még nagyobb sikítás veri ki a józan dobhártyáimat. Halovány árnyak körvonalai mozognak a fekete színpadon, és végigjártatom a szemeim. Jim nekiállt becserkészni a csajt, és már vigyorogva int nekem.

Felcsapódnak a fények, egy pillanatig színes pöttyök villognak a szemeim elõtt, mire kitisztul a színpad… Hallom a sikítást, látom az énekest, a dobost hátul egyik basszeros, egy gitáros, másik basszeros…

Másik basszeros… Másik…

NE…

Számat sikításra tátom, szemeim kitágulnak, pupillám összeszûkül, és némán nézem rémálmaim lovagját.

MIRE BEMAGYARÁZOM MAGAMNAK,  HOGY CSAK ÁLMODTAM!!!!

Itt van. Be kell látni, mintha kilépett volna egy videoklipbõl, vagy egy durva pszichés horrorfilmbõl… ez a ruha, a smink… nos hát, el kell ismerni, hogy… dögös.

Mellettem sikítoznak, hagyom hogy lökdössenek, nem hallom és nem érzem, teljesen kábán meredek rá. Milyen csend van, pedig ez egy koncert… csak halk dübörgést hallok, veszett iramban, és némi fáziskéséssel jövök rá, hogy az a saját szívem ritmusa, ahogy dobol a vér a dobhártyáimon. Lassan visszatérnek a hangok, és hallom, ahogy pókerarccal, nyugodtan, szinte arisztokratikus unalommal futtatja végig az ujjait a húrokon, minek láttán megdobban a szívem. Profi… jól csinálja, milyen jól…

Érthetetlen, mit keres itt? Annyira hihetetlen lenne, hogy engem kínoz, miért, hisz a nevemet se tudja…
Ó, nem-nem, biztos megint csak álmodok. Megcsípném magam, de valaki bakancsával a lábamra tapos, péppé gyúrva az ujjaimat, amik eléggé sajognak ahhoz, hogy tisztában legyek vele, nem álmodok. MÉGIS ITT VAN! MIÉRT?!

Reszketve markolom a kordont, de aztán a zene fellazít. Jól… perverzük szadisták, tetszik, jó a zene, klassz a szöveg… amit ismerek, a végére éneklem én is…

Telik az idõ, kerülöm a látványát tüntetõen, véletlenül se nézek az elõttem levõ sarokra. Nem is kellett volna ennyire elõre állnom, ostoba voltam.

Egy szám kezdõdött el, ismét mindenki felsikolt rajongói rohamában, mintha epilepsziás rohamokat készülnének kapni, és akaratlanul is a különös férfira téved a tekintetem.

Nem tetszik a mosolya… pont olyan, mintha tudna valamit, amitõl félek, és nem akarom tudni… kirázott a hideg, ez másfajta félelem volt, mint amikor otthon, a horrorfilmek elõtt izgul az ember. Ez más… ez durva halálfélelem. Különös ajtócsapódások szûrõdnek át lélekrezgésnyi halkan, és majdnem felüvöltve a félelemtõl fordulok hátra. Hátulról elõre préselnek a hideg kordonhoz, tollzápor, mennyei manna, a sápadt arca túlvilági ebben a pillanatban, de lángol, mint ahogy a pokol fekete fényét képzelték el… hiába sajognak már a bordáim a hideg korlát présétõl, valami durva kapja el a kezem és nem törõdve vele, hogy majd kiszakítja a karom oldalra ránt. Felé fordítom a fejem, hogy leüvöltsem a perverz állatját, de meglátom a torz arcot, a fehérje és szín nélküli szemeket, melyek talán ott sincsenek, csak a szaggatott arcban tátongó üregek… sikolyom a torkomba fagy és próbálok valami menekülés után kapni, de Jim messze keveredett tõlem, mindenki csak magával törõdik, végsõ kétségbeesésemben pedig a különös alakra nézek. Teljesen elsötétültek a lehetõségeim, hogy pont tõle várnék segítséget? De egyszer már segített…

Most nem fog. Elsötétül a józan eszem, hangokat alig hallok, az a valami kivonszol és a falnak csap.

Dodomm, dodomm, dodomm…

Meg fogok halni, igaz?

Fejem hangosan koppan a falon, izzadtan és némán kapkodok levegõ után, ahogy egyik karom durván oldalra feszíti, másik torz kezével a mellembe markol, mire undorodva vonaglok meg, és néma sikolyra nyílik a szám. Éles fájdalmat érzem meg a karomon, és tûfejnyivé zsugorodott pupillákkal nézem a vérem szürcsölõ szörnyet. Könnyeim nem buggyannak ki, de teljesen remeg elõttem az eltorzult látvány… miért én?

Rosszat tettem…? Így kell meghalnom, hogy felzabál valami… izé?!

Egy pillanat mûve volt. Durranás, szemeim még az eddiginél is jobban elkerekednek és a vér ízét, illatát, undorítóan ragacsos tapintását érzem… mindenhol vér… pöttyök, csíkok, tócsa, tenger…

Továbbra is ott állok, de mikor a gravitációnak engedve a karom magam mellé hanyatlik, ami eddig kifeszítve volt a falnál, a tompa ütéstõl a lábaim teljesen elgyengülnek és lassan, lihegve és verejtékezve lecsúszok a fal mellett. Magam elé meredek, nézve a kockás csempét… nem kockás, vörös, sötétvörös, csillogó, sima, vérvörös tócsák mindenhol… Szemembe könnyek gyûlnek és az ajkaimba marok, hogy a szám felhasad. Nem, nem, nem… még élek… minden tagom nehéz, ülök itt, mint egy zsák, gyerünk, kelj fel, sikíts és menekülj, amíg tudsz… de nem tudok, nem megy… Felnyikkanok és hogy elbújhassak önmagam, az orrfacsaró cigaretta bûze és a vér fémes, hányingerkeltõ szaga elõl, felvonszolom a lábaim, és összeszorítva a térdeim összekuporodok. Ne… ne állj felettem, ne nézz, ne vizslass… menj el…

Halk koppanások. Összerezzenek és próbálom még kisebbre összehúzni magam, mindenem remeg… félek… miért mentett meg? Zihálva kapkodok levegõ után, a jeges rémület csorog az ereimben, összehúzva a tagjaimat.

-          Ha nem illatoznál ennyire, és nem lennél ennyire ártatlan, nem másznának rá állandóan – morogja halkan. Nem erre számítottam, értetlenül, kifejezéstelen szemekkel nézek fel rá óvatosan.

-          Mi… - sóhajtok. Megstrapáltak a hangszálaim. – Mik ezek?

Közelebb hajol, mire megpróbálok belelapulni a falba. Hirtelen vicces gondolatom támadt, hogyha démonok már vannak, nekem lehetne az a szuperképességem, hogy beleolvadok a falba és elmenekülök, mint valami X-Man. De nem… pólója alól halk surrogással kicsúszik egy medál…

Észvesztõ, hogy az embernek milyen pici részletek maradnak csak meg az agyában, ha sokkot kap. Mintha beleolvadt volna a retinámba… Kereszt. Kereszt, ahogy halk, puha hangon kisiklik a fekete póló vágásán. Összerezzenek, amikor hosszú, puha de mégis erõsen határozott ujjai könnyedén megfogják a karom, kicsit megemeli. Én is oda fordulok, nem túl vészes, de gusztustalan fogsor-formája van.

A hófehér ujjak megérintik az arcom, a homlokom jobb oldalán mire önkéntelenül is megremegek. A sötét szempárba meredek, de gúny süt ki belõle. Nem értem, nem értem, nemértemnemértem…

-          Én nem fallak fel – mondja. Ez a higgadt, de sistergõen savas gúny kicsi eloszlatja a keseredett sokkos felhõt. Lélegzek egy mélyet és kényszerrel kinyújtom görcsbe rándult izmaimat. Szégyenkezve lesütöm a szemeim, és a fejem is olyan nehéz… a remegés lassan csitul, és a vérszag sem olyan erõs már… fájni, fáj, de az olyan… másodrendû probléma…
Valamit motyogok, és engedve a kényelmes sötétség sürgetésnek, teljesen elájulok.

***

Mintha csak egy pillanatra hunynám le a szemem, amikor felnyitottam, azonnal be is csuktam. Nyöszörögve dörgölöm meg a szemeim, és tovább fekszem, mozdulatlanul. Micsoda rémálom… Nem kellene annyit szívnom, sõt, egyáltalán nem, de picsába…

Úgy fáj a karom… erre a gondolatra felpattannak a szemeim és meredten nézek a fehér plafonra. Gyûrött vagyok és fáradt.

Ez nem az én plafonom. Plafon szindróma… ez nem az enyém. Nincs rajta tükör meg fekete árnyékvirág, nem táncol rajta gyertyafény…

De nem merek megmoccanni. Halkan felhümmögök, és lassan oldalra fordítom a fejem. De csak a fejem.

Micsoda burzsoá elegancia, aztahétfánfütyülõsszentségitnekije…

-          Húúúú – leheltem, de annyira fájtak a bordáim, hogy hangosan nem tudtam álmélkodni. Lassan és óvakodva felülök, de pont a szemem elõtt, egy pultnak támaszkodva, a bárszéken ülve megpillantottam a feketére kent démonherceget, most sokkal inkább rápasszoló szürke öltönyben, fekete ingben, két gomb csábosan kikapcsolva. – Öhm… - köszörülöm meg a torkom… nem tudok mit mondani. – Köszönöm?

Cigire gyújt és sötét szemeivel olyan áthatóan néz, hogy bár (mert már leellenõriztem gyors taperral) van rajtam ruha, pár szakadástól eltekintve minden oké, teljesen pucérnak éreztem magam. Mélyet slukkolt a cigibõl, és amikor csutkára szívta egy lélegzettel, megfogadom, hogy soha többet.

Max egyszer vagy kétszer…

-          Hol vagyok? – kérdezem óvatosan puhatolózva, de nem moccanok meg. Csend… ordító csend…

MÉLY KUSS.

-          Nálam – morogja halkan burzsoá megmentõm. Hm… sejtettem.

-          Ümmm… - rágtam az alsó ajkam, és lopva körbepillantok. A karom lüktet, és ahogy finoman megérintem az épp hogy csak hegesedõ sebekbõl megint szivárogni kezd a vér. – Megmentettél – mondtam halkan.

-          Ja.

-          Miért? – lesek fel rá bátortalanul.

-          Csak.

-          Ja. Nyilvánvaló – morgom az orrom alatt. Milyen diplomatikus válasz… lesunyom a fejem és fülig zavarban kapargatom a varokat a fognyomos hegrõl, ahol az az izé kiharapott belõlem egy kiló húst… teljesen leszedtem a vörös, megszáradt vért, oktalanul, mivel megint szivárogni kezdett a vér. Hoppáá.

Felnézek és lendületesen behúzom a nyakam. Újabb cigarettát gyújt meg, de érzem a hátán a megfeszülést. Hoppáhopáhopppppáá… rosszat mondtam volna? A gondolataimat ugye nem hallja?! Ahogy meggyújtotta, már nyomta is el a szûrõig égett csikket.

-          Elmegyek. Itt maradsz. Majd jövök – veti nekem, és hosszú, nyurga lépteivel átvág a szobán, a zakója szárnyai csak úgy lobognak utána. Értetlenül térdelek fel a kanapé támláján áthajolva nézek utána értetlenül, de az ajtó hangos robajjal becsapódik, én pedig ott maradok…

Csöndben…

Egyedül…

-          Vááááá! – sikítok fel, és nagyon sóhajtva dõlök hátra. Bár rohadtul semmi okom az ünneplésre… felállok és reszketeg lábaimon, megkínzott karomat dédelgetve. Valami fertõtlenítõ vagy kötszer jól esne, vagy simán csak szappan, hogy kimoshassam, mert félek, hogy valami ragya veri ki, ahol az az izé megcsapolt. Szinte boldog voltam, ami miatt féltem is. Mi van, ha teljesen megbuggyantam?

Ehh már ez sem érdekel.

A hálóból seggel mentem ki rohadt gyorsan, a konyhában nem tapiztam semmit, aztán megfontolás alapján, mivel én is ott tartom a cuccaim, a fürdõszobát kutattam.

Bingó.

Fúúúúúúú… Álmélkodva nézek körül, amikor benyitok és szinte félve lépek rá a fekete márványra. Azannya a burzsoá seggének, démon vagy nem, ez a luxus a köbön.

-          Mekkora kád – füttyentek elismerõen. Sötét víz volt benne, mozdulatlanul, vagy csak a csempe sötét és nem úszik benne hulla, ki tudja, nem nagy különbség.
Fuuu, tök olyan, mint a Harry Potterben az inferusos tó. Nem mertem belenyúlni, röhej, mi?

-          De ha meghalunk, legalább stílusosan. Talán még regénybe is kerülök – nevettem fel és még egyszer körbeszonározva a hatalmas lakást ledobtam a pólómat és a nadrágot. Óvatosan emeltem fel a sebes karom, hogy áthúzzam rajta a pólót, de az alsónemûket magamon hagytam. Bikini.

Na és most fognak megenni a szétázott hullák.

-          Ágyúgolyó! – nevettem fel és ugrottam egyet, felhúzva a lábaim csobbantam egy nagyot. Hûvös volt, kellemes… Kurva mély! A burzsoá seggét neki. Olyen könnyû vjz volt, mintha nem is lettem volna. Az aljára úszok… halacskák… Az oldalán.. halacskák…

AZ RÁM KACSINTOTT?!