Karakter: Marcus von Spitzberg Megjegyzés: (Jinnek)
Halandók. Hogy én is hogy tudtam pont őket kifogni? Persze tudhattam volna, hogy ebben a kastélyból átalakított hotelben esetleg halandó túristák is lesznek. Sose fogom megbocsátani anyáméknak, hogy így elrondították a kastélyunkat. Soha! Unottan sétálok a folyosókon, és közben egy alkalmas áldozatot keresek magamnak. Vámpír létemre hetente csak egyszer harapok, nem szeretem a nagy feltűnést, és én, mint nemesi vámpír, nem szorulok állandó vérellátásra, mint azok az alantas senkik, akik vámpírnak merik nevezni magukat. Inasom tanácsa ellenére úgy döntök, megnézem magamnak az újonnan jötteket. Mostanában, mivel szellemek is tanyáznak az épületben, rengeteg szellemvadász meg más paranormális tevékenységekkel foglalkozó tudósféle járkál erre. Szép! Mintha nem azért jöttem volna Skóciába, hogy pihengessek. Erre belefutok egy csapat futóbolondba, akik azt sem tudják, hogy néz ki egy szellem. Megvetően fújom ki a levegőt és végre kiérek a vendégtérbe, jobban mondva a recepcióhoz. Nincsenek sokan. Egy harmincas férfi most csekkol be, ahogy látom, megint egy újabb tudós. Remek, azt hiszem, lesz mivel szórakoznom. Hirtelen valaki belém botlik és egy zuttyanást hallok. Lenézek és megpillantok egy fiút. Talán velem egyidős lehet, csinos arca van, szőke, tépett fürtjei és csodálatos aranyszínű tekintete. Megbabonázó. Megvan a vacsorám. Vékony alkat, de erősnek tűnik. Nem baj, jó lesz vele szórakozni, úgyis olyan unalmas itt, mióta anyámék úgy döntöttek, nem jönnek velem.
- Jól vagy? – nyújtom kezem a fiú felé. Legyünk udvariasak. Ő némi tétovázás után elfogadja, majd talpra rántom. Alacsonyabb nálam, és vékonyabb is.
- Igen. Jól vagyok. Köszönöm és bocsánat - hadarja egy szuszra. De ennivaló. Imádom. Ám ahogy látom, az apja, vagy valakije végzett, így elindul felé.
Úgy döntök, én is a szobám felé veszem az irányt, bár még jól megnézem magamnak a fiút. Halandó, és gyönyörű. Van benne némi ázsiai beütés, amitől csak még szemet gyönyörködtetőbb. Olyan csinos és én el akarom őt fogyasztani.
Szobámba érve inasom, Nicholas már siet is elém. Látom, hogy aggódott, pedig felesleges lett volna neki. Sosem eshet semmi bajom.
- Végre itt van Marcus úrfi. Már kezdtem aggódni - szólal meg a félvámpír.
- Miért? - nézek rá. - Mi bajom eshetne itt? Inkább készíts fürdőt! Utána elmegyek - intek neki, és már siet is teljesíteni a kérésemet.
Sosem kérdez, nem faggat, nem tesz megjegyzéseket. Ez az igazi inas. Hamarosan el is készül, én pedig mehetek fürdeni. Utasítom, hogy ne rendeljen még vacsorát, mivel találtam egy igen szemrevaló csemegét, akit el óhajtok fogyasztani. Nicholas csak egy bólintással jelzi, hogy megértette az utasításomat.
Sokáig maradok a fürdőben, majd felöltözöm és elhagyom a szobát. Ideje megkeresni a csemegémet. Elindulok a látogatóknak fenntartott rész felé, de illata gyenge, így visszafordulok. Vajon merre kószálhat? Jó negyed órás kutatás után az egyik sötétebb folyosóról érzem meg vérének finom illatát. Tehát ő is kóricál. Pedig neki még nem biztonságos, én ismerem a kastély minden zegét-zugát, de ő nem hiszem. Elindulok a vére után, amely úgy vonz, mint lepkét a gyertya lángja. Nem kell sokáig követnem, mert szemeim már látják is, amint egy fáklyánál áll és kezét a lángokba meríti. Meglapulok az egyik oszlop mögött, onnan lesem tevékenységét. Tehát képes irányítani a tüzet, ami azt jelenti, képes mágiát használni. Ez nagyon nem jó, mert így majdnem egyenlőek az esélyeink.
Úgy döntök, végül ideje odamennem hozzá, lehet eltévedt és nem szeretnék rossz házigazdának mutatkozni. Végülis, játszadozhatok is az étellel, mielőtt megeszem. Ahogy meghallja lépteimet, egyből eloltja a gömböt és riadtan fordul meg. De csak engem pillant meg, mire mintha megnyugodna.
- Csak nem eltévedtél? – kérdem félrebiccentett fejjel. Egyértelműen eltévedt, de nem fogja nekem bevallani.
- Én ugyan nem – szegi fel a fejét. Kis dacos fiú, de ettől csak még jobban tetszik nekem. Bátor és dacos, igazi harcias alkat.
- Ó, igen? Akkor merre kell menni a recepció felé? – kérdem tárgyilagosan.
Összeszorítja a száját és a pimaszul rám néz. Ezt nem szeretem. De elnézem neki. Bajban van, és ő is tudja.
- Ki mondta, hogy a recepciót keresem? - kérdi végül.
- Rendben, kérdezek könnyebbet. Merre van a szobád?
Már szólna, de nem tud. Egyértelműen azt sem tudja, hogy hol van. Gonoszul elvigyorodom és közelebb lépek hozzá. Mulattat a tehetetlensége és bizonytalansága.
- Csak szólj, ha segítsek. Még csak nem is fogsz tartozni. Egyelőre – nevetek fel, mire ő mérgesen hátrál, majd sarkon fordul.
- Nem kell senki segítsége, legfőbbképp a tiéd nem! – kiáltja, majd elrohan.
Magamban jót mulatok azon, hogy milyen kis méregzsák. De muszáj lesz utána mennem, mert a végén még baja esik. Nem mondtam meg neki, hogy arrafelé szellemek tanyázhatnak. Sietek, amennyire tudok, de vigyázok arra, ne verjek nagyobb hangot, mint amekkorát muszáj. Érzem vére szagát, és hamarosan egy reszelős hangot is. Egy szellem! Amikor odaérek látom, hogy a fiú a földön ül és egy szellem szorongatja a nyakát.
- Te az enyém vagy! - szólal meg reszelős hangján a szellem.
- Ezért viszont már tartozol – lépek a kölyök mellé, aki döbbenten néz rám, már amennyire a halálközeli állapotban erre képes.
- Ki a fene vagy? – rikácsol a szellem. – Ne avatkozz bele! A fiú lelke az enyém!
- Tévedsz, ő az enyém - mondom tárgyilagosan. Nem fogom hagyni, hogy megöljék a vacsorámat! Őt én akarom megölni!
A szellem elengedi a fiút, aki már tápászkodna fel. Én pedig előreteszem az egyik kezem és egy fénycsóvát lövök ki belőle. Pont szellemek ellen való és a támadó már menekül is a sötét folyosó biztonságosabb részére.
- Nehogy azt hidd, hogy győztél – sziszegi dühösen. – Én mindig megszerzem amit akarok!
- Ahogy én is - vetem oda megvetően és leguggolok a fiúhoz. Az arcát fürkészem. - Talán jobb lett volna, ha hagyod, hogy visszavezesselek a szobádba - mosolyodok el gúnyosan. Ha hallgatott volna rám, nem kerül ekkora bajba.
- Talán…- krákog halkan. A szellem jól megszorongathatta. – De mit csináltál, és ki vagy te? – néz rám kérdően. Hát, akkor mutatkozzunk be.
- Marcus von Spitzberg – mutatkozok be és kezet nyújtok, amit el is fogad.
- Elég fellengzős név.
- Elég udvariatlan - vágok vissza. Nemes vagyok, és tetszik a nevem. – És benned kit tisztelhetek?
- Abe Jin– felel egy kis idő múlva.– Nem válaszoltál a kérdésemre. Mit csináltál az előbb?
- Megmentettelek – felelem közönyösen, majd közelebb hajolok. – És ezúttal, tényleg tartozol.
- És mégis mivel? - kérdi, miközben feláll, bár elég ingatagon áll a lábán.
- Egy vacsorával - suttogom halkan, mire megborzong. - Úgy értem, örülnék, ha velem vacsoráznál. Miért, mit hittél? Hogy valamiféle vámpír vagyok és meg akarlak enni? - kacagok fel.
- Megfordult a fejemben - vallja be és őszintének tűnik. - De a meghívást elfogadom.
- Remek! Gyere velem! - intek és elindulunk.
Útközben nem beszélgetünk, ő túlságosan is el van merülve a gondolataiban, én pedig egyre őt fürkészem. Annyira jól ismerem a kastélyt, hogy akár csukott szemmel is visszatalálnék a szobámba. Azt hiszem, meglephettem, és meg is ijeszthettem szegény fiút, mert eléggé megszeppenve néz rám néhányszor. Igyekszik kerülni a tekintetemet.
A szobámba érve Nicholas már siet is és kissé meglepetten néz a fiúra, de mikor közlöm vele, hogy nálam fog vacsorázni, szó nélkül adja le a rendelést a konyhának. Én közben végigvezetem Jint a szobán, majd megkérem, foglaljon helyet.
- Nem, köszönöm! - hárítja el. Mintha félne, pedig nem vagyok szörnyeteg és talán nem is ma fogom megenni. Érdekesnek tűnik.
- Vakáción vagy? - kérdem.
- Nem éppen - húzza el a száját. - Apámmal jöttem, mert fel akarja kutatni a kastélyban lakó szellemeket - ennek hatására megborzong. - De én nem szívesen találkoznék velük ismét. Főleg nem azzal. Na és te? - érdeklődik. - Nem úgy nézel ki, mint aki csak nyaralni jött ide.
- Én itt lakom - közlöm. - Legalábbis most. A családomé a kastély. Oké, ez csak az egyik kastélyunk - kuncogok, mert látom, mennyire megnyúlt a képe.
- Te valami nemes vagy, vagy mi? - húzza fel a szemöldökét.
- A nevem erre utal - vonok vállat. - Megjött a vacsora. Menjünk enni!
Leülök, ő pedig követ. Nicholas tálal nekünk, majd magunkra hagy. Jint úgy veszem észre, sokkolja a sok információ, így inkább úgy teszek, mintha nem vennék észre semmit. Nemesi vámpír voltom miatt én képes vagyok normális, emberi ételt is enni. De vérre szükségem lesz még ma éjjel. Várok, míg Jin elalszik, aztán vadászni indulok. Elkezdünk enni és közben igazából semmiségekről beszélgetünk. Inkább kérdezgetem és megtudom, valóban japán, vagyis legalábbis részben és egy paranormális jelenségeket kutató emberrel él együtt, aki az apja. Nem tudom, nekem ez mennyire lesz jó, mert ha rájön arra, hogy vámpír vagyok, meg kell majd ölnöm mindkettőjüket. De egyenlőre várok. A fiú szimpatikus nekem.
- Szépek a tetoválásaid - jegyzem meg, mert valóban tetszenek a karján végigfutó alkotások.
- Én terveztem őket - vágja rá büszkén. - Ha akarod, neked is tervezek.
- Apám agyonütne. Tudod, ő régi arisztokrata családból származik - magyarázom. - Se piercing, se tetkó.
- Se tévé, se semmi? - kérdi gúnyosan, körbepillantva a szobában.
- Azért mi is a modern korban élünk, ha nem is vesszük körül magunkat egy rakás kütyüvel - válaszolom. - De bevallom, inkább laptopozom - kuncogok. - Nekem az mindenhez elég. Nincs szükségem egy rakás hasznavehetetlen ócskaságra.
- Fura szerzet vagy, Marcus von Spitzberg - dönti félre a fejét.
- Te is, Abe Jin - mosolygok. Ő az első halandó, akivel jól érzem magam.
- Most komolyan apa, miért is rángattál el ide? – duzzogva intek körbe, az öreg kastély előtt. Szállodának elegáns hely, szép meg minden, de nekem egyáltalán nem tetszik. Túl erős a természetfeletti kisugárzása. Habár pont emiatt vagyunk itt. A tulajok szelleműzésre kérték fel az apámat.
- Élvezni fogod, tudom. – mosolyog rám kedves gyámom, de cseppet se leszek jobbkedvű tőle.
- Kétlem. – morgom magam elé, mire szomorúan beletúr a hajába. Harmincöt éves, mégis úgy áll a frizurája, mint nekem. Kócosan, megzabolázhatatlanul, mintha vérrokonok lennénk. Látva lehangolt tekintetét, elszégyellem magam, és sóhajtva hozzáteszem. – Jól van, megpróbálom elszórakoztatni magam.
Felderül az arca, és csomagjait megragadva, besétál a hatalmas, kétszárnyú ajtón. Nyomában én is belépek, és ámulva körbekémlelek, útban a recepcióhoz.
Hiába minden ellenérzésem, azért mégis csak lenyűgöző látvány. Szinte semmit nem változtattak az eredeti kinézetéhez képest, csupán felújították.
A csillogó kristálycsillár szerintem például az eredeti.
Olyannyira elmerülök a gondolataimban, hogy véletlenül nekisétálok valakinek. Az ütközés csak engem sodor el, az idegen szilárdan áll a helyén.
Kiterülök, mint a gyalogbéka, és ahogy felpillantok, különös, sötétszürke tekintettel találom szemben magam.
Meglepő, hogy a kábé korombeli srác nem a földön landolt, hisz hiába magasabb nálam, nem tűnik sokkal nehezebbnek.
- Jól vagy? – nyújtja felém a kezét, én pedig némi tétovázás után elfogadom. Könnyedén talpra ránt, és megbizonyosodhatok róla, hogy tényleg magasabb nálam.
Nem mintha ez olyan meglepő lenne.
- Jól, igen. Köszönöm és bocsánat. – hadarom el, és fene se tudja miért, ezúttal a pimaszság is elmarad. Észreveszem, hogy apám már végzett a bejelentkezéssel, és épp engem keres, úgyhogy gyorsan mellé spurizok.
- Tessék, tiéd a 13-as szoba. – nyújtja felém a kulcsot, és fintoromat látva felnevet. – Azt hittem nem vagy babonás.
- Én meg azt, hogy a szállodákban nincs 13-as szoba.
- Nem tudom, hogy máshol mi igaz ebből a pletykából, itt van. – vonja meg a vállát. – Akarsz cserélni?
- Nem lényeg. – morgom az orrom elé. Elvigyorodik, és elindul, nyomában velem. Ő szomszédos szobát kapta, így csak az ajtók előtt válunk el.
Belépek az elegáns szobába, és levetem magam a baldachinos ágyra. Na jó, vegyük át még egyszer, miért is vagyok itt? Már azon kívül, hogy apám addig könyörgött, hogy kísérjem el a legújabb tudományos kirándulására, egy skóciai kastélyba, ahol elvileg szellemek laknak, amíg kénytelen kelletlen belementem?
Óh, akárhogy is nézem, nincs más ok.
Az oldalamra fordulok, hisz az ágy plafonját már átvizsgáltam. Semmi érdekfeszítő. Végül sóhajtva kikászálódom az ágyból, hogy elinduljak felfedezőútra a kastélyban.
Kilépve az ajtón balra fordulok, pont az idejövetelünkkel ellentétes utat választva.
Leveszem a pulcsimat, és a derekamra kötöm, így láthatóvá válnak a tetoválásaim. Botránkoztassuk meg az ősök szellemeit, hehe.
Addig téblábolok, míg végül azon kapom magam, hogy teljesen eltévedtem. A kastély kevésbé díszes részéhez értem, ahol fáklyák világítják meg a folyosót.
Sóhajtva odalépek az egyikhez, a tűz úgy vonz, mint az éjjeli lepkét. Kezemet a lángokhoz nyújtom, és anélkül, hogy megégetném magam, belemarkolok.
Ahogy elveszem a tenyerem, apró tűzlabda pihen rajta. Amióta az eszemet tudom, képes vagyok irányítani a lángokat, de sokszor úgy megijedek a saját erőmtől, mintha valóban égetne engem is.
Most azonban megbabonázva figyelem a narancs gömböt, egészen addig, míg egy neszre ijedten el nem oszlatom.
Riadtan fordulok meg, és a nem rég látott sráccal találom szemben magam, ismét.
- Csak nem eltévedtél? – mér végig félrebillentett fejjel.
- Én ugyan nem. – szegem fel a fejem dacosan.
- Ó, igen? Akkor merre kell menni a recepció felé? – kérdi tárgyilagosan.
Összeszorítom a számat, majd pimaszul elvigyorodok.
- Ki mondta, hogy a recepciót keresem.
- Rendben, kérdezek könnyebbet. Merre van a szobád?
Már nyitnám a számat, de mivel csak tátogni tudnék, inkább nem teszem. A szőke srác közelebb lép, és kaján mosollyal néz le rám.
- Csal szólj, ha segítsek. Még csak nem is fogsz tartozni. Egyelőre. – nevet fel, mire mérgesen hátrébb lépek, és azzal a lendülettel meg is fordulok.
- Nem kell senki segítsége, legfőbbképp a tiéd nem! – kiáltom hátra neki, miközben elrohanok az ellentétes irányba.
Ch, jól felhúzott, pedig eleinte udvarias akartam lenni. Jó, lehet, hogy annyira nem voltam az, de mégis…
Egyre beljebb hatolok a sötét folyosókon az öreg épületbe, és szép lassan az is eszembe jut, miért vagyunk itt.
Szellemek, melyek az emberekre támadnak, sőt, néhányan vámpírokat is emlegettek, habár azt még az apám is kétli, hogy idejönnének. Ó, még szép, hogy nem a létezésüket cáfolja. Csak nem hiszi, hogy megjelennek egy szállodában.
Megtorpanok, mikor észlelem magam előtt a tömör falat. Zsákutca, remek! Indulnék vissza, mikor hirtelen valami megragadja a karomat, és a falnak taszít. Csillagokat látva landolok a tövében, és ahogy felnézek, kissé áttetsző, ám elég valóságos erővel rendelkező alakot pillantok meg.
Szuper! Belefutottam az egyik házigazdába. Úgy háromszáz éve az lehetett. Miért nem tud békében rohadni?
- Tudom mért vagy itt. – lebeg hozzám közelebb, eszelős vigyorral a képén. – De nehogy azt hidd, hogy sikerrel járhatsz. Itt és most megdöglesz.
Felém nyúl, én pedig torkomban dobogó szívvel slisszanok el mellette, ám valami láthatatlan erő visszaránt és a falnak szegez.
A szellem, vagy lehet, hogy inkább már démon, én ehhez nem értek, megragadja a torkomat, és elkezdi kiszorítani belőlem az életet.
Basszus, baromira unatkozhat, ha játszótársat gyárt magának.
Kezeimmel igyekszem némi szikrát csiholni, de a levegőhiány miatt, képtelen vagyok a tüzem használatára.
Már épp beletörődnék a sorsomba, mikor hirtelen szabad leszek, és lecsúszok a fal tövébe.
- Ezért viszont már tartozol. – lép mellém, immár harmadjára a szürkeszemű. Talán meg kéne kérdeznem a nevét.
- Ki a fene vagy? – rikácsol a szörnyeteg pár éter távolságból. – Ne avatkozz bele! A fiú lelke az enyém!
He? A lelkem? Azt hittem ki akar nyírni. Franc se érti ezeket.
- Tévedsz, ő az enyém. – hallom meg a tárgyilagos hangot.
Hogy mi van? Kié a mi? Még hogy én?
Tápászkodnék fel, hogy mindkettőt jól leoltsam, amikor a fölöttem álló srác hirtelen támadásba lendül. Kezét előre tartva, fura csóvát lő a támadóm felé, aki visítva inkább a menekülés mellett dönt.
- Nehogy azt hidd, hogy győztél. – sziszegi még eltűnőben. – Én mindig megszerzem amit akarok!
- Ahogy én is. – veti oda megmentőm. Hogy mim? Na ne már, most tényleg tartozom neki. Apropó, kinek is? Ráadásul hogy csinálta amit csinált?
Visszasétál mellém, és leguggolva fürkészi az arcomat.
- Talán jobb lett volna, ha hagyod, hogy visszavezesselek a szobádba. – mosolyodik el gunyorosan.
- Talán…- kezdek krákogni halkan. – De mit csináltál, és ki vagy te? – nézek fel rá kérdőn.
- Marcus von Spitzberg. – mutatkozik be kezet nyújtva. Nem bírom megállni, csak kimondom, amit gondolok, miközben kezet rázunk.
- Elég fellengzős név.
- Elég udvariatlan. – vág vissza. – És benned kit tisztelhetek?
- Abe Jin. – felelek kis idő múlva. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Mit csináltál az előbb?
- Megmentettelek. – feleli közönyösen, majd közelebb hajol. – És ezúttal, tényleg tartozol.
