Nem megyek messzire, csak az alaksorba, ahol a saját kis laborom van. Itt tartom a mindenféle olyan dolgokat, amikhez nem akarom, hogy bárki hozzáférjen. Megnézem a mostanában fortyogó oldatomat, ami egy remek láthatatlanná tevõ szer lesz, hacsak nem kutyultam össze valamit. De hála égnek úgy tûnik, minden rendben. Miután mindent ellenõrzök, és hozzáadom az utolsó hozzávalókat is a fõzethez, még ellenõrzök pár dolgot, majd úgy döntök, nekem is ideje lenne lepihennem egy kicsit. Habár Jin vére buzog bennem, nem szabad kimerítenem magam. Visszaindulok a szobámba. Jin már nem lesz ott, de majd késõbb meglátogatom, és talán újra leviszem a faluba, ha van kedve. Kedvesek az itteni emberek, de egy idõ múlva tovább kell majd állnom, hiszen gyanús lesz nekik, ha nem öregszem.
Ahogy a folyosón bandukolok, belebotlom Jinbe. Meglep, azt hittem, már régen visszament az apjához. Vagy legalább pihennie, ha már olyan rosszul volt.

- Jin! Mit keresel itt? Neked még pihenni kéne! – szólítom meg, mire rám néz.

- Én már jól vagyok, de muszáj lassan visszamennem a szobámba, nem akarom, hogy apa aggódjon. De te merre voltál? – kérdi halványan elpirulva. Milyen édes, csak nem szerelmes belém a kicsike? Nem, akkor sem kezdenék ki vele. Õ egy halandó, én meg vámpír.

- Meg kellett látogatnom egy ismerõsömet – hazudom. Nem kell tudnia, hogy hol voltam.

- Visszamegyek apához, már biztos mindenütt keresett – sóhajt fel, és kissé tétovázva néz végig rajtam. Fél tõlem, de ez természetes, hiszen vámpír vagyok. Meg is haraptam.

Látom, hogy végigsimít a nyakán, ahol megharaptam, de már nincs nyoma. Végül hagyom elmenni, én pedig visszamegyek a szobámba. Ha elmegy, hiányozni fog, és tudom, hogy nem marad itt örökre.

Nicholas persze észreveszi rajtam a változást, de nem szól, van már annyi esze, hogy ne tegye. Lefekszem, de nem tudok aludni, holott meghagyom neki, hagyjon békén, és kerítsen valamit enni. Õ csak bólint, és tudja, ezúttal nem vérre van szükségem. Nemesi vámpír lévén, én ehetek emberi ételt is, nem halok bele, mint a félvérek, vagy a teremtettek. Nem tudom, mennyi ideje fekszem, amikor valaki kopog. Elõször azt hiszem, Nicholas az, de õ nem szokott kopogni. Így felkelek, és ajtót nyitok. Legnagyobb meglepetésemre, Jin áll az ajtóban. Szélesen elmosolyodom, amit õ egy színtelen mosollyal viszonoz, majd beinvitálom és intek neki, üljön az ágyra. Valami baj van, ezt érzem, csak azt nem tudom, mi.

- Rosszul érzed magad, hogy visszajöttél, vagy valami baj van? – kérdem, miközben teát töltök mindkettõnknek.

- Hát… baj, legalábbis nekem – motyogja halkan. – Tudod, most hogy vége a szellemnek, sõt, egy vámpírral kevesebb, akitõl félni kell, apám úgy döntött, hogy hazaegyünk, holnap reggel.

A tekintetem elsötétül. Ha elmegy, azzal nagy veszélynek tesz ki mindkettõnket, és ezt õ is tudja.

- Jin… Ugye tudod, hogy a titkomról, rólam, nem beszélhetsz senkinek! – szólalok meg végül. - Az igazság az, hogy mivel tudod, mi vagyok… meg kellene ölnöm téged! – teszem hozzá, mire dermedten néz rám, majd áll fel. Látom, hogy fél.

- Képes lennél… engem? – kérdi halk, remegõ hangon, mire leteszem a csészémet az asztalra, és hozzálépek.

- Nem akarlak Jin, és annak ellenére, hogy ez a szabály, áthágom, ha nem teszel semmit, amivel veszélyeztetnéd a titkom, a létezésünk titkát! – mondom halkan, és megérti. Azt hiszem, megérti. Ha a Tanács rájön mit tettem, megbüntetnek, de nem érdekel. Jin fontosabb nekem, mint az életem.

A szemeit elfutják a könnyek, majd hirtelen átölel. Ez egy pillanatra meglep, nem szoktak engem csak így átölelni. Végül tétován viszonzom az ölelését, és így állunk sokáig.

- Sajnálom… - motyogja halkan. – Nem tudom mi ütött belém. Mióta ismerlek, minden olyan fura. Utáltam a természetfelettit, haza akartam menni. Most meg… Egy vámpír miatt akarok itt maradni, aki minden, csak nem természetes! Miért lettél ilyen fontos nekem? Miért kötõdök hozzád? – hangja reszket, de nem tudok rá mit válaszolni. Most mondjam azt, hogy nem akarom, hogy elmenjen? - Mit kéne most tennem? Eljössz meglátogatni Japánba, vagy…

- Hát, ha megadod a címed, talán meglátogatlak – mondom enyhe mosollyal. – Anélkül nehéz lenne. Majd szakítok rá idõt, kicsi Jin – borzolom meg a haját. – És ne sírj, nem örökre mondasz nekem búcsút, kölyök.

- Olyan szentimentális hülye vagyok – enged el végül, és a szemeit törölgeti. – Szánalmas vagyok, igaz?

- Egyáltalán nem – rázom a fejem. – Te is fontos vagy nekem, Jin. Te vagy az elsõ igazi barátom.

Meglepetten néz rám, és én is meglepve érzem magam. Még soha senkinek nem mondtam ilyet. Habár az is igaz, hogy tényleg nincsenek igazi barátaim. Az én családom a legelitebb vámpírcsaládok egyike, és mint ilyen, köztiszteletben áll. Így nekem is csak érdekbarátaim vannak, akik azért kuncsorognak nálam, hogy kaphassanak egy szeletet a tekintélybõl, amely körülvesz. Senki sincs, akivel igazán beszélgethetnék, és ez zavar. Magányos vagyok? Igen. De Jin mellett úgy érzem, valóban élek.
Elõveszek egy zsebkendõt, és megtörlöm az arcát, majd két kezem közé fogom az arcát, mire megremeg.

- Te mindig a barátom leszel, Jin, akármi történik is – hajolok közelebb hozzá, szinte ajkaira suttogva. – És ne félj, még találkozunk. Ha nem is holnap, nem is a jövõ héten, de találkozunk. Ígérem.

- Köszönöm, Marcus – mosolyog rám hálásan.

Leírja a címét egy általam adott papírra, majd elköszön, és távozik. Sokáig nézek a csukott ajtó után, aztán a papírra. Tokióban lakik. Nos, úgyis rég jártam ott, de meg kell várnom, míg anyámék hazajönnek Párizsból. Csak azután mehetek utána. De máris hiányzik, és muszáj lesz meglátogatnom, hiszen egy vámpír mindig megtartja a szavát. Ráadásul Tokióban ott a sok finom japán hús és vér, amik mind arra várnak, hogy lakmározzam belõlük.

~*~

Három hónap telik el, mire végre anyámék hazajönnek Skóciába. Jin hiányzik, és mivel nem kértem el az msn-címét, nem tudom, hogy mi van vele. Anyámékat meglepi a hír, hogy egy halandó miatt képes lennék Tokióba menni. Anyámnak semmi baja, de apám nehezebb dió.

- Õ csak egy halandó, Marcus, nem értem, mi olyan fontos benne – mondja, miközben fel-alá járkál a szobában.

- Szeretem õt – mondom ki nyíltan, mert a három hónap alatt rájöttem, szerelmes vagyok Jinbe. – Nem akarom elveszíteni.

- A halandók szíve könnyen fordul, tudnod kéne! – figyelmeztet. – Talán azóta már talált mást, akivel boldog, téged pedig elfelejtett. Akkor mit fogsz tenni?

- Sosem fogom megtudni, ha nem megyek oda, és nézem meg magam – makacskodom. – Ha pedig úgy van, ahogy, te mondod, elfogadom a döntését, és hazajövök.

Végül apám is belemegy, de nehezen, és csak azzal a feltétellel, hogy felhívom õket, ha már ott leszek. Ha nem tudom elérni õket, mert nappal van, akkor szóljak Nicholasnak, aki itt marad, míg én Tokióban leszek. Ebbe bele is egyezem és másnap már a Tokió felé tartó járaton ülök. Nagyon izgatott vagyok, mert bár nem elõször járok Tokióban, mégis alig várom, hogy lássam Jint. Remélem, nem felejtett még el, ahogy apám sejti, és nincs új barátja, mert abba belehalnék.

A járat délelõtt tízkor száll le a Hanada Reptéren, majd elkapom az elsõ vonatot, amely bevisz Tokióba. Hallgatom a japánok beszédét és rájövök, még mindig kiválóan értem, mit beszélgetnek egymással.  Végül leszállok a végállomáson, és elindulok, hogy elkapjak egy metrót, amely Shibuyába visz, ahol Jinék élnek. Csak pár megálló, és mikor megérkezem, megcsap Shibuya szele. Az utcákon rengeteg ember sétál, hiszen szombat van, munkaszüneti nap, így mindenki, aki teheti, nem otthon tölti a napot. Átvágok az útkeresztezõdésen, majd megnézem a papírt, amit Jin adott. Ha jól látom, alig pár sarokra vagyok az utcájuktól, ami jó jel, mert nem szeretek sokat gyalogolni. Nem tudom, meddig maradok, így egy szép nagy bõröndöt hoztam tele ruhákkal. Kár, hogy már nem próbálhatom ki a láthatatlanná tevõ fõzetet, ami készen van, de túl veszélyes lett volna elhozni ide. Annak idején, anyámék idejében még nem lett volna gond, de most ott a sok ellenõrzés a reptereken, és nem akartam kockáztatni, hogy visszatoloncolnak. Így is elég nehéz volt féléves vízumot szerezni, de nekem minden megy ugye. Vámpír vagyok, vannak képességeim.

Végre befordulok Jinék utcájába, és mintha elharapták volna a zajt. Minden csendes. Tipikus tokiói utca, tele kertesházakkal, amelyek szépen sorakoznak egymás mellett. Hamarosan meg is találom a megfelelõ házat, majd kinyitom a kaput, és a házhoz lépve becsengetek. Kisvártatva léptek dobogását hallom, majd az ajtó résnyire nyílik, aztán kitárul, és Jin elképedt feje jelenik meg az ajtóban.

- Szia! – köszönök neki. – Gondoltam, beugrom, ha nem zavarok.

- Marcus! – ugrik a nyakamba, és megölel. – Hiányoztál! Mikor érkeztél?

- Úgy körülbelül két órája – válaszolom, és visszaölelem. – Te is hiányoztál, kölyök. Nem megyünk be? Nem akarom, hogy a szomszédok összesúgjanak a hátunk mögött.

- Nem félsz, hogy megöllek? – leheli a nyakamra. Egész testemen kellemes borzongás fut végig. - Ha megöllek, vámpírrá kell tennem téged.
- Nem félek – mosolyodok el, és valóban így is érzem. - Nem fogsz bántani, én tudom.
- Bolond halandó – suttogja halkan, majd finoman ráharap a nyakamra. Megfeszülök, pedig tényleg bízok benne, de nem tudok mit tenni az ösztönök ellen.
Halkan nyögök fel, mikor egészen belém mélyeszti tûhegyes fogait, és forró ajkai is a nyakamra tapadnak. Megremegek, a rám törõ ingerhullámoktól, és erõsen Marcusba kapaszkodok, aki cserébe átölel a karjaival, és megtart. Nem tudom mennyit iszik, csak arra eszmélek, hogy egyszer csak kihúzza belõlem a fogait. Pihegve, kissé tompán érzékelem, hogy megnyalja a sebet, majd egy poharat varázsol a kezébe, és a számhoz tartja.
- Idd meg! Ettõl jobban leszel – szólal meg, mikor már épp tiltakoznék, hogy utálom a bort. De így végül a segítségével csak belekortyolok. Leül velem a földre, és türelmesen vár, hogy jobban legyek, hagyva, hogy nekitámaszkodjak. Lehunyt szemmel várom, hogy a szívverésem ismét normális tempót vegyen fel, majd szép lassan kinyitom.
- Jobban vagy? – kérdezi aggódva.
- Szédülök – dõlök neki teljesen -, de amúgy rendben vagyok. És te? Te ugye rendben vagy?
- Tökéletesen – mosolyog rám, egészen megnyugtatva. - Na, gyere, elviszlek a szobámba. Jobb, ha ott várod meg, míg rendbejössz. A vörösbor segített, de az igazi segítség most egy jó reggeli lenne.
Nem felelek, csak hálásan elmosolyodok. Feláll velem, majd legnagyobb döbbentemre könnyedén a karjába kap, de ahogy tiltakoznék, komoly pillantással rendreutasít, én pedig pirulva fúrom fejemet a vállához.

~*~

Már eléggé kába vagyok, mikor elérjük a szobáját, és csak akkor ocsúdok, mikor letesz az ágyra. Ha jól hallottam, ételt hozatott, de lehet csak álmodtam. Marcus letelepszik mellém, én pedig kissé szédelegve figyelem, míg meg nem jelenik az inasa újra, egy tálcát rakva az ágyra.

- Õ tudja? – kérdezem elmerengve, miközben oda se figyelve, egy pirítóst vajazok meg. - Tudja, hogy mi vagy?
- Nicholas félvámpír – von vállat, mintha ez olyan mindennapi lenne, csakhogy nem az, a kenyerem döbbenetemben majdnem az ölemben landol. - Az apja ember volt, az anyja vámpír. Természetes, hogy tudja.

- Én azt hittem, a vámpírok nem... szóval... nem lehet gyerekük – motyogom, és enni kezdek. Még pár ilyen infó, és a nyelvemet is leharapom meglepetésemben.

- Csak a tisztavérû vámpírok képesek utódokat létrehozni – áll neki türelmesen magyarázni. - Mint amilyen én is vagyok. Ha belõled csinálnék vámpírt, de képtelen lennél természetes úton szaporodni, mivel teremtett vámpír lennél. Ez megakadályozza, hogy mindenféle tisztátalan vámpírok szülessenek, és csak a tisztavérûek maradjanak fenn. A félvámpírok sem képesek szaporodni. Õk öregszenek, de lassan. A tisztavérûek és a teremtettek azonban nem.

Némán hallgatom a tényeket, még mindig a pirítóson nyámmogva. Azt hiszem, jó pár dolog van, amit hiába az apám természetfeletti dolgokról szóló oktatásainak, nem tudok. Habár… Fene, nem is tudom, hogy kéne az ilyenekre reagálnom. Egy normális ember biztos visítva rohanna, ha egy vámpír megcsapolná. Heh… milyen jó, hogy én sose voltam normális. Ráadásul Marcusról van szó, és õ egyáltalán nem rossz ember, izé… vámpír, szóval bízhatok benne.
- Pihenj egyet! Nehéz dolgokon vagy túl, és ha fel akarsz épülni, most aludj! – mondja komolyan, mikor befejezetnek nyilvánítom az evést, és végigfektet az ágyon, mintha óvodás lennék.
- Marcus! – szólalok meg elgondolkodva, mikor betakar. De cikiiii! - Hogy értetted azt, hogy ha meghaltam volna, vámpírt kellett volna csinálnod belõlem?
- Csak halottakból lehet vámpírt csinálni – közli, megint olyan nemes egyszerûséggel, hogy kezdem azt gondolni, nekem is így kéne kezelnem a dolgot. - Persze, ha nem egyezel bele, akkor hagytalak volna halottként.
Oké… Mégse tudom egyszerûen kezelni! Már nyitnám a szám, hogy ismét kérdezzek, de megrázza a fejét, jelezvén, hogy most nem fog válaszolni. Sóhajtva adom meg magam, és elfészkelõdve a puha párnák között, hagyom, hogy kiüssön a kimerültség.

Kábán, fájó fejjel ébredek, de ahogy ülõhelyzetbe tornázom magam, szembe jön velem egy narancslé. Izé, asszem még nem vagyok túl fényesen. Pislogok párat, és így már kissé tisztábban ki tudom venni Nicholast, ahogy egy poharat nyújt felém.

- Öh… köszönöm szépen – veszem el tõle, ügyetlenül, de szerencsére nem öntöm ki. Miért csak õ an itt? Hol van Marcus? Hiába forgolódok, sehol se látom a szobában.

- Marcus úrfinak dolga akadt, hamarosan visszaér – szólal meg a mellettem álló, és már fordul is el.

- Értem, de én azt hiszem, most visszamegyek az apámhoz. – Kelek is fel, de az inas szelíden visszanyom az ágyra.

- Talán jobb lenne, ha még pihennél, ráadásul Marcus úrfi se örülne, ha a visszatérte elõtt elengednélek.

- De… Sajnálom, de muszáj mennem, az apám már biztos aggódik értem! – erõsködök, és enyhe ingatagsággal ugyan, de kikászálódom az ágyból. Felsóhajt, de nem fog vissza, mikor elindulok az ajtó felé.

- Köszönöm a törõdést, Nicholas – pillantok rá hálásan, mielõtt becsukom magam mögött az ajtót. Félvámpír. Nem semmi, még mindig alig hiszem el, mibe csöppentem.

- Jin! Mit keresel itt? Neked még pihenni kéne! – szólal meg hirtelen gondolataim alanya, ahogy a folyosón befordulva, velem találja szemben magát.

- Én már jól vagyok, de muszáj lassan visszamennem a szobámba, nem akarom, hogy apa aggódjon. De te merre voltál? – pillantok fel rá, halovány pírral az arcomon. Nem tehetek neki szemrehányást, hogy nem volt mellettem, mikor felébredtem. Nem is értem, miért bánt ez a dolog, hisz nem egy beteg óvódás vagyok, akinek sülõi törõdés kell! Gyerünk Jin, szedd össze magad!

- Meg kellett látogatnom egy ismerõsömet – feleli tömören, ezzel jelezve, hogy nem igazán akar róla beszélni. Nem firtatom.

- Visszamegyek apához, már biztos mindenütt keresett – sóhajtok fel, és kissé tétován nézek rá. Úgy mondanék még valamit, egyszerûen szükségét érzem annak, hogy megszólaljak, mégse megy. Nem tudom mit is kéne szövegelnem, így inkább csendben maradok, és búcsút intve lépek el mellette.

Zavarban vagyok a közelében, és annak ellenére, hogy ez eddig is így volt bizonyos mértékbe, most valahogy sokkal erõsebben érzem. Kezemmel akaratlanul a nyakamra simítok, ahol a harapásának kéne lennie, de semmi nyomot nem hagyott. Biztos nem álmodtam!

-Jin, végre itt vagy! Hol voltál eddig, már kezdtem aggódni, hogy újabb szellem tûnt fel, és szokásodhoz híven, magadhoz vonzottad! – morogja apa elégedetlenül, mikor végre visszaérek a szobámba. Szabadkozok egy sort, és megígérem neki, hogy többet ilyen nem fordul elõ.

- Hát, legalábbis nem itt – vonja meg a vállát. Meglepetten kapom fel a fejem. Van valami a hangsúlyában, ami nem tetszik.

- Hogy érted ezt? – fordulok felé gyanakodva.

- Már mondtam neked Jin, hogy a szellem elkapása után, ehetünk is haza. Ne mond, hogy elfelejtetted, mikor érkezésünk óta mennél vissza Japánba! – sóhajt fel, és elõkotorja a bõröndömet az ágy alól. – Kezdj pakolni, holnap reggel indul a gép, most meg már mindjárt este van!

Teljesen leblokkolva bámulok magam elé, majd összekaparva némi erõt, bólintok. Tényleg mondta, akkor is ledöbbentem, pedig várható volt. Vége a munkának, megyünk haza. Az egyetem, a barátaim, Japán… Miért érzem mégis úgy, hogy valami nagyon fog hiányozni? Pedig nem is rég ismerem, ráadásul vámpír, meg... Ch. Tök felesleges negatívumokat keresni, mert nem igen akad.

Monoton bepakolok, majd elindulok, hogy megkeressem Marcust. El kell búcsúznom tõle, tényleg sajnálom, hogy máris megyünk. A lakosztálya elõtt torpanok meg, ahonnan nagyjából negyed órája mentem el.

Bekopogok, és legnagyobb meglepetésemre, nem az inasa, hanem õ nyit ajtót. Elmosolyodik, majd félre áll, hogy beengedjen. Színtelenül viszonzom a mosolygós gesztust, majd addig toporgok zavartan, míg nem int az ágy felé, hogy huppanjak le.

- Rosszul érzed magad, hogy visszajöttél, Vagy valami baj van? – kérdezi kíváncsian, teát töltve magának és nekem is.

- Hát… baj, legalábbis nekem – motyogom halkan. – Tudod, most hogy vége a szellemnek, sõt, egy vámpírral kevesebb, akitõl félni kell, apám úgy döntött, hogy hazaegyünk, holnap reggel.

Elsötétül a tekintete, és elfordul. Nem tudom mit sajnál, vagy miért dühös. Mert elmegyek? Talán…

- Jin… Ugye tudod, hogy a titkomról, rólam, nem beszélhetsz senkinek! – szólal meg végül. Összefacsarodik a szívem. Tehát csak a titka iránt érez valamit? Én még a barátja se vagyok? Fakó tekintettel bólintok, mire felsóhajt.

- Az igazság az, hogy mivel tudod mi vagyok… meg kellene ölnöm téged! – teszi hozzá, mire megfagy ereimben a vér. Dermedten pillantok rá, de a szemei nem árulnak el semmit a gondolataiból.

- Képes lennél… engem? – nyekkenem halkan. Leteszi a csészéjét az asztalra, és mellém lép.

- Nem akarlak Jin, és annak ellenére, hogy ez a szabály, áthágom, ha nem teszel semmit, amivel veszélyeztetnéd a titkom, a létezésünk titkát! – Halkan beszél, és érzem rajta, hogy komolyan gondolja. Valahol mélyen megkönnyebbülök, ugyanakkor, az iménti riadalom utóhatásai még mutatkoznak.

Elfutják a könnyek a szemeim, és mielõtt rájöhetnék mit is teszek, felpattanok, és szorosan hozzábújok, átfonva karjaimmal. Megrezzen az ölelésemben, és egy ideig nem is tesz semmit, de végül lassan átkarol õ is, és magához húz.

- Sajnálom… - motyogom halkan. – Nem tudom mi ütött belém. Mióta ismerlek, minden olyan fura. Utáltam a természetfelettit, haza akartam menni. Most meg… Egy vámpír miatt akarok itt maradni, aki minden, csak nem természetes! Miért lettél ilyen fontos nekem? Miért kötõdök hozzád? – Reszketeg hangon faggatom, de nem számítok rá, hogy lennének válaszai. Nem is mond egyelõre semmit, csak hagyja, hogy bújjak hozzá, és könnyes szemeimmel, eláztassam a ruháját.

- Mit kéne most tennem? Eljössz meglátogatni Japánba, vagy…? – Teljesen tanácstalan vagyok, habár tudom, hogy apám vár, tehát a végén kénytelen leszek menni.

-          Pont annyit, mint te – feleli, ijesztõen hideg hangon. – De ha azt hiszed, hogy közöm van hozzájuk, akkor gratulálok! Jól megszerveztétek az apáddal, hogy esetleg lépre csaljatok. Menj vissza a kastélyba, Jin! Fuss apucihoz és számolj be neki, hogy éjnek évadján egyedül sétálok le a faluba, ahol valószínûleg vérfürdõt fogok rendezni. – Összerezzenek a vádló hang hallatán. – Mire vársz még, Jin? Ezt a választ vártad, nem?! Fuss!

Szinte már morog, én pedig ijedten húzom össze magam. Nem akartam rosszat, nem akartam megbántani. 

-          Ma… Marcus… - kezdem remegõ hangon. – Én… én soha nem gondoltam ilyesmire. Én… nem akartalak…

-          Megbántani? – pillant rám metszõen. – Sikerült. Most ne haragudj, de szeretnék egyedül maradni.  

-          Megértem – Nem, nem értem, de azért bólintok. Úgy se lenne hajlandó tovább beszélgetni velem. Nem szokásom ilyen könnyen meghátrálni, de most szörnyen hibásnak érzem magam. – Akkor… majd késõbb beszélünk… vagy valami.

 Biccent, én pedig megfordulva, a kastély felé veszem az irányt. Összezavarodtam, és bánt, hogy Marcus dühös rám. De hé! Én nem is vádoltam… vagy úgy hangzott? Fenébe! Magamban fortyogva, a kastély helyett, inkább a közeli erdõt célzom meg, magasról téve az esetleges veszélyre. Ki fogom deríteni, hogy ki a franc öli az ide látogatókat, még ha egyedül is kell nyomoznom.

Annyira elmorfondírozok, hogy fogalmam sincs, mennyi ideje kóválygok. Felsóhajtok, és már épp indulnék vissza, mikor valaki elõlép a fák közül.

Gyanakodva figyelem, a régies ruhákat viselõ, nemesi vonásokkal rendelkezõ alakot. Talán a faluból jött? Már nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, mikor elõttem terem, és gunyoros mosollyal, befogja. Dühösen meredek rá a keze felett, és megpróbálom félre csapni, de meglepõen erõs. Meg se rezdül.

- Csak nem egyedül maradtál, kicsi halandó? – búgja a fülembe, közelebb hajolva. Megmerevedek. Halandó? Akkor õ… Ne már!

- Ehmempf em feh döf! – követelem kissé érthetetlenül, de valószínûleg akkor se tenne eleget a kérésemnek, ha tisztán beszélnék, befogott száj nélkül. Ha tényleg egy vámpírral van dolgom, az egyetlen esélyem a tüzem, de jelenleg nem vagyok olyan hangulatban, hogy használni tudjam. A Marcussal való veszekedés, nincs rám jó hatással. 

Megpróbálok vergõdve, ficánkolva szabadulni, de csak annyit érek el vele, hogy megunva a hadakozásom, a földre lök, és rám telepedik. Szabaddá válik a szám, és akaratlanul is felsikoltok, mikor kezeimet lefogva, lejjebb hajol. Szaporán kapkodok levegõ után, de a hang is bennem reked, mikor látom szemfogait megvillanni. Mielõtt azonban lecsaphatna, fény villan, és némi fóróság kíséretében, ordítva arrébb ugrik.

Felkapom a fejem, és oldalra fordulva, Marcust pillantom meg. Megkönnyebbülök, de ugyan akkor nem vagyok túl boldog. Így õ is bajba kerül! 

-          Marcus! – kiáltom felé figyelmeztetõen. – Ez egy vámpír. 

-          Tudom – morogja, tekintetével a magát összekaparó vérszívót követve. – NE félj, ismerem a fajtáját.

 Ismeri? Találkozott már velük, és életben maradt? Mondjuk erõs mágiája van, az igaz.

-          Tehát mégis igazak a szóbeszédek – szólal meg támadóm, a fejét felemelve. – Eddig nem hittem el, de most valóban a saját szememmel látom. Marcus von Spitzberg, a fiatal vámpír valóban képes a mágiára.

 Lefagyok, és döbbenten kapom pillantásomat Marcusra. Kérlek, ond, hogy összekever valakivel! De nem ellenkezik, és ez veszettül fáj. Nem az bánt, hogy vámpír, én se vagyok normális ember, hanem az, hogy nem mondta el. Hogy azt hazudta, nem tud semmit. És még õ vádolt engem.

Lehorgasztom a fejem, csak fél füllel hallgatom, mit beszélnek. 

-          És te ki vagy? A nemesi családok minden tagját ismerem. Te azonban számomra ismeretlen vagy – szólal meg Marcus harciasan. – Nevezd meg magad, idegen!

-          Amadeus von Königsberg, szolgálatodra – érkezik a felelet. – Gondolom, családom neve nem ismeretlen elõtted. 

-          Nem lehetsz Amadeus. Õ meghalt, hat évvel ezelõtt!

Marcus oldalra lép, hogy megkerülje. Talán arrébb kéne húzódnom, mert ha harcba kezdenek, veszélyben leszek. De nem visz rá a lélek a mozdulásra. 

-          Csak úgy tettem – vigyorodik el, az Amadeus nevezetû. – Azt hitted, a családod megállíthat? Kiváncsi vagyok, anyádék mit szólnak majd, ha meglátják a holttested. Ó, elnézést, te elhamvadsz, mint minden normális vámpír. – Felkacag, és Marcusnak ront. Felkapom a fejem, és aggódva figyelem õket. Talán vámpír, de nem akarom, hogy Marcusnak baja essen.

Nem olyan egyszerû szemmel követni a mozgásukat, de mikor nekirugaszkodnak a másiknak, lelassulnak. Marcus elkapja a másik torkát, de õ se rest, elrúgja magától, és a fiú hátraesik. Rémülten figyelem, és próbálok némi erõt összekaparni magamba, hogy segítsek, de sehol se találom a tüzemet. Ráadásul ha rosszul célzok, Marcust találom el.

Õt azonban nem kell félteni, tökön rúgja a fölé kerülõ vámpírt, mire az legördül róla. Talpra ugrik, és rám kiált, hogy meneküljek. Ha megtudnék moccanni, se hiszem, hogy itt hagynám, de egyenlõre teljesen le vagyok blokkolva.

Nincs ideje velem foglalkozni, tõrt bûvöl a kezébe, és azzal próbál tovább védekezni, a sorozatosan támadó ellenségével szemben. Hirtelen azonban a másik kiüti a kezébõl, és egy falnak löki. Nem kap idõt, hogy összeszedje magát, a vámpír már a nyakánál is van, próbálja belé mélyeszteni az agyarait. Jobb ötletem, és lehetõségem nem lévén, egy méretes fadarabot kapok fel, kizökkenve a sóbálvány állapotból. Melléjük ugrok, és teljes erõmbõl lesújtok Marcus támadójára.

 -          Hagyd békén a barátomat, te rondaság! – kiáltok rá utálkozva. Hátrébb lép, és rám vigyorog. 

-          Na nézd csak, a kis halandó. Te leszel a vacsorám – jelenti ki önelégülten. Megjött a hangom, szólnék vissza neki, de Marcus megelõz. 

-          Azt te csak hiszed! – morran fel, és egy ugrással a hátán terem. 

A tõr ismt a kezébe kerül, és Amadeus hiába védekezik, egyetlen mozdulattal a torkába vágja. A vámpír egy utolsó kiáltással omlik porrá, Marcus pedig térdre érkezik.

Riadtan figyelem a kosz kupacot, ami belõle maradt. Ez lett volna Marcussal is?

Feláll, és vár pár pillanatot, de nem szólal meg, nem jön közelebb. Felé fordulok, de ekkor hátrál pár lépést, majd megfordul, és elindul. Hezitálok picit, majd összeszedve magam, utána kiáltok. 

-          Marcus! Miért… miért nem… - elakadok, õ pedig felém fordul. 

-          Te talán elmondtad volna bárkinek is? – kérdezi nyugodtan. Megrázom a fejem, ott a pont. A tûz irányítási képességemet se reklámozom. De akkor is… – Na látod. Az emberek félnek tõlünk, pedig nem mindegyikünk gonosz – fejezi be halkan. 

-          Most már tudom – mosolygok rá félénken. Ha nem õ ölt, akkor akár ember is lehetne. – De… akkor õ volt az aki… 

-          Valószínûleg. Régi ellentét feszült köztünk. Téged használt csalinak, aztán nagy valószínûséggel meg is evett volna, ha engem megölt. Most rajtad áll, mit teszel. Elmondhatod apádnak, aki hajtóvadászatot indít ellenem. Vagy… 

-          Megmentetted az életem – vágok a szavába eltökélten. – Ha nem lennél a barátom, már rég nem élnék. 

-          Honnan gondolod, hogy nem óhajtalak majd elfogyasztani? – nevet fel, én pedig akaratlanul is riadt képet vágok. Ez nem jó poén! -  Ne félj, az ilyen csinos fiúkat nem szoktam megenni. Na, gyere, ideje visszamenni, mielõtt apád rájön, hogy kiszöktél.

A kezét nyújtja, én pedig félénken megfogom. Nem tõle félek, hanem a helyzettõl. Ha másról lenne szó, gondolkodás nélkül hagynám, hogy levadásszák, mert vámpír. De azt nem akarom, hogy Marcusnak essen bántódása! Nem hagyom, hogy apám, és társai rájöjjenek, ki is õ valójában.

- Elmesélem apámnak, hogy mi történt ma – szólalok meg kis idõ múlva. Döbbenten kapja felém a fejét, de mielõtt tiltakozhatna, halvány mosollyal folytatom. – Ne aggódj, nem mondom el neki, hogy vámpír vagy. Csak annyit mondok, hogy megtámadott engem az, aki megölte a turistákat, és a mágiád segítségével megölted. Így majd nem fognak tovább keresgélni, hisz nem lesz, aki továbbra is ártatlanokat öljön.

Csend ereszkedik ránk, és keze kissé erõsebben szorul az enyémre, de végül mosolyogva felém fordul. Kíváncsi lennék, mire gondolt az elõbb.

- Ez jó ötlet Jin, de így kiderül, hogy kiszöktél. Apád nem lesz mérges? – vonja fel a szemöldökét.

- De, nagyon valószínû, hogy az lesz – húzom el a számat, magam elé motyogva., majd hirtelen felé fordulok. – De ennyivel minimum tartozok neked, hisz megmentettél!

Elmosolyodik, majd elõrefordul, és az út további részét, némán tesszük meg. Zavarban vagyok, hisz mégis csak egy fiúval sétálok kéz a kézben, de eszem ágában sincs, idõ elõtt visszahúzni a sajátomat.

Csak akkor engedem el, mikor a kastély kapujához érünk.

Az elõtér teljesen kihalt, csak a recepció elõtt álldogál egy nõ, aki meghajol kissé, mikor megpillantja Marcust.

- Õk tudják, hogy te nem vagy ember? – kérdezem kíváncsian, mikor hallótávolságon kívülre érünk.

- Az emberek nem – érkezik a felelet, de valami nem stimmel vele.

- He? Az emberek nem? És akkor kik tudják?

- Azok a teremtmények, aki hozzánk hasonlóan, nem emberek. Te minek érzed magad? – Halkan felnevet, majd mélyen a szemembe nézve, várja a választ.

- Embernek! – jelentem ki, valószínûleg a várt válasszal ellentétesen. – Sose voltam oda a természetfeletti dolgokért. Eddig… mármint… te más vagy… - Teljesen belezavarodom, õ pedig látszólag jól szórakozik.

- Egy ember, aki irányítja a tüzet. Ez aztán megszokott halandó tulajdonság! – Kissé gunyorosnak hangzik, de nem veszem magamra. Megvonom a vállam, nem vagyok varázsló, vagy mit tudom én mi, és kész!

Az ajtóm elõtt megtorpanunk, és már csak suttogva merek kérdezni, nehogy felébresszem apámat.

- Marcus… ümm… mivel te nem eszel embert… vagyis a vérüket, te mivel táplálkozol? – motyogom el a kérdésemet, zavartan kerülve a pillantását.

- Ezzel-azzal – feleli szórakozottan, majd megfordul, hogy távozzon. – Jóéjszakát Jin, lehetõleg kerüld a bajt!

Eltûnik, mielõtt reagálhatnék, én pedig sóhajtva lépek be a szobámba. Gyorsan lefürdök, majd levetõdök a puha ágyra, és a baldachint kezdem bámulni. Van min gondolkodnom, az tuti!

Egy fél világ választ el az otthonomtól, és annak ellenére, hogy mindig is utáltam a misztikus dolgokat, most egy vámpírral barátkozom. Egy kedves vámpírral! És egyáltalán nem zavar. Már azon is túltettem magam, hogy ma majdnem kiszívták a vérem, a lelkemre meg egy hülye kísértet pályázik. Jééé, tényleg, róla is rég hallottam. Nem mintha hiányozna…

Végül elnyom az álom, és reggel jó sokáig alszom, végül apám jön be felkelteni.

- Jin… hé, Jin… JIN!

Kipattannak a szemeim, és olyan hirtelen ülök fel, hogy kis híján lefejelem a fölém hajoló férfit.

- Már azt hittem sose kelsz fel! – sóhajt fel, majd letelepszik az ágyra. – Nem kell zseninek lennem hozzá, hogy tudjam, kiszöktél az éjjel.

Ez van, túl jól ismer. Nem nézek a szemébe, és ezt beismerésnek veszi.

- Sejtettem…

- De képzeld apa, tévedtél Marcust illetõen, õ nem veszélyes! Elmentem utána, de összevesztünk, ott hagytam és megtámadtak, de õ jött, és megmentett, megölte az igazi veszélyforrást, egy vámpírt! – Olyan gyorsan hadarom el, hogy reagálni sincs hirtelenjében ideje, és nagyjából csak a támadásos részt fogta fel, mert teljesen ledermed.

- Jin, Jin, Jin! Elég, hagyd abba! – Elhallgatok a felszólításra, majd a kérésére lassabban, részletesebben elmesélem.

Elsötétedik a tekintete, és jó alaposan megszid, majd megkönnyebbülten ölel magához. Tõlem szokatlan módon, csendben tûröm. Nem kéne még jobban kiborítani.

- Akkor elintézem a szellem ügyet, és mehetünk haza! – jelenti ki végül, mire teljesen ledermedek.

- Haza? – nyekkenek meglepetten. Persze számítanom kellett volna rá, de már ne igazán akaródzik elmenni innen. Nem mintha jobban szeretnék végleg eljönni Japánból, csak… Áh, a fenébe is! Jól van, nem akarom itt hagyni Marcust!

- Persze. Mire számítottál? – néz rám apám kíváncsian. Mosolyt erõltetek az arcomra, és megrázom a fejem.

- Semmire, örülök.

Nem gyõztem meg, de nem faggatózik, meghagyja, hogy lehetõleg maradjak társaság közelében, és elmegy a dolgára.

Rendbe szedem magam, majd sietve elindulok Marcus lakosztálya felé. Bekopogok, és türelmetlenül várom, hogy ajtót nyisson. Helyette azonban az inasa jelenik meg, és úgy áll be az ajtóba, hogy még véletlenül se lássak be.

- Ümm… Marcust keresem… - hebegem zavartan.

- Még nem készült el, de amint meglesz, szólok neki! Megvárná a hallban, a recepciónál?

- Pe… persze – motyogom meglepetten, majd elindulok a mondott irányba. Ez fura volt.

Téblábolok össze vissza, és naná, hogy megint eltévedek. Ez már szerencsétlenség a köbön Jin, irigylésre méltóan csinálod! Dühösen csörtetek végig a folyosókon, lazán átsétálva egy elõttem lebegõ szellem alakon. Kidobom a taccsot!

- Végre megint egyedül vagy, kicsi lélek! – kacag fel régi ismerõsöm gunyorosan.

Ezúttal nem vagyok annyira feldúlt, egy közeli fáklyához lépve, belemarkolok a tûzbe, és felé hajítom. Átmegy rajta… nem hiszem el! Metszõen felnevet.

- Most én jövök! –  és már vágódik is felém, megszilárdítva magát. Felnyögök, de még idõben félreugrok, és rohanva elindulok az ellenkezõ irányba. Csakhogy elõnyére legyen mondva, neki a fal nem akadály, már megint elõttem van.

A falnak csap, és ismét ismerõs szituációban találom magam. De ezúttal nincs ideje fojtogatni, az érkezõ fénynyaláb, teljesen megsemmisíti. A mágia jóval erõszakosabb és intenzívebb volt, mint a múltkor.

Meglepetten kapom Marcus felé a fejem, aki tõlem nem messze, éppen leereszti a kezét. Valami nem stimmel vele, a pillantása túl ingerült, és fáradtnak tûnik.

- Már meg se lepõdnék, ha nem kerülnél folyton bajba! – sóhajt fel, és fordulna el, mikor hirtelen nekicsapódok. Annyira ledöbben, hogy hagyja, hagy karoljam át, és bújjak hozzá szaporán dobogó szívvel. Naná, hogy megijedtem, de nem akartam ennyire kimutatni… francba.

Felnézek rá, és különös fényt látok fáradt szemeiben. Éhes lenne? Az azt jelenti, hogy… Kissé hátrébb húzódok, és riadtan figyelem, de nem mozdul.

- Folyton azért használod el az erõdet, hogy megments. Igaz? – kérdezem félrehajtott fejjel. Nem tiltakozik, de nem is helyesel. Igazam van.

- Jól van, akkor most viszonzom! – jelentem ki eltökélten, mélyen a szemébe nézve. Tanácstalanul viszonozza pillantásom, de mikor pólóm nyakát kissé félrehúzom, rögtön megérti. Hátrál pár lépést, és megrázza a fejét.

- Ne légy hülye Jin! Megölnélek! – Nyel egy nagyot, látszik, hogy nehezen fogja vissza magát. Ha még sose bántott embert, most nagyon éhes lehet, és miattam fogyott az ereje az elmúlt napokban.

- Nem fogsz! – közlöm vele magabiztosan. – Bízok benned!

Közelebb lépek, egészen elé, és átkarolva a nyakát, helyet adok neki a sajátomhoz. Tényleg bízok benne, és segíteni akarok, mielõtt elmegyek.

-          Miért ilyenkor viszed el a postát? – hallom meg a kiváncsi kérdést, amit jogosnak is érzek. Hiszen ki az a marha rajtam kívül, aki este tízkor vinne el egy levelet a postára. – Nincs ilyenkor már zárva?

-       Nekem kinyitják, hisz ismernek. Ráadásul ez egy nagyon fontos levél – felelem rápillantva, mintha nem lenne ebben semmi rendkívüli. Az öreg postamester szívesen lát, mindig eldiskurálunk, és már megszokta a késõi látogatásaimat.

-       És te? Apád elengedett ilyen késõn?

-          Hát…ööö… - látom, hogy zavartan túr a hajába, amibõl arra következtetek, hogy nem éppen engedéllyel van itt. Csak nem kiszökött? Nem is gondoltam, hogy ilyen lázadó alak, habár a tetoválásai alapján tudnom kellett volna. – Igazából, elszöktem.

Hallom, hogy Jin hátrébb húzódik, engem meg fura érzések kerítenek hatalmukba. Mintha figyelne minket valaki, vagy inkább engem. Erõs energiát érzek, habár mintha burkolva lenne, de akkor is érzem, hogy valaki van itt. Aztán Jin a vállamra teszi a kezét.

-          Marcus…jól vagy? – kérdi óvatosan, mire lezárom a kezét. Nem hiszem, hogy nem érezte meg.

-     Maradj…távolabb! – morranok rá, mire ijedten hátrál. Ha valóban van itt valaki, akkor Jin veszélyben lesz, ha ránk támad. De úgy tûnik, rejtélyes követõnk távozik, mert az energia is eltûnik. Sóhajtok egyet. - Ne haragudj Jin! – szólalok meg halkan, és megfordulok. Õ halványan elmosolyodik. Tehát semmit sem érzett. Ez jó, nem lenne kedvem magyarázkodni.

-      Inkább te ne haragudj, nem akartam semmi olyat tenni, vagy mondani, amivel felzaklatlak. – szólal meg csendesen.

-          Nem a te hibád…csak… - kissé elgondolkodom, vajon ki figyelhet minket. Vámpír lenne, vagy egy mágus? Mindenesetre elég erõs volt az aurája. – Csak a mágiám néha nem kordában tartható, nem akarom, hogy bajod essen – fejezem be, hiszen nem akarom neki megmondani az igazat.

-     Talán…szeretnél egyedül maradni? – kérdi, mire rámosolygok.

-          Nem akarlak lerázni Jin, mondom, hogy nem a te hibád! – mondom határozottan, de érzem, hogy nem hisz nekem.

-     Úgyis vissza kéne mennem, mert apa lehet felfedezi a szökésem, és elkezd aggódni, és…

-          Jin! – vágok közbe hirtelen. – Miért kellett megszöknöd? Szobafogságot kaptál?

-       Ümm….igen – hangja kissé húzódozó.

-          Miért? – kérdem, bár sejtem a választ. Én is benne lehetek. – Jin, mond el légyszives! – szólalok meg, mert tõle szeretném hallani.

-       Nem akartam szót fogadni apának, mikor azt kérte, ne találkozzak veled többet – motyogja maga elé, mire a tekintetem elsötétül.

-          Miért nem akarja, hogy találkozz velem? – kérdem komolyan, komor hangon.

-     Ne…nem tudom…vagyis…Jaj, Marcus, ez csak apám túlzott aggodalma miatt van. Néha túlságosan dilis dolgokat képzel be, és mindenben a misztikus veszélyt látja – hadarja zavartan.

-          Mit mondott?

-    Hogy közöd van az eltûnésekhez – böki ki, mire izzó tekintetet vetek rá. Tudtam. – Ne haragudj Marcus, persze, hogy ez nincs így, csak… - a szó benne reked, ahogy ránézek.

Tekintetem izzó, sötét és tudom, hogy festhetek most. Dühös vagyok, a harag kavarog bennem, hiszen ki tudja, nem-e most esem csapdába.

-          Te mit hiszel Jin? Egyet értesz az apáddal? – kérdem halkan. Ingerült vagyok, szomorú és dühös. Ha hisz az apjának, akkor többé semmi közünk egymáshoz. Õ csak bólint. - Nem voltál elég meggyõzõ – hangom keserû.

-          Marcus, én tényleg nem! – kiált fel, és közelebb lép hozzám. Fél, retteg. Talán mégis igazat mondana?

-     Ne hazudj! – morranok rá. – Azért szöktél el, hogy szemmel tarts! Nem igaz?

-          Nem, én csak…csak beszélni akartam veled, de… - megcsóválja a fejét, amibõl látom, nem igazán tudja, hogy mit is mondjon. – Marcus…eddig nem hittem volna, de ez a reakció… - óvatosan néz rám, és ugyanilyen óvatosan teszi fel a kérdést. – Marcus, van közöd az eltûnésekhez? Kérlek, ne hazudj, mond el amit tudsz!

-          Pont annyit, mint te – mondom hidegen. – De ha azt hiszed, hogy közöm van hozzájuk, akkor gratulálok! Jól megszerveztétek az apáddal, hogy esetleg lépre csaljatok. Menj vissza a kastélyba, Jin! Fuss apucihoz és számolj be neki, hogy éjnek évadján egyedül sétálok le a faluba, ahol valószínûleg vérfürdõt fogok rendezni – a hangom vádló. – Mire vársz még, Jin? Ezt a választ vártad, nem?! Fuss! – morgok rá.

-          Ma… Marcus… - Jin hangja remeg. – Én… én soha nem gondoltam ilyesmire. Én… nem akartalak…

-          Megbántani? – nézek rá dühösen. Nagyon fáj, hogy ilyesmit gondol rólam, ha részben igaz is. – Sikerült. Most ne haragudj, de szeretnék egyedül maradni.

-          Megértem – bólint. – Akkor… majd késõbb beszélünk… vagy valami.

Bólintok, õ pedig távozik. Nem akartam ráripakodni, de muszáj volt. Igen, részben közöm van a dolgokhoz, de öt turista tûnt el, én pedig csak kettõrõl tudok, akiket én ettem meg. Valaki még van itt, talán pont az, akinek az elõbb a jelenlétét éreztem. Óvatosan megyek tovább, de már nem érzem. Talán elment. De ki lehet ez? Általában a vámpírokat ismerem, mármint a nemeseket, és az õ kisugrázása nemesre vallott. Megrázom a fejem és inkább a falu felé veszem az irányt.

Hála égnek több rémisztõ és fura dolog nem történik aznap éjjel. Kissé lelkiismeret furdalásom van, amiért ráordítottam Jinre és megvádoltam, hogy kémkedik utánam. Ha valóban kiszökött, akkor az apja nem tudhat róla, és ezek szerint én kevertem gyanúba. Úgy döntök, bocsánatot kérek tõle, és már indulok is vissza, amikor velõtrázó sikoly szakítja meg az éjszaka csendjét. Azonnal felismerem Jin hangját, és már rohanok is oda. Ha baja esett, én sosem bocsátom meg magamnak.

Vámpír lévén nagyon gyorsan vagyok képes futni, szinte suhanok, így pillanatok alatt odaérek, ahonnan a sikolyát hallottam. Mikor megállok, még én is eltátom a szám. Jin a földön fekszik, a hátán, és valaki lefogja, miközben mintha meg akarná harapni. Egy vámpír. Szemfogai villannak a sötétben. Az energiája pedig… igen! Õ az, akit éreztem, tehát valóban egy vámpír volt az illetõ, aki utánam szaglászik. Vagy talán inkább Jin után? De hát ez a Spitzberg-család területe. Kezemben tûzgolyót formálok, majd eldobom. Talál, a vámpír ordítva ugrik arrébb, és elengedi Jint, aki jobbra-balra néz, és mikor meglát, mintha megkönnyebbülne.

-          Marcus! – kiáltja. – Ez egy vámpír.

-          Tudom – morgom. – NE félj, ismerem a fajtáját.

-          Tehát mégis igazak a szóbeszédek – a vámpír felemeli a fejét. Nemesi arcvonások, fehér bõr, sötétkék szemek, hosszú, sötétbarna haj, régies ruhák. – Eddig nem hittem el, de most valóban a saját szememmel látom. Marcus von Spitzberg, a fiatal vámpír valóban képes a mágiára.

Látom, ahogy Jin megdöbben. Az idegen felfedte elõtte a titkomat. De nem foglalkozhatom most ezzel. A vámpírra nézek.

-          És te ki vagy? A nemesi családok minden tagját ismerem. Te azonban számomra ismeretlen vagy – mondom harciasan. – Nevezd meg magad, idegen!

-          Amadeus von Königsberg, szolgálatodra – hajol meg. – Gondolom, családom neve nem ismeretlen elõtted.

-          Nem lehetsz Amadeus – lépek oldalra, hogy megkerülhessem. – Õ meghalt, hat évvel ezelõtt!

-          Csak úgy tettem – vigyorog rám. – Azt hitted, a családod megállíthat? Kiváncsi vagyok, anyádék mit szólnak majd, ha meglátják a holttested. Ó, elnézést, te elhamvadsz, mint minden normális vámpír – kacag, majd nekem ront.

Alig tudok kitérni elõle. Most már biztos, hogy engem figyelt, és látta, hogy én és Jin jóban vagyunk. Így felhasználta Jint, hogy idecsaljon. Bár az már más kérdés, hogy valószínûleg a fiú vacsoraként végezte volna Amadeus gyomrában. Egy ideig ide-oda táncikálunk, majd egymásnak rugaszkodunk és egymásnak feszülünk. Egy kezemmel sikerül elkapnom Amadeus torkát, de mielõtt elmondhatnék egy varázsigét, belém rúg, én pedig a hátamra esek. Már rajtam is van. Jin rémülten nézi, de nem mer közbeavatkozni. Most már tõlem is fél. Én lágyékon rúgom Amadeust, mire legördül rólam. Talpra ugrom és ráordítok Jinre hogy meneküljön, de nem moccan. A szerencsétlen sóbálvánnyá merevedett az ijedtségtõl. Sajnos a mágiámat most nem tudom használni, nagyon gyors ez a vámpír, így egy tõrt bûvölök magamnak és azzal védekezem. Sajnos Amadeus nagyon gyors, nem tudom megsebezni, és az sem használna túl sokat, a mi sebeink nagyon gyorsan gyógyulnak.

Egy óvatlan pillanatban kiüti kezembõl a tõrt, és egy fának lök. Alaposan beverem a fejem, nagyon fáj, õ pedig már a nyakamnál is van. Próbálom eltolni, de nem megy. Már attól tartok, itt a vég, amikor egy puffanást hallok. Amadeus leszáll rólam, és akkor látom, hogy Jin áll ott egy nagy fadarabbal.

-          Hagyd békén a barátomat, te rondaság! – ordít rá.

-          Na nézd csak, a kis halandó – vigyorog Amadeus. – Te leszel a vacsorám.

-          Azt te csak hiszed! – kiáltom, és egyetlen ugrással a hátán termek.

Magamhoz bûvölöm a tõrt is, és Amadeus hiába kapálózik, nem tud szabadulni. Egyetlen mozdulattal a torkába állítom a tõrt, õ pedig velõtrázó kiáltással omlik porrá. Én térdre érkezem, és Jin csak döbbenten, riadt szemekkel nézi a maréknyi port, ami a vámpírból maradt. Ezúttal valóban meghalt. Felállok, és csak állok. Nem merek közeledni Jinhez, aki most rám mered. Én hátrálok egy lépést, majd megfordulok, és lassan elindulok.

-          Marcus! – hallom meg a hangját, és megfordulok. – Miért… miért nem…

-          Te talán elmondtad volna bárkinek is? – kérdem nyugodtan, mire megrázza a fejét. – Na látod. Az emberek félnek tõlünk, pedig nem mindegyikünk gonosz.

-          Most már tudom – mosolyodik el félénken. – De… akkor õ volt az aki…

-          Valószínûleg. Régi ellentét feszült köztünk. Téged használt csalinak, aztán nagy valószínûséggel meg is evett volna, ha engem megölt. Most rajtad áll, mit teszel. Elmondhatod apádnak, aki hajtóvadászatot indít ellenem. Vagy…

-          Megmentetted az életem – mondja. – Ha nem lennél a barátom, már rég nem élnék.

-          Honnan gondolod, hogy nem óhajtalak majd elfogyasztani? – kérdem nevetve, mire riadt képet vág. – Ne félj, az ilyen csinos fiúkat nem szoktam megenni. Na, gyere, ideje visszamenni, mielõtt apád rájön, hogy kiszöktél.

- Hallottátok? – szólal meg az idõs rendõrfõnök a pultnál. – Ismét eltûnt egy fiatal turista.

Megfeszülök. Ha esetleg rájönnek, abból baj lehet. Jin is felkapja a fejét, majd rám néz. Talán megérezte volna? Kétlem. Legfeljebb azt érezheti, hogy ideges vagyok.

- Megint? – csóválja a fejét Mary, miközben sört tesz a többi férfi elé. – De hisz még a legutóbbi teste se került elõ.

-          Mindent megtettünk, de nem találtuk meg – sóhajt fel a törvény õre, és fáradtan a hajába túr.

Jin fészkelõdni kezd mellettem, mint aki ideges. Na igen, ezek a sorozatos eltûnések elõbb, vagy utóbb szemet szúrnak az embereknek. De mivel csak hébe-hóba tûnnek el emberek, ez nem olyan feltûnõ. Viszont nem szeretném, ha egyszercsak nálam is nyomozni kezdenének. Jin mozgolódása másoknak is feltûnik, mire Mary odalép hozzánk.

- Ne aggódj drágám, nincs mitõl tartanod. Elõször is Marcus úrfi mellett nem kell félni, másrészt az eltûnt tinik valószínûleg megszöktek a szülõi szigor elõl – Mary beleborzol Jin hajába, aki egy oldalpillantást vet rám. Látja az idegességet rajtam.

- Marcus? – óvatos érintést érzek, mire összerezzenek. – Menjünk?

- Igen, lehet, hogy lassan nem ártana – szólalok meg nyugalmat erõltetve magamra. Nem szabad, hogy meglássa, kissé ideges vagyok a hallottak miatt. Jin már a pultnál ugrál hogy megkérdezze, mennyivel tartozik.

-          Ugyan kis szívem, felejtsd csak el. Ajándék volt – nevet Mary, mire Jin hálás integetéssel ugrándozik kifelé.

~*~

Azonnal követem és szorosan mellélépek az arcát fürkészve. Mintha el is feledte volna az elõbb hallottakat. Fura kölyök, meg kell hagyni.

- Mi az? – kérdi tõlem zavartan. – Van valami az arcomon? Kaja maradék?

- Megijedtél – jelentem ki, hiszen minek titkolja. Megáll és döbbent tekintettel mered rám.

- Nem igaz! – háborog azonnal, mire gúnyosan elmosolyodom. Erre felfújja magát, mint egy mérges kis hörcsög. Igazán ennivalóan édes.

- Szeretnék még megmutatni neked egy helyet. Eljössz velem? – kérdem komolyan, majd kezét megragadva magam után kezdem húzni.

- Persze, hogy elmegyek. Eddig is szép helyeket mutattál – mosolyodik el és hagyja, hogy vezessem. Kezének érintése puha és meleg.

Elégedetten bólintok és tovább vezetem, majd egy idõ után érzem, hogy zavarba jön. Aztán kiszabadítja magát a kezembõl. Nem értem az egészet. Eddig semmi baja nem volt.

- Megy a séta egyedül is – motyogja zavartan, kissé vörös pofival.

Elvigyorodom, de nem válaszolok semmit, és egy ideig némán bandukolunk. Aztán hirtelen Jin megszólal.

- Vadásszuk le! – mondja hirtelen, mire meglepve nézek rá. Nem értem.

- Tessék? – torpanok meg és értetlenül bámulok rá.

- Mondom vadásszuk le! Azt, aki vagy ami eltûnteti a fiatal turistákat – folytatja a gondolatmenetet, talán kissé túl lelkesen is.

- Felejtsd el! – vágom rá nyersen, sötét tekintettel. Ha elkezd vadászgatni, rájön, hogy mi is vagyok, akkor pedig meg kell ölnöm.

- De miért? – kérdi, mire sietve elindulok. Õ csak futva ér utol.  – Tudom, hogy nem szereted a turistákat, de akkor is…

- Nem vitatkozom, felejtsd el! – vágok a szavába, majd megállok, mire beléütközik, de megragadom a kezét, mielõtt elesne. – Nem foglak feleslegesen bajba sodorni.

- De simán elûzted azt a dögöt. Ha nem lep meg, talán még én is boldogulok vele – makacskodik továbbra is, mire kénytelen vagyok válaszolni, bár kezd idegesíteni.

- A szellemre gondolsz? – hökkenek meg nem is kicsit.

- Rá. Mi másra? – húzza el a kezét duzzogva. Meglepve nézek rá, azt hittem, rájött a titkomra, de ezek szerint nem. Közelebb jön hozzám és a szemembe néz.  – Mit hittél, mire?

- Nem tudom. – vonom meg a vállam, mintha nem történt volna semmi, bár legbelül igencsak meg vagyok könnyebbülve. Majd témát váltok. – Menjünk, mert még sötétedés elõtt meg akarom mutatni a kedvenc helyemet.

 Elindulok, õ pedig hamarosan futva követ. Nem vagyunk már messze és tudom, még rá fog kérdezni arra, mégis mi az, amire gondoltam. De nem mondhatom el neki. Nem szabad, mert akármennyire is nem szeretem a halandókat, õt kezdem megkedvelni.

Végül sok gyaloglás után elérjük azt a mohás kis sziklát, ami mellett egy patak csörgedezik. Elhagyatott helyen van, mégsincs sötét, habár nem sok fény szûrõdik be a fák koronái között. Félhomály és néhány állatka. Ahogy megérkezünk, leülök a sziklára. Egy domboldalon helyezkedik el a hely, így jó rálátás van a közeli hatalmas rétre, ahol mindig nagy élet van. Mikor Jin is megérkezik, éppen egy róka ugrabugrál a réten, valamivel játszik.

-          Mezei pockot zsákmányolt. Azzal játszik – nevetek fel a rókára mutatva. – Maradj csendben, innen remek rálátás van az állatokra – intem, majd magam mellé ültetem.

-          Ezért hoztál ide? – kérdi. – Állatokat nézni?

-          Csak itt vannak biztonságban. Engem már megszoktak, de vigyázz, ne érezzék meg a szagod. Most nem fúj a szél, ami neked pont jó – magyarázom. – A szél elvinné a szagod és az állatok elbújnának.

Jin bólint és figyel. Róka koma elunja a játékot, és zsákmányát felkapva elcaplat. Azonban hamarosan egy vidám nyúlcsalád jelenik meg, akik megérezve Jint, kissé óvatosabbak, de amikor engem is érzékelnek, már bátrabban jönnek a patakhoz inni. Az erdõ hamarosan megtelik élettel. Mókusok, szarvasok, õzek, nyulak, pockok és megannyi állat jön elõ. Tudják, hogy nem bántom õket, Jin pedig tátott szájjal, ragyogó szemekkel figyeli az erdõ nyüzsgõ életét. De nem megy közel hozzájuk. Az erdõben a fákon számtalan ehetõ bogyó van, és már érik  a málna, vadribizli, szamóca is. Jinnel együtt szemezgetünk belõlük.

-          Ez sokkal finomabb, mint a bolti – jelenti ki nevetve.

-          Hát igen, a boltban ilyet nem találsz. Tudod – nézek rá – miért hoztalak ide?

-          Nem – rázza a fejét.

-          Ez egy nagyon fontos hely számomra – mondom. – Talán a legfontosabb az egész világon. Tudod… itt ismertem meg az elsõ szerelmemet – mesélem, mire nagy szemekkel néz rám. – Bár… igazából gyerekszerelem volt. Én hat éves voltam, õ meg négy. Mindkettõnk családja errefelé piknikezett és játszani kezdtünk. Aztán megfogadtuk, hogy ha nagyok leszünk, összeházasodunk. De õ késõbb elköltözött Londonba és soha többé nem láttam.

-          Hogy hívták? – kérdi Jin kiváncsian.

-          Rachel – vallom be elvörösödve. – Egy kis vörös hajú, szeplõs pulykatojás volt, de sokat játszottunk együtt. De hát, az tizennégy éve volt. Azóta felnõttem. És õ is. Gondolom õ már nem emlékszik rám.

-          Nem biztos – jegyzi meg Jin. – Próbáltad felkeresni?

-          Egyszer. Tízévesen felszálltam egy Londonba tartó vonatra. De nem találtam meg. Mikor hazaértem, apám alaposan elnáspángolt, én pedig soha többé nem mertem elmenni – emlékszem vissza. – Aztán valahogy mindig volt valaki más, akivel együtt voltam.

Jin elgondolkodva néz rám, de nem szól. Nem vallom be neki, hogy Rachel volt az egyetlen lány az életemben, a többi valaki pedig mindig fiú volt. Ha rájönne, hogy meleg vagyok, talán meggyûlölne és undorodna tõlem.

~*~

Késõ délután indulunk haza. Látom, hogy Jin nehezen búcsúzik el ettõl a helytõl, de amikor megígérem neki, elhozom még ide, sõt, egy éjszaka kijövünk bagolylesre is, máris vidámabban lépdel mellettem. Épp akkor megy le a nap, mikor belépünk a kastély kapuján. Jin apja már tûkön ülhet, mert mikor meglát minket, azonnal rohan hozzánk és átöleli a fiát.

-          Jin, azt hittem már eltévedtetek. Hol jártatok?

-          Erre-arra – válaszol Jin. – Marcus sok szépet mutatott nekem. Köszönöm, Marcus! – fordul felém mosolyogva.

-          Szívesen. Akkor majd szólok, ha mehetünk bagolylesre. Nekem mennem kell, elnézést, de nagyon fontos iratokat várok – hajolok meg. – Jó éjszakát!

-          Marcus! – szól utánam Jin, mire megfordulok. – Holnap nem lenne kedved velem reggelizni?

-          Szívesen! – bólintok, majd elindulok a szobám felé.

Még érzem a hátamon Jin apjának tekintetét, ami szinte éget. Nem kedvel, vagy legalábbis gyanakszik rám. Talán õ is hallott az eltûnt túristákról? Nem lehet tudni.

A szobámba érve csak intek az inasomnak, hogy készítsen fürdõt, én pedig ezúttal nem maradok itthon. Éhes vagyok, és az a pár szem gyümölcs, na meg Jin illata felélesztette éhségemet. Miközben inasom a fürdõt készíti, én átnézem a mai leveleket. Egy levél sürgõs választ kér, így azt megírom, és úgy döntök, személyesen viszem el a falusi postára. Így legalább nem lesz fura, hogy sötétedés után kinn sétálgatok. Hihetetlen, hogy miért mindig rajtam keresztül kérdezgetnek a birtokról. Na igen, mióta anyámék Párizsban vannak, és nem szándékoznak hazajönni, kénytelen vagyok egyedül intézkedni.

A levelet lepecsételem, majd fürdeni megyek. Aztán felöltözöm és magamra kapok egy hosszú, sötétkék köpenyt, amellyel úgy nézek ki, mintha a múlt századból léptem volna ki. Szeretem a régies ruhákat. Elhagyom a szobát és kimegyek az elõcsarnokba. A recepciós kislány már a helyén ül, körülötte néhány vendég, pár szellemvadász és más fura szerzet. Az egyik sarokban egy vérróka pillant felém. Õk békés teremtmények, nem ártanak senkinek. Kimegyek a kapun és arcomba csap a hûs esti szél. Már indulnék, amikor egy ismerõs hang szólít meg.

-          Hová ilyen késõn? – kérdi valaki, majd mikor megfordulok, Jinnel találom szemben magam. Az egyik falnak támaszkodik.

-          A postára – mutatom fel a levelet. – Na, és te? Esti séta?

- Persze – szólal meg végül, és valamivel nyugodtabbnak tûnik. Vajon mivel húztam fel? - Csak nem hittem, hogy pesztonkára van szükséged ahhoz, hogy el gyere velem kirándulni. Nem eszlek meg.

- Apám félt, mint egy naposcsibét – jegyzem meg borúsan. Persze oka az van rá, vonom a bajt rendesen, de akkor is…már húsz éves vagyok. – De nem akarom, hogy aggódjon. Öt perc az egész, ígérem.

Végül bólint, de nem túl lelkes. Nem messze a szobáinktól, megvárjuk míg apám felébred, és az utunkba akad. Ahogy meglátja Marcust, elkerekednek a szemei. Talán érzékeli a mágiáját, amit tegnap láttam.

-          Apa, õ Marcus – mutatom be. – Marcus, õ az apám.

-          Örvendek! – nyújt kezet a mellettem álló srác. – Tehát Ön lenne Jin apja?

-          Igen... igen... – jé, ritkán látom apámat zavarban. Vagy nem is tudom ezt minek nevezzem. Kezet fognak, majd következik a fejmosással egybekötött hálálkodás. Már csak ez hiányzott. – Nagyon köszönöm, hogy tegnap gondot viselt a fiamra. Hihetetlen mennyi baj van vele. Folyton elkódorog, és ha Ön nem ér oda idejében, talán már nem is élne.

-          Nem tettem semmit – Marcus hárít, de még én is tudom, hogy ez nem igaz. – Ha én nem lettem volna, jött volna más.

-          Apa, mennénk! – szólok közbe végül türelmetlenül, mert ennyi lejáratás elég is volt, egy életre, de minimum egy évre. – Majd jövünk, jó?

-          Csak ne menjetek messzire! – érkezik rögtön a figyelmeztetés.

-          Jól van na! Marcus velem lesz, ugyan mi történhetne? – feleselek morogva, majd megragadom az említettet, és kihúzom magammal.

Hála sietségemnek, hamarosan kiérünk a kastélyból, és végig sétálva a széles kõúton, egy lenyûgözõ parkba érünk ki. Smaragdzöld pázsit, illatozó virágok, és számomra ismeretlen fafajták. Ha megkérdezném, Marcus biztos tudná melyik milyen. De mielõtt megtehetném, leköti figyelmemet egy sellõt ábrázoló szökõkút.

-          Gyönyörû! – szemlélem lelkesen, és követem tekintettemmel a víz útját a medencébe.

-          Ott lejjebb van egy kis falu, ha kiérünk a kapun – szólal meg. – Nagyon szép. Amarra meg – a mutatott irányba fordulok. – egy magasabb domb, ahonnan messzire el lehet látni. Belátni az egész környéket. Ha szeretnéd, szívesen megmutatom.

-          Naná, hogy szeretném! – nevetek fel vidáman. Imádom a természetet, és Skócia tényleg lenyûgözõ.

Elindulunk a domb felé, és útközben végig a kastélyról mesél. Még a szám is tátva marad, és gyermeki kíváncsisággal hallgatom a jobbnál jobb rémtörténeteket. Mert azok…

Végül felérünk a tetõre, és én álmélkodva gyönyörködök az elém táruló látványban. Ellátni a faluig, egészen elém tárul a kastély a parkjával, a távolban egy szikrázó vizû tó, zöldellõ fák és rétek. Elképesztõ…

-          Varázslatos – lehelem, mikor végül szóhoz jutok. – Még sosem láttam ilyen szépet.

-          Lehet nem sokáig fogod látni – hallom meg a bosszús hangot, mire kíváncsian felé fordulok. – Rengeteg turista jön ide minden évben. Egyre több. És a legtöbben sajnos egyszerûen tesznek rá, hogy milyen szép a vidék és mennyi védett állat, növény él itt. Egyszerûen otthagyják a szemetet a táborhelyen, vagy letépkedik a védett növényeket, vagy a fák leveleit. Sokszor meg üldözik a mókusokat, hogy elejtsenek egyet-egyet.

-          Ez szörnyû! – döbbenten nézek rá. Talán naiv vagyok, de sose képzeltem volna, hogy egy ilyen varázslatos helyen is képesek az emberek ilyesmire. – De... miért nem tesz senki semmit?

-          Próbálnak hidd el, de sajnos nem állíthatnak minden turista mellé egy rendõrt – magyarázza kissé neheztelõ hangon.   – Szóval, lehet, nem sokáig élvezhetjük már ezt a páratlan kilátást. Csoda, hogy a nagy multicégek még nem akarnak itt építkezni. Bár ez a kastély és a körülötte léve földek a családom tulajdonai és õk nem adják el. Csak félek, hogy mire sikerül valamit tenni, nem lesz egy állat se. Vagy növény.

-          Ez olyan szomorú – sóhajtom szomorúan. – Az ilyen emberek lelketlenek.

-          Azok – rám hagyja, és témát vált. – Gyere, megmutatom a falut. Muszáj valamivel elvernem a bánatod. És bocsi, hogy rád lõcsöltem a gondokat.

-          Semmi baj – bólintok komolyan. Tényleg nem bánom. – Nem jó magadban tartani.

Halványan elmosolyodik, egészen másképp, mint eddig. Most nincs benne gúny, se semmi más…csak õszinte mosoly és kész.

Mikor beérünk a faluba, ismét felélénkülök ahogy a hagyományos, barátságos házacskák között sétálunk. Olyan, mintha utaztunk volna az idõben. Marcus mindent megmutat. Az iskolát, könyvtárat, postát és rendõrséget. Leginkább mégis az öreg templomtorony elõtt idõzünk, hála nekem. Úja és újra megcsodálom a faszerkezetet és a kopottsága ellenére tiszteletet parancsoló épületet. Le is fotózom, hogy megmutathassam apának is.

Ebédidõben a falu barátságos kocsmájába is elvisz, ahol finomabbnál finomabb ételeket pakolnak elém. Házikenyér, lilahagyma, füstölt sonka, és még a sör is ízlik, pedig eddig nem szerettem.

Mikor végzek, Mary, a kocsmáros az üres tányéromat húzhatja el elõlem. Teli pocakkal dõlök hátra, és hallgatom ahogy a falusiak Marcusnak mesélnek. Úgy tûnik jól ismerik, és kedvelik is. 

- Hallottátok? – szólal meg az egyik pihenõ rendõr. Hehe, vicces lenne, ha sört inna, de csak kávét szürcsölget. – Ismét eltûnt egy fiatal turista.

Felkapom a fejem, és érzem, hogy Marcus is megfeszül mellettem. Biztos õ is aggódik, annak ellenére, hogy nincs oda különösebben a turistákért.

- Megint? – csóválja a fejét Mary, miközben sört tesz a többi férfi elé. – De hisz még a legutóbbi teste se került elõ.

- Mindent megtettünk, de nem találtuk meg. – sóhajt fel a törvény õre, és fáradtan a hajába túr.

Fészkelõdni kezdek, mert eszembe jut a tegnapi kísértet. Talán õ áll az eltûnések hátterében? Lehet, hogy miután én elmenekültem, új vacsi után nézett. Meg kell kérdeznem errõl apát. Apropó, apa. Remélem nincs baja.

Türelmetlen fészkelõdésem másoknak is feltûnik.

- Ne aggódj drágám, nincs mitõl tartanod. Elõször is Marcus úrfi mellett nem kell félni, másrészt az eltûnt tinik valószínûleg megszöktek a szülõi szigor elõl. – lép mellé Mary, és beleborzol amúgy is csupa kóc hajamba. Vetek egy oldalpillantást az említett védelmezõre, és szembesülnöm kell, a felõle áradó feszültséggel. Másnak talán fel se tûnik, de én mindig is ki voltam élezve mások hangulatváltozásaira.

- Marcus? – óvatosan megérintem a karját, mire kissé mintha összerezzenne, de nem vagyok biztos benne. – Menjünk?

- Igen, lehet, hogy lassan nem ártana. – szólal meg végül, de hangjában semmi rendelleneset nem fedezek fel. Elvigyorodom, majd felpattanok, és a pulthoz szökkenve kérdem meg, mennyivel jövünk. Pontosabban jövök, mert szinte mindent én faltam fel.

- Ugyan kis szívem, felejtsd csak el. Ajándék volt. – nevet fel Mary vidáman, én pedig hálásan rámosolygok, és integetve kilépek a kocsmából.

Marcus szorosan mellettem jön, és az arcomat fürkészi.

- Mi az? – kérdem tõle ideges zavartsággal. – Van valami az arcomon? Kaja maradék?

- Megijedtél. – jelenti ki hirtelen. Megtorpanok, és döbbenten nézek rá.

- Nem igaz. – háborgok azonnal, mire gunyorosan elmosolyodik. Tudja, hogy igaza van. Valóban rosszul érintettek a hallottak, annak ellenére, hogy még mindig képes vagyok vigyorogni. Nem kellemes belegondolni, hogy a mások által kitalált lényeknek titulált szellemekkel és egyéb lényekkel, én személy szerint eléggé valóságos kapcsolatban szoktam állni. Márpedig ha valami vadászik a közelben, elõbb utóbb, hozzám is elér, ahogy az lenni szokott. Persze lehet, hogy már megtalált, a hülye szellem formájában tegnap este.

Durcás vonásaim láttán, szelídül a mosolya, és a kezemet megragadva, húzni kezd maga után.

- Szeretnék még megmutatni neked egy helyet. Eljössz velem? – kérdi komolyan, és közben hátrafordulva, lassítás nélkül figyeli a reakciómat.

Meglepetten hagyom, hogy vezessen. Eddig nem volt ilyen eltökélt…vagy ideges, bárhová is vitt.

- Persze, hogy elmegyek. Eddig is szép helyeket mutattál. – mosolyodok el lelkesen, szinte meg is feledkezve a kocsmában hallottakról.

Elégedetten bólint, de továbbra sem engedi el a kezem. Egy darabig hagyom magam, majd kezdek kissé zavarba jönni, így pirulva kiszabadítom a karomat.

- Megy a séta egyedül is. – motyogom, hogy zavaromat leplezzem.

Elvigyorodik, de nem felel, csak kényelmesebb tempóra vált. Mellé lépve, egy darabig a cipõmet bámulom és gondolkodok. Most, hogy nem társalunk, ismét eszembe jutnak a dolgok.

- Vadásszuk le! – bököm ki hirtelen, mire meglepetten felém fordul.

- Tessék? – torpan meg, és kérdõ pillantást vet rám.

- Mondom vadásszuk le! Azt, aki vagy ami eltûnteti a fiatal turistákat. – folytatom gondolatmenetemet eltökélten és kissé talán túl lelkesen.

Elsötétül az arca és durván rávágja a választ, majd gyorsan tovább indul.

- Felejtsd el!

- De miért? – húzom fel az orrom, miután kissé magamhoz törtem kitörését követõen és futva beértem. – Tudom, hogy nem szereted a turistákat, de akkor is…

- Nem vitatkozom, felejtsd el! – vág a szavamba, és olyan hirtelen fordul felém, hogy beléütközöm, és ha nem ragadja meg a kezem, ismét a földön kötök ki. – Nem foglak feleslegesen bajba sodorni.

- De simán elûzted azt a dögöt. Ha nem lep meg, talán még én is boldogulok vele. – makacsul kitartok az elhatározásom mellett. Ha nem segít, akkor majd elintézem egyedül, vagy apámmal.

- A szellemre gondolsz? – hökken meg kissé.

- Rá. Mi másra? – húzom el a kezem duzzogva. Meglepetten látom, hogy kissé megenyhülnek a vonásai, így gyanakodva közelebb hajolok hozzá. – Mit hittél, mire?

- Nem tudom. – vonja meg a vállát, de kissé mintha zavarban lenne. Ez újdonság, ilyennek még nem láttam. Viszont nem hagyja, hogy tovább faggassam, megfordul és tovább indul. – Menjünk, mert még sötétedés elõtt meg akarom mutatni a kedvenc helyemet.

 Egyértelmûen tereli a témát. Pár pillanatig még a gondolataimba merülve álldogálok, majd futni kezdek, hogy utolérjem. Az elõbbi szóváltásunk nem hagy nyugodni.

Mit vagy kit ismer vajon, ami, aki veszélyesebb a szellemnél?

- És mégis mivel? – kérdem gyanakodva, miközben ingatagon talpra kecmergek.
- Egy vacsorával – suttogja halkan, mire önkéntelenül megborzongok. Eszembe jutnak, apám vámpíros rémtörténetei, melyek rendszerint elhagyott kastélyokban játszódnak.  - Úgy értem, örülnék, ha velem vacsoráznál. Miért, mit hittél? Hogy valamiféle vámpír vagyok és meg akarlak enni? – kacag fel végül.
- Megfordult a fejemben – vallom be õszintén. De tényleg gondoltam rá. - De a meghívást elfogadom.
- Remek! Gyere velem! – int és elindul, én pedig követem.

Útközben nem beszélgetünk. Szokásomtól eltérõen, én se pofázok, csak a történteken gondolkozom. Most tényleg megtámadott egy hülye szellem? Ráadásul Marcus mentett meg, valami spéci trükkel.

Vetek rá egy oldalpillantást, de amint rám néz, elfordulok. Ez így megy egészen addig, míg a szobájához nem érünk. Úgy tûnik, õ sokkal jobban ismeri a kastélyt, mint én. Ch, nem fair.

Belépve a szobába, egy inas lép elénk, és Marcus leadja a rendelést. Nos, mi nem stimmel? Inas?! Ne már, mintha századot léptünk volna, de egy két társadalmi lépcsõt minimum.

Képtelen vagyok bármit is kinyögni, csak hagyom, hogy végigvezessen az ízlésesen berendezett helységen. Majd amikor hellyel kínál, lehuppanok.
- Kérsz valamit inni? Bort, pezsgõt, bármit? – kérdezi udvariasan. Jesszus pepi! Bor? Pezsgõ? Kaviár nincs? Inkább meg se kérdezem, hátha akad.
- Nem, köszönöm! –hárítom inkább el, és zavartan nézelõdök tovább.
- Vakáción vagy?
- Nem éppen – húzom el a számat. Habár apámnál a vakáció is mindig ilyen. - Apámmal jöttem, mert fel akarja kutatni a kastélyban lakó szellemeket – megborzongok, ahogy eszembe jutnak a történtek. Na, õk már felkutattak engem. - De én nem szívesen találkoznék velük ismét. Fõleg nem azzal. Na és te? Nem úgy nézel ki, mint aki csak nyaralni jött ide. – kezdek el én is kérdezõsködni.
- Én itt lakom – közli egyszerûen. - Legalábbis most. A családomé a kastély. Oké, ez csak az egyik kastélyunk.

Felkuncog, én pedig leesett állal bámulom. Szóval az EGYIK kastélyuk? Oké, ide azt a kaviárt!
- Te valami nemes vagy, vagy mi? – húzom fel a szemöldököm, mikor kissé magamhoz térek.
- A nevem erre utal – von vállat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Neki talán az is. - Megjött a vacsora. Menjünk enni!
Leül, én pedig követem. Az insa tálal, majd távozik, én pedig ámulva nézek utána. Ez nagyon komoly.

Vacsora közben érdeklõdve kérdezget, én pedig mesélek a származásomról és apám munkájáról. Egész különös hatással van rám, mert nem szokásom ilyen nyíltan beszélni idegenekkel. DE vele, valamiért más.
- Szépek a tetoválásaid – jegyzi meg, ahogy befejezzük a kajálást.
- Én terveztem õket – vágom rá büszkén. -  Ha akarod, neked is tervezek.
- Apám agyonütne. Tudod, õ régi arisztokrata családból származik . Se piercing, se tetkó.
- Se tévé, se semmi? – kérdem kissé gúnyosan, és körbepillantok a szobában.
- Azért mi is a modern korban élünk, ha nem is vesszük körül magunkat egy rakás kütyüvel. De bevallom, inkább laptopozom – felkuncog. - Nekem az mindenhez elég. Nincs szükségem egy rakás hasznavehetetlen ócskaságra.
- Fura szerzet vagy, Marcus von Spitzberg – nézek rá félebillentett fejjel. Valamiért, nagyon fura, de meg nem mondanám miért. Egyelõre nem.
- Te is, Abe Jin – mosolyodik el, én pedig ösztönösen viszonzom a gesztust.

-          És ha már fura dolgoknál tartunk, elárulod mit csináltál a folyosón? – csak nem tágítok a kérdésemtõl. Elgondolkodva méreget, majd féloldalasan elmosolyodik.

-          Ugyan ezt, én is kérdezhetném. Mond csak, Japánban mindenki a tûzbe nyúlkál?

Összerezzenek, és dermedten nézek rá. Hát látta?

-          Mindenki nem, csak a jobbak. – vágom rá kis idõ múlva, de szemébe nézve tudom, hogy nem fogja beérni egy ilyen válasszal. Felsóhajtok, és lenézek a kezemre. – Én…amióta az eszemet tudom, vonzódom a tûzhöz, a fényhez. És képes vagyok irányítani a lángokat. Nem égetnek meg, nem sebez…valószínûleg ezért …

Elhallgatok, és megrázom a fejem. Azt azért már nem kötöm az orrára, hogy kiskoromban tûzbõl mentettek ki. Nem vagyok ostoba, én is tudom, hogy talán én okoztam azt a tüzet, melyben valószínûleg a családom is odaveszett. Apám ebben nem olyan biztos, szerinte egyszerûen csak a képességeimnek köszönhetem, hogy túléltem.

Nem szólal meg, csak figyelmesen vizsgálgatja az arcomat. Végül én töröm meg a csöndet.

-          Köszönöm a vacsorát. – túrok bele zavartan a hajamba. – De asszem mennem kéne. Apámnak fogalma sincs, merre lehetek.

-          Értem. – állát összekulcsolt kezeire téve, elgondolkodva végigmér. Huh, elég fura a tekintete. Talán…éhes? Ne már Jin! Agyadra ment a szellemmel kötött barátság.

-          Nagyon örülök, hogy megismertelek. – mosolygok rá vidáman. – Remélem, még találkozunk.

-          Arra mérget vehetsz. – válaszolja halkan, különös hangsúllyal. Meglepetten pillantok rá, de õ csak elmosolyodik, majd föláll és elindul az ajtó felé. – Elkísérlek egy darabon, nehogy eltévedj.

-          Nem szükséges, nem fogok. – húzom fel az orrom durcásan, de õ csak felnevet, és kilép az ajtón. Magamban morogva követem, és való igaz, nem találtam volna vissza, a vezetése nélkül.

-          Gondolom innen már menni fog. – torpan meg a szobáink melletti folyosón. Durcásan bólintok, majd mosolyogva felnézek rá.

-          Még te is lógsz egy magyarázattal. – jut hirtelen az eszembe, hogy nem kaptam választ a kérdésemre. Õ bezzeg…

-          Akkor mit szólnál, ha holnap megbeszélnénk. – ajánlja fel rögtön.

-          Rendben… - felelem némi tétovázás után. – De ezúttal hagyjuk a puccos, szellemes kastélyt, inkább az apámnak, és menjünk kirándulni. – csillogó szemmel várom a reakcióját. – Sose jártam még Skóciában.

-          Ahogy akarod. – nevet fel, majd hirtelen elhallgat. Valaki közeledik a szobánk felõl. – Na, nekem most mennem kell. Akkor holnap, Jin. Addig is vigyázz magadra!

Hirtelen sietõsre fogja, és idõm sincs felelni, már el is tûnik. Nem maradok sokáig egyedül, mert a sarkon apám fordul be, aki rögtön rám veti magát, amint meglát.

-          Jin! Hála az égnek, semmi bajod! Hol kódorogtál? Mondtam, hogy egyedül ne menj sehová! – áraszt el azonnal az atyai aggodalom, némi fejmosással. – Most tényleg Jin, merre voltál?

-          Itt is ott is. – húznám ki magam a válaszadás alól, de szigorú pillantását látva, sóhajtva folytatom. – Elmentem körül nézni, eltévedtem, megtámadott egy szellem, Marcus megmentett, meghívott vacsorára, és visszakísért.

Annyira egy szuszra hadartam el a dolgokat, hogy nem gyõzte kapkodni a fejét. De végül néhány pont, mégis szöget ütött a fejében.

-          Megtámadott egy szellem?! Jin, jól vagy? Mit csinált? És ki mentett meg?

-          Uh, még több kérdés? Jól vagyok, kicsit megszorongatta a nyakam, és Marcus mentett meg. De apa, fáradt vagyok. Nem mehetnék aludni? – nézek rá esdekelve, õ pedig azonnal bólint. Na, így kell ezt.

-          Menjél. A szobákat már elláttam védelemmel, így nem kell félni további szellemtámadástól, amíg bent maradsz. Holnap pedig beszélünk. Be kell mutatnod a megmentõdet. És Jin!

-          Hümm?

-          Maradj benn!

-          Oké, éjjel ki sem teszem a lábam. – vigyorodok el, majd eltûnök a szobámban.

Veszek egy forró zuhanyt, majd kiülök az ablakpárkányra, és elgondolkozva bámulom a csillagokat. Oda sem figyelve, apró szikrákat lobbantok a tenyeremen, mintha apró szentjánosbogarak lennének.

Egy idõ után különös érzésem támad. Mintha figyelnének. Talán a szellem? Megborzongok, és visszahúzódok a szobába. Bebújok a méretes ágyba, és olyan hirtelen nyom el az álom, hogy magam is meglepõdök.

-          Csak nem egyedül mennél kirándulni? – szólal meg valaki közvetlenül mögöttem, mire ijedten ugrok egyet, és megpördülve Marcussal találom szemben magam.

-          Akár úgy is mehetnék. – húzom fel az orrom. – Végül is, tegnap úgy eltûntél, hogy a részleteket se beszéltük meg.

Oh, anyám. Ez de gyerekesen sértõdöttnek hangzott.

-          Ne haragudj, csak sietnem kellett vissza a szobámba. – ne részletezi, nekem meg nincs kedvem faggatni. – Tehát, megyünk?

-          Még nem szóltam apámnak. Ha felébredt elkéredzkedek. Ja, és be kéne mutatnom neki téged.

Nem felel, de mintha elkomorulna a tekintete. De miért?

-          Ööö…minden rendben? – lépek közelebb hozzá.