- Veszélyes játékot játszol - mormogja nagyon mély hangon, karja már derekamon van, úgy ölel és szorít magához.
- Eressz el! Eressz már el! - próbálok kiszabadulni, de nagyon erős. Hangom elcsuklik amikor a fülemhez hajol és belesusog. Minden porcikám belebizsereg az érzésbe...
- Nyugodj meg. Ne kapd fel ilyen hamar a vizet… Őszintén szólva mit vártál? Legelőször mikor találkoztunk egyszerűen csak elutasítottál - folytatja, hátamat végigsimítva tenyerével. Beleborzongok az érzésbe... - Nem ismerlek, nem tudom milyen vagy valójában… Szerinted mire kéne gondolnom mindabból, amit rólad valójában tudok?
Mellkasának feszítem tenyereimet, arcomat zavartan fordítom el tőle... de tovább suttog a fülembe, és elfojtok egy halk nyögést.
- Te sem ismersz engem
- Kérlek… engedj el - zihálom teljesen elgyengülve. Nem értem mi történik velem, úgy érzem elgyengülök teljesen, mintha valami kiszívná belőlem az erőt...
- Azt mondod, téged nem lehet megkapni… Legalább magadnak ne hazudj.
- Hogy érted ezt? Én nem hazudok! - fortyanok fel azonnal, és ez kissé kijózanít. Mellkasát csapkodom, és érzem milyen kemény izmokat rejt az öltöny.
- Lehet, hogy sokan szeretnek, lehet hogy sokan szerelmesek beléd, és egy ideig szórakoztató… de nem gondolod, hogy egy idő után lesz valaki, aki elnyeri a szívedet? Ébredj fel!
Mi? Hogy miről beszél? A szívemről...?
- Nem… értelek... - dadogom összezavarodva. Ő csak sóhajt, majd a hajamba szagol.
- Az illatod olyan mint a friss süteményeké - dörmögi, és én behunyt szemekkel hajtom félre a fejem, hogy nyakamat felkínáljam egy ösztönös mozdulattal. Ajkai és nyelvének nedves forrósága, ez a különös érzés... leírhatatlan. Máskor is volt már, hagy valaki megnyalta a nyakam, vagy belecsókolt, de ezt... ezt érzem... ezt igazán érzem...
- Az ízed is… - mormolja a nyakamba, majd ajkait erősebben rányomja bőrömre. Mély levegőt vesz, és elenged. - Ne haragudj… kicsit túlzásba estem. Elég sötét van már, hazavigyelek?
Nehéz szemhéjaimat felemelve, kábán és kipirultan nézek fel rá.
- Te-tessék? - lehelem. Az előbb még az ízemről beszélt, most meg valami sötétségről beszélt... vagy mi... Mosolyogva cirógatja meg az arcomat.
- Hazaviszlek - jelenti ki egyszerűen. - Gyere.
Megfogja a táskámat, másik kezével az én kis mancsomat és húzni kezd maga után. Engedelmesen követem, aztán amikor az autóhoz érünk, magamhoz térek végre és kihúzom kezemet az ujjai fogságából, pedig jó érzés volt.
- Nem, köszönöm... majd inkább...
- Ugyan ne butáskodj, már teljesen besötétedett, nem hagylak egyedül mászkálni ilyenkor. Szállj be - mosolyog le rám, és kinyitja a kocsi ajtaját.
Megadom magam és szót fogadok. A címemet is elmondom neki, és nem kell sok idő, már a házunk előtt is vagyunk.
- Köszönöm a... - kezdeném halkan.
- Semmiség - szakít félbe. - Holnap délután?
Csodálkozva nézek rá.
- Azok után... te még mindig segíteni akarsz nekem?
- Miért ne segítenék?
- Nem haragszol rám? Nem utálsz azok után ahogy... - lesütöm a szemeimet, és zavartan kezdem babrálni a hajfonatom végét. Fogalmam sincs hányadán állok vele, már teljesen össze vagyok zavarodva...
- Nem szükséges megenned velem. Már későre jár, biztosan sietsz... valahova – pedig ha tudná.
- Különösebben nem. Na gyere, pusztítsuk el – válaszolok mosolyogva, majd kiveszek egyet, és jóízűen elmajszolom, ahogy ő is egyet. Igazán finom, de valahogy ismerős is ez az íz világ.
- Na és hol van a pékségetek?
- Az állomásnál...
- Nahát... oda szoktam járni. Még sosem láttalak ott.
- Mert nagyiék csak szünidőben engedik hogy segítsek nekik – ez így érthető.
- Értem. Na és tudnak a te kis hobbidról? – valahogy úgy érzem ezt a kérdést nem hagyhattam ki.
Csalódottan sóhajt, minden jókedv lefagy az arcáról, ami eddig rajta volt.
- Melyik hobbimra gondolsz? A fotózásra, a színházra, a táncolásra, vagy arra hogy tanárokat utasítok vissza? Jaj várj! Arra gondolsz, hogy szeretem elcsábítani a nőket és férfiakat, majd pofára ejteni őket? Na én lépek, kösz a segítséget.
Utána lépek, és az ajtóra terítem tenyeremet.
- Miért kaptad fel a vizet? – hihetetlen milyen kis heves, pedig csak egy egyszerű kérdést tettem fel. Lehet, hogy lerágott csont, de én élvezem - Csak barátként érdeklődtem, ez minden. Mellesleg nekem nem úgy tűnt ott a tetőn, kis kékmadár, hogy azt a tanárt olyan nagyon pofára ejtetted volna. Sőt. Nagyon is úgy tűnt, hogy jócskán megkapta amit akart, és még többre vágyott – most már biztos vagyok benne… ez a fiú teljesen kiismerhetetlen.
- Hű de finoman fogalmaztad meg azt hogy egy ringyónak tartasz – sziszegi fogai között, majd duzzogva megy a terem másik végébe, hogy a tanári asztalra ülve nézzen ki az ablakon.
- Nem tartalak ringyónak – ismétlem meg szavait, azaz megcáfolom.
- Nem érdekel mit gondolsz rólam. Az érdekel, hogy mi a valódi célod. Eljátszottad a segítőkész és kedves tanárbácsit, és én be is dőltem neked, azt hittem helyre állhat a kapcsolatunk. Még mindig a bosszúdról van szó? Ennyire belegyalogoltam a lelkedbe? Szeretnéd tudni miért csináltam? Mert én imádok táncolni, de a magadfajta „vadászok” állandóan körülöttem nyüzsögnek, és sokan nem fogják fel mit jelent ha „nem”-et mondok nekik, ezért élből lealázok mindenkit. Ugyanez a helyzet az iskolában is. Sokan szerelmesek belém, kezdetben nehéz volt elviselni, de mára már nem zavar, elviselem, sőt még el is szórakoztat néha. Ez minden.
Leugrik az asztalról, felém trappol, majd megtámaszkodik testem mellett két oldalt.
- Ha az a célod hogy gerincre vágj, felejtsd el. Ha pedig elégtételre szomjazol, elárulom neked, hogy egy nagyon dögös pasi vagy, és nem ezért nem kezdtem veled mert nem tetszel, sőt... Egyszerűen csak... engem nem lehet megkapni.
Végig fagyos arccal figyeltem, most is ez az állapot uralkodik arcomon.
- Veszélyes játékot játszol – dörmögöm halkan, s mindkét kezemet derekára siklatom, magamhoz ölelem karcsú kis testét.
- Eressz el! Eressz már el! – ficánkolni kezd a karjaimban, füléhez hajolok, és érzésiek susogok bele.
- Nyugodj meg – hirtelen ledermed, így végre nem kell olyan erősen tartanom – Ne kapd fel ilyen hamar a vizet… Őszintén szólva mit vártál? Legelőször mikor találkoztunk egyszerűen csak elutasítottál – hátára simítom egyik tenyeremet – Nem ismerlek, nem tudom milyen vagy valójában… Szerinted mire kéne gondolnom mindabból, amit rólad valójában tudok? – kis kezei mellkasomnak feszülnek, reszketni kezd, így újra magamhoz szorítom – Te sem ismersz engem – suttogom a lehető leghalkabban. Ritkán teszek ilyet, de nem tudom magamban tartani.
- Kérlek… engedj el – susogja pihegve, de már nem mer a szemembe nézni, érzem mennyire forró a teste.
- Azt mondod, téged nem lehet megkapni… Legalább magadnak ne hazudj.
- Hogy érted ezt? Én nem hazudok! – elkezdi mellkasomat csapkodni, de alig érzem meg ütéseit.
- Lehet, hogy sokan szeretnek, lehet hogy sokan szerelmesek beléd, és egy ideig szórakoztató… de nem gondolod, hogy egy idő után lesz valaki, aki elnyeri a szívedet? Ébredj fel!
- Nem… értelek… – morogja ruhámba.
Sóhajtok egyet, majd nyakához hajolok, egy jólesőt szívok hajának illatából.
- Az illatod olyan mint a friss süteményeké – ajkaimat végighúzom puha nyakán, fogaimmal érzékien cirógatom végig, picit megnyalom – Az ízed is… - hangom egyre mélyebb a vágytól, de vissza kell fognom magam. Nem csak azért, mert az iskolában vagyunk, de ez a legnagyobb visszatartó erő.
Belecsókolok nyakába, nem sok választ el attól, hogy teljesen behálózzon, de erősebb vagyok én annál.
Elhajolok tőle, kicsit eltolom magamtól.
- Ne haragudj… kicsit túlzásba estem. Elég sötét van már, hazavigyelek?
- Hadd lássam - sóhajtja, és mellém lép, fölém hajol és egy piros tollal kijavítgatja a hibáimat.
- Ez nem jó - dörmögi halkan a fülembe - és ez sem… Itt párhuzamosan kell húzni, használj két vonalzót hozzá, nem elég ha szemre húzod.
Ezt szándékosan csinálja! Arcom felforrósodik, és nyelnem kell egyet, kiszáradt a szám teljesen. Francba, még senki nem volt ennyire erős hatással rám. Biztos azért érzem ezt, mert amit a tetőn művelt velem... az...
- Próbáld meg most ezt - mutatja eltávolodva tőlem. – szólj, ha készen vagy.
Fellélegezve bólintok, és nekiesek. Kiverem a fejemből az alig egy perce történteket, minden energiámat és figyelmemet a feladat köti le. Hamar végzek is vele, és szólok neki, épp jókor, mert már dobja is ki a cigarettát az ablakon amit idáig szívott.
- Máris nézem. – Leül velem szemben, átnézi a füzetet és bólint.
- Ez jó, ügyes vagy – mondja, és visszaadja. – Mára elég ennyi, jobb ha hazaindulsz gyorsan besötétedik, majd holnap folytatjuk, pihenj este egy kicsit.
- És… - kezdem tétován, amire felkapja a fejét.
- Igen? Igaz is… a sütemény.
- Nem szükséges megenned velem - kezdem visszapakolni a táskámba a füzeteimet és a tollakat. - Már későre jár, biztosan sietsz... valahova.
- Különösebben nem. Na gyere, pusztítsuk el - ül vissza a padomhoz, és felnyitja a dobozt. Bizonytalanul ülök vissza vele szemben, és figyelem ahogy végiggusztálja a finom süteményeket. Kiválaszt egy gyümölcsös pitét, én egy kis kókuszos szelet mellett döntök.
- Na és hol van a pékségetek?
- Az állomásnál... - válaszolom visszamosolyogva rá.
- Nahát... oda szoktam járni - csodálkozik rám. - Még sosem láttalak ott.
- Mert nagyiék csak szünidőben engedik hogy segítsek nekik.
- Értem. Na és tudnak a te kis hobbidról? - Szusszanok egyet. Tudtam, hogy túl szép hogy igaz legyen. Ezen a témán fog lovagolni a halálomig. Ártatlanul pislogok rá, mint aki nem érti.
- Melyik hobbimra gondolsz? - firtatom finom hangomon halkan. - A fotózásra, a színházra, a táncolásra, vagy arra hogy tanárokat utasítok vissza? Jaj várj! - érintem ajkamhoz ujjamat nagy szemecskékkel. - Arra gondolsz, hogy szeretem elcsábítani a nőket és férfiakat, majd pofára ejteni őket? Na én lépek, kösz a segítséget.
Felállok, és felkapom a táskámat.
- Miért kaptad fel a vizet? - kérdezi, és már az ajtóban is áll előttem, nekitámaszkodva hogy ne tudjam kinyitni. Arcán hideg és gúnyos mosoly. - Csak barátként érdeklődtem, ez minden. Mellesleg nekem nem úgy tűnt ott a tetőn, kis kékmadár, hogy azt a tanárt olyan nagyon pofára ejtetted volna. Sőt. Nagyon is úgy tűnt, hogy jócskán megkapta amit akart, és még többre vágyott.
- Hű de finoman fogalmaztad meg azt hogy egy ringyónak tartasz - suttogom lehajtott fejjel. Mindjárt felrobbanok a dühtől, ezt onnan is tudni rólam, hogy nem kiabálok. Olyankor elsápadok és szótlanná válok... de most nem tehetem meg, mert ha így megyek el, akkor a hallgatás beleegyezés alapon valóban meggyőződhet az igazáról. Pedig ez nem igaz.
Hátralépek tőle, lehajítom a táskámat és a tanári asztalra ülök. Már félhomály van a teremben.
- Nem tartalak ringyónak - dörmögi komoran, arcáról lefagy a gúnyos mosoly végre. Helyette az én arcomra költözik, ez az én védekező álarcom.
- Nem érdekel mit gondolsz rólam - felelem elutasítóan. - Az érdekel, hogy mi a valódi célod. Eljátszottad a segítőkész és kedves tanárbácsit, és én be is dőltem neked, azt hittem helyre állhat a kapcsolatunk. Még mindig a bosszúdról van szó? Ennyire belegyalogoltam a lelkedbe? Szeretnéd tudni miért csináltam? Mert én imádok táncolni, de a magadfajta „vadászok” állandóan körülöttem nyüzsögnek, és sokan nem fogják fel mit jelent ha „nem”-et mondok nekik, ezért élből lealázok mindenkit. Ugyanez a helyzet az iskolában is. Sokan szerelmesek belém, kezdetben nehéz volt elviselni, de mára már nem zavar, elviselem, sőt még el is szórakoztat néha. Ez minden.
Felállok az asztalról és felé sétálok, mélyen azokba a haragtól sötét, kékséges szemekbe nézve. Csípője mellett támasztom tenyereimet az ajtó lapjára, és nagyon közel vagyunk már egymáshoz. Pihegek és elpirulok a közelségétől, de nem tántorít el még az sem hogy zavarba hoz ez a pillantás.
- Ha az a célod hogy gerincre vágj, felejtsd el - suttogom. - Ha pedig elégtételre szomjazol, elárulom neked, hogy egy nagyon dögös pasi vagy, és nem ezért nem kezdtem veled mert nem tetszel, sőt... Egyszerűen csak... engem nem lehet megkapni.
Elteszem zsebembe a dobozkát, és ebben a pillanatban lép be, zihálva áll az ajtóban. Amint meglát elmosolyodva dobja le a táskáját a legközelebbi padra.
- Szi-szia. Bocsánat a késésért… Siettem amennyire csak tudtam – lihegi szinte sípolva. Biztosan sokáig segített be.
- Azt látom – válaszolom kis mosollyal ajkaimon, felállok az asztaltól, és felé sétálok, kipirult arcát egyre jobban látom, mellkasa még mindig szaporán emelkedik, haja lazán befonva pihen vállán. Arcán egy száraz fehér foltot látok, és ahogy puhán megérintem, le is pereg róla.
- Liszt?
- Ühüm – bólint rá - Pékségünk van, ma ott dolgoztam – a doboz amit hozott, felém nyújtja - Ezt nagyi küldi neked – mélyebben elpirul szemlesütve, s erre a reakcióra csak szélesen elmosolyodom. Elfogadom és elveszem, de leteszem a pad szélére.
- Ez igazán kedves tőlük. Később megehetnénk együtt. Mit gondolsz?
- Ühm… jó… - válaszol halkan. Biztos ő sem evett ma valami sokat, így rá fog férni a gyakorlás után.
- Helyes, akkor kezdjük. Mutasd a jegyzeteidet – a szomszédos padból elhúzok egy széket, és a padja elé húzva leülök rá - Látom gyakoroltál sokat, ez dicséretes – átlapozgatom a nagyját, tényleg sokat gyakorolt, és rendesen jegyzetelt, de sok mindent összekever, ami nem jó.
- Nos. Az a baj, hogy fogalmad sincs bizonyos alapdolgokról, amelyek nélkül nem boldogulhatsz, ezért most szépen átvesszük ezeket, és megtanulod beépíteni a gyakorlati alkalmazásba is...
Elkezdem a legelejéről magyarázni neki, kitekintően, és részletesen, szinte elemeire lebontva a lépéseket és következményeket, ahogy logikusan meg kell oldani egy feladatot.
Végig nem szól semmit, csak bólogat, ami egy idő után kezd zavarni, mert bizonytalanak a reakciói.
- Vincent… Ne félj kérdezni, ha valamit nem értesz. Olyan nagy a szád, és bátor természetű vagy... mutasd meg! – máskor olyan nagyszájú tud lenni, most pedig…
- Vin – motyogja halkan.
- Tessék?
- Csak a nagymamám hív Vincent-nek – mondja ki végül hangosabban, ajkaira egy félénk félmosoly húzódik.
- Vin. Akkor itt ez a feladat. Próbáld meg egyedül megoldani azok alapján amit most magyaráztam el neked. Ha elakadsz, szólj nyugodtan.
- Oké...
Lehajol, és elkezdi megoldani, én csak a pad szélére könyökölve figyelem, és nem szólok bele. Kecses ujjait figyelem amik a tollat fogják körbe, fonata előre hullik, néha az asztal lapját simogatják.
- Kész! – rikkantja azonnal, felkapja fejét, és azonnal a szemembe néz, de hirtelen le is süti pilláit, arcát újra ellepi a pír. Elmosolyodom. Most teljesen más, mint a legelső találkozásunkkor.
Aznap éjjel tüzesebb volt bárkinél, igaz csak színjátéknak tűnt az egész, most pedig… Teljesen ártatlannak tűnik. Olyan kiismerhetetlen.
Két mozdulattal rázom meg fejem, hogy kirázódjanak belőle a kusza gondolatok.
- Hadd lássam – sóhajtom halkan, majd a padra támaszkodva állok fel a székből, majd mögé lépek és felé görnyedek, hogy jobban lássam a lapot.
Megigazítom szemüvegem, majd egyik kezemmel székének háttámláján támaszkodom meg, másik oldalt egy piros tollat megragadva nyúlok a lap felé, átnézve a hibákat keresem feladatában.
Orromat megcsapja friss sütemény illata. Nem hittem volna, hogy valaha tetszeni fog nekem ez az illat.
- Ez nem jó – húzom át a tollal – és ez sem… Itt párhuzamosan kell húzni, használj két vonalszót hozzá, nem elég ha szemre húzod.
- Aham – bólint motyogva, oldalra sandítok, látom, hogy rákvörös. Elmosolyodom, és felhajolok tőle. Ennyire zavarba hoztam volna?
Mellé állok, és a következő lapra egy másik feladatok rajzolok fel neki.
- Próbáld meg most ezt – teszem rá ujjamat – szólj, ha készen vagy – bólint, én pedig az ablakhoz sétálok, kihajolva rajta veszek elő egy szál cigit, és rágyújtok.
Ha a héten tudok neki segíteni, pénteken meg is írathatom vele a dolgozatot újra, menni fog.
Ahogy egy jólesőt szívok, közben fokozatosan gyúlnak fel az esti lámpák fényei, csak most veszem észre, hogy már sötétedni kezd. Igaz is, közeledik a tél, a nappalok rövidülnek.
- Készen vagyok! – kiált utánam, elnyomom a csikket a párkányon, majd ledobom a fűbe.
- Máris nézem – hogy ne hozzam megint olyan zavarba, mint az előbb, így csak visszaülök vele szembe, magam felé fordítom füzetét, és elégedetten olvasom végig.
- Ez jó, ügyes vagy – visszateszem elé a füzetet becsukva – Mára elég ennyi, jobb ha hazaindulsz gyorsan besötétedik, majd holnap folytatjuk, pihenj este egy kicsit – rámosolygok, majd felállok, és összeszedem saját holmimat.
- És…
- Igen? – fordulok vissza, és a dobozkára mutat – Igaz is… a sütemény.
Egészen kellemes a zene. Na persze nem valami hangos, de egy iskolai halloween partytól mit vár az ember, amikor papírszalagok lógnak a bordásfalakról, és ezt még dekorációnak is merik nevezni?!
Unatkozva támasztom a falat, és hiába nyaggatnak a csajok, nem akarok táncolni. Eszem ágában sincs. Rég buliztam már... akkor este éreztem utoljára jól magam, amikor megismertem Craig-et a Hot klubban. Ah francba.
Na jó, ebből elég. Kibattyogok a folyosóra, és lekuporodom a fal mellett, gondoktól nehéz fejemet a térdemre hajtva. Valaki közeledik, hallom a léptek zaját, de nem nyitom ki a szemeimet. Nem érdekel, csak nyugalmat szeretnék... egy kis magányt.
- Nincs kedved bulizni? - dörmögi az ismerős hang és felpillantok. Hát ő is itt van? Nagyszerű. Pompás. Rosszabbul már nem is alakulhatna ez a nap. - Gondolom, ha újra megkérdezném, hogy táncolunk-e megint nemet mondanál.
- Nem tudnál, legalább most békén hagyni? - morgom a térdemnek. Ma már elég alkalommal rugdosta meg a kis lelkem, most nincs hozzá hangulatom. Éppen elég elviselnem a gondolatot, hogy milyen rémes lesz majd a nagyszüleim szemébe nézni és elmondani nekik, hogy imádott unokájuk egy csődtömeg.
- Nem - válaszolja, és leguggol mellém. Bosszúsan nézek fel rá, de nem a hideg és lenéző mosolyt látom az arcán. Most komoly... még nem láttam ilyennek. - Nem célom az, hogy megbuktassalak. Ha nem tudnád, az számomra is egy bukás, ha egy diákom elhasal. Csak arra kérlek fontold meg az ajánlatom, hogy segíthessek. Hétfőn délután az osztálytermetekben megvárlak, ha nem jössz, megértem.
Meleg és nagy tenyerét a fejemre teszi és beleborzol a hajamba, majd magamra hagy. Csodálkozva nézem távolodó alakját, és a kedves mosolyán elmélázom. Nem értem... miért ilyen rendes velem?
***
Bezárom a boltot, leveszem a fehér kötényt, és felkapok egy kis papírdobozt, vállamra hajítom a táskámat és rohanni kezdek. Berepülök a suli kapuján, végig a folyosókon, és berontok a tanterembe. Kipirulva, zihálva torpanok meg, amikor megpillantom őt a székében ülve a tanári asztalra lezserül feltámasztott lábaival. Megkönnyebbült mosollyal hajítom le a táskámat és lerogyok a legközelebbi padra.
- Szi-szia - zihálom. - Bocsánat a késésért... Siettem amennyire csak tudtam.
- Azt látom - mosolyog rám, feláll és közelebb lépve mér végig. Hajam laza fonatban a jobb vállamon pihen, halványkék ingem mellkasomig kigombolva. Arcomat megérinti, majd az ujjára mered. - Liszt?
- Ühüm. Pékségünk van, ma ott dolgoztam - biccentek, és a kis dobozt felé nyújtom. - Ezt nagyi küldi neked.
Zavartan fordítom el a fejemet amikor elveszi tőlem a dobozt.
- Ez igazán kedves tőlük - válaszolja halkan. - Később megehetnénk együtt. Mit gondolsz?
- Ühm... jó... - biccentek bizonytalanul.
- Helyes, akkor kezdjük. Mutasd a jegyzeteidet. - Az asztalom elé húz egy széket és leül velem szemben, miközben előkaparom a rengeteg teleírt füzetet, és elé pakolom.
- Látom gyakoroltál sokat, ez dicséretes. - Átlapozza a megoldott fizika feladatokat, percekig csak ezt csinálja, erősen koncentrálva, közben őt figyelem. Piszkosul jóképű... a fenébe. Eltépem róla szemeimet és kipillantok az ablakon. Már sötétedik... ahogy közeledik a tél, a nappalok egyre rövidebbekké válnak.
- Nos - hallom, és visszafordulok a tanár felé. - Az a baj, hogy fogalmad sincs bizonyos alapdolgokról, amelyek nélkül nem boldogulhatsz, ezért most szépen átvesszük ezeket, és megtanulod beépíteni a gyakorlati alkalmazásba is...
És csak mondja és mondja, én pedig előveszem füzetkémet, és szorgalmasan jegyzetelni kezdek. A magyarázatokat nem a táblára rajzolja ahogy szokta, hanem egyenesen a füzetembe. Sokkal érthetőbben magyaráz, mint az órán... Gyakran megáll, és visszakérdez hogy értem-e, és jól is teszi, mert olyan félénk vagyok hogy nem merek szólni magamtól.
- Vincent - sóhajt bosszúsan. - Ne félj kérdezni, ha valamit nem értesz. Olyan nagy a szád, és bátor természetű vagy... mutasd meg!
- Vin - válaszolom halkan, kis köröket rajzolgatva zavaromban a füzetlap margójára.
- Tessék?
- Csak a nagymamám hív Vincent-nek - mosolyodom el félénken.
- Vin - bólint. - Akkor itt ez a feladat. Próbáld meg egyedül megoldani azok alapján amit most magyaráztam el neked. Ha elakadsz, szólj nyugodtan.
- Oké...
Koncentrálok a feladatra, felrajzolom az erőhatásokat vektorként, majd elkezdem a megoldó képlettel kiszámolni, hogy a lejtőn guruló tárgy... hm... igen, ez így jó. És most...
- Kész! - mosolyodom el és felpillantok és zavarba jövök teljesen a tekintetétől. Elkapom róla a tekintetem... azt hiszem ég az arcom...
Gyorsan telnek a napok, megíratom velük mind a két dolgozatot, s egy héttel később meg is kapják az kijavítottakat. Mivel a matekot és a fizikát is én tanítom nekik, úgy döntök egyszerre osztom ki őket.
Meglepődtem Vincent dolgozatán, egész jó hármast ért el, meglátszik rajta a tanulás. Végig őt figyeltem, nem csalt rajta és más sem segített neki.
Viszont…
- ...egyúttal kiosztanám a fizika témazárókat is. Kezdeném a legrosszabbal: Vincent Whassel – teljesen lefagy mosolya az előző jó eredmény után sajnos egy karót is kap egy papírlapon.
Kiosztom az összeset majd feléjük fordulok.
- Nos kiskacsáim. Szánalmas volt az osztályátlag, de jó hír hogy csak egyetlen egyes született, ami már önmagában nagy előrelépés. És mivel ma van őszi szünet előtti utolsó nap és utolsó óra, most hamarabb elmehet mindenki, kivéve Vincent Whassel. Vele a javító dolgozatot meg kell beszélnünk. Jó pihenést mindenkinek!
Zsibongva vonulnak ki, és már csak ketten maradunk a teremben. Hanyagul fordítva ülök a vele szemben lévő székre, és megtámaszkodom rajta.
- Szép volt a matek eredményed, ügyes voltál.
- Hn – úr mordul rám, mint aki a gondolatai legmélyén épp karóba húz, bár… lehet így is van. Viszont kivételesen nem én voltam az, aki belekontárkodott… Ez más, az elveim határozottak. Más az órai „zaklatás” és más az eredmények kicsikarása - Most jön az a rész, hogy mennyire hülye vagyok, és gyengeelméjű, pocsékolás volt az idő amit rám pazaroltál és az életben nem jutok el az érettségiig – látom nagyon kiismert, nem egyszer sütöttem már el ehhez hasonló mondatokat, de persze nem csak neki.
- A szünetben bejössz szépen és átismételjük a dolgozat anyagát, aztán újra megírod – ajánlom fel, immáron kedvesen. Láttam, hogy nem kellett sok ahhoz, hogy „jó” legyen. A válasz egyszerű fejrázás, amitől összes tincse követi fejét.
- Ennyire meg akarsz bukni? – érdeklődöm halkan, és megtámasztom fejem.
- Nem – suttogja a választ.
- Akkor holnap reggel itt találkozunk.
- Nem lehet. Segítenem kell a nagyszüleimnek. A szünetek alatt mindig én dolgozom a boltunkban, hogy pihenhessenek.
- És a szüleid? – hátrálni kezd tőlem, egy újabb fejrázással.
- Majd megpróbálom egyedül, legfeljebb ha nem sikerül akkor megkaphatod amire vágysz, és megbuktathatsz. Na szia – és már ki is fut.
Csalódottan sóhajtva igazítom meg szemüvegem, és egyik tenyerem a padra terítem, és keresztbe téve lábaim dőlök rá, megtámasztva magam.
Már megint egy idióta felfogás. Miért hiszik azt, hogy élvezem a megbuktatásukat? Hehh…
Az ajtóra nézek, ami teljesen üres, majd elmosolyodom.
Én is pont ilyen voltam…
~*~
Kényelmesen sétálok be a tanáriba, de épp mielőtt a küszöböt lépném át, az igazgató szólal meg.
- Mr. Norman, befáradna kérem?
- Persze – válaszolok készségesen, majd követem, bemegyünk az irodájába. Kissé idegesnek tűnik, talán feszültnek, és nem tudom mire vélni.
- Sajnálom, hogy csak az utolsó pillanatban kérdezem meg, de sajnos nincs más választásom. Az egyik tanár lebetegedett, aki a mai felügyeletet vállalta volna az esti Halloween bulin a diákoknak, és eddig nem találtam senkit helyettesítésnek.
Csak sóhajtok egyet, majd gyorsan átgondolom. Végül is… mit veszíthetek? Szórakozni ma nincs kedvem, valahogy nem érzem úgy magam. Készülnöm semmivel nem kell, hisz Vincent elrobogott és úgymond visszautasította a segítségemet.
- Rendben, elvállalom.
~*~
A tortaterem felszerelve elég korszerű, mégsem elég modern fényberendezésekkel, egy egyszerű kis DJ adja a talp alá valót, aki ráadásul az iskola tanulója, de élvezi. Az egyik sarokban állok, és figyelem a táncoló tömeget. Rajtam kívül még egy tanárnő van itt, akinek nincs jobb ideje mint nekem, és ő is felügyel, kedvesen akar beszélgetni velem, de csak félmondatokban válaszolok. Nem mondhatom a szemébe, hogy meleg vagyok, mert olyan mélyen süllyedne szégyenében, hogy többet a tanáriba sem merne jönni, látom rajta mennyire érzékeny, így jobb az egyszerű figyelmen kívül hagyás. Azaz inkább beszélgetek vele, de csak távolság tartóan.
Lustán tekintek körbe a tömegen, s a szemközti falnál Őt pillantom meg. Unottam támasztja a falat, és mikor egyik lány osztálytársa hívná táncolni, egy bágyadt mosollyal utasítja el.
Vajon észrevette már, hogy itt vagyok? Nem tudom, de csak rá tudok figyelni, és amikor kifelé indul a tornateremből, szó nélkül követem.
Kettővel arrébb egy folyosón lelek rá, a falnak támasztva hátát ül a földön, és felhúzott térdein pihenteti homlokát.
- Nincs kedved bulizni? – kérdezem oldalra dőlve a falnak, kezeim a zsebeimben találnak helyet.
Hirtelen oldalra fordítja fejét, és amikor meglát még kedvetlenebbé válik.
- Gondolom, ha újra megkérdezném, hogy táncolunk-e megint nemet mondanál.
- Nem tudnál, legalább most békén hagyni? - morogja ruhájába, és már rám sem néz. Közelebb lépek, és leguggolok mellé.
- Nem – válaszolom egyszerűen, és kivárom míg újra rám néz – Nem célom az, hogy megbuktassalak. Ha nem tudnád, az számomra is egy bukás, ha egy diákom elhasal. Csak arra kérlek fontold meg a felajánlásom, hogy segítsek. Hétfőn délután az osztálytermetekben megvárlak, ha nem jössz, azt érteni fogom.
Fejére teszem kezem, enyhén megborzolom, majd egy mosollyal felállok, és visszamegyek felügyelni.
Mikor belépek csak pár lépéssel arrébb megállok a falnál, hamar újra észrevesznek diákjaim, és pár lány jön oda, hogy piros és pihegő arccal táncolni hívjanak.
Bármennyire tiltakozom, még kezem is megfogják, húzni kezdenek, kínomban csak mosolyogni tudok, végül azon kapom magam, hogy a táncoló diákok szoros gyűrűjében vagyok.
~*~
A székemben fújtatva dőlök hátra, lábaim már az asztalon pihennek, és enyhén hintázok a széken elnyúlva.
Hahh… mit is reméltem? Ez a fiú túl makacs mindenhez. Ritkán mutatom meg másoknak, főleg diákoknak a kedves arcom, és főként csak azoknak akik megérdemlik, de úgy néz ki ez sem érdekli… ahogy a jegyei sem. Bár a bukás szónál mindig teljesen elfehéredik.
Hahh… Zsebembe nyúlok, majd kiveszem a kis dobozkát. Még pont van két szál cigim. Még pár percet várok, aztán felmegyek elszívok egyet, és ha utána sem jön lesajnálom, és haza megyek, este pedig el a haverokkal.
Meglepettség suhan keresztül az arcán, gondolom nem számított erre a kitörésre. Behunyt szemekkel, mosolyogva fújja ki a füstöt, és ahogy eloltja a csikket, nyugtalanná válok. Nem tetszik ez a mosoly... ezt az arckifejezést már ismerem.
- Lépjek túl? Bosszú? Szekálás? Nem vagy egy kicsit beképzelt? - firtatja gúnyosan. - Ébredj fel… „kékmaradam”… Nem körülötted forog a világ, ne hidd, hogy csak te vagy az, akit úgymond „piszkálok” a tanulással. Ami pedig a másikat illeti… - aláz bele a földbe engem, majd lehalkul és felém indul.
- Másik? – nézek rá letaglózva, és aprócska seprűmmel, lapátommal sepergetem össze széthullott önérzetem maradék kis morzsácskáit.
A következő másodpercben a hátam a falon csattan, ő teljes testével simul hozzám, erős keze fenekembe markol. Belém reked a levegő a meglepetéstől, és ahogy leveszi a szemüvegét és közvetlen közelről merül el égkék tekintete az enyémben, szívem a fülemben kezd dübörögni.
- Mielőtt kijelented, hogy nincs esélyem nálad… - dörmögi halkan, majd lassan fülemhez hajol, arcát enyémhez simítja – előbb nem ártana jobban szemügyre venned…
Hangja rekedt a vágytól, ajkai végigszántanak érzékeny fülemen és nyakamon. Reszketeg sóhajjal, elgyengülve hunyom be szemeimet. Finom... finom illata van... nhh...
Ellép tőlem, és én zihálva pislogok fel rá. Mintha mi sem történt volna, felveszi szemüvegét és hideg mosollyal mér végig.
- Ha pedig lenyugodtál, gyere le a korrepetálásra.
Elsétál, és magamra hagy. Lerogyok a fal tövébe, amikor becsukódik mögötte a vasajtó.
- Basszus... - pihegem, majd dühösen csapok a falba.
Negyedórás tépelődés után végül rászánom magam, hogy ma is kitegyem szegény személyem a szokásos tortúrának. Bármit, csak ne bukjak meg. Rettegek a bukástól... és azt hiszem lassan ettől a férfitől is kezdek félni.
A tanterem tömve. Basszus, ma kivételesen sokan nézhetik végig a hogyan-alázzuk-meg-Vin-t című műsort.
- Mi ez a sok ember? - mormolom az orrom alatt.
A tanár meghallotta és azonnal le is csap rám.
- Talán ha néha figyelnél is az órán tudnád, hogy egy hét múlva témazáró, és a jegy duplán számít. Gondolom a többiek is azért vannak itt, mert nincs kedvük félévkor megbukni. De ha már úgyis állsz, csak tedd le a táskád, és állj a táblához.
Fenébe. Ajkamba harapva teszem le a táskát, és felé fordulok. Veszett ügy, de egy próbát megér.
- Miért mindig én? Nem mehetne ki valaki más?
- Azért jössz ki te, mert az összes közül te vagy a leghülyébb, és a táblánál könnyebben megjegyzed a dolgokat, na mars ide!
Ledermedek, majd felháborodva meredek vissza rá. Hogy merészel velem így beszélni? Lehülyézett engem itt mindenki előtt... Meg sem bírok szólalni, inkább a táblához sétálok, és könnyfátyolon keresztül engedelmesen írom fel amit diktál. Ezúttal túl messzire ment... velem senki nem beszélt még így soha...
- Na, akkor mára ennyi. Hétvégén a tankönyv 112. oldalán lévő összes feladatot oldjátok meg gyakorlásképpen. Megsúgom, hogy a témazáróban nagyon hasonló feladatok lesznek. Tünés.
A tábla aljára hajítom a krétát, és egy szó nélkül kapom fel a táskámat, rá sem pillantva viharzok ki a teremből. A folyosón érnek utol a többiek.
- Vin! Vin annyira sajnálom! - borul nyakamba Milli. Igen, ő ismer engem, tudja hogy mennyire szarul esett az egész. Megsimogatom a hátát.
- Hagyd csak... nem először szívatott meg így. Egyszer majd ez is véget ér.
- Tanuljunk együtt - lépnek mellém a barátaim. - Így tutira összehozzuk a tézét.
Bólintok. Más reményem nem maradt. Ha karó lesz ez is, akkor félévkor garantált lesz a hasalás, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Már így is tele az ellenőrzőm egyesekkel, egy kettes sem elég hogy megmentsen. És mindennek tetejében még ott a fizika is, amiből szintén van egy rakás egyesem, és abból is tézé lesz... a fenébe is.
***
A rengeteg tanulás meghozza a gyümölcsét. Amikor két hét szenvedés és nyűglődés után kijavítva behozza a dolgozatokat és felolvassa a jegyeket a tanár, egy nagy sóhajjal dőlök hátra a székemben. Hármas. Jessz!
- ...egyúttal kiosztanám a fizika témazárókat is. Kezdeném a legrosszabbal: Vincent Whassel. - Felkapom a fejem, és egyenesen a gonoszan mosolygó arcára pillantok. Egyes?
- Ez... nem lehet... - Képtelenség! Annyit tanultam rá! Leteszi elém, és sápadtan veszem kezembe, ujjaim is remegnek. Milli vigasztalóan szorítja meg a vállamat, de nehezen gyűröm le a torkomon a csalódás gombócát. Egy pont. Egy rohadt pont hiányzott a ketteshez! Ha nem ő lenne a tanárom, vagy csak nem utálna szimplán, akkor megadta volna a jobb jegyet. Zéró jóindulat sincs benne.
- Nos kiskacsáim - fordul felénk miután az utolsó dolgozatot is kiadta. - Szánalmas volt az osztályátlag, de jó hír hogy csak egyetlen egyes született, ami már önmagában nagy előrelépés. És mivel ma van őszi szünet előtti utolsó nap és utolsó óra, most hamarabb elmehet mindenki, kivéve Vincent Whassel. Vele a javító dolgozatot meg kell beszélnünk. Jó pihenést mindenkinek!
Boldogan áramlanak ki az ajtón, mint egy rakás pingvin, majd ahogy kettesben maradunk, mély csend ereszkedik ránk. Figyelem ahogy felém közeledik, arcán halvány mosoly. A gonoszság élő és járó szobra. Leül lovagló ülésben az előttem lévő székre, és hanyagul a háttámlára könyököl.
- Szép volt a matek eredményed, ügyes voltál.
- Hn. - Ha szemmel ölni tudnék, ő most a földön vérezne, de baromi erős vértje van, fel sem veszi a gyilkos pillantásaimat. - Most jön az a rész, hogy mennyire hülye vagyok, és gyengeelméjű, pocsékolás volt az idő amit rám pazaroltál és az életben nem jutok el az érettségiig. - Ez a kedvenc szövege, amikor épp lealáz a többiek előtt.
Csak szélesebb mosolyra húzódik a szája. Bingó. Kezdi elönteni agyamat a szar, ezért inkább elfordulok tőle, és kinézek az ablakon. Felesleges mondanom neki bármit is.
- A szünetben bejössz szépen és átismételjük a dolgozat anyagát, aztán újra megírod - dörmögi.
Megrázom a fejem. Tenyerébe támasztja a fejét, hidegen néz rám.
- Ennyire meg akarsz bukni? - kérdezi lágyan. Elsápadok. Bukás... ez a szó a legfélelmetesebbek toplistáján van nálam. Lesütöm a szemeimet, de már úgyis késő, hiszen látja rajtam mennyire félek a bukástól.
- Nem.
- Akkor holnap reggel itt találkozunk.
- Nem lehet - felem halkan, és a táskámat megragadva felállok. Hajamat egy ideges mozdulattal simítom hátra. - Segítenem kell a nagyszüleimnek. A szünetek alatt mindig én dolgozom a boltunkban, hogy pihenhessenek.
- És a szüleid? - kérdezi felállva a székről. Fölém tornyosul, és én önkéntelenül is hátralépek. Megrázom a fejem, de nem mondok többet. Semmi köze hozzá.
- Majd megpróbálom egyedül, legfeljebb ha nem sikerül akkor megkaphatod amire vágysz, és megbuktathatsz. Na szia - dobom hátra a vállam felett, és huss az ajtó irányába. Kettesben lenni vele, borzasztóan zavarba ejtő. A tetőn történtek után már nem tudok rá szimpla tanárként gondolni, mondjuk azelőtt sem tudtam, azóta meg pláne.
Egy ideig lehajtott fejjel támasztja homlokát a padnak, majd hirtelen felkapja táskáját, és elindul az ajtó felé, csak felvont szemöldökkel meredek utána.
- Hová mész Vincent? Még nincs vége az órának…
- Írjon be nyugodtan egy igazolatlant tanár úr, eggyel több vagy kevesebb már úgysem számít. Holnap délután úgyis találkozunk – és becsapódik az ajtó. Nos ebben igaza van…
Sóhajtok egyet, végignézek a ledöbbent tömegen, majd kezembe veszek ez tollat.
- Tanúsíthatjátok, ő kérte – dörmögöm halkan, és beírom az osztálynaplóba.
~*~
Hahh… tetszik ez az iskola, a diákok olyan kezessé válnak szavam alatt, mint még szinte soha. Szeretem ha csendben engedelmeskednek, még a többi tanár is „csodálja” hogyan tartom sakkban őket. Nos… mondjam, hogy tapasztalat? Régen nekem is volt egy ilyen tanárom, tudom, hogy mivel lehet kordában tartani a fiatalságot.
Az egyik szabad órámban nincs jobb dolgom, felmegyek a tetőre, és rágyújtok. Egy jólesőt szívok a szál cigiből, majd amikor kifújom a füstöt a szél visszacsapja arcomba, tincseim is lebegni kezdenek. Csendes és nyugodt itt, és a kilátás sem rossz, bár nem igazán szoktam nézelődni.
Egy szélre eső részére megyek a terasznak, és úgy nézek le a rácsok mögül, egész magasan vagyunk még szerencse, hogy itt a drótháló.
Csapódik a fém ajtó, és két alakot látok kijönni… Az egyik Vincent, a másik pedig… Csak nem az irodalom tanár? Egy pillanatra vigyor kúszik arcomra, de amikor látom, hogy mit akarnak művelni, teljesen elkomorulok, és egy mély slukkot veszek.
Szánalmas… észre sem vesznek, pedig alig vagyok tőlük pár méterre.
A kis áldozatom tiltakozni kezd, láthatóan nincs jókedvében és amikor a tanár is bedirvul, megelégelem a műsort.
- Engedd el! – morgom határozottan, azonnal rém néz, majd ijedten iszkol el.
Fogai között szitokszavakat sziszeg, majd vegyes érzelmekkel teli tekintettel pillant fel rám.
- Minden hallott, tanár úr? – hallani? Még láttam is öcsi.
Élveteg mosollyal fújom ki a füstöt, végig őt figyelem. Hetek óta csak őt figyelem, és rá, meg a tanításon kívül nem is tudok mással foglalkozni, szórakozni is kevesebbet járok el.
- Ja. Bevallom, meg sem lepődöm ezen – válaszolok halkan, majd egy újabbat szívok.
- Ezt hogy érti? – hehh… Aznap éjjel nem magázódott így velem, látszik, hogy ebből a szemszögből tart tőlem.
- Ugyan hagyd ezt a formális magázást, most csak kettesben vagyunk.
- Ezt hogy érted? – kérdi újra.
- Eljársz még táncolni a Hot Klubba? – kíváncsiskodom tovább.
Fejet rázva válaszol.
- Hála neked, egy csöpp időm sincs a szórakozásra – duzzogja halkan.
- Nagyon helyes – mosolyodom el. Ha nem jár szórakozni, nem csak hogy másokat „ mentek” meg tőle… magamnak is meg tudom tartogatni… Hehe…
- Ha már így kettesben maradtunk, kihasználom a lehetőséget. Mikor unod meg végre a szekálásomat? Nem gondolod hogy ez egy kicsit erős? Túlzásba viszed a kisded bosszúdat. Nem tettem veled semmi rosszat, mellesleg esélyed sem volt nálam, ezek után meg pláne nem is lesz. Fogadd el és lépj túl a dolgon!
Egy cseppet meglepődök kitörésén, lassan feldolgozom a szavakat, s egy hosszú pillanatra lehunyom pilláimat, szuszogva mosolyodom el. Kifújom az utolsó füstöt is a tüdőmből, leejtem a földre a csikket, majd széttaposom.
- Lépjek túl? Bosszú? Szekálás? Nem vagy egy kicsit beképzelt? – gúnyos tekintetem villantom rá, és csak értetlenül néz rám – Ébredj fel… „kékmaradam”… - vetem felé flegmán – nem körülötted forog a világ, ne hidd, hogy csak te vagy az, akit úgymond „piszkálok” a tanulással. Ami pedig a másikat illeti… - elhalkulok a mondaté végére, ajkaimon továbbra is kis mosollyal lépek lassan közelebb felé, gyanútlanul áll még egyhelyben.
- Másik? – kérdez vissza értetlenül, közvetlenül megállok előtte.
Egy pillanat műve az egész, ahogy derekára siklatom kezem, majd ujjaim lecsúsznak fenekére, magamhoz vonva forgok vele egy felet, majd hátát a falnak csapom. Szabad kezemmel leemelem szemüvegem, majd így nézek bele közvetlen közelről ragyogó szürke szemeibe.
- Mielőtt kijelented, hogy nincs esélyem nálad… - dörmögöm halkan, lassan füléhez hajolok, arcunk egymáson simul – előbb nem ártana jobban szemügyre venned… - fülébe lehelem a szavakat rekedtes hangon, ajkaim hozzáérnek, és egy sóhajt csalok ki belőle, már ez is bőven elégtétel. Remeg a kezem alatt, de nem ér hozzám, csak és fogdosom még mindig. Ajkaim nyakára siklatom, és az újabb sóhaj után egyszerűen csak ellépek tőle, és visszateszem fejemre a szemüveget.
- Ha pedig lenyugodtál, gyere le a korrepetálásra – mosolyom eltűnik arcomról, csak kissé rideg vonásaimat tartom meg, majd magára hagyom. Zsebre vágva kezeimet indulok meg a tanterem felé, teljes elégedettséggel.
Amikor leérek látom, hogy egész sokan vannak, még azok is idegyűltek akik már rég túlléptek és elérték a hármas szintjét. Leülök a helyemre, és noteszomat kezdem el lapozgatni. Ahogy észrevettem, Ő az egyetlen, akinél alig mutatkozik javulás. Pedig valamennyire mégis látszik rajta, hogy igyekszik. Becsengetnek, és nem sokkal ez után lép be az ajtón.
- Mi ez a sok ember? – jegyzi meg halkan, de még így is észreveszem, hisz érzékeim teljesen ki vannak rá éleződve.
- Talán ha néha figyelnél is az órán tudnád, hogy egy hét múlva témazáró, és a jegy duplán számít. Gondolom a többiek is azért vannak itt, mert nincs kedvük félévkor megbukni – intek fejemmel az elhalkult tömeg felé, akik már fegyelmezetten ülnek és figyelnek.
- De ha már úgyis állsz, csak tedd le a táskád, és állj a táblához.
- Miért mindig én? Nem mehetne ki valaki más? – ledobja a táskát, egy közeli üres padba, de még nem ül le, biztosan tudja, hogy ellenem nem veszíthet.
- Azért jössz ki te, mert az összes közül te vagy a leghülyébb, és a táblánál könnyebben megjegyzed a dolgokat, na mars ide! – mutatok a tábla felé, tekintete villámokat szór felém, látom rajta mennyire puffog, de végül mégis csak kitrappol, és megfogja a krétát.
Felmondom neki az egyenletet, a tábla legtetejére írja fel, kicsit fel kell pipiskednie hogy elérje. Fehér, harapni való hasa kivillan, és nyelnem kell egyet, hogy ösztönből ne nyaljam meg ajkaimat. Végül kifújom a levegőt, és mikor kész van, felém fordul.
Ez egyszer megkímélek neki, és hogy a többiek is tanuljanak belőle végigmondom a megoldást lépésről lépésre haladva, magyarázok miközben körmöli fel a sorokat.
Ha ebből sem tanul semmit, kénytelen leszek különórákat adni neki.
- Ma még megkegyelmezek nektek, csak egy felmérés volt. A helyedre mehetsz Vincent. Viszont holnap egy új felmérőt irattatok veletek, és nem csak a jegy lesz a következménye.
A helyemre sietek, és figyelem ahogy elkezd a táblára írni, miközben egyenletesen és folyamatosan magyaráz. Nem tudok figyelni... csak azon jár az agyam, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, hogy pont belé szaladtam tegnap este. Ez akkora szívás!
- Mára ennyi lenne, remélem sikerült a lényeget lejegyezni. - Ez a lenéző tekintet. Teljesen meg van győződve róla, hogy nem tudunk majd holnap semmit. Visszaül a székbe.– Csak azért mondom el, nehogy az legyen a kifogás, hogy nem szóltam előre. Aki holnap hármasnál rosszabbat ír a felmérőmön, az minden pénteken tanítás után két órás korrepetálásra fog járni mindaddig, míg egy normális jegyet el nem tud érni. Világos?
Kiakadnak a többiek, én csak csendben ülök, majd összerezzenek amikor az asztalára csap. Egy pillanat alatt néma csend lesz.
- Nincs apelláta. Aki valaha el akar jutni az érettségiig, az tanuljon. Ha nem egyedül, én segítek neki, nem hoztok rám szégyent!
Amikor elmegy, én még mindig mereven az asztallapot fixírozom.
- Vin.. jól vagy? - kérdezi Milli.
- Aham. Bocsi srácok, de a péntek délutáni karaoke buliknak részemről lőttek.
***
Egész este keményen tanultam, és sokáig fent voltam, mégis... most úgy nézem az előttem heverő dolgozatot, mintha kínaiul írták volna. És tényleg. De ez nem lehet kínai, hiszen nem Ázsiában vagyunk.
Mindennek tetejében, még a tanár is folyton engem figyel, és ez is piszkosul zavar. Ahányszor felnézek, a tekintetünk mindig találkozik. Jaj de gáz... tiszta égő...
Mi ez a gonosz mosoly? Ja persze. Nyilván tudja hogy egyest fogok írni... pedig isten a tanúm, hogy tanultam a dolgozatra. De semmit sem ér a magolás, ha valamit nem értek... ha nem értem akkor akár nézegethetem hónapokig is, attól még nem lesz világosabb.
Összeszedi a dogákat és ki is javítja nyomban. Komoran függesztem tekintetem az ablak előtt lengedező fa koronájára. Ősz van... még csak nemrég kezdődött a tanév. Egy év gyötrelem vár rám. Kibírhatatlan lesz.
Ír valamit egy noteszbe, és amikor gonoszul elmosolyodik, mocorgok a székemben. Valami azt súgja, nem jelent semmi jót ez az arckifejezés. Miért is? Hát mert gonosz! Ez a pasi egy igazi Sith lord, a csillagok háborújából. Világuralomra tör, hogy terrorban tarthassa népét, szegény szerencsétlen diákjait.
– Látom a kisangyal előbújt belőletek, és volt aki tanult a mai felmérőre. – Halvány remény kezd pislákolni bennem, hogy talán mégis megérte tegnap annyit tanulni... – De úgy néz ki vannak még reménytelen esetek a csapatban. Sokan alig érték el a hármas szintjét, de végül csak hat ember maradt, akiknek kötelező lesz korrepetálásra járniuk, a többieknek csak felajánlom, bárki jöhet még aki akar.
Elkezdi felolvasni a kis noteszből a neveket. Amikor végül az enyémet is meghallom, komoran hajtom le a fejem. Hajam arcomba hullik, de így is tudom hogy engem néz, látja hogy mennyire felhúzott.
Elvette a péntek délutánjaimat, egy csomó estém rá fog menni a tanulásra, és ennek tetejében még hetente kétszer két órában is megkeseríti az életemet. Egyetlen nap alatt a feje tetejére állított mindent.
Mindezt csak azért, mert nem táncoltam vele. Na meg mást sem. Megbántottam, és bevallom, nem volt szép tőlem az a mód ahogy visszautasítottam, de... ez nem ok arra hogy kicsináljon!
A fenébe is!
Felkapom a táskámat, és az ajtóhoz sietek.
- Hová mész Vincent? - kérdezi. - Még nincs vége az órának.
- Írjon be nyugodtan egy igazolatlant tanár úr, eggyel több vagy kevesebb már úgysem számít - vetem hátra a vállam felett. - Holnap délután úgyis találkozunk.
Bevágom magam mögött az ajtót, és végigtrappolok a folyosón.
- A rohadt életbe - suttogom. A tetőteraszra visznek a lábaim, és sóhajtva rogyok le a földre, hátamat a betonkéménynek támasztom. Muszáj elfogadnom és feldogoznom a helyzetet. Mégis mi a fenét tegyek hogy ne szívasson? Kérjek tőle bocsánatot? És az mit oldana meg? Valami azt súgja hogy az az elégtétel neki baromi kevés lenne. Bosszút akar állni.
***
Telnek a napok. A hétvége is elrepül. Az életem másból sem áll, csak a magolásból. Esténként már nincs sem időm, sem energiám szórakozni járni, csak a tankönyvek felett görnyedek. A matektanár, Craig minden órán a táblánál feleltet engem, röpdogákat írat, és a korrepetálásokon is velem írat fel mindent a táblára. Élvezettel mosolyog minden alkalommal, amikor sikerül megaláznia. A szadista. És ha ez még nem volna elég, még a fizikát is ő tanítja, amiből szintén pocsék vagyok. Ma is kaptam egy karót tőle, és fizikából is korrepetálásra kell majd járnom. Nem maradt egy szabad délutánom sem... Mindent elvett tőlem, pedig tényleg keményen tanulok... és a jegyeim kezdenek ugyan javulni, mégsem olyan jól mint a többieknek.
Jönnek a negyedéves témazárók, így mást is kell tanulnom már, és ez már nagyon megterhelő. Extra energiákat fektetek a matektanulásba, és mégsem haladok csak nagyon lassan...
- Vin... - sóhajtja az irodalom tanár, és kezemet megfogva húz magával a tetőteraszra. Ilyenkor nem jár ide senki. - Mostanában olyan ritkán tudunk beszélni.
- Sajnálom, nagyon elfoglalt vagyok - válaszolom egy türelmetlen sóhajjal. Most nincs kedvem ehhez. Letérdel elém, felhúzza a pólómat és arcát a pucér hasamhoz simítja elégedett sóhajjal. Harmincas családapa, aki rejtegeti a világ elől, hogy homokos, mellesleg szerelmes belém, ahogy még sokan mások is. Ha lenne bennem empátia, talán sajnálnám is őt, vagy legalább szánnám csórikát, de az igazság az, hogy leszarom. Anno kihasználhattam volna őt, de nem tettem, mert én nem ilyen vagyok. Csak elszórakoztatott.
- Azt hittem már nem szeretsz...
- Sosem szerettelek - felelem hűvösen.
- Tudom... tudom... úgy értettem, hogy megutáltál vagy...
- Eressz el. Elég volt ebből, ne üldözz tovább.
- Miért mond ilyet az én szépséges kis kékmadaram? - kezei feljebb siklanak hasamon, egészen a mellkasomig de ellököm őket és hátralépek. - Vin... édes kicsi Vin... ne tedd ezt... Belepusztulok ha ellöksz magadtól...!
Bosszúsan ragadom meg a földre esett táskámat. Régebben még szórakoztatott hogy úgy odavan értem, de most sem kedvem sem időm erre.
- Ebből elég, ezt én nem hallgatom tovább - vetem oda neki és elindulok a vasajtó felé. - Hagyj békén!
Egy erős kéz ragadja meg a csuklómat és visszaránt.
- Engedd el! - dörren egy erős és határozott hang. Csodálkozva fordítom fejemet felé, még hallom ahogy becsapódik a menekülő tanár mögött az ajtó. Igen, ő mindig nagyon félt attól hogy lebukik, hát most megtörtént.
- Francba - szisszenek halkan. Ez Craig. Kényelmesen a falnak támaszkodva cigarettázik, arcán az a szokásos idegesítő, gúnyos mosoly. - Mindent hallott, tanár úr?
Lassan kifújja a füstöt az ég felé.
- Ja. Bevallom, meg sem lepődöm ezen.
Értetlenül ráncolom a homlokomat. Mire céloz ezzel?
- Ezt hogy érti?
- Ugyan hagyd ezt a formális magázást, most csak kettesben vagyunk.
- Ezt hogy érted? - ismétlem meg a kérdést, makacsul a témába kapaszkodva.
- Eljársz még táncolni a Hot Klubba?
Megrázom a fejem.
- Hála neked, egy csöpp időm sincs a szórakozásra - vetem oda neki szemrehányóan.
- Nagyon helyes.
Felfortyanok. Mi az hogy nagyon helyes?! Hogy merészeli?!
- Ha már így kettesben maradtunk, kihasználom a lehetőséget. Mikor unod meg végre a szekálásomat? - kérdezem dühösen csillogó szemekkel. - Nem gondolod hogy ez egy kicsit erős? Túlzásba viszed a kisded bosszúdat. Nem tettem veled semmi rosszat, mellesleg esélyed sem volt nálam, ezek után meg pláne nem is lesz. Fogadd el és lépj túl a dolgon!
Már egy jó ideje egy kocsma kellemes légkörében ülünk a haverokkal a sokadik sör után.
Felvettek egy másik középiskolába tanítani, holnap kezdek, és meglepetésszerűen megjelentek a lakásomon, és közölték, hogy megyünk ünnepelni. Pont én lennék az aki ellent mond nekik?
Még fiatal az este, így úgy döntünk átnézünk egy szomszédos szórakozóhelyre. Szeretem az ilyen kis dizsiket, sok a fiatal akiket könnyű szerrel fel lehet csípni.
Hogy valami édesebbel is kényeztessem magam, egy pohár töményet kérek a pultnál, majd felülök az egyik székre, s vadászó tekintettel mérem fel a terepet. A haverjaim a közelben vannak, ki-ki a saját kis vadász akcióját kezdte már el a maga stílusában. Mindig ezt szoktuk csinálni, eliszogatunk, ökörködünk végül egy jó kis vadászással fejezzük be az estét.
Egy kicsi idő után egy gyönyörű fiút pillantok meg, csípője csak úgy rázódik az ütemre, haja ide-oda csapódik érzékien, testén úgy dörzsöl végig, mintha csak kelletné magát. Vagy talán tényleg ez a célja? Tegyünk egy próbát.
Amikor a pulthoz lép, figyelem minden mozzanatát, lassan közelébe lépek, arca jól kivehető a fényekben.
- Szép műsor – jegyzem meg mikor odaérek, ezzel magamra vonva a figyelmét. Nem szólal meg, s már épp lépne el, amikor szóval állítom meg – Itt dolgozol?
- Nem. Csak táncolok… mint akárki más – felel fennköltesen.
- Meghívhatlak egy italra?
- Kösz – pofátlanul iszik bele a kezemben tartott pohár tartalmába – Mmm… nem rossz – nyalja meg kicsit ajkát. Végre elérhető közelségben van, így már csak rá siklatom kezem, magamhoz vonom, és mindjárt meg is van a zsákmányállatkám.
- Táncoljunk – dörmögöm halkan a füléhez hajolva, de könnyedén szakad ki karjaimból.
- Kevés vagy te ehhez – fordul még vissza, majd egyszerűen elsétál.
A piától amúgy is lelassult reakciókészségemnek hála hosszú pillanatokig csak bambán állok utána nézve, majd megremeg kezemben a pohár, így az erős minősége miatt nem törik szilánkjaira.
Visszaülök a pulthoz, legördítem a maradék italt, majd rácsapom az asztalra, egyik haverom pont akkor ül mellém, és vállamra teszi a kezét.
- Láttam mi történt, szard le vannak még itt elegen – kedves tőle, hogy bíztat, de ez most kurvára idegesít. Soha nem utasítottak még vissza.
- Nem érdekel, inkább hazamegyek, holnap már óráim lesznek.
~*~
Habár egy enyhe másnaposság utolért a mai nap, valami más sokkal jobban zavart ennél is. Az a fiú… Cöhh… ki kéne vernem a fejemből, nem rágódhatok ezen napokig.
Amikor becsengetnek, belépek az osztályterembe, végigfuttatom tekintetem a trehány népen. Elkerekednek szemeim, amikor meglátom Őt az egyik padban ücsörögve, s azonnal ellep a düh. Szóval idejársz mi? Kishaver… Majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén.
Elfoglalom helyem, de még mindig pofátlanul trécselnek, így határozottan dörren fel a hangom.
- Osztály vigyázz!- végre észrevesznek és felállnak a helyükről. A fiúcska túl nyugodtnak látszik, talán nem ismert volna fel? Valószínűnek tartom, hisz este nem viseltem szemüveget, most pedig igen - Craig Norman vagyok, az új tanár. Abban a szerencsében részesültem, hogy a fizikát és a matematikát taníthatom ennek a bagázsnak, egészen az érettségiig. Ez azt jelenti kiskacsáim, hogy kihajtom belőletek a lelketeket is, de akkor is mindenki átmegy a vizsgákon. – mutatkozom be határozottan, s kisebb zsibongást váltok ki a tömegből. Mindig ez van…
- És most névsorolvasást tartok, hogy lássam kikkel is van dolgom – elejéről kezdem sorolni a neveket, és nem kérek mást csak azt, hogy jelentkezzenek. Nincs kedvem bemutatkozósdit játszani. Egyedül az Ő nevére vagyok igazán kíváncsi, és szerintem őt fogom elsőként megjegyezni.
Saját magára vetette ezt a sorsot, hát állja a következményét.
- Vincent Whassel – olvasom a következő nevet, és ni csak… Hát nem Ő az? Mosoly terül arcomra, szemeimben megvetéssel pillantok le rá, majd folytatom.
- Hm... látom nem sok mindent tanultatok még az idén. Nos, akkor végzünk egy kis szintfelmérést. Lapot elő, diktálom a kérdéseket – utasítom őket miután a tanmenetet végiglapoztam.
Szorgos kis nebulóknak tűnnek, ahogy próbálják megoldani az egyszerűbb másodfokú egyenleteket, de valójában csak ülnek a papír felett, és még egyszer átírják azt, amit lediktáltam nekik.
Karba tett kezekkel ülök székemben, néha felállok, és az ablakhoz lépek, fél szemmel rá sandítva. Ő is oldalra néz, valami haverjával diskurálnak. Sunyítunk? Ejnye.
Mellé lépek, tenyerem akkorát csattan a padján, hogy a falról zeng vissza.
- Nincs terefere. Ha nem tudod megírni a dolgozatot, akkor ülj csendben és ne zavard a többieket – mondom halkan, mégis erőteljesen. De élvezem ezt…
- Bocsánat – puffog vissza, majd elkényelmesedik a széken, én pedig a helyemre megyek.
Óra végén összeszedetem a dolgozatokat, a szünet ideje a alatt a tanáriban „kijavítom” ezeket a csodás üres lapokat. Na mit mondtam? A többség csak firkált, esetleg átírta az eredeti egyenletet, de van itt pár próbálkozás is, sőt egy kettes is összejön.
Szánalmasak… De a tanár se kutya, hogy ennyire elhanyagolta őket. Ki volt vajon az a vénség aki velük „ foglalkozott”?
Visszatérek a szünet után, hisz dupla órát tartok nekik.
Szinte élvezettel közlöm velük szánalomra méltóságukat, majd a legfelül heverő lapot veszem magamhoz.
- Vincent Whassel – most megismered a jövődet - Fáradj ki kérlek a táblához. – kérem határozottan, mire ő is nagy mersszel feláll, és eleget tesz a kérésemnek.
Lediktálom neki a dolgozatból az egyik másodfokú egyenletet, végig ujjait figyelem ahogy a krétát finoman tartják.
- És most kedves Vincent, meséld el nekem mit is látsz a táblán – csak hosszas gondolkodás után válaszol.
- Egyenletet – hahh… pont ezt vártam tőle.
- És milyen egyenletet? – kérdezek rá hangsúlyozva a szavakat, de válaszként csak megrázza fejét – Tessék?
- Nem tudom – mondja ki végül sziszegve. Nos, itt a nagy alkalom, ebből valószínűleg rám fog végre ismerni.
- Ejnye Vincent. Úgy tűnik kevés vagy te ehhez – vetem oda neki felkönyökölve oldalt az asztalomon, majd kezemen megtámasztom a fejem, és gyönyörködöm meglepett látványában.
Hogy még egy lapáttal rásegítsek, megigazítom szemüvegem, jelezve ezzel figyelmetlenségét.
Mikor eleget élvezkedtem látványában, az osztály felé fordulok.
- Ma még megkegyelmezek nektek, csak egy felmérés volt. A helyedre mehetsz Vincent – intek hanyagul, és lassan visszaindul helyére, majd leveti magát a székbe – Viszont holnap egy új felmérőt irattatok veletek, és nem csak a jegy lesz a következménye – egyelőre ez a kicsi elégtétel is megteszi nekem, de még nincs vége a játéknak. Felállok helyemről, majd a felveszem azt a krétát, amit leejtett, és letörlöm a táblát – Most gyorsan átismételjük ezt az anyagrészt, hogy felfogjátok, nos akkor a… - türelmesen sorolom az elejétől a végéig, példákkal szemléltetve. Megmutatom nekik a türelmesebb oldalamat is, hisz nyugodtabb vagyok egy kicsivel, nem sokkal. Épp akkor fejezem be a magyarázást, amikor a jelző csengő megszólal. Sóhajtok egyet. majd leteszem a krétát.
- Mára ennyi lenne, remélem sikerült a lényeget lejegyezni – egy újabb lenéző sóhajjal visszaülök helyemre, majd alkarjaimat az asztalra támasztva nézek rajtuk végig – Csak azért mondom el, nehogy az legyen a kifogás, hogy nem szóltam előre – tekintetem szúróssá válik, sugallja, éreztetem velük a vesztüket – Aki holnap hármasnál rosszabbat ír a felmérőmön, az minden pénteken tanítás után két órás korrepetálásra fog járni mindaddig, míg egy normális jegyet el nem tud érni. Világos? – hőbörgés és tiltakozás a válasz, de összehúzom szemöldököm, és asztalomra csapva hallgattatom el őket.
- Nincs apelláta. Aki valaha el akar jutni az érettségiig, az tanuljon. Ha nem egyedül, én segítek neki, nem hoztok rám szégyent! – dörrenek rájuk, és olyan csend lesz a végére, hogy a légy zümmögését is hallani lehet. Kicsöngetnek, és én azzal a lendülettel kapom fel a holmijaimat, majd a tanáriba indulok, még egy utolsó pillantást vetek „ártatlan” áldozatomra.
~*~
Néma csend és ceruza sercegése… Milyen jó is ezt hallgatni, igazán pezsdítő érzés.
Egyik lábam hanyagul vetem át a másik felett, ujjaimat összefonom hasamon, és így dőlök hátra a székben kényelmesen. Csak őket figyelem, egy percre sem hagyom, hogy lessenek vagy puskázzanak.
Egyre többet vetül a tekintetem Vincent felé, azóta sem tudom kiverni a fejemből. Hogy is tudnám, ha majdnem minden nap látni fogom?
Inkább kiélvezem a helyzetet.
Gondolkodtam rajta, hogy vajon hány éves lehet. Vajon lebukott talán? Mert az a bár ahová aznap éjjel betévedtem a haverjaimmal, eléggé korhatáros helyiség, akárkit nem engednek be.
De nem tűnik idősebbnek a többieknél, így csak egy lehetőség maradt… Ismerős. Protekcióval bármi megoldható, személyes tapasztalat.
Ceruzáját a padon kopogtatja, hol egyik hogy másik karjára dől, szép homlokán gondolkodó ráncok gyűrődnek, majd el-eltűnnek, halántékán egy apró csepp gördül végig. Amikor mindenki a lapja felé van görnyedve, ő akkor néz fel rám, s én enyhe mosollyal dugom ki nyelvem hegyét szám sarkában.
Van egy olyan sejtésem, hogy benne lesz abban a bizonyos kis csoportban.
Összeszedetem a dolgozatokat.
- Amíg ezeket kijavítom, foglaljátok el magatokat – Gyorsan át tudom futni ezeket. Csak két egyenletet adtam fel nekik, s első rálátásra meg tudom állapítani, hogy helyes e vagy sem. Alig tíz perc alatt végzek, előveszem kicsi noteszem, és felkörmölöm ré a neveket, az utolsónál akaratlanul is egy mosoly szökik az arcomra – Látom a kisangyal előbújt belőletek, és volt aki tanult a mai felmérőre – felállok a székből, és a pódium közepére sétálok, kezemben még mindig a kicsi piros füzetke – De úgy néz ki vannak még reménytelen esetek a csapatban. Sokan alig érték el a hármas szintjét, de végül csak hat ember maradt, akiknek kötelező lesz korrepetálásra járniuk, a többieknek csak felajánlom, bárki jöhet még aki akar – ajánlom fel, majd elkezdem sorolni a kötelező neveket, az utolsónál mosolyom fogom vissza, fejemben ezer és egy újabb lehetőség villan be – és Vincent Whassel – nem menekülsz tőlem ilyen egyszerűen.
Egyszer talán elutasítottál… de fogsz még nekem könyörögni…
