- Ne gondolj, semmi rosszra! – mordulok rá, szemeimből nyilak lövellnek ki rá. – Csak egyszerű dolgokban gondolkozz.
Összeszedem a maradék péksüteményt is a pult alól, és dobozokba pakolom, majd azok is bekerülnek a zsákba.
- Akkor mit szólnál, ha sétálnánk egyet, majd hazaviszlek.
Felpillantok rá. Nem is rossz ötlet. Az időseknek általában reggel viszem el a cuccot, de egy füst alatt lezavarhatom ezt is, és tovább szundizhatok holnap egy fél órával. Ledobom a kötényemet.
- Jó, de előtte ezeket el kell vinnem valahova. Csak pár házzal arrébb.
Néhány perc alatt lesétálunk, beadom a sütiket, elköszönök és sietek is vissza Craig-hez. Kényelmesen sétálunk, nézelődünk és beszélgetünk. Dzsekim zsebébe süllyesztem mancsaimat, a hűvös esti levegő miatt nyakamba tekert sálba bújtatom államat.
- Nem is tudtam, hogy ilyen kis segítőkész vagy – dörmögi Craig elgondolkodva. – Nem ilyennek ismertelek meg.
- Ne kezdd már megint, nem hallottam még eleget, hogy milyen könnyűvérűnek tartasz? – kapom fel a vizet egy pillanat alatt, de ő csak sóhajt egyet.
- Nyugodj már meg, mondtam, hogy nem tartalak annak. Csak megjegyeztem valamit.
- Mindegy – vonom meg vállamat, és elfordítom az arcomat tőle, mielőtt tátott szájjal bámulni kezdem. Jól áll neki az utcalámpa fénye... vagy csak szimplán szép a pasi. Kizárt hogy egyedülálló... Ráadásul azt is mondta, hogy holnap programja van... biztos azzal a valakivel.
– És… merre mész holnap? – kérdezi a szám magától.
- Magánügy – mosolyog le rám, és végigfut rajtam egy különös érzés a bosszúsággal és csalódottsággal együtt. Olyan furcsa. Égető, maró érzés... a mellkasomban, egészen a torkomig szorongat.
- Jó, csak kérdeztem – felelem halkan, és elterelem a beszélgetést könnyebben emészthető témákra. Mesélek neki nagyiékról, a könyvről amit olvasok, a kedvenc zenéimről, rájövnk hogy hasonló filmeket szeretünk... ilyenek. Az idő pedig hamar elrepül.
Otthon a nagyi már az ablakból látja hogy nem egyedül jövök haza és kisiet elém. Bemutatom neki Craig-et. Nagyi bájosan, a maga módján azzal a tündéri modorával hozakodik elő ami az ő sajátja, és már le is kenyerezte a tanáromat.
- Feltétlenül ebédeljen egyszer nálunk, kedvesem - búcsúzik el tőle, nekem már csak egy kis mosoly jut Craig-ből, mert nagyi elhappolja tőlem a figyelmét. Még házisütivel is felpakolja őt, és végre elengedi. Bocsánatkérő mosollyal kísérem ki őt a kapuhoz.
- Jó éjt - mosolygok fel rá, és ahogy viszonozza, a szívem őrült tempóban kezd verdesni a mellkasomban.
Bűbájosan rámosolygok az ajtónállóra, aki olvadozva emeli fel nekem a bejárat előtti drótkötelet.
- Köszönöm Thomas - cirógatom meg az arcát lágyan, és belibbenek. Néhány hete főztem meg őt egy pár perces hízelgéssel, ahogy szokásom. A külsőmből néha komoly hasznot húzok, ahogy ezúttal is. Simán véve az akadályt, belépek a klubba. Dübörög a zene, az embertömeg egyszerre mozdul, alkohol és tömény feromon illata a levegőben, parfümmel és izzadtságszaggal keveredve. Mélyet szippantok belőle és halvány mosollyal elvegyülök.
Fekete, testhez simuló nadrágom és pólóm egyszerűnek hatna, ha éppenséggel a felsőm nem lenne csónaknyakú, így egyik vállam szabadon van, alsó rész pedig pont a köldökömig ér, így tánc közben a köldököm, néha meg több is kilátszik.
Hajam dúsan, illatosan áramlik arcom körül, súlyosan nehezedve vállaimra és hátamra. Beletúrok, és táncolni kezdek. Testem kígyó kecsességével és hajlékonyságával mozdul a zenére, az énekessel együtt suttogom én is a szavakat, ízlelgetem...
Hozzám simulgatnak az emberek, férfiak és nők egyaránt, de senkinél nem ragadok le néhány percnél tovább. Egy nő kitartóan követ, de végül ő is elmarad... én pedig csak táncolok és táncolok, szemeimet behunyva élvezem a ritmust... a varázslatot. Csodásan érzem magam, végre elfelejtettem hogy Craig most valahol valakivel... és nem velem.
Egy bújós, szőke cicababát eltolok magamtól, és a helyébe azonnal valaki más lép. Mielőtt dühösen rárivallnék vagy ellökném, felpillantok és tátva marad a szám a csodálkozástól. Cr...Craig?
- Tartozol még nekem egy tánccal - dörmögi hihetetlenül mély, szexis hangján a fülembe. Testének minden izmát a bőrömön érzem, mintha nem is lenne rajtam ruha... Levegőért kapkodva merevedek le pár másodpercre, de ő csak magához szorít, kezét derekamra simítja és belemozdít a csípőkörzésébe engem is. Combja lábaim közé kerül, ágyékunk pedig összesimul ettől. Halkan felnyögve hunyom be szemeimet, fejemet hátraejtem. Ajkainak forróságát érzem nyakamon, kezeim tétován markolnak ingébe, és mozogni kezdek. Kábán a vágytól, már nem látok és nem érzékelek senki mást, csak őt... Vele táncolok.
Meleg ujjai a hátam meztelen bőrét simítják végig, száját a nyakamon, arcomon, fülemen... mindenhol magamon érzem tánc közben. Bódító, férfias illatának sötét, csábító felhőjében elveszek teljesen...
Hajamba bújnak ujjai, fejbőrömet cirógatják és én elgyengülve ejtem kába fejemet a vállára. Szuszogása fülemet csiklandozza amikor lehajol hozzám... végigsimítja arcomat. Egymást kutató ajkaink találkoznak... Puha, forró és lágy... Nyelvével lassan végigsimítja alsóajkamat, megadásra kényszerít... és én teljesen megrészegülve engedem beljebb. Puhán csókol, lassan és óvatosan hatolva számba, és én... felnyögve dermedek le, görcsösen ingébe kapaszkodva... Testem, szívem, elmém lángra kap... nyelvem magától mozdulva vesz részt a lassú és lágy, körkörös táncban, kölcsönös tapogatózásban...
Istenem... csodálatos ez a csók...
Szívem a fülemben dörömböl, már nem is hallom a zenét sem...
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 04. 09. 21:33:31
- Szia – rebegi meglepetten, tekintete többször is végig fut rajban, élvezem képletes tapogatásukat, s megnézem én is karcsú alakját a köpenyben. Igazán csinos, meg kell hagyni - Sajnos nem sok maradt már, de kereshetek neked valamit – válaszol kedvesen, le is nyűgöz, hogy ezt az oldalát is láthatom – előkap egy tál teasüteményt is – Ez megfelel? – kérdezi komolyan, mosollyal arcán. Úgy néz ki nem értette a kérésem, de sebaj.
- Talán – bólintok rá félszegen, kiszélesedő mosollyal.
- Hogyhogy ilyen későn jársz erre? – érdeklődik, miközben elkezdi a süteményeket dobozba pakolni.
- Csak úgy. Látni akartalak – mondom ki nyíltan, majd a pultnak dőlök, és ledermedt alakját figyelem jóllakott fejjel.
- Öhm. Ez… kedves tőled – dadogja és mikor átadja nekem a dobozt, tárcámért nyúlok, de azonnal leszól.
- A vendégem vagy – előbb dadogott, most hadar, micsoda hangulatváltozás - A nagyi kifilézne és roston sütne ha pénzt fogadnék el tőled.
- Holnap is itt leszel? – kérdezem kíváncsian, miközben elveszem tőle.
- Aham, de nem sokáig, hamar lelépek mert este programom lesz – nocsak. Máris kiélvezi a szabadságát?
- Oh… - reagálom le halkan.
- Na és te?
- Nekem is – válaszolom egyszerűen.
- És ma este szabad vagy? – előre hajol kicsit kérdése közben, kezemet az övére siklatom kényelmesen, alig rezzen meg – Ezt direkt csinálod… - susogja halkan.
- Mit is? – imádok játszani vele. Imádom, hogy ilyet hozhatok ki belőle, és csak én láthatom. Közelebb hajolva nézhetek szép szemeibe.
- Szeretsz zavarba hozni... – Hogy mennyire jól látja…
- Mert akkor vagy a legédesebb... kis süteményem – duruzsolom halkan, de ahogy elhúzódik tőlem, én is felegyenesedem.
- Nem vagyok süti – fordul el tőlem visszafogottan mosolyogva- Szóval mit csinálsz ma este?
- Miért érdekel ennyire? – kérdezek vissza.
- Mert szeretném meghálálni, hogy segítettél – mosolyogva vonom fel egyik szemöldökömet.
- Hát… - húzom el a szót, ábrándos tekintettel.
- Ne gondolj, semmi rosszra! – rivall rám – Csak egyszerű dolgokban gondolkozz – néz rám szúrósan, nyomatékosítva szavait. Jó, rendben.
Elgondolkodom, miközben ő pakolászik.
- Akkor mit szólnál, ha sétálnánk egyet, majd hazaviszlek.
- Jó – veszi le kötényét, mikor már a többi süteményt is eltette külön zacskókba – de előtte ezeket el kell vinnem valahova. Kíváncsian figyelem – csak pár házzal arrébb.
Rábólintok, és amikor bezárja a boltot, elindulunk.
Egy idősek otthona mellett állunk meg, megvárom amíg beviszi a süteményeket, és az üvegajtón keresztül figyelem, hogy egy néni leáll beszélgetni vele, de hamar kijön, és tovább mehetünk.
- Nem is tudtam, hogy ilyen kis segítőkész vagy – jegyzem meg előre nézve sétálás közben, majd zsebre vágom kezeimet – Nem ilyennek ismertelek meg.
- Ne kezdd már megint, nem hallottam még eleget, hogy milyen könnyűvérűnek tartasz? – fortyan fel egy pillanat alatt.
- Nyugodj már meg, mondtam, hogy nem tartalak annak – sóhajtok egyet – Csak megjegyeztem valamit.
- Mindegy – duzzogja ő is, majd elfordul egy kis időre – És… merre mész holnap? – kis kíváncsi. Hehe…
- Magánügy – válaszolok mosolyogva, lesandítva rá, látom arcán a megrökönyödést, a csalódást, hogy van amit nem tudhat. Mert bizony ez így van.
- Jó, csak kérdeztem – fordul ő is előre, és hosszú percekig nem szólalunk meg, évelődök arcán, ahogy feldolgozza gondolatait. Nem szoktam csak úgy tanítványokkal sétálgatni, de Őt valahogy nem így fogom fel, bármennyire is az. Ő valahogy… más…
Hétköznapi témák sejlenek fel, az, hogy lassan vége a szünetnek, egyszerű unalmas csacsogásnak tűnik, mégis többnek érzem. Valami furcsa nekem.
Hazaviszem, és az ajtóban megláthatom hírhedt nagymamáját. Kedves asszonynak tűnik, látszik rajta, kitől tanulta úgymond ezt a… viselkedést. Intek egyet feléjük, mikor észrevesz, majd süti szerzeményemmel hazamegyek.
~*~
Sötétedik, már lassan az esti lámpák gyúlnak fel, és ha bár előre elterveztem, magam sem hiszem el azt, amit teszek.
Egyszerű ruhában, egyszerű, szokásos bulizósnak induló öltözetben indulok neki az estének, de először más irányba.
Mikor végre meglátom Őt, követni kezdem kíváncsian a messziből, hogy ne vegyen észre. Nem a Hot Klubba megy, mint múltkor, hanem egy ehhez hasonló bárba, ahol jártam már, de nem mostanában. Vajon hány ilyen helyen ismert, hogy beengedik? Kíváncsi lennék mi az a taktika, amivel beengedik.
Nekem nem kell különösebb indok, egyszerűen beengednek. Körbenézek, és azonnal a táncoló fiatalok tömege vesz körül, fülledt levegő, emberi illatok, és persze az italoké. Hangos zene, de szélen még egész hallhatóak a társalgások is.
Kérek egy italt, majd leülök a pulthoz, és feltámaszkodom rá. Elvesztettem őt, de könnyen megtalálom, csak figyelnem kell.
Sokan szeretnének akaszkodni, aminek máskor nagyon is örülnék, de egyetlen célom, hogy egy valakit „ cserkésszek be” tudom nem megkapható, jelenleg talán nem is az érdekel.
De tartozik nekem.
Mikor végre meglátom, őrülten rázza csípőjét, haja libben minden mozzanatára, nyelnem kell egyet, hogy a számban maradt cseppnyi ital ki ne folyjék nyálammal együtt.
Legördítem a pohár tartalmának maradékát, és a pultra teszem, egy ideig még izgatottan figyelem, ahogy egy lány próbál a közelébe férkőzni, de nehezen hagyja.
Lassan közelítek, folyamatosan egy-egy ember takarásából, majd mikor eltolja magától a kis szőkét, azonnal a helyébe, lépek, közvetlenül előtte állok meg, felvéve a zene ritmusát siklatom csípőjére egyik kezem, mélyen nézek meglepett szemeibe, amik gyönyörűen csillognak a villogó fényekben.
Közelebb hajolok hozzá, egyenesen füléhez, testéhez simulok, arcunk összeér.
- Tartozol még nekem egy tánccal!
Mire feleszmélek, már az ölében ülök miután egy rántást érzek. Belesikkantok tenyerembe a meglepettségtől.
- Tessék! Ezt írtam - nevet a fülembe, és kezecskémbe nyomja a füzetemet. Rávetem magam, és mohón olvasom el az aprócska, piros betűket.
„Szépen megoldottad a feladatokat, mindegyik hibátlan, bár így tanulnál mindig. Talán le is érettségiznél… Sütikém… „
- Te… - kezdeném, de félbeszakít.
- Semmi te… - kontrázik rá, és könnyedén felemel a derekamnál fogva, hogy talpra állítson. Bambán hagyom neki, a füzetemet bámulva. Még mindig képtelen vagyok elhinni...
- Akkor ez azt jelenti, hogy ötöst kaptam? – pillantok rá ragyogó szemekkel, de ő megrázza a fejét.
- Nem, ez nem ilyen egyszerű. Az eredeti dolgozatot egyes, ez ötös, ami átlagolva hármas, egy igazán erős hármas.
Felsóhajtok.
- Értem…
- Gyere… hazaviszlek.
Most nem menekülök el, mert akár madarakat is lehetne velem fogatni... Hihetetlen! Lenyűgöző ez a Craig. Agyilag egy székláb voltam, ha a matek vagy a fizika szóba került, most meg... ász vagyok! Egy pikk ász!
***
Unatkozva támasztom a pultot. Ma is nagy forgalom volt, alig maradt áru a polcokon. Nagyiék kenyereit és süteményeit viszik mint a cukrot, szerencsére jól megy a bolt.
Az órára pillantok. Nemsokára zárunk, sehol egy lélek. Elkezdem bepakolni a maradékot a raktárban egy zsákba, mert ami megmarad az megy a két házzal arrébb lévő idősek otthonának, hiszen holnap már nem tesszük ki ezeket a polcokra. Mi csak frissen sült árut árulunk.
Tegnap és tegnapelőtt ilyenkor már rohantam a suliba Craig-hez, de most nem kell. Elégedettséget és némi sajnálatot is érzek egyszerre. Hiányzik? Nem hiszem... csak...
Csilingel a bejárati ajtó és kisietek, majd lebénulok és megkukulok. Craig... ő az...
Széles mosollyal sétál a pulthoz, és istenien néz ki, mint általában. De ezúttal nem bankárosan van öltözve, csak egy kényelmes ing és kabát, meg farmernadrág. Lezser, de még így is elegáns.
- Jó napot, a legfinomabb sütiből szeretnék kérni.
- Szia - mérem végig csodálkozva, ahogy ő is engem, a fehér pékköténytől a vállamon pihenő hajfonatomig. Észbe kapok és elmosolyodom. - Sajnos nem sok maradt már, de kereshetek neked valamit.
A pult alól előveszek egy kis tálcányi aprósüteményt, ami a legfinomabb nálunk.
- Ez megfelel?
- Talán - bólint a pultra támaszkodva. Mélyen a szemembe néz. Uhh nincs rajta szemüveg... Elpirulva kapom el róla bámész tekintetem, majd nagyot nyelek és legyűröm a zavart.
- Hogyhogy ilyen későn jársz erre? - kérdezem tőle halkan miközben becsomagolom egy csinos dobozkába a süteményeket.
- Csak úgy. Látni akartalak.
Halkan felcsuklok és kigyúlt arccal nézek fel rá. Szélesen vigyorogva dől a pulthoz, és észvesztően helyes a fene essen belé! Ha csak belegondolok, hogy a füzetet amibe tegnap írt nekem, azóta vagy ötezerszer elolvastam... hát... én is látni akartam őt. És most itt van. Érdekes hogy mégis azt szeretném, hogy tűnjön innen, és ne hozzon folyton zavarba...
- Öhm - köszörülöm meg a torkomat még mindig kipirulva. - Ez... kedves tőled.
Átnyújtom neki a dobozt, és amikor a zsebébe nyúl, tagadólag emelem fel a kezem.
- A vendégem vagy - hadarom. Látom hogy ellenkezne. - A nagyi kifilézne és roston sütne ha pénzt fogadnék el tőled.
Felnevet és megköszöni a süteményt.
- Holnap is itt leszel?
- Aham, de nem sokáig, hamar lelépek mert este programom lesz.
- Oh... - figyelmesen nézi arcomat azokkal a hihetetlenül kék szemekkel.
- Na és te?
- Nekem is.
- És ma este szabad vagy? - kérdezem kíváncsian előre hajolva és rákönyökölök a pultra. Az asztallapon pihenő kezemre simítja nagy és meleg tenyerét, de nem rántom el, csak elpirulok megint. - Ezt direkt csinálod... - suttogom.
- Mit is? - vigyorodik el, lehajolva hozzám, és a pult felett homlokát az enyémhez biccenti finoman, hogy orrunk összeérjen. Bárki látna minket, azt hinné egy szerelmespár évődik. Sz... szerel... Ezt a szót nem szabad még gondolnom sem!
- Szeretsz zavarba hozni... - morgom halkan.
- Mert akkor vagy a legédesebb... kis süteményem - dörmögi lágyan. Heves vérömleny-rohamot kapok arctájékilag, és elhúzódom tőle. Vigyorogva egyenesedik fel.
- Nem vagyok süti - morgom, de nem túl meggyőzően, mert félénk kis mosollyal fordítom el pofimat. Tetszik hogy ilyen kedves velem, ezt az arcát még nem is ismertem eddig. - Szóval mit csinálsz ma este?
- Ne is álmodj róla! – förmed rám, szép szemei csak úgy szórják a villámokat, de csak megmosolygom, szörnyen édesnek tartom, még így is.
- Tessék, oldd meg őket teljesen önállóan. Óra indul.
- De... de hiszen a dolgozatban csak három feladat volt, ez meg öt! – kerekednek el szemei felháborodottan.
- Ezért hívják javítódolgozatnak. Többet kell nyújtani, hogy javítsd a rossz jegyet – szélesedik ki mosolyom, mintha már előre tudnám, hogy valahol el fogja hibázni.
Elveszi kezemből a tollat, majd a füzet felé görnyed, én csak figyelem, de… még nem csinál semmit, csak piszmog. Mi lehet a baj?
- Öhm…
- Igen?
- Semmi…
Nagyon furcsa.
Újra nekiveselkedik, de csak nem kezdi megoldani őket, nem értem.
- Tanár úr – meglepődöm szólításán, de végül csak visszatér mosolyom.
- Tanár úr? Oh… mit szeretnél Vincent? – vágok vissza egyszerűen.
- Megtennéd, hogy...
- Hm?
- … hogy a… tanári asztalhoz ülsz? – kérdezi cincogva.
- Miért? – sóhajtom vigyorogva hátradőlve a széken, és kényelmesen elhelyezkedem.
- Nem tudok koncentrálni, ha te végig a képembe vigyorogsz – csak nem… zavarba hozom? Már ennyivel is? Hehe…
- Nem értem pontosan. Megismételnéd? – nagyon közel hajolok hozzá vissza, és megérzem finom illatát, persze megint a sütemények jutnak eszembe róla.
- L-légy szíves... ü-ülj távolabb, mert zavarsz! – ha lehetséges… így még aranyosabb.
- Rendben – teszek végre eleget kérésének, jóllakottan, majd a tanári asztalra ülve figyelem őt, és várom.
Néha felém sandít, de látom, hogy csak az eszét használja, így nincs gond, viszont az utolsó feladatnál elég sokat piszmog, már lassan le is jár az idő, és rá is szólok.
Mikor befejezte, ő hozza elém, addigra már a tanári asztalba ültem be és elém teszi, azonnal kezdem kijavítani őket.
Végig mögöttem figyel, tudom, hogy lát.
Egyszerre tölt el elégedettséggel és csalódással, de tökéletes minden feladat, akkor is, ha átjavította. Észrevette, és ez a lényeg, valamint a behatárolt időn belül oldotta meg. Kár a csókért, élvezettel hajtottam volna be ezt a büntetést, na de… lesz még alkalmam…
Mivel tudom, hogy figyel, így aprócska betűkkel körmölök a dolgozata végére pár sort.
„Szépen megoldottad a feladatokat, mindegyik hibátlan, bár így tanulnál mindig. Talán le is érettségiznél… Sütikém… „
- Mi az? Mi az? Mit írsz oda? – csak úgy darálja a szavakat, nem látja mit írok, biztosan kíváncsi.
Halkan kuncogok, miközben az utolsó szót írom le, ami most is az illatáról jut eszembe.
Hirtelen fordulok egyet, azonnal az ölembe rántom őt oldalasan, hangosan sikkant egyet, és azonnal a szájára tapasztja kezeit, mintha csak rettegne a beígért csókomtól.
- Tessék! Ezt írtam – mondom nevetve, és ölemben kényelmesen tartva őt érzem meg erősebben azt a finom illatot amit hajfonata áraszt.
Szinte belebújik a füzetbe úgy olvassa el azonnal.
- Te… - kezd morogni, de csak kuncogok rajta, mást nem is tudok hirtelen, mosolyom levakarhatatlan.
- Semmi te… - emelem ki az ölemből.
- Akkor ez azt jelenti, hogy ötöst kaptam? – csillannak fel szemei, összecsapva a füzetet, mint akit kicseréltek.
- Nem, ez nem ilyen egyszerű. Az eredeti dolgozatot egyes, ez ötös, ami átlagolva hármas, egy igazán erős hármas.
- Értem… - sóhajtja belenyugodva, majd visszamegy a padhoz, és elpakolja a cuccait.
Mögé lépek, és vállára teszem a kezemet.
- Gyere… hazaviszlek.
~*~
Mivel nincs jobb dolgom a mai nap, hisz még csak csütörtök, de már nincs magántanítványom, így nem tudom mit is csináljak. Napközben annyira nincs teendőm, hogy csak későn kelek, az ebéddel kezdek.
Kisebb tanakodás után úgy döntök, hogy lemegyek a városba, egyenesen abba a pékségbe az állomásnál, ahol Ő dolgozik.
Bepattanok a kocsimba, és zárás előtt alig egy órával érek le. Lezserül sétálok be, nem látok senkit, de ahogy megcsendül az ajtó fölé szerelt szélcsengő, azonnal ő robog előre a pulthoz, de amint meglát engem lefagy az arca, és elégedetten mosolyodom el szélesen, szinte már vigyorogva.
- Jó napot, a legfinomabb sütiből szeretnék kérni…
Csak nézd mereven az ajtókilincset. Ne figyelj oda mit mond vagy tesz... koncentráció. Zümm.
- Nézz ide - hallom lágy szavait, és nagyot nyelek.
- Nem akarok... - cincogom, mereven fixírozva azt a bizonyos pontot. Nyugalom, hidegség és minden egyéb relax bigyó. Zen.
Bekerül látóterembe a keze, államat finoman megfogja és egy határozott, erős de nem fájdalmas mozdulattal szépen maga felé fordítja buksimat, ajkai (wááá!) közelednek az enyémekhez, és elfogy a levegőm.
- Helyes - leheli alig néhány milliméternyire számtól, hogy tisztán érzem a testéből áradó hőt. Elenged, én pedig szoborrá merevedve figyelem ahogy feláll és hátat fordít. - Ha gondolod, ma is hazaviszlek, elég sötét...
Nem várom meg a mondat végét. Belesöpröm cuccaim a tatyómba és huss.
Áh nem menekülök! Én? Soha. Csak... fontos dolgom van. Ööö... ja igen, tanulnom kell!
***
Basszus.
Beszaladok a suliba, fel a lépcsőn, balra és berobbanás az ajtón. Zihálva torpanok meg amikor meglátom őt kényelmesen üldögélni a tanári asztalnál.
- Nem kellett volna így futnod, megvárlak, tudod - közli velem üdvözlés helyett.
- Neked is szia - lihegem és a legközelebb eső asztalhoz imbolygok, levágódom a székbe, pontosan vele szemben. Morcosan nézek rá vissza.
- Mi történt? – kérdezi és megérintene de elhúzódom mielőtt leharapnám az ujjait és elrágcsálnám, amilyen jó a kedvem. Tanár-ropi. Tudom én, hogy karikásak a szemeim, ugyanis nem aludtam semmit, egész éjjel gyakoroltam és gyakoroltam, tanultam és gyakoroltam... ja és azt említettem már, hogy gyakoroltam?
- Egész éjjel tanultam és gyakoroltam, hogy a hülye büntető rendszerednek nehogy az áldozata legyek – morgom neki puffogva. Na persze, ő csak kiröhög engem.
- Ennyire… ennyire felhúzott téged egy egyszerű puszi? - neveti a képembe.
- Ne nevess! Te hoztad ezt ki belőlem! – morgok rá, miközben előkaparom a füzetem meg a tolltartóm. – Annyit tanultam, hogy akár a dolgozatot is megírnám itt helyben.
Abba hagyja a nevetést, arcán ismerős mosoly terül szét. Az a fajta, amitől sikítva menekülnék ki a világból ha tehetném.
- Valóban? Ahogy óhajtod, leírom neked a dolgozatot… De figyelmeztetlek, ha egy hibát is találok benne, nem szájra puszit kapsz… rendesen megcsókollak.
- Ne is álmodj róla! - csattanok fel, hajfonatomat bosszúsan hátradobva a vállam felett. Gyilkos nézésembe már még belepusztult volna egy szúnyograj is, ő meg sem rezdül. Pillantásától minden vérem az arcomba szalad, és hirtelen duzzogva oldalra fordítom a fejem, kezeimet karba teszem. - Hn.
Mintha meg sem hallotta volna amit mondtam, elkezd a füzetembe írni, rajzolni. Pontosan öt feladatot kapok, és csodálkozva nézem.
- Tessék, oldd meg őket teljesen önállóan. Óra indul.
- De... de hiszen a dolgozatban csak három feladat volt, ez meg öt! - nézek rá felháborodva.
- Ezért hívják javítódolgozatnak - mosolyog rám azzal a gonosz tanárbácsis arckifejezéssel amit jól ismerek. - Többet kell nyújtani, hogy javítsd a rossz jegyet.
De gáz. Ez tök szívás.
Óvatosan, hogy ne érjek a kezéhez, kicsenem tollamat ujjai közül, amitől ő elvigyorodik. Kinyújtom rá a nyelvem, majd a füzetem felé fordulok. Koncentrálj. Keze a padon pihen. Milyen hosszú ujjai vannak, erős és férf...
Felkapom a fejem.
- Öhm...
- Igen?
- Semmi...
Koncentrálj a feladatra Vin. Megy ez neked. Szóval. Vektorok felrajzolása, és... Hm. Nincs gyűrűje. Tényleg, hiszen azt sem tudom van-e valakije... Na jó, ez így nem megy.
- Tanár úr - szólalok meg halkan.
- Tanár úr? Oh... mit szeretnél Vincent? - mosolyog rám hamiskásan. Ha már hivatalos megszólítást kap, akkor adok-kapok játékkén én is a fejemre kapom a teljes nevem. Bleee.
- Megtennéd, hogy... - halkul el a hangom, és zavartan sütöm le szemeimet.
- Hm? - tudom hogy vigyorog, de csakazértsem nézek rá.
- ...hogy a... tanári asztalhoz ülsz?
- Miért? - hátradől a székében, és egy óvatos, sanda oldalpillantással meg is győződhetek róla hogy baromi jól szórakozik. Naná hogy rajtam.
- Nem tudok koncentrálni, ha te végig a képembe vigyorogsz - morgom halkan, duzzogva.
- Nem értem pontosan. Megismételnéd? - hajol hozzám közelebb, tettetve a süketet.
- L-légy szíves... ü-ülj távolabb, mert zavarsz! - dadogom elpirulva, és ő már megint nevet.
- Rendben - sóhajtja végül, miután kiszórakozta magát. Feláll és a tanári asztalra felülve figyel engem tovább. Tudom hogy a puskázás miatt teszi, de máris megkönnyebbülést jelent hogy olyan messze van. Figyelmemet a füzetre irányítom, és nekiesek az első feladatnak. Ez nem nehéz, éjjel tíz ilyet is csináltam, úgyhogy gyorsan megvan. Aztán a következő és a következő, meg a következő... és az utolsó. Na ez megizzaszt. Sokáig pepecselek vele, többször is kiradírozom mire megelégedek a végeredménnyel.
- Öt perc múlva lejár az idő - hallom Craig mély, karcos hangját. Felpillantok rá, de csak távolba révednek a szemeim, nem igazán látom őt, Fejemben a feladat lehetséges megoldási alternatívái pörögnek.
- Sietek - válaszolom halkan, és még egyszer leírok egy ellenőrző számítást, hogy az erőhatások megfelelőek-e. Aham, azt hiszem ez már jó lesz.
- Lejárt az időd, tedd le a tollat - mondja a szokásos tanáros szöveget. Szót fogadok, és hangosan kifújom a levegőt. Megírtam a javító dogát. Hűű... Nem várom meg hogy hozzám jöjjön, odaviszem neki a füzetet, ő pedig a székébe ül és egy piros tollat a kezébe véve elkezdi átnézni. Nem bírom ki, idegesen rágcsálva ajkaimat állok mögé, és a válla felett kuksizom mit csinál, és amikor meglátom hogy pirossal ír valamit a végére, szorongva hajolok előrébb hogy mégis mi az, de olyan pici betűkkel írja...
Szájára tapasztja kis kezeit, és tulipiros arccal néz rám, nagy szürke szemekkel.
- Mih…? – nyögi halkan ujjaiba.
- Elrontottad – felelem egyszerűen, egy mosollyal ajkaimon. Tekintetében máris látom a tüzet, a felháborodást, biztosan nem érti - Ne nézz rám így, ez volt a büntetésed. És ezentúl ha hibázol... – nyitva hagyom a mondatot, és ajkaimra sejtelmes vigyor kúszik.
- Akkor te… - fejezné be helyettem, de képtelen rá. Félszavakból is értjük egymást, így csak rábólintok. Hehe… fincsi lesz a büntetés.
- Bizony-bizony. Szóval azt ajánlom ne hibázz többet. Halljam, hol rontottad el – mutatok füzetére, amire azonnal ránéz, és fokozatosan elkezdi elhúzni a közelemből a széket, magával együtt. Hihetetlen, mennyire aranyos tud lenni.
Jóízűen nevetek rajta.
- Így hogyan fogsz írni? – könyökölök vissza a padra.
- Látom jól szórakozol – szikrákat szóró szemei sem állítanak meg abban, hogy visszahúzzam magamhoz, látom ő már jól kiismert.
- Még szép. Na nézd át a feladatot, keresd meg a hibát, korrigáld és aztán mehetünk haza – megint kezd sötétedni, bár én inkább csak miatta aggódom.
gyorsan kutatni kezdi a hibát, meg is találja egy kis idő után, és sorozatos radírozásokkal szinte teljesen átírja az egészet… viszont amikor megáll, meglátok még egyet. Hehe…
- Kész? – sunyi mosollyal ajkaimon figyelem reakcióját, ahogy szeme sarkából figyel rám, és amikor meglát aprót nyel.
- Még… leellenőrzöm... hogy biztosan jó-e. Ne nevess! – rivall rám, kénytelen vagyok kuncogás nélkül megállni. Nagyon édes, akár a tegnapi süti.
Kijavítja az utolsót is, és felém sem nézve tolja elém a füzetet, hajtincsei mögé rejtőzve várja, hogy leellenőrizzem.
A kezembe veszem a füzetet, és gyorsan átolvasom, végre helyes.
- Nézz ide – kérem halkan.
- Nem akarok… - válaszol még mindig haja rejtekéből, és csak szélesebben mosolyodom el.
Álla alá csúsztatom ujjaim, és kicsit erősebben magamhoz rántom arcát, közvetlen előtte egy centivel állok meg, és hiába bizseregnek ajkaim, nem teszem meg.
- Helyes – susogom a puha kis rózsaszín ajkakra, majd elhajolok tőle, még egy hosszú pillanatig gyönyörködöm piros arcában, majd felállok a székről, neki háttal.
- Ha gondolod, ma is hazaviszlek, elég sötét kezd lenni – ajánlom fel, miközben felkapom kabátom, de mikor már a második ujjba csúsztatom karom, szék nyikorgása üti meg a fülem.
Azonnal hátra fordulok, de már csak a hűlt helyét látom, még a füzete sem maradt itt… semmi…
Mosolyogva sóhajtok egyet, és összegombolom kabátomat, majd kényelmesen kisétálok a teremből.
~*~
Minden nap tiszta meglepetés ezzel a fiúval… Már a harmadik napja, hogy segítek neki, de megint azon tűnődöm, hogy vajon eljön-e? Jót szórakoztam rajta, de olyan hirtelen elfutott… Nagyon furcsa.
Akkor… amikor megláttam, teljesen másnak tűnt, mintha ez az én nem is ő lenne. Mégis ugyan úgy élvezem a közelségét, most is. Vagy az agyamra ment valami, vagy ideje lesz beutalót kérni egy agykurkászhoz, aggódóm magam miatt… Na jó, talán az kicsit túlzás lenne…
Ujjaim összefűzöm tarkóm alatt, és hátra döntöm fejem, de amikor meghallom ismerős zihálását, az ajtóra nézek. Fél kézzel a keretbe támaszkodik előre hajolva, majd lassan felnéz rám.
- Nem kellett volna így futnod, megvárlak, tudod.
Szó nélkül közelebb sétál, velem szemben foglal helyet, már nem is mer mellém ülni.
Visszahajolok én is, és ekkor látom tisztán, hogy hatalmas karikák vannak a szeme alatt.
- Mi történt? – nyúlnék arca felé, de kicsit elhúzódik, így inkább a padra teszem a kezem.
- Egész éjjel tanultam és gyakoroltam, hogy a hülye büntető rendszerednek nehogy az áldozata legyek – csak meglepve figyelem, majd elnevetem magam.
- Ennyire… ennyire felhúzott téged egy egyszerű puszi? - még a hasamra is teszem az egyik tenyerem. Kész… teljesen kész vagyok, ez a fiú eszméletlen.
- Ne nevess! Te hoztad ezt ki belőlem! – fáradtan előkapja füzetét, és egy tollat – Annyit tanultam, hogy akár a dolgozatot is megírnám itt helyben.
- Valóban? – csillapodik nevetésem, egy egyszerű mosollyá… sunyi mosollyá, végül vigyorrá – Ahogy óhajtod, leírom neked a dolgozatot… De figyelmeztetlek, ha egy hibát is találok benne, nem szájra puszit kapsz… rendesen megcsókollak.
- Javíthatatlan vagy – sóhajtja mosolyogva, és a füzetembe kezd rajzolni megint egy feladatot, de én felpattanok.
- Ha csak sértegetni tudsz, inkább hazamegyek – közlöm, és eddig is jutok, mert a következ pillanatban visszanyom a vállamnál fogva, mint egy rosszcsontot az óvónéni.
- Itt maradsz a fenekeden, és gyakorolsz, pénteken pedig megírod itt előttem a dolgozatot újra. - Mi?!
- Már pénteken? De hát egy egész negyedéves anyagról van szó!
Bosszankodva fújtat egyet.
- Észre sem vetted, hogy eddig csak a témazáróban írt feladatokat mutattam neked? Kivéve ezt az előzőt.
- Izé… - dadogom zavartan, kis köröcskéket rajzolva ujjammal a padra. Hát az igazság az, hogy fel sem tűnt...
- Na… Ezt próbáld meg megoldani, remélhetőleg az előző feladatnak hála, nem lesz nehéz. Viszont utána kérnék valamit.
- Mit? – pillantok rá tele gyanakvással.
- Majd a feladat után.
Hát jó. Nekiesek a feladatnak, és megmutatom ennek a mocsok szám és betűhalmaznak, ki az okosabb. És győzelem! Persze némi puskázás árán sikerül csak, amire engedélyt kapok, de sikerül, és ez a lányeg.
- Kész! – fordulok felé lelkesen, a következő pillanatban pedig egy futó kis puszit kapok a SZÁMRA!
Ledermedve nézek rá, ő pedig mosolyogva figyel engem. Lángra lobban a képem, a fülemből forró gőz lövell ki, és ijedten kapom a szám elé mancsomat.
- Mih...? - nyikkanok halkan.
- Elrontottad - mosolyog rám jóllakottan. Kiakad a biztosíték a fejemben, és csodálkozva pislogok rá. Mi köze a hibának ehhez? Hát megpuszilt az ég szerelmére!!! - Ne nézz rám így, ez volt a büntetésed. És ezentúl ha hibázol... - hagyja abba a mondatot egy széles vigyorral, és leesik.
- Akkor te... - motyogom a tenyeremen keresztül. Helyeslően bólint, szemei ragyognak és széles mosolya letörölhetetlen. Most először látom őt ennyire felszabadultan nevetni és mosolyogni.
- Bizony-bizony. Szóval azt ajánlom ne hibázz többet. Halljam, hol rontottad el - mutat a füzetre. Mély levegőt véve leengedem mancsomat, és a füzetre pillantok, de képtelen vagyok koncentrálni. Nagyszerű ötletem támad! Fogom a székecskémet, és arrébb csusszanok vele. Úgy húsz centicskét. Na még tizet.
Felnevet, jókedvűen és vidáman, én pedig piros képpel, duzzogva nézem őt, szemeimből gyilkos nyilakat lőve ki rá.
- Így hogyan fogsz írni? - kuncogja a padra könyökölve.
- Látom jól szórakozol - mormogom csúnyán, nagyon csúnyán nézve rá. Halálra nézem. Eskü. Lazán utánam nyúl, és a székemet könnyedén, fél kézzel visszahúzza maga mellé, velem együtt.
- Még szép. Na nézd át a feladatot, keresd meg a hibát, korrigáld és aztán mehetünk haza - dörmögi még mindig mosolyogva. Puffogva ragadom meg a ceruzámat, és átnyálazom a feladatot. Ajkaim még mindig égnek ott ahol hozzám ért... mint amikor véletlenül megkóstolom a nagyi chilis levesét... de ez egy kicsit más, viszont ugyanúgy ég tőle a szám... Jaj verd már ki a buksidból! Koncentrálj a feladatra.
Átvizsgálom, nézem-nézem de nem látom. Hol rontottam el? Hm... Áh megvan! Kiradírozom a hibás részt és korrigálom, aztán lejjebb is és lejebb is, és miután szétradíroztam mindent de mindent, végre megkönnyebbülten felsóhajtok.
- Kész? - kérdezi mosolyogva. Oldalra sandítok, rá. Az asztalon könyököl, fejét a tenyerébe támasztva figyel engem, arcán gonosz kis mosollyal.
- Még... - nyelek egyet - leellenőrzöm... hogy biztosan jó-e. Ne nevess! - csattanok fel halkan, amikor kuncogni kezd. Újra átolvasom, találok még egy kisebb hibát, és kész is. Arcomat elfordítva tőle, oda sem pillantva tolom elé a füzetet.
Hívogat ez a közelség, és nem állok ellent a szónak, viszont ahogy közeledni próbálok, ő eltávolodik, végül piros arccal felpattan.
- Ezt… miért csináltad? – suttogja halkan.
- Bocsáss meg, csak véletlen volt. Nem akartalak megijeszteni – kezdek szabadkozni.
- Nem… Nem ijedtem meg... legalábbis nem úgy ahogy te gondolod – hehh.
- Pedig nekem úgy tűnt – vigyorodom el. Szörnyen édes így.
- Legalább ne vigyorogj, amikor így zavarba hozol! – Hihetetlen…
Elnevetem magam, de ettől csak még pirosabb lesz az arca, viszont most már a méregtől.
- De hát amikor olyan édes vagy így... – mondom még nevetve, de kétszer olyan édessé válik duzzogó csücsörítésében, és visszacsapódik mellém a székbe.
- Nem vagyok édes… - morogja orra alatt.
Halk kuncogássá csillapodik nevetésem, majd sóhajtok egyet.
- Javíthatatlan vagy – sóhajtom még mindig mosolyogva, majd a füzetébe egy újabb feladatot vázolok fel.
- Ha csak sértegetni tudsz, inkább hazamegyek – már épp állna fel, de vállánál fogva visszarántom a székbe.
- Itt maradsz a fenekeden, és gyakorolsz, pénteken pedig megírod itt előttem a dolgozatot újra.
- Már pénteken? De hát egy egész negyedéves anyagról van szó! – háborodik fel.
- Hahh – bosszúsan sóhajtok egyet – észre sem vetted, hogy eddig csak a témazáróban írt feladatokat mutattam neked? Kivéve ezt az előzőt – nézek rá szigorúan, ős pedig azonnal a papírra veti tekintetét, majd szó nélkül vörösödik el.
- Izé… - kezd hebegni, de inkább félbeszakítom.
- Na… Ezt próbáld meg megoldani, remélhetőleg az előző feladatnak hála, nem lesz nehéz. Viszont utána kérnék valamit.
- Mit? – néz rám gyanakvón, de csak elmosolyodom.
- Majd a feladat után – válaszolok egyszerűen, ő pedig azonnal a füzet felé görnyedve igyekszik megoldani.
Végig őt figyelem, ahogy olykor nyelvét édesen kidugva koncentrál, végig a feladatot figyeli.
- Most még nyugodtan visszanézhetsz a füzetben, ha segítség kell – szólok rá, mikor valamin nagyon elgondolkodik.
- Rendben – bólint rá, és azonnal vissza is lapoz, majd vissza tér a feladathoz. Oldalt ülve könyökölök fel az asztalra, és így támasztom meg fejem.
- Kész! – mondja lelkesen, azonnal felém fordul, és már szólásra nyitná a száját, gondolom megkérdezné mit akarok, de belé rekesztem a szót egy egyszerű szájra puszival, majd mosolyogva hajolok vissza.
Hosszú és meleg ujjai állam alá csúsznak, kissé megemeli a fejem, így muszáj a szemébe néznem.
- Sokat kell tanulnod még az életről - súgja, felém közelítve arcát, de nem csókol meg, pedig azt hittem egy pillanatra. Kioldja a biztonsági övemet. - Holnap várni foglak.
Zakatoló szívvel, levegőért kapkodva slisszolok ki a kocsiból, és búcsút intve sietek a házba. Nagyiék tévéznek a nappaliban, így beköszönök és felszaladok a szobámba...
Az ágyra vetődve kapaszkodom egyik kezemmel a párnámba, a másik kezemmel pedig a puha és nagy fehér teddy macimba. Még anyutól kaptam kiskoromban... Magamhoz húzom és pocijába fúrom arcomat, hogy érezzem ismerős illatát. Nem... nem szabad közelebb engednem magamhoz, mert ha beleszer... Halk nyögéssel rántom a fejemre a takarót. Nem! Az nem történhet meg. Soha!
***
Futás. Berobbanok a suli udvarába, és mielőtt elérném a kaput, egy hang megállít.
- Vin! - Ez ő. Zihálva dőlök a falnak, és félre biccentett fejjel figyelem ahogy felém közeledik. Nem, a szívem azért ver ilyen gyorsan, mert futottam idáig. És különben is, hideg van, rajtam meg csak egy kiskabát van, semmi más. Elém ér végre, és elmosolyodik.
- Menj, mosd le az arcod, látom megint lisztes… Aztán gyere az egyes terembe.
Szót fogadok neki, majd a tanterembe sietek.
- Örülök, hogy eljöttél – mosolyog rám kedvesen, és int hogy üljek le vele szemben. Zavaromban megkukulok. Basszus, ilyen sem történt még velem...
- Ma… mit fogunk gyakorolni? – kérdezem tétován, mert hát azért nem kéne a néma hülyét játszani.
- Ugyan azt, amit tegnap, de először együtt fogunk megoldani egy nehezebb feladatot rendben?
- Rendben – biccentem félénk mosollyal, amely azonnal le is fagy arcomról amikor meglátom a füzetembe felvázolt feladatot. Na ne....
- Ezt? Ezt soha az életben nem oldom meg – akadok ki totálisan, de félbeszakít.
- Ezért mondtam, hogy együtt oldjuk meg, nyugi.
Olyan magabiztos, határozott és erős. Ha ő azt mondja nyugi, akkor valahogy megnyugszom. Lassan, türelmesen magyaráz, már oldalakat írunk együtt tele, és a dolog körvonalazódik, majd kiformálódik, kikristályosodik agyamban. Értem. Tényleg értem!
- Érted? - kérdezi amikor befejezzük.
- Igen! - fordulok felé jóllakott óvodás mosollyal, de belém reked a levegő, a mosoly és minden egyéb is, amikor arca közvetlen közelségbe kerül, mi több, ajkai alig egy centire az enyémektől. Ledermedek, a levegő valahogy sűrűbbé válik és nehezebb belélegezni... és... és... a szemei mint két végtelen égbolt, amelyben cérna nélküli sárkányrepülőként vesznék el...
Felém hajol és én hátrahőkölök, olyannyira hogy kis híján lezuhanok a székről is. A következő pillanatban már állok, és pihegve, lángvörösen szorongatom a táskámat. Úgy ölelem magamhoz, mint fuldokló a mentőövet. Mi a fenét művelek?! Ő pedig mi a fenét művel?!
- Ezt... miért csináltad? - suttogom lesütve szemeimet.
- Bocsáss meg, csak véletlen volt. Nem akartalak megijeszteni.
- Nem... - rázom meg a fejem, hosszú hajam arcomba csapódik. - Nem ijedtem meg... legalábbis nem úgy ahogy te gondolod.
- Pedig nekem úgy tűnt.
Óvatosan ránézek, és felfortyanok.
- Legalább ne vigyorogj, amikor így zavarba hozol! - morgom, de csak felnevet mély, karcos, borzongató hangján.
- De hát amikor olyan édes vagy így...
Duzzogva csücsörítek, és a táskámat leteszem. Olyan hülyén érzem most magam, így inkább visszaülök mellé.
Halvány szemeit kábán emeli rám, egész arca olyan szép és ártatlannak tűnik…
- Te-tessék? – kérdezi, sóhajtva a szavakat, látszik rajta, hogy hatással voltam rá, és ez szintén elégedettséggel tölt el.
- Hazaviszlek. Gyere – megfogom táskáját, majd kezét, és az épület elé cipelem egyenesen a kocsimhoz. Mikor végre felfogja, hogy mit is mondtam, kirántja kezecskéjét ujjai közül.
- Nem, köszönöm… majd inkább…
- Ugyan ne butáskodj, már teljesen besötétedett, nem hagylak egyedül mászkálni ilyenkor. Szállj be – utasítom mosolyogva, és máris kinyitom a kocsim ajtaját neki.
Beadja a derekát, lassan beül, követem én is, és amint elárulja a címét hamar oda is érünk.
Már pár perce megérkeztünk, de még mindig a kocsiban ülünk.
- Miért ne segítenék? – azt hiszi egy egyszerű vita befolyásol engem?
- Nem haragszol rám? Nem utálsz, azok után ahogy… - elnyeli a mondat végét, és zavarában haját kezdi el babrálgatni. Egyik pillanatban olyan aranyos, a másikban majd felrobban a dühtől egy egyszerű mondattól. Olyan mintha két személyisége lenne, amiből az egyik védekezik, a másik kis értetlen és védtelen.
Különlegesnek tűnik, sőt biztos, hogy az is.
Elmosolyodom, ujjaimat álla alá siklatom, és magamra vonom tekintetét.
- Sokat kell tanulnod még az életről – suttogom közelebb hajolva, remegő ajkai csókra hívogatnak, miközben fejem zúg. Vajon helyes lenne, ha ezt megtenném?
Lehet hogy akkor holnap nem jönne el.
Megállok a mozdulatban, s erre a gondolatra támaszkodva inkább csak arca mellé hajolok sóhajtva, és kioldom biztonsági övét. Még mindig csodás sütemény illata van, annyira bódító.
- Holnap várni foglak – susogom mén utoljára, majd kinyitom a kocsi ajtaját.
Még hosszú pillanatokig csak pislog rám, amikor elhajolok, majd mint akit puskából lőttek ki olyan gyorsan száll ki, az ajtót is becsapja, majd besiet az ajtón.
Rátámaszkodom a kormányra, és rácsapom a fejem, hogy ne a dudát fejeljem le.
Bahh… nem vagyok normális… Vagy mégis?
~*~
Nagyot sóhajtva ülök be a kocsimba.
Most direkt később indulok el, mert tudom, hogy ő is mikor zár a boltban. Bekötöm az övemet, majd kihajtok az útra.
Most magam sem tudom valójában, hogy mit is szeretnék. Talán tényleg kicsinyes voltam, a tanév elején a sorozatos szekálásommal, de akkor azt éreztem helyesnek. Vajon ezzel az őszi szüneti segítésemmel kárpótolni akarom, vagy csak így akarok közel maradni hozzá?
Úgy vonz magához a jelensége, mint virágpor a méhet, és bármennyire is csábító és ártatlan tud lenni, nem tudom elfelejteni amit akkor tett… Most annyira hülyén érzem magam.
Elvigyorodom saját szerencsétlenségemen, és behajtok a tanári parkolóba.
Soha nem voltam lelkizős, de amióta összefutottam ezzel a fiúval, olyan mintha kifordult volna az életem. Amint meglátom, hogy épp rohan be az iskolába, kiszállok a kocsiból és leriasztózom.
- Vin! – kiáltok utána, és azonnal megtorpan. Kényelmes léptekkel sétálok felé, kulcsomat a kabátzsebembe csúsztatom – Menj, mosd le az arcod, látom megint lisztes… Aztán gyere az egyes terembe.
Lihegve kapkodja a levegőt, így csak bólint, majd besétál. Mosolyogva követem, és a portástól elkérem az egyes terem kulcsát.
Beülök a teremben egy padba, vékony kabátom a székem támlájára akasztom, és várok. Ahogy belép, belém reked a levegő egy pillanatra. Olyan szép…
- Örülök, hogy eljöttél – mondom mosolyogva, és a mellettem lévő székre mutatok. Megint csak bólint, és leül mellém, előveszi a füzeteit, és az eszközöket.
- Ma… mit fogunk gyakorolni? – néz rám tétlenül, és csak ekkor veszem észre, hogy még mindig csak az arcát figyelem. Kiveszem a tollat a kezéből, és felrajzolok neki egy feladatot.
- Ugyan azt, amit tegnap, de először együtt fogunk megoldani egy nehezebb feladatot rendben?
- Rendben – félénken mosolyodik el, majd a lap felé fordul, és figyeli ahogy felírom, közben elkerekedik a tekintete.
- Ezt? Ezt soha az életben nem oldom meg – háborodik fel.
- Ezért mondtam, hogy együtt oldjuk meg, nyugi – végigmagyarázom neki, lépésről lépésre lebontva az egészet. Négy lap is teljesen beletelik, mire teljesen le tudjuk vezetni, és őt is folyamatosan kérdezgetem, hogy érti-e, és tudja e a következő lépést. Amikor helyesen válaszol megdicsérem, de ha helytelenül, csak megrázom fejem, és kijavítom.
Végre az utolsó lépésekig jutunk már el, szemében látom a csillogást, ami akkor jelenik meg az emberek szemében, amikor végre megértenek valamit. Ismerem ezt a tekintetet, sokszor láttam már.
- Érted? – fordulok felém lágyan figyelve arcát.
- Igen – fordul felém ő is lelkesen, de azonnal lefagy arcáról a boldog mosoly, ahogy észreveszi alig pár milliméterre van egymástól arcunk.
Szikrák pattannak ajkaimon közelségétől, a levegő bizseregni kezd, lehelete csiklandozni kezdi bőrömet, mellkasomban zakatolni kezd az ütő, majd kábán csillogó tekintetében merülök el.
