Pár napja vagyok csak New Orleansban és meg kell mondanom, eddig semmi szépet nem láttam benne. Az ok, amiért ide evett a fene, sem a legkellemesebb feladatnak bizonyult. A legutóbbi küldetésünk, amin részt vettünk, elég rosszul sikerült, és egyik társunk oda veszett. Halála elõtt a lelkemre kötötte, hogy a búcsúlevelét,- amit amúgy mindig minden küldetés elõtt megírt, a halál esetére – juttassam el feleségének és két gyermekének. Az élet fintora, vagy ha úgy tetszik tragédiája, hogy az asszony, nem csak férjét, de egyik gyermekét is elveszítette, amíg mi a sivatagban katonásdit játszottunk.
A fiatal fiút, aki alig töltötte be a 9-et, valaki megerõszakolta és megölte, vagy fordítva, azt hiszem ennek nincs is igazán jelentõsége. Az asszony teljesen kivan, és a másik gyermekét féltve, no meg gyászával küszködve próbálja idegileg életben tartani magát. A francokat a hülye agyamnak, hogy megsajnáltam,
és bajtársi becsületbõl, vagy a rendõrség tehetetlenségétõl vezérelve, úgy döntöttem a kezembe veszem az ügyet, hogy a nõnek, legalább a megmaradt egy szem gyermekét ne keljen úgy féltenie.
Motorom leparkolom, hogy gyalog bejárjam a parkokat, gyanús mozgást keresve. A szemem alapból rá van állva a furcsaságokra, és ha egy alak, feltûnõen sokat vizslatná a játszadozó gyerekeket, azt nyílván azonnal kiszúrnám.
Épp a Laffaiet parkban kószálok, a játszadozó gyerekeket figyelve, persze a lehetõ leg kevesebb feltûnéssel, mikor egy nõ halálra rémült sikolyára feszek figyelmes.
- NANCY!!! – a név hallatán, valamiért nem a hang irányába nézek. Talán megérzés, talán a jó reflexeim, vagy egész egyszerûen mázlista vagyok, de ahogy picit oldalra pillantok, meglátok egy kislányt, aki az úttestre próbál kilépni, egy nagyobb teherautó elé.
Lendületbõl elkapom a grabancát és visszarántom, a dudáló jármû elõl. A sofõr még kihajolva kiabál és mutogat is valamit, amire inkább nem is reagálok. Úgy tartom a kislányt, akár egy macskát és magam felé fordítva mélyen a szemébe nézek.
- Maradj mindig anyád mellett! – A kis butuska fel sem fogja, mekkora veszélyben volt. Csak értetlenül pislog rám, majd mikor a felismerés eljut a tudatáig lebiggyed a szája.  Mondjuk úgy, csak az én mérges ábrázatom miatt tör ki belõle a félelem és zokogás. Az édesanya is befut, én pedig készségesen adom át neki a parányi csomagot. - Anyaaa! – a kis töpörtyû azonnal hozzá bújik, engem pedig egész más látvány kezd foglalkoztatni, amit a sikoly tulajdonosa teljes valójában elém kerül.
Egy csodásan igézõ szempár tekint vissza rám, a hosszú szõke hajzuhatag mögül. Mellkasa hevesen jár föl le, minél több oxigént fölvéve, hogy a hirtelen jött adrenalinlöketet, és félelmet fel tudja dolgozni. Az arca igazán szépséges, látványosan puha bõre csábítja pillantásom. Alakját tekintve nem vékony, inkább telt karcsú. Az a fajta, akin van mit fogni, de kövérnek nem nevezhetõ. Ha nem lennék úriember talán a nyálam is csorgatnám utána. Nem szeretem a piszkafa nõket, azok nem jók semmire, maximum tûzifának tudnám õket hasznosítani. Ez a szépség elõttem igazi, húsvér nõ, ráadásul a vonzó fajtából.
- Köszönöm! – néz rám hálás tekintettel. Nem mondok semmit, csak biccenve nyugtázom, hogy nincs mit, végül is bárki megtette volna, ha van rá lehetõsége. A kislány lassan megnyugszik, és szorosan átölelve a hölgyemény nyakát a zokogása is abba marad.
- Mi az, még csak le sem teremti? Egy ilyenért minimum büntetés járna.- vonom föl értetlenül szemöldököm. Jó talán a katonaságban túlságosan is hozzá szoktam, hogy a függelemértésért büntetés jár.
- Nem látom értelmét, mivel Ön már megtette helyettem. Felesleges tetõzni az ijedelmét, a lányom okos, tanul belõle. Fog büntetést kapni, de otthon.  – feleli határozottan, és úgy kihúzza magát, mintha jelentésbe akarna adni a saját nevelési módszereirõl. Érdekes nõ az egyszer szent, erõteljes kisugárzása akaratom ellenére tesz érdeklõdõvé irányába. Idõ közben befut még egy lurkó, egy idõsebb fiú, Aki az édesanyja szoknyája mögé bújva figyel engem.
- Nagyon köszönöm, hogy megmentette a lányomat. – köszöni meg még egyszer.
- Nem lehet könnyû egyszerre több felé figyelni. – felelem nyugtatóan, mivel úgy érzem, kicsit bûntudata van, amiért egy pillanatra szem elõl tévesztette a kislányt. Mit is kiáltott? Gondolkodom el, mire beugrik a név. Nancy.
- Hozzászoktam, de én is szeretnék több felé szakadni. – bólint halvány mosollyal az arcán. Egy pillanatra elmélyedek csodás mosolyában, de a következõ kérdésével azonnal vissza is zökkent . – Afganisztán vagy Irak? – kicsit sem titkolt döbbenet ül ki arcomra. Ez meg mégis honnan jött ide?
- Parancsol? – kérdezek vissza, mintha fel sem fognám mi a kérdés.
- Maga katona. – válaszolja határozottan – Eltávon van, igaz? Afganisztán, vagy Irak?
- Afganisztán. – pislogok értetlenül.  – Mibõl jött rá? – érdeklõdöm, mert tényleg érdekelne, az meg pláne, hogy mégis miért hozta föl.
- Mondjuk úgy, felismerem, ha látok egyet. – ez nem épp az a válasz amit várok.
- De én szeretném, ha elmondaná. – erõsködöm, hogy végre villanyozzon föl, és ne hagyjon a sötétben tapogatózni. Eközben néha a lába mellé húzódó fiúcskára pillantok. Hatalmas, elképesztõen kék szemei vannak, mik csak úgy világítanak hófehér arcából.
- Nem volt nehéz rájönni. Elõször is a hangja.
- A hangom? – vonom fel szemöldököm.
- Erõs és határozott, érzõdik rajta, hogy parancsokhoz szokott, nem kérésekhez. A frizurája katonásra van nyírva, az izomzata kemény fizikai munkáról és kondícióról árulkodik.  – érdeklõdve és hanyagul teszem keresztbe kezem, miközben tovább hallgatom okfejtését. Igazán érdekes logika, de úgy tûnik megállja a helyét.
- Aztán a keze.
- A kezem? – döbbenek le teljesen és szemügyre veszem az említett testrészt.
- A bõre barna, de csak a csuklójáig. Ami azt jelenti, hogy sokat volt napon, de angyalbõrben. – hát ennyi erõvel akár építõmunkás is lehetnék, de nem szólok közbe, csak tovább hallgatom, hisz helyes, vagy helytelem az okfejtése, számomra lenyûgözõ jelenség és hihetetlenül vonzó nõ, akire érdemes figyelni. – Nem napozni ment.
- Kérem, folytassa! – hajolok kicsit elõrébb, de csak csodás ajkait veszem alaposabban szemügyre. Lenne ötletem mit rakhatnék közéjük.
- A reflexei. Amikor sikoltottam, felkapta a fejét, de nem rám, hanem észrevette a teherautót. Reflexbõl nyúlt a gyerekem után, visszarántotta. Ugyanilyen reflexekre van szükség, ha mondjuk egy gránátot dobnak önre és vissza kell hajítsa. És biztos vagyok abban, hogy míg én beszéltem, felmérte a testem, csak a felsõtestemen ötvenkét ponton gondolkozott… - 52? Ez azért túlzás. Persze tudom, mire gondol, de megint csak nem értem miért, hiszi, hogy mikor egy hozzá hasonló gyönyörû nõ áll elõttem, én meg akarnám ölni? Azt az 52 pontot, leszûkíteném inkább kettõre. Az ajkaira és hatalmas, formás melleire. Persze ezt nem áll szándékomban megosztani vele, hisz úriember vagyok.– De mielõtt azon gondolkodik ki is vagyok, csak egy egyszerû nõ. – ezt nem hinném, az egyszerû nõk, nem gondolkodnak ennyire nyakatekerten.
- Árulja el, honnan tud ennyi mindent? – mosolyodok el, huncut, pajzán gondolataim kíséretében.
- Nincs túl nagy trükkje. – Nancy a talajra kéreckedik és testvére mellé bújva, inkább rám sem néz. Tényleg ilyen félelmetes lennék? – Apám idegenlégiós volt. – folytatja - Mesterlövész, elborult az agya és szélütésben meghalt. Nincs mitõl tartani. – fejti ki, és még mindig nem tudom, honnan veszi, hogy tartok tõle, vagy esetleg neki kellene tartania tõlem. Talán rossz tapasztalatai vannak a katonákkal kapcsolatban. Ahogy az apjáról beszél, nem is csodálnám, de egy kalap alá venni minket, elég nagy hiba.
- Ez lenyûgözõ. Megtudhatnám a nevét is? – térek végül a lényegre, vagyis arra, ami igazán érdekel.
- Gabriela. – feleli. Milyen szép név. Igazán illik hozzá. – És az öné?
- Robert. – hozzá hasonlóan én sem használok teljes nevet. Ahogy bemutatkozom, ismét keményre veszi vonásait, amit ismét nem tudok hová tenni. Egy biztos, pont emiatt a tartózkodó keménységtõl kezd egyre érdekesebb lenni számomra. Egy pillanatra még arról is megfeledkezem, hogy miért vagyok itt.
- Még egyszer köszönöm, hogy megmentette a lányom. Örökké hálás leszek. – már lépne is le, de én bizony nem hagyom annyiban. Tudni akarom, hogy van e esélyem nála.
- Merre van a párja? Egy ilyen nõnek bizonyára erõs férje lehet. – vagy egy roppant nagy papucs, de ezt inkább nem teszem hozzá, hisz így vagy úgy, de választ fogok kapni, és megtudom, érdemes e próbálkoznom. Nem vagyok az a fajta, aki családokat rombol szét, egy kefélés miatt.
- Nincs olyanom. – feleli kicsit bizonytalanul. Ténylegesen tart tõlem és én tudni akarom az okát. – Egyedül nevelem a gyerekeimet. – ez nekem pont elég, és szinte zöld jelzésnek veszem, hogy rámozduljak.
- Ez nekem majdnem olyannak tûnik, mint egy igazi éles bevetés. – viccelõdöm, hogy oldjam a feszültségét.
- Ha maga mondja. – viszonozza mosolyom, de nem állítom, hogy csodát értem volna el nála. Azt hiszem a csábos mosolyom, amitõl a lányokról lecsusszan a bugyi, nála nem válik be.
- Nem tud esetleg egy jó szálláshelyet a környéken?  - folytatom tovább a beszélgetést.
- De igen, a Flamingo panzió. Olcsó, de jó szobáik vannak.
- Megfogadom. – tisztelgek játékosan, a szépség pedig biccent és eltûnik a két gyermekével együtt.
Megfogadom a szép hölgy tanácsát és felkeresem a panziót. Onnan úgy is szabadabban mozgok, mintha becuccolnél az özvegy lakásába. A nõ persze szeretné, ha nem hagynám egyedül, de én nem vagyok a férje, így biztosítom afelõl, hogy figyelni fogom õket és vigyázok rájuk, amíg nem lesznek teljes biztonságban.
A rákövetkezõ két napban, csak adatokat gyújtok és végig járom azokat az iskolákat, parkokat, ahonnan gyerekek tûntek el. Ez az ügy egyre bonyolultabb, de nem a szálak bonyolódnak, inkább a rendõrség tehetetlen hozzáállása miatt vagyok zavarban. Nem értem mi ez a tétlenkedés, én ez idõ alatt már a pasas nyomára bukkanok és követem õt minden hová, amerre csak jár. Egyenlõre nem tesz semmi különöset, de kiszúrtam, hogy egy kisfiút figyel, akirõl fotókat is készít. Ez a kisfiú nem más, mint a gyönyörû szõke nõ, Gabriela csodás szemû lurkója. A kisfiúnak fogalma sincs, hogy figyelik õt, és veszélyben van, de szerencsére én szemmel tartom.
Aznap végig szemmel tartom õket, hogy a leg apróbb mozdulatra, kihívjam a rendõrséget. Nem áll szándékomban megölni a pasast, hisz katona vagyok és nem gyilkos. A törvénykezést az illetékesre bíznám, de nem fogom hagyni, hogy a kisfiúnak baja essen.
Délután egy idõs hölgy jön a kisfiúért, a pasas pedig egészen hazáig követi õket, majd lelép. Már tudom, hol lakik, de mivel a kölyök most nincs közvetlen veszélyben, úgy döntök meglátogatom az édesanyját. Nem kerül sokba kiderítenem hol dolgozik és a címmel a fejemben már megyek is a virágüzlethez. Motorral megyek, és leparkolva az üzlet elé, lazán sétálok be rajta.
- Nocsak, kit látnak szemeim. – szólal meg köszöntésképpen, miközben alaposan végig mér. Most kicsit kacérabbnak érzem, mint a parkban. Talán mert a gyerekek nem feszélyezik.
- Nekem is öröm. – vigyorodom el. – Hogy s mint, Gabriela? – lépek hozzá közel.  Nem áll szándékomban leteperni, de ha lehetõséget ad rá, azt ki fogom használni.
- Mit adhatok? – kérdezi kissé zavartan.
- Egy virágot akarok. – felelem könnyedén. Mégis mit akarhatna egy pasas egy virágüzletben? Persze valójában a virágok érdekelnek a legkevésbé, de az igazi okot, úgy is sejti.
- Milyen virágot? Szín, fajta? – kérdez egyértelmû jeleket adva, hogy a közelségem nincs ellenére.
- Önnek mi a kedvence? – nézek tekintetébe, csábítóan.
- A leander.
- Akkor leandert. – vonok vállat. Valójában azt sem tudom, hogy az cserepes vagy vágott virág. Sõt, abban sem vagyok biztos, hogy ezek a megnevezések helytállóak lennének. Hagyom is inkább a virágokat a csudába, és belépek mellé a pult mögé. Tekintetem le sem veszem csodás szemeirõl, de úgy tûnik, neki nehezen esik tartani a szemkontaktust. Nem is baj, legalább egyre biztosabban érzem, hogy a virág, amit itt fogok kapni, a legszebb és leg illatosabb lesz mindközül.
- Nem virágért jött. – suttogja elcsukló hangon.
- Fején találta. – mosolygok. – Másra vágyom. – folytatom és egy kellemes sóhajjal még közelebb lépek.
- Nem szívbajos. – pillant fel rám, mire elvigyorodom.
- Tudod miért vagyok itt. – váltok tegezõdésre. Nem szeretem a magázódást, fõleg egy nõvel nem. Tiszteletlen és rámenõ magázódva is lehetek, de így sokkal közvetlenebb.
- Sejtem. – pillant le nadrágomba, ahol méretes szerszámom, már elõre felkészült, egy alapos kielégülésre. Fél merev állapotában is kidudorodik.
- Te egy gyönyörû nõ vagy. – hajolok füléhez. – Két gyerek mellett nem sok idõd lehet sem magadra sem férfiakra. – suttogom lágyan a tényeket. Õszintén csodálom õt, amiért két munkahelyen megállja a helyét, gyereket nevel és még arra is van energiája, hogy gyönyörû és kívánatos legyen. A legtöbb nõ lerongyolódik ilyen helyzetben, de õ erõsen tartja magát, ami nagyon izgatóan hat. Szeretem az erõs nõket.
- Ez igaz, de ez a munkahelyem… az egyik. – próbál hárítani. Azt nem akarom mondani, hogy tudom. Tudom, hogy a munkahelye és azt is, hogy van még egy. A végén azt hinné, õrült vagyok, amiért lenyomoztam.
- Na és? Te is kívánsz engem. – vonom föl szemöldököm és orrommal megpiszkálom fülcimpáját.
- Bármilyen õrült helyzet is, igen. – néz szemembe, bátran fölvállalva vágyit. – Azért jöttél, hogy szexelj velem. Teszel a többire.
- Okos kislány. – vigyorogok. Szemeim megvillannak, ahogy vágyaim szabadjára engedve kalandútra indítom fantáziám.
- Várj. – lép ki a pilt mögül és az ajtóhoz lépve rázárja az ajtót. Mit mondhatnék, elégedett vigyor ül ki a képemre – Tíz perc. Csak szex és más semmi. És amint megtörtént, az nem történt meg. –szex kötelezettségek nélkül? Istennõ, add végre magad és ne húzd az agyam.
- Fõnyeremény. – felelem, de nem várok választ. Magamhoz húzom és ajkaira tapadva, vadul falni kezdem. Mióta elõször megláttam, csak ez járt a fejemben, hogy megtudjam milyen lehet az íze, bõrének tapintása. Nem kell csalódnom, pont olyan amilyennek elképzeltem. Puha és mámorító. Azonnal viszonozza csókom, egy percig sem habozva veszi föl vad, és nem kevésbé heves stílusom. Ahogy alsó ajkamra harap felmordulok, és kezem végigsiklatva formás idomain, fenekébe markolva a pultra teszem. Eszméletlenül kívánom õt, a testem szinte remeg a vágytól, és komoly erõfeszítésembe kerül, hogy ne tépjek le róla minden egyes ruhadarabot. A vérem csak úgy pezseg, de szemmel láthatóan nem csak én vagyok így. Gyönyörû istennõm, lesöpri a zavaró tényezõket utunkból, én pedig a szoknyája alá nyúlva egészen derekáig tolóm, miközben másik kezemmel blúza gombjait igyekszem meglazítani. Hattyú nyaka csókra csábít én pedig nem vagyok rest engedni az érzésnek, és hevesen csókolni kezdem ahol érem. Hangja, csak tovább fokozza vágyaim, teljesen életre keltve hímtagom, ami immár vadul lüktet nadrágomban, követelõzve, hogy igyekezzek. Mégsem akarom teljesen elkapkodni, hisz talán nem lesz még egyszer alkalmam élvezni, csodás társaságát. Lassan, de annál határozottabban indulok meg dekoltázsa felé, és kiszabadítva kebleit, azonnal neki is esem. Nyalogatom és néha megszívva harapok a formás félgömbökre, miközben módszeresen megszabadítom bugyijától. Ekkorra már, õ is kiszabadítja méretes szerszámom, ami teljes méretében ágaskodik, célja irányába. Szívem hevesen ver és olyan vadul igyekszik az agyamba juttatni a vért, oxigént, amennyire csak lehet. Ennek köszönhetõen nem veszítem el az önkontrolt, és izgatni kezdem csupasz punciját. Rendesen benedvesedett már, mintha csak azt akarná közölni, hogy készen áll befogadásomra. Vágyaim immár a tetõfokára hágnak, farkam pedig ficánkolva sürget tovább, hogy ne szórakozzak. Ennek ellenére, még mindig tartom magam és tovább izgatom csiklóját, miközben két ujjam belévezetve gyönyörpontjára igyekszem rátapintani.
- Ne játszadozz! – nyögi elcsukló hangon, amivel teljesen megõrjít. – Tedd be! – követelõzik, mire ördögi vigyor jelenik meg arcomon. Más körülmények közt, szívesen izgatnám még, és hagynám, hogy az õrület határára sodródva szinte könyörögjön tekintete a folytatásért. Most viszont túl izgatott és kiéhezett vagyok ehhez, ráadásul a körülmények sem engedik meg a játszadozást. Nem húzom tovább az idõt, és magam sem akarom kínozni, így szétfeszítve combjait, elhelyezkedek lábai közt, majd egy határozott lökéssel, tövig merülök csodás testében.  Hangjára egy pillanatra megálljt parancsolok magamnak, de nem viszem túlzásba. Ahhoz már túlságosan is vágyom rá, hogy úriember módjára finomkodjak. Mellesleg amúgy sem vagyok úri ember, csak egy férfi, aki gyarló vágyaitól vezérelve, kicsit sem akar gondolni tettei következményeire. Kívánom õt, mindenét, még a gondolatait is. Ritkán esik meg velem, ha egy nõ, ekkora hatással van rám, és ilyen mértékben felkelti érdeklõdésem, no meg vágyaim. Amint úgy érzem a légzése helyre áll, ismét mozogni kezdek. Nem finomkodom, vad vagyok és teljesen utat engedve vágyaimnak, minden egyes lökéssel, teljesen tövig hatolok belé. Karmai hátamba mélyednek és nyílván szép csíkot is húznak bõrömön, mivel fájdalom hasít testembe. Nem zavaró, inkább vágyfokozó érzés ez, ami még vadabb mozgásra késztet. Melleitõl persze egy pillanatra sem válok meg.  Hogyan is tehetném? Ezek a keblek pont olyanok, amiért a férfiak megvesznek, többek közt én is.
Pár nagyobb lökést követõen, halk, mégis jól ismert sóhajok hagyják el torkát, teste pedig megremegve ernyed el karjaimban. Én is közel vagyok az orgazmushoz, egész pontosan, nekem már vissza kell tartanom, hogy ne hagyjam kielégítetlenül. Az elég mocsok dolog lenne. Pár nagyobb lökés után, én is elélvezek és abbahagyva a mozgást csókolgatom tovább formás nyakát.
Egy picit még szívesen maradnék így, magam sem értem miért, de közelsége, bõrének illata, nyugtató, kellemes hatással vannak rám. Sajnos ezt nem hagyja, és az aktust követve visszatér a való világba. Eltol magától és lepattan a pultról.
- Bassza meg! – kiáltja el magát és kapkodóra veszi a formát. Oké, hogy csak szex volt, de mi ez a nagy sietség?
- Azt hittem, azon épp most estünk túl. – lihegem nevetve, és figyelem, ahogy kapkodva öltözködni kezd.
- Mindjárt itt a tulaj! – pakolja vissza csodás kebleit melltartójába.  
- És? – vonom fel szemöldököm, és komótosan öltözködni kezdek.
- Ha megtudja, hogy a munkahelyemen szexeltem, páros lábbal fog kirúgni engem! – ez komolyan, hangzik, de még így sem akarózik sietni. Nem hiszem, hogy a fõnöke kirúgná, mivel pontosan tudom, hogy mekkora mázlija van Garielaval, és ha egy kis szex miatt megválna tõle, akkor többet veszítene mint nyerne. Ezzel Garriela nyílván nincs tisztában, és mintha gyerek lennék, aki reggel inkább még a másik oldalára fordulva aludna. Öltöztetni kezd. Elnevetem maga és inkább átvéve a stafétabotot, rendbe vágom magam, ahogy az illik.
- Ha lenne még idõnk, többet is mutattam volna. – vigyorgok.
- Ha lenne még idõnk, szívesen meg is tapasztaltam volna, de kérlek szépen, tûnj el! – adja ki egyértelmûen az utam. Nem sérti az önérzetem, így csak mosolyogva figyelem kapkodását.
- Más lenne a helyzet, ha gazdag lennél. – mondom ki nyíltan, ami eszembe jut. Nem tudom honnan jött, de tény, ha lenne némi alaptõkéje, tartalékja akkor könnyebb lenne az élete és nem kellene azon rettegnie, mikor veszíti el valamelyik állását.
- Ó, gazdag vagyok, nagyon. Fizetés után három napig! – kapkodja össze a levett virágokat, és még saját vacak helyzetén is tud viccelõdni. Ahogy a fenekére nézek, jó pár levéldarabot fedezek fel rajta. Elnevetem magam és leporolom, nehogy a fõnöke kombinálni kezdjen.
- Kösz. – egyenesedik föl. – Ezt is.
- Ez volt a kellemesebbik. – kuncogom. Ezalatt szépséges istennõm, kinyitja az üzletet és megpróbál úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
- …és ezt a rózsát javaslom Önnek. – mutat egy váza felé, ami tele van, hatalmas fejû rózsákkal. Nem mondok semmit, még csak meg sem fordulok, ahogy az ajtó kinyílik a hátam mögött és nyilván valóan a tulaj sétál be rajta. – Nagyon finom az illata, de ajánlhatok orchideát is. – villantja meg vad tekintetét. Talán helyre akar rakni? Ez vicces. El is mosolyodom, de megköszörülve torkom, felveszem a plépofát,és belemegyek a színjátékba.
- Hogyne, én azt hiszem, inkább a harmadikat választanám, a Leandert. – mutatok a cserepes növényre, de csak miután már õ ránézett. Mondjuk szerintem az az orchidea izé, jobban illene hozzá, de ha egyszer ez tetszik neki, hát legyen. Én úgy sem értek a növényekhez. Anyám egyszer adott egy páfrányt, hogy legyen valami élet az otthonomban, de az elsõ alkalommal, mikor hosszú küldetésre mentem, megadta magát, így inkább nem kísérleteztem tovább, és hála az égnek anyám is feladta.
- Remek! – mosolyog Gabriela és becsomagolja a növényt. Kifizetve távozom is az üzletbõl, és a panzióba visszatérve, átvedlek, hogy tovább tudjam követni a már megfigyelt pasast. A rejtõzködés nagy erõsségem, és ezt oly annyira, tökélyre fejlesztettem, hogy ha nem akarom, akkor sem vesznek észre, ha csak pár méterrel arrébb tartózkodom az illetõtõl.
***
Még aznap visszamegyek az iskolához, és figyelem a tagot, no meg szemmel tartom a kis kékszemû angyalkát. Tudom jól, hogy nem szép dolog csalinak használni, ezt a kis ártatlan fiúcskát, de amíg én figyelem, nem lehet baja, ettõl pedig elmúlik minden kételyem, tettem helyességével szemben. A kissrác aranyosan játszik. Amennyire eddig megfigyeltem õt, elképesztõen nyugodt gyerek, legalábbis a társaihoz képest. Gabrielanak nagy szerencséje van vele. Az egyik padon ücsörgök, olyan álcával, amit senki sem szúrna ki. Egy idõs férfi, aki galambokat etet, mégis kinek szúrna szemet? A pasas folyamatosan õt figyeli, szinte látom azokat a mocskos perverz gondolatait. Biztos vagyok benne, hogy agyban már rengetegszer lejátszotta, mit fog tenni a kisgyerek törékeny testével. Undorodom az ilyenektõl, és ez még a leg enyhébb szóhasználat a mocskos fajtájára. Mind azzal takaróznak, hogy betegek és nem tehetnek róla. A lófaszt nem, ha nekem ilyen gondolataim lennének, már rég golyót repítettem volna az agyamba. Persze ezek a beteg állatok nem így vannak összerakva. Mind ki kéne végezni, az egyszer szent és nem rehabilitálni õket. Ezen a gondolatmeneten elindulva új ötletem támad. Jól tudom, ha lebuktatom se fog történni érdemleges megoldás. Az öngyilkosság, meg olyan szép, sima ügy, amit ha jól intézek, még csak nyomozás sem lesz belõle.
Amint ezen agyalok, befut a szõke szépség, akinek látványától összefut a nyál a számba. Na igen, ez egy teljesen normális reakció. Egy gyönyörû nõ, és egy férfi. Lehet az én agyam csökött ehhez, de fel nem tudom fogni, hogy lehet egy gyerekre rágerjedni. Mindegy, inkább megpróbálok a feladatra összpontosítani, és meghúzódva a háttérbõl figyelni az eseményeket. A pasas Gabriela látványától, kicsit háttérbe húzódik, nekem pedig feltûnik, hogy a szõke istennõ agyacskája kattogni kezd. Valami feltûnhetett neki, amin meg sem lepõdöm, hisz jó megfigyelõ, ezt már bebizonyította. Nem nézek rá, csak etetem a galambokat és hallgatom, ahogy kérdezgetni kezdi a halk szavú gyereket. A kissrác nem érti, anyuci miért kérdez ilyeneket és õszintén szólva én sem. Remélem, nem akarja beleütni azt a csinos nóziját ebbe a mocskos ügybe. Mondjuk, ezen sem lepõdnék meg.  Kemény, mint fában a görcs, makacs, mint egy öszvér, és ezer százalék, ha a gyerekeit veszélyben érzi, tigrisként védi meg a családját „foggal, körömmel”  Pont mint az anyám. Valójában megrémít, hogy pont az anyámmal vonok le párhuzamot, de ha egyszer olyannak látom. Még emlékszem, mikor suliba jártam és egy srác belém kötött, de úgy isten igazából. Verekedés lett a vége, ahol jómagam csak megvédtem magam, mégis engem hoztak ki bûnösnek. Azt állították, hogy a katonai neveltetésem miatt egy vadállat vagyok és biztos provokáltam a srácot. Anyám berontott az igazgatóhoz és kiosztotta, aztán otthon kaptam büntetést tõle, de nem is ez volt a lényeg. Kiállt értem és biztos, hogy Gabriela is hasonlóan járna el. Most viszont nagyon örülnék, ha ebbõl inkább kimaradna. – Gyerünk kislány, hagyd a gondolataid és szépen vidd haza a kissrácot. Bízd ezt inkább hozzáértõ személyekre. – Morfondírozok magamban, és elégedettséggel tapasztalom, hogy lezárja a beszélgetést és szépen elsétál a fiúval.
Eközben a pasas is elindul, az ellenkezõ irányba, így kiszórom a maradék magot és lassan feltápászkodva egész hazáig követem a tagot. A rohadék, csak úgy mint az elmúlt napokban, elhelyezkedik a foteljében  és képeket nézeget, amivel beteg agyát ki tudja elégíteni. Úgy tûnik ma sem tesz olyat amiért mi miatt érdemes lenne tovább figyelnem, így ismét visszatérek a panzióba, és ledõlök pihenni. Persze új tervemmel már lényegtelen, hogy tetten érjem, viszont így vagy úgy, de rá kell készülnöm a dologra.
***
Másnap megreggelizem, és összeállítom az aznapi szerelésem, majd a suli elé megyek, hogy szemmel tartsam Gabriela lurkóját. A pasas rendre pontosan érkezik meg, hogy áldozatát egy pillanatra se tévessze szem elõl. Amit viszont még csak nem is sejthet, hogy most õ lesz az áldozat. Egész nap a kissrácra vigyázok, mivel sajnos az iskolából is ki tudná csábítani, ha nagyon akarná. Ezekben a sulikban nem túl jó a felügyelet.
Este az idõs nõ jön a gyerekért, ami meg is lep rendesen. Meg voltam róla gyõzõdve, hogy Gabriela, a gyanakvása miatt, nem fogja mostanság másra bízni a gyerekei szállítását. Alaposabban körül nézek, és ki is szúrom a szõke bombázót. Megcsóválom a fejem és lelépek a helyszínrõl. Nem kell követnem a pasast, hisz tudom hol lakik. Persze elõtte gondoskodnom kell az alibimrõl, ha netán mégis összekapcsolnának a fazon halálával. Elmegyek egy helyi moziba és jegyet veszek egy kiba hosszú és unalmas filmre. A rendes megoldás híve vagyok, ezért szépen fel is használom a jegyet és beülve megvárom, hogy a film elkezdõdjön, majd a hátsó kijáraton, észrevétlenül kiosonok. Nem kell látnom a filmet, apám már végig nézette velem, pár évvel ezelõtt, hogy fejlõdjön tõle a jellemem.  Ezek után egybõl oda megyek a rohadék házához és türelmesen, meglapulva várok rá. Speciális kesztyû van rajtam, aminek a kidolgozása miatt nem tapad meg rajta az ujjlenyomat, így szabadon mozoghatok majd a tag körül. Kedvenc pisztolyom is nálam van, amit nem áll szándékomban használni, csak ha nagyon muszáj.
Nem kell sokat várnom és a rohadék meg is érkezik. Az egyetlen problémám, hogy valaki szintén követi. Nem is értem min lepõdöm meg, mikor tudatosul bennem, hogy Gabriela az. Ez az akaratos, makacs nõszemély, hazavágja a tervem és még csak nem is tud róla. Mondjuk az én hibám. Gondoskodnom kellett volna róla is, de a fene sem gondolta, hogy konkrétan kommandós akciót tervez. Egy darabig figyelem, ahogy beoson a házba, de tovább nem várhatok. Nem lenne jó, ha bemocskolná a kezét, ráadásul buta mód nem is gondol a következményekre? Ha elkapják ugyan annyit kap ezért a féregért, mint egy rendes emberért. Ennél azért okosabbnak hittem, habár lenyûgözõ az elszántsága. Mindegy, meg kell állítanom, mielõtt olyat tesz, amit késõbb nagyon is megbánhat.
Halkan osonok be a házba, mint egy macska. Lépteim hangtalanok, még a lélegzetem is visszafojtom, ahogy a nappaliba lépve, meglátom Gabrielat, amint egy vázával taccsra teszi a pasast. Szép ütés, elismerésem! Érzi, hogy szemtõl szemben nem boldogulna vele, ezért elõször ártalmatlanná teszi. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy honnan van neki ekkora lélekjelenléte, hisz azért nem valószínû, hogy minden nap férfiakat csapkod agyon vázákkal. Amint ezen agyalok, a szõke szépség megleli gyilkolásra szánt fegyverét. Ezt viszont már eszemben sincs hagyni.
- Az én gyerekem nem, te szemétláda! – hangja rideg és gyûlölettel teli. Meg is értem, de mielõtt lesújtana elkapom csuklóját,  magamhoz rántom.
- Gabriela! – szólok rá, határozottan, hogy térjen észhez. – Nem! – csóválom meg a fejem, de õ eltol magától. Fel van háborodva, amiért tervét nem tudta véghezvinni.  
- Eressz! – kirántja karját szorításomból, de nem hagyom annyiban. Másik karom dereka köré fonom és magamhoz rántva húzom ölelésembe. Zaklatott, amin nem is csodálkozom. Minden bizonnyal nagy stressz alatt áll, hisz embert akart ölni.  
- Nem! Ne mocskold be a kezed! – jelentem ki, határozottan, de lágy nyugtató hangon.
- Te ezt nem érted! – kiabálja, én pedig késztetést érzek, hogy befogjam a száját. Valami oknál fogva mégsem teszem. Talán mert megértem tettének okát és gondolatmenetét. – Nem bánthatja a gyerekeimet! Ahogy másét sem!
- Nem is fogja! – felelem szigorúan, és jócskán visszavéve a hangerõbõl, jelezve, hogy ez nem a megfelelõ hely, hangjának kieresztéséhez. Mondjuk úgy, ezzel a hangerõvel inkább alattam kellene dolgoznia. Egy undorral teli pillantást vetek a rohadékra, majd figyelmem ismét Gabriela felé fordítom. – De ha most megteszed, azzal ki fogsz nyitni magadban egy ajtót, amit jobb zárva tartani. – szavaimra elcsendesedik.
- Környékezte a fiamat…  - suttogja.
- Tudom.
- MI?!?! – csattan föl meglepetten.
- Azért vagyok itt, amiért te is! – vágom rá, és kicsit hátrébb húzom a sötétbe. Az a csodás szempár, kérdõn és válaszokra várva pásztázza tekintetem. – Figyelj rám! Segíteni akarok neked! – fogom rövidre. Amúgy e kell minden részletet tudni. Szerintem elég, ha tudatosítom benne, hogy ezt a terhet bizony nem kell neki cipelnie.
- Miért?!
- Mert láttam a szemeden, hogy mire készülsz! Ezt a pillantást jól ismerem! De te nem lehetsz gyilkos, érted? Van két gyereked, kockáztatnád, hogy az anyjuk nélkül nõjenek fel? – felelem õszintén. Hirtelen megvilágosodást látok szemeiben. Az eddigi elvakult gyûlölete és undora, most eltûnik, és a felismerés miatt, szája elé kapja kezét.
- Én meg akartam… - suttogja. Nem áll szándékomban firtatni a gondolatmenetének helyességét, vagy okait, hisz ebben a helyzetben annyira logikus, hogy nem az észérvek mellett dönt egy anya, aki ennyire szereti gyermekeit. Számomra lenyûgözõ, hogy amíg mások csak nyafogva várják, hogy megtörténjen a csoda, és egy ilyen féreg elnyerje méltó büntetését, õ a tettek mezejére próbált lépni. Mondjuk nem tudom, hogy létezik e megfelelõ büntetés egy pedofil számára. Szerintem ezer halál is kevés annak, aki gyermekek szenvedésére jön izgalomba. A hadseregben vannak szadista állatok, akiknek mindegy, kit, mikor és hogyan ölnek meg, de azért ez elenyészõ kissebség. Személy szerint én ezeket is elítélem. Számomra ezek a katonák, elveszítették emberségüket, és már nem látják, azt a célt, amiért részt vesznek egy háborúban.
- Menj haza! – utasítom ellentmondást nem tûrve, miközben elszakadok gondolataimtól. Nem akarom, hogy itt legyen,hogy szemtanúja legyen annak, ami itt fog történni.  
- De… - próbálna ellent mondta,. Velem viszont nem lehet vitatkozni. Okokat talán nem is tudnék mondani, de meg akarom kímélni, amennyire csak lehet.
- Menj már! Majd én eltakarítok. – parancsolok rá, határozott tekintettel, ami remélem elég, hogy ne vitatkozzon tovább.
Nyel egy hatalmasat és mély levegõt véve, próbál uralkodni érzelmein.
- Mit csinálsz vele? – a kérdésre felvonom szemöldököm, mert most, hogy fejbe kólintotta, kicsit alakítanom kell az öngyilkos megoldásomon.
- Mondjuk úgy, néhány aligátor jól lakik ma éjjel. – válaszom egyértelmû, és õszinte. Nem is mondok többet, ez a pár szó megnyugtatja, és azonnal kereket old a helyszínrõl.
***
Miután megbizonyosodom róla, hogy az aligátorok ellátták a rájuk bízott nemes feladatot, visszamegyek a moziba és kabátomba burkolózva elrejtem a ruhámon elterülõ vérnyomokat. Így megyek ki a moziból, mintha mi sem történt volna.
Ezt követõen bejelentkezek a recepcióra a kis panzióban, majd a fürdést hanyagolva elindulok Gabriela otthona felé. Talán illett volna lefürdenem és átöltöznöm, de valamiért aggódom érte, fõként a lelki világáért. Minden bizonnyal ezerrel kattog az agya, és én meg szeretném nyugtatni. Fura, tõlem távol álló gondolatok ezek, de ha már így van, nem teszek magam ellen és engedek neki. A házához megyek, és már a ház végébõl meglátom õt, amint egy takaróba bugyolálva néz maga elé, belemerülve gondolataiba. Nem nevezném osonásnak a járásom, de azért nem is közlekedem ügy mint egy elefánt. Mikor észleli, hogy van valaki a közelében, felocsúdva megrémül.
- Nyugi, csak én vagyok. – lépek ki az árnyékból, és elindulok fölfele a verandán, egyenesen felé.
- Megsérültél?! – kérdezi rémülten. Végignézek magamon és feltûnik, egy kisebb vérfolt az ingemen.
Lenéz és megnézi, mintha csak egy fagylalttal kente volna össze magát.
- Ez nem az enyém. – felelem könnyedén, mintha csak az esti vacsoránál ettem volna le magam. Talán az is nagyobb megrökönyödést váltana ki belõlem.
- Vedd le! – szól rám, parancsolóan. Tényleg ennyire kiakasztja a látvány? Egy pillanatra ledöbbenten pislogok egy irányba, majd bólintok és leveszem a véres ruhadarabot. Azonnal kikapja a kezembõl és a házba rohan vele. Kicsit körülnézek, de a környék csendes, már mindenki alszik, így szépen komótosan utána sétálok a nyitva hagyott ajtón keresztül. Az ajtó mögött azonnal ott a konyha, ahol Gabriela épp az ingemet égeti. Mindig képes meglepni és lenyûgözni engem. Nem a véren akadt ki, csak a bizonyítékot semmisíti meg.
- Most nincs mit felvennem. – viccelõdöm. Hangomra megfordul, és szemeimbe néz.
- Köszönöm… Hogy megvédtél Önmagamtól. – csodás látványt nyújt, a pislákoló tûz fénye mellett.
Közelebb lép hozzám és az égõ ingjére pillant.
- Az nem te voltál, Gabriela. – nyugtatom meg, hisz gyilkolni szinte bárki tud, aki elbír egy fegyvert. Az életösztön sok mindent kihoz az emberekbõl.
- Hanem, Ki? – kérdezni, miközben végig a szememet figyeli. Talán ki akar olvasni belõle valamit, csakhogy én nem vagyok a látványos érzelmek embere.
- Egy bántalmazott nõ, akiben nyomot hagyott a múlt, és aki képes lett volna még egy emberéletet is kioltani, hogy megvédje, akiket szeret. – na jó, számomra az ember jelzõ ez esetben igen csak túlzás, de halottról vagy jót vagy semmit, amúgy is csak nyugtatni szeretném, hogy megértse amit tenni akart nem rossz., csak meggondolatlan volt.
- Gyáván a háta mögé lopóztam… - vágja rá ezt a botorságot. Egy nála majd egy fejjel magasabb férfirõl beszél, akivel szemtõl szemben esélye sem lett volna. Amúgy is, hol vagyunk mi, talán a vadnyugaton? A gyilkosoknak ott sem járt volna a szemtõl szembeni párbaj, pláne nem az ilyeneknek.
- Felmérted, hogyan iktasd ki egy nálad erõsebb ellenfelet. – felelem a logika erejével.
- Le akartam szúrni! – ami eszembe jut, azt inkább ki sem mondom. „Megérdemelte volna, hogy kivéreztesd, mint egy disznót!!”
- Az volt a legközelebbi fegyverként használható tárgy a közeledben. – maradok a logikánál, és inkább észérvekkel nyugtatom tovább.
- Befognád végre, én nem vagyok katona! – kiált fel, de a szájára rakom kezem.
- Csss. Ne ébreszd fel õket. – bökök fejemmel a szoba irányába.
- Miért segítettél? – hangja visszatér a kellemes intervallumba, de még mindig titkolt félelmet érzek rajta. Megfordul és vizet enged az már amúgy is csak pislákoló ruhadarabra.
- Miért tûnteted el a bizonyítékot? – kérdezek vissza, mert nem akarok válaszokat adni.
- Ez nem ugyanaz… - sóhajt, mintha inkább õ is megõrizné magának az okokat, vagy egész egyszerûen maga sem tudja az okát.
- Gabriela. – szólítom meg határozottan. – Te egy nagyon bátor nõ vagy. Hidd el, láttam már hozzád hasonló átalakulásokat, de nem szabad, hogy eluralkodjon feletted a félelmed.
- A félelem erõt adott nekem…
- Ez így van, de ésszerûen kell használnod. Megnyomorítottak téged, csak mert erõsebb voltál náluk, áldozattá tettek, mert mindenki ezt csinálja! Mert féltek tõled. – megpróbálom megértetni vele, hogy ez bizony így megy a világban. Az ilyen erõs nõket mint õ, rendre próbálják elnyomni, és ha nem ésszel próbál harcolni, hanem erõvel, akkor bizony sikerrel is járnak. - Képes lettél volna vállalni a következményeket, hogy megvédd a gyerekeidet és ez mindent elmond rólad, amit kell. De használd a fejed.
Ahogy beszél, lassan teljesen megnyugszom. Igaza van, minden, amit tettem a családomért tettem.
- Pár nap alatt háromszor találkozunk, és mindhárom alkalommal megmentesz. – nevezhetném a véletlenek furcsa egybeesésének, de miért mondanék, ilyen nagy hangzatos mondatokat, mikor mögöttük nincs semmi? Ott voltam és pont. Nem maradtam tétlen, mert a természetem ilyen. – Miért?
- Bevallom, ilyen nõvel, mit te, még nem volt szerencsém. – vigyorodom el, alaposan szemügyre véve. Ideje túllépni a történteken.
- Igazam volt, ugye? – kérdésére bólintok.
- Igen, õ volt a gyerekek réme, de felejtsd el. Többé senkit sem környékez meg. – nyugtatom tovább, lágy hangon.
- Jó neked, hogy ilyen könnyen megy. – fordulna el, de visszafordítom magam felé. Könnyen megy? Hát persze! Nincs bûntudatom, sosem engedek meg magamnak ekkora luxust, különben mit kezdenék magammal akció közben? Olyan dolgokat láttam, amiken az átlagember bizony nem tudna túllépni, és csak összeomlana. Amit ma tettem, számomra nem új, sõt ennek volt igazán értelme. Ha csak ilyen emberek halnának meg, a világ tökéletes hely lenne.
- Figyelj… Követtem Boyle Hansont. – vallom be töredelmesen.
- Te tudod ki volt?!
- Igen, és épp el akartam varrni azt a szálat, de megelõztél. Nem hittem volna, hogy valaha ilyen történni fog, de inkább az én kezemhez tapadjon a vér, mint a tiedhez. Az enyémen elfér. – vonok vállat.
- Beteg vagy… - ez sérthetné az önérzetem, de ki tudja, talán tényleg beteg vagyok.
- Elõbb még hõs voltam… - vonom fel szemöldököm, de még mielõtt bármi mást tehetnék, vagy mondhatnék, ez a szõke kis vadmacska vadul esik ajkaimnak. Nem ellenkezem, bolond lennék, elszalasztani a kínálkozó alkalmat, fõleg ha ez egy gyönyörû nõ képében jelenik meg. Felveszem ritmusát, és én is belelendülve viszonzom csókjait. Puha kecses keze, végigsiklik mellkasomon. Izmaim pattanásig feszülnek, ahogy vágyaim is kezdenek eluralkodni agyamon. Már nem számít mi történt, vagy mi fog történni. Kettesben vagyunk, és karjaim közt tarthatom, csak ez a lényeg, és jelenleg számomra a világ mozgatórugóját is ez képezi. Módszeresen és nagy hévvel szabadulunk meg fölösleges ruhadarabjaitól. Érezhetõen mind a ketten ki vagyunk éhezve a másik ölelésére, csókjaira.
Miközben vadul falom ajkait, az asztalhoz tolom, majd fölemelve fenekét ráhelyezem, hogy kellõ magasságba legyen. Lágyékom egyre hevesebben lüktet és ismét csak követelõzve ágaskodik felé. Magam sem tudom miért, de ez a nõ teljesen megõrjít. Az eszem is elveszítem a közelében, és kész vagyok újra és újra felfedezni benne, valami apróságot, ami miatt azt kell mondanom. Tökéletes. Nem vagyok romantikus alkat, sõt ez áll tõlem a legtávolabb, de ha rá gondolok, vagy nézek, meg akarom védeni. Karom szorosan fonódik dereka köré, néha végigsimítok csupasz combán, miközben lassan belé hatolok, és szinte azonnal vadul mozogni kezdek benne. Az érzés teljesen magával ragad, és bár igyekszem visszafogni a hangom, ez mégsem meg könnyen, így inkább tovább csókolom, hogy édes ajkai megnyugvást hozzanak.
- Ne gondolkodj! – szól ok rá, mivel feltûnik, hogy elgondolkodott valamin. – Sose tegyél olyat, amit nem akarsz, mert megbánod. – teszem még hozzá, mivel megfordul a fejemben, hogy hálából adja oda nekem magát, és ha ez kibukna azért nagyon pipa lennék. Lábaival magához szorít, mintha csak jelezni akarná, vágyik rám.
- Nõ vagyok, Robert… - sóhajtja és eszemben sincs vitatkozni vele. Nõ, de még milyen?. – Hozzászoktam, hogy olyat teszek, amit nem akarok! – nem tudok válaszolni, mert ismét ajkaimra tapad. Tovább mozgok benne, egyre vadabbul, míg a beteljesülés el nem ér mindkettõnket. Megcsókolom vállát és oldalát cirógatva ölelem magamhoz. Légzésem heves, mintha maratoni távot futottam volna, pedig csak a heves vágy okoz légszomjat, ami még mindig olthatatlanul ég mellkasomban.
Kicsit eltol magától, egész pontosan leültet egy székre, majd hanyagul arrébb küldve nadrágját,
szembõl ismét magába fogad. Lassan mozgatni kezdi csípõjét. Egész lágyan, nem vadul, nem kapkod el semmit, mégis pont akkora elvezetet ad, ami egy ilyen gyors és vad menet után kielégítõ.
- Ha titkot mondasz el magadról, az olyan, mintha magadból adnál egy darabot.
- Elárultam volna valamit? – vonom föl szemöldököm.
- Nagyon sokat. – feleli sokat sejtetõen és újra megcsókol. Azonnal viszonzom, és átkarolva derekát simogatom. Nem teszek semmit, csak hagyom, hogy a saját tempójában elégítse ki önmagát és vele együtt engem is.
Kimerülve dõl mellkasomnak. Szívverésem szinte fölveszi az övé ritmusét.
- Vannak titkok, amelyeket sohasem szabad kimondani, szégyenteljes dolgok, amelyeket jobb, ha az ember magával visz a sírba... – suttogja félálomba, Légzésén érzem, hogy alig képes nyitva tartani a szemét. Halványan elmosolyodom, és mikor szemei leragadnak, lassan felállok és karjaimba véve, besétálok vele a hálószobájába.  
Az ágyra fektetem és betakargatom. Hihetetlenül ki van merülve, amit nem is csodálok, a folytonos készenlét a munkahelye é a gyerekek miatt, a stresszrõl nm is beszélve. Amit azt már említettem alaposan utána néztem és pontosan tudom, hogy folyton anyagi gondokkal küzd. Nekem sosem voltak anyagi problémáim, és bár sokféle nyomort láttam, azt mégsem hasonlíthatom a mindennapi anyagi gondokhoz.
- Szép álmokat te szégyentelen istennõ… - suttogom és csókot lehellek homlokára.
Felöltözöm, és bezárva a házat visszamegyek a szállásomra, lezuhanyozni, és hogy normális ruhát vegyek magamra, majd kiülök az ablakba és egy cigaretta társaságában várom a hajnalt. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. A vágyaim visszahúznak a szõke szépséghez, még akkor is, ha tudom, érzem, ennek nem lehet igazi jövõje. Talán nincs is rá szükség, talán csak élveznem kéne, amíg lehet, de a lelkem mélyén rettegek. Mi lesz ha belém szeret? Vagy ami még rosszabb, mi van ha én veszítem el az eszem? Az életem eddig nyugodtan zajlott, már amit én nyugalomnak nevezek. Nem kellett azon aggódnom, hogy meghalok és kiket hagyok magára. Már az is halálra rémít, hogy ez megtörténhet velem, sõt az a tény, hogy eszembe jut is kiborít.
A nap lassan felkel, én pedig késztetést érzek, hogy visszatérjek a tett színhelyére. Nem, itt nem a gyilkosság helyszínére gondolok. Õszintén a tudat, hogy valaki fontossá váljon számomra sokkal jobban kikészít, mint egy gyilkosság. Zsebembe nyúlok, és közben elnyomom a cigarettám, majd elõhalászom Gabriela házának kulcsát. Bezártam õket, de hogy miért hoztam el a kulcsokat, fogalmam sincs.
- Csak szex.. – jegyzem meg magamnak és zsebre vágom a kulcsokat. Magamhoz veszem a motorom kulcsit és egy vékony bõrdzsekit magamra kapva indulok el Gabriela háza felé.
***
Odaérve leparkolok a ház elé, és használva a kulcsait megyek be a házba. A folyosóm egy ledöbbent kisfiúval találom szembe magam, aki álmos tekintettel pislog felém. Egyértelmûen nem tudja hová tenni, hogy én mégis mit keresek itt. Alig pár perce ébredhetett.
- Jó reggelt Louis… - szólok hozzá, mintha teljesen normális lenne a jelenlétem.
- Jó reggelt… - suttogja rémülten.
- Robert emlékszel? A parkban találkoztunk. Anyukád alszik? – kérdezem kedvesen, és leguggolok hozzá.
- Igen alszik. – bólint és hátrálni kezd.
- Hová mész? Félsz tõle Louis?  - kérdésemre bólint, de megtorpan. Nem akarom azt mondani, hogy ne féljen tõlem, és bízzon bennem. Idegen vagyok számára, és jobb ha nem bízik meg idegenekben.
- Nem foglak bántani, de mi lenne, ha hagynánk anyukádat aludni, és inkább kimennénk az udvarra játszani, amíg anyukád kicsit kipiheni magát? – az agyacskája csak úgy kattog. Gyanakvó mint az édesanyja, és igazán helyes kölyök. Amilyen csöndes és visszahúzódó, vele biztos nincsenek gondok.
- Anya.. – suttogja félénken. Retteg tõlem és nem akarom még jobban megijeszteni, ezért fölállok és elmosolyodva kacsintok egyet.
- Jól van, ahogy szeretnéd… Nyugodtan ébreszd föl, ha azt szeretnéd, én addig megnézem a húgod… - nézek az ajtó irányába, ahonnan halk nyöszörgés hallatszik. – Viszont, ha mégis velünk tartasz játszani, akkor a szobában leszek a húgoddal… - bízom benne, hogy okos srác, hisz volt kitõl észt örökölnie, így remélem átgondolja és velünk tart.
Bemegyek a szobába, és becsukom magam mögött az ajtót. A kislánnyal talán könnyebb dolgom lesz, de azért fölkapcsolom a lámpát, hogy rendesen láthasson, és ne rémüljön meg. A sima ébresztésnél, már csak egy halálsikoly lenne rosszabb, amit pont a kislánya hallat.
- Jó reggelt Nancy… Ma én leszek a pesztra. Anyukád alszik egy kicsit, addig mi kimegyünk játszani, de elõtte persze kaptok te és a testvéred egy finom reggelit… - magyarázom és a szekrényéhez lépve ruhát kezdek keresni. A kis csöppség, álmosan dörzsöli a szemét, de valamiért nem rémül meg. Emlékszik rám, de azért meglep, hogy nem is von kérdõre. Közben Louis s bejön a szobába. Nem nézek rá, csak tovább keresgélek, mire õ is a szekrényéhez lép és válogatni kezd. Nancy feltápászkodik az ágyából és egy agyonnyûtt plüss nyuszit vonszolva maga után hozzám sétál.
- Anyu is jön?
- Nem, õt most hagyjuk aludni. – magyarázom el újra, nyílván még túl álmos ahhoz, hogy felfogja mit is akarok. – Mit szeretnél reggelizi kislány?- érdeklõdöm és elõveszek néhány ruhadarabot.
- Pizzát! – csillannak meg szemei.
- Reggelire nem szabad pizzát enni… - morogja Louis, mire elmosolyodom és megcsóválom a fejem.
- Louisnak igaza van… Reggelire nem kellene ebédelni, de mit szolnál, egy finom palacsintához, juharsziruppal? – próbálok vele kompromisszumot kötni, és ajánlatomon el is gondolkodik. Nagyon szép kislány, hosszú hullámos hajjal.
- Palacsinta? – a nagy elmélkedés vége egy hatalmas mosoly és egy ölelés. Rendesen meglep a kishölgy. Sejtettem, hogy könnyû dolgom lesz vele, de azért nem ennyire.
***
Miután felöltözik mind a két gyerek, írok egy cetlit Gabrielának, hogy ha felébred, ne rémüljön halálra. A cetlit közvetlenül az ágya mellé rakom, az éjjeliszekrényére. Bent A szobában édesen szuszog és pont abban a pozícióban fekszik, ahogy leraktam. Ez is csak azt mutatja, mennyire ki van merülve. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyerekeivel akarom tölteni a délelõttöt, sõt azt sem tudom milyen indíttatásból vagyok itt, de valamiért teljesen normálisnak érzem, hogy szeretném pihenni hagyni.
Az egész délelõttöt a parkban töltjük. Veszek nekik reggelit és miután alaposan kijátszották magukat, beülünk egy olasz étterembe, pizzázni, ahogy a kishölgy óhajtotta. Valamikor délután 1 óra fele érkezünk vissza. Nancy úgy fel van pörögve, hogy alig bír magával és kezemet fogva dalolászik egész úton. Louis, megmarad visszafogott stílusánál, de nem zavar, sõt megnyugtató, hogy nem kétfelé kellett rohannom a parkban. A házhoz érve, a szonszéd hölgy áll a kerítésnél, és meglepetten figyel minket. Nancy amint meglátja, kiszakítja kezét markomból és már rohan is a hölgy felé.
- Hová ilyen sietõsen?! Megáll!!... – morranok rá, mire megáll a kapuban. Nem kiabálok, de hangom elég parancsoló és határozott ahhoz, hogy komolyan vegyenek. – Megfordul… - utasítom, mire a kishölgy sarkon fordulva néz rám. Az idõs hölgy kijön az utcára és Nancy mellé állva, próbálja védeni.
- Nancy ismer engem, de ön kicsoda? – teszi fel kérdéseit.
- A kishölgy, nyílván valóan ismeri õt, de a szakasz elhagyásának nem ez a megfelelõ módja. – felelem határozottan és Louissal együtt odasétálunk. – Engem Robertnek hívnak, az édesanyjuk, Gabriela egyik barátja vagyok. – mutatkozom be, majd leguggolok Nancyhez. – Hercegnõ.. – szólítom meg, amit korábban már tisztáztunk. Õ nem katona, hanem hercegnõ. Hát rendben én ehhez tartom magam. Az idõs hölgy, haloványan elmosolyodik, ahogy magyarázni kezdek neki. – Robert, oda mehetek a szomszéd nénihez? A válasz pedig természetesen igen, de nem rohangálunk semerre! – magyarázatomra bólogatni kezd. – Helyes… - felállok és ismét visszatérek az idõs hölgyhöz.  – Ott tartottunk, hogy Robertnek hívnak… Önben kit tisztelhetek? – a nõ ledöbbenve pislog stílusom miatt. Hát igen, gyakran rökönyödnek meg, hisz tényleg nem vagyok mindennapi. Azt hiszem munkahelyi rátalom.
- Engem Mrs. Mooranak hívnak, és a szomszédban lakom. Gyakran vigyázok a gyerekekre… - kezd bele mondókájába, mikor Nancynek szájmenése támad és élménybeszámolót akar tartani.
- Moora… képzeld… képzeld… - mielõtt folytatná, ismét rendre intem.
- Belebeszélni a felnõttek társalgásába nem illik. Jelezd, ha mondanivalód van, és amint Mrs. Moora befejezi a mondandóját, biztosan meg fog hallgatni téged. – nézek rá parancsolóan, mire visszavonulót fúj.
- Elképesztõ, ön belefojtotta a szót??
- Csak átmenetileg.. – mosolyodom el. – Hölgyem, kérhetnék öntõl egy kis szívességet? – az idõs hölgy érdeklõdve figyeli, mit szeretnék. – Megtenné, hogy egy kicsit vigyáz a gyerekekre, amíg Gabriela után nézek? – a hölgy elmosolyodik, megfogja Nancy kezét és int a fejével Louisnak, aki zokszó nélkül indul el velük a ház felé. Nancy eközben integet nekem és újra belekezd mondókájába.
Megvárom, hogy bemenjenek a házba, majd én is bemegyek.
A házban halk, lágy jazz zene szól, a fürdõben gõz száll ki a nyitott ajtón keresztül, de a motoszkálás, már a hálószoba felöl jön. Hangtalanul indulok el a folyosón, beosonva a szobába. Gabriéla énekelve és táncolva válogat ruhát a szekrénye elõtt. Fel sem tûnik neki, hogy a szobában vagyok, így megtámaszkodom az ajtófélfánál, és figyelem õt. A látvány, mosolygásra késztet, de nem azért, mert a helyzet komikus lenne. Mindössze erre a látványra jó lehet reggelente ébredni.
Egy ruhát vesz ki és maga elé emeli, de még mindig háttal áll nekem.
- Az nem lesz megfelelõ, nem elég dögös, egy velem töltött ebédhez… - hangomra eldobja a ruhadarabot és a kezéhez legközelebb esõ, vázát fölkapva már dobja is felém. Reflexbõl hajolok el, egy szép nagy lépés kíséretében, ahogy a váza a falnak csapódik és ezer darabra török szét.
- Jesszus, megijesztettél! Sajnálom, nem esett bajod?... – rohan oda hozzám rémülten. Egy picit meglepetten pislogok felé.
- Ugye nem akartál megölni? – vonom fel a szemöldököm. Arca fal fehér, mintha valami borzalmas lecseszésre, vagy még rosszabbra számítana. – Gabriela jól vagy?... – simítok arcára, amitõl egész testében megremeg, a rémülettõl. – kicsit elhátrál, én pedig kérdõn nézek utána. Fél tõlem?
- Sajnálom, ne haragudj, de kísért a múlt. - felsóhajt. - Az elsõ és utolsó férfi az életemben, aki hátulról így szólt hozzám, az... eléggé kellemetlen élményeket hagyott maga után... Ölni támad kedvem, ha visszagondolok. Ugyanígy szólt hozzám, mint te most, aztán egy szép pofon, verés és erõszak. Kérlek, soha többé ne kerülj hírtelen a hátam mögé, amíg... tart ez a... nem is tudom... románcunk. Köszönöm. – ledöbbenve hallgatom, bár nem tudom min lepõdöm meg. Egyértelmû volt eddig is, hogy el volt nyomva, de az, hogy megverték és megerõszakolták, még nálam is kiceri egy pillanatra a biztosítékot.
- Nem kell megköszönni semmit, és igyekszem figyelembe venni a kérésed. – lassan sétálok oda hozzá és nagyon lassan emelem a kezem, hogy arcára simítsak. Puha bõre tenyerembe simul.  Magam felé fordítom tekintetét és szemébe nézek. – Az a férfi aki megüt egy nõt, az én szememben nem férfi, csak egy csótány… Sajnálom, hogy megrémítettelek. Tõlem nem kell félned, én sosem bántanálak… - húzom gyöngéden magamhoz és ölelésembe zárom.
- A szavaid jól esnek, csak épp hinni nem tudok bennük. De örülök, hogy ezt mondod... csak szebbé teszi az illúziót, ami kettõnk közt van. Ha véget ér az eltávod és elintézed a dolgod, tovább lépsz, és ez így van jól. Addig kiélvezek minden percet, és örömöt, amit adsz nekem. Igyekszem viszonozni. – szavai összezavarnak. Ez persze így van, legalábbis így kell lennie. Nem tudom, mit mondhatnék, az eszem azt súgja egyet kell értsek a gondolatmenetével. De akkor mi ez az érzés? Miért húz ide a szívem és miért fordul meg a fejemben, hogy egy-egy bevetés közti idõt, szívesen tölteném vele? Inkább terelni próbálom a témát és megcsókolom a homlokát.
- Akkor keresel egy másik ruhát, amit nem kertészkedésre használsz? Szeretnélek elvinni, ebédelni.
- Persze… - bólint, de látom rajta, hogy valami másra számított. Sajnos bármit gondolok, nem merem felvállalni, ahogy õ sem akarja beleélni magát a helyzetbe. Amúgy is. Koránt sem biztos, hogy jól járna vele, hisz mindig ott van egy küldetésben, hogy meghalok. – Gyerekek? – kérdezi, visszatérve normál állapotához, leplezve minden fájdalmát, amit alig pár másodpercre engedett látni.
- A szomszéd néni vigyáz rájuk… - felelem és mikor az szekrényhez lép, bólintva kivesz egy együttest. Maga elé rakja és édesen rám mosolyog.
- Szuper… Ez megfelelõ?
- Tökéletes… gyönyörû vagy… - felelem, és nagyot nyelek. Ahogy öltözni kezd, végig figyelem minden egyes mozdulatát. Csodás látvány, de most leginkább azon gondolkodom, mi tévõ legyek. Mikor elkészül , odasétálok hozzá, és a nyakába csókolva ölelem át hátulról. – Sose hagyd, hogy elnyomjanak. Történjen kettõnk közt bármi, alakuljon bárhogy, és sodródjak tõled bármilyen messzire. Elég lesz egy telefon és megkereslek és segítek. Persze ez nem vonatkozik, arra az eshetõségre, ha meghalok… - suttogom fülébe. Szeretném, ha kicsit biztonságban érezné magát. Ha tudná már nincs egyedül, és még akkor sem fogom magára hagyni, mikor nem leszek közvetlenül mellette. Nem mond semmit, tudom nem hisz igazán abban, amit mondok, de be fogom bizonyítani, hogy nem minden férfi tetû. Kibújik ölelésembõl, felém fordul és megcsókol.
- Még felrakok egy sminket, és mehetünk… - mosolyodik el és megcsókol. Bólintok és szó nélkül elindulok kifelé a házból. Telefonon rendelek taxit, majd a szomszéd néni házához sétálok és bekopogok rajta. Az idõs hölgy meg is jelenik az ajtóban.
- Igen? – kérdezi és becsukja maga mögött az ajtót.
- A gyerekek gondolom jól érzik magukat…
- Hát persze… - mosolyodik el kedvesen.
- Szövetkezne velem egy kicsit? – kacsintok rá sokat sejtetõen.
- Mit szeretne fiatalember? – nyitja szemeit hatalmasra és érdeklõdve figyel.
- Szeretném egy kicsit kényeztetni Gabrielát. Nem hiszem, hogy túl sokat szórakozhatott mostanában. Este elvinném kicsit táncolni, szórakozni. Tudja kikapcsolódni, ahogy ez egy fiatal hölgynek kijár. Biztos vagyok benne, hogy fénykorában ön is sokat szórakozott. – magyarázom, mire huncut mosollyal reagál. Ez egyértelmû válasz számomra.
- Ezt eltalálta… - gondolkodik el – Gabrielara valóban ráférne egy kis szórakozás. Tehát, mit szeretne tõlem?
- Itt alhatnak a lurkók? – arca komolyba csap át, mintha nem tetszene neki az ötlet, majd ismét elmosolyodik és  váratlan mozdulattal megsimogatja az arcom. Rendesen meglep vele, kicsit furcsa érzésem támad, de azért tartom magam.
- Vigye és vigyázzon arra a tündéri hölgyeményre. A gyerekekre ne legyen gondjuk, itt jól el vannak én vigyázok rájuk. – elválik arcomtól és kacsint egyet, ami ismét ledöbbent. Micsoda rossz kislány lehetett ez a hölgy annak idején. Állapítom meg magamnak. – Érezzék jól magukat.
Ezzel a mondattal visszasétál a házba és becsukja az ajtót. Mély levegõt veszek és kifújva visszamegyek Gabriela házához. Épp végszóra ki is lép az ajtón teljes pompájában. Egyszerû a ruházata a sminkje is halvány, de olyan gyönyörû, hogy nem is kellene agyon kennie magát. Csodaszép, és egy pillanatra el is akad tõle a lélegzetem. Ritka, ha egy nõ ekkora hatással van rám, és már a puszta látványa is felizgat.
- Hölgyem, a hintója mindjárt elõáll. Remélem kipihente magát, mert egy igen hosszú napnak és estének néz elébe. – színészkedem és kinyújtva a kezem, lesegítem a lépcsõrõl.
- ÓÓÓ … csak nem hercegnõ lettem? – kérdezi viccelõdve.
- Nos ha Nancy a kishercegnõ, akkor én inkább azt hiszem, kegyed egy igazi királynõ… - csókolok neki kezet. Tudom, hogy csak színészkedek, de jól esik, és tényleg úgy nézek rá, mintha királynõ lenne. Sõt inkább istennõ, de ez már részletkérdés.
- Ne ess túlzásba bolond… - kuncog zavartan. Sajnos, azt hiszem, elég nehéz lesz elhitetni vele, hogy milyen gyönyörû és kívánatos is valójában.
- Eszemben sincs.
- Hová megyünk? – lépdel le kecsesen és mellém áll.
- Elõször egy finom ebéd az Olivier’s Creole-ban, utána egy kellemes séta a természetben, estére pedig egy kis tánc, majd… - hallgatok el és a füléhez hajolva, lágyan belenyalintok. – addig fogunk szeretkezni, amíg csak bírjuk szuflával… - hangomba és érintésembe beleremeg.
- Jól hangzik, de a gyerekek… - hozná elõ a kifogásokat, de nem takarózhat velük.
- Elrendezve… A kis lurkókra a kedves szomszédhölgy fog vigyázni, és ott is alszanak nála.
- Hogy intézted el?! – fordul felém meglepetten. – Nem is ismer téged, és csak úgy belement?
- Megfenyegettem! Közöltem, ha nem vállalja a gyerekeket, ellopom a kedvenc újságát, a dögös pasik fehérnemûben-t… ! – viccelõdöm, mire kikerekednek a szemei. – Na jó, töredelmesen bevallom, hogy megkértem rá, és beavattam az esti programunkba… - sóhajtok, hogy hiba poénkodom, nem vevõ rá, legalábbis látszólag nem. – Mehetünk? – mutatok a taxi felé.

„Arabella vagyok, vagyis csak Rabell, de te hogy kerültél a szobámba és miért nem láttalak?”

Hangosan kifújom a levegõt. Valószínûleg fürdik, de gyorsan leírtam a választ.

„Mindent elmesélek majd, idõvel. De most még nem fedhetem fel magam, túl sokan figyelnek engem. Holnap az egész nap veled leszek, és ha elmész a temetõbe ott felfedem kilétem.”

Oké, tudom, hogy bénán hangzott, de nem szeretném megijeszteni, és kell, hogy bízzon bennem. Mikor visszajött, egybõl elolvasta a levelemet, látszott rajta, hogy meglepõdött. Nem is csodálom. Lefeküdt aludni, én pedig ott ültem az ágyánál és néztem, ahogy alszik.

Reggel egyenesen a suliba ment, és most nem akarta elütni semmi sem. Sokáig bent maradat, nyolc órája volt. Nem is takargatta, hogy unja magát, de nem tudtam semmit sem csinálni. Nem jelenhetek meg csak úgy, hogy „hellóka, én lennék az õrangyalod”. Iskola után ment énekórára, én is követtem. Végig mellette voltam, vagyok, és leszek. Ez a feladatom, ha már hülyén viselkedtem.

Végül elindult a temetõbe. Az ajtajában kicsit megállt, de tovább ment. Nem biztos a dolgokban, de a kíváncsisága nem hagyja nyugodni. Édes. Az apja sírjához ment, és leült elé. Nem akartam elõtte látható lenni, így mögötte tettem azzá magam. Megfogtam a vállát, amitõl összerezzent, és hátranézett.

- Te vagy Scott? – kérdezte félénken.

- Igen, én vagyok – essünk túl az egészen -, aki egyben az õrangyalod is! – lehet, hogy ezt nem kellett volna. Nagyra nyíltak a szemei.

- A mim? Ez meg hogy? Ne etess engem itt mindenféle baromsággal!

- Nyugi, nyugi, ne ess rögtön nekem – próbálom nyugtatni. – Ülj le, és mindent elmagyarázok.

Leültettem egy padra és elkezdtem mesélni neki. Nem mindent mondtam el, jobb, ha bizonyos dolgokról nem tud, például, hogy lemondtak róla.

- De miért mentettél meg? Nem ez volt a dolgod, nem? – kérdezi, de hallom, hogy jön valaki. Gyorsan eltûnök, pontosabban láthatatlan leszek, de a kezébe adtam egy cetlit.

„Menj haza, otthon vár a többi sztori, csak nem láthatnak emberek.”

Elõbb mentem „haza”, hogy letudjam írni neki. Egybõl elkezdte olvasni, falta a sorokat.

„Nem tudom, miért mentettelek meg, leginkább kíváncsiság. De most már vállalnom kell a sorsom, és õrangyalod leszek. Rendesen akarom végezni a munkámat, meg akarlak védeni.”

Az utolsó mondatnál elmosolyodott. Nem hagyom, hogy baja legyen, az én felelõsségem.

Félrerakta a papírt és leült az asztalához. Mögé mentem és felülrõl néztem, hogy mit csinál. Hirtelen libabõrös lett, én pedig nem tudom elképzelni mitõl. Halkan, suttogva kérdezte.

- Itt vagy?

Nem tudtam, hogy hogyan válaszoljak neki, megpróbáltam csak a hangomat megeleveníteni.

- Igen.

Szaporán vette a levegõt, talán a közelségtõl. Ezek szerint meghallotta. Sikerült a hangomat hallhatóvá tenni.

- Mesélsz még? – kérdezte. Nem hiszem, hogy kellene. Túl sok lenne neki, elõször ezeket kell feldolgoznia.

- Most nem. Elõször ezeket emészd meg.

Nem felelt, elõvette az egyik füzetet és szorgalmasan írni kezdet, gondolom a háziját. Én ledõltem az ágyra, és nem is gondoltam rá, hogy esetleg van súlyom és benyomom a matracot, csak amikor odanézett.

- Persze, nyugodtan lefeküdhetsz – nevetett.

- Bocsi – mondtam halkan, de nem keltem fel.

- Semmi baj.

Nem tudom mennyi ideig tanult, de valószínûleg bekómáltam, mert azt vettem észre, hogy valami vagy valami lökdös. Kinyitottam a szemem, és Rebell volt az.

- Ne már! Egy kicsit menj arrébb, légy szíves!

Gyorsan felálltam, és látszott, ahogy a matrac kienged. Nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes, hogy meg tud érinteni anélkül, hogy látna. Ilyen még egyszer sem volt. A lámpa már le volt kapcsolva, befeküdt az ágyba. Magára húzta a takarót és elhelyezkedett.

- Jó éjt Scott!

- Neked is!

Mivel én bekómáltam – nálunk ez az alvás – teljesen ébren voltam. Kimentem a levegõre és kiterjesztettem a szárnyaimat. Jó érzés kinyújtóztatni õket. Éppen mentem volna vissza, amikor valaki közeledni kezdett. Nem tudtam, hogy ember, vagy angyal, de mikor közelebb jött felismertem a szárnyiról. Thimoty.

- Hát te, mi ügyben? – kérdezem tõle köszönés képen.

- Hallom elszúrtad a melót – hát igen.. Õ Thimoty.

- Nem, csak módosítottam, de ha megbocsájtasz.

Visszamentem Arabellhez. Sokkal jobb, mint azt a barmot hallgatni. Mindenféle szempontból.

Reggel a székében ültem és forogtam. Kívülrõl igen érdekesnek tûnhetett, hogy a széke magától forog, de nem érdekelt. Senki nem láthatta, csak õ, már ha fent lenne. Elkezdett mocorogni, majd lassan felébredt. Akkor hagytam abba a forgást, felé fordultam.

- Jó reggelt! – köszönök neki, hangomon hallatva, hogy mosolygok. Kicsit megijed, szoknia kell még.

- Uhh… Neked is.

Lassan felkel, átöltözik – én elfordultam, nem akarok illetlen lenni, még ha nem is lát-, majd lement. Kis idõ után én is utána mentem, az ebédlõben találtam meg õket. Hárman voltak, éppen reggeliztek, beszélgettek. Az egyik kérdésre felkaptam a fejem.

- Na és mit tervezel mára Arabella? – az anyukája érdeklõdött. Óvatosan odamentem és az egyik ujjamat végighúztam a kezén. Libabõrös lett tõle. Gondolom, tudta, hogy mire gondolok.

- Nem tudom még anya, valószínûleg a szobámba fogok rajzolni, vagy játszani…

Persze tudtam, hogy nem ezt tervezi, és õ is. Nem szeretném, ha bárkinek is mesélne rólam, és ezt tudnia kell. Vannak szabályok, amiket be kell tartani. Azt hiszem, tudom, mit fogunk csinálni. 

- Itt vagyok – jelentettem be a nyilvánvalót.

- Látom. Scott – kezdett bele – új feladatod van. Clark feladta az emberét, el kell hoznod a lelkét. Fél óra múlva egy keresztezõdésnél lesz, egy kamion intézi el. Nem szeretném, ha csõdöt mondanál.

- Értettem.

Kiterjesztettem különös szárnyaim és repültem a megadott helyre. Elõbb értem oda, mint az „áldozat”, még csak a kanyarban járt mikor megláttam. Látszott, hogy nem egy átlagos lány, haja mintha piros lett volna, és a szeme sem volt egyforma. Mintha megsajnáltam volna, segíteni akartam rajta. Tudtam, hogy ha megmentem, mi lesz a sorsom. Gyorsan elvetettem ezt a gondolatot, és vártam, hogy a keresztezõdéshez érjen. Amikor láttam, hogy közeledik a kamion, önkénytelenül cselekedtem. Egyik tollamat „leejtettem” és láthatóvá tettem. Tudtam, hogy nem bírja ki, és meg fog állni megnézni. Amikor felnézett kezében a tollammal, elsuhant elõtte a nagy jármû. Látszott rajta, hogy megijedt, és nem tudta felfogni hirtelen, hogy mi történt.

Folytatta az útját, egyre gyorsabban szedte lábait. Sûrûn hátranézett, mintha tudta volna, hogy valaki követi. Történetesen én voltam az. Sosem csináltam ilyet, de valami megfogott benne. Egész nap követtem, megfigyeltem. A tollamat eltette és nem mutatta senkinek. Furcsálltam hajában azt az egy virágot, de egy idõ után már nem zavart, és nem tûnt fel, hogy nem hervad.

***

Egyben hazaért, most nem akarta elütni semmi. Hallottam a hívást fentrõl, de nem mentem, inkább õt követtem. Rövid idõn belül kiderítettem, hogy Arabellának hívják. Otthon elõször a tanulást csinálta, ami kicsit unalmas volt, de úgy látszott rajta, mintha õ nem így tartaná. Utána elõvette a hárfáját és játszani kezdett. Csodásan bûvölte a hangszerét, nem foglalkozott mással.

Csendben kinyitottam az ablakát, jó idõ volt, kellemesen meleg szél járt kint. Lassan leengedtem még egy tollamat, hagytam, hogy befújja a szél a szobájába. Akkor tûnt fel neki a nyitott ablak, mikor a haját meglibbentette a szellõ. Letámasztotta a hangszerét és becsukta az ablakot. Utána vette észre a tollamat, majd kivette a táskájából a reggelit. Kicsit nézegette õket. Hirtelen kiabált valaki, gondolom az anyja, amire kicsit összerezzent, de elindult lefelé. Nem mentem utána, inkább kerestem papírt és tollat. Testem láthatóvá tettem és leírtam a papírra: „Scott vagyok.”

Visszamentem „láthatatlanba” és elindultam felfelé. Nézzünk szembe a következményekkel. Csendben repültem a Mindenhatóhoz és kopogtam. Nyílt az ajtó, és beléptem. Egybõl elkezdte a mondókáját.

- Amikor azt mondtam, hogy nem szeretném, ha csõdöt mondanál, azt úgy értettem, hogy teljesítsd a feladatodat! Nem azt, hogy mentsd meg! Nem ezért vagy itt!

- De… - kezdtem volna az érvelést, de nem hagyta.

- Tudod, milyen következménye van ennek? Õrangyal lettél! Pont te, aki született lélekvivõ, és rátermett volt a munkára? Meg kell védened, és ezt csak a kíváncsiságodnak köszönheted.

- Tudom. De volt valami különleges benne…

- Nem érdekel miért… Csak menj és tedd a dolgod. Ezen túl jól.

Fogta a fejét, és elindultam vissza hozzá. Vállalnom kell a tetteim következményeit, még ha elhamarkodott is volt, hiába utálom ezt a melót. Lehet, hogy jó sül ki ebbõl, ki tudja. 

- Haragszol rám? – kérdezem elszomorodva. Nem szeretném, ha csak udvariasságból hívna meg magához, mikor igazából nem is akar többé látni. Szerencsére azonban megrázza a fejét, és kedvesen rám mosolyog.

- Egyáltalán nem – simít végig az arcomon, mire elkerekedett szemekkel pillantok rá. Nem kis önuralmamba kerül, hogy ne piruljak köldökig. – Kedvellek Jin. Igazán kedvellek, de félek, hogy most mindent elrontottam. Szeretnék egyedül maradni, és szerintem te is szeretnéd most átgondolni a dolgokat.

- Megértem – bólintok elkomolyodva, valóban szükségem van idõre, hogy rendezzek magamban néhány érdekes kérdést. – Akkor holnap este hétkor.

Biccent, majd kisétál az ajtón. Mielõtt becsuknám, egy apró résen még figyelem, amíg el nem tûnik a szemem elõl. Akkor aztán visszacaplatok a nappaliba, és zavaromban égõ arcomat a párnába temetve dõlök végig a kanapén.
Marcus megcsókolt, én pedig minden kétséget kizáróan, nagyon is élveztem! Persze oltárira zavarba ejtõ meg minden, de… megismételném. Ez vajon azt jelenti, hogy kedvelem? Nem… Ez már talán azt, hogy szeretem…

Felnyekkenve fúrom fejemet még inkább a párnába, ahogy belegondolok, mit is jelent ez pontosan. Mégis, nem én lennék, ha elrettentene a tény, hogy mindketten fiúk vagyunk. Ráadásul ha megcsókolt, talán õ is érez valamit… Tisztáznom kell, mikor legközelebb találkozunk, bármilyen ciki is lesz…

~*~

 A megbeszélt idõpontban, zavartan ácsorgok a fényûzõ épület elõtt, majd nagy levegõt véve, becsöngetek a megadott címre. Hamarosan már a bejárati ajtón enged be egy inas, én pedig megszeppenve pillantok körbe a luxust árasztó lakásban. Alaposan megkönnyebbülök, mikor Marcus jelenik meg, és elém sietve, átölel.
Ez eléggé zavarba ejtõ, miután felfedeztem érzéseim, de nagyon jól is esik.

- Örülök, hogy eljöttél – suttogja a fülembe. – Köszönöm!

- Szívesen jöttem, bár Eizo ellenezte – felelem, vöröslõ pofival. Tény, hogy már akkor kiborult, mikor meséltem neki az érzéseimrõl, de az feltette az i-re a pontot, mikor megemlítettem a meghívást. Biztos benne, hogy Marcus kihasználja a naivságom, de én tudom, hogy ez nincs így. Õ nem olyan! – Tudod, õ nagyon félt engem. És azt hiszem, azt gondolja, hogy el fog veszíteni.

- Õ a legjobb barátod – mondja komolyan, és megértõen. – Sosem szakítanálak el tõle, te is tudod. Ülj le! A vacsora mindjárt kész. Innál valamit? Egy üdítõt, vagy erõsebbet?

- Én… nem is tudom – tétovázok, miután helyet foglaltam a hatalmas kanapén. – Egy… egy kis ásványvizet, ha van.
Az inasa rögtön siet kiszolgálni, ami nagyon fura, nem vagyok hozzászokva, hogy körülugráljanak. Vajon mi történt az elõzõ inasával, aki félvér? Biztos Skóciában maradt. De nem is ez a lényeg, tisztáznom kell Marcussal az éréseim…

- Valami baj van? – kérdezi Marcus hirtelen, mikor már egy ideje pirulva bámulok magam elé. Sajnos ez van, ha hagyom elkalandozni a gondolataim, és felidézõdik bennem a tegnapi eset.

- Ni…nincs gond, csak… - Zavartan hallgatok el, és pillantok az inasra. Talán nem elõtte kéne felhoznom a tegnap történteket. Marcus veszi az adást, és kiküldi a férfit, mire egy egészen kicsit megnyugszom.
- Mond bátran – ül le mellém. Bólintok, és eltökélten fordulok felé, ám közelségétõl szerte is foszlik minden határozottságom.
- Izé... szóval… tudod, ami tegnap…
- Ami a tegnapot illeti, ne haragudj rám Jin. Nem fog…
- Várj! – vágok közbe gyorsan, összekaparva a hangom. – Had fejezzem be.

Meglepetten húzza fel a szemöldökét, majd halvány mosollyal dõl hátra, teret hagyva bénázásomnak.
- Szóval, ami…ami tegnap történt, az egyáltalán nem zavart. Vagyis tetszett, me… mert élveztem. Egyáltalán nem bánom, és ha… ha megint… - végkép elveszve hallgatok el, az arcom pedig ég zavaromban.
Pólómat gyûrögetve bámulok elõre, nem merek ránézni Marcusra. Annyira elmerülök a magam elé meredésben, hogy kis híján felsikkantok, mikor közelebb húzódik hozzám, és maga felé fordítja arcomat.
- Azt mondod, szeretnél ismétlést? – kérdezi mosolyogva, mire újfent kerülöm a pillantását.

Képtelen vagyok bármit is felelni, de a válaszom leszûrhetõ egyre szaporább levegõvételeimbõl, még pirosabb arcomból, és kiolvasható a tekintetembõl, amit egy pillanatra rá merek kapni.
- Hogy te milyen ártatlan vagy! – kuncog fel halkan, majd óvatosan a számra tapad. Ezúttal felkészülten ér, így ledermedés helyett enyhé remegni kezdek izgatottságomban.
Felé fordulok ültömben, és átkarolom a nyakát, míg õ elengedi az államat, hogy kezei derekamra simulhassanak.

Hihetetlenül jó érzés, csókja forró és szenvedélyes. Tapasztalatlan vagyok, de látszólag ez egy cseppet se zavarja, úgyis õ diktálja a tempót. Én csak sodródom vele, és engedelmesen moccanok, mikor az ölébe húz, szemben magával.
Mikor aztán elfogy a levegõm, szuszogva válok el tõle, kipirult arcomat a vállába fúrva rejtem el. Pár percig mindketten csendben vagyunk, így van idõm döntésre jutni.
- Marcus – suttogom csendesen, továbbra is rejtõzve.
- Hümm?
- Azt hiszem, szeretlek… vagy kedvellek, nem tudom, hogy lehet mondani – lehelem alig hallhatóan, de egy vámpír fülét nehéz kijátszani. Abból, ahogy egész testében megrezzen, rögtön tudom, hogy hallotta.

- Komolyan beszélsz, Jin? – szólal meg kissé rekedtes, hitetlenkedõ hangon. Kiegyenesedem az ölében, és végre a szemébe nézek. Komoly, kissé félénk tekintettel bólintok, felkészülve a visszautasításra.
Ahelyett azonban hirtelen a hajamba túrva ránt közelebb magához, és letámadva ajkaimat, szenvedélyesen megcsókol. Jóval vadabbul, mint az elõbb, mégis szinte a karjaiba olvadok. Nyöszörögve simulok közelebb hozzá, és amíg szusszal bírom, igyekszem viszonozni a csókot. Kezeivel közben a hátamat simogatja, hajamat borzolja, én pedig a felsõjét markolom mögötte.

Pár pillanat múlva azonban rá kell döbbennem, hogy jóval izgatóbb hatással van rám, mint hittem. Már épp kezdenék szabadkozva meghátrálni, mikor bátorítóan húz közelebb magához, éreztetve, hogy nem csak rám volt hatással a vad csók.
Pirulva bújok a nyakához, mikor merevedésünk összeér a ruhákon keresztül, és pihegve szorítom össze a szemem az intenzív ingerhullámoktól.
- Jin, ne kényszerítsd magad, ha akarod, elengedlek – suttogja, leheletével csiklandozva a fülem.

- Nem kényszer…– motyogom a vállának esetlenül, és félénken, egy hirtelen ötlettõl vezérelve, lökök egyet a csípõmmel. Egyszerre nyögünk fel, és a következõ pillanatban újra a számra tapad. Csók közben kezei egyre lejjebb kalandoznak, néha a nadrágomba is besiklanak.
Riadtan ugrok egyet, mikor végigsimít a hasamon, és nadrágomat kipattintva dugja a kezét a ruha alá. Csitítóan csókol meg újra elõször a számon, majd végig a nyakamon. Felnyekkenve markolom meg a vállát, mikor merevedésemet a kezébe véve kényeztetni kezd.

- Marcush… én…én is – pihegem szinte világítóan vörösen, és bátortalanul nyúlok a nadrágjához. Nagyot nyelve helyezkedik úgy, hogy hozzáférjek, így hamarosan már a kezemben lüktet forró tagja. Mozdulatait leutánozva igyekszem megadni neki azt az élvezetet, amit én is kapok tõle, de mikor rá- rászorít merevedésemre, pillanatokra kiesem a ritmusból.
Közben folyamatosan csókolja az arcom, kulcscsontom és nyakam, fõleg az utóbbinál idõzve el a legtöbbet. Néha végig is nyal rajta, így lassan leesik miért vonzza annyira az a rész.

Levegõ után kapkodva döntöm meg a fejem, felkínálva neki a nyakam. Rögtön érti a célzást, szemem sarkából látom, hogy szemfogai megnyúlnak, mégis hezitál. Forró leheletét érzem a bõrömön, keze mozgása lelassul, de nem tesz semmit.
Szabad kezemmel felnyúlva húzom lejjebb a fejét, száját magamhoz nyomva. Lemondóan szusszan egyet, majd belém mélyeszti a fogait.
Abban a pillanatban kezével is szelíden rám szorít, ezzel megadva nekem a végsõ lökést. Fojtott, gyönyörteljes sikollyal élvezek a markába, és érzem ahogy õ is felmorranva tölti meg az enyémet.

Zihálva, elkábulva kapaszkodom meg kezeimmel felsõjében, és õ se foglalkozva a maszatolással karol át mindkét karjával, és húz közelebb magához, miközben a véremet szívja. Pár perc múlva elszakítja magát tõlem, én pedig teljesen kimerülve döntöm fejemet a vállához.
Szemeim majd leragadnak, és egy mozdulatra se futja, érzem azért a vérveszteséget, de most nem olyan rossz, mint legutóbb.

- Jin? – suttogja halkan, a hátamat simogatva.
- Jól vagyok – felelem kissé rekedtes hangon. - Csak egy picit még….hagy maradjak így itt – fúrom a fejem még inkább hozzá, mire szorosabban ölel magához.
- Jobb lesz, ha itt maradsz éjszakára – jegyzi meg pár perc múlva. – Kicsit véres lett a felsõd, és szerintem a hátadat is összekentem a kezemmel.
- Maradhatok? – nézek fel rá csillogó szemekkel, majd erõtlenül egyenesedem ki, és elkomolyodva nézek a szemébe. Beharapom az alsóajkam, és minden bátorságom összeszedve kezdek bele a dolgok tisztázásába. – Marcus… te amúgy mit érzel irántam?

- Hali, Jin legjobb barátja, Eizo vagyok! – nyújt kezet, megnyomva a legjobb barát szót.

Megfogom a kezét, és férfiasan megszorítom. Megvonaglik az arca. Nem tudom nem észrevenni Jin meglepett arcát. Csak nem meglepte, ahogy a barátja velem viselkedik?

- Marcus von Spitzberg – mutatkozom be egy halvány mosollyal. Szerintem nem tetszik neki, mert úgy néz végig ez az Eizo, mint aki elevenen akar felfalni.

- Eizo, képzeld, Marcus azért jött, hogy meglátogasson! Majd megmutatom neki Tokiót – lelkendezik Jin, mire Eizo vág egy erõltetett mosolyt. Na, ennyire nem kell örülni nekem, gyerek.

- Remek, nekem most haza kell mennem, de ti szórakozzatok jól! – jelenti be, és búcsút intve, kisétál az ajtón. Jin nagy szemekkel néz utána, majd bocsánatkérõen fordul hozzám.

- Sajnálom, többnyire nem ilyen, csak…ümm… sokat meséltem neki rólad… és asszem megelégelte… - motyogja elpirulva. Ó, szóval a kicsi Jin gondolt rám? Ez nagyon jólesik, de nem mutathatom ki. Pedig én is minden nap gondoltam rá.

- Semmi gond, örülök, hogy találkozhattam a barátoddal – mosolyodok el, mire õ is felvidul, és beinvitál a nappaliba. A kanapén foglalok helyet.

- Nagyon örülök, hogy eljöttél. Tudtam én, hogy nem felejtesz el! – mosolyog rám lelkesen. Mint egy kiskutya, komolyan. Vagy mint egy kisgyerek, aki a rég nem látott barátjával találkozik. Vajon mi vagyok én neki? – Apa is biztos örülni fog neked.

- Hát… ebben már nem vagyok annyira biztos – nevetek fel halkan. Nem, az apja egészen biztosan nem örülne nekem.

- Ugyan, még mindig nem tudja, hogy vámpír vagy – von vállat. Én ebben nem lennék olyan biztos. Ha utánanézett a családomnak, tudhatja, hogy furcsán sokáig élünk. – Nem mondtam ám el senkinek! – pillant rám komolyan.

- Ezt örömmel hallom – biccentek.

Hagyom, hadd faggasson, hogy mit csináltam eddig. Mit csináltam volna, azon kívül, hogy unalmas üzleti ügyeket intéztem, dolgoztam a kísérleteimen, és vártam, hogy drága szüleim mikor szándékoznak végre hazajönni. Õ is mesél a vizsgáiról, hogy mennyit szenvedett, mire átment. És örömmel értesülök róla, hogy most már nem fél annyira az erejétõl. Ezek szerint használt, hogy velem volt és tanítottam neki pár dolgot.

- Oh, tényleg… ugye itt maradsz? Mármint nem kell szálloda meg semmi, itt is alhatsz, van vendégszoba.

- Nem is tudom… - mondom hezitálva. Nem szeretnék a terhére lenni, és mellesleg, a Ginzán is van is luxuslakásunk, ahová mehetnék.

- Én nagyon örülnék – néz rám csillogó szemekkel. Most mondjak nemet? – És ígérem, visszafogom magam beszéd, meg egyéb hülyeség terén is, hogy ne zavarjalak – nevet fel. – Meg délelõttönként úgyis suliban vagyok.

- Hát, ha ennyire boldoggá tesz, maradok – mosolyodom el, mire felpattan, és elvágódik.

Vagyis, csak majdnem, mert még idõben sikerül elkapnom. Ennek eredményeként az ölemben köt ki, és nem a földön, bár látom, hogy minimum köldökig pirult zavarában. Olyan aranyos, hogy muszáj lesz kihasználnom az alkalmat.

- Ne haragudj! – motyogja lehajtott fejjel. Hát nem ennivaló?

- Te ne tedd… - szólalok meg hirtelen.

Meglepetten néz rám, mire kihasználom az alkalmat, és egyik kezemmel az álla alá nyúlva emelem feljebb a fejét. Szemeibe nézek, és látom a döbbenetet a tekintetében. Olyan gyönyörû, igézi tekintete van. Muszáj megtennem azt, amire hónapok óta csak várok. Lassan hajolok közelebb, majd ajkaimat az ajkaihoz érintem.

Érzem, hogy leblokkol a meglepettségtõl, és a szája is kinyílik, utat engedve kutakodó nyelvemnek, én pedig ajkai közé törve csókolom meg forrón és szenvedélyesen. Kábulva hunyja le a szemét, és karjait nyakam köré fonva viszonozza a csókot.

Halkan felnyögök, mikor mocorogni kezd az ölemben. Ne tedd, mert a végén még megkeményedek ott lenn, és most ahhoz semmi kedvem.

Aztán hirtelen riadtan pattan ki az ölembõl, megszakítva a csókot, mint aki rájött, hol is van, és mi is történik vele. Arca pipacsvörös, ahogy ajkaira tapasztja a kezét, és levegõ után kapkod. Csalódott vagyok, de nem nagyon várhattam mást. Most biztosan gyûlöl miatta.

- Talán… mégse kéne maradnom – szólalok meg csendesen, és a kanapéról felállva az ajtó felé veszem az irányt. A kezem már a kilincsen van, amikor két kezet érzek a csuklómon.

- De… vagyis sajnálom… meg én szeretném… kérlek – habog összeszedetlenül, miközben a parkettát nézi.

- Az én hibám, Jin – mondom halkan. – Túl hamar kezdeményeztem, és nem voltál felkészülve. Én most megyek. Megadom a címem, a családomnak a Ginzán van egy nagy lakása. Mit szólhál, ha holnap este együtt vacsoráznánk? Mondjuk hétkor? – veszek ki a zsebembõl egy névjegykártyát, rajta az itteni címemmel.

- Haragszol rám? – kérdi félve, mire megrázom a fejem, és elmosolyodom.

- Egyáltalán nem – simítok végig az arcán, mire felnéz rám. – Kedvellek Jin. Igazán kedvellek, de félek, hogy most mindent elrontottam. Szeretnék egyedül maradni, és szerintem te is szeretnéd most átgondolni a dolgokat.

- Megértem – bólint komolyan. – Akkor holnap este hétkor.

Biccentek, majd kisétálok az ajtón.  Tudom, hogy most össze van zavarodva, de én is. Nagyon is. Nem tudom, mi a fene történt velem, hogy miért is csináltam azt, amit csináltam. Nem tudom elhinni, hogy megcsókoltam Jint. Hiszen csak barátok vagyunk. Vagy mégsem? Hiszen kedvelem, de… de nem szerethetek bele! Õ egy halandó, én egy halhatatlan vagyok. Õ meg fog halni, az õ ideje véges. És akkor mi lesz? Hogyan lesz tovább? Megrázom a fejem, és próbálok nem gondolni rá.

~*~

Másnap egész nap a lakásban vagyok. Hatalmas lakás, Tokió luxusnegyedében. Itt mindenhol látni a márkákat, és az árat többszázezrekben mérik, nem aprópénzben. A lakásunk egy hatalmas épület hatvanötödik emeletén van. Négy szoba, plusz az étkezõ. Szép nagy lakás, és tartozik hozzá egy inas, és egy bejárónõ is, aki minden nap takarít, és jelenleg fõz is nekem.

- Takashi! – szólok az inasnak. – Készítsen fürdõvizet, és terítsen meg két fõre!

- Igenis, uram! – hajol meg. A legtöbb japánhoz hasonlóan nem szereti, ha egy külföldi ugráltatja, de jól meg van fizetve, így inkább kussol. Halandó, és ez kár. Jobb lett volna fajtámbelit alkalmazni, aki pontosan tudja, mi kell egy vérszívónak. – Gondolja, hogy a barátja el fog jönni?

- Magát nem azért fizetem, hogy kérdezõsködjön! – morranok rá.

Ostoba kis alak, folyton el akarja játszani, hogy én itt csak külföldi vagyok, õ az õshonos emberfaj errefelé. De nem szól többet. Lassan öt óra lesz, és muszáj lesz hét elõtt elkészülnöm. Takashi hamar készen van a fürdõvel, pontosan tudja, hogy szeretem, hiszen már párszor jártam itt korábban. Mindig japánul motyog az orra alatt, azt hiszi, nem értem. De ráhagyom. A bejárónõ, Yuriko sem jobb. Õ sem kedvel, de hát pénzt kap. Pont két külföldiellenest kellett kifognom.

Belecsusszanok a kádba, és kényelmesen elhelyezkedem, majd hátradõlök. Jó sokáig vagyok így, majd megfürdöm, és kiszállok. Egy törülközõt csavarok magam köré, és a szobámba megyek. Nem szeretem, ha az inas választ ruhát nekem. Bár itt lenne Nicholas, de õt muszáj voltam Skóciában hagyni, hogy anyámékat mindenrõl tájékoztassa. Remélem, nem csapnak balhét, hogy nem fogok olyan hamar hazamenni.

Végül egy elegáns fehér ing, vajszínû nadrág, ugyanilyen színû zakó és ezüstszínû nyakkendõ mellett állapodok meg. Lábamra ezüstszínû, fekete csatos cipõ kerül. Hajamat megfésülöm, és próbálom valahogy megregulázni. Éppen végzek, amikor felcsengetnek. Hallom, hogy Takashi beszél valakivel, és mikor jön, hogy szóljon, Jin van itt, biccentek.

- Ha felért, engedje be! – utasítom. – Nekem még van egy kis dolgom.

- Ahogy parancsolja, uram! – hajol meg mélyen az inas, majd kimegy.

Felhorkantok. Képmutató alak. Talán azt hiszi, nem tudom, hogy utál, hogy mindig azon jár az eszük Yurikoval, hogy hogy fosszanak ki engem? Kár, hogy sokkal okosabb vagyok náluk. Még néhány utolsó simítást végzek magamon, és éppen kész vagyok, amikor Jin belép az ajtón. Látom, hogy mennyire meg van lepõdve a luxustól, a drága képektõl, bútoroktól, ajándéktárgyaktól. Azonnal hozzásietek, és átölelem.

- Örülök, hogy eljöttél – suttogom a fülébe. – Köszönöm!

- Szívesen jöttem, bár Eizo ellenezte – mondja fülig pirulva. – Tudod, õ nagyon félt engem. És azt hiszem, azt gondolja, hogy el fog veszíteni.

- Õ a legjobb barátod – mondom komolyan. – Sosem szakítanálak el tõle, te is tudod. Ülj le! A vacsora mindjárt kész. Innál valamit? Egy üdítõt, vagy erõsebbet?

- Én… nem is tudom – szabódik. – Egy… egy kis ásványvizet, ha van.

Takashi azonnal indul, hogy töltsön egy pohárral Jinnek. Alig leplezi, hogy õt sokkal szívesebben szolgálná, mint engem, aki nem vagyok japán. De ezt Jin nem is veszi észre. Vagy csak annyira zavarban van, hogy nem tudja észrevenni a nyilvánvalót.

- Olyan szentimentális hülye vagyok – húzódok végül el tõle, a szemeimet törölgetve. Remek, sikerült leégetnem magam, megint… – Szánalmas vagyok, igaz?
- Egyáltalán nem – rázza meg a fejét. – Te is fontos vagy nekem, Jin. Te vagy az elsõ igazi barátom.
Meglepetten pillantok rá, de hihetetlenül boldog is vagyok. Nagyon jó érzés hallani, hogy fontos vagyok neki, hogy a barátjának tart. Nagyon rossz lett volna, ha nem jelentek neki semmit.
Elõszed egy zsebkendõt, és megtörli az arcomat, majd a két kezébe fogja, és úgy néz a szemembe. Különös, bizsergetõ érzés önt el, és megremegek, miközben arcomat is halovány pír lepi el.
- Te mindig a barátom leszel, Jin, akármi történik is – hajol közelebb hozzám, olyannyira hogy leheletét már az ajkaimon érzem. Miért… miért vágyok rá, hogy megcsókoljon? De végül nem tesz ilyet, és ez talán még szerencse is, fogalmam sincs, mi van velem. – És ne félj, még találkozunk. Ha nem is holnap, nem is a jövõ héten, de találkozunk. Ígérem.
- Köszönöm, Marcus – mosolygok rá hálásan, összeszedve magamat.
Leírom neki a címemet, egy általa adott papírra, majd elbúcsúzom, és távozom. Nehéz szívvel baktatok vissza a szobámba, és pakolok be. De azért megnyugtat a tudat, hogy megígérte, láthatom még.

 ~*~

- Jin, tedd le, tedd le, tedd le! – visítja Eizo, lendületes karcsapásokkal rohangálva a szobában. Unottan pillantok rá, és csücsörítve forgatom meg ujjaim között az ég fa érmét. Ezt látva, még inkább rákezd a kiabálásra, és kirohan a konyhába, hogy egy pohár vízzel térjen vissza, amit szépen rám borít.
- Hé, megõrültél? – prüszkölöm, vizes hajamat rázogatva. Elégedetten szemléli a mûvét, na meg a teljesen tûzmentes érmét a földön.
- Mondtam, hogy tedd le – huppan le az ágyamra, szépen hátba csapva.
- Te is tudod, hogy semmi bajom se lesz tõle! – morgok rá durcásan. – Marcus szerint, nem is biztos, hogy teljesen ember vagyok!
Elkomorul a tekintete, és sértetten terül ki mellettem az ágyon. Ugyan úgy reagál, mint mindig, mikor Marcusról beszélek. Ami valljuk be… eléggé gyakori. És hiába Eizo itt Japánban a legjobb barátom, zavarja, mikor folyton Marcussal jövök. Ráadásul nagyon kibukott, mikor elmeséltem neki, hogy õ is tud a titkomról, a tûzirányítási képességemrõl.
Vagy két napig engeszteltem, az amúgy egyáltalán nem sértõdõs és hisztis srácot, mivel bosszantotta, hogy míg neki két év barátság után mondtam el, addig Marcusnak alig pár nap. Végül anélkül, hogy elmondtam volna a vámpíros dolgot is, sikerült megérttetnem vele, hogy az más helyzet volt.
- Mikor hagyod már abba a skóciai srác emlegetését? – kérdezi halkan. – Már három hónap is eltelt, és egy szót se beszéltetek. Nem jött, nem írt, és te se tetted.
- Nem biztos, hogy ott maradt a kastélyban – motyogom magam elé. Ki tudja, egy vámpír mikor változtat helyet…
- Eh… csak felejtsd el! – morogja, már sokadszorra, mikor hirtelen csengetnek. Megkönnyebbülten pattanok fel, és viharzok le a lépcsõn. Nem tudom ki az, de örülök, hogy nem kell megint belemennem a témába.
Kinyitom az ajtót, és alaposan leesik az állam, mikor a téma alanyát pillantom meg. Marcus…
- Szia! – köszön egyszerûen. – Gondoltam, beugrom, ha nem zavarok.
- Marcus! – ugrok a nyakába, kitörõ örömmel, és ölelem meg szorosan. – Hiányoztál! Mikor érkeztél?
- Úgy körülbelül két órája – feleli, és közben visszaölel. Akkor ez azt jelenti, hogy hozzám jött elõször? Annyira örülök!  – Te is hiányoztál, kölyök. Nem megyünk be? Nem akarom, hogy a szomszédok összesúgjanak a hátunk mögött.

- Áh, nem kell nekik ok, sugdosnak õk anélkül is – nevetek fel, de azért elengedem, és félreállva az ajtóból, beengedem. – És te mit csinálsz erre? Üzleti ügy? Kirándulás?
- Jöttem meglátogatni téged – vágja rá mosolyogva, én pedig elpirulok örömömben. – Na meg azért kirándulnék is, ideje, hogy te is megmutasd a kedvenc helyeid!
- Örömmel – felelem rögtön, és már faggatnám tovább, mikor Eizo caplat le a lépcsõn. Ahogy megpillantja Marcust, rögtön tudja, kivel van dolga, elég sokat meséltem már. És nem tûnik boldognak, de mikor szúrós pillantást vetek rá, beletúr barna hajába, és lecaplat elénk.
- Hali, Jin legjobb barátja, Eizo vagyok! – nyújt kezet, megnyomva a legjobb barát szót. Meglepetten nézek rá, szerintem sose láttam még ennyire…ühm…ellenségesnek. Marcusnak is feltûnik, de ahogy tõle elvárható volt, fel se veszi. Csak mikor Kezet fognak, vonaglik meg Eizo arca. Megszorította volna a kezét…?
- Marcus von Spitzberg – mutatkozik be õ is, halvány mosollyal. Zavartan pillantgatok egyikrõl a másikra, mígnem elengedik végre egymás kezét. Erõdemonstráció megvolt…? Hurrá… mint az ovisok…
- Eizo, képzeld, Marcus azért jött, hogy meglátogasson! Majd megmutatom neki Tokiót – kezdek el lelkendezni. Barátom erõltet magára egy mosolyt, de tudom, hogy csak a kedvemért. Nem örülök neki, hogy ilyen, de majd késõbb kiengesztelem, ne higgye, hogy õt elfelejtettem.
- Remek, nekem most haza kell mennem, de ti szórakozzatok jól! – jelenti be, és búcsút intve, kisétál az ajtón. Nagy szemekkel nézek utána, majd zavartan fordulok Marcushoz.
- Sajnálom, többnyire nem ilyen, csak…ümm… sokat meséltem neki rólad… és asszem megelégelte… - motyogom összeszedetlenül, elpirulva kissé.
- Semmi gond, örülök, hogy találkozhattam a barátoddal – mosolyodik el, mire én is felderülök. Beinvitálom a nappaliba, és hozok neki innivalót, majd lehuppanok mellé a kanapéra.
- Nagyon örülök, hogy eljöttél. Tudtam én, hogy nem felejtesz el! – mosolygok rá lelkesen. – Apa is biztos örülni fog neked.
- Hát… ebben már nem vagyok annyira biztos – nevet fel halkan.
- Ugyan, még mindig nem tudja, hogy vámpír vagy – vonom meg a vállam. – Nem mondtam ám el senkinek! – pillantok rá komolyan.
- Ezt örömmel hallom – biccent, majd hagyja, hogy tovább faggassam az elmúlt hónapokról. Azt mondja, többnyire semmi érdekeset se csinált, csak várta a szüleit.
Én is elmesélem neki, hogy mit össze nem küszködtem a vizsgáimmal, de végül mindenen átmentem, meg azt is elárulom neki, hogy Skócia óta, nem ódzkodok annyira attól, hogy használjam az erõmet.
- Oh, tényleg… ugye itt maradsz? Mármint nem kell szálloda meg semmi, itt is alhatsz, van vendégszoba.
- Nem is tudom… - Mintha hezitálna. Talán attól tart, hogy apám kideríti mi õ? Vagy a vadászat… bár õ azt mondta, nem vadászik, tehát az nem lehet.
- Én nagyon örülnék – nézek rá csillogó szemekkel. – És ígérem, visszafogom magam beszéd, meg egyéb hülyeség terén is, hogy ne zavarjalak – nevetek fel halkan. – Meg délelõttönként úgyis suliban vagyok.
- Hát, ha ennyire boldoggá tesz, maradok – mosolyodik el, én pedig kitörõ örömmel fogadom, és fel is pattanok, csakhogy a lábaim már elzsibbadtak, így taknyolnék is el, ha Marcus nem kapna el.
Neki köszönhetõen nem a földön kötök ki, hanem az ölében… Miiii?
Köldökig pirulok, és csusszannék is le róla, de még mindig használhatatlanok a lábaim.
- Ne haragudj – motyogom lehajtott fejjel, hogy ne lássa égõ arcomat.
- Te ne tedd… - szólal meg hirtelen. Meglepetten kapom fel a fejem, hogy mégis mirõl beszél, õ pedig ezt kihasználva, az állam alá nyúl, és közelebb húz magához. Megbabonázva figyelem a szemeit, de hirtelen lecsökkent minden távolságot, és száját az enyémre tapasztja.
Leblokkolok, meglepettségemben, még a szám is elnyílik, így utat engedek nyelvének, õ pedig az ajkaim közé törve, forrón megcsókol. Teljesen elkábulva hunyom le a szemem, és karomat a nyaka köré fonva, viszonzom a csókot.
Halkan felnyög, mikor mocorogni kezdek, én pedig hirtelen kapok észbe, mikor rájövök, hol is ücsörgöm. Jesszum pepi, biztos fájt neki!
Riadtan pattanok ki az ölébõl, szerencsére már meg tudok állni a lábamon. Pipacspiros színben pompázva tapasztom a számra a kezemet, és így kapkodok levegõ után.
- Talán… mégse kéne maradnom – szólal meg csendesen, és felállva a kanapéról, megindul az ajtó felé. Riadtan pördülök felé, és kapom el két kézzel a csuklóját.
- De… vagyis sajnálom… meg én szeretném… kérlek – habogok összeszedetlenül, makacsul a földet bámulva. Annyira félek, hogy most ezzel tönkrement a barátságunk… Õ kezdeményezett, ez tény, de nekem meg annyira jól esett!