- Ja persze, arra nem gondoltál, hogy én hogy érzek irántad? – csattanok fel, de mielõtt folytathatnám, egyik kezét a számra tapasztja, belém fojtva a kikívánkozó hisztit.

 - Elõször is ne kiabálj, másodszor, pedig honnan kellett volna tudnom, hogy érzéseket táplálsz irántam? – kérdezi halkan, mire egészen ledermedek a meglepettségtõl. Ez most komoly? Ennyire vak lenne, vagy csak nem akarja tudomásul venni?

- Pedig eléggé nyilván való volt! Emlékezz csak vissza, amikor megmentettelek! – vágom rá komolyan, miután sikerül szabaddá tennem a számat.

- Akarod mondani, megmentettem az életedet – javít ki, felhúzott szemöldökkel.

- Nem tök mindegy, a lényeg, ott van akkor is, hogy elmentem, hogy megmentselek ez nem elég?! – motyogom kissé kedvesebben, de azért ki miatt is kerültem életveszélybe?

- Rendben, igazad van – adja meg magát végül. – De egy kikötésem azért mégis van, nem mehetsz a front vonalra kicsit Celsus – simít végig az arcomon, én pedig ösztönösen simulok hozzá még jobban.

- Vagy ha mégis oda akarsz menni, akkor menj, de azt garantálom, hogy nem fogsz épségben visszatérni – teszi hozzá, majd a nyakamba csókol, mire halkan felsóhajtok. Wow, pedig ez eléggé úgy hangzott, mintha õ akarna a frontra menésem esetén tenni ellenem valamit. Vagy azt is gondolta?

- Oké..oké, meggyõztél, nem megyek  - egyezek bele, és egész testemben megrezzenek, mikor válaszként keze az ágyékomra téved.

- Helyes – morogja mély, duruzsoló hangon a nyakamba, de ekkor hirtelen belép az apám, és az övé is. Dai leszáll rólam, én pedig próbálom kissé enyhíteni a pirosságom.

- Fiúk, nem most kéne kiélnetek magatokat – érkezik apám gunyoros felszólalása.

- Uram, ez az én sátram és azt csinálok a fiával amit akarok – felesel Dai rögtön. De hé! Ahhoz azért nekem is lenne egy két szavam, tehát nem egészen azt, amit akar, de nem fogok vele vitázni, hogy az apám mellé kerüljek.

- Az oké, de ne most, mert van mit megbeszélnünk a közelgõ háborúról és sok áldozatot fog ez maga után vonni. – Oh, király. Apám meg lazán elnézi, ha valakinek kedve támad engem két vállra fektetni.

- Ne oktasd ki, nagyon jól tudja, hogy mi forog kockán – szólok bele én is, Dai mellé lépve.

- Neked, most nem osztottam lapot! – olt le, mire rögtön felmegy bennem a pumpa. Hogy képzeli? Miután anyámat elhagyta, én pedig évekig kerestem, hogy bosszút álljak, azt várja, hogy most majd engedelmeskedek neki? Még Dai hátamra simuló keze se tud lenyugtatni.

- Hogy merészelsz így beszélni velem… - vonom kérdõre sziszegve, az enyémekhez olyannyira hasonló szempárba meredve. Mielõtt válaszolhatna, Dai apja kihúzza a sátorból.

- Celsus, nyugalom – húz magához Dai, de túl ideges vagyok, ellököm magamtól, és szikrázó pillantással meredek rá. Nem neki szól, de mégis képtelen vagyok megnyugodni.

- Hogy nyugodjak meg az istenért ! – emelem fel a hangom, de ez már nagyon nem tetszik neki, szépen lekever egyet. Döbbenten kapom égõ arcomhoz a kezem. Ez nem tett jót, a jelenlegi állapotomban.

- Köszi, ez baromira jólesett – vágom hozzá, majd dühöngve kicsörtetek a sátorból, és átváltozva a levegõbe lendülök. Pillanatok alatt eltûnök, és legszívesebben csak szállnék és szállnék, amíg le nem zuhanok a kimerültségtõl, de egy mellém suhanó test, eltereli a figyelmem.

Dühösen pillantok a nálam kétszer nagyobb feketesárkányra, és kapásból a föld felé veszem az irányt. Tudom, hogy beszélni akar velem, hát legyen neki gyereknap.
- Mit akarsz? – vonom kérdõre azonnal, ahogy alakot váltunk.
- Hát így kell üdvözölni négyszemközt, a rég nem látott apádat? – húzza gunyoros mosolyra a száját. Rögtön felizzik a szememben a düh, és az elmúlt évek keserû fájdalma.
- Menj a fenébe, nekem te nem vagy az apám! – kiáltok rá, és változnék át, hogy faképnél hagyjam, ám a csuklómat elkapva visszahúz, és jóval komolyabb tekintettel folytatja.
- Akár tetszik, akár nem, én vagyok az apád, Celsus! Elismerem, hogy nem vagyok a legjobb, de bizonyos szempontból a biztonságotok érdekében hagytalak el titeket!
- Igen? És arra nem gondoltál, hogy anya, aki mindennél jobban szeretett, hogy fog reagálni? Belebetegedett a bánatba, és meghalt! – vágom a képébe maró dühvel. Fájdalom suhan át az arcán, és ujjai megfeszülnek a csuklómon. Látszólag õszintén kínozza a dolog, mégse tudom, mit higgyek.
- Szerettem anyádat, és reméltem, ha elhagyom, megvédem a körülöttem ólálkodó, folytonos veszélytõl…
- Szeretted, mégis hagytad Dai apjának, hogy dugjon? – morranok fel, nem túl választékosan fejezve ki magam.
- Ki mondta, hogy õ volt felül? – vonja fel kötekedõen a szemöldökét, de látva, hogy nem vagyok humoros kedvemben, sóhajtva túr a hajába szabad kezével. – Amúgy… õ volt felül, de most nem ez a lényeg. Még jóval azelõtt voltam együtt vele, hogy õ megismerkedett Dai anyjával, és én Alirynnel.
- Had legyek õszinte – rántom ki a kezem a markából. – Éveken keresztül gyûlöltelek, és azért kerestelek, hogy ezt megmondjam, vagy mit tudom én… De már nem érdekelsz. Az apám Horst, és nem te! Még ha csak azért is hagytál el, hogy megvédj, nem változtat a tényen, hogy nem voltál mellettem!
- Ne legyél ilyen gyerekes Celsus! – morran fel ingerülten. – Egy sárkányvadászt mégis, hogy tarthatnál családtagnak? Ráadásul, mint a feketesárkányok klánjának vezetõje, a te parancsolód is vagyok!
- Nekem ugyan nem parancsolsz! – jelentem ki felcsattanva. – A magam ura vagyok, és az is maradok!
- Celsus…! – Nem figyelek rá, átváltozva lököm magam a levegõbe, és a düh könnyeivel szemeimben, megcélzom a tábort. Hallom, hogy követ, de mikor odaérek, egy katona terem elõttem, és maga után húzva, elvezet egy nagy sátorhoz.
Kelletlenül hagyom, hogy betessékeljen, és rögtön lehuppanok Dai mellé, mögöttem pedig apám is megjelenik.

- Minden rendben van? – kérdezi Dai halkan, mire megcsóválom a fejem.

- Nem, nincsen – válaszolom komoran. Nem firtatja, ennek örülök.

- Amúgy lenne egy kérdésem, eljönnél velem valahova esetleg ma éjszaka? – vált témát. Kissé meglepõdöm, fogalmam sincs, hirtelenjében hova mehetnénk. Egyébként is, én még elvileg fújok rá a pofon miatt!

- Hova akarsz menni? Meg nem akarom, hogy lebukjunk – felem kitérõen, és halkan, mert már így is pisszegnek le minket.

- Majd megtudod, de kérlek tarts velem – suttogja vissza, én pedig megint nem tudok ellenállni a kérésének. Basszus, tényleg szeretem….

- Rendben – sóhajtom végül beleegyezésem, mire elégedetten elmosolyodik.

A megbeszélésre kéne a továbbiakban koncentrálnom, de gondolataim minduntalan elkalandoznak apám, vagy Dai felé. Elõbbivel talán túlontúl durva voltam, míg utóbbin továbbra se tudok kiigazodni. Tudom, hogy fontos vagyok neki, ezt már párszor hangoztatta, de nem tudom mondta e már, hogy szeret. Én vajon mondtam már ki neki hangosan? Azt hiszem igen…
- Rendben, akkor én vállalom az elõõrs szerepét a seregemmel, és magammal viszem a fiamat is! – hallom meg hirtelen apám hangját. Daival egyszerre kapjuk fel a fejünket, de õ szólal meg elõbb.
- Tiltakozom, Celsus nem mehet elõre! Mellettem marad!- jelenti ki ellentmondást nem tûrõen, bár látszólag ez mindkettõnk apjánál nem tetszést vált ki. Én viszont egyet értek, mellette akarok maradni, és nem azért mert félek az élvonaltól, csak õ a fontosabb.
- Celsus feketesárkány, így Tronknak nem csak, mint apjának, hanem mint vezérének is engedelmességgel tartozik! – szólal meg Dai apja, bezsebelve egy szúrós pillantást fiától.
- Nem tartozom engedelmességgel senkinek! – horkanok fel, némi felháborodást váltva ki az idõsebb sárkányokból. – Nem a feketesárkányok neveltek, egész eddig rám se bagóztak. Nem fogok most senki kedvéért az akaratom ellen cselekedni!
- Ez nem kívánságmûsor kölyök! – pillant rám apám, mire felizzik a düh a tekintetemben. – Szeretném, ha mellettem lennél, és rajtad tarthatnám a szemem!
- Csak nagyobb veszélybe kerül! – száll vitába Dai, megszorítva feszültségtõl remegõ kezemet. – Mint apja, nem azt kéne szem elõtt tartania, mi a legjobb neki?
- A legjobb a saját fajtája közt lenne neki, nem? – érkezik a visszavágás, de kezdem megelégelni, hogy úgy beszélnek rólam, mint egy kisgyerekrõl.
- Az a legjobb nekem, ha azt tehetem, amit akarok! – pattanok fel. – És ebbõl nem engedek! Felõlem megpróbálhat bárki irányítani, de elõre szólok, hogy halálraítélt ötlet!
Hát nem örvendek nagy népszerûségnek a makacsságommal, de nem izgat különösebben. Lazán kicsörtetek a sátorból, és az egyik közeli fára felkapaszkodva, hátamat a törzsnek vetve ücsörgöm egy vastag ágon, és a lemenõben lévõ napot kezdem figyelni.
Egészen fura, nem is olyan veszett rég, mikor egy fáról a csillagokat néztem, még nem sejtettem, hol fogok kikötni idõvel. Ha vadásztársaim tudnának a helyzetemrõl, valószínûleg nem csak gúnyolódásuk céltáblája lennék, de nem is vennének vissza maguk közé.
Egy sárkány szeretõjének lenni, eléggé megbocsáthatatlan bûn a szemükben…
Nem tudom Horst elfogadná e a dolgot, de míg tart a háború, nem igen fog kiderülni a dolog. Még ha sikerül is velük felvenni a kapcsolatot, nem ez lesz az elsõ, amit megemlítek. De azt már elfogadtam, hogy Dai választásával, lemondtam a helyemrõl közöttük.
Már nem vagyok vadász…
Nem tudom, most épp mi vagyok. Nem akarok engedelmeskedni apámnak, de Dai apjának se. Nem mondom, hogy Dai parancsainak engedek, viszont rá még mindig jobban hallgatok, és nagyobb örömmel.
- Celsus! – hallom meg hirtelen a hangját magam alatt, és mikor hason elfekszem az ágon, meg is pillantom. – Gyere, menjünk.
Lehuppanok mellé, majd sétálva indulunk meg a sátra felé. Egy darabig a gondolataiba merülve, némán baktat mellettem. Nem kérdezem mi lett a vita vége, úgyis azt teszem, amit akarok.
- Máskor ne szegülj szembe ennyire vadul és makacsul! – sóhajt fel végül. – Tudom, hogy nem vagy ehhez hozzászokva, de azért a sárkányok közt vannak szabályok.
Duzzogva pillantok rá, nem örülök neki, hogy tõle is fejmosást kapok.
- Nem akarom, hogy apám elkezdjen utasítgatni! – jelentem ki halkan, de erõteljesen. – És nem akarom, hogy elvigyen mellõled…
Ellágyul kissé a tekintete, és ahogy a sátorba érünk, az arcomra simít, és közben a másik kezével a derekamat átkarolva húz közelebb magához.
- Nem fogom hagyni, hogy elvigyen! Mondtam, hogy nem engedlek ki a frontvonalra! – suttogja az ajkaimra, majd száját az enyémre nyomva, szenvedélyesen megcsókol. Átkarolom a nyakát, és viszonozva a csókot, hozzásimulok, de mielõtt belemelegedhetnénk, szelíden eltol magától.
- Most menjünk, ezt majd folytatjuk késõbb! – húzza végig mutatóujját az alsóajkamon, majd kilép a sátorból.
- Hova megyünk? – érdeklõdök, követve õt.
- Majd meglátod – mosolyodik el, és alakot váltva, már a levegõbe is emelkedik. Zsörtölõdve követem a példáját, és egy lökést és pár szárnycsapást követõen, már be is értem.
Némán repülünk egymás mellett, én néha beelõzöm õt, és felszabadultan forgolódok, írok le hurkot, és kerülök elé, vagy éppen mögé, de meghagyva neki az irányítást, mert fogalmam sincs, hova tartunk.
Végül egy elegáns, viszonylag kicsi kastély elõtt szállunk le, ahol pár õr fogad minket, akik mind meghajolnak Dai elõtt.
- Ne kapd fel a vizet, de itt még ne áruljuk el, milyen kapcsolat van köztünk, rendben? – fordul felém, hogy senki ne hallja. – Mondjuk azt, hogy a tanítványom vagy.
- Rendben – egyezek bele kelletlenül, mire hálásan elmosolyodik, és követi az õröket. A nyomába szegõdök, és a számat tátva nézelõdök a szépen gondozott kertben, míg a nagy bejárati ajtóhoz nem érünk.
Kis híján tüzet lobbantok ijedtemben, mikor kivágódik az ajtó, és egy fekete hajkorona vetõdik Dai nyakába.
Már kezdene elönteni a féltékenység, a csinos lányt látva, mikor feltûnik, hogy túlzottan hasonlít Daira, és sejtésemre hamarosan bizonyítékot is kapok.
- Bátyám, de örülök, hogy végre megismerhetlek! – kacag fel csengõen, majd én is kapok egy ragyogó mosolyt, és mielõtt bármit is mondhatnánk, mindkettõnk kezét megragadva, behúz a házba. – Mia vagyok – mutatkozik be.
- Daisetsu… - feleli Dai kissé még próbálkozva a magához téréssel, így Miának van ideje felém fordulni.
- Celsus – bököm ki én is, kissé zavartan az átható mustrálása alatt. Nagyon… nagyon hasonlít Daira, olyan, mint ha õ lenne lányban. És tényleg szép.
- A bátyám tanítványa vagy? Vagy barátja, harcostársa? – toppan elém, és mikor kinyögöm, hogy is-is, sugárzóan elmosolyodik, és újra Dait tünteti ki a figyelmével. És csak nagy szemekkel figyelem a hasonlóságot köztük, nem igen ügyelve a szavaikra.

- Uram jól vannak? – kérdezi Alden, mire Dai bólint, majd utasítja õket, hogy kapják el a banyát és Fireket. Kábán figyelem, ahogy végül sikerül is nekik, némi harc árán, Dai segítségével.
- Vigyétek apám elé mind a kettõt – szólal meg hidegen. Megpróbálok talpra kecmeregni, de fájdalmas nyögéssel rogyok vissza, mire odasiet hozzám, és leguggol. – Azonnal visszaviszlek a táborba és Kala ellátja a sebeidet – jelenti ki. Felnézek rá, és halványan elmosolyodom.
- Rendben, de ha lehet a karmaiddal, óvatosan – kacsintok rá és most rajta a sor, hogy mosolyogjon. Végül segít felállni, de mivel a járás nem igen akar menni, a karjába vesz. De égõ! Kint aztán letesz a földre, alakot vált, és a karmai közé véve, a levegõbe lendül. A por felkavarodik, nekem meg megvan az évi koszadagom.
Az út során, szorosan kapaszkodok belé, de küzdenem kell, hogy ne veszítsem el az eszméletem a vérveszteségtõl. Aztán végre földet érünk, és karjaiba kapva, bevisz a sátorba. Lerak az ágyra, és Kala már elõttem is van.
- Na végre, azt hittem, már soha nem értek ide – mosolyodik el az öreg. – Dai, menj apádhoz, és számolj be neki mindenrõl, addig én ellátom a sebeit.
- De…- kezdene ellenkezni, ám kap egyet a fejére, és rögtön engedelmessé válik. – Jól vanna, megyek már.

Maginkra hagy minket, én pedig rögtön elsápadok, kimutatva valódi fájdalmamat. Kala fejcsóválva hajol fölém, és miután kimosta a sebemet, mindenféle kenõcsöt tesz rá, és beköti. Míg dolgozik, nem beszél, utána pedig elmesélteti velem, mi is történt pontosan.

- De Kala… én tényleg szeretem, viszont mindig csak bajba keverem – fejezem be tétován. Elmosolyodik, és kicseréli homlokomon a borogatást. Már sokkal jobban vagyok, a tudománya hatásos.

- Hidd el, hogy képes õ magától is bajba keveredni – nyugtatgat, majd feláll, és segít nekem is. – Most viszont irány a palota, kell még egy tanú Firek ellen.

Felsétálunk, és nagyjából pont akkor érünk oda, mikor Dai apja, fiának szegezi a kérdést.

- Mire véljem ez fiam? Miért láncra verve hozod ide nekem Fireket?

- Uram, Firek elrabolta a fiadat, engem megsebesített és  a boszorkánnyal szövetségre lépett. – Határozottan jelentem ki, nem bírom, hogy ne közöljem.
- Inkább pihenned kéne – dörren rám Dai halkan, de csak elmosolyodok.
- Firek, a felhozott vádak igen súlyosak – szólal meg a király határozottan.
- Ugyan már, nagyuram, félreértés történt, amit ez a nyomorult mondd, mind hazugság – próbál szépíteni a az áruló. Nyomorult? Én? Mindjárt leperzselem a hajadat.
- Beszélj! – érkezik az utasítás. Fogaim összekoccannak. Ha õ beszél elõbb, mi nagyobb bajba kerülünk. Dainek kell elmondania a kapcsolatunkat, neki kell felvállalnia, magától!
- Uram, mielõtt ez az áruló összehord mindent, el kell árulnia valamit a fiadnak – szólalok meg ismét, bezsebelve Daitól egy dühös pillantást.
- Ugye tudod, hogy ezek után véged lesz – suttogja mérgesen.
- Nem érdekel – válaszolom nyugodtan.
- Dai, várom a mondandódat.

- Apám, amint te is tapasztaltad, egy hölgy sem tetszett nekem, mindegyikük a trónt akarta, és nem szerettek, így nem csodálkozom, azon, hogy a saját nememhez vonzódom, itt van rá az élõ példa – lök kissé elõrébb, mire sértõdötten felhúzom az orrom.
- Hogy mondod? – morran fel az apa idegesen. – csalódtam benned Dai, reméltem, hogy a királyságunk nem marad trónörökös nélkül, de így meghaltál a szememben.
- Uram, errõl nem tehet Dai, tapasztaltam én is, hogy a szép hölgyek nagyon válogatósak és a pénzre utaznak, ne büntesd meg ezért fiad. – szólok közbe, nem hiszem el, hogy egy bölcs király, ilyen szûk látókörû is lehet.

- Hogy hívnak félvér? – áll hirtelen elém. Naná, hogy õ is magasabb.
- Pallegrin Celsus uram – bököm ki a nevem, a teljes nevem határozottan.
- Szóval Celsus, te fél vér vagy, ráadásul vadász is, mondd csak te is a nemedhez vonzódsz? – érdeklõdik, enyhe gúnnyal, és alaposan feldühít, mikor Firek arcán meglátom az elégedett vigyort.
- Nos uram, igen, de…- Leint, pedig ki akartam jelenteni, hogy csak nem rég jöttem rá, és csak Daihoz.
- Fireket zárjátok börtönbe, a boszorkányt elégetni a fõtéren, Celsus térjen haza, és a fiamat… Számûzöm, nem vagy a fiam többé…- suttogja, majd visszaül a helyére. Fogcsikorgatva figyelem. Még hogy térjen haza…
- Apám, ezt jól gondold meg, mert senki sem fogja úgy vezetni a sereget a harcokban mint más – szólal meg Dai. – ha csak emiatt elítélsz, akkor én is csalódtam benned.

- Majd ha döntöttem, közlöm veled az ítéletem, most pedig menj, szervezd meg amit kell és csomagolj – érkezik a felelt, és egy intéssel elbocsájt minket. Egyikünk se akar menni, de Kala szelíden kitol minket, és a folyosón aztán, Dai kiengedi a dühét, és pusztít rendesen Aggódva pislogok Kalára, de õ csak biccent, hogy hagyjam rá, had tombolja ki magát.

Beront a szobájába, és elkezdi összepakolni a cuccait. Szinte érzem a fájdalmát felém csapni, és mögé lépve, gyengéden a vállára teszem a kezem. Ennek muszáj volt kiderülnie, ha tényleg elfogad, és fontosnak tart.
- Dai, sajnálom – suttogom, de õ kirántja vállát a kezem alól.
- Megmondtam, hogy rossz vége lesz, köszönöm- förmed rám, nem éppen kedvesen. Mintha tõrt döfne belém, piszkosul fáj, de szokásos hevem és temperamentumom ismét felül kerekedik.

Összehúzom a szemem, a düh szinte felizzik bennem. Rossz vége… Persze, hisz fel kellett vállalni a vonzódását, fel kellett vállalnia engem. Úgy… még a végén sajnálni is fogom, hogy életben maradtam.

- Én meg köszönöm, hogy kiálltál mellettem – morranok fel elkeseredetten. Felém kapja a pillantását, mintha kissé meglepett lenne. Azt hitted nem fog rosszul esni, ha rajtam vezeted le a feszültséget?

- Nem kellett volna elárulnod a kapcsolatunkat! Az apám számûzött!  – feleli védekezésként. Összerezzenek, és félre kapom a fejem. Valószínûleg õ is érzi, hogy ezzel keményet ütött, mert felsóhajt, és közelebb lép. – Nézd Celsus, én…

- Nem érdekel! – kapom fel a fejem, szikrázó pillantást vetve rá. – Úgy érzed az én hibám? Hogy apád miattam számûzött? Remek! Ez megkönnyíti a dolgunk! – sziszegem maró dühvel, de könnyes szemmel. Visszahõköl, és értetlenkedve pillant rám.

- Mirõl beszélsz?

- Segíteni akartam, hogy apád elismerje, kellesz neki. Voltak ötleteim, de ha úgy se jelentek neked semmit, bevetem a legegyszerûbbet! – közlöm vele, egyre inkább szipogva, majd az ablakához lépek, és onnan fordulok vissza felé. – Feldúlom a tábort, te pedig állíts meg! Apád majd megbocsát, és élheted tovább az életedet mellette! Csinálj neki unokát és legyetek boldogok! – Már-már köpöm a szavakat, majd felugrom a párkányra, és mielõtt õ vagy Kala megállíthatna, levetem magam.

Szerencsére nem az elsõ emeleten vagyunk, így van idõm ellökni magam a faltól, és alakot váltva, a levegõbe lendülni. Hallom, ahogy Dai követ, de én gyorsabb vagyok.

Ahogy elérem a tábort, mély levegõt veszek, és figyelve, hogy lehetõleg ne sebezzek meg senkit, tüzet fújok az elsõ üres sátorra.

Azonnal felbolydulnak a katonák, és döbbenten kapják felém a fejüket. Hát, végül is, már nem tartottak az ellenségüknek, erre most megtámadom õket. Valahol érthetõ a zavaruk.

Egy újabb sátrat célzok meg, de a szemem sarkából megpillantom Dait, és egy nagyot csapva szárnyaimmal, feljebb emelkedek, így alattam suhan el. Nem fogom megkönnyíteni a dolgod. Minél nagyobb bajt akadályoz meg, annál nagyobb az esélye, hogy az apja megbékél.

Sajnos azonban többen is a levegõbe emelkednek, így már kissé nehezebb dolgom lesz. Kikerülök pár lefogásomra indított támadást, és újabb sátrat gyújtok fel, de akkor Dai csapódik nekem.

Nem mar belém, nem karmol, csupán nagyobb méretét kihasználva, megpróbál lefogni, és a földre tolni. Csakhogy én makacsul vergõdöm, próbálok szabadulni, nem egyszerûsítve ezzel a dolgát. Végsõ tehetetlenségében, lendületet véve, egyszerûen a földhöz csap.

Nem tört, vagy sérült meg komolyabban semmi, csupán régebbi sebeim, pár karcolásom, és a lelkem sajog. Ott maradok, ahol földet értem, miközben néhányan körülöttem landolnak, köztük Dai is.

Mellém lép, mire felmordulok, és dühödten csapok felé a farkammal. Nem jön közelebb, tanácstalanul figyeli, ahogy fekete fejemet a földre fektetem, majd egy idõ után alakot vált, remélve, hogy így én is megteszem.

Jól tippelt. De nem kelek fel, csak belemarkolok a felperzselt talajba. Nem bírom visszatartani, könnyeim megerednek, bármennyire is égõnek tartom, egy csapat katona elõtt.

- Celsus… - megrendülten kezd neki, majd összeszedi magát, és keményebben folytatja. – Megõrültél? Mégis mire volt ez jó? Hogy képzelted?

Már nyitnám a szám, hogy a fejéhez vágjam, az egész az õ hibája, miért nem tudja elfogadni és felvállalni az érzéseit, mikor hirtelen újabb sárkányok érnek földet, és alakot váltva felénk sétálnak.

- Daisetsu! Mi folyik itt? – harsan az apja kérdõ hangja. Keserûen elvigyorodok, és talpra kecmergek. Rám pillant, rögtön felméri, hogy mi történhetett, és elsötétül a tekintete. – Pallegrin Celsus… Kiderült a valódi terved, mint vadásznak! A fiam ellen fordultál!

- Jah… - vonom meg a vállam, de kerülöm a pillantását, nem kéne meglátnia a könnyeim. Tessék Dai, rendbe hoztam amit elrontottam.

- Értem, ebben az esetben… Fogjátok el! – int az embereinek. Összerezzenek, és alakot váltva, morogva hátrálok. Számítottam erre, és nem áll szándékomban megadni magam. Elszökök, visszamegyek a vadászokhoz, és megpróbálom elfelejteni Dait.

- Apa, ne! – kiált fel Dai, és beáll elém. Félrelököm a mancsommal, ha most beleavatkozik, bukta a tervem. Kitárom a szárnyaim, hogy felreppenjek, de ekkor újabb sárkányokat pillantok meg, és megtorpanásom elég a király kíséretének, hogy rám vessék magukat.

Felnyüszítek, mikor itt-ott belém mélyednek a karmaik, mire a közeledõk felöl, haragos üvöltés érkezik válaszként. Ledermedek. Régen hallottam utoljára, de sose felejtem el. Apa…

Hamarosan mellénk érnek. 15-20, jól megtermett feketesárkány, és egyikükben rögtön felismerem azt, akinek a felkutatásával annyi idõt töltöttem már. Alakot vált, de társai még nem teszik, és Daihoz meg az apjához sétál.

- Jöttem, hogy segítsek a háborúban, erre azt kell látnom, hogy a fiamat próbáljátok elfogni? – A hangja gunyoros, épp olyan cinikus, mint amire emlékszem. Kiérzõdik belõle, hogy teljesen tisztában van a helyzettel. Hogy ki tájékoztathatta… Kala? Talán…

- A fiad megtámadta a tábort, ráadásul vadász! – érkezik a hûvös felelet Dai apjától. – A kapcsolatáról Daisetsuval, nem is beszélve!

- Az elsõ fele egészen rá vall, de a kapcsolat meg… nem egyszemélyes dolog. Biztos te is emlékszel – vigyorodik el az apám, mire a kérdezett, Daival együtt elsápad, én pedig alakot váltok, és hisztérikusan felnevetek. Ez már komolyan túl sok nekem mára. Dai apja és az enyém… Ezek után legyen egy rossz szava Daira.

Habár mindkettõ nõvel jött késõbb össze, de az már részletkérdés. Az õrök ismét fognának el, de Dai türelmetlenül leinti õket, és mellém siet. Aggódva húzza végig ujját, egy arcomat díszítõ karmoláson, de mikor kapnám el a fejem, nem hagyja.

- Hülye félvér! Ezért még késõbb számolunk! Mibõl gondoltad, hogy elmehetsz mellõlem?

Nem felelek, csak félrefordítom a fejem. Közben apáink heves tárgyalásba kezdtek, áttérve a háborúra.

- Remélem az infókat hallva, eszedben sincs elküldeni a fiad – fejezi be apám, aki a frontvonalról hozott híreket.

- Nincs – érkezik a morgós felelet. Valószínûleg még mindig a múlt felemlegetésének hatása alatt van.

- Majd én elmegyek kémkedni a másik oldalra – vetem fel, elhúzódva Daitól.

- Nem! – vágja rá õ határozottan.

- Nincs beleszólásod! – kezdek vele vitázni, de csak dühösen felmordul, majd alakot váltva, a karmai közé kap. Mi a fene? Kapálóznék, ha nem félnék, hogy leesek, mikor levegõbe lendül. Így viszont akkor kezdek felháborodott kiabálásba, mikor a sátra elõtt lepakol.

- Miért csináltad ezt? Megmondtam, hogy elmegyek, úgy nem lesz több gondod – közlöm vele elkeseredetten. Szeretem, és amióta itt vagyok, folyton bajt csinálok. Nem akarok neki továbbra is rosszat.

- Én meg megmondtam, hogy nem! – dörren rám, és csuklómat megragadva, behúz a sátorba, majd az ágyra lökve, fölém kerekedik. – Most pedig hagyd abba a hisztit, és magyarázd el, mi ütött beléd!

Összerezzenve nézek fel rá, tekintetemben sértettség és fájdalom. Még mindig fáj, ami a palotában történt, de valahol boldogít, hogy nem akar elengedni maga mellõl.

- Én… - könny szökik a szemembe, de gyorsan letörlöm. Nem egy érzelgõs kiscsaj vagyok, mit picsogok?! – Tudod… nem olyan jó érzés ám, mikor lazán neked esnek, mert õszinte voltál. Mond csak Dai – nézek a szemébe komolyan. – Ha valóban fontos vagyok neked, miért nem mondtad meg magadtól az apádnak, mi a helyzet?

Megszakítja a csókot, végigsimít az arcomon, és gyengéd puszit nyom hideg homlokomra, majd feláll. Én azonban ösztönösen kapok utána, nem engedhetem el a közelembõl, õ jelenti most nekem a biztonságot nyújtó meleget.

-          Csak hozok neked egy kis meleg vizet hogy felmelegítselek- szólal meg halkan. Végül beletörõdve elengedem, és hagyom, hogy kezem erõtlenül hulljon vissza magam mellé. Minden mozdulatát követem, de nem igen erõlködök, hogy felfogjam mit csinál. Csak arra eszmélek, hogy valami meleget, valószínûleg forró vizes kulacsot rak a lábaim közé.

-          Ez jó meleg – suttogom lehunyt szemmel. Bah… oké, hogy haldoklom, vagy mi a szösz, de ideje lenne összeszednem magam, és nem elpuhulni! Remek terv, elsõször is nem kéne úgy bújnom hozzá, mikor magához ölel, mint egy naposcsibe. Mégis jól esik a melegség, õ pedig nem akar elengedni.

-          Figyelj, általában a levegõbe szoktam beszélni – kezdi nyugodtan, én pedig még inkább a karjaiba simulok. Remek Celsus, átmentél házimacska jellembe. De most komolyan, ki a fenét érdekel?!

-          Tudom, de felidegesítettél, ezzel a titkolózásoddal- motyogom erõtlenül. Homlokát az enyémnek dönti, az övé szinte lángol az enyémhez képest, pedig neki van normális hõmérséklete.

-          Te is engem, úgy hogy kvittek vagyunk – Inkább nem felelek, hagyom, hogy csókot nyomjon a számra és homlokomra. – Figyelj, tudom, nem hiszel nekem, de tényleg fontos vagy nekem, és nem vagy a szajhám, sose kértelek, hogy legyél az. Mindent megteszek, hogy meggyógyítsalak, ígérem, még ha kell fel is áldozom, magam érted- suttogja eltökélten. Hülye! Ki kérte ilyesmire? Mibõl gondolja, hogy nekem majd, úgy veszett jó lesz, ha miattam meghal?

-          Mit akarsz tenni? – kérdezek rá, igyekezvén elrejteni a fedõ hangnemem. Mélyen a szemeibe nézek, tudnom kell, hogy ha veszélyes, megakadályozhassam.

-          Még nem tudom, de Kala melletted lesz, míg elintézem, hogy meggyógyulj – érkezik a nem túl bizalomgerjesztõ felelet. Tuti, hogy ökörséget fog csinálni!

-          Inkább maradj itt velem - bújok az egyre szorosabbá váló ölelésébe, és istenuccse, kis híján könyörgök.

-          Itt maradok, ne aggódj, de az ellenszert akkor is megszerezem, hogy jobban legyél - csókol meg gyengéden. Aha… és ezt, hogy kívánja kivitelezni? Megy is, marad is… Most nagyon megnyugodtam…

De hiába az aggodalom, és minden erõfeszítésem, teljesen kimerültem, képtelen vagyok tovább ébren, az eszméletemnél maradni. Felületes, ájult álomba süppedek, csupán a maró hideget érzem továbbra is a bensõmben.

Jó párszor felriadok, zihálva, dideregve, és Dai nincs mellettem. Minduntalan megpróbálok talpra kecmeregni, de ugyan azzal a lendülettel vissza is ájulok.

Végül félnapnyi nyughatatlan alvás után, elég erõt gyûjtök, hogy kikászálódjak az ágyból, és rendbe szedve magam, megcélozzam a kijáratot. Csakhogy ott is akadályba ütközök, Alden és Kala személyében.

- Mégis hová mész? – pillant rám a varázsló szemrehányóan.

- Dai… után – bököm ki, az igazságnak megfelelõen.

- Felejtsd el! A levegõbe se tudnál emelkedni ilyen állapotban! – Mellém lép, és tolna vissza a sátorba, de megmakacsolom magam, és rendíthetetlenül egy helyben maradok. Lemondóan felsóhajt, és fejét ingatva enged el.

- Rosszabb vagy, mint õ – utal Daira fáradtan. – Neki legalább volt annyi esze, hogy ne haldokolva induljon el.

- Nem leszek jobban, ha csak itt fetrengek az ágyban!

- De rosszabbul se! – morran fel, majd kissé szelídebben folytatja. – Bármit is mondok, menni fogsz, igaz? Ha csak nem láncolunk ki megint.

Riadtan hátrálok egy lépést, de látva halvány mosolyát, rájövök, hogy nem gondolja komolyan. Viszont igaza van. Nem tud itt tartani másképp.

- Hát menj! Hamarosan a segítõcsapatok is indulnak Alden vezetésével, de nehéz úgy intézni, hogy Dai apja ne jöjjön rá. Nem hiszem, hogy azt akarja, hogy az apja és a tanács megtudja. – Igazat adok neki. – Téged ismerve pedig, nem fogod megvárni a csapatot, fõleg, hogy jóval gyorsabb vagy náluk.

Biccentek, és kimerülten elvigyorodok. Még ilyen állapotban se fog senki a nyomomba érni! A varázsló útnak enged, én pedig elsétálok mellette, majd alakot váltva, kissé esetlenül a levegõbe lököm magam.

- Vigyázz a boszorkánnyal Celsus! Jó pár trükköt ismer, és nagyon az útjában vagy! – kiált utánam Kala. Nem mintha erre eddig nem jöttem volna rá, de azért díjazom az aggodalmát.

Erõsen koncentrálok, és minden erõmet összeszedve, követem Kala instrukcióit és Dai nyomait, hogy megtaláljam a boszi rejtekhelyét. Csak arra figyelek, hogy a levegõben maradjak, így teljesen elvesztem az idõérzékem, fogalmam sincs mióta vagyok úton, mikor végre megpillantom a célomat.

Háh! Nem hiába vagyok vadász!

Nem messze a vízeséstõl, kissé esetlenül földet érek, majd alakot váltva indulok közelebb. Óvatosan haladok, nem csapok zajt, nem hívom fel magamra figyelmet. A nyomokat követve, egy barlangszerûséghez érek el, és mély levegõt véve, egészen a falhoz simulva, belépek.

Nagy, úgy tûnik több helységbõl áll, és fáklyákkal van megvilágítva. Felcsillan a szemem, és közelebb lépek a tûzhöz.

Ekkor nesz üti meg a fülem, és mikor követem, egy kisebb barlangszobába érek, aminek a közepén Dai áll.

- Dai – kiáltok fel fojtott, örvendezõ hangon, és kilépek a sötétbõl. Felém fordul, különös fény izzik a szemében, de nem tulajdonítok neki jelentõséget. Mellé sietek, és kezét megragadva, húznám magam után, de nem moccan.

- Nem kellett volna idejönnöd, félvér! – nevet fel gunyorosan. Felkapom a fejem. Ez nem õ! Megpördülök, és rántanám el a kezem, de vasmarokkal szorítja. Hirtelen kapja vissza az eredeti alakját, ellenségesen felmordulok, mikor megpillantom Fireket.

Mi a fenét keres õ itt?

- Szép munka Firek, elkaptad a betolakodót – szólal meg, a semmibõl megjelenõ boszorkány. – Komolyan azt hitted, kicsi sárkány, hogy nem veszem majd észre, ha behatolsz a területemre?

- Mertem remélni – morgom magam elé, és ismét próbát teszek, hogy kiszabadítsam a kezemet. A gond csak az, hogy teljesen le vagyok gyengülve, nem jutok semmire.

- Azért elismerésem, hogy a mérgemmel a szervezetedben, eljutottál idáig – lép elém a banya, és végigsimít az arcomon. Mintha jeges marok szorulna a szívemre, elfehéredek, és levegõ után kapkodva húzom össze magam. Metszõen felnevet, majd int Fireknek, és elindul.

Az áruló maga után húzva, követi, és egy másik szobába érünk.

Meglök, én pedig a földre esve, köhécselve próbálom összeszedni magam.

- Celsus! – kiált fel valaki, és az ismerõs hang hallatán, felkapom a fejem. – Miért vagy te itt? Mit tettetek vele?

Egy ágyhoz kikötözve, Dait pillantom meg, ahogy hol rám pillant aggodalmasan, hol a két engem behozóra veti dühös tekintetét.

- Jöttem megmenteni téged – mosolyodok el fáradtan. Hát nem az évszázad mentõexpedíciója, az biztos. De azért még nem írjon le senki!

- Idióta! – Kapom a kedves jelzõt, majd megpróbálja elszaggatni a láncait, hogy feltápászkodjon.

- Gondoltam elbúcsúznál a drága kis félvéredtõl, mielõtt a méreg végez vele – nevet fel a banya, és mellém lépve, megragadja az állam. Maga felé fordít, és kis híján felfordul a gyomrom, elégedett tekintetét látva. – Pedig kár érte, helyes darab. Ha nem lennél itt nekem Dai, akár õt is elfogadnám.

- Ereszd el, átkozott boszorkány! – morran fel, a szorult helyzetben leledzõ trónörökös, de mivel szavai nem érnek el semmit, önállósítom magam.

Kezemmel hirtelen kapok a banya csuklója után, és megragadva, alaposan megperzselem. Felsikolt, és elengedi az állam, majd rúgna belém, de félregördülök az útjából, és a fal mellett, álló helyzetbe tornázom magam.

- Te aljas kis dög! – sziszegi a nõszemély, gyilkos tekintettel méregetve. – Csak rövidíted magadnak az életet!

- Ne bántsd õt, hisz én itt vagyok! Engem akartál, nem? – hallom meg Dai gyõzködõ hangját. Marha szar ötlet, fel ne ajánlja magát értem, mert saját kezûleg csinálom ki!

- Tehát elfogadsz? – fordul felé a boszi rögtön. Fireket ellenben nem veti szét az öröm, dühös tekintettel figyeli, a kikötözötthez lépõ nõt.

- Nem errõl volt szó, boszorkány! – kiált rá, és közelebb sétál. A nõ felé fordul, hogy csitítsa, és nekem ez éppen elég idõ ahhoz, hogy Dai ágyához ugorjak, és kezemet a kezeit fogva tartó kötelékre szorítsam.

- Celsus! Mi a fenét mûvelsz, menekülj innen! – sziszegi a tûzsárkány parancsoló hangnemben, mire kimerülten elvigyorodok.

- Nem most fogom elkezdeni a parancsaid teljesítését – jelentem ki halkan, és mire a két civakodó feleszmél, már minden megmaradt erõmet a kezembe irányítom. A tenyerem felforrósodik, és megsemmisíti Dai láncait.

Ezzel egy idõben, éles fájdalom nyilall az oldalamba, és a jeges marok ismét a bensõmbe mar. A boszi, és Firek egyszerre támadott. Összerogyok, és nyögve húzom ki oldalamból a hülye tõrt.

- Celsus! – Dai kétségbeesetten, aggódva kiált fel, majd hallom, ahogy szabaddá vált kezeit felhasználva, teljesen kitör, és mellém ugrik. Eltolom, most foglalkozzon inkább az ellenséggel. Kelletlenül elengedi a kezem, és felállva, izzó tekintettel indul meg, a két hátráló felé. Na ja! Egy veszett tûzsárkány nem a leg kellemesebb társaság.

- Az a fiola, biztos, hogy az ellenmérget tartalmazza, és nem egy újabb trükk? – sziszegi halkan a kérdést. Hátamat az ágynak vetve, zihálva nézek fel, és a pillantását követve, megpillantom az említett tárgyat.

- Felelj boszorkány! – dörren fel kemény hangon, még én is összerezzenek.

- Felesleges beadnod neki, hisz Firek szúrása a méreg nélkül is végez vele! Még választhatsz engem Dai! Gondolj bele, mit szólna apád, ha egy azonos nemû, félvérrel állnál elé!

- Hé… - nyögök fel, visszanyelve felköhögött véremet. – Mi lenne, ha nem írnál még le? Élek… és virulok! – Sokkal meggyõzõbbek voltak a szavaim, mint el-elfúló hangom.

Dai felmorran, majd felkapva a fiolát, leguggol mellém. Félszemmel a barlang másik végébe húzódott alakokat figyeli, és készenlétben tartja az oldalamból kirántott tõrt, miközben a számhoz tolja a kis üveget.

- Ha keserû lesz… leköplek vele… - suttogom alig hallhatóan. Fájdalmas mosoly kúszik az arcára, és megdönti. Pár korttyal lehúzom, és szinte azonnal megérzem, ahogy a hideg távozik belõlem. Király, most már a vérveszteségtõl vagyok sápadt.

- Bíztató, hogy még ilyen állapotban is a régi vagy – simítja kezét verejtékezõ homlokomra.

- Kutya bajom… - lehelem halkan, kezemet az oldalamra szorítva. Nem kell, hogy lássa, mennyi vérem pocsékoltam. – Hamarosan itt az igazi felmentõ sereg! – teszem hozzá, halovány vigyorral.

Alig, hogy kimondom, döndülés hallatszik kívülrõl, és a banya arcán kétségbeesés fut keresztül. Megindul Dai felé, és csábos, kérlelõ mosolyt küld felé.

- Kérlek Dai, gondold meg, mit vesztesz, ha nem engem választasz!

- Sok… kis átkozott… boszit – nyöszörgöm a saját szórakoztatásomra a hülyeségem. Kapok egy gyilkos pillantást, de Dai védelmezõen beáll elém. Ráhagyom a dolgot, hisz lassan Aldenék is betalálnak ide, én pedig inkább megpróbálom bekötözni a sebemet. Majd késõbb beforrasztom, vagy mit tom én, de egyenlõre annak is tudok majd örülni, ha sikerül felállnom.

Remélem Dai végre kinyírja a banyát, az áruló sárkánnyal egyetemben.

Mielõtt távozna, még csókot hint a fenekemre….öh…a mimre? Na jó, most álltam meg a fejlõdésben! Durcásan rántom magamra a takarót, továbbra is a hátam mutatva neki, csak akkor fordulok meg, mikor hallom, hogy a sátorponyva visszaesik a helyére mögötte. 

Fáradtan, nyúzottan tápászkodok fel, mintha nem most aludtam volna. Nem lesz egyszerû lerendeznem magamban a történteket. Alsó felem fájdalma még egy darabig emlékeztetni is fog rá. Gyorsan magamra kapkodom az elsõ kezem ügyébe akadó ruháimat, és kisurrannák a sátorból, de pont abba a katonába ütközöm, aki tegnap is felügyelt rám.

- Na, basszus, most vagy páncélt viselsz, vagy rohadt kidolgozott mellkasod van. – morgom magam elé, csukott szemmel dörzsölgetve fájó orromat.

- Sajnálom. – kezd el rögtön szabadkozni, és mikor hunyorogva felpislantok rá, látom, hogy eléggé zavarban van. Csak nem az jutott eszébe, mit látott belõlem tegnap? Remélem nem, mert abba én is belepirulok.

- Nos…engem kértek meg még tegnap az õrzésedre… - kezdi tétován, talán a kirohanásomat várja, de most túl fáradt vagyok hozzá. – Ha valahová menni akarsz, szólj! A nevem Alden.

- Értettem. – sóhajtok fel. – Akkor mutasd meg nekem a tábort légyszives. – mosolygok fel rá kérlelõen, mire gyorsan bólint, és a délelõtt további részében körbe vezet, és lelkesen mutogat mindent.

Végül visszakísér a sátorba, én pedig gondolataimba merülve kezdek fel alá kóvályogni. Nem sikerült kivernem a fejembõl, mit csináltunk tegnap este, és akárhányszor eszembe jut, felforrósodik a testem, és ismétlést követel. Csoda hát, hogy hamarosan kénytelen vagyok segíteni magamon? Persze Daisetsunak is pont ekkor kell visszajönnie, pedig egész nap rám se nézett.

-          Ne zavartasd magad, már itt se vagyok- morran fel, és egy rongyot nyomva vérzõ orrára ( vajon ki mert neki behúzni?) már menne is ki.

-          De én nem… ez nem… nem annak tûnik…aminek ..látszik… - kezdek azonnal mentegetõzni, de valójában mi értelme? Ez az aminek látszik, és csak azért van, mert rá gondoltam. Mégis…szörnyen zavarba ejtõ.

-          Inkább fejezed be amit elkezdtél én leléptem- veti oda mogorván, majd elviharzik. Döbbenten nézek utána, és gyorsan felöltözve, pattanok is fel, hogy kövessem. Most miért neki áll feljebb? Mintha legalábbis mással talált volna egy ágyban. Egyébként is, ahhoz se lenne köze! Ha akarom, ugyan úgy odaadom magam például Aldennek, mint neki, látszólag úgy is bejövök drága õrömnek…

Olyan gyorsan ugrok ki a sátorból, és reppenek fel átváltozva, hogy Aldennek nincs ideje reagálni, és már el is tûntem a fák felett. Egy idõ után leszállok a fák közé, és emberi alakban próbálom megkeresni Dait. A kérdés már csak az, minek is? Talán magyarázkodni? Vagy tisztázni a dolgokat? Majd kiderül.

Bolyongok egy ideig a fák között, mikor hangok ütik meg a fülem, így elindulok a forrásuk felé. Alaposan földbe gyökerezik a lábam, mikor egy patak mellett meglátom Daisetsut, egy vízi boszorkánnyal csókolózni.

Összerezzenek, és keserûen megpördülök, hogy gyorsan eltûnjek. Hamar túllépett rajtam, annyi szent, de ezek után ne várja, hogy majd itt maradok. Elszökök és kész! Velem nem fog játszani!

Sajnos azonban zajosra sikeredik a távozás, észrevesznek, és Dai utánam veti magát. Megragadja a karom, és maga felé fordít. 

-          Mit keresel itt félvér- dörren rám, cseppet se barátságosan. Dühösen állom a pillantását. Bezzeg éjjel nem ilyen hangon beszélt.

-          Ezt én is kérdezhetném tõled, fûvel fával enyelegsz itt, nem gondolod, hogy gusztustalan vagy? – sziszegem vissza keserûen. Meglepetnek tûnik, pedig igazán jogos a kérdésem. Õ azonban csak felsóhajt.

-          Még magam, sem tudom mit akarok- suttogja végül maga elé, ám akkor az idegen nõ utol ér minket.

-          Dehogynem tudod, hallgass a szívedre Dai- mosolyodik el önelégülten, és gyilkos pillantást vet felém. Ch…ezzel nem hatsz meg, boszorka!

-          Akkor dönts el melyikünk a fontosabb, ez a vizes perszóna, vagy esetleg én- morranok fel ingerülten.

-          Adjatok egy pár napot, hogy tisztázzam a gondolataimat, kérlek – rámpillant, de én továbbra se enyhülök, szikrázó szemekkel viszonzom. – Celsus, az éjszaka fantasztikus volt számomra- persze, jó szórakozás vagyok. Majd a boszorkára néz. – Jelena te a múlthoz tartozol, az egy dolog, hogy párszor lefeküdtünk, de az nem jelentett nekem semmit.

Párszor lefeküdt vele, és az semmit nem jelent? Velem kapcsolatban is így gondolkodik? Csak egyéjszakás, esetleg kettõs kaland vagyok? Végül is, bárkivel megteheti, õ a trónörökös. De velem nem!

-          Csak azt ne mondd, hogy ez a ficsúr fontosabb neked , mint egy nõ- csattan fel a nõ gyilkos dühvel. Nem mondta ki, nem kell hisztizni.

-          Meglehet, hogy fontosabb. – feleli vállat vonva, de inkább oda se figyelek. Csak játszik… Húznám el a csíkot, de ismét elkapja a kezem. Na, ebbõl elég! Megpördülök, és behúzok neki, még a szája is felreped, majd eltûnök a fák között, és csak pár lépés után váltok alakot, hogy visszareppenjek a táborba.

 Bukdácsolva landolok a sátor elõtt, teljesen össze vagyok zavarodva.

- Celsus, a szívbajt hoztad Aldenre, merre jártál? – hallom meg Kala hangját, mire gyorsan alakot váltok.

- Én…követtem Dait, aztán ott volt az a banya, és… Kala, ki az? És mit akar? Nem néznéd meg, hogy minden rendben van e? – össze vissza hadarok, de a varázsló ki tudja venni a lényeget.

- Tudom kirõl beszélsz, és majd idõvel választ kapsz a kérdéseidre, de most megyek, utánanézek.

Bólintok, õ pedig hirtelen eltûnik. Betámolygok a sátorba, ami meglepõen üresnek tûnik. Valami mintha hiányozna…pontosabban elég sok minden…Dai legtöbb cucca.

- Mi…mi történ? – fordulok kérdõn a belépõ Alden felé.

- Daisetsu úr megkért, hogy szállítsuk át a cuccait egy új sátorba.

- De miért?

- Öh…nem tudom. – feleli meglepetten. Igaza van, nem éppen az a szokványos, hogy a trónörökös egy sátron osztozzon egy fogollyal.

- Értem. – letörten szegezem a talajra a szemem. Nem tudok kiigazodni magamon. Egyik pillanatba még a pokolba kívánom, a következõben meg hiányolom. – Hol van az új sátra? Lenne pár kérdésem hozzá.

Alden tétován ugyan, de mutatja az utat, nem mond nekem ellent, pedig elég tiszteletlenül beszélek a felettesérõl. Talán tényleg kedvel, délelõtt is jól elvoltam vele, meg a többi katonával. Végül az egyik sátorra bök, én pedig becaplato, hogy ott várjam meg Dait.

-          Mi ez az egész, hadd halljam?!- kiáltok rá, mikor jó idõ múlva megjelenik.

-          Mire gondolsz konkrétan? – néz rám érdektelenül, tovább feszítve nálam a húrt.

-          Hát ez- mutatok körbe. - Miért hagysz ott?- kérdezem dühösen, jól elrejtve a keserûséget a hangomból. Talán a boszorkát választotta. Tényleg csak játék voltam….egy éjszaka, és vége.

-          Mivel rendeznem kell a gondolataimat, meg ahogy mondtad, külön sátrat akarsz, most megkaptad- közli nyugodtan, és hátat fordít nekem.

-          Na szép… beijedtél valld be- szisszenek fel halkan.

-          Miért, talán te nem?- emeli fel a hangját mérgesen. Egy pillanatra megszeppenek, hogy aztán újult erõvel vágjak vissza.

- Csodálkozol? Ideküldtek, mint kémet, lebuktam, megkínoztak, aztán meggyógyítottak, hogy végül az ellenséges trónörökös megfektessen. Sajog a hátsóm, zavarodott vagyok, és fingom sincs mit vársz el tõlem. Úgy tûnik viszont, hogy neked csak játék voltam, ott az a vizes banya, õ jobban illik hozzád. – megállás nélkül buknak elõ belõlem a szavak, és dühös elkeseredésemben még könnyek is gyûlnek a szemembe. Mondandóm végén elcsuklik a hangom, és lehorgasztott fejjel próbálom összeszedni kicsit magam.

- Melodráma… - sóhajt fel halkan, majd hirtelen elém lép, és állam alá nyúl, hogy felemelve a fejem, a szemembe nézzen. – Nem voltál játék Celsus. – leheli az ajkaimra, és szelíd, rövid csókot nyom rá. – Csupán nekem is idõre van szükségem, hogy helyre tegyem a dolgokat. Te is egyszer csak berobbantál az életembe, és alaposan felforgattad.

Szipogva húzódok hátrébb, a tekintete õszinte, és gyengéd, de még kissé ingerült. Felhúztam, az már egyszer biztos.

- Ki az? – nem kell többet mondanom, rögtön tudja kire gondolok.

- Nem fontos. – sóhajt fel, és arrébb lép.

- De nekem igen. – gyerekesen erõsködök, de tudni akarom.

- Celsus, azt mondtam ne foglalkozz vele! Csak kerüld el! – morran fel kicsit ingerültebben, de ezzel csak kíváncsibbá tesz. Viszont nem nála fogom folytatni a faggatózást.

Sértõdötten felhúzom az orrom, de nem vágok vissza.

- Sajnálom, de hidd el, így jobb. – fordul felém békítõbb hangnemben. – Viszont ami a sátor dolgot illeti, az is maradjon így egy darabig. Idõ kell, hogy mindketten eldöntsük mi legyen.

- Ch…értem. – felelem mogorván, de nem várom meg a reakcióját, folytatom. – De nem fogok úgy ugrálni ahogy te fütyülsz. Nem vagyok egy…egy…szajha, hogy akkor álljak a rendelkezésedre, amikor csak kedved tartja egy kis hempergésre. – hagyom, hogy hangomból kiérzõdjön a keserûség, és szemembõl a csalódott fájdalom.

Ha idõ kell neki, az azt jelenti, hogy éjjel is bizonytalan volt még. Persze én is az voltam, de én nem egy múltbéli kapcsolat miatt. Nekem csupán az volt az elsõ alkalom, hogy ennyire kiszolgáltattam magam valakinek.

- Celsus, ne reagáld ennyire túl! – felém lép, de én gyorsan megpördülve, a kijárat felé indulok.

- Nem reagálom túl. Idõt kértél? Hát kapsz! – mielõtt elkaphatna, kint alakot váltok, és sebesen szállok az erdõ felé, minél messzebb mindenkitõl…szöknöm kéne. Nem érnek utol, tekintve, hogy kicsi méretem elõnyére legyen mondva, fürgébb vagyok.

Azt a tót célzom meg, ahol tegnap Kalával jártam, és a partjára szállva, üres fejjel bámulom a víztükröt. Talán tényleg alaptalan volt a…hisztim? Mert ez az volt! De nem! Jogosan buktam ki, és kész!

Megrázom a fejem, és morogva csapok bele mancsommal a vízbe, szétoszlatva a képmásomat. Felsóhajtok, és megfordulok, hogy szárnyra kelve, tényleg megszökjek, de akkor vízcsobogás üti meg a fülem, és visszapillantva a délután boszorkát látom kiemelkedni a tóból.

Gunyoros mosollyal lép a partra, én pedig ellenségesen rásziszegek, füleimet hátracsapva, ingerülten csapkodok a farkammal.

- Csak nem a kicsi félvér? – lépdel felém csábosan ringó csípõvel. Nem hátrálok, csak mélyrõl jövõ morgással próbálom megtorpanásra késztetni. Nem igazán hatja meg a dolog, közvetlenül elém lép, és ujjait kecsesen végig húzza az orromon.

- Válts alakot, babám, mert egy sárkánnyal elég ijesztõ beszélgetni, még akkor is, ha ilyen pöttöm. – mosolyog rám lenézõen, alaposan feldühítve.

Hátrarántom a fejem, és szikrákat köpve megrázom magam, majd nyitnám a szárnyam, hogy itt hagyjam a fenébe, de ekkor a mûmosolya eltûnik, és kegyetlen ridegséggel felemeli az egyik kezét.

A tó felbolydul, és hirtelen egy hatalmas vízoszlop csapódik nekem, a közeli fáknak taszítva. Fuldokolva, vizet köhögve, kénytelen vagyok alakot váltani, hogy talpra küzdjem magam.

- Nos, látom, veled így kell beszélni, kölyök. – szólal meg hidegen, és egy újabb intéssel eléri, hogy pár vízcsóva az egyik fának szegezzen ülõhelyzetbe lökve, kezeimnél és derekamnál fogva. Összeszorított fogakkal próbálok szabadulni, de a tüzem kialszik, még mielõtt igazán felerõsödhetne a párologtatáshoz.

- Csak tudnám, mit lát benned Dai. – guggol le mellém a némber, és államnál fogva megforgatja a fejem, hogy alaposan megnézhessen.

- A kíváncsiság kölcsönös. Régen vak volt, vagy mi? Ekkora egy hárpiát kedvelni… - sziszegem dühösen, habár nincs igazam, a boszi tényleg szép. Viszont a beszólásommal jól felhúzhattam, mert szó szerint szorul körülöttem a hurok.

- Veled viszont nem lesz több gondja, mert eltakarítom az tból a csinos kis pofid. – húzza össze a szemét gyilkos dühvel.

Felnyögök a fájdalomtól, mikor a jéghideg víz egyre nagyobb területen borít be. Olyan hideg, hogy már szinte éget. A vízi boszorka elégedet, gúnyos mosollyal figyeli a vergõdésem.

- Kár volt közénk állnod, kicsi félvér. Nem tûröm a vetélytársakat! – susogja még utoljára a fülembe, majd hirtelen megcsókol, és feláll.

A csókja nyomán jegesség árad szét bennem, és érzem, ahogy minden erõmet elszívja. Lihegve próbálok összekaparni még némi küzdeni akarást, hogy megszabaduljak a testemet egyre inkább beborító, fojtogató víztõl, de hiába, teljesen elernyedek, hagyom magam.

A víz már az arcomat borítja be, és kis híján megfulladok, mikor hirtelen fényesség villan, és ahogy a folyadékbörtön elenged, köhögve bukok a földre.

- Ostoba boszorkány, hord el magad! – hallom meg Kala hangját, akiét Daié követi.

- Celsus! – mellém szalad, és felemelve átkarol.

- Dai, nem dönthetsz így! – sipít fel a boszorkány, és lépne közelebb, ha Kala nem állna elé. – Nem választhatsz helyettem egy korcs félvért, egy átkozott kölyköt!

- Pedig nagyon úgy tûnik, hogy mégis. – szólal meg Dai hûvös, elutasító hangon. – Most pedig tûnj el, nem akarlak látni többé!

- Te….te…- kegyetlen sziszegése még kába tudatomon is rést talál, hát még rideg kacagása, ami követi. – Nehogy azt hidd Dai, hogy ez ilyen egyszerû. Ígéret köt, ráadásul te magad fogsz megkeresni, ha azt akarod, hogy éljen a kölyök!

Nevetését elnyeli a vízcsobogás, de a ridegség megmarad bennem. Amennyire csak tudok, Daihoz bújok, minél közelebb a melegségéhez, de a remegésem nem enyhül.

- Kala…- hallom meg aggódó hangját. – Mi van vele? Jéghideg, és reszket, pedig már nincs vízbörtönben.

- Egyelõre vigyük meleg helyre, majd ott megvizsgálom. – sóhajt fel a varázsló fáradtan.

A szemem ugyan csukva van, de érzem ahogy Daisetsu szelíden a földre helyez, majd a következõ pillanatban sárkány alakban cipel valahová. Elveszthetem az eszméletem, mert mikor legközelebb felébredek, már az ismerõs sátorban találom magam.

Száraz ruhában, vastag takarók alatt, de továbbra is a bensõmet maró jeges hideggel. Nyöszörögve próbálok felülni, de olyan gyenge vagyok, hogy reménytelen próbálkozásnak tûnik.

- Hogy érted azt, hogy megmérgezte? – hallom meg Dai hangját a sátoron kívülrõl.

- Úgy ahogy mondom. – ez Kala. – Olyan jeges mágiát juttatott a testébe, ami szép lassan felemészti, marja belülrõl, kioltja az élet lángját. Õ egy fekete sárkány, Dai! A tüze a mindene, ha az teljesen kialszik, neki vége!

Döbbenten, hallgatom, és remegésem még jobban felerõsödik. Ez nem lehet igaz, ez badarság! Csak fázom, biztos náthás lettem.

- Mit lehet tenni? Kala, te biztos tudsz kezdeni vele valamit! – feszült a hangja, és aggódó.

- Ha ismerném a mágia pontos összetételét, tudnék ellenmérget gyártani, de azt csak a boszorka ismeri. – sóhajt fel a kérdezett fáradtan, mire Dai tarkán elkáromkodja magát, majd kicsapva a sátor ajtót, belép.

Riadtan rezzenek össze, és mikor észreveszi, hogy ébren vagyok, bocsánatkérõen rám pislog.

- Hogy érzed magad? – ül le az ágy szélére halovány mosollyal.

Pár pillanatig mozdulatlanul, némán meredek magam elé, majd hirtelen olyan erõvel simulok hozzá, amit már nem is éreztem magamban. A testének melege enyhíti a fájdalmam, így el se akarom engedni, õ pedig hagyja, gyengéden visszaölel.

- Makacs, ostoba félvér… - suttogja fáradtan a hajamba. – Nem megmondtam, hogy tartsd magad távol tõle?

- Nem akarok meghalni… - nyekkenem halkan, kétségbeesetten pislogva fel rá.

- Tehát hallottad. – sóhajt fel keserûen. – Ne aggódj, nem hagyom, hogy meghalj!

Szorosan magához ölel, és forrón megcsókol, én pedig remegve bújok hozzá még jobban, és viszonzom nyelve játékát. Kell a közelsége…addig se küzdök a jeges fájdalommal.

Figyelmeztetésére, csak a fejemet rázom, majd kilépek a sátorból. A korai óra ellenére a katonák már nyüzsögnek, gyakorlatoznak. Mikor meglátnak, megtorpannak feladatukban, és ki ellenségesen, ki kíváncsian méreget.

Eszembe jut, mit mondott Daisetsu, és mielõtt bárki meglátná, hogy elpirulok, gyorsan átváltozom, és fekete szárnyaimat kitárva, a levegõbe emelkednék, de ekkor Kala lép elém.

- Ugye nem a szökésen jár az agyacskád, Celsus? – kérdi fedõ hangon. Behúzom szárnyaimat, és kelletlenül visszaalakulok.

- Gondoltam rá, de arra jutottam, hogy csak én járnék rosszul – vallom be kelletlenül, mire elmosolyodik, megfordul és int, hogy kövessem. Más dolgom nem lévén, a nyomába szegõdök.

Már egy jó ideje némán sétálunk az erdõbe, mikor vízcsobogás üti meg a fülem. Fel kapom a fejem, és már épp kérném meg a varázslót, hogy had mosakodjak meg, mikor biccent, hogy pont ezért hozott ide.

A fák között, egy apró vízesés, és gyönyörû tó fogad, ami úgyan nem túl hatalmas, de olyan tiszta, hogy látni benne a halakat. Ledobálom a ruháimat, Kala megszabadít a kötésektõl, én pedig borzongva merülök a kellemesen hûs vízbe. Az öreg elõtt nem érzem, hogy szégyenlõsnek kéne lennem, ráadásul õ tökéletesen vissza tudja majd rakni a kötéseket. A sebeim ugyan jelentõsen javultak, de a gyógykenõcsei azért még nem ártanak.

Órákig áztatom magam, még sárkány alakot is felveszek néha, és mivel a víz elég mély, én meg kicsi vagyok, könnyedén alá tudok merülni így is. Mikor végül a partra caplatok, riadtan veszem észre az egyik katonát Kala mellett.

Tátott szájjal bámul, én meg szitkozódva kapom magamra a ruháimat. A varázsló ellenben marha jól szórakozik.

- Ömm…Daisetsu úr keres – közli végül a férfi, miért is jött.

- Nem õ az egyetlen – morgom magam elé, mire kissé megrökönyödik tiszteletlenségemet halva, de végül ismét próbálkozik.

- De…

- Ugyan, hadd kapcsolódjon ki kicsit – vág a szavába ezúttal Kala. – Most, hogy itt vagy, még repülhet is kicsit, úgy is vágyik rá. Ha pedig úgy látod, hogy szökne, nagyobb vagy, könnyedén elkapod.

Ez persze nem igaz, mert a gyorsaságom jobb, de úgy látszik meggyõzte a katonát, mert bólint és alakot vált. Boldogan követem a példáját, majd szárnyaimat kitárva, a levegõbe emelkedem, és kisebb nagyobb szüneteket tartva, órákig repkedem. Szeretem, mert szabadságot jelent, és élvezem. Miután sebeim kezdenek kicsit fájni, és el is fáradok, ismét lehûtöm magam a vízbe, majd kikászálódom a partra, és hagyom, hogy Kala megvizsgáljon.

- Szépen javulsz – szólal meg kis idõ múlva. – Hamarosan nyoma se lesz a sebeidnek, kivéve a karmolást a hátadon. Az lehet, hogy megmarad.

Némán meredek magam elé. Remek, Daisetsu szó szerint megjelölt. Lehet, hogy most dühöngenem kéne, de fáradt vagyok hozzá, így inkább csak vállat vonok. A varázsló mintha kissé meglepõdne, majd sejtelmesen elmosolyodik, és végül búcsút intve megkér, hogy most már menjek vissza a trónörököshöz. Az utánam küldött katona is egyet ért vele, tekintve, hogy már órák óta vissza kellett volna vinnie.

Már sötétedik, mire elérjük a tábort, én pedig gondolataimba merülve lépek a sátorba. Kissé hátrahõkölök, és mélyen elpirulok, mikor a sátor félhomályában megpillantom Dait, és egy meztelen nõt, aki épp hozzá dörgölõzik. Fogalmam sincs miért, de szúró fájdalom hasít a mellkasomba.

-          Ohh bocsánat, nem akartalak megzavarni titeket, már itt se vagyok - bököm ki, és már fordulnék is meg, mikor megállít

-          Maradj nyugodtan, a hölgy azért van itt, hogy kedvemre legyen, de én átadom neked, szórakozz egy picit, mert nekem most nincs hangulatom hozzá- közli nyugodtan, felém fordulva, majd egyszerûen kisétál mellettem.

Meglepetten, tanácstalanul álldogálok, de nem akarok gyávának tûnni, nem követem. A nõ vállat von, majd végig mér és elégedetten elmosolyodva közelebb lép, és most már hozzám dörgölõzik. Zavartan lépek hátra, mire elmosolyodik.

- Nocsak, milyen ártatlan valaki – kacag fel, majd kezemet megfogva, beljebb húz. Nincs igaza, voltam már nõkkel, de most valahogy furán érzem magam. Annak ellenére, hogy kezdek felizgulni, nem az elõttem magát riszáló nõt kívánom.

Nem tudom mennyi ideig próbál rávenni arra, hogy lépjek, hisz merevedésem szép kis bizonyíték, hogy vágyok a kielégülésre, de mivel nem vagyok hajlandó rámozdulni, végül megunja. Feltápászkodom az ágyról, ahová idõközben döntött, és szinte kimenekülök a sátorból, majdnem neki is ütközöm Dainak. Vörös fejjel, mélyeket lélegezve próbálok megnyugodni.

-          Na mi van bírsz el egy nõvel, ahogy elnézlek, nagy hatással volt rád – ezt hallva, zavarom még nagyobb lesz.

-          Csak próbálkozott, de nem jött össze neki- takarom el magam, és közben fél füllel hallom, hogy a nõ dühöngve kicsörtet a sátorból. Nem lehet kellemes, hogy egy este alatt, másodszorra utasítják el.

-          Hát , nekem nem úgy tûnik, mint aki nyugodt állapotban van- néz végig rajtam, majd szélesen elmosolyodik. - Gyere ne csinálj magadból hülyét idekint.

Szólal meg kedvesen, én pedig egyet értve bemenekülök a sátorba. Megtorpanok a sátor közepén és szapora légvételekkel próbálom csitítani felkorbácsolt vágyamat. Egyszer csak szorosan mögém lép, és a nyakamba csókol, közben átkarol és végig simít a mellkasomon. Elõször riadtan megdermedek, majd szelíd cirógatásától megborzongok. Túlságosan jól esik, ez így nem lesz jó….

Megpróbálok ellenkezni, de képtelen vagyok szabadulni a bûvkörébõl. Kezét lecsúsztatja merevedésemhez, és már csak attól felnyögök, hogy nadrágon keresztül hozzámér. Erre felbátorodik, és benyúlva a ruha alá, kényeztetni kezd. Elgyengülve dõlök neki, õ pedig egyik kezemet megfogva, szelíden a saját ágyékához nyomja, hogy megmutassa, hasonló gondokkal küzd. Megriadok, és fejem nem is tisztul ki teljesen, megfogom a kezét és megállítom, majd arrébb lépek. Fenébe, máris hiányzik a közelsége.

- Tudom, hogy tetszett, kézzel fogható volt a bizonyíték- bök férfiasságom felé, majd karját összefonva figyeli kipirult arcomat.

Lihegve nézek mindenfelé, csak a szemébe nem. Kár lenne tagadnom, hogy tényleg veszettül élveztem, és vágyok a folytatásra, mégis…Õ férfi, én is az vagyok, ráadásul az ellenségemnek kéne tartanom. Látva pirulásomat, és zavaromat, elégedetten elmosolyodik, és közelebb lép. Mikor nem hátrálok, gyengéden állam alá nyúlva felemeli a fejem, és szenvedélyesen megcsókol. Nem tiltakozok, sõt utat engedek nyelvének, és kis idõ után még vissza is csókolok.

Elégedetten felmorran, majd az ágy felé húz, és ledönt rá. Elgyengülve, kábán nézek fel rá, és megremegek a vágytól, ami a szemében izzik. Szinte fel sem ocsúdok, és már meg is szabadított a felsõmtõl, és éppen mellkasomat csókolja végig. Kezemet a szám elé kapva fojtom el nyögésem, mikor egyik mellbimbómhoz érve, gyengéden beleharap.

- Hallani akarom, ne tartsd vissza – emeli fel a fejét, és kezemet elhúzza a szám elõl, majd gondol egyet, és hirtelen a maradék ruháimat is lerántja rólam.

Hirtelenjében azt se tudom, hogy kapjak utána, vagy inkább a takarót rántsam magamra, így végül mozdulatlanul, zihálva figyelem, amint minden porcikámat áttanulmányozza.

- Miért nem használtad ki az alkalmat, a nõvel? – kérdi a fülembe súgva, miközben egész testében hozzám simul. Szaporán kapkodom a levegõt, és félrefordítom a fejem.

- Seh…sehmmi…közöd ho…hozzá – zihálom pirulva, mire féloldalasan elmosolyodik.

- Nem különös kissé, ezt mondani egy ilyen helyzetben? – neveti el magát, és kezével megragadja kemény farkamat. Kitágul a pupillám, és hangosan felnyögök, szabad utat engedve nyelvének a számba. Mohón csókol, néha rá- ráharap az alsóajkamra, nyelvemre, közben megállás nélkül mozgatja büszkeségemet markoló kezét.

Hirtelen azonban megáll, mire akaratlanul is csalódottan nyögök fel. Elvigyorodik, és leveti ruháit. Kerek szemekkel mérem fel minden adottságát, nem utolsó sorban, kõkemény férfiasságát. Uh…kegyes volt a sors hozzá, annyi szent. De ha ezt belém dugja, ott esek szét, az tuti.

Önelégült arccal fölém mászik, és farkasszemet néz velem. Nem kapom el a fejem, kábán állom a pillantását, többre és többre vágyva. Jelenleg úgy érzem, nem vagyok egészen önmagam, de nem akarok tenni ez ellen semmit.

- Ugye tudod, hogy innen már nincs megfutamodás – mormolja a nyakamba, majd végig is nyalint rajta. Megborzongok, majd számat összeszorítva, válaszként széttárom lábaimat. Hogy mi a szent szar ütött belém, azt nem tudom, a kéj teljesen maga alá tepert.

- Nem…szokásom…megfutamodni – nyöszörgöm halkan, de határozottan. Meglepetten méri végig egészen kiszolgáltatott testemet, majd állati morranással furakszik lábaim közé, és szinte azzal a lendülettel, behatol egyik ujjával.

Fájdalmas kiáltásomat szájával fojtja belém, majd gyengéden tágítani kezd. A feszítõ fájdalom lassan enyhül, nem próbálok tovább hadakozni, így még egy ujjat csatlakoztat. Ezúttal jóval elhanyagolhatóbb a kellemetlenség, és lassan érzem, ahogy a kéjes gyönyör is helyet kap. Nyöszörögve vetem hátra a fejemet, ahogy eltalálja kényes pontomat.

- Milyen kis kéjenc vagy, kicsi Celsus – nevet fel elégedetten.

- Pofa be! – motyogom magam elé. Így se lesz ezt egyszerû helyre tenni magamban. Elvigyorodik, és kihúzza ujjait. Csalódottan nyögök fel, szélesítve mosolyát.

- Türelem félvérem, türelem – simít végig az oldalamon, majd derekamat megragadva, kissé megemeli, és még jobban lábaim közé furakszik, majd merevedését a nyílásomhoz illesztve, kissé megtorpan.

- Mond ki, hogy akarod! – szólít fel fojtott hangon. Dacosan rázom meg a fejem, mire gyengéden, de határozottan megmarkolja farkamat, és kínzó lassúsággal kezdi simogatni. Szinte már szûkülök a kielégítetlenségtõl, de továbbra is makacsul hallgatok.

- Gyerünk Celsus, úgy is egyértelmû, hogy akarod.

- Ahkkor…mihért…nhem…eléhg ennyih – zihálom küszködve, és türelmetlenül mozdítok a csípõmön. Felnevet, és erõsebben rám szorít.

- Ahhh…neeeh! – kiáltok fel hátravetett fejjel, és mivel egyszerûen nem bírom tovább, megadom neki amit kér. – Ahkarom…kéhrlek…csihnáld már.

Elégedetten felmorran, majd eleget tesz kérésemnek, és egy határozott lökéssel elmerül bennem. Szemeim kikerekednek, hátam ívbe feszül, és felkiáltok a feszítõ fájdalomtól. Oldalra fordítom a fejem, hogy elrejtsem könnyes szemeimet, de õ közelebb hajol, és arcomat maga felé húzva, gyengéden csókot hint ajkaimra.

Nem mozdul, hagyja, hogy szokjam a helyzetet, pedig izzó szemei, nehezen féken tartott vágyról árulkodnak.

- Lazíts – leheli a nyakamnak, én pedig mélyeket lélegezve, igyekszem megnyugodni, és elengedni görcsös izmaimat. Mikor eléggé nyugodtnak ítél, lassan megmozdul, és habár eleinte még feszít ás fáj, nyögéseim hamarosan inkább a kéjtõl törnek elõ. Lábaimat a dereka köré kulcsolom, így még mélyebbre tud lökni.

A kéjtõl felforr a vérem, és én is megmozdulok, hogy ezzel segítsek neki. Kezeimmel a vállába markolok, és arcomat a nyakába temetem. Egyre gyorsabb iramot diktál, én pedig képtelen vagyok visszafogni a hangom, eszembe se jut, hogy talán mások is meghallhatják. Egy erõsebb lökésnél körmeimet a hátába vájom, de fel se veszi, csak folytatja a vad mozgást, minden lökésnél eltalálva bennem, azt a bizonyos pontot.

Egy idõ után nem bírom, egyre szaporábban kapkodom a levegõt, és mikor hirtelen kezébe veszi, eddig hanyagolt férfiasságom, végem van. Felkiáltok a gyönyörtõl, testem szinte lángol, megfeszülök, és a kezébe élvezek. Ahogy izmaim köré szorulnak az orgazmus pillanatában, mélyet nyög, és egy utolsó lökéssel elengedi magát bennem. Lihegve rogy rám, majd kihúzódva belõlem, mellém hengeredik, hogy jusson nekem is levegõ.

Szükségem is van rá, úgy nyelem, mint akihez már jó ideje nem jutott. Érzem, amint a tudatomra egyre inkább köd nehezedik, majd a fáradság, és az elõbb átéltek hatására, elvesztem az eszméletem.

Sajgó fenékkel, és kissé kótyagosan ébredek, de az emlékek azonnal megrohamoznak, és mélyen belepirulok.

- Meg se kérdezem, mi jutott eszedbe – nevet fel mellettem Dai, és ahogy rákapom a tekintetem, elgondolkodva végig simít az arcomon. Ki kéne buknom…igen Celsus, szedd össze magad, és ordítsd le a fejét. Kár, hogy egyáltalán nem lenne igazam, hisz a végé én magam kértem.

- Ne is – nyögöm halkan, majd hasra feküdve, a másik irányba fordítom a fejem.

- Hümmm, sejtettem, hogy kissé durcás leszel ébredésnél – kuncog fel, majd érzem ahogy súlya eltûnik az ágyról. – Pihenj még, nekem most mennem kell, dolgom van.

Morgok valamit válaszként, amit akár menj a fenébének, de akár csak nyugodtanak is érthetett, bár lehet, h semmit nem tudott kihámozni belõle.

 -          Minek látod ezt a taknyost, meg se érdemli. –gúnyos hangjára, és a megnevezésre felkapom a fejem, és bájosan rávicsorítok.

-          Örülnék, ha nem ölnétek meg egymást, nem vagyok hajlandó pesztrálni titeket- morran fel a varázsló, és szorosan meghúzza a kötéseket. Csak azért se szisszenek fel, pedig piszkosul fáj. Sõt…egy szó nélkül hagyom, hogy befektessen Daisetsu mellé. Asszem tényleg szarul vagyok…

-          Pár napig itt kell maradnotok, míg erõre kaptok, fõleg te-  mutat Daira, ellentmondást nem tûrõen.

-          Hát ha a kis félvér elbírja viselni a jelenlétem, akkor nincs akadálya, de ha õfelsége meg akar halni, akkor egyszerûbb ha z erdõben tanyázik. – tyûûû…ha az undokság követelmény a királyi családban, kitûnõ uralkodó lesz. 

-          Fejezd be Dai! – vágja a képébe a vizes borogatást a varázsló, mielõtt én lephetném meg valami kevésbé szelíd visszavágással. Látva döbbent képét, nem fojtom vissza feltörõ nevetésem. 

-          Ne nevess öcskös – morran rám mérgesen. Rögtön felhúzom az orrom, és sértõdötten felelek. 

-          Nem vagyok öcskös, van rendes nevem is te…- nem tudom befejezni, mert az én arcom is leszállópályául szolgál egy borogatásnak. 

Ezúttal kibírom morgás nélkül, és inkább ledõlve figyelem, amint Daisetsu duzzogva borogatja magát. Ki hitte volna pár napja, hogy egy ágyban szenvedek majd ezzel a…ezzel a…na szóval, vele. A varázsló meg persze elhúzza a csíkot. Szerencsére hamar elnyom az álom, nem kell a kínos társasága.

Hajnal tájt rosszabbodik az állapotom, a lázam az egekben van. Zihálok és hánykolódom, szinte semmi nem érzékelek a környezetembõl. Mikor hirtelen egy kéz jelenik meg elõttem, ösztönösen elkapom.

-          eleresztenél kölyök – hallom meg a halk suttogást, és azonnal felismerem tulajdonosát. Elengedem és kezeimet a mellkasomra ejtem. 

Pár pillanat múlva, nedves rongy kerül a homlokomra, kissé lehûtve lángoló testemet. A szívem zakatol, a levegõt szaporán kapkodom, szinte égek. Feltekintve pedig közvetlen közelrõl nézhetek Daisetsu különös fénnyel izzó szemébe. Tovább törölget a borogatással, eleinte homlokomon, majd a mellkasomra is figyelmet fordít.

Majd hirtelen a keze veszi át a helyét, de az is olyan jó hûvös…ösztönösen simulok bele az érintésébe. Kábán érzékelem, hogy homlokát az enyémnek dönti, és úgy figyel tovább. Lehelete szinte perzsel, tovább hevítve testemet. Már azt hittem képtelenség, de gyorsabb lesz a szívverésem, ahogy a lélegzetvételem is.

 Hirtelen közelebb hajol, nyelvével végig simít ajkaimon. Szinte öntudatlanul engedek neki. Megérezvén, mohón nekem esik, más ötletem nem lévén, viszonzom a heves csókot. Végül õ az, aki megszakítja, majd hátat fordít nekem.

Döbbenten, lihegve figyelem a hátát, de nem mutat hajlandóságot a felém fordulásra. Össze vagyok zavarodva, kissé talán meg is rémültem, ráadásul gondolataim kuszák, rendezetlenek a láztól. Hamarosan el is nyom az álom.

--oOo--

Reggel elõbb ébredek, és egy fokkal jobban vagyok. Elgondolkodva figyelem, és mikor kissé fázni kezd, betakarom egyik nekem adott medvebõrrel. Ettõl megnyugszik. Ilyenkor olyan békés, szinte mintha másik ember lenne. Visszadõlök, és én is folytatom az alvást. Csak akkor ébredek, mikor ételt hoznak be nekünk. A fájdalomtól ciccegve talpra kecmergek, de az ágy végénél tovább nem jutok, hát odatelepedem. Hamarosan vendéglátóm is felébred, de ügyet sem vet rám, némán csipegetni kezdi a mellé rakott ételt.

Na neee! Ugye nem gondolja, hogy ennyiben hagyom a dolgot. Megcsókolt! Egy pasi, egy trónörökös, egy barom! Már nyitnám a szám, hogy kifaggassam, de a sátorba lépõ varázsló meghiúsítja tervemet.

-          Nos, hogy vannak az urak? – kérdi kissé gunyorosan. Vállat vonva jelzem, hogy megmaradok.

-          Tûrhetõen – érkezik a másik felelet is. 

-          Mi történt fiúk, remélem nem verekedtetek – folytatja a számonkérést. 

-          Nem verekedtünk, ne aggódj. – vágja rá gyorsan Daisetsu, mire mogorva pillantást vetek rá. Nem…verekedni, azt nem verekedtünk… 

-          De legalább ne tekintettel öljétek meg egymást – morran a varázsló, és látván, hogy mindketten élünk, fejet csóválva távozik. 

-          Mit akarsz tõlem? – egybõl nekiesek, amint kettesben maradunk. Ezt ugyan nem fogod semmibe venni! 

-          Hogy - hogy mit? – kérdezi ártatlanul. Hogy az a…

-         Ne tetesd itt nekem a hülyét, a tegnap esti - kissé elhalkulok. - a csók, az mi volt? 

-          Nos egy csók, de ahogy éreztem nem ellenkeztél kicsi félvér- mosolyodik el vidoran, mint egy jóllakott kisgyerek. 

-          Te csak ne mosolyogj – szegezem rá ujjamat. 

-          Ohh. Miért mi lesz, letörlöd a vigyort az arcomról? – tovább ugrat, és mikor hirtelenjében nem tudok mit felelni, elégedetten folytatja az evést.

Ne örülj, mindjárt megjön a hangom. Három…kettõ…egy…

- Külön sátrat akarok! – nyögöm ki piros fejjel. – Vagy az is jó, ha a katonákkal szállásolsz el, ha már szabad nem lehetek, mindegy, csak ne itt.

- A katonákkal? – gunyorosan vigyorog tovább. – Biztos azt akarod?

- Azt mondtad nem tudják ki vagyok. – húzom össze a szemem és ösztönösen megfeszülök egész testemben.

- Nem tudják. – von vállat tetetett közönnyel. – De ne hidd, hogy az az átkozott Firek az egyetlen, akinek feltûnt, milyen édesen vad vagy, nem elhanyagolhatóan vonzó külsõvel.

Döbbenten bámulom, és akaratlanul is mélyen elpirulok. Mi a….Mióta vagyok én ilyen szende szüzes? Tovább falatozik, mintha mi sem történt volna, még csak rám se néz. Dühösen összeszorítom a számat, majd gondolok egyet, és talpra kecmergek

Elé lépek, és mikor felnéz, bájosan elmosolyodok.

- Szóval neked is feltûnt? – lehajolok annyira, amennyire hátsebem engedi. – Az éjjeli után mondjuk nehéz lenne tagadni.

Kissé talán meglepõdik, de pár pillanat múlva sunyi fény villan a szemében, és elõrébb dõlve csókot hint az ajkaimra. Riadtan egyenesedek ki, és hátrálok a közelébõl. Pillanatok alatt átlátott rajtam, és a saját csapdámba estem.

Felnevet, majd a tányért félretéve visszadõl az ágyba.

- Nem értelek Celsus. –néz rám kuncogva, ahogy piros fejjel, dühösen meredek rá. – Néha olyan vagy, mint egy tapasztalatlan kisgyerek, máskor pedig ádázabb harcos, mint bárki a népedbõl, a méreted ellenére.

Nyitnám a szám, hogy visszavágjak, de int, hogy még nem fejezte be.

- Ráadásként idegesítõ, és meggondolatlan is vagy. – teszi hozzá gunyorosan. Ismét elvörösödöm, ezúttal a haragtól.

- Te…te…hogy jössz ahhoz, hogy véleményt nyilváníts rólam, mikor nem is ismersz! Fogalmad sincs, milyen életem volt, hogy ki vagyok én valójában! – szinte már elkeseredett a hangom, ezzel még magamat is megrémisztve.

- Hát mutatkozz be. – szólal meg hirtelen komolyan. – Hagyd, hogy megismerjelek, hisz igazad van, nem engedhetlek szabadon. Van idõnk.

- Miért nem engedhetsz? Semmit nem tudtam meg, nincs mit tovább adnom. – szólalok meg nagyon halkan és lehajtott fejjel fürkészem a padlót.

- Akkor is kém vagy. – szólal meg borúsan, mire felkapom a fejem. – Ne aggódj, nem lesz bajod, de itt kell maradnod, amíg vége nincs a háborúnak.

- És az mikor lesz? – most tényleg olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Követelõzõ és akaratos.

- Még el se kezdõdött igazán. – húzza félmosolyra az ajkait, mire durcásan hátat fordítok neki.

- Megyek levegõzni. – morgom az orrom alá, és lépnék ki a sátorból, mikor utánam szól.

- De ne próbálj megszökni. Ilyen állapotban nem jutnál messze, könnyen megtalálunk. Ráadásul Firek még szabadlábon van, sõt, valószínûleg társai is akadnak. Kellesz neki a tervéhez, hát ne egyszerûsítsd meg a dolgát.

Megtorpanok ugyan, de nem felelek. Sejtettem, hogy a szökés nem lenne egyszerû, mégse mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben. De tény, hogy inkább itt vagyok, mint Fireknél.

Arra ébredek, hogy valaki motoszkál körülöttem. Egybõl tudom, hogy nem Daisetsu, egészen más a kisugárzása.

Kipattannak a szemeim, és Firekkel találom szemben magam. Lilás tekintete gúnyosan méreget, közvetlenül az ágy mellett állva.

Úgy ülök fel, mint a kejfeljancsi, de hamar meg is bánom, mikor a fájdalom ostorként hasít keresztül a testemen. Felnyögök, és összegörnyedek, de dühtõl izzó szemeimet az övébe fúrom.

- Mit akarsz? – sziszegem, összeszorított fogakkal.

- Sok mindent akarok, kicsikém. És te segíteni fogsz, hogy megszerezzem. – nevet fel gunyorosan, közelebb hajolva. – Legutóbb szép kis tüzes bemutatót tartottál, perzselõ vagy, mit ne mondjak.

Gyûlölködve meredek rá, ezúttal válaszolni sincs erõm.

- Óh, erõd ugyan alig van, de a szemed az ég. Tetszik ez a tûz, használható. – úgy méreget, mint egy piaci árut. Felmorranok, és ugranék neki, megfeledkezve az állapotomról, de gyorsan reagál, és egy jól irányzott ütéssel elkábít.

--oOo--

Sajgó fejjel térek magamhoz, és hunyorogva próbálom betájolni merre vagyok. Ahogy mozdítom a kezem, hogy megdörzsöljem a szemem, láncok csörrenek rajta.

Döbbenten szemlélem a helyzetemet.

Idegen sátor, én pedig egy ágyon ücsörögve, vastag tuskohóz vagyok láncolva, épp csak annyira engedték hosszúra a pórázt, hogy az ágyig elérjen.

- Végre magadhoz tértél. – szólal meg, a sátor sötét részében helyet foglaló széken trónoló alak.

- Mi a fenét akar tõlem? Minek kellett újra láncra verni. A trónörökös azt mondta, a tábor területén szabad vagyok. – kiáltok rá felháborodottan.

- Az õ szava semmissé lett, a halálával. – jelenti ki közönyösen, mire bennem reked a levegõ.

- Mi van…?

- Leszúrtam. – olyan természetességgel közli, hogy felfordul tõle a gyomrom. – Mostanra talán már nem is él. És vagy téged gyanúsítanak, vagy azt gondolják, segítettél.

Rosszindulatú mosollyal végig mér, tekintete elidõzik csupasz mellkasomon, majd a szememnél állapodik meg.

- Nincs választásod, ha élni akarsz, nekem segítesz. Már csak a királyt kell eltávolítani, és enyém a trón.

Döbbenten meredek rá, már Daisetsu halálhírénél lefagytam, és a bûnrészességem teljesen kiakasztott. Engem nem ölni küldtek ide, és a fenébe is, semmit nem tettem! Ráadásul nem kívánom a halálát, hisz bármennyire is kínzott három napig, késõbb úgy tûnt, megbánta.

- Te…rohadék! – nyögöm ki elhalóan.

Elvigyorodik, de csak tovább eszik, majd elém dob némi húst.

- Egyél, mert szükséged lesz az erõdre. Fel fogod perzselni nekem a tábort.

Lelököm magam elõl a húst, és állnék fel, de a láncok nem engednek, visszaesem.

- Arról ne is álmodj! Nem veszek részt a piszkos játszmádban. – kelek ki magamból elkeseredett dühvel. Ha Daisetsu meghalt, és valóban hibáztatnak, akkor még most el kell szöknöm. Ha nem…akkor is.

- Felesleges küzdened, azok a láncok mágikus erõvel rendelkeznek, amíg rajtad vannak, képtelen vagy tüzet használni, vagy átalakulni. Ráadásul ebben az állapotodban, csak magadnak ártasz a pattogással. – olyan tárgyilagos közönnyel beszél, hogy csak még dühösebb leszek.

De lebecsülte a fekete sárkányok, dühbõl fakadó erejét. Minden maradék erõmet összeszedve koncentrálok az átváltozásra, és kínok árán ugyan, de sikerül elpattintanom a láncokat a csuklómon.

Hátsebem felszakad, és lihegve esek vissza az ágyra, továbbra is emberi alakban, de szabadon.

Felpattan, és döbbenten mered a láncok felé. Mozdulna, hogy újra elkapjon, de legördülök az ágyról, és átváltozva kivetõdök az ajtón.

Utánam ugrik, és õ is felveszi sárkány alakját. Hátrálok a nálam jóval nagyobb sárkány elõl, közben úgy fújok, mint egy veszett macska. Amikor ugrana rám, átsiklok alatta, és szárnyaimat kitárva, a levegõbe lököm magam.

Kisebb, de fürgébb vagyok nála, még úgy is, hogy kínszenvedés minden mozdulatom. Csak pillanataim vannak, hogy eldöntsem merre menjek, de végül csak ösztönösen indulok el.

Hátratekintve látom, hogy követ és mivel a fáradság miatt lassulnak a mozdulataim, egyre közelebb ér. Hirtelen azonban megtorpan. Ahogy észreveszem a tábort a távolban, már tudom is miért.

Nem hiszem el, hogy annyi irány közül, pont ezt sikerült választanom. De legalább az üldözõmet leráztam.

Végül nem bírom tovább, és a földbe csapódok, pont a sátor elõtt, amiben eddig ápoltak. A katonák azonnal körbevesznek, mire nagy nehezen talpra kecmergek, és morogva, szikrákat köpködve sziszegek rájuk.

Õk is tartanak egy fekete sárkány lángjaitól, így tanácstalanul távol maradnak.

- Elég ebbõl! – dörren a varázsló hangja. – Celsus, nyughass, mert magaddal szúrsz ki!

Amint a katonák távolabb állnak, visszaváltozom, és dülöngélve ugyan, de állva maradok.

- Hol voltál? – lép mellém. – És mi történt?

- A trónörökös…? – zihálom halkan.

- Él és megmarad. De a sebe azért súlyos. – válaszolja halkan, majd a sátor felé bök, és elindul. Tétován és szédelegve ugyan, de követem, nem foglalkozva se vérzõ hátammal, se a többi sajgó sebemmel.

Amint belépünk, az ágyban fekvõ férfi felénk fordul. Mikor meglát, a meglepettség és komorság keveréke suhan át az arcán.

- Te meg? – mordul fel ellenségesen.

Jól van, ha te így, akkor én is. Pedig ezúttal érdekelt az állapota.

- Visszaugrottam a holmimért. – morgom pimaszul, mire felmorran, és a plafont kezdi bámulni.

- Mi történt, kölyök? – szólal meg a varázsló.

- Az a dög elvitt, kiláncolt, fel akart használni, elszöktem, és balszerencsémre itt kötöttem ki. – hadarom el egy szuszra. Daisetsu figyelmesen fürkészi az arcomat. Kíváncsi lennék, mit gondol, de az holt ziher, hogy meg nem kérdezem.

- Felszakadtak a sebeid. – lép mögém fejcsóválva a varázsló, majd nem túl szelíden, átkötözi õket. Sziszegve rogyok le a székbe, amihez tol. – És a lázad is kezd újra felmenni.

Szemrehányóan beszél, és ciccegve kezel. Nem felelek, csak a földet bámulva gondolkodom.

Az eszmélet és ájulás határán imbolyogva, érzem, hogy a karjába vesz, és mond valamit, de nem értem mit. Talán nem is érdekel. Csak a fájdalomra tudok koncentrálni. Legközelebb akkor tisztul ki kissé a fejem, mikor vizes ronggyal törölgetni kezdi a sebeimet.

Csíp és sajog, de csak visszafogott szisszenéseket engedélyezek magamnak.

Hirtelen eltûnik mellõlem, és más lép a helyébe. Hunyorogva nézek fel a varázslóra, aki fejcsóválva folytatja a tisztogatást, majd a felsõmtõl megszabadítva, a hátsebemet is lekezeli. A fájdalom kitisztítja a tudatom, így értem mit motyog maga elé.

- Hamarabb kellett volna, hogy elengedjen az a fafejû- jegyzi meg, miközben kis fiolába vért vesz tõlem. Gyanakodva figyelem, de nincs erõm meggátolni.

- Csoda lesz, ha megéred a holnapot. – néz le rám aggodalmasan. – Semmi életösztön nincs benned, fiam? Már rég vallhattál volna, és megspórolod magadnak ezt az egészet.

Makacsul összeszorítom a szám, mikor azonban meghúz egy kötést, fájdalmasan felnyögök, és reflexszerûen húzódnék arrébb.

- Ne ficánkolj, mert felnyílnak a sebeid. – mordul rám figyelmeztetõen. – Mit gondoltál, kölyök? Minek jöttél ide?

- Ez…volt…a feladatom. – zihálom halkan.

- Meghalnál egy ilyen ostobaságért? Hisz még csak nem is a saját fajtádért teszed!

- A fajtám… - sziszegem dühösen. - …cserbenhagyott! Apám miatt meghalt az anyám. Az emberek neveltek, fogadtak be….

- És öltek meg kis híján. – fejezi be. Döbbenten meredek rá, mire halványan elmosolyodik. – Varázsló lennék, vagy mi a szösz. Többet tudok rólad, mint hinnéd.

Fáradtan lehunyom égõ szememet, és nem felelek. A testem szinte lángol és mindenem fáj. Ez a kicsi beszélgetés, talán az életembe kerül?

Végül a varázsló magamra hagy.

Megnyalom kiszáradt számat, és a közelben álló vizeskancsót fixírozom. Nem akaródzik ide repülnie, így kénytelen vagyok nyújtózkodni.

Ekkor lép be Daisetsu a sátorba, és bármennyire is megalázó, hagyom, hogy megitasson. Végül szinte öntudatlanul dõlök vissza a párnák közé, õ pedig nedves ronggyal próbálja hûteni tüzelõ testemet.

-            Bocsánatot kérek, amiért így viselkedtem veled- szólal meg halkan, mire ráemelem kába tekintetemet, de makacsul hallgatok. Sajnálhatod is!

Feláll, hogy távozzon, ám én megragadom a kezét, és nem eresztem. Na nem! Ennyivel nem rázol le háromnapnyi kínzás után. 

-            Szükséged van valamire? – érdeklõdik, tekintetemet fürkészve, de mivel ezúttal se szólalok meg, folytatja.

-            A varázsló szerint, csoda lesz ha megéred a reggelt, de én azért bízom benne, hogy megmaradsz, valahogy nem érintene jól, hogy egy rokonomat veszíteném el- mondja csendesen, és egy pillanatra lehullik a kemény külsõ.

Mi? Ez most valami vicc? Értetlenül meredek rá, majd megrázom a fejem, késõn döbbenve rá, hogy ez nem volt a legremekebb ötlet.

Nyögve kapom kezemet forró fejemhez, elengedve Daisetsut, de nem használja ki az alkalmat a távozásra.

- Ne ficánkolj, különben itt hagyod a fogadat. – csóválja meg a fejét, és ismét a rongyért nyúl.

- Nem olyan egyszerû engem kiiktatni. – nyögöm durcásan. – Látod, neked se sikerült eddig.

Egy pillanatra mintha megbánás suhanna át az arcán, de lehet, hogy csak hallucinálok. Sõt, valószínû, mert lila kecskét látok a sarokban, amint egy rózsaszín oroszlánnal kártyázik.

Lehunyom a szemem, remélve, hogy ezzel a fejfájásom is tompul. Érzem, amint hûvös kéz simít végig az arcomon, én pedig ösztönösen simulok az érintésbe.

A sötétség úgy szippant magába, mint egy vákuum. Lehet, hogy tényleg nem érem meg a reggelt? De ha meghalok, miért fáj mindenem ilyen pokolian?!

--oOo--

Az éjszaka valóban szenvedés. Néha hulla mélyen alszom, máskor zihálva, verejtékben úszva dobálom magam a fájdalomtól. Nem igazán érzékelem ki van körülöttem, vagy mit csinál, csak akkor nyugszom meg kissé, mikor hideg éri a bõrömet. Olyankor képes vagyok visszaaludni.

Reggelre úgy ahogy nyugodtan alszom, mélyen, szinte mozdulatlanul. Azonban az elsõ nagyobb, kintrõl érkezõ neszre kipattannak a szemeim.

A fájdalom rögtön megrohamozza a testemet, és azt kívánom bár hagytak volna még aludni.

- Hogy érzed magad? – hajol fölém Daisetsu.

- Szarul. – jelentem ki lényegre törõen, piszkosul õszintén. Azonban a tegnapihoz képest, mérföldekkel jobban, és ezt õ is láthatja, mert megkönnyebbülés suhan át rajta.

Figyelmen kívül hagyva a fájdalmat, megpróbálom ülõ helyzetbe tornázni magam, õ azonban szelíden, de határozottan visszanyom.

- Túlélted az éjszakát, de azért még nem vagy tejesen rendben. Ne mozogj, mert felszakadnak a sebeid.

Morogva visszadõlök, de szúrós tekintetemet továbbra is rászegezem, jelezvén, hogy nem önszántamból engedelmeskedem továbbra se.

- Késõbb…- lógva hagyom a kérdést a levegõben, de õ pontosan érti mire gondolok.

- Késõbb szabadon közlekedhetsz a táborban. – feleli halkan.

- De el, nem engedsz. – veszem ki szavaiból, és dühösen összehúzom a szememet.

- Nézd Celsus. Kém vagy, ráadásul a vadászoké. Ezt eddig nem sokan tudják, magyarán csak én és Kala. Ha kiderül, nem az lesz a téma a táborban, hogy túl keményen bántam eddig veled, hanem az, hogy keményebben kellett volna. – megcsóválja a fejét. – De vissza se engedhetlek.

- Mégis mit tudnék elárulni? – morranok fel gunyorosan. – Hogy milyen vallató módszereitek vannak? Ch. Elbuktam, rögtön az elején.

A hangom keserûvé válik, és a plafont kezdem bámulni. Daisetsu elgondolkodva fürkészi az arcomat.

- Itt szabad lehetsz, a táboron belül. Több engedményt egyelõre nem adhatok. – jelenti ki, majd feláll és elindul kifelé a sátorból, de egy pillanatra megtorpan. – Kérlek, ne próbálkozz még egyszer szökéssel és kerüld el Fireket.

Azzal távozik, magamra hagyva a gondolataimmal. Szõkés? Még szép hogy… Firek? Na, az meg ki a pokol? Valami rémlik, mintha õ idegesített volna fel a lángolásig, és vallásig. Ch. Még szép, hogy megkeresem és leverem rajta.

Letisztázva, hogy egyelõre egyik figyelmeztetés se teljesíthetõ a részemrõl, ismét álomba merülök.

-          Miért most?- érdeklõdik komolyan, és figyelmesen vizsgálja az arcomat. – Meg mibõl gondolod, hogy csatlakozhatsz hozzánk? Ki küldött félvér?

A hangja jóval szigorúbban cseng, de nem igen hat meg a dolog. Miért most jöttem? Ch. Talán mert most van a háború, de úgy látom ez részlet kérdés. Hát próbálkozzunk mással.

-          Mert most érzem, magam elég erõsnek, hogy csatlakozzam- teszem hozzá gondolataimhoz hangosan is, és a büszkeségem is megszólal. - Mivel félig rokonok vagyunk így elvárnám, hogy némi tisztességet kapjak.

Keresztbe tett kezekkel hallgatja a mondandómat, és nem tûnik túl boldognak. Pedig nekem van igazam.

-          A rokonság az egy dolog, de ahhoz, hogy csatlakozz be kell bizonyítanod nekünk meg a véneknek, hogy rá termett vagy erre- vágja rá rögtön, majd int az embereinek…izé…ember alakban lévõ sárkányainak, és õk ismét megragadnak és elcibálnak elõle.

Hiába minden ellenszegülésem, egy majdnem üres sátor közepén álló fatuskóhoz kötöznek, jó erõs kötelekkel. Magamra hagynak, így azonnal szökéssel próbálkozom. Tenyereimben tûzgömbök jelennek meg, de dühösen veszem tudomásul, hogy nem fognak a köteleken. Körülöttem minden tûzálló. Nem hiszem el!

Fáradtan felsóhajtok, és fejemet a tuskónak döntöm. Kimerült és tanácstalan vagyok. Az ismerkedés nem éppen úgy sült el, ahogy terveztem. Bah, szemét trónörökös! Minden csatlakozni vágyó katonát így fogad? Vagy megérzett valamit velem kapcsolatban?

Nekem nyolc, de itt nem maradok. Gyûlölöm ha korlátoznak, bezárnak, kivert kutyaként kezelnek! Megrántom a köteleimet, de azon kívül, hogy a csuklómba vájnak, nem sokat érek el vele.

Nyugodj meg Celsus, csak úgy lehet tiszta fejjel gondolkodni! – parancsolok magamra erélyesen, és egy mély sóhaj segítségével, lenyugtatom háborgó lelkemet.

Végül eszembe jut, a bokámra erõsített tõr, és miután nagy nehezen magam alá húzom a lábam, kézbe is vehetem. Összekötött kezekkel nem egyszerû vágni, de végül átfûrészelem a vastag kötelet, és szabad is vagyok.

Ha nem tudok beépüléssel kémkedni, radikálisabb megoldásként, az árnyak közül figyelem õket. Szép lassan talpra kecmergek, zsibbadt lábaimba életet lehelve és kióvakodok a sátorból. Sajnos azonban fáradtságom miatt, közel se vagyok olyan ügyes, mint máskor, így hamarosan észreveszik szökésem, és már nekem is esnek.

Gyorsan alakot váltok, de fekete pikkelyem messzirõl felismerhetõ, hisz kevés a fekete sárkány manapság. Fõleg az ilyen kicsi. A fene!

Makacsul állom a támadásokat, és igyekszem minél ügyesebben viszonozni, de az erõm rendesen a végét járja. Lihegve hátrálok éppen, amikor egyszer csak a levegõbõl veti rám magát a trónörökös, és a földre szegezve, karmai a hátamba marnak.

-          Hagyd abba, vagy ha megakarsz halni, hát hajrá- közli velem telepatikusan, de nem felelek, csak keserûen összeszorítom a szám, és elernyesztem a tagjaimat. Félek, ha megszólalnék, csak nyöszörgésre futná.

Végül alakot váltok, és egyáltalán nem ellenkezek, mikor a katonák ismét elvisznek, és a kikötözés mellé, ezúttal vasgolyókat is kapok, nem csak a lábaimra, hanem még a kezeimre is. Nem sokára a trónörökös - mint az emberei beszédébõl megtudtam, Masaya Daisetsu -, is befut, és némán megáll. Válaszokat vár.

Felemelem a fejem, és villámló tekintettel meredek rá. Iszonyúan dühös és kimerült vagyok, ráadásul a friss sebeim is veszettül fájnak,de a legrosszabb a hátamon lévõ karomnyom.

-          Miért jöttél? – nem sikerül elég mérgesre a hangom, kihallatszik belõle a fáradtság. Pontosan tudom mit akar, de azt lesheti, hogy dalolásszak.

-          Ne játszd meg magad, kölyök! Ha így folytatod, nem leszel hosszú életû. – lép közelebb, és izzó szemekkel végigmér. – Kár lenne érted, mert nem semmi amit az embereimmel szemben produkáltál.

-          Nem cirkuszi bohóc vagyok. – mordulok fel, némi erõt gyûjtve. – Ha nem kell a szolgálatom, eressz az utamra! Ahhoz nincs jogod, hogy fogolyként tarts itt, minden ok nélkül!

Ez elég elkeseredetten hangozhatott, de a fogság gondolata, mindig megijesztett. Most, hogy átélem, más vágyam sincs, mint szabadulni. Valami az arcomra is kiülhetett, mert kíváncsiság suhan keresztül a vonásain.

-          Mond csak. Merre mennél, ha szabadon távozhatnál? – kérdi félrebillentett fejjel. Felkapom a fejem, és gyanakodva vizsgálom az arcát. Vajon tudja honnan jöttem? És ha igen, azt is, hogy mi, kik vannak arra?

-          Még nem tudom. – felelek végül, de rögtön tudom, nem jó a válasz. Sejt valamit, és elvárja, hogy valljak. Azt lesheted! Kimerült vagyok. Sérült és tanácstalan, de megtörni nem fogsz!

-          Eddig türelmes voltam, kicsi félvér, de ha továbbra se mutatsz némi együttmûködést, kénytelen leszek durvább módszerekhez folyamodni. – sajnálkozva beszél, talán tényleg nem akarja, én mégis összerezzenek, és megfeszülök. A kötelek felsértik a bõröm, és akaratlanul is felszisszenek a fájdalomtól.

-          Mit akarsz hallani? Miért vagy olyan biztos benne, hogy rosszban sántikálok. – nézek rá elkeseredetten. Azt hittem, ennél jobban végzem a munkám.

-          Tudod, - lép közvetlen elém. – a fekete sárkányok a legutóbbi háborúban, szinte mind meghaltak, mert forrófejûek, és szeretnek a falnak rohanva, az elsõsorban küzdeni. Csapdába csalták õket, és nagyon kevesen maradtak.

-          Tudok róla. – fordítom el a fejem, összeszorított fogakkal. Az apám túlélte, ezt sikerült megtudnom.

-          Nos, manapság eléggé õrzik a fajukat, és számon tartják hányan vannak. Még a félvéreket is. Ha jól tudom, összesen 3 félvér nevelkedik náluk, akirõl tudnak. Te, nem vagy köztük! Kettõt ismerek, a harmadik lány.

Összerezzenek, és csak akkor nézek rá, mikor államat megfogva, maga felé fordítja az arcom.

-          Te emberek közt nevelkedtél. Igazam van?

Elrántom a fejem, és makacsul hallgatok. Felmorran és hátrébb lép.

-          Rendben, ahogy akarod. Nincs más választásom, addig itt tartalak ameddig válaszokat nem kapok. – összehúzott szemmel figyel, de nem reagálok, így végül magamra hagy.

Keserûen hátra vetem a fejem, és átkozom a balszerencsém. Teljes szívembõl gyûlölöm a fogságot!

--oOo--

Az elkövetkezõ pár nap, szinte összefolyik a szemem elõtt. Ha épp nem vagyok eszméletlen a kimerültség és vérveszteség miatt, Daisetsu megpróbálja kiszedni belõlem, miért vagyok itt. Makacsul hallgatok. A mesémet már feladtam, és a némaság mellett döntöttem. Az erõm azonban fogytán, fogalmam sincs, meddig bírom.

Három nappal az ideérkezésem után, egy tiszta pillanatomban, idegen látogatóm is érkezik. A férfi túlzott büszkeséggel, és önbizalommal lép be a sátorba, azonnal tudom, hogy valami fontos posztot betöltõ sárkány lehet.

-          Nocsak, hát igazak a hírek a kicsi félvérrõl. – lép elém, és alaposan végig mér. – Valóban egész helyes vagy sárkányka. De a pofidat elcsúfítja a sok megpróbáltatás.

Nem felelek, még csak rá se nézek, de õ folytatja.

-          Tudod, sokan úgy gondolják, sokkal célravezetõbb módon tudnának kikérdezni, mint Daisetsu. De a trónörökös fogott el, az õ fogja vagy, így más nem nyúlhat hozzád. Pedig egyelõre nem járt sikerrel és mit ne mondjak, én is tudnék mit kezdeni veled. – gunyorosan felnevet, és mutató ujját végig húzza az egyik sebemen. Felszisszenek, és amennyire csak tudok, arrébb húzódok.

-          Makacs vagy, az már egyszer biztos. – durván maga felé fordítja az arcomat, és e mozdulatra felcsap bennem a dac.

Kezeim fellángolnak, és a tûz teljesen körülveszi a testemet. A férfi hátrahõköl és igyekszik minél messzebb kerülni a lángjaimtól. A fekete sárkányok tüze, már majdnem olyan veszélyes, mint a tûzsárkányoké és a többi faj ösztönösen tart tõle.

-          Elég! – csapódik félre a sátor ajtaja, és Daisetsu viharzik be rajta. A lángjaim kihunynak, és zihálva küzdök a talpon maradásért. – Firek, mit keresel itt? – morran rá a férfira, aki egy színészi meghajlást produkál.

-          Csak felkeltette az érdeklõdésemet a kis fogoly, de már itt sem vagyok. Sok szerencsét a fiúhoz. – még kissé riadt hangjába, már hízelgés és gúny is vegyül. Felfordul a gyomrom. Amint távozik, villámló tekintetemet a maradóra szegezem.

-          Mit mûvelsz Celsus? – von kérdõre dühösen. – Még nagyobb bajba akarsz keveredni?

Összerezzenek, és a lelkemben fellángoló düh erõt ad ahhoz, hogy maradék erõmet összeszedve kihúzzam magam, és izzó tekintetem az övébe fúrjam.

-          Még nagyobb bajba? Ugyan mit tudsz még tenni, hogy ennél vacakabbul legyek? Tudod mit, megadom amit akarsz! Tudni akarod ki vagyok, hát tessék. A nevem Pallegrin Celsus, a fekete sárkányok vezetõjének fia, akit a sárkányvadászok kapitánya nevelt fel, miután apja cserbenhagyta. Így van, emberek neveltek, akik közül néhányan kis híján kinyírtak, mégis volt, aki törõdött velem, nem úgy, mint a saját fajom. – eleinte dühösen és hangosan beszéltem, de a végére kissé lehalkultam. – Tényleg kém vagyok, és azért küldtek ide, mert nem bíznak bennetek száz százalékig. Nem ártani jöttem, csak információt gyûjteni. Most…hogy ezt tudod… - ahogy jött, úgy el is fogyott a lendületem, megbicsaklott a hangom. - …vessünk véget…ennek…ölj meg…mert nem bírom tovább …ezt a megaláztatást…a fogságot.

Minden erõm elfogyott, összerogytam volna, ha hirtelen nem kap el egy erõs kar.

-          Nem hittem, hogy három nap makacs kitartás után, pont Firek dühít fel annyira, hogy hozzám vágd a dolgokat. – néz le rám fejcsóválva. Kezdem elveszteni az eszméletem, de lõtte még hallom, amint elkiáltja magát. – Hívjátok a varázslót! Ha Kala nem segít, meghal!

Álmosan üldögélek egy méretes tölgyfa vastag ágán, és a csillagokat bámulom. Mondhatnám, hogy nagyban gondolkozok, de a fejem olyan üres a kimerültségtõl, mint a legtöbb társamé alapból.

Hehe, ha ezt hallaná a sok izomagy, még több okuk lenne, hogy ne szeressenek. Kicsit elkomorulok, mikor eszembe jut, hogy hiába élek közöttük tizenhét éve, nagyon kevesen fogadták el a származásomat.

Mindegy, jobb pár igaz barát, mint egy seregnyi, aki simán elárul, ha érdekében áll.

Ásítok egyet, és kényelmesebben elfészkelem magam az alváshoz, annak ellenére, hogy jóval a föld fölött vagyok. Csak nem fogok leesni. Vagy ha mégis, hát elég kemények a csontjaim ahhoz, hogy ne legyen komolyabb bajom.

Már majdnem elnyom az álom, mikor meghallom valaki közeledtét. Halkan lépdel, szinte nesztelenül, egybõl tudom, hogy vadász.

De az én kifinomult érzékeimet nem tudja becsapni, mégis csak sárkány vagyok. Nem mozdulok, mert nincs mitõl tartanom, tudom ki az.

- Celsus, gyere le! – szólal meg Horst, amint a fa alá ér. – Lenne számodra…

- Nem vállalom! – vágom rá rögtön, meg sem várva a folytatást.

- Azt se tudod, mit akartam mondani. – sóhajt fel fáradtan. Szinte minden küldetésemnél eljátsszuk ezt a kis szócsatát.

- Ha azt mondom, nem is érdekel? – nézek le rá, jó három méter magasról.

- Azt felelem, hogy egyenlõre én vagyok a kapitány, neked meg kötelességed engedelmeskedni. – fujtat egyet idegesen.

Elvigyorodok és leugrok a fáról, egyenesen az orra elé. Talán én vagyok az egyetlen, aki ilyen hamar fel tudja húzni Horst-ot.

- Nem tudom kölyök, hogy miért kell ezt mindig eljátszani. – néz le rám szemrehányóan. Megvonom a vállam, és a szemébe nézek, jelezvén, figyelek.

- Jól figyelj, mert ezúttal elég veszélyes küldetést bízok rád. – ijesztõen komoly a hangja. – Tudod ugye, hogy a szomszédos birodalomban, sárkányok védik az embereket?

Tudom nagyon jól, de nehezen hiszem el, hogy mindezt hátsószándék nélkül teszik. Hiába a saját fajtám félig, azok után, amit az apám tett, képtelen vagyok bízni bennük, még kevésbé szeretni õket.

Bólintok, õ pedig folytatja.

- Nos, hát. Úgy tûnik, hogy újabb nagyszabású háború fog kezdõdni köztük, és a démonok között. A démonok nyíltan pusztítják az embereket, az õ motivációjuk nem kérdéses. Azt viszont nem tudom elhinni, hogy a birodalom sárkányainak, semmi hátsószándékuk sincs.

Belenéztem a barna szempárba, és elgondolkodtam. Horst családját, néhány gonosz sárkány mészárolta le, akik nem tartoznak az említett birodalomhoz.

A birodalom sárkányai makacsul állítják, hogy õk az emberekért küzdenek, és eddig a vadászoknak nem is akadt ügyük velük.

Nagy dolog lehet készülõben, ha Horst oda akar küldeni, mint kémet. Mert abban biztos vagyok, hogy erre gondolt.

- Rendben. – vigyorgok rá. – Nem kell többet mondanod, tudom a dolgom.

- Celsus, ez nem játék. – néz le rám aggodalmasan. – Ha le buksz, mint vadász, kétlem, hogy megkegyelmeznek. A szabály értelmében, nem léphetnénk a területükre, amíg nem adnak rá okot, azaz nem fordulnak az emberek ellen.

- Ismerem a szabályt. – igyekszem komolyan nézni rá, hogy ne keljen feleslegesen aggodalmaskodnia, még miattam is. – összeszedem a cuccaimat, és indulok.

- Légy óvatos!

Elmosolyodok, és berohanok az erdõbe, egyenest a tábor felé. A sátram közelébe, nem kívánt személyekkel futok össze.

Roland és a csatlósai. Õk azok, akik évekkel ezelõtt, kis híján kinyírtak, mikor elõször átváltoztam. Azóta még jobban gyûlölnek, mert egyértelmû, hogy Horst kit szeret jobban.

Semmi kedvem hozzájuk, így a sátramba belépve, gyorsan összeszedem a cuccaimat, és indulnék is tovább, de megállítanak.

- Nocsak, a kis pikkelyes! Hova, hova, kölyök. –lép elém Roland, és élvezi, hogy jóval fölém magasodik.

- Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá. – nézek fel rá félrebillentett fejjel. Elsötétül az arca, a hangomban rejlõ gúny hallatán.

- Túl nagy a szád! – sziszegi az arcomba hajolva.

- Neked meg büdös. – vágom rá, és mielõtt behúzhatna ahogy valószínûleg tervezi, vigyorogva hátrébb ugrok, és gyorsan alakot váltok.

Hátrahõkölnek ahogy megjelenik elõttük fekete sárkány alakom. Hiába vagyok kisebb, mint a többiek, azért nagyobb a méretem, mint egy emberé.

Kitárom szárnyaimat, és egy utolsó pillantást vetek a vadászokra, majd ellökve magam a talajtól, beleveszek az éjszakába.

Kábé egy nap repülés után, kisebb nagyobb pihenõkkel, elérem a célom. Emberi alakban közelítem meg a sárkányok táborát, csak közvetlen mellette váltok alakot. Vesztemre.

Azonnal mellettem terem két nagydarab pikkelyes, és idõt se hagyva a magyarázatra, rám vetik magukat.

Nyekkenve, a földhöz szorítva találom magam, majd hiába a vergõdésem, magukkal vonszolnak. Egyenesen, a sátrak szélénél várakozó alak felé. Közelebb érve felismerem, a ritka tûzsárkányok egyik vérpiros képviselõjét.

Ösztönösen hátra hõkölök, mancsommal a földet túrva magam elõtt. Nem csak a két támadóm, de õ is jóval nagyobb nálam, és a felõle áradó hatalom, még engem is óvatosságra int.

Vörösen izzó szemekkel végig mér, és a pillantásától felébred bennem a dac. Addig mocorgok a két sárkány karmai közt, míg sikerül talpra kecmeregnem, és makacsul állnom a vesébe hatoló pillantást.

- Mutasd meg magad! – hallom meg az ellentmondást nem tûrõ szavakat az elmémben. Összerezzenek, hisz elég rég találkoztam a fajtámmal, elszoktam ettõl a társalgási módtól.

-Ch. Három sárkány elõtt jelenjek meg emberként? Kösz, de nem veszett ki minden életösztön belõlem. – válaszolom halkan.

A tûzsárkány összehúzza a szemeit, majd bólint egyet a másik kettõnek, és alakot váltanak. Követem a példájukat, és ahogy átváltozom, már meg is ragadják a két kezem.

- Õt láttuk uram, erre közeledni. – szólal meg az egyik katona. Uram? De jó, valami fejesbe botlottam. Felnézve, egy tiszteletet parancsoló férfit pillantok meg, aki ezúttal szürkés tekintettel, alaposan végig mér.

- Borulj térdre a trónörökös elõtt! – sziszegi egyik fogvatartóm a fülembe.

- Még csak az kéne, hogy…- felháborodottan kezdek neki, ám félúton elhallgatok, és leszegem a fejem. Ne légy hülye Celsus! Ha tiszteletlenség miatt börtönbe vetnek, nem igen tudsz kémkedni. – Vagyis…én…

Keresem a szavakat, de mivel nem találom, fogcsikorgatva fél térdre ereszkedem. Elém lép, és az államnál fogva fel emeli a fejem.

- Ki vagy kölyök?

- Celsus. – sziszegem halkan. Egy keresztnévbõl akkor se jönnek rá ki vagyok, ha hallottak a félsárkányról, aki a saját fajtájára is vadászik. Nem mintha, ezt más ne tenné, csak én a vadászokkal együtt vagyok.

- Ez a neved. De ki vagy?

A fene, nem tágít. Pedig tudatosan kerültem meg a kérdést.

- Csak…egy félvér. – préselem ki magamból. Elengedi az állam, és int az embereinek, hogy hagyjanak felállni.

Talpra kecmergek, és most érzem meg igazán, milyen kimerült vagyok. Kis híján visszaesek, de összeszedem magam, és igyekszem, hogy semmi ne látszódjon meg rajtam.

Egy napja, szinte megállás nélkül repülök, és elõtte se pihentem sokat. Csoda, hogy majd elalszok állva?

- És mi szél hozott erre, kicsi félvér? – csak nem gúnyolódik? Hogy az a…- És ne hazudj, mert te jársz rosszul!

Persze, majd pont neki fogom elmondani, hogy a vadászok küldtek kémkedni.

- Csatlakozni akarok a birodalom seregéhez. – szegem fel a fejem, és minden erõmet összeszedve, állom a pillantását. Nem hazudtam, hisz ha nem is ezért jöttem, de ez kell a valós célom eléréséhez.