Csöngetés… ez az elsõ dolog, amire kinyitom a szememet. A kép egyre jobban tisztulni kezd, ahogy kezdek magamhoz térni az álmosságból. Dörzsölni kezdem a szemeimet, aztán felfogom, hogy hol is vagyok. Lent ülök a nappaliban az egyik kanapén. Úgy néz ki, hogy elaludtam. Nah, igen… Látszik, hogy unalmas egy nap, hisz bealudtam. Na, de… Mi is volt ez a hang az elõbb? Kezdek el gondolkodni, amire ismét megszólal a csengõ.

   - Ja, csak a csengõ… - Motyogom magam elé és kényelembe helyezem magam ismét a kanapén, amire lépteket hallok meg a hátam mögül. Oldalra pillantok, és Yukival találom magam szembe, aki méltatlanul néz rám.
   - Nem azért, de te is kinyithatnád, Kyouhei. – Teszi csípõre a két kezét, amire unottan megvonom a vállam.
   - Úgy is kinyitod, nem mindegy? – Túrok elölrõl szõke hajamba, amire egy halk horkantást hallok, a kis idióta szõkétõl, azzal ki is nyitja az ajtót.
   - Mi? Sunako-channak? – Hallom Yuki meglepett hangját, amire az ismeretlen igennel válaszol. Azonnal felpattanok a helyemrõl és odasétálok a fiúhoz, aki épp ekkor zárja be az ajtót.
   - Mi az? – Kérdezem Yukit, de meg sem várva a választ a levél után nyúlok, amit azonnal elhúz elõlem. A kis pukkancs…
   - Egy meghívó Sunako-channak. - Válaszolja, így elindul a kísértet szoba irányába, közben én követem.
   - Meghívó? Mégis hova? – Kezdek kérdezõsködni, de Yuki nem válaszol, azzal benyit Sunako szobájába ahova már nem követem.
   - Su..Su..Sunako-chan… - Kezd el dadogni, aztán elkezd bõgni. Ember fiú ez egyáltalán? Forgatom meg a szemeimet, és türelmetlenül dobolni kezdek a lábammal.
   - L…Leveled jött. Itt.. Itt hagyom.. –  Szipogja, azzal a levelet a földre teszi, és elhagyja a szobát.
   - Igazi férfi vagy, büszke vagyok rád. - Szólalok meg gúnyos hangnemben, közben ajkaim is gúnyos mosolyra húzódnak, amire egy könnyes szempárt kapok, amikben némi dühöt vélek felfedezni. Halkan felkuncogok, azzal benyitok a szobába.  Ám látom, hogy koponyaimádó lánykánk készül, hogy összegyûrje a levelet, ám én ebben sikeresen megállítom. Gyorsan kikapom a kezébõl.
    - Hát Te meg mit csinálsz? Csak nem levelet kaptál?
    - Nyááááh…Mi..Mit csinálsz itt a szobámba??- Kezd el megint vinnyogni, azon az idegesítõ éles hangján. Közben szemügyre veszem a meghívót, és bele is olvasok.
    - Hah?Egy meghívó? Hmm..- Kezdem tettetni a meglepettségem, aztán… Hirtelen pompás ötlet ugrik be. Igen, ez pont jó lesz…
    - Remek alkalom..- Húzom magamhoz a felsõjénél fogva.
    - Tudod mit jelent ez horror kisasszony? Erre a napra csodálatos hölgyet kell alakítanod. – Vigyorodom el, és szinte már látom magam elõtt a napot, hogy ingyen lakhatok ebben a luxus villában. Zseniális vagy Kyouhei.  Veregetem meg vállam gondolatban. Ám ekkor, kegyetlenül félbeszakítanak merengésembõl. És ez a valaki Sunako. Egyenesen a fülembe visít és pofám csupa vér lesz, egy másodperc alatt. Lassan felnyúlok az arcomhoz, kissé remegõ kézzel, amin rendesen dudorodik az ér.
    - T..Teeee.. – Törlöm le ugyan ilyen lassú mozdulattal a képem, azzal megragadom, és húzni kezdem.
    - Akkor is velem jössz..-  Viszem le a többiekhez, akiknek elmagyarázom a fejleményeket, de végig vigyorgom az egészet, közben Sunakot is sikerült „megnyugtatni” miközben egy szék és kötél társaságát is „élvezi”. Eközben minden hülyeséget elõkészítettünk, amit egy lány hordani szokott. Minden olyan szépen ment amikor…

    - NEEEEEEEEEEEM… NEM AKAROOOM..- Kezd el torka szakadtából visítani, és kapálózni. De mindhiába, a kötél jól tart és a szék is.
    - Nyugodj meg Sunako-chan … Csak 1 órát kell kibírnod, megígérjük.. – Szólal meg a könyvmoly is.
    - Ceh… már megint menekülni próbálsz? – horkanok fel hangosan, amire elhallgat. Szinte gondoltam. Mindentõl csak megfutamodik. De talán egy kis ösztönzés segít.
    - Hm..Tudtam én. – Mosolyodom el. Bingó…
    - Bár ezt megszokhattuk tõled, legutóbb a teszt elõl, most pedig ez alól akarsz kibújni. Ahogy olvastam igazán nagy haverok voltatok, akkor meg? – Lépek közelebb, és végig figyelem a reakcióját. Ha jól forgatom a szavakat, bele is megy. Na, de… a lekenyerezés hasznosabb.
   - De… ha jó kislány leszel, megajándékozunk annyi horror filmmel, hogy hetekig se kelljen kijönnöd, abból a kísértetszobából… - Csillan meg szemeimben a ravaszság fénye.
   - Rendben! Elmegyek!- Vágja rá azonnal. Na, mit mondtam?
   - Ahh..Kyouhei… Nem unod még szegény Sunako-chan manipulálását? – Szólal meg a hidrogén szõke egy sóhaj kíséretében.
   - Már miért unnám, ha ez az egyetlen módja, akkor minden eszközt meg kell ragadni. – Válaszolom, ám erre elkezd mind a hármunkat kitoloncolni a szobából, amire halkan felmorranok.

~♥Kyouhei-Sunako♥~

Elég sok idõ telik el, talán egy óra, a fene se nézte az idõt, mire a szoba ajtaja kinyílik, és végre kijön rajta…Yuki? Húzódik egy apró fintor húzódik az arcomra.
   - Ahhh… Sunako-chan nem akar kijönni… - Szólal meg csalódottan. Hát igen… Ez õ. Megfutamodik mindentõl.

   - Nem értem pedig olyan szép lett… - Mondja halkan, de nem is foglalkozom vele, jobban leköt az ajtóban álló lány. Ejha…jól kicsípte az biztos…

   -Hah? Veletek meg mi van..?

   - Csak kijöttél? Ugye milyen szép lett? – Hallok valamit, amit Yuki mond, de egyáltalán nem figyelek rá.

   - Jól nézel ki. – Lépek közelebb Sunakohoz, és elég rendesen megnézem magamnak, de aztán szemem megakad a fekete köpenyem. Apám… Ez nem igaz… Forgatom meg a szemeimet.
   - De még mindig ijesztõ… Indulhatunk? Bár azt a vackot itthol hagyhatnád… – Dünnyögöm az orrom alatt, amire egy választ sem kapok. De inkább rá hagyom, amit mondok neki, egyik fülén be a másikon ki.
Indulás elõtt még elintézünk pár dolgot, de aztán végre elindulunk a régi iskolájához. Nem telik olyan sok idõbe, végre megérkezünk és a bejáratnál ott is hagyjuk. Csak boldogulni fog, nagy kislány már õ. Vagyis… nagyon remélem…
   - Van kedvetek, addig beülni, enni valamit? – Szólal meg Ranmaru, és az egyik étterem felé mutat.
   - Még szép. Ha tartanak sültrákot, akkor mehetünk. – Indulok meg az étterem irányába, meg sem várva a többieket. Ha akarnak úgy is utánam jönnek, nem igaz?
   - Ajjh… Tipikus… - Fogja a fejét Ranmaru, és mind a hárman követnek.
Eltöltünk ott egy bõ félórát, aztán haza is megyünk. Mindannyian úgy ülünk a nappaliban, mint egy kupac szar… Szinte már kézzel tapintható a feszültség. Bár én tettetem a nyugodt Kyouheit és kényelmesen feküdtem a kanapén. Ám ekkor Yuki is feleslegesen szólal meg.

   - Ajh.. Biztos minden renden lesz Sunako-channal?  – Kezd el aggodalmaskodni.
   - Ne aggódj már annyit nem lesz semmi… – Horkanok fel kicsit sem szépen, mire a többiek is rám néznek.
   - Valakinek oda kéne mennie… - Szól közbe Takenaga, amire Yuki hevesen bólogatni kezd.
   - Igaza van… Ki tudja, mi történik, most vele?- Csatlakozik Ranmaru is. Halkan sóhajtok egyet, majd felülök a kanapén.
   - Ne féltsétek már mindenért… Biztos remekül el van… - Morgom a többieknek, bár legbelül nagyon is zavar valami.

   - Na és mi van, ha nem? – Néz rám, aggódó tekintettel Yuki. Elhúzom egy csöppet a szám, majd felállok a helyemrõl.

   - Akkor menjünk és nézzük meg… - Morgom az orrom alatt, majd a nyakamat kiroppantom, és a többiekre nézek, akik szintén felállnak a helyükrõl és egyetértõen bólintanak. Az is lehet, hogy feleslegesen aggódunk….

Mindannyian elindulunk ismét Sunako elõzõ iskolájához.

~♥Kyouhei-Sunako♥~

   - Most miért kell kigúnyolni? Nem tehet róla, hogy a ruha ilyen csúnya…-
   - Ugyan már… nézd, nem is a ruha csúnya, hanem maga, aki viseli!
   - Te meg ne légy ilyen szégyellõs, adj neki egy csókot, biztos nem kapott még. -
    - Hagyjatok már vele. Mondom, az ilyen ronda lányok nem érdekelnek.- Hallatszódik ki egy férfihang is a terembõl. Erõsen ökölbe szorítom a kezemet a hallottakon. Hogy lehetnek ilyen rohadékok? Mivel érdemelte ezt ki?
   - Hallottátok ezt? Szegény Sunako-chan… - Szólal meg Yuki szomorúan.
 Az egyik hülye liba, belekezdene a következõ mondatba, de én megakadályozom, ugyanis, szinte berúgom az ajtót. Erre a sok lány, sikítozni kezd, mikor mind a négyünket meglátják.
    - Hol van?! Hol, van az a mocsok, aki rondának nevezte, Sunakot?! – Az egész terem tõlem zeng, de leszarom. Legszívesebben akkorát bemosnék, annak a féregnek…
Hirtelen mi nagy, kuss, lett…
De erre, a tömeg elkezd mozgolódni, míg végül ki nem tolják a tömegbõl azt a rohadékot.
    - Kérj bocsánatot! – Szinte már üvöltöm, erre a teremben lévõk, hátrább is húzódnak. De a fickó csak néz rám értetlenül.
    - Még is minek? Mert az igazat mondtam?- Szólal meg gúnyos hangnemben, amire odalépek hozzá, és egy jókorát bemosok neki, de úgy, hogy szája szélén vékony csíkban folyik le a vére, majd megragadom a felsõjénél és Sunakohoz húzom.
    - Kérj tõle bocsánatot!!! – Engedem el. Erre egy kis szünet telepszik a helységre és én türelmetlenül várok.
    - Mire vársz, tapsra?! – Ripakodok rá, mire a fickó össze is húzza magát.
    - Bocsánat… Nem akartalak megbántani… - Hajol meg Sunako elõtt, aki láthatóan meglepõdik.
    - Ha még egyszer, ezt hallom bárkitõl is… Annak kitaposom a belét! - Szemeimbõl, csak úgy süt a düh, ahogy a többieken végig nézek.
    - Remélem, eléggé világos voltam. – Mordulok fel ismét, és ránézek, a még mindig meglepett Sunakora.
    - Jól vagy? – Halkul el a hangom, és egy apró mosoly kúszik az arcomra, mire õ bólint egyet.

    - Hogyan… Hogyan lehet, hogy egy ilyen ronda lány, mint te… Együtt van, négy ilyen gyönyörû fiúval?! – Csattan fel az egyik lány, aki nyílván valóan Su volt legjobb barátnõje, Suzu. Azonnal rákapom a tekintetem, de az megakad a kezében lévõ késen.
    - GYÛLÖLLEK!!! GYÛLÖLLEEK!!! – Ordítja a csaj idegbeteg módjára, és nekiront Sunakonak, hirtelen reagálni sincs idõm, így nem érek oda idõben. De Su ellöki magától, és véletlenül a kés megvágja az arcánál, ahogy Suzu a földre esik. Arcára kiül a rémület, mikor rájön mit is csinált, így azonnal eldobja a kést.
    - Sunako!!!
    - Sunako-chan!!!

    - Sunako!!! – kiáltjuk mind a négyen és oda is sietünk. Sunako még mindig a földön van, és kezével megtörli az arcát.
    - V-Véér… Vér! – Húzódik az arcára egy hatalmas vigyor, miközben a saját vérét fixírozza a kezén.
    - Sunako-chan, jól vagy? – Kérdezi aggódva Yuki, és talpra is állítja a lányt.
    - Semmi baja… Nagyon s jól van… - Jegyzem meg egy apró, gúnyos mosoly kíséretében, miközben a horror kisasszony hangos, ijesztõ kacajba kezd.

Nem is õ lenne, ha nem csinálná ezt.

    - Jól van, inkább menjünk haza. – Szólal meg a háttérben Takenaga.
    - Ez jó ötlet. – Válaszolja Yuki, azzal megindulunk a kijárat fele.
    - Tudjátok… Ti nem érdemlitek meg Sunako szeretetét… így a miénket sem… - Néz vissza Ranmaru, tõle szokatlanul komoly arccal, aztán utánunk is jön.

~♥Kyouhei-Sunako♥~

A haza vezetõ utat csendben tettük meg. Szokatlanul csendes volt a banda. Bár ezek után, kinek lett volna kedve bármirõl is beszélni, fõleg jó pofizni?
Amint mindannyian haza értünk, mindenki a szobájába indult, kivéve engem. Sunakot kísértem el a szobájához, bár fogalmam sincs, hogy minek.
   - Én….
   - Köszönöm… - Szakít félbe a lány, mire felvonom az egyik szemöldököm.
   - Ugyan… nincs mit. – Mondom halkan.
   - Ja és… ne hallgass arra a szemétládára. Te úgy vagy jó, ahogy, vagy… - Nézek le rá, komoly tekintettel, mire õ lassan, de bólint egyet, majd hátat fordít nekem, és megindul a szobájába. Utána nyúlok és elkapom a kezénél, és finoman visszarántom. Kezemet felemelem, és megsimítom az arcánál ott ahol a vágás is van.
Még is mi a fenét csinálok én? Hagyhatnám elmenni, de…
    - Az arcod… - Szólalok meg halkan, és mélyen a szemeibe nézek, és õ is az enyémbe.