|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Rauko | 2010. 09. 18. 11:18:49 | #7887 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: Arimnak
- Jobban vagy? - Milyen kedves a hangja. Megnyugtat…
- Igen… - suttogom, és hiába is próbálnék hangosan beszélni… nagyon szomjas vagyok.
- Igyál egy kicsit. Ettől jobban leszel – mondja, majd felém nyújtja a poharat. Ekkor látom csak, hogy mennyire gyenge vagyok… egy pohár vizet sem tudok megtartani. Szerencsére ő itt van, és segít nekem.
- Köszönöm – mondom illedelmesen, majd elveszi a poharamat és visszateszi a kis éjjeliszekrényre.
- Az én nevem Paris. Én vagyok a fészek királya. Te pedig… te pedig a legújabb testvérünk vagy. Elmondod a neved? – Megsimogatja az arcomat, mire furcsa melegség jár át. Testem minden porcikája még többet és többet követel belőle, még többet akarok érezni a testéből… de nem szabad!
- Celestian – válaszolom, de nem tudok elszakadni a tekintetétől. Istenem, mi történik velem?!
- Üdvözöllek. Örülök, hogy megbíztál bennem, és hogy velem tartottál. Itt biztonságban vagy. Itt halandó nem bánthat, a sárkányok pedig mindenkit szeretnek a fészekben. Tegnap te is csatlakoztál hozzánk, úgyhogy nem fognak bántani. Nem kell félned. – A vállahoz ér. Ahogy ujjai végigsimítanak meztelen bőrömön, megremegek, mire ő elrántja a kezét. Nincs bátorságom szólni neki, hogy nincs baj... Nem tudom, normális-e, hogy ennyire vágyom rá. – Gyere. Menjünk le vacsorázni – mondja, majd felsegítene, de nem mozdulok. Még az hiányzik, hogy meglássa: már attól is félig merevedésem van, hogy mellettem ült. Hihetetlen érzés, és egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi történik velem. – Először is keresek neked egy ruhát. Nagy lesz rád. Nagyon is, de majd a kicsiktől kérek valahonnan, valami neked valót. – Kapok egy pólót, és egy nadrágot. Kicsit vicces, hiszen még sárkány alakomban is könnyedén beleférnék, neki meg ezek az emberi ruhái lehetnek. – Megkötöm a nadrágod, különben le fog esni rólad. – Közelebb lép, és megköti a nadrágot. Remeg mindenem. Istenem, csak észre ne vegye…. de szerencsére nem. Megfogja a kezem, és elindulunk lefelé.
A ház hatalmas. Mindenhol emberek, gyanítom, egytől-egyig vérsárkányok lehetnek. Fiatalok, gyerekek, idősebbek, férfiak, nők… Végig a karját szorongatom. Ahogy elhalad mellettünk valaki, én félve megremegek. Ő mindig rám pillant, mosolyog, majd tovább megyünk. A konyához érve kellemes illatok csapják meg az orromat, mire hatalmasat kordul a hasam. Ijedten kapom elé a kezem, és fülig pirulok. Istenem, de kellemetlen! Mindenki mosolyog, de senki sem gúnyosan. Paris int, hogy üljek le, viszont nem mellette…
- Én… én… nem ülhetnék melléd? - kérdezem elfordított fejjel, még jobban elpirulva. Fantasztikus, ennél képtelenség lenne pirosabb színt felvenni.
- Persze, semmi probléma - mondja kedvesen, és kihőz egy széket. Mennyire aranyos. De jó lenne, ha ő is úgy érezne, ahogy én. Egyáltalán mi ez az érzés?! Miért remegek, ha a közelemben van? Mi ez?!
- Bemutatkoznál nekünk? - kérdezi egy furcsa kinézetű férfi. Megremegek, és nem is gondolkodva kapok Parishoz. Utána látom csak, hogy a combját simogatom, ő pedig furcsa tekintettel méreget. Azonnal elkapom a kezem, és az ölemben összefonom. Ő utána nyúl, és visszahúzza a lábára. Én pirulok, ő mosolyog, és furán csillognak a szemei. Istenem, mindjárt kiugrik a szívem! De mi ez…? Bátortalanul helyezem kényelembe ujjaimat Paris combján, és kicsit rászorítok, majd beszélni kezdek.
- Celestian vagyok. De… otthon mindenki csal Celnek hívott. Bár… már nagyon régen nem volt családom. - Hangom elcsuklik, ahogy szüleim véres tetemére gondolok. Paris ekkor megfogja a kezem, és megszorítja. Tudatni akarja, hogy itt van, és velem van, de én szívem szerint az ölébe vetném magam.
- Mikor változtál át, és hogyan? - kérdezi a furcsa férfi.
- Nem tudom pontosan. Sok hó elolvadt azóta. De… a falut megtámadta egy sárkány. Apámék megölték, illetve azt hittük, de ahogy odaszaladtam, hogy megsimogassam, kinyitotta a szemeit, és megkarmolt. Furcsa volt. Nem sokkal utána átváltoztam. És én… én… - Elsírom magam. Fejem lehajtom, remegnek a vállaim. Paris magához húz, így a vállára hajtom a fejem, és megölelem.
- Elég lesz, Morpheus. - Szóval így hívják a furcsa férfit. A sárkány alakja is félelmetes volt, de ez már több, mint furcsa. - Inkább együnk. Biztos éhesek vagytok már ti is. - Könnyes szemeimet Parisra emelem. Olyan jó most vele. Szomorúan sóhajtva mászom vissza a saját székemre, és enni kezdünk. Minden nagyon finom, nagyon jó íze van. Régen ettem főtt ételt. Néha, amikor az emberek hoztak valamit az erdőbe, hogy ne vigyem el a gyermekieket. De olyan ritkán esett meg…
A vacsora után beszélgetünk. A kicsikkel is játszom egy keveset, nagyon kedvesek. Paris végig figyel, magamon érzem a tekintetét, de én csak önfeledten kacagok a gyerekekkel.
- Jó, hogy ő itt van, nem igaz? - kérdezi Morpheus, mikor ketten maradnak. Valamit beszélgetnek, de már suttogva, majd egy kis idő után Paris megfogja a kezem, és felmegyünk a szobába.
- Szeretnél esetleg tisztálkodni? - kérdezi. Bólintok. - Akkor… öhm… le kellene venned a ruháidat - mondja, én pedig megint elpirulok. Félig merevedésem van, és most le kell vetkőznöm előtte?! Jaj, ez nagyon kellemetlen. - Nem tudsz egyedül rendesen megtisztálkodni. Segítek. - Bizonytalanul kezdek vetkőzni. Olyan furcsán méreget… Aztán kimegy, és visszatér egy adag vízzel, egy másik tállal, amibe bele kell állnom, én pedig már teljesen meztelen vagyok. Próbálok neki háttal állni, de kénytelen vagyok megfordulni. Azonnal az ágyékomra kapja a tekintetét. - Celestian… - suttogja. Nem, nem akarok, hogy kinevessen! Azonnal arcom elé kapom a kezem, és háttal fordulok neki.
|
| Rauko | 2010. 08. 18. 00:37:49 | #6963 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: Egyetlen Arianámnak
Ahogy földet ér előttem a hatalmas sárkány, én a talajjal együtt remegek. Hatalmas, és erejétől valahogy ösztönösen hódolok be előtte. Pár pillanatig csak áll, velem szemben, de valahol mélyen tudom, hogy nem akar bántani. Aztán én is megérzem, hogy a hold lefelé halad, hiszen a bennem dúló szörnyeteg csendesedni kezd, ő pedig visszaalakul emberi formájába. Szőke, erős testalkatú férfi, még így is alig vagyok magasabb nála. Olyan megnyugtató a közelsége, hogy lábaim maguktól indulnak el felé.
- Nyugodj meg, segíteni jöttem. - Hangja megrészegít, így teljes nyugalomba esek, és fejem vállára hajtom. - Gyere velem. Befogadtalak, most már az én fészkemhez tartozol. - Megremegek. Nekem? Otthon? Félek, hogy bántanám a családját, de valamiért úgy érzem, hogy ő segítene nekem. Mintha őszintén szeretné, hogy vele menjek. Hihetetlen érzés, mindenem bizsereg. - Élelmet és lakhelyet biztosítok neked. Nem kell félned, nálunk mindenki szeretni fog… - suttogja, mire megint megremegek, de most nem a félelemtől vagy az aggodalomtól. Hangja olyan, akár a parancs, bármennyire szép és kedves, amiket mond, képtelen vagyok neki nemet mondani akkor is, ha rettegek, hogy bántom. De érzem, hogy őt nem tudnám bántani.
Hatalmas sárkány képében áll újra előttem, és kedvesen megbök, hogy induljak, én pedig arra veszem az irányt, amerről őt láttam jönni. Út közben néha mellém repül és eltol valamerre, de mindezt annyira kedvesen teszi, hogy minden érintésébe beleremegek.
Nem repülünk sokáig, de meglátom, hogy az erdő széle felé közeledünk. Rémültem torpanok meg a levegőben, hiszen nem messze innen már emberek vannak, és így is csak azért tudok ennyire nyugodt maradni, mert ez a hatalmas erejű sárkány a közelemben van. Ő azonnal észreveszi bizonytalanságomat, és elém repül. Fejével int, hogy szálljak le, én pedig megteszem. Hatalmas szárnyait ekkor körém vezeti, nekem pedig minden porcikám remeg a félelemtől, de valamiért, akaratlanul tipegek kicsit közelebb hozzá, hogy apró fejemmel hozzáérhessek az övéhez. Jó, hogy itt van. Nem ismerem, de megnyugtat.
Pár percig csak állok előtte és fejemmel folyamatosan simogatom a nyakát, majd úgy érzem, hogy megnyugodtam, ezért aranyszín szemeibe nézek, és bólintok. Ő azonnal tudja, mire gondolok, és felszállunk, de innentől már csak pár percig repülünk.
A látványtól bennreked tüdőmben a levegő. Rengeteg sárkány. Mindenfélék, vannak egészen kicsik is, bár ők sem sokkal kisebbek nálam. Hogy lehetek ennyire kicsike…? Aztán elénk repül egy ijesztő külsejű, nagy sárkány, akitől megijedek, és közelebb repülök kísérőmhöz, aki erre megbök fejével, ezzel jelezve, hogy nem kell félnem senkitől, ezért ismét a másikhoz kezdek közeledik, aki leszáll a tisztásra. Körülöttünk elejtett vadak, a többiek ezeket eszik. A bennem dúló szörnyeteg kitörni készül, ezért tekintetemmel pánikszerűen kezdem keresni az egyetlen lényt, aki ebben az alakban megnyugtathat. Ő ekkor mellém repül, szájában egy őzzel, amit letesz elém, én pedig félve pillantok rá, majd a szerencsétlen állatra. Bólint, nekem pedig nem kell több biztatás, enni kezdek. Végre hús és vér ízét érzem, amitől remegni kezdek, de a hatalmas sárkány közelsége mégis megnyugtat, eszembe sem jut, hogy bárkire is rátámadjak a többiek közül.
Velük eszek, a kicsik körülöttem repkednek, a nagyobb sárkányok pedig sorra jönnek oda hozzám, megszagolnak, majd hozzám dörgölik fejüket. Nagyon jól érzem így magam, de lassan felkelőben a nap, ezért a hatalmas sárkány felszáll az égre és mindenki követi. Én igyekszem mellette repülni, de elég nehéz tartanom az ő tempóját, viszont, mikor már mindenki követ minket, lelassít, így könnyebb.
Nem repülünk messzire. Egy hatalmas házat pillantok meg, bizonyára ez lehet az az otthon, amiről beszélt. Mire odaérünk, a hold már elvesztette erejét az égen, így mindenki átváltozik. Én végigpillantok a tömegen, majd a férfira nézek. Olyan erőt sugárzó és hatalmas… és még mindig annyira biztonságosnak érzem a közelségét. Emberi alakomban, utolsó erőmmel még közelebb sétálok hozzá és a karjaiba zuhanva alszom el. Minden alkalommal ennyire elfáradok, ha visszaváltozok.
Mikor kinyitom a szemem, újra koraesti félhomály uralkodik a szobában. Egy baldachinos, fehér ágyon fekszem. Körbepillantok a számomra eddig ismeretlen helyen. Hatalmas ablak az egyik falon, az előtt egy asztal, mellette két székkel. Az ágy mellett egy másik szék, és csak most látom meg, hogy ül rajta valaki. Rémülten kapom rá tekintetem, majd meztelen testemre húzom a mellettem heverő takarót, és újra a valaki szemében nézek. Ez ő. Az a sárkány! Megismerem, emlékszem rá, és most is… annyira kellemes a közelsége, mint az éjszaka volt. Csak most látom igazán, hogy mennyire erős férfi is ő. Arca nagyon helyes, teste pedig vonzza a tekintetemet. Igen, valahogy így képzeltem el azt a hatalmas lényt, aki a puszta jelenlétével képes volt megfékezni a bennem tomboló szörnyeteget.
|
| Rauko | 2010. 08. 10. 15:38:09 | #6754 |
Karakter: Celestian
Megjegyzés: (Arinak és Parisnak)
Megint egyedül járom az erdőket. Közeleg a rettegett éjszaka, hiszen telihold van. Minden teliholdkor átváltozom, de minden alkalommal próbálok tiltakozni. Én egy szörnyeteg vagyok… Már sokszor eszembe jutott, hogy végzek magammal, de túl gyenge vagyok. A lelkem még ahhoz sem elég erős, hogy a mélybe vessem magam, abba pedig lassan beleőrülök, hogy egy fenevad él bennem, aki minden teliholdkor előtör.
Egy kis tó partján ülök, és a víz tükrében bámulom ezt az undorító arcot. Amikor meglátom magam, elkap a hányinger. Ezek a szemek… Ezek a kezek, amikkel megöltem a szüleimet. Saját két kezemmel végeztem velük, pedig soha, soha nem gondoltam, hogy oly’ nagyon imádott anyámat és apámat egyszer én ölöm majd meg. De megtörtént. Én pedig megrémültem. Mindent hátrahagytam, még egy ruhám sincs. Teljesen meztelenül járok az erdőkben, hegyekben és völgyekben, teljesen egyedül.
Sikerült fognom egy halat, amit megsüthetek és megehetek, de mire tüzet gyújtok, már szédülök az éhségtől. Megint napokig nem ettem. Ilyenkor pedig kell, hiszen az átváltozás minden erőmet felemészti. Miközben elfogyasztom szerény vacsorám, érzem, hogy elkezdődik.
A hold már magasan jár az égen, megvilágítva mindent. A földre esve remegek, rettegek és üvöltök. A félelemtől. Nagyon félek, hogy átváltozva megint bántani fogok valakit, valakinek az életét megint tönkre fogom tenni. Minden porcikám remeg, feltörni készül belőlem a szörnyeteg. Már nem tudok tovább küzdeni, az erő, amit ez a fenevad kibocsájt, túl sok, hogy ellenálljak neki. Felállok, alig tudok mozogni, de hátamat mégis az ég felé domborítom, hogy kibújhasson belőlem az állat. Körmeimmel saját testemet, és egy fa törzsét marom, annyira erős a fájdalom és a félelem. Annyira, hogy beleőrülök! Nem tudom irányítani, hogy mi történik.
Lassan eltűnik az emberi külsőm, és csak egy szürkésfekete pikkelyes, tengerkék szemű sárkány marad hátra belőlem. Mindent hatványozottan érzek. Az éjszakai hűvös szellő érintését pikkelyes bőrömön, a legtávolabbi hangok is megütik a fülem. Ekkor azonban hirtelen olyat érzek, mint eddig soha. Ösztöneim súgják: egy idegen erő. Egy hatalmas erejű, idegen sárkány. Idegesen kapkodom tekintetem, néma csendben várom, hogy megérkezzen ennek az erőnek a tulajdonosa, aztán meglátom végre.
Tőlem nagyobb, pikkelyeit ezüstösnek mutatja a hold éjszakai fénye, aranysárga szemei már messziről megbénítanak. Érzem, hogy semmi esélyem nem lenne ellene, így ösztönösen hajtom le fejem előtte.
|
|
