Fejemet cirógatja gyengéden, belőlem pedig egy halk sóhaj szakad fel. Elmondtam neki...
- Nem kell az árnyékában élned - súgja, állam alá nyúlva emeli fel buksimat hogy a szemembe nézhessen. Annyira gyengéd a tekintete... - Sosem kötődtem még senkihez, talán nem is fogok tudni… de te vagy az első, akit valaha ennyire közel engedtem a szívemhez.
- Craig... - lehelem elgyengülve, arcán nem látok mosolyt, mégis valami békés kedvesség árad belőle.
- Engedd, hogy szeresselek...
Ajkai olyan forróak, puhák és a csókja bódítóan gyengéd... ó istenem... Mikor feküdtünk le a kanapéra? Némi idő kieshetett, de nem is bánom amíg erős karjaiban elveszhetek teljesen, kifordulhatok önmagamból. Bőrömön érzem leheletkönnyű érintéseit, vérem felpezsdül ereimben, lélegzetem akadozik a vágytól. Lángolok...
Nyakamról mellkasomra siklanak ajkai... kigombolta az ingem... Kábán pislogok le rá, amikor érzékeny hasamon siklik végig a szája. Eléri a nadrágomat.
- Craig - nyikkanok halkan, és ő megtorpan, fölém hajol és orrát az enyémhez érinti finoman.
- Bízol bennem?
Arcára simítom kezecskéimet, és megpuszilom mosolyra húzódó ajkait. Nem először történne, hogy valaki ezt teszi nekem, de most először érzem azt, hogy... hogy nem is tudom mit érzek...
- Bízom benned... csak össze vagyok zavarodva... Nem kell ezt tenned...
- De én szeretném. Ne félj kincsem, csak félútig megyünk el... és közben is bármikor leállíthatsz ha úgy érzed, hogy ez már sok. Rendben?
Lángba borul az arcom, és lesütöm szemeimet. Félút...? Az meg mit jelent?
- Jó... - biccentek ajkamba harapva. Belemosolyog a nyakamba, apró puszit is kapok oda és megborzongok.
- Elképesztően édes vagy ilyenkor - súgja. - Gyere, van egy kényelmesebb hely is.
Felhúz a kanapéról, és maga után vezet egy ajtón keresztül a... ez egy hálószoba...! Szívem őrülten kezd verni mellkasomban, és amikor maga felé fordít és megcsókol, remegve kapaszkodok vállaiba, úgy engedem neki hogy lágyan lenyomjon az ágyra és fölém másszon. Fogalmam sincs az ingem hova tűnt... azt hiszem az előbb, csók közben simogatta le rólam.
- Cr...Craig... - zihálom a hajába markolva amikor mellkasomról és hasamról a csípőmre siklik a nyelve. - Craig...
Nadrágomon keresztül lassan végignyal merevedésemen, és én hangosan felnyögve feszülök meg alatta. Feltérdel, kék szemei egészen besötétülnek, miközben lassan kigombolja az ingét és lecsúsztatja magáról. Szívom magamba a látványát, félig nyitott szemhéjaim alól figyelve őt. Milyen izmos... férfias és egyszerűen csodaszép. Felkönyöklök, és végigsimítom mellkasát és hasát. Megborzong érintésemtől és felsóhajt...
- Vegyük ezt le - dörmögi halkan, és nadrágomat lassan kigombolja és lecsúsztatja rólam. Zavartan pislogok fel rá, majd amikor a saját nadrágját is kigombolja, elrejtem piros arcomat tenyereim mögé.
Halk nevetését hallva kikukkantok ujjaim közül, majd hagyom hogy elhúzza kezeimet az útból és fölém kerülve forrón megcsókoljon.
Apró csókot hintek rózsaszínű ajkaira, elidőzöm rajta egy cseppet, majd visszahajolok.
- Az… az nem lehet… - hebegi pihegve, arca rózsásan piroslik alattam.
- Pedig ez az igazság – suttogom halkan.
- Megijesztesz… - beléfojtom a szavakat, mohó csókom alól nem menekül, puhán fonom rá ajkaimat, majd nyelvemet siklatom végig, míg be nem tudok furakodni forró szájába. Szorosan ölelem magamhoz, hogy érezzem testének minden rezdülését, minden egyes légvételét.
- Nincs ebben semmi félelmetes. Csak te és én vagyunk… tőlem ne félj édes kis sütikém – dörmögöm élvezettel az utolsó szavakat, vágytól rekedt hangon.
Nem válaszol, hangja nyekergőssé válik, mintha sírna, de nem érzek magamon könnyeket, ahogy vállamra hajtja fejét. Valami nem stimmel.
Mikor végre megint elhajol, és láthatom arcát, egy mosollyal próbálom nyugtatni.
- Vin… mi a baj? – kérdem aggódva, ahogy könnyfátyol szökik szürke szemeire.
- Félek a szerelemtől… - suttogja alig hallhatóan, csak aprót sóhajtok.
Fejét mellkasomra terelem, pontosan szívem fölé, ahogy a legerősebben dübög.
- Miért félsz? Mondd el kérlek! – hátát és fejét simítom míg mesélni kezd anyjáról, és ami vele történt… Értem már, hogy miért a nagyszüleinél lakik, sok minden világosodik meg bennem, és furcsa érzés.
- … hát ezért… - fejezi be végül, és csak most veszem észre, milyen kicsire kuporodott a karjaimban, és hogy már oldalt fekszünk mindketten, úgy ölelem magamhoz… Igazán kellemes.
Fejére simítom kezem, és puha hajtincsei közé furakszanak ujjaim, így próbálom nyugtatni.
- Nem kell az árnyékában élned – súgom halkan, és megfogva őt, kicsit feljebb csúsztatom, hogy szemmagasságban legyünk – Sosem kötődtem még senkihez, talán nem is fogok tudni… de te vagy az első, akit valaha ennyire közel engedtem a szívemhez – kezemet arcára simítom, tartom, hogy csak az én szemembe tudjon nézni, látni akarom szemeiben az érzelmeket.
- Craig… - suttogja halkan nevem, tétován pillant végig arcomon. Nem mosolygok, de nem is vagyok komor… csak figyelek rá.
- Engedd, hogy szeresselek – nézek kérlelőn szemébe, majd egy szenvedélyes csókkal csábítom magamhoz. Arcát, nyakát cirógatom közben, a kanapé bőr anyaga recsegve susog mocorgó súlyunk alatt. Karjára, oldalára és hátára is téved kezem, míg nem csípőjéhez érek, onnan fel inge alá csúsztathatom kezem.
Orromon halkan szusszanok egyet, mikor ujjbegyeimmel megérintem forró bőrét, puha bársonyos tapintása után egyre csak többet akarok érezni belőle. Hasát simogatom, majd derekát, hátára simulok, felfelé végig gerince mentén cirógatom meg, remegést kiváltva formás testéből.
Elszakadva tőlem feszül meg, ahogy visszafelé picit erősebben nyomom meg ujjaimat bőrén, kiszakadó sóhajától elégedetten mosolyodom el, szemeiben a vágy csillan meg. Gyönyörű szép…
Kissé hátra veti fejét, feltárva nekem nyakát, és élvezettel csapok le rá, hogy újra megkóstolhassam az én sütikémet. Ugyan olyan finom, mint akkor… talán még annál is jobb.
Egyik karommal magamhoz ölelem, másik kezemmel hasát, mellkasát simogatom szüntelenül, inge alatt testét, ahol csak érem… de én egyre többet akarok.
Ingének legalsó gombját lazítom ki észrevétlenül, majd ezt követi még egy, és még egy míg teljesen ki nem oldottam az egész sort.
Lassan felé kerekedem, őt magam alá csúsztatom kényelmesen, szétsimogatom rajta az inget, ajkaimmal egyre lejjebb égetek csókokat hófehér bőrébe. Megízlelgetem minden porcikáját mellkasától egészen hasáig, ujjai hajamba túrnak, olykor bele-belemarkol gyengéden, irányítva, felsóhajt, majd elharap egy nyögést.
- Craig – nyikkatja ijedten mikor alhasához érek. Megállok, majd visszamászom hozzá, pontosan arca felé hajolok, orrunk összeér, mélyen nézhetek csillogó szemeibe.
- Akkor itt az ideje, hogy megismerj – mosolyog rám kedvesen. – Nem jössz be?
- Itt laksz?
- Gyere – tessékel be a házába. – Kezdetnek megfelel?
- Kezdetnek… - motyogom kissé zavartan körbepillantva. Leülök a kanapéra, és csendben hallgatom hogy a konyhában szöszmötöl, majd visszatér és egy bögre meleg teát nyom a kezembe. Jól esik, egészen átfagytam a hidegben odakint.
Leül mellém, közel hozzám, amelytől szívem hevesen kezd dübörögni mellkasomban, de nem húzódom el tőle.
- Kérdezz, nyugodtan.
Rápillantok.
- Könnyű azt mondani – motyogom a bögrébe.
- Mire vagy a legjobban kíváncsi?
- Én… Egyedül élsz?
- Igen. Nincs senkim, és a barátaim is saját lakásukban élnek.
- És hogy magyarázod meg nekem azt, amit a suliban nem tudtál?
- Hogy miért akarlak itt tartani? – fordul felém teljesen.
- Igen. Ha nem a bosszúd hajt még mindig akkor micsoda?
Megköszörüli a torkát, és elmosolyodik.
- Amikor megismertelek, te hagytál faképnél, ami piszkálta a csőrömet, mert eddig soha senki nem volt képes rá. Aztán ezt azzal magyaráztad, hogy te nem vagy megkapható… emlékszel?
- Ennek mi köze van most ehhez? – dadogom zavartan.
- Azt mondtad nem vagy megkapható… akkor egy hónapja az este… miért akartam volna továbbmenni? Hogy megint pofára essek? – mosolyodik el kissé zavartan. – De ha megbántottalak vele… akkor az azt jelenti…
Hangja elmélyül, és közelebb csúszik hozzám. Izgatottan pihegve figyelem, gyönyörű kék szemei teljesen elbűvölnek, pláne amikor egy laza mozdulattal lecsúsztatja a szemüvegét és az asztalra teszi.
- Miért akarsz… itt… - suttogom akadozva, arca közeledik az enyémhez... képtelen vagyok neki ellenállni... képtelen...
- Mert megszerettelek...
Ajkaimhoz ér finoman az övével, a szívem pedig megszűnik dobogni egy hosszú pillanatra.
- Az... az nem lehet... - zihálom kétségbeesetten kapaszkodva ingébe kicsi kezeimmel.
- Pedig ez az igazság.
- Megijesztesz...
Nem tudom folytatni, édes és csodálatos, gyengéd csókja belém fojtja a szavakat. Ó egek... hihetetlenül tud csókolni... Karjaival szorosan magához von, én pedig elgyengülve fonom karjaimat nyaka köré, és viszonzom felhevülő nyelvjátékát. Szívem hangosan dübörög fülemben, a levegő sűrű, szinte belélegezhetetlen...
- Nincs ebben semmi félelmetes - dörmögi rekedtesen. - Csak te és én vagyunk... tőlem ne félj édes kis sütikém...
Halkan nyöszörögve fúrom arcomat a nyakába, bőrének melegsége és illata jól esik érzékeimnek, mégsem érzem a felhőtlen boldogságot amit kéne... pedig most vallott nekem szerelmet. Mit tegyek? Mit kéne tennem? Mi lenne a helyes?
Felemelem a fejemet, kedves mosolyát figyelem és könnybe lábadnak a szemeim.
- Vin... mi a baj? - kérdezi halkan, letörölve hosszú ujjaival a könnyeimet.
- Félek a szerelemtől...
Fejemet a mellkasára vonja, hallom hogy milyen gyorsan ver a szíve...
- Miért félsz? Mondd el kérlek.
Behunyom a szemeimet és mesélni kezdek. Halkan, akadozva... elmesélem édesanyám rövid és szomorú történetét. Amikor befejezem, súlyos csend borul ránk, arcomat mellkasába fúrom.
Lassan elhajolok tőle, pihegését hallgatom. Megőrjít csak a közelsége is.
- Nem… nem értem… - suttogja nyelve az éltető levegőt, majd mellkasomba borul.
- Mert olyan kis butus vagy. Nem látod a fától az erdőt, mint mindig – mondom halkan - Nem játszadoztam veled, és nem akartalak bántani. Amikor táncoltunk... akkor én...
- Faképnél hagytál. Ha nem a bosszúd volt a cél, akkor mi? Miért akartál közel kerülni hozzám, hogy aztán eltaszíts? – félbeszakítja akadozó mondatomat, de kérdésére még én magam sem tudom őszintén a választ.
- Vin… ez nagyon bonyolult. Nem tudom egyszerűen megmagyarázni. Nézd… - gondolom végig gyorsan - ezt ne itt beszéljük meg, keressünk egy nyugodtabb helyet jó? Üljünk le és beszéljük meg... – mi mást tehetnék még? Nem kényszeríthetem.
- Miért? Megmagyarázod amit nem lehet, talán el is hiszem... és mit érsz el ezzel? Mit akarsz elérni ezzel? Mi a célod? – ha én azt tudnám.
- Csak bízz bennem, kérlek – puhán simítom meg arcát.
- Bízni? Arra én… képtelen vagyok… - ezek után, ami történt elhiszem.
- Miért? Olyan gonosznak ismertél meg engem? – kérdezem, miközben magamhoz szorítom, nem hagyom elmenni – Csak hallgass végig, ennyit kérek tőled, Vin. Gyere… menjünk.
Kis gondolkodás után csak rábólint, így megfogom kezét, és egyenesen a kocsimhoz húzom ki, és beültetem. Végig némán ülünk az autóban, míg kigondolom a „tervemet”.
A házam felé veszem az irányt, ott biztos senki nem zavar majd meg minket.
De mielőtt neki kezdek el magyarázkodni, talán jobb lenne ha magamban tisztáznám a dolgot.
Egy biztos, nem akarom, hogy elmenjen innen. Magam mellett akarom tartani. És miért?
Jó kérdés, de ragaszkodom hozzá, ami nem szokásom. Soha senkihez nem ragaszkodtam még, ez az első igazi alkalom, hogy valaki… valakit nem akarok „elküldeni” magam mellől.
Talán ez jelentené azt, hogy szeretem?
Lefagyok, ahogyan a házam elé érünk, és lefékezek, de csak meredek előle. Szeretni…
- Vicces… - zökkent ki gondolataimból hangja, és felé fordulok… Szeretem? - Mindent tudsz rólam, ismered a családomat, az otthonomat... én meg semmit sem tudok rólad.
Ez valamennyire igaz, hisz már jártam náluk, tudom hol lakik, tudom hogy segít be, tudom hova jár, az iskoláját… mindenét ismerem. Őt magát is teljesen, és ragaszkodom ahhoz akit megismertem.
Elmosolyodom, majd behúzom a kéziféket.
- Akkor itt az ideje, hogy megismerj – kioldom a biztonsági övemet, de ő még nem moccan, csak gyanakodva mér végig. Kinyitom a kocsi ajtaját – Nem jössz be? – kérdezem mosolyogva, majd a házra veti tekintetét.
- Itt laksz? – rábólintok, majd elkezdek kiszállni a kocsiból.
- Gyere – szólok még rá, majd megvárom, hogy kiszálljon, és leriasztom az autót.
Az ajtóhoz terelem, zsebeimből előkapom a kulcscsomót, ami hangosan csörren meg, ahogy elfordítom a zárban a kulcsot.
- Kezdetnek megfelel? – kérdezem felé fordulva, majd előre engedem a nappaliba.
- Kezdetnek… - ismétli meg halkan, de ezt is alig hallom meg. Leültetem a kanapéra, és hozok neki inni, majd közvetlen mellé huppanok le, nem húzódik el tőlem… szerencsémre.
- Kérdezz, nyugodtan – fűzöm össze ujjaimat térdem felett.
- Könnyű azt mondani – rejtőzik pohara mögé, amikor iszik belőle, de nem veszem le róla a szemeimet. Felsóhajt, mikor belátja végre, hogy másképp nem fogok mesélni neki.
- Mire vagy a legjobban kíváncsi?
- Én… - kezd bele halkan, majd elfordul egy kis időre, előre biccenti fejét, hogy eltakarja valamelyest arcát – Egyedül élsz? – böki ki lassan.
- Igen – válaszolom készségesen – nincs senkim, és a barátaim is saját lakásukban élnek.
- És hogy magyarázod meg nekem azt, amit a suliban nem tudtál? – látom kezd belejönni, ami örömmel tölt el, kérdése mégis megborzongat. Életemben először vagyok határozatlan, és talán zavarban is, de az erős kifejezés lenne.
- Hogy miért akarlak itt tartani? – kérdezek vissza felé fordulva.
- Igen – bólint rá – Ha nem a bosszúd hajt még mindig akkor micsoda?
Köhécselek egyet, majd elgondolkodva nézek magam elé. Halvány mosoly szökik arcomra, ahogy visszagondolok mindenre. Már majdnem eltelt egy teljes félév, de mintha szörnyen gyorsak lettek volna az események.
- Amikor megismertelek, te hagytál faképnél, ami piszkálta a csőrömet, mert eddig soha nem volt képes rá. Aztán ezt azzal magyaráztad, hogy te nem vagy megkapható… emlékszel? – nézek vissza rá.
- Ennek mi köze van most ehhez? – felsóhajtok.
- Azt mondtad nem vagy megkapható… akkor egy hónapja az este… miért akartam volna továbbmenni? Hogy megint pofára essek? – félszeg mosolyt húzok számmal, majd erősen gondolkodó arcát figyelem – De ha megbántottalak vele… akkor az azt jelenti… - kezdek közelebb csúszni hozzá, szívem dübörög a mellkasomban.
- Miért akarsz… itt… - néz fel rám remegő szemekkel, ahogy felé csúszom, elakadnak ajkaiban a szavak. Egyik karomat a háta mögé csúsztatom, hogy ne hagyjam elszökni magam mellől, puha forrósága bőrömet melengeti, kellemesen borzongat végig.
Vonz magához, vágyom a közelségére az illatára, s azt veszem észre, hogy megint teljesen közel kerültem arcához.
- Mert megszerettelek – suttogom halkan ajkaira a szavakat.
- Miért? Mert magamnál akarlak tartani? – kérdezi lágyan.
- Hányszor akarsz még belém taposni? Azért akarsz itt tartani, hogy megint megalázz?
- Semmi ilyesmi nem jár a fejemben.
- Akkor mit akarsz?
- Hát még mindig nem érted? - mosolyog rám, lágyan és gyengéden. Arca közelebb hajol hozzám, csókja olyan hihetetlenül csodálatos, mint emlékeimben. Megmerevedek, majd teljesen elgyengülve adom át magam a csóknak, közben érzem ahogy erősebben magához szorít és könnyeimet letörli ujjaival.
- Nem... nem értem... - pihegem amikor fullasztó és forró csókunk véget ér. Szédülve támasztom fejemet mellkasának. Talán... talán azt akarja... nem, nem értem őt.
- Mert olyan kis butus vagy. Nem látod a fától az erdőt, mint mindig. Nem játszadoztam veled, és nem akartalak bántani. Amikor táncoltunk... akkor én...
- Faképnél hagytál - szakítom félbe. - Ha nem a bosszúd volt a cél, akkor mi? Miért akartál közel kerülni hozzám, hogy aztán eltaszíts?
- Vin... ez nagyon bonyolult. Nem tudom egyszerűen megmagyarázni. Nézd... ezt ne itt beszéljük meg, keressünk egy nyugodtabb helyet jó? Üljünk le és beszéljük meg...
- Miért? - suttogom felpillantva rá. - Megmagyarázod amit nem lehet, talán el is hiszem... és mit érsz el ezzel? Mit akarsz elérni ezzel? Mi a célod?
- Csak bízz bennem, kérlek - suttogja arcomat finoman megcirógatva.
- Bízni? Arra én... képtelen vagyok...
- Miért? Olyan gonosznak ismertél meg engem? - ölel hirtelen magához szorosan, arcát a nyakamba temeti. - Csak hallgass végig, ennyit kérek tőled Vin. Gyere... menjünk.
Bólintok. Felveszi a kulcsot a földről, kinyitja az ajtót és a kezemnél fogva siet le velem a parkolóba, nem törődve a minket bámulókkal. A kocsiban némán nézem az ablakon keresztül elsuhanó tájat.
Egy szép kis ház előtt parkol le.
- Vicces... - nézek rá halvány kis kesernyés mosollyal. - Mindent tudsz rólam, ismered a családomat, az otthonomat... én meg semmit sem tudok rólad.
- Megbántottál... igazán fájt amit tettél. Hamis reményeket tápláltam, te pedig csak játszottál velem, és nem számított neked, hogy velem mi lesz... Boldogan és élvezettel ejtettél pofára, tapostál bele a földbe... Minek jöttél ide? Kiélvezed a győzelmed maradékát is? – elhajolok tőle, és lenézek rá, de ő összeszorított szemekkel remeg meg.
Megfordítom karcsú testét, hogy velem szemben legyen, de még mindig csukva vannak pillái.
- Nézz rám, Vin – kérem suttogva, miközben kezeim közé fogom arcát, picit megemelem, hogy kényelmesen lássak rá.
- Engedj el… - kérlel tovább szipogva.
- Nézz rám!
Szeme sarkából üveges cseppek buggyannak ki, végigfolynak sápadt, mégis enyhén kipirult arcán. Apró csókokkal törlöm le róla a sós könnyeket, kis tenyerei mellkasomnak feszülnek, de gyenge próbálkozással igyekszik eltolni magától, nincs semmi hatással rám.
- Olyan kegyetlen vagy… - nyekergi halkan, majd végre kinyitja szemét, könnyfátyollal tekint fel rám, szívemet összeszorítja a látvány. Mi miatt ilyen?
- Miért? Mert magamnál akarlak tartani? – kérdezem halkan, fél kézzel mellette támaszkodom meg az ajtón, a másikkal továbbra is tenyeremben tartom arcát.
- Hányszor akarsz még belém taposni? Azért akarsz itt tartani, hogy megint megalázz? – egyre idegesebbnek tűnik, de én akkor is halkan folytatom tovább.
- Semmi ilyesmi nem jár a fejemben – rázom meg kissé fejem.
- Akkor mit akarsz?
- Hát még mindig nem érted? – kérdezem halkan, rámosolygok, majd közel hajolva csókolom meg. Ajkaimat övén cirógatom végig, forró bársonyossága megvadít, egy ideig ellenáll, majd elgyengülve markol ruhámba, erőszakosan furakszom nyelvemmel szájába, majd egy finom keringőbe hívva őt csókolom tovább fulladásig. Először gyengén próbálkozik eltolni magától, de magamhoz ölelem egyik karommal, nem eresztem el, másikkal nyakát simítom meg, hüvelykujjammal a könnyeket törlöm le arcáról.
Mielőtt elérhetném a kilincset, hirtelen mögöttem terem és csuklómat megragadva szorít egész testével az ajtóhoz. Hallom hogy kattan zár, és halk csendülést a hátam mögött. Bezárt az ajtót...?
- Eressz el - nyögöm halkan, de képtelen vagyok többre. Az, hogy itt van, ilyen közel hozzám... lebénít teljesen.
- Csak miattam feláldoznád az eddigi életed? Egy teljesen új környezetbe akarsz kerülni, és átélni azt, mint amikor idejöttél? Ezt akarod?
- Nem… - suttogom erőtlenül.
- Akkor? - kérdez türelmetlenül a fülembe sziszegve. Elfordítom tőle az arcomat.
- Ezt te nem értheted.
- Ha nem mondod el, nem fogom megérteni.
Érzem ahogy erős karja derekamra fonódik, tenyere ingem alá csusszan és hasam érzékeny bőrére feszül.
- Engedj ki...
Csak szorosabban magához ölel, mintha az ellenkezőjét kértem volna.
- Nem foglak elengedni.
Hadarok valami ellenkezés-félét, de belém akadnak a szavak amikor nyakamon megérzem leheletének meleg cirógatását.
- Nem akarom, hogy elmenj – súgja, lusta mozdulatokkal lágyan cirógatva bőrömet. Összerándulnak izmaim érintéseitől, kapkodom a levegőt... remeg minden porcikám.
- Miért nem?
- Ne hagyj el – dörmögi halkan, szinte könyörögve. Nyakamon érzem puha és forró ajkait is... ó istenem...
- Megbántottál... igazán fájt amit tettél. Hamis reményeket tápláltam, te pedig csak játszottál velem, és nem számított neked, hogy velem mi lesz... Boldogan és élvezettel ejtettél pofára, tapostál bele a földbe... Minek jöttél ide? Kiélvezed a győzelmed maradékát is? - suttogom behunyt szemekkel, a könnyeimmel küszködve. Még szerencse, hogy szerelmet nem vallottam neki.
Szerelem? A szerelem nem létezik, mert a viszonzott érzéseket nevezik így. Ő sosem szeretett, és nem is fog. Csak játszik.
Nem, nem szabad sírnom. Ernyedten hagyom hogy megfordítson, kezei közé vegye arcomat. Craig keze... olyan meleg és erős.
- Nézz rám, Vin - kér engem halkan, de csak enyhén megrázom a fejem. Nem, nem akarom látni azokat a kék szemeket, a bennük ülő kárörömöt.
- Engedj el...
- Nézz rám!
Kicsordulnak az első könnycseppek lehunyt szemhéjaim alól, már nem bírom bent tartani őket. Most már mindegy, hagyom hogy kiélvezze a győzelem ízét. Megkapta amit senki. A szívemet, amit össze is tört. Az én hibám... az én hibám, mert felelőtlenül odaadtam neki, akár egy nagy gyereknek a porcelán vázát.
Puha ajkak puszilják le arcomról a forró könnycseppeket, kezeimet mellkasának feszítve próbálom eltolni magamtól, de gyenge vagyok...
Már majdnem egy teljes hónapja, hogy nem jön be az óráimra, és az, hogy egyáltalán bejár az iskolába, a nyomát csak a naplóban találom. Csak az én óráim vannak jelezve igazolatlan hiányzásaival. Csalódottan sóhajtva állok meg az igazgató irodája előtt. Muszáj jelentenem ezt neki.
Bekopogok, majd belépek.
- Bocsánat a zavarásért – szabadkozom halkan, közelebb megyek asztalához, és felvázolom neki a helyzetet, ő tudja mi a teendő, én nem tehetek szinte semmit.
- Ne fárassza magát ezzel, a fiú pont ma kérvényezte az átiratkozását – egy pillanatra belém reked a levegő, majd ellepi agyamat a vörös köd.
- Ne engedje neki – csapok az asztalra, de csak utána jövök rá, hogy hülyeséget csináltam – Elnézést… - teszem hozzá lenyugodva.
- Nem tehetek semmit, ez ügyben. Próbáltam beszélni vele, érdeklődni, de nem válaszolt. Ha csak ő maga nem mondja, akkor nem tudom megakadályozni – magyaráz türelmesen, tekintetében máris látom a kíváncsiságot, amit kitörésem okozott.
- Akkor csak arra kérem, egy kicsit halassza el, majd én meggyőzöm, hogy nem lenne jó rá sem nézve az átiratkozás.
Bosszúsan sóhajt egyet, majd a papírokra néz, végül fel rám, és összefűzi ujjait.
- Maximum három napot tudok adni, de hétfőn már mindenképp át kell adnom a fiú papírjait…
- Köszönöm – mondom halkan, majd elhagyom az irodát…
Ma csütörtök, holnap péntek, tehát ennyi időm van.
~*~
Az alsó folyosón sétálok, és azon gondolkodom, hogy hogyan találhatnék rá. Csak úgy nem nézhetem meg az órabeosztását. Vagy mégis? Péntek van már, lassan az utolsó órák vége.
Meglátom, ahogy a tornarészlegről az osztálytársai áramlanak ki, így meghúzva lépéseimet gyorsan odaérek hozzájuk.
- Sziasztok, nem láttátok Vincentet? – kérdezem komoran.
- Még bent babrál a hajával – mutat háta mögé ujjával az egyik srác, egyenesen az öltözőre. Megköszönöm, majd el is indulok az irányba, hallom, hogy összesúgnak mögöttem minden félét. Nyílt titok náluk, hogy nem jár be az óráimra, hisz látszik.
Amikor belépek nincs senki, de látom a holmiját, vízcsobogás üti meg fülemet. Leülök egy szemközti padra, majd karjaimat lábaimra támasztva türelmesen várok.
Elhallgat a víz, és kis idő után csupasz léptei csattognak a kövök, egyre izgatottabb leszek, ahogy közelít. De tartanom kell magam…
- Mit akarsz itt? Tesiből nem adhatsz egyest – húzza el ajkait, miután végigmért.
- Egész hónapban nem jártál be az óráimra – jelentem ki halkan, bár ezt ő is tudja.
- Na és?
- Ha így folytatod megbuksz – csak nevet egy keveset mondatomra, már meg sem lep.
- Ezért jöttél ide, hogy ezt közöld velem? Kösz a fáradozást, de ezt nélküled is nagyon jól tudom – vajon mikor akarja elmondani? Vajon a többiek tudják már?
Lassan felém lépked, előttem áll meg, egyre közelebbről mérhetem végig mezítelen felsőtestét… Olyan rég láttam már… vajon csak ettől ver gyorsabban a szívem? Vagy a szemem előtt felvillanó jelenetek miatt, amik arról az estéről jelennek meg, amikor együtt táncoltunk?
Mohón iszom látványát némán, kezem alatt bőrét érzem azóta is, de összeszorítom mindkét kezemet, s ujjaimat, hogy ellenálljak a sajgó kísértésnek… A vágynak…
Már egész karom bizsereg, mikor feladom a csatát, s lustán felemelve egyik kezemet ujjaimat lapos hasára simítom. Érezni akarom teljesen.
Amikor látom halvány, mégis jól kivehető reakcióit, elégedett mosoly terül arcomra, szívemet megtölti az örvendezés, mi szerint nem hagyja hidegen az, amit teszek vele.
Lassan hajol le hozzám, már számban érzem előre ízét, de csalódottan illan el az álomkép, ahogy elhajol, és lerombolja pillanatnyi tervemet. Egyszerűen ellenállt.
- Ha megbuksz, egy újabb évvel tovább kínozhatlak – susogom halkan, mint aki nem tud semmit… Ha sikerül meggyőznöm, hogy maradjon, akkor is ez lesz. Vagy nem?
- Nem fogsz – csóválja meg vizes fejét, majd hátat fordítva lekapja magáról a törülközőt, mit sem törődve jelenlétemmel. Így lép a szekrényéhez, majd hiányosan kapja fel magára ruháit, elakadó lélegzettel figyelem minden mozzanatát, iszom látványát telhetetlenül, ujjaim a padba markolnak, teljesen elhűlnek.
- Ó igen? És miért nem? – kérdezek rá nyíltan, hangomban még inog a józanság.
Először szó nélkül hagy, pedig már azt hittem, hogy elárulja titkát, helyette leül mellém, és elkezdi kibontani haját, de végül az én kezembe adja a fésűt. Felsóhajtva adom meg magam… Legalább tisztán hozzáérhetek.
- Szóval? – kérdezek rá újra - Mit ötöltél ki abban az okos kis fejedben, kicsi Vin?
- Miből gondolod, hogy bármit is kiötöltem? – macska-egér játék?
- Túl nyugodt vagy, pedig eddig rettegtél a bukástól, most meg sem rezzensz ha kiejtem a számon – konstatálom halkan, figyelem reakcióit.
- Igazi matektanár vagy. Logikusan érvelsz és átlátsz a szitán - biccentek alig észrevehetően. - Ha ennyire penge vagy, bizonyára magadtól is kitalálod mi fog történni – nem mondja ki… nem akarja, vagy nem meri kimondani, de előbb vagy utóbb megtudtam volna… Szerencsére, most előbb történt meg, mint hinné.
- Elgondolkodtató, hogy vajon hogyan alakult volna köztünk a kapcsolat, ha akkor este lefekszem veled, vagy ha nem is találkozunk – szólal meg hosszú hallgatásunk után. Vajon mire akar kilyukadni? - Milyen érdekes a sors ugye? Elkerülhetetlen.
- Valószínűleg igen – szólalok meg én is.
- Így is úgyis arra kényszerültem volna, hogy elmenjek... – elveszi tőlem a fésűt, és ingét felvéve néz rám, szemében csalódás csillog keservesen, amit ajkain pihenő mosoly sem tud elrejteni előlem.
- A menekülés nem megoldás, Vin.
- Tegnap iratkoztam át a másik iskolába, úgyhogy azt hiszem ideje búcsúznom. Ég veled, Craig.
Már épp nyúlna a kilincsért, amikor elkapom csuklóját, felcsapom az ajtóra, majd bekulcsolom a zárat, a kulcsot pedig a hátam mögé dobom hanyagul.
- Eressz el – kér halkan, meg sem moccan, nem tiltakozik. Hátához simulok, élvezem közelségét, kihasználok minden egyes percet.
- Csak miattam feláldoznád az eddigi életed? Egy teljesen új környezetbe akarsz kerülni, és átélni azt, mint amikor idejöttél? Ezt akarod?
- Nem…
- Akkor? – súgom erősebben fülébe.
- Ezt te nem értheted – fordítja másik oldalra fejét, de csak egy pillanatba telik, míg arra a vállára teszem én is a fejem.
- Ha nem mondod el, nem fogom megérteni – lassan ölelem át, hasán szétterül tenyerem, nem akarom elereszteni semmi pénzért.
- Engedj ki – kér fojtottan, de csak még jobban magamhoz szorítom.
- Nem foglak elengedni.
- Nincs beleszólásod, hogy én mit akarok – erősödik meg hangja. Finoman nyakára lehelek, ajkaiba harap, hogy semmiképp se eressze ki sóhaját, s ha jó kedvem lenne, talán el is mosolyodnék.
- Nem akarom, hogy elmenj – susogom rekedten, kezem lassan fel-le siklik hasán.
- Miért nem? – kérdi elfúló hangon, hosszú pillanatokig nem válaszolok, csak élvezem testének melegét, enyhén remegő tagjait… Friss illatát…
Nem akarom elveszíteni, a fenébe is. Miért teszi ezt velem? Hisz nem akartam rosszat neki. Idegesít ez az érzés.
- Ne hagyj el – súgom kérlelőn, majd puhán nyakába csókolok.
Soha... soha nem éreztem még ilyet. Csodálatos... még... még szeretném...
Mintha víz alatt lennék, és amikor ajkai elválnak tőlem, úgy merülök föl a felszínre, mintha valóban a tenger alatt lettem volna. A levegő betör tüdőmbe, fülembe a zene... és szemeimben a látvány. Zárkózott arckifejezése, kiismerhetetlen tekintete... Véget ér a zeneszám, ő pedig egyszerűen ellép tőlem, elsétál.
Utána nyújtom a kezemet esendően, szánalmasan a levegőben...
- Craig... - lehelem, mert nem vagyok képesebb hangosan megszólalni.
Fáj...
Ez most... fáj...
Lehajtom a fejem, és már haragudni sem vagyok képes rá, hiszen valahol mélyen mindig is sejtettem, hogy ez lesz. Szerelem nem létezik, szeretni bűn... és nagyon tud fájni. Én csak tudom, láttam anyámmal mit tett.
Tényleg nagyon fáj.
Kezeimet arcomra szorítva rejtem el könnyeimet, és kiszaladok... csak futok és futok... egészen hazáig.
***
Véget ér a szünet, kezdődik a tanítás. Amikor ismét belépek az iskola kapuján, hideg borzongás fut végig rajtam. A tanórákon részt veszek, élem eddigi világomat, csajozok és a haverokkal lógok. Egy dolgot nem teszek: nem járok be sem fizikára, sem matekra. A hetek múlnak, és megkapom az üzeneteket amiket Craig küld a többiekkel, hogy menjek az óráira, mert megbukok, kicsapnak és hasonlók, de nem izgat. Kerülöm őt, ha véletlenül szembe jön velem a folyosókon, egyszerűen hátat fordítok és elmegyek onnan. Felesleges lenne minden szó, életem első és egyetlen, igazi és mély szerelmi csalódását neki köszönhetem. Én voltam a hülye, mert közel engedtem magamhoz, pedig tudtam hogy veszélyes. Többé nem hibázok.
Tesi. Hajtás, izzadás és fürdés.
Derekamra lengén felkötök egy törülközőt, és vizesen kilépek a zuhany alól. Jót tett ez a kis testmozgás. Nedves hajamat csavargatva sétálok vissza az öltözőbe. A többiek már elhúztak, mégis valaki ül a padon, a szekrénysor közepén. Megtorpanok, és ahogy a hűvös kék szemek végigvándorolnak rajtam, zavarba jövök.
- Mit akarsz itt? Tesiből nem adhatsz egyest - húzom el megvetően a számat.
- Egész hónapban nem jártál be az óráimra - dörmögi komoran.
- Na és?
- Ha így folytatod megbuksz.
Halkan felnevetek, de semmi jókedv nincs ebben.
- Ezért jöttél ide, hogy ezt közöld velem? Kösz a fáradozást, de ezt nélküled is nagyon jól tudom. - Hajamba túrok kezeimmel hogy fellazítsam egy kicsit, így gyorsabban szárad. Elindulok lassan felé, egyik kezemet hasamra simítom. Tömény vágy csillog azokban a hihetetlenül kék szemekben, úgy figyel engem. Kezem hasamról a törülközőmbe csusszan, hogy őt ingereljem, és megállok előtte. Igen, vágyik rám.Félig lehunyt szemhéjaim alól nézek rá ezüstszürke szemeimmel. Szívem úgy zakatol mellkasomban, mintha kergetnének, megborzongok a hidegtől és a vágytól. Felemeli a kezét, ujjaival lassan végigsimít a hasamon, bőröm pedig lúdbőrössé válik. Ajkamba harapva folytok vissza egy sóhajt, ahol megérint, mintha forró csíkokat rajzolna rám.
Száján halvány mosollyal figyel engem, és ahogy lehajolok hozzá, diadalmasan csillognak szemei. Hallom saját kapkodó légvételeimet, és az ő szuszogását. Látom neki is nehezére esik visszafogni magát. Nedves hajam előre hullik, végigsimítja az ő arcát is. Nem mozdul, mosolyogva várja hogy megcsókoljam, a fene essen belé. A győzelem ott csillog a tekintetében. Megtorpanok, és felegyenesedem.
- Ha megbuksz, egy újabb évvel tovább kínozhatlak.
- Nem fogsz - rázom meg fejemet mosolyogva, és ellépek tőle. Hátat fordítva neki, lekapom magamról a törülközőt. Felszisszen, én pedig elfojtok egy gonosz mosolyt. Megtörlöm magam, és pucéran libbenek az öltözőszekrényemhez. Olyan, mintha a tekintete égetné a bőrömet. Bármibe lefogadom, hogyha hátrapillantanék, a tömény vágyat látnám az arcán. A gondolattól is végigfut testemen a forróság...
- Ó igen? És miért nem? - kérdezi rekedten. Felrántom vékony szövetnadrágomat, bizony-bizony... fehérnemű nélkül. Felé fordulok és a fésűmmel elkezdem kibontani a hajam. Hm... ledobom magam mellé, a kezébe nyomom a fésűt és hátat fordítok neki. Ha már itt van, akár segíthet is. És meg is teszi. Behunyom a szemem, ahogy megérzem ujjainak pihekönnyű érintéseit, miközben fésülni kezd.
- Szóval? - firtatja tovább. - Mit ötöltél ki abban az okos kis fejedben, kicsi Vin?
- Miből gondolod, hogy bármit is kiötöltem?
- Túl nyugodt vagy, pedig eddig rettegtél a bukástól, most meg sem rezzensz ha kiejtem a számon.
- Igazi matektanár vagy. Logikusan érvelsz és átlátsz a szitán - biccentek alig észrevehetően. - Ha ennyire penge vagy, bizonyára magadtól is kitalálod mi fog történni.
Hosszú másodpercekig nem hallani mást, csak a fésű sercegését a hajamban. Már nincs benne gubanc, de ő nem hagyja abba és én sem állítom le. Szeretem ha a hajammal babrálnak, és jól esik az érintése, még azok után is, hogy olyan mélyen belém taposott akkor este.
- Elgondolkodtató, hogy vajon hogyan alakult volna köztünk a kapcsolat, ha akkor este lefekszem veled, vagy ha nem is találkozunk - töröm meg a hosszú csendet. Megtorpan a kezében a fésű. - Milyen érdekes a sors ugye? Elkerülhetetlen.
- Valószínűleg igen - feleli habozva.
- Így is úgyis arra kényszerültem volna, hogy elmenjek... - mondom lehajtott fejjel. Felállok, kiveszem a kezéből a fésűmet és felkapom az ingemet. Mosolyt erőltetek ajkaimra amikor felé fordulok.
- A menekülés nem megoldás, Vin.
Felrántom a zoknimat és cipőmet magamra.
- Tegnap iratkoztam át a másik iskolába, úgyhogy azt hiszem ideje búcsúznom. Ég veled, Craig.
Fülemben tombol a zene, ledermedten áll, de magamhoz szorítom, és lábai közé lépve irányítom tovább táncát.
Ajkaim mohón nyakára siklanak, összedörgölőzik testünk, és vágyam is azonnal felébred.
Vissza kell fognom magam, de annyira nehéz, és nem is akarom… Most ez kell nekem.
Végigsimítom testét, ujjaim szinte perzselnek ahogy forró bőrén siklanak végig. Ajkaimmal egyre közelebb kerülök övéihez. Nyakáról füléig jutok, majd fokozatosan arcát csókolgatom. Ingembe kapaszkodik, kezei olykor megremegnek, miközben végig a zene ütemére mozog a csípőnk és a lábunk.
Hátamat az irigylő pillantások égetik, de nem törődöm vele, sőt vigyorogva közeledem csókokkal egyre jobban ajkai felé, várva amíg megadja magát, nyitva hagyja védelmét, majd könnyedén beslisszolva rajta egy puha csókban olvadok össze vele.
Finom és őrjítő, ahogy nyelvünk kergetőző táncban találkoznak, egész testem bizsereg, nem bírok leállni, nem bírok betelni vele.
Egyik kezem arcára simul, a másik csípőjére, sőt egyenesen fenekére. Magamhoz szorítom teljesen, éreztetem nadrágunk feszülését, és élvezem ahogy folyamatosan belenyögdécsel a csókba.
A zene mellkasomban pulzál együtt szívemmel, ami egyre gyorsabban ver, ujjaimmal újra hajába túrok tarkójánál, hogy megtartsam, és ne tudjon elhajolni tőlem.
Hallom, és érzem ahogyan szuszog közben, kinyitom szemem, de az övé csukva van, jól látom. Elhajolok tőle, kezem még mindig tarkójánál pihen. Homlokomat az övének döntöm, végre felnyitja ködösen csillogó szemeit, szánk résnyire nyitva kapkodja a levegőt, közel egymáshoz, egymásba lihegve.
Uralmát kezdi elveszteni teste felett, ahogy a vágy erősödik benne, jól érzem ágyékának lüktetéséből is, amit én is viszonzok, hisz nem vagyok fából… Gyönyörű szép, mindenhogy.
Hirtelen bevillannak szavak, melyeket ő mondott nekem felháborodása közben, s valami megállít… Pontosabban Ő maga. Tánc közben lassan eltávolodom tőle, csak néha nézek rá.
Megkaptam amit akartam, hisz táncolt velem, még egy csókot is engedett amire szörnyen ki voltam éhezve nála… azóta…
Mikor befejezem vele a táncot, mélyen tekintek szürkén örvénylő íriszeibe, tenyeremet megint arcára simítom, és így lépek el könnyedén mellőle, és a pulthoz ülök, italt rendelve.
Pedig sokkal… sokkal többet akarok, ennek ellenére lemondok az esélyről. Miért nem volt nekem elegendő az elégtétel? Miért érzek még többet? Miért akarok többet?
