Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Megkaptam a napi programot a pihenést. Egész nap csak az ágyban fekszek és Yasu egy pillanatra sem enged felkelnem, ami már egy picit frusztrál, mert nem vagyok, azaz egyhelyben ülõ emberke. Szeretem a nyüzsit, de most leginkább azt szeretném, ha velem lenne, és velem együtt pihenne, mert hiányzik. Egésznap csak annyit volt velem, hogy mit szeretnék és ment tovább csinálni a házimunkát, amit nekem kéne, megcsinálom, mert én vagyok a nõ a házban.

- Kicsim kérlek, gyere már ide hozzám. – mondom neki kérlelõen, de õ csak benéz az ajtón és mosolyogva néz rám.

- Pihenjél, nyugodtan nem sokára jövök még vagy kb fél óra és végzek a munkámmal. – mondja, és éppen készülne elmenni, de nem hagyom.

- Kashima Yasu – mondom ki a teljes nevét, mire kicsit aggódva néz rám. Azt hiszem sejti, hogy most letolás fog következni.

- Mi a baj kicsim? – néz rám és próbál kedves és boci szemeket vágni.

- Az addig oké, hogy én pihenek, de tessék itt lenni mellettem, mert nélküled semmit nem ér a pihenésem. Hogy várod el tõlem, hogy pihenjek, mikor csak annyit látok meg hallok, hogy fel alá mászkálsz a házban és egyszerûen nekem is mászkálhatnékom. – mondom neki, amire elmosolyodik és leül mellém.

- Kicsim mindjárt végzek, tényleg aludj addig. – mondja és állna fel, de nem hagyom. Megfogom a kezét és kicsit visszahúzom.

- Nem. Most te hallgatsz rám, és ha nem akarod, hogy felálljak, akkor maradj itt szépen velem és légy végre velem is ne csak a házzal törõdj, mert a végén féltékeny leszek rá. – mondom kicsit poénosra venni a végét, amit ért és elkezd kicsit kuncogni.

- Rendben maradok. – befekszik mellém, mire leveszem róla a felsõjét és úgy bújok hozzá, mert így kényelmesebb.

- Helyes válasz. – elmosolyodok és bekapcsolom a tv-t.

Együtt kezdünk el tv-zni, ami nagyon tetszik, és most az egyszer élvezem a napot, mert nem szeretem, ha ugrálnak nekem. Én szeretek inkább ugrálni a másikért.

A napok nagyon lassan telnek, de szerelmem végig velem van és nem vállal egyetlen munkát sem kivételesen és inkább velem pihen otthon, aminek nagyon örülök. eltelik lassan a két hét és végre felállhatok. Megengedi egy kicsit szerelmem, bár még így is kicsit nehezem megy a sétálás és az állás is.

- Gyere, segítek. – mondja kicsim, mikor már kicsit sétáltam a házba és elég nehezen megy.

- Menni fog. Minden rendben. – mondom neki, és megpróbálom elengedni, de amint megteszem, éppen dõlök és várom a találkozást a földdel, de csak karokat érzek.

- Nem mész sehova most már, majd csak holnap. – hallom a kedves hangot, amiben aggodalmat is felfedezek. Hozzá bújva visz be a hálóba és fektet le.

- Mi lesz így velem Yasu? Mi van, ha nem leszek megint elég erõs ahhoz, hogy azt csináljam, amit akarok? – kérdezem tõle aggódva, mert nem akarok teher lenni. – Nem akarok a terhedre lenni. – lehajtom a fejemet és a kezeimet piszkálom.

Nem beszélgetünk szinte semmit az úton, amiért kicsit hálás vagyok. A könnyeimet issza a felsõm, de néha törölgetem. Mikor megérkezünk csendben akolunk fel kicsit házába, majd elkezdem kifele pakolni a ruháimat. Semmi élet kedv nincs benne, amitõl még szomorúbb vagyok, hiszen örülnöm kéne, hogy azzal a férfival lakok együtt akivel akarok és akit mindennél jobban szeretek már most.

- Ana, drágaságom, mit szólnál, ha holnap bemutatnálak egy embernek, aki teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy imádni fog a lábadtól a fejed búbjáig? – kérdi és leguggol elém, mikor az ágyon ülök.

- Hogyan? Kinek? – kérdezem meglepõdve.

- Emlékszel? Meséltem neked valakirõl, aki miatt kénytelen voltam meg tanulni táncolni…

- A nagyapád, ugye? – kérdezem tõle mosolyogva, ahogy visszaemlékszek a táncunkra, ami a boldogságot hozta az életembe.

- Igen, õ lesz az. – elmosolyodik és látom rajta, hogy kicsit zavarban van, ami olyan édesen fest neki.

- Szívesen. – mondom neki gondolkodás nélkül. – De biztos, hogy õ jól fogja fogadni? – kezdek kicsit aggódni. Nem szeretnék még egy ilyesmi perpatvart.

- Erre a nyakamat merem tenni. Inkább attól kellesz tartanom, nehogy elszeressen tõlem – neveti el a végét, amire én is elmosolyodok.

- Az lehetetlen – elmosolyodok, és a nyakánál megölelem. – Te már akkor se fogsz tudni tõlem megszabadulni, ha szeretnél… - mondom kuncogva.

- Hm… ezt vegyem fenyegetésnek? – mosolyogva feláll velem.

- Teljes mértékben Kashima Úr.

- És azzal tisztában van kedves hölgyem, hogy egy jól menõ ügyvédet fenyeget? Ha akarom, leperelem magáról még a… bugyiját is – lenéz, ahol bugyim található, de csak elmosolyodok rajta.

- Akkor van egy jó hírem, Kashima Úr. Nem szükséges a perelés, ugyanis, ha igényt tart a bugyimra, akkor azt akár most azonnal meg is kaphatja… - mondom mosolyogva és teljesen közel hajolva hozzá, majd egy puszit kap tõlem.

- Hm… ez igen csak kecsegtetõ ajánlat, azt hiszem, ha Anabella kisasszony ilyen meggyõzõ érvekkel tárgyal, akkor kénytelen leszek tárgyaláson kívül megalkudni vele – mondja mosolyogva, majd felvesz és lefektet az ágyra, amire csak mosolyogni tudok.

- Akkor, velem maradsz örökre? – kérdezi ajkaimra suttogva.

- Örökre, vagy tovább nekem mindegy, csak a közelemben legyél.

Nagyon boldoggá tesz engem is a tudat, hogy kicsimmel lehetek. Csókban forrunk össze, majd egy szenvedélyes és forró éjszakát töltünk együtt, aminek mindkettõnk örül és boldogan alszunk el egymás karjaiban.

Másnap reggel a cuccaimat betesszük a kocsiba, majd indulunk egybõl a kicsim papárjához, amit már izgatottan várok. Ahogy megyünk szebbnél szebb környékekre jutunk el én meg csak mosolyogva figyelem és próbálok minden jó mélyen magamba szívni.

Megérkezünk. Mikor kiszállok, kicsit meglepõdök, hiszen nem ilyenre számítottam, annak ellenére, nagyon is tetszik a ház. Alaposan körbe nézek és élvezem a havat is, hiszen nem sûrûn volt eddig szerencsém a jégpályán kívül más télhez kapcsolatos dologhoz, fõleg az én családomnál.

- Gyere, Ana! Hideg van idekint, mennyünk be. – mondja kedvesen. Megfogja a kezemet és egybõl elkezd befele csalogatni, ahol már szerelmem apukája vár minket.

Nagyon jól néz ki. Öltöny hátra fésült haj, meg aranyos séta botja is, de nekem szerelmemnél nem szebb senki és nem is kell.

- Konnichiwa, Nagyapa! – meghajol kicsim, mire nagyapja is próbálkozna, de nem megy.

- A fenébe, én ehhez már öreg vagyok, különben is, a kis barátnõd biztos jobban örül ennél kicsit közvetlenebb köszönésnek. – mondja és már is ott terem nálam. Megölel szorosan. Hallom a gyönyörû szavakat, amikre elmosolyodok, és jól esnek, de kicsimmel akarok akkor is lenni.

- Na, gyertek beljebb kisfiam! Meg ne fagyjatok itt nekem, nagyon cudar idõ van oda kint. Gyertek, üljetek le itt a kandalló mellett. – mondja, mire beljebb megyünk. Szerelmem leül a kanapéra és látom, hogy elkalandozik. Mosolyogva ülök oda mellé és bújok hozzá, mire magához ölel és egy csókot kapok a homlokomra és a vállamat meg a karomat kezdi el simogatni. Ami felettébb nagyon jó érzéssel tölt el. Meg olyan romantikus a kandallónál. Nagyon tetszik.

- Na, szóval fiatalok kértek valamit? Egy kis üdítõt vagy valamit? – érdeklõdik nagypapa, amire csak elmosolyodok.

- Köszönöm én nem kérek. – mondom mosolyogva, mire rám néz.

- Ugyan már kedveském, egy ilyen gyönyörû nõnek kötelessége, valamit elfogadnia tõlem. – mondja mosolyogva és kicsit csábítóan, mire elmosolyodok.

- Na, jó egy kis narancslevet elfogadok.

- Ez a beszéd. – elmosolyodok, majd Yasu-hoz fordul. – És te drága unokám, mit kérsz, - érdeklõdik.

- Ugyan azt, mit kicsim. – a nagyapa már megy is a konyha felé, mire szerelmem, felém fordul. – ne haragudj mi…. – mondaná, de nem hagyom, hogy befejezze és egy csókkal belé szorítom a mondandóját, amit viszonoz, majd rám néz.

- Nincs semmi baj. Úgy is csak téged szeretlek. – mondom õszintén, mire csak a hasát kezdem el simogatni.

- Én is szeretlek téged. – suttogja, és szorosan magához ölel, mire nem is vágyok többre, csak hogy szorosan öleljen és érezzem, hogy az övé vagyok.

Nem sokkal késõbb visszajön kicsim papája és beszélgetünk, meg sokat nevetünk. Zenét is kapcsol és táncolnom is kel vele, amire elmosolyodok, de mikor vége inkább megyek vissza kicsimhez, mert vele jobb lenni és táncolni is. látom rajta, hogy kicsit kezd kellemetlenül érezni magát, pedig nincs semmi gond és nem is kéne.

- Nagyapa. – szól kicsim, mire az öreg rá néz.

- Mond drága unokám. – mondja mosolyogva.

- Te mit szólsz ahhoz, hogy Anabella-val összeköltöztem? – érdeklõdik, mire kicsit feszülten figyelek, hiszen otthon nagyon, de nagyon nem örültek neki.

- Én csak örülök neki, ha boldog vagy. Tudod, hogy támogatni foglak téged mindenben. És ha mostantól egy ilyen gyönyörûség is van veled, az csak még jobb, mert így legalább én is nyugodtabb vagyok, hogy nem fogsz a munkádba menekülni, mint régebben. – mondja komolyan, mire kicsimre nézek. A hátamat simogatja, és a homlokomra kapok egy csókot.

- Ne aggódj mióta Ana az életem része nincs ilyenekkel problémám. – mondja õszintén és mosolyogva, amire én is megnyugszok. Megölelem, és nem akarom, hogy baja legyen féltem, de nagyon, bármi baja esik.

Nem sokkal késõbb elköszönünk kicsim nagypapájától és megyünk haza, mert sajnos gyakorolnom kell menni. Kicsimre nézek, majd megfogom a kezét.

- Aranyos nagypapád van. – mondom mosolyogva.

- Köszönöm, csak néha már kicsit féltékeny voltam. – jegyzi meg, mire elmosolyodok.

- Mondtam, hogy ne aggódj, mert csak téged szeretlek. – mondom õszintén, mire elmosolyodik.

- Tudom. – rám néz, majd a lámpánál odahajol és megcsókol, amit viszonzok.

- Eljössz velem a próbámra, vagy dolgoznod kell menned?- érdeklõdök.

- Most nem érdekel a meló. Elmegyek veled. – mondja mosolyogva, ami nagyon jól esik.

- Rendben. A kabátodat majd ne vedd le, mert elég hideg lesz. – mondom neki a jó tanácsot.

Kicsit még beszélgetünk, majd nem sokkal késõbb meg is érkezünk. Kiszállok. Egy csókot nyomok kicsimnek az ajkaira, majd bemegyek az öltözõbe és felveszem a ruhámat, meg a kosimat. Kimegyek és az edzõ már mosolyogva néz rám.

- Melegíts és utána meg kemény edzés, mert menned kell egy versenyre a hétvégén. – mondja, mire csak bólintok. A jégre megyek. Megkeresem kicsimet és intek neki, majd elkezdek korizni. Minden félét csinálok, amit csak tudok és bemelegítsem magam alaposan. Csak rovom a köröket és élvezem a dolgokat. Ahogy végzem a forgásokat, az egyik axel-nél rosszul érkezek és kibicsaklik a lábam és palánknak vágódok teljes lendülettel. A lábam nem is fáj, csak kicsit megrándult, de a csúszás miatt inkább egy kicsit a hátam fáj, mivel kicsit erõsebb volt. Tovább fekszek és hirtelen nem is bírok felkelni.

Reggel még mindig egymás karjaiban ébredünk, el sem tudom hinni. Olyan felemelõ érzés és nagyon tetszik, hogy ez így történt, nagyon szeretnék még nagyon-nagyon sok ilyen reggelt.

Fel kell sajnos kelni. Ki mászunk, majd felveszem kicsimnek a tegnapi ingét, mert az úgy is a földön van és legalább így jobban érzem az illatát is, aminek nagyon örülök. Kimegyünk és elkezdünk reggelit készíteni, de az inkább abból áll, hogy kicsim a csókjaival rohamoz meg, ezzel engem is hátráltatva a munkában. Nem baj jól esik, hogy ilyen közel van hozzám és érzem, hogy mennyire szeret, mert én is ugyan ennyire szeretem, ha nem még jobban. Leülünk reggelizni, majd kicsimre nézek.

- Van valami dolgod mára? – kérdezem tõle, és rá nézek.

- Semmi olyan, amit ne mondhatnék le – mondja és csókot hit a kézfejemre, ami a kezében van.

- Akkor mit szólnál, ha már ma ideköltöznék hozzád? Ma én is ráérek, ráadásul holnap is ráérek sokáig veled lenni, ugyanis csak délután négykor lesz próbám.

- Remek ötletnek tartom, sõt… álmodni se lehetett volna jobbat – mondja boldogan, majd áthúz az ölébe, mire elmosolyodok és hozzá bújok. Jól esik vele lenni és imádom, amikor ennyire közel vagyunk egymáshoz.

Lassan meggyõzzük egymást, hogy fel kéne öltözni és menni kéne a cuccaimért, de hát nem szívesen engedjük el egymást, de ezzel nincs semmi baj. Végül csak felöltözünk, majd beszállunk szerelmem kocsijába és már hajtunk is hozzánk. Látom rajta, hogy kicsit ideges, de nem látom értelmét, hogy miért az. Bár nem ismeri a szüleim, ezért kicsit érthetõ, de már felnõtt ember vagyok, aki képes döntéseket hozni, hogy mi a jó nekem meg mi nem.

- Megérkeztünk… - hallom feszült hangját, mikor megérkezünk és megáll a ház elõtt.

- Ne izgulj, szerintem anyám imádni fog – próbálom nyugtatni és megsimítom a karját, hogy ne legyen annyira ideges és érezze én is itt vagyok neki.

- Remélem, akkor legalább könnyebb lenne az egész.

- Könnyû lesz, elvégre csak anyám véleménye számít, apámat úgy se érdeklem. Neki teljesen mindegy hol vagyok, vagy kinél lakom. – mondom õszintén és kicsit el is szomorodok, hogy apámat mennyire nem érdeklem, de hát ezt osztotta nekem a sors ezt kell elfogadnom. Megfogja a kezemet és odahajol hozzám. Egy pici csókot kapok, de ez is meghozza hatását, hiszen egybõl elmosolyodok.

- Mennyünk, essünk túl rajta, aztán meg majd este kipihenjük õket – mondja, mire csak elnevetem magam, mert úgy hangozz, mintha valamiféle küzdelemre készülnénk, de végül is félig meddig igaza van, mert a ruháimmal lesz a legnagyobb küzdelmünk.

Megkeresem a kulcsomat és bemegyünk. Levesszük a cipõnket, majd beljebb megyünk, de senkit sem látok. Már megszoktam így nem lepõdök meg semmin.

- Anya! Megjöttem! Merre vagy? – kiáltom el magam és Yau-val a hátam mögött megyek a nappaliba.

- Ana! – nem sokkal késõbb megjelenik anyám egy könyvvel a kezében.

- Jó napot, asszonyom! – köszön szerelmem, mire anyám, csak meglepõdve figyeli az eseményeket.

- Oh, jó napot! – köszön és közelebb jön. – Én vagyok Anabella mamája, Olivia.

- Nagyon örvendek, asszonyom, az én nevem Kashima Yasu – mutatkozik be kicsim illedelmesen, majd anyámnak meg fogja a kezét és csókot hint rá, amire elmosolyodok.

- Én is örvendek – látom, hogy anyám elég feszült, de hát nem tudok mit kezdeni vele. Nem szokása akárkit mellettem látni.

- Anyu, Yasu a barátom – jelentem ki anyámnak.

- Oh, értem – mondja, és egy mosollyal néz ránk, de én látom, hogy inkább egy vicsor, mint mosoly.

- Anya, van egy jó hírem, Yasuhoz fogok költözni, ha lehet még ma estig – mondom határotozzan neki, mire csak néz ránk és nem akarja elhinni, mire rám néz.

- Még is mikor akartál nekünk szólni, hogy összejöttél valakivel és már az összeköltözést tervezgetitek? – kérdezi anyám kikelve magából, mire csak nagyot sóhajtok.

- Anyu csak hogy tudd. Yasu-val két napja jöttünk össze. – mondom neki, mire csak még nagyobbakra nyílnak a szemeim.

- Ne neeem. Szó nem lehet róla lányom. Nem mész itthonról sehonnan. – mondja, mire kicsit kezdek bepöccenni.

- Anya. Ne szólj bele az életembe. Felnõtt nõ vagyok, aki el tudja dönteni, hogy mi a jó neki és kivel akar együtt élni és kivel nem. Felek saját magamért és képzeld, már saját keresetem is van és meg tudok nélkületek is élni. Nem kell, hogy eltartsatok többet. – mondom komolyan.

- És apád mit gondolsz mit fog szólni ehhez a dologhoz? – néz rám felhúzott szemöldökökkel.

- Apám felöl meg is halhatnék. Nem érdekli, hogy mi van velem, õt egyedül csak Josh érdekli, mert õ a fiú. – mondom anyámnak, mire egy pofont kapok.

- Hálátlan kölyök. Hogy mersz így beszélni apádról? Õ tartott el téged mindig is. így hálálod meg a sok szeretet, amit kaptál tõle? – kérdezi, mire az arcomat fogom és érzem, hogy kicsit megfogja a másik kezemet.

- Igen így hálálom meg, mert én semmilyen szeretet nem kaptam tõle. – mondom, és kicsit bekönnyezek, mire anyámnak megint lendül a keze, de kicsim elkapja.

- Ne merje többet bántani a lányát. – mondja komolyan, mire anyám rá néz.

- Maga ebbe ne szóljon bele. – sziszegi a fogai közül.

- Kicsim menjünk, pakoljuk össze a cuccaid és menjünk. – mondja nekem, mire csak bólintok.

Szinte iszkolok felfele és kicsimet is húzom magammal. Felmegyünk, majd bezárom az ajtómat kulccsal majd Yasu-hoz bújok, és kicsit elkezdek sírni. Szorosan magához ölel, és a hátamat simogatja, közben a fejemre kapok csókokat.

- Ne haragudj. Nem akartam ekkora bajt neked. – mondja, mire rá nézek.

- Te semmirõl nem tehetsz egyedül a szüleim a hibásak. – mondom, majd a nyakánál ölelem, meg és úgy bújok hozzá. Olyan jól esik ilyenkor az ölelése és a közelsége. Nem akarom, hogy elengedjen.

- Pakoljunk össze és menjünk innen. Rendben? – érdeklõdik, mire rá nézek és bólintok. Nagy nehezen elengedem, de kapok egy csókot, ami nagyon jól esik és viszonzom is. kicsit még faljuk egymás ajkait, majd elenged szerelmem és megyünk pakolni.

1 órás pakolás után négy bõrönd lett teli. Nem pakolok össze minden cuccomat, csak azokat, amik nagyon szükségesek és nem tudunk nélkülük létezni. Bár akkor leginkább csak Yasu-t pakoltam volna bele a bõröndbe. Ránézek, majd odamegyek és megölelem.

- Mehetünk. – mondom, mire magához szorít

- És a többi cuccod? – kérdezi, mire körbenézek.

- Csak ezekre van szükségem meg rád. – mondom õszintén, mire egy csókban forrnak össze ajkaink. Megfogjuk a bõröndöket, bár nekem csak a kisebbek maradtak, és lemegyünk. Anyám a nappaliba áll.

- Ana nem mehetsz el. Nem hagyhatod el a családodat. – mondja, mire rá nézek.

- De elhagyom és nézd meg, milyen könnyedén teszem. – mondom és kikerülve anyámat. Kimegyünk és betesszük a kocsiba a bõröndöket, majd megölelem kicsimet és nem akarom, hogy elengedjen. Meg kell nyugodnom. Pár perc nyugalom után meghallom anyám hangját.

- Látom te sem vagy másabb, mint azok a kis mûkorcsolyázó csitrik. Te is ugyan olyan, vagy mint õk. Szétteszed akárkinek a lábad, aki csak egy kicsit is kedvesen mosolyog rád. – mondja, mire betelik a pohár, odamegyek és felpofozom anyámat.

Csak nézzünk, egymás szemébe én az én szemembe könnyek gyûlnek, majd megfordulok, és odamegyek kicsimhez, ránézek.

- Kérlek, menjünk innen. Most. – mondom neki kicsit parancsolóan, de látom, hogy megérti a helyzetet. Beszállunk a kocsiba és már megyünk is elfele. Kifele bámulok az ablakon, miközben könnyeim folynak. Nem tudom, hogy lesz ezek után, csak annyit tudok, hogy Yasu-val akarok maradni örökre. Nem akarom, hogy elhagyjon, mert utána tényleg egyedül maradok örökre…

- Örülök, hogy így látod, mert én is hasonlóan vélekedek, Ana. – mondja nekem, mire elpirulok, és nagyon jól esnek a szavai. A kezeimet még mindig fogja, majd felemeli és csókot lehet rá.

- Ana, lehet, hogy ez kissé furcsán fog hangzani, mi több, talán abszurdnak is, de nem lenne kedved hozzám költözni? – kérdezi, mire meglepõdök és válaszra nyitnám a számat, folytatja. - Úgy érzem, mikor a szemedbe nézek, hogy felesleges lenne várnom bármire is, hiszen olyan mintha nem tegnap óta, hanem már vagy ezer éve ismernélek egyenesen az álmaimból. – végig simít az arcomon, amibe szinte belesimulok. - Szóval, mi a válaszod?

- I...igen – mondom halkan és kicsit határozatlanul.. - Igen – mondom még egyszer és erõsítem magamat is meg õt is, hogy tényleg ezt szeretném. Elmosolyodik boldogan, mire közelebb húzódik hozzám és megcsókol, amit viszonzok boldogan.

- Rettenetesen boldoggá tettél ezzel, Ana – suttogja ajkaimra egy kis szünettel, majd tovább csókol és én is ugyan olyan boldog vagyok, mint õ. Elmondani nem lehet mennyire.

A pincér szól udvariasan és megkapjuk az enni valót, majd elkezdünk enni és jókat beszélgetünk, közben tervezgetünk és megbeszéljük, hogy egybõl hozzá visz. Vagy is az új otthonomhoz. Nem sokkal késõbb megesszük az ebédet, majd felállunk és elmegyünk szerelmem házához. Mikor megáll, egy ház elõtt nagyon tetszik. Az otthoni kicsit túl giccses nekem és nem nagyon szeretem, de amíg jó lakhatást ad addig nincs vele problémám.

- Hát... megérkeztünk. Ez lenne az. Remélem, tetszik és nem ment el a kedved tõle – mosolyog rám. Remélem, csak hülyéskedni akar a dologgal, mert iszonyatosan tetszik ilyenre vágytam mindig is.

- Viccelsz, ez szinte tökéletes már innen is. Nagyon tetszik és nem... Nem tudtál elrettenteni – mondom neki kicsit büszkén és boldogan, majd kap egy finom csókot és kiszállunk. Elkezdem szemlélni a házat, mire öleli, karokat érzek meg a derekamon és egy csókot a nyakamon, amire elmosolyodok, és a kezét simogatom.

- Gyere, nézd meg inkább belülrõl. – mondja dorombolva a fülembe, amire elmosolyodok. Összekulcsoljuk a kezünket és már megyünk is befele.

Mikor beenged. A szemem elkerekedik, a szám kinyílik, és szinte meglepõdve bámulom az épületet belülrõl, ami nagyon vissza fogott volt és kellemesen barátságos. Az ember itt egybõl érzi, hogy otthon van és nem is akar elmenni innen. Megölel, és a hasamat simogatja.

- Ez valami fenomenálisan gyönyörû ház. Szinte hív magához. – mondom ki, amit gondolok.

- Örülök, hogy tetszik. – mondja, majd a nyakamat kezdi el csókolgatni, ami nagyon jól esik és a szemeimet is behunyom kicsit. – Gyere, körbe vezetlek. – kapok egy puszit a fülemre is, amire elmosolyodok. Megfogja a kezemet és tényleg körbe vezet minden fele. Meg mutatja az egész házat, hogy mit merre találok és meg mutatja, hogy majd holnap hova rakhatom a ruháimat, amiket áthozok. Nagyon boldog vagyok, majd a hálóban. Megölelem és elkezdem csókolni lágyan, de még is szenvedélyesen.

Viszonozza, és olyan édesen csókol, hogy elveszek benne menten. Tovább csókoljuk egymást, csak arra leszek figyelmes, hogy szépen távoznak rólunk a ruhadarabok és már nincs rajtunk semmi. Óvatosan. Végig fektet az ágyon és úgy csókoljuk tovább, ahogy csak tudjuk és élvezzük egymást. A lábam közé helyezkedik. Közben egymás testét simogatjuk és élvezzük a pillanatokat. Nem sokkal késõbb vágyát megérzem bejáratomnál, amire felnyögök, mert már ez is olyan jól esik, majd finoman és gyengéden hatol belém, amire mind a ketten felnyögünk.

Lassan kezd el bennem mozogni, majd a nyakamat kezdi el csókokkal halmozni, mire belõlem nyögések szakadnak fel és szorosan ölelem magamhoz, közben a hajába is beletúrok. Fokozza a tempót és csak egyre hangosabb nyögések törnek elõ belõlem, ahogy érzem, hogy közeledik a cél. Nem sokkal késõbb mind a ketten hangosan felnyögve élvezünk el. Kicsim még egy kicsit rajtam pihen, majd kicsúszik belõlem és mellém fekszik. Szorosan hozzábújok és a karjait egybõl a hátamon érzem meg és elkezdenek simogatni.

- Szeretlek. – suttogom a fülébe, amire puszit is adok.

- Én is szeretlek téged. – mondja, majd kapok egy csókot, amit viszonzok. Szorosan hozzábújok, mire betakar minket, majd a mellkasán pihenve alszok el boldogan és végre nyugodtan.

Amint a zene elhalkul szét vállnak ajkaink, amitõl kicsit szomorú vagyok, hiszen olyan szép volt ez a pár perc, amíg tartott nem akarok felébredni. Csak egymás szemét figyeljük és próbáljuk kitalálni a másik gondolatait. Egyszer csak Yasu szakítja meg a kettõnk közötti csendet.

- Talán vissza kellene szereznünk a cipõdet... – mondja, mikor mind a ketten feltérünk eszméletünkbõl - Nem szeretném, hogy megfázz – mondja egy kis mosollyal. Nagyon kedves, hogy így aggódik értem.

- Oh, hát persze – mondom kicsit zavartam, majd levez a táncparkettrõl. Segít támaszkodnom, hogy feltudjam venni a cipõmet.

- Már ennyi az idõ? – mondja meglepõdve, mire rá nézek, mikor felvettem a cipmet.

- Talán valami gond van? – kérdezem aggódva és nem tudom, hogy most mire gondoljak hirtelen.

- Azaz igazság, hogy nekem mennem kéne, pontosabban már itt se kellene lennem. Holnap vár a munka – mondja, és látom, hogy kicsit elhúzza a száját.

- Értem... – mondom kicsit csalódottan, mivel szerettem volna még vele lenni beszélgetni évezni a társaságát.

- De nincs szívem itt hagyni téged – mondja, mire rá kapom a tekintetem. - Esetleg holnap is találkozhatnánk? – érdeklõdik, és a szemembe néz mélyen.

- Igen, szívesen találkozom veled, újra – mondom neki örömmel teli hangon és a szemeim is felcsillannak. El sem hiszem, hogy ilyen szerencsém legyen.

- Akkor mondjuk egy ebéd? Ismerek egy jó éttermet a városban.

- Az jó lenne – mondom még mindig mosolyogva.

- Remek – mosolyodik el. - Akkor hová mehetek érted?

- Ha tudsz adni egy papírt, meg egy tollat megadom a címemet.

- Akkor egy pillanat... – a pulthoz szalad és kér egy tollat meg papírt, majd visszajön hozzám. - Tessék – lerakja elém, amire leírom a címemet, majd odanyújtom neki.

- Parancsolj, akkor holnap.

A másnap reggel alig bírok magammal. Nem tudok az ágyban feküdni, de még korai lenne készülõdni egésznap csak ide-oda, rohangálok a házba és vigyorgok, mint a tejbe tök. Ezt el sem hiszem, végre találtam egy értelmes férfit, akit érdeklek és is érdekel engem nem is kicsit. Olyan lassan telnek a percek meg az órák. Végül elmegyek készülõdni. Letusolok, majd egy elegáns és gyönyörû lila ruhát veszek fel, amivel remélem, el fogom kicsit jobban csábítani, mint tegnap. Halványan kisminkelem magam és most nem magas sarkút veszek fel, hanem csak egy kis topánkaféleséget. Tovább készülõdök, mikor meghallom a csengõt. Felpattanok és leszaladok.

- Majd én kinyitom. – kiabálom el magam, majd az ajtóhoz érve megigazítom magam, majd kinyitom és elmosolyodok.

- Szia. – köszönök mosolyogva, mire látom, hogy kicsit végig járja a tekintete a testemet és a ruhámat. – jól vagy? – kérdezem, tõle, mire rám néz mosolyogva.

- Igen persze. Ne haragudj, csak olyan gyönyörû vagy, hogy teljesen elámultam. – mondja bókolva, amire elpirulok.

- Köszönöm szépen. – mondom, majd közelebb lépek hozzá, mire a kezét a derekamra helyezi, közelebb húz magához, majd megcsókoljuk egymást lágyan. Erre a csókra vágytam egésznap. Éjszakai errõl az édes csókról álmodoztam és vártam, hogy mikor érezhetem újra édes puha ajkait. Nyaka köré fonom karjaimat és finoman simogatni kezdem tarkóját, mire a derekamat simogatja és a hátamat. Élvezem minden egyes érintését és mozdulatát olyan lágy és szeretettel teljes. Nehezen válok el ajkaitól, mert télen azért még is csak fázik az ember.

- Felveszem a kabátomat és mehetünk. – mondom kedvesen, majd belépek és felveszem. Becsukom az ajtót, majd a karját nyújtja nekem.

- Madmasel? – mondja mosolyogva.

- Ó, köszönöm szépen. – mondom kedvesen mosolyogva, majd elindulunk, és a kocsijához vezet. Beülünk és el is megyünk az egyik étterembe. Nem mondhatnám, hogy alább hagyja az éttermeket. Egy 5 csillagos étterembe visz, amire nekem a szemem is kitágul olyan gyönyörû. Annyira elbambulok, hogy észre sem veszem, hogy megkerüli a kocsit, már csak azt, hogy a kezét nyújtja nekem, hogy segít kiszállnom.

Bemegyünk, és szabályszerûen imádom ezt a helyet. Nincsen semmi felesleges cicoma, csak minden, ami hagyományos. Leülünk, majd elkezdünk egybõl beszélgetni. Eleinte a tegnapi megvendégelésrõl kezdünk el beszélgetni.

- Nagyon jól éreztem magam tegnap. – mondja kedvesen, amire elmosolyodok.

- Nekem az estémet a jelenléted és a társaságod dobta fel. – mondom õszintén, mire mellém húzza a székét és megfogja a kezemet, majd elkezdi simogatni. Mosolyogva nézünk egymás szemébe és elmondhatatlanul élvezem a társaságát. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat vele akarok lenni örökre. Csodálatos férfi, teljesen tökéletes. Mindig is rá vártam van egy olyan érzésem.

- Köszönöm. Akkor talán nem bánnád, ha egy magamfajta felkérne táncolni? – kérdezi, amire kicsit elpirulok, de szeretek táncolni.

- Nem, sõt szívesen. – mondom kedvesen.

- Akkor, ha megengedi... – nyújtja felém a kezét mire belehelyezem a sajátomat és a táncparkett felé vezet.

Ahogy megérkezünk, felcsendül egy kis latinos cha-hca-cha. Felvesszük a kezdõ állást és elkezd vezetni, amin teljesen, meglepõdök. Soha senki nem tudott még eddig igazán megtáncoltatni, de most kicsit sincs ellenemre ez a tánc. Nagyon élvezem és még a táncpartnerem is szívdöglesztõ.

- Nahát... nem is gondoltam volna, hogy így tudsz táncolni – mondom neki a meglepettségemnek hangot adva, de egy mosoly kíséretében természetesen.

- Hát... mondjuk úgy, hogy volt egy romantikus nagyapám, aki ragaszkodott hozzá, hogy táncolni is meg tanuljak – válaszol kedvesen, de látszik rajta, most az egyszer, hogy õ van zavarban.

- Akkor áldjuk érte a nagypapát... – jegyzem meg viccesen és jót mulatunk közben.

Élvezzük a táncot mind a ketten. Sokat nevetünk és még több számot táncolunk végig. A végén már egy kicsit szólnom kell neki, mert a lábam annyira nem bírja a magassarkút mint a korcsolyát.

- Ne haragudj, de a lábam kezd fájni. – mondom neki kedvesen.

- Ugyan nincs semmi baj. Így is nagyon hálás vagyok a táncokért. – mondja és kezet csókol nekem.

- Köszönöm szépen a táncokat én is. nagyon élveztem. – mondom kedvesen, hiszen egy kicsit közelebb is kerültünk egymáshoz. Egyszer csak meghallunk egy igazán lágy és lassú zenét, mire rám néz.

- Ezt az egy táncot még elkérhetem? – kérdezi kedvesen és rám mosoly, amire nem tudtam nemet mondani.

- Rendben. – mondom, de mielõtt elkezdjük, leveszem a cipõmet, mert már tényleg nem bírom. – Ne haragudj, kérlek, de már tényleg nagyon fáj a lábam a cipõben. – nézek rá boci szemekkel, amire kicsit felnevet.

- Nincsen semmi gond. – leteszem, majd átkarolja a derekamat én meg a vállát és egymás szemét figyeljük. Egyre közelebb megyünk egymáshoz és már csak azt veszem észre, hogy alig van pár centi közöttünk. A kezei a derekamat simogatják, mire én a tarkóját és a haját simogatom. Egyre jobban kezd hevesebben dobogni a szívem sosem volt még ilyen, hogy pasira így gondoltam volna, mint most Yasu-ra úr isten mi lesz még itt.

Addig, addig elmélkedek, amíg érzem, hogy közelebb hajol hozzám. Behunyom a szemeimet, majd ajkaink lassan összeforr, ahogy táncolunk. Nagyon édes a csókja, és ahogy lágyan érinti ajkaimat, majd nyelvével végig simít kicsit ajkaimon, hogy bebocsájtást nyerjen, amit meg is adok neki és úgy kezdünk el csókolózni, közben finoman beletúrok a hajába. Élvezem minden egyes együtt töltött percet. Mindjárt itt fogok elolvadni. Egyre jobban magába bolondít ez a férfi és akkor azt hiszem nem lesz menekvésem.

Reggel mikor felkeltem eléggé fittnek éreztem magam. Nem baj kell is, mivel ma lesz egy verseny, amire az edzõm elvisz, mert úgy gondolja, hogy ez nekem való mérkõzés, hiszen ide csak a legjobbak jutnak be, és hogy ha itt jó helyezést el tudok érni, akkor nyerõ helyem van az olimpián is. összeszedem a cuccaimat, majd már robogok is le. Elköszönök a családomtól és már megyek a csarnokba. Elég hideg van és felöltözök alaposan, de nem baj. Szeretem, a hideget elvégre jégkorcsolyás lennék és ott is mindig hideg van. Bemegyek és már a versenyzõk halomra öltözködnek. Bemegyek és elkezdek én is öltözni. Egy kék ruhát veszek fel, majd a tükör elõ állok, és a hajamat feltûzöm, hogy ne zavarjon korizás közben.

A jég mellett állok, a palánk mögött várom, hogy az elõttem lévõk lefussák a kûrjüket. Mély levegõt veszek, majd mikor én következek besiklok a közepére elegánsan. Beállok a kezdõ pozícióba, majd mikor felharsan, a zene elkezdek táncolni. Élvezem a korcsolyázás minden egyes mozdulatát érzem a jeget és ennél csodálatosabb élmény nekem nem létezik, mint a jég és a vele együtt való siklás… befejezem a kûrömet, majd meghajolok, mire tapsolni kezdenek, majd mosolyogva hagyom el a pályát. Kimegyek és az edzõm egybõl megdicsér.

- Nagyon ügyes vagy Ana. Tökéletesen végig vitted. Ennél szebbet nem is látta még. – mondja, mire csak mosolyogni tudok.

- Köszönöm szépen. Maga nélkül nem sikerült volna. – mondom neki, mire megölelem. Bemegyek az öltözõbe, majd ott szólnak, hogy menjek a bankettre, ami a táncosoknak van megrendezve. Elmosolyodok és örömmel fogadom el az ajánlatot.

Fél óra elteltével, már mindenki ott van. Egy nagyon csinos kék ruha van rajtam, ami nem kihívó, de elegáns és egyben szexi is. beszélgetek a versenytársaimmal és elég jól kijövök velük ami nálam csoda, hiszen nem sûrûn szoktam így társalogna na meg persze csajokkal, de õk most valahogy mintha normálisabbnak tûnnének. A pulthoz sétálok és töltök magamnak egy kis vizet, mert az alkoholt nem igazán szeretem. Megfordulok és elkezdek nézelõdni. Egy páros táncos csapatnál meglátok egy nagyon fess férfit. Gyönyörû fekete haj, ami igényesen be van állítva öltönye is szerintem nem a legócskább. Nagyon gyönyörûen néz ki. Teljesen rabul ejt és képtelen vagyok levenni róla a szememet. Egyszer rám pillant, és mintha felismerne, de honnan? Ismerem én is õt? Odajön hozzám és egy bájos mosolyt ejt meg felém, amitõl majdnem elolvadok.

- Üdvözlöm Kashima Yasu vagyok. Láttam a jégtáncát és meg kell hagyni nagyon elragadó volt. Mintha oda született volna. – mondja kedvesen és kicsit bókolva, amire elpirulok.

- Üdvözlöm Kashima úr. Anabella Vitorio vagyok. – mutatkozok be én is és a kezemet nyújtom neki. – köszönöm szépen a bókokat, de azért én is hiábok. – mondom kedvesen, mintha nem is magamat hallanám.

- Ugyan már. És kérlek, hívj nyugodtan Yasu-nak, Anabella. – mondja nekem, mire megfogja a kezemet és lágy csókot ad rá, amitõl úgy érzem, mentem elolvadok,és még az arcom is lángol.

- Köszönöm szépen. A barátaimnak csak Ana. – mondom kedvesen, mire rám néz és elmosolyodik.

- Meg tudhatom, mióta korcsolyázol? – érdeklõdik, amire elkezdek gondolkozni.

- Tudtom szerint mióta az eszemet tudom. Mivel nem vagyok fiú így apám nem velem foglalkozik és ezzel kötöttem le magam. – mondom kedvesen, de végig a szemébe nézek.

- Még szerencse, hogy nem fiú. Egy ilyen gyönyörûségért kár lenne. – mondja bókolva, amire már szinte teljesen olyan vagyok, mint a homár.

- Azért neked sincs okod a panaszra. Te is nagyon jól nézel ki. – mondom kedvesen, majd csak egymás szemét figyeljük. Mi fog még ebbõl kisülni… nem tudom miért, de nagyon vonz magához ez a férfi és úgy érzem, bármit megtennék azért, hogy karjaimba tartson…