Karakter: Hiroyama Akihito Megjegyzés: (Vöröskémnek) Utolsó bejegyzés
Ahogy Katou kiviszi Felixet már vissza is jön és rálő Livio egyik emberére, aki éppen engem vett célba. A fickó holtan rogy össze, ám a következő pillanatban Katout kilövik mellőlem. Szíven döf hűséges emberem halála, de most nem sirathatom meg. Fontosabb dolgom van. Livio diadalmasan néz rám, hiszen neki több embere volt, mint nekem. Épp az egyik emberét lövöm ki a fedezékemből ahová behúzódtam, mikor éles kiáltást hallok. Felix az.
- Akihitooo! – hallom a hangot, és mikor hátranézek, Livio eltalálja a jobb vállamat, mire elesek, a fegyverem pedig kihullik a kezemből.
Valaki belelő Livioba, én pedig sérült kézzel veszem fel a fegyverem és próbálok célra tartani, de nem megy. Livio azonban pontosan rám céloz.
-Most megdöglesz… - Livio hangja fájdalommal teli, én pedig tudom, meg fogok halni.
Már felkészülök a halálra, amikor lövés dörren és Livio megtántorodik. A szívéből csorog a vér, mire elkerekedett szemekkel bámul a sebre. Én is. Aztán néhány pillanattal később fennakadt szemekkel hullik holtan a padlóra, mint egy rongybaba. Hátrafordulok, és meglepetten látom, hogy Felix kezében füstölgő pisztoly van, azt tartja még mindig görcsösen, remegve. Szemeim tágra nyílnak. Felix… lelőtte azt az embert! Megmentett engem.
- Felix… kicsim… - kúszom hozzá, mialatt ő még mindig Livio testét nézi. – Add ide, azt a fegyvert! – nyújtom felé bal kezem, mire ő lassan odaadja nekem a pisztolyt. Majd hirtelen zokogva borul rám, simul a testemhez, de jobb vállam nagyon fáj, így felszisszenek. Azért megölelem.
-Valaki! Egy mentőt! Gyorsan! – kiáltja el magát a kis vöröském, mire nemsokára halljuk is a mentőt. – Meg ne halj nekem! Érted?! – fogja két kis remegő keze közé az arcomat. – Szeretlek! Szeretlek, úgyhogy ne merj itt hagyni engem egyedül! – csókol meg remegő ajkakkal. – Szeret…lek… - suttogja, én pedig elgyengülten fekszem a földön a karjaiban.
~*~
Kórházba visznek, ahol megállapítják, hogy a jobb vállam eltört, hetekbe fog telni, mire rendbejön. De hazamehetek hála égnek, hiszen komolyabb bajom nincs azon az egy sérülésen és a kimerültségen kívül. Felixet azonban néhány napig benn tartják, hiszen súlyos sérülései vannak. Livio nagyon is elbánt vele, én pedig nem hagyom most már magára az én kis vörösömet. Felix nyugtatókat és altatót kap, amitől végigalszik egy egész éjszakát és egy nappalt, így csak két nappal később ébred fel.
Pont benn vagyok nála, amikor nyitogatni kezdi szemecskéit. Álmosan pislog, majd körbenéz és kis híján fel is ugrik, amikor nem talál, de visszanyomom.
-Pihenned kell – mondom halkan, mialatt ép bal kezemmel visszanyomom az ágyba. – Még nem vagy jól.
-Akihito-sama! – néz rám boldogan. – Hát… élsz?
-Arra számítottál, hogy meghalok? – kérdem mosolyogva, majd egy puszit nyomok a pofijára. – Hogy vagy, kicsim?
-Szarul – vallja be. – Fáj a fejem. De most hogy te itt vagy, már biztosan jobb lesz. Ugye… nem mész el? – kérdi bizonytalanul. – Mi történt?
-Altatókat kaptál. Túlságosan fel voltál zaklatva. És igen, maradok – ülök át az ágyára és ölelem át. – Soha többé nem hagylak magadra. Ígérem.
Nem szól semmit, csak bújik hozzám, mint egy kiscica. Meg akarom őt védeni, de nem tudom, hogy ha rákérdeznék, vajon mi lenne, ha befogadnám őt a Hiroyama-klánba, mit is válaszolna. Talán az már túl sok lenne neki. De ha meggyógyult, akkor szóba fogom hozni.
Hála égnek két nappal később hazavihetem Felixet. Nem hozzá megyünk, hanem hozzám, aminek láthatóan ő is nagyon örül. Mikor bemegyünk a szobámba, és leteszem az ágyra, azonnal hozzám bújik. Még biztosan fél szegénykém, hiszen nem hétköznapi, amin keresztülment. Gyengéden megsimogatom a hátát, mire cicamód dorombolni kezd. Elnevetem magam, ő pedig csillogó tekintettel hallgatja. Ideje hogy elmondjam neki az ötletemet.
-Felix! – szólalok meg, mire azonnal rám figyel, talán megérzi, hogy komoly dologról van szó. – Kérdezni szeretnék valamit.
-Mit? – kérdi érdeklődve.
-Eddig nem tudtalak rendesen megvédeni – kezdek bele. – De ezután szeretném, ha másképp lenne. Ha te is beleegyezel, szeretném, ha te is hivatalos tagja lennél a Hiroyama-klánnak. Szeretnélek megvédeni, szeretném, ha mindig mellettem lennél és nem kéne szenvedned, nélkülöznöd, nem bántanának többé. Itt igazi családra találnál. Persze megértem, ha…
-Akarom! – vág közbe. – Mindennél jobban szeretnék hozzád tartozni, és ha ez azzal jár, hogy be kell lépjek a maffiába, vállalom! Bízom benned, Akihito! – csókol meg, én pedig tudom, hogy igazat mond.
Olyan boldog vagyok, még Katou halála ellenére is, aki pompás temetést kap, feleségéről és fiáról pedig gondoskodom. A szertartást azonban csak két hét múlva lehet megtartani, ugyanis rengeteg dologról kell gondoskodni. Többek között az ételről, a ruháról, a díszítésekről, a vendégekről. Felix persze a klubot is otthagyja, hiszen nem lenne számára biztonságos, ha dolgozna. De én gondoskodni fogok róla.
A következő két hét az előkészületekkel telik. Felix egy pompás, fekete selyemkimonót kap, amelyen a vállain és a hátán ott van a családom címere. Ezen kívül rátetováltatom a jobb vállára családom címerét, a barackvirágot. Felix remekül tűri a fájdalmat, bár végig ott vagyok vele.
~*~
Két héttel később a szertartás előtt Felix ideges és izgatott, holott nincs erre oka. A szertartást én vezetem, Felixet pedig egy Hikaru nevű férfi vezeti elém, aki Katou tisztségét tölti be nálam. Katout persze nem tudja pótolni, de nem is várom ezt tőle. A beiktatási ceremónia rövid, mindössze egy esküből áll, amelyben Felix felesküszik a klánnak. Ezt hibátlanul elmondja, majd beírom nevét tagjaink közé, és meg kell innia egy pohárka sakét. A családtagok gratulálnak neki, mire arca a haja színével megegyező színt vesz fel. A díszvacsorán természetesen mellettem ül, de nem igen eszeget.
-Nincs étvágyad? – kérdem kiváncsian és aggódva.
-Fáradt vagyok – vallja be. – Inkább lefeküdnék – mindezt olyan tekintettel mondja, ami jelzi, szeretné, ha vele mennék.
Így hamar elköszönünk és visszavonulunk a szobámba. Nemsokára egymás karjaiban fekszünk az ágyban, természetesen anyaszült meztelenül. Még halványan látszanak a sebek, melyeket Livio kegyetlenkedései okoztak, de Felix már nem törődik velük, ahogyan én sem. Csak őt nézem.
-Emlékszel, hogy ismerkedtünk meg? – kérdem hirtelen, mire bólint. – Be kell vallanom valamit. Nem akkor bűvöltél el, amikor beléptél. Már akkor beléd szerettem, amikor a fényképedet láttam.
-Egy pillanatra sem – simítok végig a hátán. – Nálad jobb társat keresve se találhattam volna, én kis Vöröském – hangom lágy, mire elmosolyodik. – Szeretlek, Felix. Örökké szeretni foglak.
-Én is téged – suttogja.
Lágyan megcsókolom, és érzem, ahogy egyre közelebb húzódik hozzám. Apró kezei a hajamba túrnak, míg én a hátát, vállait, nyakát simogatom, majd belemarkolok formás, apró hátsójába. Belenyög a csókba, mire elmosolyodok. Igen, ő az én igaz szerelmem, akitől sosem fogok elválni. Érdekes, hogy sosem hittem, hogy valaha is találni fogok valakit, aki elrabolja a szívem, mégis, ez a nagyhangú, makacs, vöröshajú kölyök képes volt engem megszelidíteni. Hamarosan elválunk, majd ő nemsokára elalszik karjaimban, én pedig még sokáig nézem békés, nyugodt, gyönyörű arcát, mielőtt én is álomba merülnék.
Nem tudom, mikor ébredek fel, de nem telhetett el sok idő, mióta leütöttek, mert még sötét van. Érzem, hogy valaki gyengéden lökdös, próbálva életet verni belém, így lassan kinyitom a szemem. A fejem iszonyatosan fáj, enyhe hányingerem is van, ahogy próbálok felülni. A szemem előtt csillagok táncolnak, így hunyorognom kell, hogy tisztuljon a kép. Végül rendbejön a látásom és Katout pillantom meg, aki aggodalmas és bűnbánó arccal néz rám. Körülnézek. Hol van Felix? Mi történt?! Ugye jól van?!
-Hol van Felix?! – kérdem tompa hangon, miközben a tarkómat masszírozom. – Katou, válaszolj!
-Sajnálom, uram, de... úgy tűnik, Felix úrfit ismét elrabolták. Nem tudtuk megakadályozni, túl sokan voltak és túl gyorsak – hadarja sietve, én pedig igyekszem talpra állni.
-Mégis mi a jó fészkes fenéért tartalak titeket?! – ordítok magamból kikelve, mire látom, hűséges emberem megremeg és igyekszik pár lépéssel távolabb kerülni tőlem. – Azonnal szedj össze egy csapatot és tudd meg, hogy Livio hol lehet! Most rögtön! Ha elhagyta az országot azt is tudni akarom! Igyekezz már, te mihaszna, pipogya, hasznavehetetlen senki! – rivallok rá, mire ő azonnal meghajol és már lohol is.
Tehát... Livio megszerezte Felixet. Nem térek magamhoz. Mérgesen ütök egyet a falba, majd összeszedem magam. Meg kell őt mentenem! Muszáj, mert csak én vagyok neki! Felöltözöm és magamhoz veszem a fegyvereimet, két hatalmas, pont a számomra készített pisztolyt, majd megtöltöm őket és a ruhám alá rejtem az egyiket, másikat azonban a kezembe fogom.
Néhány órával később Katou is visszajön, jelenti, hogy megtudta, hová vitték Felixet, már figyelteti a házat, de az őrség nagyon erős és nem mertek betörni. Én csak bólintok, majd utasítom, szedjen össze egy erős csapatot, a legjobbakat, akikkel kihozhatjuk a szerelmemet. Katou azonnal intézkedik. Látszik, ő is aggódik a fiúért, igencsak megkedvelhette, pedig nem is nagyon ismeri, de a mi családunkban nagyon erős az összetartás. Ha ennek vége, talán hivatalosan is a családba fogadom Felixet, már ha ő is akarja. Lesietek a nappalin át az udvarra, ahol már várnak a páncélozott, golyóálló üveggel ellátott fekete autók. Összesen vagy tizenöten megyünk velem együtt. Én a harmadik kocsiba szállok együtt Katoval és két másik emberemmel. Előttem kettő, mögöttem kettő kocsi jön, hogy védelmet biztosítsanak nekem. Én sokkal fontosabb vagyok a többieknél, mert ha én meghalok, a család összeomlik. Elindulunk a ház felé, ahol Felixet fogvatartják. Ám útközben telefonhívást kapunk, hogy Livio kocsija kihajtott a házból, egyenesen a reptér irányába.
-Utánuk! – utasítom a sofőrt. – Nem hagyhatjuk, hogy elhagyják Japánt! Ha kiviszi az országból, sosem találjuk meg!
-Igenis, uram! – bólint a sofőröm és gázt ad.
Szinte repülünk az éjszakában a Narita reptér felé, ami Japán legforgalmasabb reptere. Ha bárhová el akarnak tűnni, csak oda tudnak és mivel Felix itt él Japánban, Livio bizonyára szerzett neki vízumot. Még ő sem olyan ostoba, hogy illegálisan próbálja kicsempészni a kölyköt. Ha hivatalos úton és nem magángéppel megy, biztosan megvan az oka. Talán nem akar feltűnősködni.
~*~
Másfél órával később már a reptéren vagyunk. Szinte meg sem várom, hogy megálljon a kocsi, már ugrom kis kifelé és rohanok be, embereim a sarkamban. A pisztolyomat elrakom, nem szeretném, ha szemet szúrna bárkinek is. A csomagoknál nincsenek, tehát még vagy nem értek ide, vagy már benn vannak. Ha már végeztek a jegyellenőrzésnél, nem igen fogjuk őket utolérni, mivel oda nem engednek be minket. Nekem viszont elég felmutatnom az igazolványom, és bárhová bemehetek. Itt is ismernek a reptéren, számtalanszor repülök és kértem már kisebb-nagyobb szívességeket.
-Nézzetek körül! – utasítom az embereimet. – Katou, Sakaki, ti velem jöttök!
Nem kell kétszer mondanom, már jönnek is velem. Az utastájékoztatónál megtudom, Livio már itt van, feladta a csomagjait és valóban volt vele egy vörös hajú fiú. A szívem nagyot dobban. Tehát mégis igaz, hogy itt van. Olaszországba, vagy valahová el akarja vinni Felixet. Azt hiszi, lehet lopni a yakuzától! A balfasz! De én majd megmutatom neki. Sakakival és Katouval a nyomomban átrohanok a jegyvizsgálóba, ahol meg is látom őket. Éppen ők vannak soron, amikor megpillantom Felixet, aki remegve és majdnem sírva áll Livio két gorillája között. De tartja magát. Ez az én Felixem! Amikor Livio végez és megfordul, megpillant. Szája gúnyos mosolyra húzódik és odalépve súg valamit Felixnek, aki rám néz. Szemei elkerekednek.
-Akihito... sama... – formálja a szájával a szavakat, és elbőgi magát.
-Te rohadék! – ordítom, mire többen odafordulnak. Livio a levegőbe lő, mire sokan rémülten vetik magukat a földre.
-Senki nem mozog! – parancsolja Livio. – Nos, Akihito, ha jó fiú leszel, akkor nem öllek meg. Ha viszont akadályozni próbálsz, a kölyök szeme láttára lőlek fejbe. Értve vagyok?
-Nem hagyom, hogy elvidd Felixet! – ordítom. – Ő az enyém!
-Nincs rajta a neved – nevet Livio. – Amúgy tudod milyen jó belülről a fiú? Remek szajha lesz belőle, ha betöröm. Könyörgött, hogy ne bántsalak, térden csúszott előttem és hagyta, hogy megbasszam, csak azért, hogy téged életben hagyjalak.
-Hazudsz! – morgok dühösen, de ahogy belenézek Felix szemébe, mégis kétség fog el.
-Kérdezd meg tőle! – rántja maga elé Felixet. – Kérdezd meg, hogy tényleg számítasz-e neki – markolja meg a fiú vállát, hogy ide hallom Felix szisszenését. – Nos, Felix? Szereted még őt?
-Én... – hallom, hogy remeg a hangja – én... téged szeretlek... Livio... – sírja el magát és az arca vörös.
Nem hiszek a fülemnek. Tudom, tudom, hogy Felix hazudik, a tekintete és a hangja elárulja. Rám néz, ártatlan, bűnbánó, fájdalmas tekintettel, és mintha jelezné, ne higgyem el, amit mondott. Forr bennem a düh, Livio pedig diadalittasan nevet. Nem tudok mást tenni, előrántom a pisztolyomat és hirtelen felindulásból Livio felé lövök. De mellémegy, alig súrolja a vállát, mégis felüvölt és elkezdődik a tűzpárbaj.
Én azonnal fedezékbe vonulok, embereimet utasítom, ürítsék ki a termet, mert nem szeretnék senkit sem megsebesíteni. Livio engem vesz célba, de eltávolodíik Felixtől, aki a földre veti magát. Odakúszom hozzá és átölelem, miközben fél szemmel Liviot figyelem. Felix reszketve, sírva bújik hozzám, érzem szíve minden dobbanását, mely olyan gyors, mint a légkalapács.
-Livio kényszerített, hogy ezt tedd – mondom, mire bólint. – Ne félj, kijutunk innen, amint leszedtem ezt a szemetet. Ígérem, nem hagylak magadra.
-Lefeküdtem... vele... megcsaltalak... – suttogja, de a fejem rázom.
-Nem tehettél mást – csitítom.
Embereim megjelennek és utasítom Katout, vigye Felixet biztonságos helyre, el ne mozduljon mellőle, aminek ő eleget is tesz. Én pedig felállok, hogy szembenézzek Livioval.
A hét gyorsan telik. Igazából nagyon jól érzem magam. Egyre jobban megismerjük egymást Felixszel. A délelőttöket munkával töltöm, délutánonként pedig a kis vörössel. Vagy én vagyok Felixnél, vagy ő van nálam. Szeretem őt, és ezt minden lehetséges módon ki is mutatom. Együttléteink szenvedélyesek, sokkal inkább mint eddig. Az első munkanapja pedig eljön.
Igen kiváncsi vagyok, hogy hogy boldogul, így úgy döntök, este meglátogatom, mert szeretném látni, hogy hogy illeszkedik bele egy új környezetbe. Tudom, hogy a főnök nem fog vele kekeckedni és amit a fiúkról mesélt, nagyon bíztató. Habár sok fiút én magam válogattam össze Ayuhara-sannak, aki azóta is nagyon hálás nekem. Így este a munka után átöltözöm és a Fehér Homokhoz hajtatok. Éjfél felé jár már, mire a klubhoz érek. Kiszállok, testőreim biztosítják a helyszínt és csak Kubou, valamint két másik emberem jön velem. Mikor belépek, Ayuhara-san már siet is felém, széles mosollyal az arcán.
-Jó estét, Hiroyama-sama! – hajol meg mélyen. – Miben segíthetek?
-Hogy van Felix? – térek köszönés után. – Beilleszkedett?
-Remekül érzi magát. Most ment fel egy vendéggel a privát részlegbe. Azt hiszem táncolni.
-Értem – bólintok. – Ha megbocsát.
Választ sem várva sietek fel a VIP-részlegbe. Ha Felixnek baja esett, nem bocsátom meg magamnak, sem a vendégnek. Az egyik ajtó mögül hangokat hallok. Aztán megismerem Felix hangját.
- Ne haragudjon, de nekem nem az a dolgom, hogy a sexuális igényeit kielégítsem. A táncon tovább nem mehetek! – hallom Felix nyomatákos hangját. Tehát valaki szexre kényszeríti.
- Nem tudsz, vagy nem akarsz??? – sziszegi valaki és a hang igen ismerős.
-Valami baj van Livio? – nyitok be hirtelen. Megismerem Livio hangját. Ő az egyik olasz maffiacsalád feje. Felix rám néz, szemei könnyesek.
-Á, Mr. Hiroyama! – mosolyog rám Livio. – Nem számítottam Önre.
-Én se Önre. Megkérhetem, hogy engedje el a fiút? – nézek rá komolyan, hogy tudja, ha nem engedi el, baj lesz belőle.
-Talán Önhöz tartozik? Nem látom rajta a névjegyét – a fickó hangja gúnyos és pimasz.
Két lépéssel átszelem a termet és kitépem Felixet Livio kezéből, majd magamhoz ölelem. Látom a fickó szemében a gyűlöletet. Tömény gyűlölet és halálvágy ellenem. Nem baj, gyűlöljön csak. Itt Tokióban én vagyok az úr, nem ő.
-Ezt még nem fogod bánni, Akihito Hiroyama! – sziszegi bosszúszomjasan. – Senki sem húzhat újjat az olasz maffiával!
-Ahogy velem sem! – morgom vissza. – Ha még egyszer meglátlak a fiú közelében, halott ember vagy, Livio! Nem viccelek! Húzz innen és vidd a kutyáidat is! Ez az én területem! És te most beléptél ide. Hát viseld a következményeket! A fiú az enyém!
Látom, hogy kissé megretten. Ő is tudja, hogy mi következik, ha belépünk más területére és szemet vetünk más tulajdonára. Végül elmegy, de gyilkos pillantásokat küld felém. Felix halálra van rémülve és tapad hozzám, reszket, míg Livio nem távozik. Ha nem tartanám meg, biztosan összeesne. Bújik és érzem, hogy vállai rázkódnak, így mikor becsukódik az ajtó, a karjaimba veszem és leülök vele a kanapéra. Fejét vállamba fúrva sírdogál, miközben nyugtatóan csitítgatom és mindenfélét suttogok neki. Lassan megnyugszik végre szegénykém, bár szemecskéi még könnyesek, amikor rám néz.
-Bántani fog? – kérdi halkan és félve.
-Livio? Dehogy. Ő nem tehet semmit ellenem. De azért vigyázz vele és soha ne maradj egyedül, ha visszajönne ide. Szólj a biztonságiaknak, hogy vigyázzanak rád. Ha muszáj, kitiltom innen, habár az nem fog könnyen menni, kincsem – magyarázom.
-Mi lesz, ha elrabol és elvisz magával külföldre? – bújik hozzám.
-- - Akkor utánad megyek és visszahozlak, ha bele is halok – simítom meg a hátát. – Menjünk haza. Ma nálam alszol, jó? Nem lenne biztonságos hazamenned, hátha figyel. Az én birtokomra nem mer betörni.
Bizonytalanul bólint egyet. A munkaideje úgyis letelt már. Megtörlöm a szemecskéit, majd felállunk és kézen fogva megyünk le. Lenn beszélek Ayuhara-sannal, megkérem, hogy lehetőleg tartsa távol Felixet és Liviot, mert nem szeretném, ha valami baja esne a kis vörösnek. A főnök természetesen azonnal intézkedik és mire a kocsihoz érünk, már mindent elrendez. Remélem, nem lesz belőle baja. Bár nem értem, Livio hogy mert idejönni. Biztos vagyok benne, tudta, hogy a klub az én hatásköröm, de úgy tűnik, a zavarosban akart halászgatni. Nem szép dolog.
Mihelyst hazaérünk megkettőztetem az őrséget az ablakok alatt, a kapuban és magán a birtokon is. Felix azonban nem tud megnyugodni, így nem külön szobában alszunk, hanem az én szobámban. Megvacsorázunk, illetve én eszem, ő pedig csipeget pár falatot. Túl ideges és nagyon fél, nem kell mondania, látom rajta. De nem lesz semmi baja, mellette leszek, ameddig csak kell.
-Nem lesz semmi baj, vöröském – nyugtatom meg, miközben megborzolom a haját.
Ő csak bólint. Mikor lefekszünk szorosan hozzám bújik, én pedig átölelem a derekát. Olyan aranyos. Megnyugtató, hogy mellettem van.
~*~
Az éjszaka közepén riadok fel, amikor is futó lépteket és kiabálásokat hallok. Felix riadtan ül fel és hozzám bújik. Hirtelen pisztolylövések dördülnek. Idegesen ugrom fel és a fegyverem után kapok, majd felrántom Felixet is és magam mögé terelem. Remegve kapaszkodik belém. Aztán egy csörömpöléssel törik be az ablak és valaki beugrik. Azonnal lövök, ám csak a támadó kezét találom el, amelyből kiesik a pisztoly, ő pedig felüvölt. Rávetem magam, de félreugrik és mire felocsúdnék, már egy kést szorít a torkomnak. Felix sírását hallom.
-Kölyök, ha velünk jössz, nem ölöm meg – suttogja halkan a férfi.
- Ne menj vele! – ordítom, de egy ütést érzek és elsötétül minden.
Újból nyakába csókolok, majd mikor széttárja lábait közéjük térdelek és elkezdem feltolni a pólóját és hasát kényeztetem. Csókolom és nyalogatom finom, puha, fehér bőrét, ő pedig sóhajtozni kezd. Csak nem beindultál bogaram? Hamar lehámozom róla az immár feleslegessé vált ruhadarabokat, és már csak egy igen feszülős boxerben fekszik előttem. Éhesen mérem végig, mire elpirul és kezeivel eltakarja az arcát, mint aki szégyenlős. Ejnye kicsim, hiszen már láttalak ilyen állapotban, nem kell félni, nem harap a bácsi. Legalábbis nem nagyot. Odanyúlok és lassan elveszem kezeit, bár ő enyhén ellenkezik.
- Látni akarom az arcodat. Ne bújj el! - mosolygok rá kedvesen.
- Tudom de… - nyöszörgi, de kezeim már combjai külső és belső oldalát simogatják, nyelvem pedig köldökével játszik, ami jóleső sóhajokat csal ki belőle. Zene füleimnek. - Akihito… - hallom kéjes sóhajtását, ami még jobban feltüzel.
- Nyugalom. Előttünk az egész este – kuncogom gonoszul, mert valóban így van.
- De így nem fogom sokáig bírni… - suttogja vágytól fűtött hangon.
- Dehogynem – suttogom és rácsókolok merev farkára az anyagon keresztül. Érzem a remegését, amely átcikázik a testén. Jó sokáig nem értünk egymáshoz, úgy tűnik, neki ez hosszabb idő volt, mint nekem.
- Awhh… - mozgolódik alattam.
- Olyan gyönyörű vagy – suttogom halkan, mire még jobban feltüzelem.
- Akih…. – nyögöm, de én ekkor az anyagon keresztül szívom meg férfiasságát, mire csak nyög. - El fogok menni, hahh… ezt csinálod… - nyöszörög, majd hirtelen felül és két kezébe véve arcomat húz fel magához és csókol meg. Nyelvecskéje azonnal a számba nyomakszik, mire belemorranok a csókba. Veszettül jól csókol a gyerek, meg kell hagyni.
Sokáig tart, míg elszakad tőlem, majd letolja vállaimról az öltönyt és végig engem néz. Egymás szemébe nézünk. Gyönyörű a tekintete, mint egy tiszta tó. Vágytól ködös, de nem tőrődik vele. Szerszáma már keményen áll, szinte kiböki az anyagot. Elkezdi kigombolni az ingemet, bár remegő kezeivel ez sokáig tart. Ahogy halad lefelé, úgy csókolja végig a felsőtestem. Apró ajkai, apró finom nyelve az őrületbe kergetnek. Kezecskéi néhol hozzáérnek meztelen bőrömhöz, amitől jóleső borzongás fut végig rajtam. Kikészít a gyerek. Végül lecsúszik elém a szőnyegre. Gyönyörű, mint egy angyal.
- Kikészítesz cica… - sóhajtom, majd ő újból kiegyenesedve csókol meg és ujjacskái már a hajamat tartó csat felé mozognak fürgén és kiszedi. Pár tincs egyből rá is borul, de ő csak beletemeti ujjait és úgy csókol tovább, miközben hozzám dörgölőzik, merev férfiassága az én félárbócon levő farkamnak dörzsöli, amivel az eszemet is el tudja venni. Belemarkolok apró, feszes hátsójába és visszapakolom a kanapéra. - Én még nem végeztem… - mondom mély, rekedt, vággyal teli hangon, majd folytatom ott, ahol abbahagytam.
Mire észbe kapna, a boxer már rég a szoba sarkában hever gyűrötten, én pedig végigcsókolom kívánatos fiatal testét, majd farkát a számba véve kényeztetem tovább. Érzem, hogy már majdnem eldurran, de nem engedem elmenni, így rászorítok hímtagja végére, amit úgy látom, nem vesz túl jó néven. Szeretnél elmenni, cicám? Arra még várnod kell. Még nem végeztem veled, kis vörös démonom.
- Kérlek… - nyöszörög kéjesen, de nem válaszolok, csak folytatom a munkámat. Hirtelen érzem meg kutató kezeit, ahogy a hajamba tévednek. Finoman beletúr tincseim közé, miközben nyög egyet.
Aztán lecuppanok a farkáról és feltolom hímtagját, és a heréi alatt lévő érzékeny pontot veszem kezelésbe, mire vonaglani kezd.
- A… Akihito… Ne… - hallom akadozott nyögését, én azonban nem állok meg. Már nem.
Megnyalintom hátsó bejáratát, mire kis híján felugrik a kanapéról és kéjesen kezd nyöszörgni, vonaglani. Érzem, ahogy ujjacskái rákapaszkodnak a hajamra, és bár kicsit fáj, de nem szólok. Négykézlábra állok és szájon csókolom, miközben egyik kezemmel hátsó bejáratánál körözök és végigsimítom érzékeny részét. Belenyög a csókba, és mikor elszakadunk azonnal a nadrágom zsebében kezdek kotorászni. Meg is van az óvszer és a sikosító is. Kevés sikosítót nyomok az ujjaimra, majd egyik ujjamat lassan belévezetem, hogy kitágíthassam. Ő mozdul és nyög.
-Aki... hitohhh... – nyöszörög halkan.
-Ne félj, kincsem, jó lesz, hidd el – suttogom lágyan, miközben újabb csókot váltunk.
-Akarlak... magam...ban... most... könyörgöm... – zilálja a szavakat.
Eleget teszek kérésének, és mivel az én árbócom is egyenesen és vaskosan áll már, felhúzom az óvszert, majd fölé hajolva átölelem keskeny derekát és lassan belecsusszanok. Megrándul a hirtelen mozdulatra, látom, hogy szemei összeszorulnak a fájdalomra, de amint óvatosan mozogni kezdek benne, hogy megszokja, lassan kinyitja kék szemecskéit. Megcsókolom, miközben ülő helyzetbe húzom és hamarosan ott ül az ölemben, ott mozog, miközben kemény farka neki-nekicsapódik a hasamnak. Így egyik kezemmel gyengéden kezdem el ingerelni immár felálló szerszámát, miközben ő egyik kezével hajamba, másikkal vállamba marva mozog ölemben, minden mozdulattal egyre többet fogadva be a farkamból. Ezúttal fülecskéit veszem célba és megharapom fülcimpáját, amitől nyögni kezd. Szemei már párásak, teljesen kábult és végül átölel, hozzám tapad, de annyi hely van, hogy én játszhassak vele. Szabad kezemet az oldalán járatom, majd belemarkolok a fenekébe, ezután hátsóját kezdem el simogatni, ami apró sikkantásokat csal ki belőle és gyorsabb vágtára ösztönzi. Kezem az ő ütemére jár farkán és a hátsóján, és érzem, hogy nincs sok neki hátra, mert bejárata egyre jobban szűkül és tágul farkam körül, mintha mindent bele akarna adni.
-Ahogy akarod – suttogom fülébe és megcsókolom, megszívom apró, puha nyakának bőrét, mire elpirul.
Egy kicsit kihúzódom belőle, majd hasra fektetem és felhúzom derekát úgy, hogy lábai térden terpeszben álljanak, majd ismét belé csúszom. Egyi kezemmel a hátát simogatom, míg a másik az én ütememre fel-le jár hímtagján. Feszes, erős, kemény tempót diktálok és már mindkettőnk teste verejtékben fürdik. Hallom nyögéseit, sóhajait, az én hangomat, én sóhajaimat, zilálásomat. Gyorsabbra veszem a tempót és érzem, ahogy teste megrándul és forró magja a kezemre és a kanapára fröccsen. Nekem sem kell sok, hamarosan követem. Zilálva végzek pár utómozgást mielőtt kihúzódok és elnyúlok mellette, bár hely alig van, és majdnem le is esek, de nem számít. Nem érdekel semmi, csak ő. Kifáradva fújtatunk, mialatt leveszem és összekötöm az óvszert, majd egyszerűen ledobom a földre és előveszek pár papírzsepit, amellyel tisztára törlöm magunkat. A karjaimba veszem és megcsókolom a homlokát. Reszketve kapaszkodik belém, a vállamba mar és bújik hozzám, mint egy kisgyerek. Milyen gyönyörű. Arca kipirult, szemei még ködösek, teste csupa latyak, haja borzas és izzadt, de így is csodálatosan szép. Zilál, ki van fáradva, mint aki lefutotta a maratoni távot és rám néz.
-Szeretlek, kicsim – suttogom lágyan és újabb puszit adok a homlokára.
-Én is téged – válaszolja fáradtan, és hamarosan el is alszik.
Út közben csendben vagyunk, alig pár szó hangzik el köztünk. Örülök, hogy újra látom, nagyon hiányzott már az én kiscicám. Nem is tudom, hogy bírtam ki eddig nélküle. Ha túl sokáig leszünk együtt, a végén megállok és ráugrom.
Mikor odaérünk, leparkolok és épp szállnék ki, amikor valami vörös az ölemben terem. Felix olyan gyors, hogy teljesen ledermedek, még pislogni sincs időm, máris megcsókol és kazeit a nyakam köré fonja. Szenvedélyesen falja ajkaimat, és én is viszonzom a csókot. Tehát nemcsak nekem hiányzott a kis vörös, én is neki. Ennek nagyon örülök. Végigsimítok a hátán, majd lejjebb csúsztatom a kezem és izgatóan kemény hátsójába markolok, mire felnyög és elszakad tőlem.
- Mi van veled Cicus? – kérdem kiváncsian.
- Hmmm… - morog egyet és fejét vállamba rejti.
- Mi a baj? – simítom meg a haját és magam felé fordítom pofiját, ami már gyönyörű vörös színben pompázik,mint a haja is.
- Hi… hiányzol… - suttogja zavartan, szemecskéi kék ékkövekként csillognak. Olyan varázslatosan szép ilyenkor. Olyan kis törékeny.
- Te is nagyon hiányzol nekem kicsim – csókolom meg ismét, de ő eltol és inkább visszaül az anyósülésre. – Mi a baj?
- Semmi… - néz ki az ablakon, de én tudom, hogy van valami, így megfogom a kezét, mire felém fordul. – Hiroyama Akihito! – szólít meg a teljes nevemen, ami igencsak meglep. Ezt nem szoktam meg tőle. - Még egy érintés, és… és… esküszöm… rád ugrok… - a két utolsó szót már csak motyogja, de én mégis hallom és hatalmas nevetésbe kezdek. Felix erre felfújja magát, mint egy mérges kis hörcsög, amitől igencsak aranyos látvány, így nehezen tudom abbahagyni a nevetést. Ő viszont kiszáll, mint akit megbántottak. Nagy sokára nekem is sikerül abbahagyni a nevetést és kiszállni, majd odamegyek Felixhez és megölelem.
- Mit csinálsz ma ez után? – kérdem rá pillantva, vággyal teli hangon. Olyan jó lenne vele lenni, csak vele, és senki mással. Nagyon hiányzik már az én kis kincsem, és szeretném végre a magaménak tudni.
- Semmit… - bújik hozzám. - Nem… nem jössz el hozzám? – kérdi vörös pofikával a mellkasomba bújva.
- Nagyon szívesen – csókolok a hajába és érzem, ahogy megremeg. – Gyere menjünk, ne várassuk meg Ayuhara-sant.
- Rendben – mondja halkan és kézen fogva elindulunk.
Ahogy belépünk a klubba látom, hogy Felixet teljesen letaglózza a látvány. Hiába, a Fehér Homok elsőosztályú klub. Még most délután is sokan vannak itt. Rengeteg host és legalább annyi vendég is, akik mind mind a kiváló fiúk miatt jönnek ide. A pult mögött a pultosok szorgosan mérik az italt, fiatal pincérek tálcákkal egyensúlyoznak az asztalok és boxok között. Az egész hely elegáns, mégsem túlzsúfolt, hanem nagyon is egyedi, mégis szolíd. Hamarosan meglátom Ayuhara-sant is, egy vendéggel beszélget, de amikor meglát, mosolyogva indul felénk. Középkorú, már kissé pocakos és kopaszodó, kedves öreúrról van szó. Annak idején ő is hostként dolgozott, de mióta kilépett és megnyitotta saját klubját, az egyik legelismertebb személy a szakmában. Mikor odaér hozzánk meghajol, csak ezután szólal meg.
-Hiroyama-sama! Isten hozta! – köszönt. – Ő pedig bizonyára a fiú, akiről szólt.
-Igen, ő Felix Brown – mutatom be, mire Felix meghajol.
-Akkor menjünk, intézzük el a dolgot – int Ayuhara-san. – Erre tessék!
Egy hátsó szobába vezet minket, ez a saját irodája. Tudom, mert már jártam ott, hiszen ha én annak idején nem segítem ki Ayuhara-sant, ma nemigen tartana ott, ahol. Így az én jelentkezőimet mindig szívesen fogadja. Azonnal hellyel kínál minket, megkérdi parancsolunk-e italt, majd elszalasztja az egyik fiút egy üveg finom spanyol borért. Közben papírokat vesz elő, elbeszélget Felixszel, kérdezgeti, hol dolgozott előtte, hogy érezte magát ott, elmagyarázza neki a szokásokat, szabályokat, mindent. Ahogy látom, szimpatikusak egymásnak, hiszen Ayuhara-san nagyon rendes ember, nem egy emberevő kizsigerelő gazember, akivel Felixnek dolga volt már sajnos. Ő egy kedves ember.
-Mikor szeretnél dolgozni? – kérdi végül Ayuhara-san. – Gondolom, nem szeretnéd, ha a suli rovására menne?
-Mindig este dolgoztam – válaszol Felix.
-Este nagy forgalom van, főleg hétvégén – mondja a főnök. – Jövő héten kezdesz, mondjuk hétfő este hatkor. Addigra majd bemutatlak mindenkinek, így szeretném ha holnapután is eljönnél. A többieknek jobb, ha nem hétfőn találkoznak veled először.
-Értem – bólint Felix.
-Akkor ennyi lenne – áll fel Ayuhara-san. – Azt hiszem mindent megbeszéltünk, mindent aláírtunk. Üdvözöllek köztünk! – hajol meg.
-Köszönöm, főnök! – viszonozza Felix.
Én is elköszönök. Ideje mennünk. Felix fáradt lehet és még be kell pótolnunk valamit odahaza.
~*~
Hazafelé nem nagyon beszélünk. Felix az új élmények hatása alatt lehet, nem akarom megzavarni. Meg aztán, nem is tudnám, mit kérdezzek. Szerencse, hogy szimpatikusnak találták egymást, különben kénytelen lettem volna Felixnek más helyet keresni. De ez a hely remek lesz, az iskolájától és a lakásától sincs túl messze, nem kell túl sokat utazgatnia. Végül megérkezünk Felix lakása elé. Leállítom a motort és kiszállok, majd utánam Felix is. Látom, hogy mennyire izgatott, így kézen fogom, hogy ne féljen már annyira, majd felmegyünk a lakásába.
-Ne lepődj meg, oké? – néz rám hatalmas szemekkel. – A lakásom egy kissé... nem szokványos.
-Semmi baj – borzolom meg a haját, mire megremeg. – Nem fogok nevetni.
-Ígérd meg! – szól rám, mire bólintok.
Fogalmam sincs, mi miatt ilyen, de annyira nem lehet vészes a dolog. Belépünk és azonnal a szemem elé tárul egy nappali, és egy kanapé, rajta rakás plüssállattal. Felix egyből elvörösödik, de én nem mondok semmit. Szóval ettől félt. Azt hitte, kinevetem, mert szereti a plüssöket.
-Aranyosak – mondom végül, mire felragyog az arca.
-Ugye?! – nevet, de aztán visszavesz és szégyenlősen néz rám. – Azt hittem... elítélsz majd, amiért... szeretem az ilyesmiket...
-Miért tenném? – kérdem kiváncsian, majd egy jobb dolog jut az eszembe.
Mielőtt Felix ellenkezhetne megfogom és magamhoz húzva mélyen megcsókolom. Tiltakozni sincs ereje, csak hozzám bújik és átölel. Én pedig az ölembe kapom és meg sem állok a kanapéig ahol ráteszem a plüsshalomra. Néhány állatka elgurul, de oda se neki. Elengedem és belenézek vággyal teli szemeibe. Aztán lassan nyakához hajolok és apró csókot lehelek rá. Beleborzong és apró sóhaj hagyja el apró ajkait.
-Azt hiszem, ideje mindent bepótolnunk – mormogom halkan.
Kezemet rásimítom az arcára és letörlöm a könnyeit. Helyükre apró puszikat nyomok. Bújik hozzám reszketve, mint egy kiscica, akinek védelemre, szeretetre van szüksége. Nem csodálom, hogy fél szegénykém. Elrabolták, megkínozták, és megtudta, hogy nem vagyok éppen hétköznapi férfi. Csoda, hogy ezek után még nem menekült el innen. Pedig elengedtem volna, ő nem fogoly az én házamban, hanem vendég.
Végül lágyan, óvatosan megcsókolom. Először csak hagyja, majd visszacsókol. Érzem, ahogy apró kezecskéi felkúsznaka karjaimon, majd megérzem hosszú, kecses ujjait a hajamban, ahogy fürtjeimet babrálja. Kellemes érzés, nem zavarom meg, mert úgy veszem észre, neki is tetszik.
Nyelvemmel végignyalom alsó ajkát, majd kidugva nyelvecskéjét, az enyémen játszani hívja. Kisvártatva erősen tapad ajkaimra, számba dugja apró nyelvét, és mélyíti a csókot. Érzem, hogy hajamba túr, és az ölembe ül, ám ez már sok a vállamnak. Felszisszenek a hirtelen mozdulatra, mire ő azonnal elszakad tőlem, és nyúl módjára ugrik ki az ölemből. Szemecskéit lesüti, mint aki rossz fát tett a tűzre, pedig semmi bajom. Csak az az átkozott késszúrás ne fájna ennyire.
- Gomenasai… gomenasaiiii – hallom aggódó nyökdécselését– Nagyon fáj?
- Nem… minden rendben – mondom összehúzott szemekkel, a sebemre szorítva a kezem. Rettentően fáj, de nem akarom, hogy tudja.
- Hozzak valamit magának? Gyógyszert? Vizet? Akármit? – hadarja gyorsan, kis kezecskéjét a kezembe téve. Én azonban csak felnevetek.– Most mi olyan vicces? – pislog rám kiváncsian.
- Semmi, csak olyan kis édes vagy – fogom meg szabad kezemmel az arcát. – Meg hagyd már el ezt a magázást. Ezt már megbeszéltük egyszer – dorgálom meg gyengéden, de közben mosolygok.
- Gomenasai… - durcizik be. Ilyenkor olyan zabálnivaló. Olyan, mint egy kis hörcsög. - Áh… Akihito-san….
- Igen? – kérdem felhúzva a szemöldökömet, és kiváncsian nézek rá.
- Haza szeretnék menni – mondja bizonytalanul, de mégis határozott tekintettel.
- Mi? Miért? Nem jó itt neked? – kérdem azonnal. Azt hittem, szeret itt lenni, habár megérteném, hogy miután kiderült a titkom, nem szívesen tartózkodna velem egy légtérbe.
- De, jó meg minden – pirul el. – Csak…
- Csak?... – kérdem türelmetlenül. Kezd az idegeimre menni ez a kis játék.
- Csak hagyni akarlak pihenni…
- De hát… - vágok a szavába, mire mutatóujját a számra teszi, hogy elhallgattasson.
- Psssszzzz! Hadd mondjam el – mosolyodik el. – Meg az iskolát sem hanyagolhatom el. Főleg, hogy már nem dolgozok ott a klubban. Ha nem járok be rendesen a nővérem megfogja vonni tőlem a pénzt amit szokott küldeni…
- De én… - szólalok meg megint, mire mérges képpel hozzám vág egy párnát, ami az arcomba csapódik. Ilyet se merészelt még soha senki tenni velem.
- Hallgass már végig Hiroyama Akihito! – csattan fel mérgesen, én pedig nem tudok hová lenni a meglepettségtől. Ez az én Felixem lenne?!
- Bocsáss meg – veszem el a párnát az arcomról, és ezúttal végighallgatom.
- A saját pénzemből akarok megélni. Ha a másik klubban elintézed a munkát, annál az ismerősödnél akit említettél, azt nagyon megköszönöm és hálás leszek neked. De nem a te nyakadon akarok élni, meg a te pénzedből. Remélem megérted.
- Tiszteletben tartom a kérésedet. – bólintok. Ha ő ezt szeretné, nem szólhatok bele. De senki sem nyúlhat hozzá!
- Köszönöm – mosolyodik el, és négykézlábra áll, hozzám kúszik és már megpuszilna, amikor megakadályozom.
- De van egy feltételem – emelem fel a mutatóujjam.
- Megvárod amíg, teljesen fel nem épülök. – mondom gonosz vigyorral az arcomon. – Utána hazamehetsz, de továbbra is sűrűn eljössz hozzám.
- Tudod te, milyen egy gonof vagyol? - gügyögi nekem hatalmas szemekkel. Olyan, mint egy kisgyerek.
- Hogyne tudnám! – nevetek fel hangosan, de ekkor megint a képembe dobja a kispárnát.
- Aljas!! – kiált ismét duzzogva és csücsörítve, mint egy óvodás. Végre abba tudom hagyni a nevetést, bár sok időbe telik. Ekkor egyből ráveti magát ajkaimra, és szenvedélyesen megcsókol. Puha ajkai finomak, jóízűek, mint az eper. – Szeretlek – szólal meg végül, és csillogó szemekkel néz rám. Én pedig megsimogatom az arcát.
-Én is szeretlek kicsim - suttogom, és újra megcsókol.
~*~
Majdnem két hét telik el, mire a sebem teljesen begyógyul. Csak egy heg marad utána, de már megszoktam. Nem ez az egyetlen maradandó sebhelyem. Amikor az orvos gyógyultnak nyilvánít, egyfelől örülök, de másfelől rettentően szomorú vagyok. Ugyanis ez azt jelenti, hogy Felix hazamegy. Sóhajtok egyet és öltözködni kezdek az utolsó közös vacsoránkhoz. Megígértem neki, hogy vacsora után hazaviszem. De már most félek a magányos éjszakától. Felix két hétig velem aludt, mellettem, minden éjjel éreztem hozzám simuló meleg, puha kis testét, selymes haját, apró kezecskéit, amelyek a hajamba túrnak, hallgattam a lélegzését, szívdobogását, a hangját, a nevetését. Nélküle az egész ház kihalt és csendes lesz. De megígértem, hogy nem tartom itt akarata ellenére. Ha szeretne a saját erejéből megélni, ki vagyok én, hogy visszatartsam? Egy krémszínű öltöny mellett döntök fehér inggel és hozzávaló nyakkendővel. Hajamat összefogom, hogy ne lógjon majd az ételbe. Mikor kilépek az étkezőbe, Felix már vár rám. Megpuszilom. Olyan aranyos. Ahogy látom, ő sem túl boldog, hogy így döntött, de már nem vonja vissza.
Vacsora után saját magam fuvarozom haza. Egyedül Kino jön velem, ő a hátsó ülésen ül, hogy esetleges veszély esetén megvédhessen minket. De olyan csöndes, hogy úgy érzem, nincs is ott. Felixet természetesen magam mellé ültetem az anyósülésre, a csomagtartóban már bennvannak a ruhái, amelyeket neki vettem. Csak neki. Meg egy rakás nyalóka és édesség is. Tudom, hogy szereti. Egész úton egy szó sem hangzik el köztünk, talán mert nincs miről beszélnünk. Én az utat nézem, ő pedig az elsuhanó fákat, házakat. Végre megérkezünk a lakásához. Kiszállunk és kiveszem a cuccait a kocsiból, majd egyik kezemben a bőröndöt fogva, szabad kezemmel megfogom a kezét.
Felmegyünk a lakásáig. Megvárom, míg kinyitja az ajtót, és vagyok olyan udvarias, hogy nem megyek be. Inkább hagyom pihenni. Ha túl sokáig vagyunk még együtt a mai este, a végén nem megyek el, és akkor ott vagyunk, ahonnan elindultunk. A bőröndöt gyengéden leteszem az ajtó előtt és a karjaimba vonom Felixet.
-Már most hiányzol. Üres lesz nélküled a ház – suttogom, és könnyű csókot hintek ajkaira. – Aludj jól, kincsem. Holnap érted megyek a suliba.
-Nem kell, ez… ez szükségtelen – pirul el.
-Szeretném – mondom határozottan. – Nem akarom, hogy megint bajod essen. Ha bármi baj van, hívj fel, és repülök. Jó éjt!
Ő is jó éjt kíván, aztán elengedem, hadd menjen aludni.Megvárom, míg bemegy a lakásba, majd halk sóhaj után én is elindulok. Már előre tudom, hogy pocsék éjszakám lesz nélküle. Annyira megszoktam már.
~*~
Másnap olyan vagyok egész nap, mint egy hulla. Vagyis egész délelőtt. Hiányzott Felix, hiányzott, hogy nem feküdt mellettem, nem bújt hozzám, nem szuszogott és nem túrta a hajamba. A napi programjaimat is lemondtam. Délelőtt csak tengek-lengek, megpróbálok kicsit zenélgetni, de nem köt le. Végre indulok Felix elé. Ha jól tudom, pontosan fél háromkor végez.
Pontos vagyok, és éppen akkor állok meg fekete sportkocsimmal az egyetem előtt, amikor ő is kilép a kapun. A diákok persze megbámulják a járgányomat, ami nem is csoda, hiszen egyedi gyártmány, nincs még egy ilyen a világon. Mikor meglát, először eltátja a száját a kocsi láttán, majd lassan elindul felém, csípőjét riszálva, hátsóját rázva, mint aki fel akarja hívni magára a figyelmet. Én csak mosolyogva nézem, ahogy odajön hozzám, csak azután szólalok meg.
Amint meglát, egyből rángatni kezdi a nyakörvét és a köteleket, de ezzel csak felsebzi a bőrét. Sírni kezd, könnyei végigfolynak az édes kis pofiján. Aztán elpirul mikor rájön, meztelen. Ha nem lenne ilyen megalázó helyzetben, szívesen nézegetném még egy ideig. De most a legfőbb dolgom előbb kivinni innen és ellátni a sebeit. Tudom, hogy fél, reszket, de igyekszik nem mutatni. Arcán a boldogság, remény látszik, tudja, vagy legalábbis reménykedik, hogy megmentem. Hiszen azért vagyok itt, kicsim, hogy megmentselek ezektől itt.
- Hé fiú! Maradj nyugton, ha nem akarod, hogy …. – emeli fel a hozzá közelebb levő fickó a kését.
- Én nem bánnák, ne olyan hevesen azzal a pillangó késsel! – emelem fel a hangom, metsző, mint a téli szél, de a fickó meg sem rezzen.
- Én meg úgy gondolom, hogy nincs abban a helyzetben Hiroyama Akihito, hogy nekem adjon utasításokat. Nem maga a főnököm… úgyhogy… ezzel a cicussal is azt csinálok, amit csak akarok…. – fogja meg az én Felixem állát és kéjesen végignyal az arcán. Arcom dühbe gurul, szemeimmel ha tudnék, ölnék. A legszívesebben agyonlőném ezt a szemetet, de félek, azzal Felixet is megsebesíteném.
- Ki a főnökötök? – rendezem az arcvonásaimat.
- Majd idővel azt is megtudja – nevet az asztal túloldalán ülő alak.
- Szóval ennyire gyávák vagytok, hogy nem meritek elmondani? – vigyorodom el gúnyosan. Nem elég bátrak ezek, és a főnökük sem lehet bátrabb náluk, ha ennyire nem akarnak vallani.
- Óvatosan a sértegetéssel japán ó nagy maffiavezéreeeee!!! – ordítja gúnyosan a fószer, késével apró vágást ejtve Felix nyakán, ahonnan vékony vérpatak indul meg a padló felé.
Felix rémülten néz rám. Szemében félelem és értetlenség látszik. Most mit tegyek? Nem tudja, hogy maffiózó vagyok. Nem akartam ezzel megrémíteni, de most hogy tudja… Sajnálom, Felix.
- Emlékezzen vissza csak, hogy mi történt 2 napja!? – szólal meg a harmadik alak. Szőke haja van, egyáltalán nem látszik japánnak. Nem mintha a másik kettő az lenne. – A főnöknek nem tetszett, hogy csak úgy lenyúlta az egyik kaszinóját. - Tehát erről van szó. Egy pillanat alatt rendezem arcvonásaimat, mintha mi sem történt volna.
- Az egy tisztességes felvásárlás volt - közlöm nemes egyszerűséggel. Hiszen az volt. A tulaj eladta nekem a kaszinóját, én megvettem. De úgy tűnik, ezek ott rejtették el a szajrét.
- Nem csak a felvásárlásról van itt szó, hanem az elsumákolt anyagról is - szólal meg a kést tartó pasas. Felix rám néz, majd a pasasra. Ő is kezdi érteni. – Több mint 50 kiló heroin volt a kaszinó raktárában! Ma elmentünk, de már nincs ott semmi sem.
- A kaszinót már megvettem és ami ott volt a raktárban azt is vele együtt! – vonok vállat.
- Azt az anyagot a főnök akarta magának! Te pedig…. Hiroyama… - köp egyet a padlóra – Megloptad a főnököt!
- Nem loptam meg, csak gyorsabb voltam – mondom kicsit mosolyogva. Hadd higgye, hogy nálam van az anyag, vagy inkább, hogy még megvan az anyag úgy, ahogy volt.
- Ahogy látom a nyuszikája arcát, nem valami sokat tud… hmmm hogy is mondjam…. a maga igazi foglalkozásodról – veszi ki Felix szájából a pecket és húzza magához közelebb. - Látom… látom a fiú szemében a csalódást – néz rám, majd vissza Felixre. – Tudod kis vörös, a te nagy szerelmed egy olyan maffiavezér, aki embereket tesz el láb alól, ha nem tetszik neki valami, és egy olyan ember aki drogcsempészettel foglalkozik – suttogja gonoszul, mire Felix behúnyja a szemét és sírni kezd.
Rohadt szemétláda. A végén képes, és ellenem fordítja Felixet. Felix halkan sír. Azt hiszi, kihasználtam, és semmit sem jelent nekem. De ez nem igaz. Szeretem. Szeretem őt, fontosabb nekem az életemnél is.
-Ereszd el! – morgom a fickónak és kibiztosítom a pisztolyt.
-Lőjön csak – von vállat a férfi -, de lehet, véletlenül megcsúszik a kezem és szegény fiúcskának vége. – Magabiztosan mosolyog.
Felix kinyitja a szemét. Tanácstalan vagyok. Ha lövök, megölhetem Felixet is, de ha nem, sosem jutunk ki. Felix arcán félelem, fájdalom, düh, csalódottság és talán némi remény suhan át. Már nem bízik bennem, de nem érdekel. Meg fogom menteni. De nem így. Leeresztem a fegyvert, és már dobnám el, amikor léptek dübörögnek a lépcsőn. Pillanatokaon belül Kino érkezik meg egy csapat kiképzett emberemmel és körbeveszik a három jómadarat.
-Ereszd el! – mondom nyugodt, higgadt hangon – Akkot talán élve távozhatsz. Bár ez semmit sem számít, a főnököd így is, úgyis megöl. Kudarcot vallottál, haver.
-Azt csak hiszed! – ordítja az ipse és felemeli a kést.
Egy pillanat alatt történik minden. Látom, ahogy lesújt Felix nyakára, én pedig mozdulok és rárontok, így a döfés engem talál el. Csak egy éles, szúró fájdalmat érzek a vállamon, ahol a kés eltalál. Hallom Felix kiáltását, majd a pisztolylövéseket és egy tompa puffanást, amely bizonyítja, embereim végeztek a merénylővel. Érzem, ahogy a vérem végigfolyik a karomon, és gondolom a ruhámat is szép pirosra színezte. Egy kart érzek, amely segít megtartanom magam. Kino az.
-Jól vagyok – hárítom el. – Felix fontosabb. Szedjétek le, aztán pár emberrel maradj itt, takarítsd ki ezt a disznóólat. Ideje üzenetet küldenünk az Orosznak.
-Igenis, oyabun! – hajol meg Kino és már intézkedik is.
Felix remeg, meg sem tudja tartani magát, amikor leszedik, így én kapom a karjaimba. Érzem, hogy mennyire fél tőlem, de nem mozdul, hagyja magát. Bár rettentően fáj a vállam, mégis én viszem fel. Ő gyengén kapaszkodik a ruhámba. Rettenetesen érzem magam. Tudom, hogy Felix most gyűlöl, a szemében egy utolsó aljas, mocskos szemét vagyok. Kimegyünk a kocsihoz. Ahogy látom, Matsuyamára is vigyáz pár emberem. Helyes, tudják a dolgukat, nem kell őket minden csip-csup ügy miatt utasítgatni.
A kocsiban lefertőtlenítem Felix sebeit, majd bekötöm őket. Aztán ráadom a kabátom. Ő az ülés másik felére húzódik, minél távolabb tőlem. Nem hibáztatom, az ő helyében én is ugyanezt tenném. Össze van zavarodva, és néha félve pillant rám, de amint észreveszi, hogy nézem, egyből az ablak felé fordul. A sebem rettenetesen fáj, így az egyik testőröm felhívja az orvosomat. Tudom, hogy mire hazaérek, ő is ott lesz a házban. Igazam is van. Gyenge vagyok, így testőrömnek kell kitámogatnia a kocsiból. Látom, hogy Felix aggódva pislog felém. Utasítom Kinot, hogy Felixet kisérje a szobájába és gondoskodjon róla, állítson őrt az ajtajához és az ablakok alá is. Nem szeretnék még egy ilyet. Azonnal engedelmesen elvezeti Felixet és hallom, hogy valamit magyaráz neki. Engem is bekísérnek a szobámba. Az idős orvosom már vár és amikor meglátja a sebet, rosszallóan csóválja a fejét.
-Ej, Akihito! – hangja kioktató, de neki megengedett – Ilyen sebbel nem kéne ugrálnod, fiacskám. Néhány napig most kötelező lesz nyugton maradnod, ha nem akarod, hogy felnyíljon a seb. Értve vagyok?!
-Igenis, sensei – bólintok engedelmesen. Az öreg Ichikawa-sensei olyan, mintha apám helyett apám lenne.
Amikor távozik, lefekszem. Remélem, Felix megbocsát nekem. Nem akarom őt elveszíteni. Szeretem őt. Sokáig tart, mire elalszom, de álmom nyugtalan.
~*~
Hajnal felé ébredek fel. Érzem, hogy valaki az ágyamon ül. Lassan nyitom ki a szemem és ledöbbenek. Szemeim tágra nyílnak. Felix az. Csendesen ül, és engem néz. Tekintete töprengő, mint aki nem tudja eldönteni, féljen-e, dühös legyen-e, vagy aggódjon-e értem. Csuklói és nyaka be van kötve, ahogy hagytam. Egy rövidujjú fehér pólót és sötétkék rövidgatyát visel. Arca kissé megviselt, és mikor észreveszi, hogy ébren vagyok, arcán enyhe pír jelenik meg. Nem tudom, mit mondjak, pedig muszáj lenne. De ő szólal meg.
-Arigatou, Akihito-sama – suttogja halkan, alig hallhatóan.
-Nincs mit megköszönnöd, egy ilyen söpredéknek, mint én – válaszolom, mire szemei kerekre nyílnak. – Ezt gondolod rólam. Hogy egy utolsó aljas mocsadék senki vagyok, aki becsapott és átvágott téged. Vagy nincs igazam?
-Én… - kezd bele, de nem találja a szavakat – én csak… hazudott nekem. Nem mondta el, hogy ön…
-Hogy maffiózó vagyok? – kérdem, mire bólint – Ha tudtad volna, attól féltél volna, hogy meg akarlak ölni, vagy játszani veled. Azt akartam, hogy ne annak ismerj, aki nem akarok lenni, hanem annak, aki valójában vagyok.
-Nem értem – rázza a fejét. – Ön egy bűnöző! Emberi életekkel kereskedik! Ez a ház… ez is… véres pénzből épült és… - elhallgat.
-A házat még a dédapám építtette – kezdek bele. – Ha meghallgatsz, talán más színben látod a dolgokat. – Látom, hogy érdeklődve fordul felém, így belekezdek. – Nem akartam oyabun lenni, sem maffiózó. De apám születésemtől fogva annak nevelt. Én voltam a szüleim egyetlen gyermeke, és mint ilyen, a család egyetlen örököse. Kicsiként fel sem merült bennem, hogy más legyek, mint apám akarta. Aztán egy nap… nem sokkal a tizenkettedik születésnapom után… a szüleimet megölték – mondom.
-Meg… megölték?! – látom, hogy összerezzen.
-Igen – bólintok. – A nagybátyám lett az ideiglenes családfő, aki nem örült neki, hogy majd át kell adnia a helyét nekem. Ezért úgy döntött, megszabadul tőlem és engem is megpróbált eltenni láb alól egy kiránduláson. A szerencsén múlt, hogy nem vesztem oda – látom, hogy Felix a szája elé kapja a kezét. Reszket. Pedig ő ezt nem élte át. – Túléltem és hazatértem. Tudtam, hogy meg kell szabadulnom attól az embertől, így megöltem. Nem gonoszságból tettem, hanem önvédelemből – magyarázom. – Muszáj volt megvédenem magam Felix. Én lettem a családfő, de azóta sem öltem szükségtelenül. Sosem ölök ártatlanokat, vagy védteleneket. Csak azokat bántom, akik rászolgáltak, akik a náluk gyengébbeket bántják.
-Én… én azt hittem… minden yakuza… gonosz – hebegi halkan.
-Mert ezt terjesztik – mosolyodom el gyengéden. – De nem minden yakuza gonosz.
-Értem – bólint. – És hogy van? Fáj a sebe?
-Igen, de a fontosabb, hogy te életben vagy – válaszolom és lassan felülök.
Látom, hogy Felix sír, így gyengéden magamhoz húzom, és megölelem. Simogatni kezdem. Még fél tőlem, és nem tudom, mennyit hitt el abból, amit elmeséltem neki. De mindenképpen dolgozni fogok azon, hogy visszaszerezzem a bizalmát. Megpuszilom nedves pofiját, és nem húzódik el.
- Szeretlek, Felix – suttogom. – És ez nem hazugság. Sose tudnék ártani neked, kicsim. Soha.
Reggel korán ébredek. Felix még édesdeden alszik mellettem. Olyan, mint egy kisgyerek. Valamit motyog álmában, amit nem értek, de megmosolyogtató. Tényleg beleszerettem, ami még sosem történt meg velem. De ez a gyerek magába bolondított a bájával, a pimaszságával és az édes kis nézésével. Tegnap olyan magányosnak tűnt, mintha nem törődnének vele, mintha elhanyagolták volna. Úgy tűnik, vigyáznom kell rá, nehogy baja essen.
Lassan fel kell kelnem, ma még rengeteg dolgom van. Tárgyalások, és egy hotel, valamint egy új bank megszemlélése, amelyet ma adnak át. Sok a dolgom, és nem vihetem őt magammal. Ha itt marad nagyobb biztonságban lesz, mint velem a nyílt utcán, ahol elrabolhatják. A fürdőbe megyek, rendbeszedem magam, majd szürke öltönyt és fehér inget húzok, hozzá szürke nyakkendőt és fekete cipőt. Elegánsan kell kinéznem. Hajam összefogom és kilépek a fürdőből. Felix az ágyon húzza a lóbőrt. Olyan aranyos. Megsimogatom, de nem ébred fel, csak megmozdul. Kilépek a szobából, ahol már egy emberem vár.
- Kino! Rád bízom Felixet. Vigyázz rá, mint a szemed fényére! - mondom komolyan.
- Igenis, értettem oyabun! - hajol meg.
- Ha bármit kér, teljesítsd!
- Igenis! - hajol meg ismét és bemegy a szobába.
Felix mellette biztonságban van. Kino egy háromajtós szekrény, de a légynek sem tudna ártani. Mármint, ha nem muszáj. Így nyugodt szívvel hagyom ott vele az én kis drágámat és indulok a kocsihoz. Nem reggelizem, majd később bekapok valamit. Sofőröm azonnal nyitja az ajtót. Csak két emberemet viszem magammal. Ők elegen lesznek, hogy féken tartsák az embereket ha arra kerülne a sor.
~*~
Már épp az új bank felé tartunk, amikor megcsörren a mobilom. Kino hív. Nem értem miért. Talán Felix hiányol. Felveszem.
- Igen? - kérdem.
- Felix úrfi eltűnt! - hallom meg emberem rémült hangját, mire a lélegzetem is elakad. - Nem... nem tudom hogy történt...
- Azonnal megyek! - mondom hidegen és már szólok is a sofőrnek, hogy vigyen haza.
Minden pillanat drága. Mi történhetett? Kin lelkiismeretes ember, nem hagyná el Felixet. Ha ne találja, talán csak elbújt. Próbálom nyugtatni magam, de valami rossz érzés befészkelte magát az agyamba és a szívembe. Mi van, ha baja esett? Vagy ha... Nem, erre gondolnom sem szabad! Nem rabolhatták el, hiszen a birtokot őrök és biztonsági kamerák őrzik. Nem lehet csak úgy ki-be surranni ott. De mi van, ha mégis? Embereim egy szót sem szólnak, túlságosan is le vannak sokkolva. Ők sem tudják, mennyit jelent nekem a fiú. Igazából, még én magam sem tudom, de ha bárki bántani meri, meglakol. Megismerik még a Hiroyama-család haragját.
Fél óra alatt érek haza, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Kino már a kapuban áll, teljesen le van sokkolva, és a kezeit tördeli. Tudom, hogy legszívesebben harakirit követne el, de nem akarom, hogy megölje magát. Mikor meglát kiszállni a kocsiból, térdre veti magát. De most nincs időm ilyesmikre.
- Állj fel! - mordulok rá - Mondd el, mi történt!
- Felix úrfi... felébredt és önt kereste - kezdi mesélni. - Aztán... éhes lett és mondta hogy a konyhába megy. De miután egy fél óra múlva sem került elő... utána mentem - emberem reszket, tehát nagy bajtól tart. - De a konyhában senki sem látta, így... így elindultam megkeresni őt Hirayával. De nem találtuk a birtokon. Aztán... odaértünk Forgószél istállójához és... dulakodás nyomait fedeztük fel. Talán...
- Elrabolták? - kérdem keményen Kino szemébe nézve.
- Valószinüleg, uram - válaszol. - Bocsásson meg! Nem tudom, hogy történhetett.
- Mondtam, hogy minden lépését kövesd! - rivallok rá, de valójában inkább félek, és ideges vagyok, nem rá vagyok dühös - Erre sem vagy képes?! Most azonnal mész, összeszedsz egy csapatot és körülnéztek még egyszer! Én addig végignézem az utcákat, hátha sikerült elszoknie és eltévedt. Mozdulj már!
Kino azonnal elrohan. Tudom, hogy teljesíti a parancsomat. Nagyon ideges vagyok és félek. Ha Felixet elrabolták, ki tudja, mit tesznek vele. Tudom, mire képesek az emberkereskedők. Felix gyönyörű és fiatal. Jó pénzt adnának érte a feketepiacon, ha valaki hajlandó őt megvenni. Nem egy ilyen esetet láttam már, amikor fiatal fiúkat és lányokat, sokszor gyerekeket adtak-vettek a gazdagok. Undorító szokás. Bármi áron is, de meg kell találnom ezt a kis vörös angyalt. Nem hagyhatom, hogy bárki bántsa. A csapatom azonban nem jár eredménnyel, pedig végigkutatjuk a fél várost. De sehol semmi. Remélem, Kinoék több sikerrel járnak.
Késő este van már, mire hazaérek, de nem vagyok álmos, sem fáradt. Csak arra tudok gondolni, hogy valaki talán éppen most erőszakolja meg az én drágámat. Gondolataimba merülve ülök a nappaliban, amikor halk kopogás után belép Kino. Arcán látom, hogy hírt hozott.
- Mondd! - dörrenek rá.
- Megtaláltuk, oyabun - mondja remegve attól tartva, megbüntetem.
- Hol?! - állok fel azonnal - Vezess oda!
- Matsuyama raboltatta el - mondja, mire kezeim ökölbe szorulnak.
- Az a rohadék féreg! - sziszegem dühtől villogó szemekkel - Hol van?! Vezess oda! Most!
Ő csak bólint és már megyünk is. Matsuyama Hiroto. A kis patkány, aki nem átallja meglopni Hiroyama Akihitot. De majd én adok a pofájára! Dühtől villogó szemekkel hajtatok a Kino által megadott címre. Ezúttal öt emberem jön velem, a legjobbak, a krémek krémje. Másik húsz emberem távolról követ minket, hogy ha muszáj lesz, beavatkozzanak. De Matsuyama gyáva féreg ahhoz, hogy szembeszálljon velem. Valaki talán felbérelte, hogy raboltassa el Felixet. Sok ember van Tokióban, aki keresztbe akar tenni nekem.
~*~
Végül megérkezünk. Egy lokál, ahogy sejtettem. Exkluzív, csak meghívóval. De ha kell, szétszedem az ajtónálló két behemótot. Talán nem lesz rá szükség.
- Jó estét uraim! - biccent az egyik ajtónálló tag - A meghívójuk?
- Itt a meghívó! - mutatom meg neki a szépen karbantartott hosszított csövű magnumomat - Ha beengedtek és nem csaptok zajt, nem bántunk titeket, fiúk.
Egymásra néznek. Szerintem a túlerő és a fegyverek meggyőzték őket, hogy jobb, ha szót fogadnak. Két emberemet kinn hagyom, a többiekkel benyomulunk. Tipikus lokál, tele kurvákkal, selyemfiúkkal, és rúdtáncosokkal. Ez Matsuyama székhelye. Két emberem szorosan mellettem jön kétoldalt, a harmadik a hátam mögött, hogy veszély esetén megvédhessen. Körbenézek és meg is látom az áldozatomat. Ott ül a főasztalnál és egy vendéggel cseveg. Észrevétlenül osonok oda hozzá. A legjobb a meglepetés erejével támadni. Majd mikor mellé érek, megfogom a vállát. Felnéz, és ijedten hőkölne hátra, ha nem fognám olyan erősen.
- Kék szemű, vörös tépett hajú és nagyon csinos pofikájú - közlöm. - Nálad van és vissza akarom kapni.
- Nem... nem tudom... mi... miről... be... be... beszél - dadogja, de keményen a szemébe nézek és embereim is közelebb nyomulnak.
- Ne szarakodj velem! Ki bízott meg, fiú? - kérdem hidegen, hogy a levegő is megfagy. - Mindegy is. Fiúk, vigyázzatok rá!
Meghajolnak. Látom, ahogy Matsuyama felszisszen. Én pedig elindulok hátra. Tudom, hol vannak a raktárak, hiszen minden lokál kialakítása nagyjából egyezik. Fura mód, az ajtót nem őrzik, tehát benn várnak a fegyveres erők, hogy feltartóztassanak. Nem félek, csak az jár az eszemben, hogy Felixnek ne essen baja. Sokkal fontosabb ő most már nekem, mint a saját életem. Igen, besétáltam az oroszlán barlangjába, de érte bármire képes vagyok. Benyitok, és egy kanyargós lépcsőt látok magam előtt, ami a pincébe vezet. Elindulok lefelé a nyirkos, kissé csúszós lépcsőkön olyan halkan, ahogy csak tudok. Ha idejekorán zajt csapok, én is, és Felix is rosszul járhatunk. Csak a következő ajtó aljában van egy őr, de alszik, mint a bunda. Na fene! Hát így őrzitek ti a foglyotokat? Elmosolyodom, ahogy elmegyek a fickó mellett és halkan benyitok a raktárba. Hangokat hallok kiszűrődni a raktár mélyéről. Mintha beszélgetnének. Pisztolyomat előveszem és kibiztosítom, hiszen nagy valószínüséggel szükségem lesz rá. A hangok erősödnek, és egy idő után azt is tudom, mit mondanak. Három férfi beszélget egymással. Közelebb osonok és látom, hogy nagyban kártyáznak. A szemközti falhoz kötve pedig... Felix. Ruháit elvették, őt pedig felkötötték a kezeinél fogva a mennyezetre. Száját felpeckelték, de ahogy látom, nem bántották. Még. Nem lát meg, mivel pár láda mögött állok.
- Mit akar a főnök ezzel a vakarccsal? - kérdi az egyik férfi reszelős hangon.
- Nem a mi dolgunk, Toyama - válaszol a társa, egy borostás képű. - Nekünk csak őriznünk kell. Bár innen el nem szökik, amíg meg van kötözve - nevet. A társai vele röhögnek.
- És mondjuk, ha én esetleg elvinném? - kérdem kilépve a láda mögül.
Látom, ahogy Felix szemei felcsillannak. Igen kicsim, itt a felmentő sereg. Ne félj!
Muszáj elmennem, mire bólint. Hát igen, az üzleti ügyeim nem várhatnak akkor sem, ha vendégem van a házban. Látom, ahogy kényelmesen elvackolja magát az ágyban, majd intek neki és kilépek. Olyan aranyos, hogy meg tudnám zabálni, ha történetesen nem lennék a Hiroyama-család feje. De egy vérbeli maffiafőnökhöz nem illik az ilyen puhányság.
- Nos, mi a mai teendőnk Ueda? - nézek rá tanácsadómra és bizalmasomra, aki hűségesen lohol mellettem, mint egy kiskutya.
- Úgy tűnik, valami nincs rendben a Crystallal - mondja. - Zavargásokat jelentettek. Egykor pedig Hiroyama Részvénytársaság elnöksége ül össze és szeretnék, ha ön is jelen lenne.
- Tehát elvárják - morgok, mire Ueda összehúzza magát. - Telefonálj oda nekik, hogy késni fogok, de el ne kezdjék nélkülem, mert letépem a fejüket és a seggükbe nyomom. Világos?!
- Világos, főnök! Mint a nap! - hajol meg mélyen és már el is iszkol.
Ezt szeretem. Ueda okos és fürge kis munkatárs, de nem bízom benne 100%-ig. Ahogy senkiben sem. Gyorsan átöltözöm, hiszen mégsem mehetek egy egyszerű yukatában. Mire kész vagyok, sofőröm már ki is állt a kocsival. Ügyes fiú. Még meghagyom a személyzetnek, hogy vigyázzanak az én kis betegemre, senki ne merje zaklatni, mert fővesztés lesz a vége. Aztán beszállok a kocsiba és már hajtok is a Crystal Hotel felé. Mikor odaérek kiderül, csak pár oda nem illő, részeges alak próbál bejutni, akiket rövid úton jobb belátásra bírok. Le kell cserélnem az őrséget, ha az ilyenek, mint ez a csőcselék is, száz méterre megközelíthetik az épületet. Ez kizárólag az elitnek van fenntartva. Meg is feddem az idős biztonsági őrt és a három segédjét, de egyenlőre nem rúgom ki őket.
- Még egy ilyen, és mindannyiuktól búcsút veszek! - mondom komolyan.
- Elnézést uram, többé nem fordul elő! - hajol meg az őr.
Ezután gyorsan lezavarom a tárgyalást is. Semmi érdekes, csak az újabb részvényekről és pár új részvényesről van szó és persze sok papírról, meg aláírogatásról. Halálosan unom. Délután négy körül érek haza.
Mikor benyitok Felix szobájába, a fiú még alszik. Elmosolyodom. Hadd aludjon csak, az jót tesz neki, legalább helyrejön. Nem moccan, csak a vörös haja látszik ki a takaró alól. Jól befúrta magát. A tévé még megy, így lekapcsolom, hogy ne zavarja. Szerintem ma már nem mutatom meg neki a kertet. Nem baj, az itt lesz holnap és holnapután is. Nem szalad el.
~*~
Késő este megyek be ismét hozzá és ülök le az ágyra. Mikor belépek, Felix gügyög valamit, és tudom, hogy fennvan, bár még nincs teljesen ébren. Olyan aranyos, mint egy kisbaba. Aztán szemei kivágódnak és körbenéz.
- Az istenit! - ül fel az ágyban, mintha rugóra járna, én pedig elnevetem magam. Durcásan néz rám, mint egy kis hörcsög. Olyan aranyos, hogy nem tudom abbahagyni a nevetést. - Ne nevess ki - toporzékol, mint egy kisgyerek. - Már megint elaludtam! Miért nem keltettél fel?
- Mert olyan édesen aludtál, hogy nem volt szivem felkelteni - simogatom meg az arcát.
- De meg akartam - kezdi, de szájára teszem egyik ujjam.
- A bírtok holnap is itt lesz... - mosolygok.
- De holnap már iskola - dünnyögi szomorúan.
- Nem - rázom meg a fejem. - Holnap még nem mehetsz! Pihenned kell! Azt akarom, hogy teljesen kipihend magad.
- De nincs... - hadakozik erősen.
- Szereztem igazolást. Egészen következő hétfőig ki vagy írva. Addig pedig itt maradsz! - jelentem ki. Igen, felhívattam a suliját, hogy igazolást kérjek neki. Meg az orvos is kiírta.
- De én ...
- Nem vagy a terhemre. Addig maradsz ameddig akarsz - nevetem el ismét magam.
- Mi lenne ha hagynál szóhoz jutni? - néz rám ismét durcásan, majd a kezem elveszi szájától, de nem tud szóhoz jutni. Nem hagyom.
- Nincs apelláta - kuncogom. - Persze ha majd jobban leszel hazaviszlek. - bólint.
Ekkor veszi észre, hogy a kezemet fogja, mire elpirul és elengedi, én pedig újfent elnevetem magam. Szegénykém olyan piros, mint egy pipacs. De nem tehetek róla, ha mindig ilyeneket csinál, muszáj nevetnem. Aztán egyre közelebb hajolok hozzá, és azt hiszem, a szemeim megigézik. Nem húzódik el, mégis...
- Fogat kéne mosnom - teszi szája elé kezecskéit, mielőtt megcsókolnám.
- Az a csók után is ráér - húzom magamhoz közelebb, de ő kiugrik az ölelésemből és el akar futni. Azonban elesik, ahogy a takaró a lábára csavarodik, és ő a földön köt ki, nagyot nyekkenve.
- Aá..aáu - kiált fel.
- Jól vagy? - lépek oda hozzá aggódva, mire felnevet. Kis galád! - Nincs is semmi bajod te kis galád!! - felkapom a földről és az ágyra dobom, bár ellenkezni próbál.
Fölé tornyosulok és nézem, ahogy kacarászik, majd amikor már lenyugodott, rám néz. Olyan fura. Aztán hirtelen vadul ajkaimnak esik, átöleli a nyakam. Nem ellenkezem, bár meglep ez a vadság, ami belőle áramlik. Az a vágy, ami keresztülcikázik rajta. Végigsimítok az arcán és viszonzom a vad, szenvedélyes csókot. Végül elszakadunk egymástól és mellé fekszem, magammal húzva őt is és most én csókolom meg, nyelvemmel bebocsátást kérve a szájába, amelyet ő meg is ad, így nyelveink hamarosan táncba kezdenek. Felderítem szájának minden zegét-zugát, minden apró milliméterét, miközben egyik őt öleli, de a másik végigsimít az oldalán és belemar hátsójába. Belenyög a csókba, de eszébe sincs megszakítani, csak még közelebb furakszik hozzám, altestét az enyémhez dörgölve, mint egy macska. Tehát kívánós. Az jó, mert én is. De félek, azt hiszi, kurvának nézem. Fenekét simogatom, mire aprót moccan és elszakad ajkaimtól, aprót nyögve és sóhajtva. Egyik keze lassan simít végig mellkasomon és megáll az övemnél. Bizonytalan.
Nem válaszolok, csak újra szenvedélyesen és határozottan megcsókolom. Érzem a testében dúló érzélmeket, a vágyat, szíve vad dübörgését, ahogy újfent végigsimítok rajta és lassan kigombolom az ingét, amely alól előtűnik gyönyörű, márványfehér bőre. Igazán igéző. Ő is elkezd vetkőztetni, bár bizonytalanul és ügyetlenül, így egy kis segítséget igényel, de hamarosan félmeztelenül fekszünk egymás mellett. Elszakadok szájától és fülecskéjét veszem célba, finoman végigcsókolva és végigharapdálva az egyiket. Majd hátára fordítom Felixet, hogy másik füléhez is hozzáférjek. Szaporán nyög, szíve olyan gyorsan ver, hogy azt hiszem, mindjárt kiugrik, légzése szapora, de inkább izgatott és vágyódó, mint ideges és félénk. Két karjával ölel magához lazán, ujjai hajammal játszanak, majd óvatosan simít végig vállaimon, a karomon, majd amennyire tud, az oldalamon is. Én közben nyaka puha bőrével játszom, csókolgatom, nyelvemet végighúzom rajta, ami újabb édes nyögéseket csal ki belőle. A nadrágom kezd szűk lenni, ezért leveszem, majd az alsómat is és Felix tátott szájjal bámulja hatalmas és vastag harci szerszámomat. Érzem, ahogy összerándul és az ő nadrágja is szűk lehet, így kibontom és levetkőztetem. A ruhák már feleslegesek. Vágytól csillogó szemekkel bámul rám, ahogy én rá. Újra megcsókolom, majd lassan elkezdek lefelé haladni, miközben egyik kezem a feje mellett pihen, a másik lent, combjait simogatja gyengéden és lassan, amitől össze-összerándul. Farka már félig harca készen áll, de én még nem tartok ott. Végigcsókolom felsőtestét, kulcscsontjától egészen a mellbimbóiig, amikkel eljátszogatom, míg kemények nem lesznek. Ezalatt szabad kezem oldalát simogatja, amitől egyre hangosabban nyög. Végül másik kezem is bekapcsolódik a játékba és végigsimít felsőtestén, mialatt én nyelvemmel kényeztetem hasát, belenyalok köldökébe, majd nem sokkal később végignyalom péniszét, mire ismét összerándul és nyögés hagyja el ajkait. Felhúzom magamhoz térdelő helyzetbe és megcsókolom. Ő pedig simogatni kezd, engedelmesen, bár inkább önkéntelenül és önkényesen. Ő is akarja, érzem a vágyát, a lélegzetét, a gyors szívverését, ahogy magamhoz húzom. Egyik kezecskéje hajamba túr, míg a másik oldalamat simogatja, majd lassan lejjebb veszi az irányt és farkamat érintik apró, puha ujjai. Összerándulok az érintésre és egy sóhaj szakad ki belőlem. Egymást simogatjuk, kényeztetjük, belemarkolok fenekébe, mire nekem dől és megemeli magát, hogy jobban odaférjek. Tehát ez a gyenge pontja. Gyengéden simogatom, mire ütemesen mozogni kezd a ritmusra. De tovább simogatja már merevedő hímtagomat. Én eközben végigsimítom nyílása környékét, újabb édes nyögést csalva ki ajkai közül, majd egyik ujjamat gyengéden bevezetem a szűk bejáraton. Összerándul, de semmi jelét nem adja annak, hogy abba akarná hagyni. Épp ellenkezőleg, még rá is segít nekem. Végül még egy ujjam, aztán még egy csatlakozik hozzá, és tágítani kezdem, miközben ő engem csókol, kényeztet puha ajkaival és kezecskéivel. Igazán jólesik ez a kényeztetés. Aztán kihúzom ujjaim belőle és óvszert veszek elő. Kezecskéit elveszem farkamról, és felhúzom a gumit. Első a biztonság. Ő még mindig ugyanúgy üldögél, majd lassan és óvatosan helyezkedik rá hímtagomra. Feljajdul a hirtelen fájdalomra, de én óvatosan és lassan hatolok belé, vigyázva, nehogy megsérüljön. Ütemesen kezd mozogni rajtam, miközben újabb csókokkal halmozom el arcát, fülét, nyakát és szendvedélyes táncra hívom nyelvét. Egyik kezemmel vörös és dús hajába túrok, másikkal hátát simogatom, majd újfent belemarkolok fenekébe és azt ingerlem. Ő belenyög a csókba, és átölel, szorosan hozzám bújik, miközben meglovagol, mint egy vad és zabolátlan csődört. Mozgása egyre gyorsabb, ajkaink néha szétválnak, de csak hogy újra összeragadjanak. Érzem, hogy közel van, anélkül megy el, hogy kielégíteném. Elválnak ajkaink és ő nekem dől, szó szerint belefúrja a fejét a vállamba. Végül ívben megfeszül a teste, és forró magja kilövell, egyenesen rám. Én pedig ugyanabban a pillanatban élvezek el benne. Nekem zuhan, meg kell tartanom magunkat, különben hátraesünk. Zilál, tiszta mocsok és veríték, ahogy én is, de nem zavar. Megpuszilom a vállát és lassan, óvatosan húzódom ki belőle, nehogy megsérüljön, vagy fájdalmat okozzak neki. Elfekszik az ágyon, a hátán és liheg, légzése még szapora. Megtörölgetem, majd leveszem az óvszert és összekötve a padlóra dobom. Ott egye a fene most. Felix mellé fekszem és magamhoz ölelem a szépséget. Olyan gyönyörű. Ő a karjaimba fúrja magát és rám néz. A szemében látom, milyen boldog, hogy mit érez.
- Én... - kezdené, de szájára teszem a kezem.
- Ne mondj semmit, Felix - suttogom és megcsókolom a homlokát. - Ne rontsd el a pillanatot.
Bólint és fejecskéjét az állam alá fúrja, egyik kezecskéje a hajammal játszik, másik a mellkasomon pihen. Lassan el is alszik. Azt hiszem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy szerelmes vagyok ebbe a szeleburdi, de szeretnivaló kölyökbe.
Érzem, ahogy egy tincsemet a kezébe veszi és óvatosan az ujjára tekeri. Játszik vele, mint egy kismacska. Igazán aranyos. Ebből látszik, hogy jól érzi magát mellettem, pedig én általában nem szoktam ilyen kedves és előzékeny lenni. Tudom, ha akkor és ott az első alkalommal leteperem, most nem ülnék itt vele és nézném a csillagokat. Talán, sőt biztos, hogy akkor mindent elrontottam volna. Ez a fiú túl érdekes, túl édes és aranyos ahhoz, hogy ne akarjam meghódítani és csak azután ágyba vinni. Talán várnom kéne még. Felé fordulok és ő még jobban simul hozzám, majd fejemet megdöntve közeledem hozzá. Alig egy kis rés marad már csak ajkaink között, amikor riadtan távolodik el és látom, hogy valami baj van. Összeszorítja a szemét. Mint aki nincs jól.
- Jól vagy? - kérdem, miközben az arcát vizsgálom.
- Igen.. - sóhajtja - csak kicsit megfájdult a hasam - összeszorítja a szemét és lebiggyeszti az ajkát. Nincs jól.
- Akarod, hogy hazavigyelek? - ajánlom fel.
- Neem! Jól vagyok...
De aztán pár pillanattal később már rohan is kifelé. Nem hibáztatom, szörnyen nézett ki szegénykém. Néhány perc múlva én is felállok és utána megyek. Meg kell néznem, hogy van, hátha segítségre van szüksége. Aggódom miatta, holott alig ismerem. Beérek a mosdókhoz és a nőiből hallom a hangját. Hány. Bemegyek és nekitámaszkodom az egyik mosdókagylónak. Megvárom, míg kijon, mert ha most bemegyek hozzá, csak kínosan érezné magát.
Végül kijön és meglát engem. Szemei könnyesek és fáradtak. Biztos kimerült. Még mindig szarul néz ki, arca sápadt és megviselt. Próbál beszélni, de csak erősen zilál, majd megszédül. Már indulok is, mielőtt elesne és megütné magát.
- Felix! Felix jól vagy? - kérdem, de nem válaszol, csak azt érzem, ahogy karjaimba ájul.
Azonnal hívom a fiúkat, hogy hazamegyünk, izzítsák a motort, én pedig felkapom Felix könnyű kis testét és a kocsihoz rohanok vele. A fiúk semmit sem kérdeznek, amikor beszállok és Felixet az ölembe fektetem. Hazavitetem magunkat a birtokra, és közben már hívom is az orvost, hogy azonnal jöjjön, súlyos beteggel állunk szemben.
~*~
Mire hazaérkezünk, az orvos is megérkezik. Azonnal a legszebb vendégszobába viszem Felixet és levetkőztetem, hogy az orvos meg tudja vizsgálni. Amíg ő vizsgálódik, én tétován, idegesen járkálok a szobában. Aggódom érte, és ez az öreg doktornak is feltűnik, olyannyira, hogy ki is küld, ne zavarjam a beteget. Kimegyek, de tűkön ülök egy széken az ajtó mellett. Remélem, nem lesz baja. Csak ne legyen. Nem akarom őt is elveszíteni, mint anyáékat. Idegességemben csak akkor eszmélek fel, amikor az orvos megérinti a vállam.
- Jól van, doktor úr? - kérdem azonnal, mielőtt beszélhetne - Meggyógyul?
- Persze hogy meg - bólint az öreg. - Gyomorrontása van. Rendbe fog jönni. Csak túl sokat evett. Vigyázzon rá, rendben? Egy hét és meggyógyul. Adjon neki könnyű ételeket, sok folyadékot és ha bármi van, hívjon.
- Köszönöm! - hajolok meg és kikísérem az orvost a kapuig.
Mikor elmegy, utasítom Minakot, hogy vigyázzon Felixre, és ha felébredne, azonnal szóljon és húzzon rá egy pizsamát. Én is szívesen vigyáznék rá, de pont hívnak és ez az ügy nem várhat. Az egyik amerikai beszállítóm, aki azt mondja, nem úgy alakulnak a dolgok, mint várták. Ez rossz hír. Az amerikai piac bajban van, így úgy döntök, odaküldöm legjobb emberemet. Nekem itthon is elég sok és súlyos dolgom van, ráadásul nem akarom Felixet egyedül hagyni ilyen állapotban. Féltem őt. Talán, ő az első ember, akit féltek.
Közben megjön néhány kérelmező, természetesen pénzt és védelmet kérnek. Gyorsan lezavarom az ügyeket és hátradőlök a kedvenc fotelemben. Próbálok ellazulni, de ez nehezen megy. Még a Nanako-san által készített finom, nyugtató kamillatea sem segít. Túlságosan ideges vagyok. Felix biztos félni fog tőlem, talán azt is fogja hinni, hogy elrontotta az estémet. Pedig nem igaz. Nem ő tehet róla.
A kert már sötétségbe borult, mégis kimegyek sétálni egyet, hogy kiszellőztessem a fejem és összeszedjem a gondolataimat, amik most úgy kergetik egymást, mint egy megvadult nyúlcsorda. Békésen sétálgatok a virágágyások között, beszívva a rózsák és jázminok édes illatát, amikor meghallom, hogy valaki rohan felém. Kiváncsian fordulok meg. Minako az.
- Hiroyama-sama! - mondja kifulladva, mikor mellém ér és meghajol. - A fiú... fel... fel... felébredt - lihegi, én pedig már rohanok is be.
Amikor beérek a szoba elé, óvatosan, halkan nyitok ajtót, hogy ne ijesszem meg. Kiváncsian dugom be a fejem és látom, hogy Felix valóban ébren van, de az arca még mindig nagyon sápadt, szemei csillognak. Lehet, hogy lázas. Amikor meglát, félve bújik a takaró alá és reszket. Tehát meg van ijedve tőlem. Odamegyek és leülök az ágy szélére, gyengéden megsimogatva a takarót, ahogy ő fekszik. Lassan, de tényleg nagyon lassan csitul a reszketése, és dugja elő fejecskéjét. Szemében könnyek csillognak. Szegénykém, olyan gyámoltalan így.
- Nem a te hibád - simogatom meg a buksiját. - Bárkivel előfordulhat, hogy rosszu lesz. Emiatt ne aggódj. Jobban érzed magad?
- Egy kicsit - mondja bizonytalanul. - Hol... hol vagyok?
- A házamban. Pontosabban a legszebb vendégszobámban. Idehoztalak, mivel az otthoni címedet nem tudom. És itt jobban is tudok rád vigyázni - magyarázom. - Na, ne sírj már, Felix, nincs semmi baj. Nekem egyáltalán nem okozol gondot.
- Bi... biztos? - a hangja remeg és sír - Saj... sajnálom...
Nem tudok mit tenni, a karjaimba veszem, ő pedig befészkeli magát az ölembe. Sír, én pedig próbálom nyugtatgatni. Úgy bújik hozzám, mint aki régóta nem kapott gyengédséget. Kis buksiját belesimítja a tenyerembe. Látszik, hogy jólesik neki a gyengédség. Lassan el is alszik a karjaimban. Ez jó jel. Aludjon csak, legalább kialussza a betegségét. Betegség esetén az alvás a legjobb gyógyszer. Óvatosan rakom vissza az ágyba, majd takargatom be. Most már tudja, hogy biztonságban van. Én is elmegyek lefeküdni, mert mi tagadás, nagyon is kifárasztott az aggódás és az izgalom. Holnap itt marad, és jól lesz, hétfőn én viszem suliba.
~*~
Reggel korán ébredek. Elintézek pár telefont, utána azonnal Felixhez rohanok. Éppen felülni próbál, mikor meglépek hozzá. Meglepődik és halványan elmosolyodik. Már jobb színben van, az alvás jót tett neki. Leülök az ágya szélére és megsimogatom az arcát.
- Jó reggelt! Jobban érzed magad? - kérdem gyengéden.
- Igen... egy kicsit - vallja be. - Éhes vagyok - elpirul a szóra, én meg megölelem.
- Nem is tudod, ennek mennyire örülök - mondom nevetve. - Hozatok neked reggelit, jó? Valami könnyűt. Nem szabad megterhelned a gyomrod a tegnapi után.
Bólint. Én pedig leszólok a konyhába, hogy hozzanak valami könnyű reggelit. Hamarosan fel is bukkan Minako, egy tálcával a kezében. Pirítós, margarin, egy kis felvágott és egy bögre finom kamillatea. Felix azonnal evéshez lát, amint megkapja a tálcát én pedig mosolyogva nézem. Reggeli után pedig elviszem fürdeni. Egyszerűen felkapom, mert nem akarom, hogy megint elessen nekem. Azt hiszem, kissé el is pirul, de így még édesebb. Meg van szeppenve, és amikor a fürdőbe érünk, eltátja a száját. Már szóltam az embereknek, hogy elviszem Felixet fürdeni, így nem lepődöm meg, amikor a kádban már készen van a finom, meleg fürdő. Óvatosan segítek Felixnek levetkőzni, majd tapintatosan elfordulok, amíg ő bemászik a kádba. De a hátsóját még sikerül megcsodálnom. Ha nem lenne most beteg, szívesen megmarkolásznám, olyan kis markomba illő félgömbök. Még ki is megyek, majd egy inggel és nadrággal és alsóneművel térek vissza. Felix már kényelmesen elnyúlt a habokban és úgy tűnik, jól érzi magát.
- Hoztam ruhát - mondom és leteszem őket egy székre. - És beszélni szeretnék veled valamiről.
- Miről? - kérdi kiváncsian.
- Nem lenne kedved otthagyni a mostani klubodat? Tudok egy helyet, ahol jobb sorod lenne, mint ezek között - mondom, mire tágra nyílnak a szemecskéi. - A klub neve Fehér Homok, talán hallottál róla. Tokió, sőt, talán egész Japán legjobb host-klubja. Személyesen ismerem a főnököt és a hostok jó részét is. Ott nem szemétkednének veled.
- Komolyan megtenné, hogy beajánl? - kérdi csodálkozva. - De miért?
- Mert ahogy azok bántak veled, az undorító és ocsmány dolog - válaszolom, mire lehajtja a fejét. - Ne magad okold, nem te tehetsz róla, ha mások ilyen genyó módon viszonyulnak hozzád. Az ajánlatot nem kell elfogadnod, de Ayuhara-sannak szüksége van ilyen remek emberekre, mint te is.
Látom, ahogy elámul. De végül, ha kissé tétován is, igent bólint. Mintha még tetszene is neki. Ismerem a Fehér Homokot. Ott nem fogják azért bántani, mert többet keres, mint mások.
Fürdés után visszaviszem a szobába és hagyom pihenni, de megígérem, délután megmutatom a birtokot, ha elég jól lesz hozzá. Ez lázba hozza. Kis aranyos, olyan könnyű neki egy kis örömet szerezni. Mint egy kisgyerek. Azt hiszem, vigyáznom kell rá.
