|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| louisMayfair | 2013. 05. 12. 19:22:12 | #25777 |
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: vadócomnak
- Áthívhatok valakit? – kérdi kiskutya szemeivel, mire felvonom a szemöldököm.
- Nyugi, nem fogunk dugni – legyint és én félrenyelek a szóra, amit használ. Köhécselek egy sort és iszom a vízből, ami előttem van. Kis szemtelen még vigyorog is!
- Az a fiú, akivel pénteken beszélgetve jöttél ki a suliból? – most én fogtam meg, elpirul.
- Nem, nem, dehogy – túl heves a tagadása.– Az egyik barátom a klubból – cincogja a végét, akár egy kisegér.
- Rendben, de ne szedjétek szét a lakást. – egyezek végül bele, végül is engedélyt kért rá.
- Majd visszafogjuk magunkat – vigyorog, mint a tejbe tök.
- Oké. Mit szeretnél holnap csinálni? – kérdem és megvonja a vállát.
- Nem tudom. Megcsinálom azokat a rajzokat... azt hiszem...
- Jó. Én most lefekszem, ha valami van, akkor ébressz fel. – a mosatlannal most nem foglalkozom, majd holnap reggel, ha kialudtam magam. Betámolygok a szobámba és ledőlök aludni.
Másnap reggel el is mosogatok, kicsit takarítok, mosok, egyszóval házi tündér vagyok és délután le is ülök kicsit zongorázni. A kedvenc dalomat játszom, ilyenkor mindig kikapcsol. Este összeszedem a holmim és elköszönök Adriantól. A lelkére kötöm, hogy ne legyen cigi, pia, stb, de még a füle botját se mozdítja. Csak reménykedem, hogy nem lesz itt balhé. Mondjuk, ha itt van Hádész, akkor könnyebb szívvel hagyom itt a házamat.
Jócskán éjfél felé jár az idő, mikor csörög a telefonom. A mentőautóban ülök és mivel még nincs riasztásunk, felveszem.
- - Julian. – szól bele egy nagyon ismerős hang.
- - Andreas? – ráncolom össze a szemöldökeim.
Andreas ugyanis Nick társa volt… Nagyon jó barátok voltak, de miután Nick meghalt, Andreas új társat kapott. Felhívott párszor, amikor vidéken voltam, hogy hogy vagyok, de az óta nem kerestük egymást.
- - Itt van egy kölyök az őrsön, graffitizésért kaptuk el őt meg egy haverját. Azt mondja, te vagy a törvényes gondviselője. A neve Adrian Shori. Igaz ez? – hallom az értetlenséget a hangjából.
- - Igen… Igen, Adrian… Kivettem az intézetből.
- - Te normális vagy? – hallom felháborodását.
- - Andreas, kérlek, ezt ne most. Mi történt? Nincs baja?
- - Nincs, de már egy órája itt ücsörög, a rács mögött.
- - Oké, azonnal ott vagyok!
- - Nem dolgozol?
- - De, de nem tart sokáig.
- - Oké.
Letesszük a telefont és én már száguldok is a rendőrségre a mentőautóval. Danny magában morog, de mivel jó barátom, jön velem. Egyenruhában csörtetek be a kapitányságra és kb. mindenki, aki bent van egyszerre köszön nekem. Az egyik nyomozó irányít be az egyik kihallgató helységbe, ahol épp Adriant nyúzza. Szegény kölykön látszik, hogy eléggé megrendült, mint egy sarokba szorított állat, legjobb védekezés a támadás, visszaszólogat.
- - Adrian! Andreas! – lépek be az ajtón, Andreas pedig felpattan.
Egy hosszú percig egymást nézzük. Fél éve nem láttuk egymást, a haja megnőtt, a félhosszú fekete tincsek keresztezték az arcát. Gyönyörű kék szeme nem vesztett semmit az évek alatt. Sőt, még szebben csillognak, mint éjjel a csillagok.
- - Julian… Örülök, hogy látlak. – mondja végül, mintha ez egy könnyed baráti csevej lenne.
- - Én is… - sütöm le a pillantásom, majd Adrianhoz fordulok. – Mit csináltál?
- Graffitizett. – közli Andreas. – De már mondtam a telefonban. – felsóhajtok.
- - Van rá mód, hogy elengedd? – kérem szépen.
- - Ha nem rólad lenne szó, akkor azt mondanám, szívesen bent tartanám reggelig. Sőt, most azt is mondom.
- - Andy…
- - Julian, a fiú rosszat csinált. Magántulajdont rongált.
- - Kifizetem.
- - Ezt nem lehet csak úgy, hipp-hopp elintézni!
- - Andy, Ő csak egy gyerek!
- - Na és?! Van fogalmad róla, hány gyereket hozunk be? Ráadásul a haverja, az a Zayn, többszörösen is büntetett előéletű. Ma egy graffiti, holnap mi lesz? – eléggé ideges, de nem tudom eldönteni mi zaklatta ennyire fel, biztos nem a fiú… Talán én?
- - Megígérem… megígérjük, hogy még egyszer nem fordul elő. Igaz, Adrian? – fordulok a fiú felé, aki némán, kicsit elveszetten is nézi a szóváltásunkat.
- - Megígérem… Csak hadd mehessek el innen.
Andreas felsóhajt.
- - Még mindig képtelen vagyok elhinni. Kivettél egy vadidegen kölyköt az intézetből, fél évvel Nick halála után. Ráadásul egy elvadult kölyköt! Elment az eszed?
- - Andreas ne beszélj így róla!
- - Igen? Van fogalmad miket mondott rád, míg nem jöttél, „Madárfészekfejű”! – ez fájt, nagyon fájt, de megembereltem magam.
- - Andreas, kérlek. Engedd el, látod, hogy megbánta.
- - Téged sem értelek. – fordul ő is a gyerek felé. – Összetehetnéd a két kezedet, és meg kellene a földet is csókolnod, hogy ez az ember vett magához! – kiabál vele.
- - Andy, hagyd abba. – lépek Andy és Adrian közé. – Szépen kérlek, hogy engedd el. Csak egy gyerek. Talán elfelejtetted, mi annak idején mennyi bajba sodródtunk?
- - Az más volt. – tette karba kezeit a férfi.
Kicsit elidőzött rajta a tekintetem, magas, izmos és még mindig eszméletlenül jóképű. Bár nagyon soknak nem az esete, de nekem igen. Lesütöm a szemem és csipog a csipogóm.
- - Andy, ha csak egy kicsit is barátok vagyunk még, akkor engedd el. Vissza kell mennem dolgozni, nincs több időm.
A férfi morog, de végül megenyhül ez kicsit.
- - Rendben. – mondja Adriannak. – De Én foglak haza vinni és személyesen zárom rád az ajtót. És addig is egy kicsit beszélgetni fogunk. – látom rajta, hogy nem tetszik neki ez a felállás, de most mennem kell.
- - Minden rendben lesz, nem fog megenni. – szorítom meg finoman Adrian vállát. – Reggel találkozunk, addig is próbálj meg nyugton maradni. – bátorítom, aztán Andyhez fordulok.
- - Köszönöm.
- - De csak érted. – morogja Andy.
Bólint, aztán Danny hangját hallom a rádiómban.
- - Julie! Igyekezz már! Riasztásunk van!
Megnyomom a gombot és válaszolok.
- - Megyek már, Dan.
Még egyszer rájuk nézek, majd Andreas int, hogy szaladjak. Így is teszek, eliszkolok, beülök a mentőbe és száguldunk a megadott címre. Egész éjjel Andreas jár a fejemben. Jól esett hallani a hangját. Remélem, nem mondott túl durva dolgokat Adriannak.
Szerkesztve louisMayfair által @ 2013. 05. 12. 19:24:38
|
| darkrukia | 2013. 05. 12. 18:05:50 | #25774 |
 Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: (szöszimnek)
Felül az ágyában, majd valamit kutatni kezd az éjjeliszekrényében.
- Gyere csak – invitál beljebb.
Előszed pár gyógyszert, meg egy inhalálót. Szegény cicám, ha tudná, mennyire kelletletlen pont itt. De sosem hagynám magára, főleg viharban nem.
Elbotladozom odaáig, megkerülöm az ágyat, s az üres helyre fekszem. Őbeveszi a gyógyikat. Háttal neki vacakolódom el. Cicus az én oldalamon tér nyugovóra. A szöszi még betakar, mire én a pléd alá bújok.
- Jó éjt!
- Neked is – motyogom, s próbálok elaludni.
Mikor felkelek, ő már nincs az ágyban. A hűtőn egy levél fogad:
„Jó reggelt! Elmentem dolgozni, 12 órás a műszak, este 7 fél nyolc felé érek vissza. Kaja a hűtőben, egyél, amit akarsz. Ha bármi van, hívj fel, nem kapcsolom ki a mobilom. Netezz, nézz tévét, csak felfordulást ne csinálj, kérlek, fáradtan fogok haza esni. Ja, és éjszaka gondolkodtam azon, amit mondtál. Talán találunk valami megoldást, hogy felvételizhess a VolArtra. Hádésszal próbáljátok nem megölni egymást. Julian”
Nem nagyon értem meg a levelét, mert mire a végére érek, elfelejtem az elejét is. Agyamban csak az vízhangzik, hogy talán felvételizhetek a VolArt-ra.
Elő sem szedek a hűtőből kaját magamnak, már szól is a telefon. Mindjárt dél, ez biztos Madárfészek úrfi.
- Szia!
- Szia!
- Minden rendben otthon? – A háziállatok még élnek, szóval nincs gond. Ezt közlöm vele is:
- Persze. Miért ne lenne?
- Csak azt akartam tudni, van-e valamilyen kedvenc kajád, ha nem leszek hulla, akkor otthon megcsinálom vacsorára, de ha mégis, akkor csak készen megveszem valahol.
- Hát... – valami igazi kaja végre jól jönne. – Palacsinta jó lenne...
- Oké, akkor palacsinta lesz. Azt még meg is tudom csinálni otthon este – mondja.
- Öm, Julian!
- Hmm?
- Amit írtál a cetlire...
- Csak egy ötlet még, majd vacsora mellett megbeszéljük.
- Oké.
- Tehát, ma nem mész bulizni?
- Ma inkább nem... Fáradt vagyok...
- Rendben, otthon találkozunk. Vigyek neked valamit?
- Nem, semmit.
Nem vagyok már gyerek, nem kell édességet hoznia. De azért hozhatna...
Elköszön, majd leteszi.
A nappaliban ülök és rajzolok, arra gondoltam, hogy mivel cicám alszik, lerajzolhatom őt. Egy csomó van így is róla rajz, de nem unom meg szépségét. Imádom. Nyílik az ajtó. Felnézek és... Fúúú, egy fáradt madárfészek.
- Szia! – int.
- Hy – megyek ki hozzá. –Nyúzottnak tűnsz.
- Ne is mondd, az vagyok – veszi le a cipőjét, s a konyha felé megy. Nem bírok magammal, muszáj most tudnom!
- Szóval, hogy is van az a VolArt-os dolog? – kérdem, mire ő elmosolyodik, mintha csak azt várta volna, hogy rákérdezzek.
- Van egy régi jó barátom, most ott tanítot. Együtt tanultunk zongorázni.
- Tudsz zongorázni?
- Szerinted, az a zongora ott, a napali végében, a növénykoszorúban, dísz? – vigyorog.
- Oké, és hogy is van ez a te barátod?
- Esetleg megkérhetném, hogy nézze meg pár rajzodat. Készítesz egy párat, mondjuk... hatot, különböző stílusban. Elküldöm neki és talán segít, hogy beválasszanak ösztöndíjra. Mindig vannak ilyen pályázatok.
- És szerinted... nekem sikerülne?
- Miért is ne? Ismerek egy orvost a korházban, ahová a betegeket viszem. Árvaházban nőtt fel, és most sikeres sebész. Ne becsüld le magad, attól, hogy nevelőotthonban nőttél fel és nem olyan jók a jegyeid. Ezen még változtathatsz – néz rám áthatóan, miközben csinálja a palacsinta tésztáját. – Tehetséges vagy és ezt te is tudod. Ha ezzel akarsz foglalkozni, tegyél érte és én segíteni foglak, amiben tudlak.
- Miért?
- Miért ne? Azt akarom, hogy boldog légy.
- Nem is ismersz.
- De szeretnélek.
- Nem vagy a barátom, se a bátyám, se az apám.
- Tudom.
Értetlen egy ember vagyok, az tuti. Még mindig nem tudom, miért segít ennyit, hisz én csak egy kölyök vagyok, akit kivett az intézetből.
Végig figyelem, ahogy megsüt pár palacsintát, s elém rakja. Azonnal neki is látok enni. Ő még kisüti mindet és csak utána ül le enni.
- Szóval, készítsek rajzokat?
- Igen.
- Jó – felelem, s ő tüsszent.
Cia, édesem!
Hozzádörgölőzik a szöszi lábához, mire annak szemei rámvillannak. Vigyorogva vonok vállat.
- Holnap hányra mész?
- Éjszakás vagyok – feleli. – Este fél hétre megyek, hétfő reggel hétre itthon vagyok, hogy suliba indítsalak.
- Kösz – mormogom. Utálam, ha felkeltnek.
- Szívesen.
Szó szerint tömöm magamba a palacsintát. Fincsi~
Éjszakás, ez azt jelenti, hogy...
- Áthívhatok valakit? – kérdem teljesen ártatlanul pislogva rá.
Felvonja a szemöldökét, én meg leintem.
- Nyugi, nem fogunk dugni – vigyorodom el, ahogy a szóra belefullad szinte a kajájába. Aztán meg iszik egy korty vizet.
- Az a fiú, akivel pénteken beszélgetve jöttél ki a suliból? – kicsit belepirulok.
- Nem, nem, dehogy – rázom meg gyorsan a fejem. – Az egyik barátom a klubból – mondom a végét halkan. Ajj, de nem megy nekem ez a jófiúsdi.
- Rendben, de ne szedjétek szét a lakást.
- Majd visszafogjuk magunkat – vigyorodom el.
- Oké. Mit szeretnél holnap csinálni? – megvonom a vállam.
- Nem tudom. Megcsinálom azokat a rajzokat... azt hiszem...
- Jó. Én most lefekszem, ha valami van, akkor ébresz fel – billeg be a szobájába.
Másnap, mikor elmegy, a lelkemre köti, hogy ne legyen cigi és piaszag, mikor hazaér, s ne maradjak fenn sokáig. Meg mit tudom én, hogy mit mondot még, nem nagyon édekelt. Áthívom Zaynt, akivel inkább úgy döntünk, hogy elmegyünk graffitizni. Az a szép tiszta fal még mindig tiszta. Csak nem sokáig. Zayn is érti a dolgát, ő kezeli a színeket virgoncabban, én csak a feketével igazgatom a felhőket és az épületeket. Hirtelen elkap, s magához húz. Tiszta feszték a pólóm, most mégjobban összekap. Megcsókol. Nem akarodzom viszonozni, aztán végül is benne vagy. Befejezzük a rajzot és máris felcsendül valami borzasztó zaj. Basszus, a zsaruk!
Graffiti:
Szerkesztve darkrukia által @ 2013. 05. 12. 18:06:05
|
| louisMayfair | 2013. 05. 12. 12:44:03 | #25766 |
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: vadócomnak
Hallom, hogy bekopog, az ágyon ülök és egy díszdobozban lévő fényképeket nézegetek. Ez nagyon meglep, leteszem a képeket és kiszólok.
- Gyere. - belép a kis szőkeség.
Úgy jön be mint egy kis kamasz, először a feje, aztán zsebre dugott kéz, mintha elkövetett volna valamit. A cica is bedugja a fejét, és már a látványától tüsszentek. Átkozott macskaszőr allergia. Komolyan, leborotválom neki! Adrian fel is kapja és az ölébe veszi.
- Én csak... el akartam mondani neked valamit, de most már mindegy, inkább nem zavarok – fordulna ki, de vissza hívom és leültetem a padlóra.
- Mondd csak. – bátorítom és vállat von.
- Végül is... én... köszönöm, hogy elhoztál arról a helyről – szüli meg, majd elkezd hadoválni, de mentős vagyok, megértem, hogy mit mond szóról szóra. – Tudod, mindig is azt akartam, hogyha végre kijutok az intézetből, akkor keresek magamnak és a macskámnak egy albérletet, ami közel van a VolArt-hoz és majd ott tanulok tovább. De hát... a neten nézegetve az ott tanulókat, nekem esélyem sincs bejutni, pláne nem ösztöndíjra pályázni – vállat von. – Végül is, jó, hogy elhoztál onnan – aha. Épp válaszolnék, de egy tüsszentés megzavarja az agyamat is.
- Elmentem – hallom még a hangját, aztán a gyors kislisszolást. Elmosolyodom és örülök, hogy azért haladunk egy kicsit.
Már ez is nagy haladás, de érzem, hogy a kölyök még az idegeimen fog táncolni. Miután elmegy, készítek vacsorát, nem várom meg, csak a szobámba megyek netezni és tv-zni. Nem akarom, hogy úgy érezze, mindig számon kérek mindent, mint egy strázsás őrmester. Megint eszembe jut Nick, de megrázom a fejem és hallom, hogy megjön. Elmosolyodom, mert még csak nyolc óra. Összepakolom a reggeli műszakkezdésre a cuccom és később lemegyek, hátha éhes. Hamarosan meg is jelenik. Elvigyorodok, ahogy Hádésszal morognak egymásra.
- Na jó, egyezzünk meg – térdel elé. – Én nem bántalak, te nem morogsz – elhallgat. – Okos dög vagy – még morran egyet, Adrian meg vigyorog, mint a tejbe tök.
- Látom sikerült közös nevezőre jutni –mondom.
- Csak fegyverszünet. – von vállat.
- Úgy hiszem azt mondtam, a cigi tilos – karba teszem a kezeim mert érzem rajta a cigi szagot.
- Na jó, csak, hogy megnyugodjon a lelked... Életemben nem vettem a számba sem cigit, sem drogot. – mondja ingerülten, de akkor is, a passzív dohányzás sokkal károsabb, mint az aktív.
- És a pia? – folytatom.
- Az pia –vállat von ismét. – De nem jövök ide tök részegen, nyugi – vigyorog és kivesz egy almát. A fenébe, ez a gyerek soha nem eszik normális kaját? Mindig főzök, de csak nem azt eszik.
Én azért még vacsorázom. Reggel 5kor kell majd kelnem, 12 órás műszak vár rám. Fél füllel hallom, hogy kint esni kezd. Hádész a nappaliba megy és a kanapéra, a plédjére fekszik.
– Ha akarsz feljöhetsz aludni. – mondom, mire felkapja a fejét és leugrik róla. Együtt megyünk fel aludni. Az alvásból nem lesz semmi, hamarosan égszakadás kerekedik, és csak bámulom a plafont.
Hamarosan Adrian kopog az ajtón, belép én pedig rá nézek. Nem tud aludni? Vagy fél a vihartól?
- Izé... A cicám nagyon fél a dörgéstől, aludhatnánk ma itt? – néz gyermekien, és aranyos, ahogy a macskájára fogja, de ha hozza, itt nekem nem lesz alvás.
De Adrian fél, nem hagyhatom most egyedül. Felülök és kotorászni kezdek az éjjeliszekrényben.
- - Gyere csak. – előszedek három allergia gyógyszert meg egy inhalálót, hogy jobb legyen.
Adrian elbotorkál hozzám és megkerülve az ágyat az üres térfélre fekszik. Beveszem a gyógyszereket és megvárom míg háttal nekem elhelyezkedik. A macska az ő oldalára fekszik, szerencsére és nem közénk. Fogom a plédet és ráterítem Adrianra. Bevackolja magát és visszadőlök.
- - Jó éjt. – mondom.
- - Neked is. – válaszol, és próbál aludni.
A gyógyszer segít, nem tüsszögök annyit, de azért aludni is képes vagyok pár órát. Reggel, pont 5 előtt pár perccel felébredek és kikapcsolom az ébresztőm, hogy Adriant ne keltsem fel. Csendben kimászom az ágyból, fogom az össze készített cuccom és kiosonok Hádésszal. Lent felöltözöm, reggelizem és írok egy levelet Adriannak. A hűtőre teszem két mágnessel. A levél így szól:
„Jó reggelt! Elmentem dolgozni, 12 órás a műszak, este 7 fél nyolc felé érek vissza. Kaja a hűtőben, egyél, amit akarsz. Ha bármi van, hívj fel, nem kapcsolom ki a mobilom. Netezz, nézz tévét, csak felfordulást ne csinálj, kérlek, fáradtan fogok haza esni. Ja, és éjszaka gondolkodtam azon, amit mondtál. Talán találunk valami megoldást, hogy felvételizhess a VolArtra. Hádésszal próbáljátok nem megölni egymást. Julian”
El is indulok és fél hétkor megkezdem a műszakom. Az első pár óra zavartalanul telik, a kollégáim vigyorognak a kezemen lévő rajzon.
- - Micsoda tetoválás, Julie!
- - Ez csak egy rajz, Danny. – mondom a mentős társamnak.
- - Hol szerezted?
- - A fogadott öcsikém rajzolta rám.
- - Ebből is látszik, hogy ez a véleménye rólad.
Ezen meglepődöm, és a rajzra nézek. Sárkány lennék? Fura. Dél körül felhívom Adriant.
- - Szia!
- - Szia. – köszön vissza.
- - Minden rendben otthon?
- - Persze. Miért ne lenne?
- - Csak azt akartam tudni, van-e valamilyen kedvenc kajád, ha nem leszek hulla, akkor otthon megcsinálom vacsorára, de ha mégis, akkor csak készen megveszem valahol.
- - Hát… - kis csönd. – Palacsinta jó lenne…
- - Oké, akkor palacsinta lesz. Azt még meg is tudom csinálni otthon este. – mosolyodom el.
- - Öm, Julian!
- - Hmm?
- - Amit írtál a cetlire… - ja, a VolArtos dolog.
- - Csak egy ötlet még, majd vacsora mellett megbeszéljük.
- - Oké.
- - Tehát ma nem mész bulizni? – puhatolózom.
- - Ma inkább nem… Fáradt vagyok… - aha, inkább a kíváncsiságod, kicsim.
- - Rendben, otthon találkozunk. Vigyek neked valamit?
- - Nem, semmit.
Elköszönök és leteszem, Danny meg vigyorog rám.
- - Mi van? – kérdezek rá, mire felnevet.
- - Édes vagy, hogy próbálod alakítani egy személyben a szülőt, testvért és barátot.
- - Csak kár, hogy mellette nehéz.
- - Majd kialakul. Szerintem jó úton haladsz.
Lehúzom a műszakot és beesem az ajtón otthon. Adrian a nappaliban rajzol, felnéz én pedig intek neki.
- - Szia!
- - Hy. – felkel és kijön hozzám. – Nyúzottnak tűnsz.
- - Ne is mondd, az vagyok. – leveszem a cipőm és a konyhába megyek palacsintát csinálni.
- - Szóval, hogy is van az a VolArtos dolog. – elmosolyodom, mert már vártam, hogy erre röppen rá.
- - Van egy régi jó barátom, most ott tanít. Együtt tanultunk zongorázni.
- - Tudsz zongorázni?
- - Szerinted az a zongora ott, a nappali végében a növénykoszorúban dísz? – vigyorgok.
- - Oké, és hogy is van ez a te barátod?
- - Esetleg megérhetem, hogy nézze meg pár rajzodat. Készítesz egy párat, mondjuk… hatot, különböző stílusban. Elküldöm neki és talán segít, hogy beválasszanak ösztöndíjra. Mindig vannak ilyen pályázatok.
- - És szerinted… nekem sikerülne? – csak nem önbizalom hiány?
- - Miért is ne? Ismerek egy orvost a kórházban, ahová a betegeket viszem. Árvaházban nőtt fel, és most sikeres sebész. Ne becsüld le magad, attól, hogy nevelőotthonban nőttél fel és nem olyan jók a jegyeid. Ezen még változtathatsz. – pillantok rá, majd elkészítem a tésztát. – Tehetséges vagy és ezt te is tudod. Ha ezzel akarssz foglalkozni tegyél érte és én segíteni foglak, amiben tudlak.
- - Miért?
- - Miért ne? Azt akarom, hogy boldog légy.
- - Nem is ismersz.
- - De szeretnélek.
- - Nem vagy a barátom, se a bátyám se az apám.
- - Tudom.
Megsütöm a palacsintát, de magamon érzem a tekintetét és kisütök párat. Neki is lát enni. Én mindet kisütöm és csak utána csatlakozom hozzá.
- - Szóval készítsek rajzokat?
- - Igen.
- - Jó. – feleli, én pedig megint tüsszentek.
Ekkor dörgölőzik a lábamhoz a macska az asztal alatt. Adrianra villan a szemem, aki elvigyorodik és vállat von. Ajjjjj….
- - Holnap hányra mész?
- - Éjszakás vagyok. – felelem. – Este fél hétre megyek, hétfő reggel hétre itthon vagyok, hogy suliba indítsalak.
- - Kösz. – morog.
- - Szívesen.
|
| darkrukia | 2013. 05. 12. 08:36:57 | #25764 |
Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: (szöszimnek)
Kopognak. A fene essék az ajtóba! Nyögve fordulok másik oldalamra.
- Adrian, ideje felkelni. Suli van, öltözz – jön be a szőkeség, s szó szerint ki akar rázni az ágyból.
- Mmmhhmmh… Hagyj aludni… - nyögöm ki nagyon értelmesen.
- Aki éjjel nagy legény, az nappal is legyen az.
- Aki éjjel nagy legény, azt nappal hagyd aludni… - mormogom és bebújok a takaró alá.
- Ha nem jössz le fél órán belül, én magam foglak levinni – jelenti ki.
- Azt megnézem…
Kimegy. Hála Szent… Szent Mittoménkinek!
Wáááá! A lábam! Valami eszi a lábam!
A drágalátos kutyuli kezdi húzni a pizsigatyám szárát, s elkezd az ágyról is húzni.
- Hééé! – nyögök fel esetlenül. A madárfészek fejű vállára kap, mintha olyan könnyű lennék. – Azonnal tegyél le! – kiabálom.
A lépcső felé tart. Nee! Le fogunk esni!
- Ne ficánkolj, mert mindketten lezuhanunk – azonnal lenyugszom. Nem akarok én esni, kérem szépen. Amikor letesz és meglátom a dögje szájában a ruháim, azonnal kirántom onnan. Hát, nézze meg az ember, nem nyálas lett? Esküszöm megölöm ezt a dögöt!
Míg felöltözöm, ő kikönyörgi, hogy menjek el még a kocsiig is. Bevágódom, majd indulunk. Majd’ elalszok a kocsiba.
- Ezért mondtam, hogy gyere haza korán. Ha késel, akkor hívj – ad ide egy telefont. – Benne van a számom.
Ch, mert hívni is fogom. Aham, persze!
A suli elé érünk. Ah, ezt nem hiszem el!
- Mi az?
- Ide jár egy barátom! – mondom lelkesen.
Kiszállunk a kocsiból, s bemegyünk az épületbe, ahogy egyből az igazgatói irodát célozzuk meg. Ők elintéznek pár papírt, s megkapom a tankönyveket meg az órerendet. Mikor kilépünk az irodából, szembefordul velem. Most jön a hegyibeszéd.
- Légy szíves, viselkedj.
- Jó, majd viselkedem – mondom semlegesen, s inkább megyek.
Az utolsó óra végeztével Lou odajön hozzám és vele együtt megyek kifelé. A suli előtt ott van Őszőkesége.Int felém.
- Hogy telt az első napod? – kérdi, ahogy beülök mellé.
- Jól – mormogom.
- Nyugi, nem fogok minden nap érted jönni, de szeretném letudni neked a bevásárlást ma. Csak két szabadnapot vettem ki – magyarázza és leparkol egy plázánál.
Sok cuccot veszünk. Nagyon szeretek vásárolni, de ezt az istenért sem mondnám el senkinek. Cicának is veszünk ennivalót. Mikor hazaérünk, ő melegíteni teszi a kaját.
- Remélem éhes vagy – mondja mikor már tálal.
- Jah, eléggé – ülök le én is-
- Beszélgessünk egy kicsit evés közben és után.
- Miről?
- Bármiről. Szeretnélek jobban megismerni. Mit szeretsz, mit nem? Tudom, hogy ez neked nagyon... fura lehet. Nekem is az. De próbáljuk meg kihozni ebből a legjobbat, oké?
- Mire gondolsz?
- Alighogy haza vittelek, lerohantalak a szabályaimmal és meg se kérdeztem, hogy Te mit szeretnél. Úgyhogy szerintem mondd el, hogy mi nem tetszik és keressünk arany középutat.
Értetlenül figyelem őt. Összevonja szemöldökét.
- Mi az?
- Nem értelek – mondom, mire elmosolyodik.
- Együnk – jelenti ki. Végre egy remek ötlet!
Ebéd után felmegyek. Ahogy nyitom az ajtót, meglátom a firkát rajta. Hmm... kihozom a fekete markerom is. Lehuppanok a bejárat elé, s folytatom, ahol abbahagytam. Szabadnak érzem magam, ez tükrözi a rajz is, ugyanakkor még nem annyira, hogy ne legyen ott a bezártság érzete.
- Nagyon szépen rajzolsz. Tehetséges vagy.
- Kösz.
- Nem sok kedved van velem beszélgetni, ugye?
- Honnan tudod?
Felsóhajt, s megrázza a madárfészek fejét. Leül mellém, hátát a falnak veti.
- Akkor beszélek én. Ha azt akarod, hogy vissza vigyelek, csak egy szavadba kerül. Nem kedvelsz, ez egyértelmű, pedig próbálkozom. Nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy megkedvelj. Csak annyit kérek, hogy ismerj meg.
- Miért hoztál ki onnan? – fordulok végül felé.
- Nem tudom... Magányos vagyok. Elvesztettem fél éve valakit, aki a világot jelentette nekem. Majdnem belehaltam a bánatba, de talpra álltam. Viszont folyton csak rá gondolok... Csak szerettem volna valakit, aki eltereli a figyelmemet... Akiről úgymond... gondoskodhatok. – Hangja őszinte. – Az igazgatód azt mondta, nem szeretsz ott lenni, vad vagy és kezelhetetlen. Talán kihívást kerestem, nem tudom, fogalmam sincs... Nem akarok egyedül lenni.
- Ezért hoztál ki. Unatkoztál?
- Nem... Depresszióztam. És nyílt kártyákkal játszom veled. Az, hogy jól érzed itt magad, rajtad is múlik. Akarod, avagy sem. Te döntöd el. Én mindent meg fogok adni neked, amit eddig nem kaptál. És remélem, valamikor te is megkedvelsz – mondja őszintén.
Felkel és a szobájába megy. Forgatom ujjaim közt a színest, méllyen elmerülök gondolataimba. Ha csak pótlék is vagyok, hogy ne legyen egyedül, nem értem, miért bánik velem ilyen kedvesen. Persze a szabályai még mindig bökik a csőröm.
Dorombolva törleszkedik ölembe valaki. Finoman megcirógatom a fejét.
- Csak nem éhes vagy? Most adtam enned – kuncogok fel. De úgy néz ki, hogy csak játszani akart. Pár perc karmolászás és hempergés után, úgy döntök, hogy lecserélem a gönceim valami kényelmesebbre, s nekivágok az utcáknak.
Mikor lemegyek, valami megállít. Az az ajtó. Végülis, nem veszíthetek semmit.
Kopogok. Ch, ilyet se ért még a világ.
- Gyere – szól ki egy meglepődött hang.
Félszegen dugom be először fejem az ajtón, majd kezemet zsebrevágva nézek rá kissé zavartan. Öhm... miért is jöttem? Tüsszent. Szóval kincsem is itt van bátorításnak, fel is kapom az ölembe.
- Én csak... el akartam mondani neked valamit, de mostmár mindegy, inkább nem zavarok – fordulok ki gyorsan, de leültet magával szemben az ágy előtti padlóra.
- Mondd csak.
Megvonom a vállam.
- Végülis... én... köszönöm, hogy elhoztál arról a helyről – nyögöm ki nagy nehezen. Pár perc halgatás után elkezdek valami értelmetlent. – Tudod, mindig is azt akartam, hogyha végre kijutok az intézetből, akkor keresek magamnak és a mcskámnak egy albérletet, ami közel van a VolArt-hoz és majd ott tanulok tovább. Dehát... a neten nézegetve az ott tanulókat, nekem esélyem sincs bejutni, pláne nem ösztöndíjra pályázni – vonom meg a vállam. – Végüli, jó, hog elhoztál onnan – kelek fel, ikor egy újabbat tüsszent. Inkább megyek.
Cicát leteszem a szobámba és rácsukom az ajtót. Jól meglesz, attól nem tartok.
- Elmentem – még szólok fel gyorsan, mikor bevágom magam után az ajtót.
Nem értem, miért mondtam el ezt neki. Senki se tudta eddig. Nem is kellett volna.
Valahogy nem érzem úgy, hogy most csínyt kéne elkövessek ellene.
Ismét összefutok Zaynnel. Dől belőle a cigiszag. Mikor megunom a társaságát, úgy döntök megyek. Tanulva a tegnapiból jobb, ha korábban teszem ezt, mert reggel kín az ébredés. Most nem vár, de nincs is oka rá, igaz kissé már sötét van odakinn. Hangtalan osonok fel a szobámba, fáradtan dőlök le az ágyra, de meglátom a falra van téve az órarendem. Hát azt biztos nem én raktam fel.
Végül erőt veszek magamon és lemegyek a hűtőhöz. Jééé, kutyus!
- Na jó, egyezzünk meg – térdelek le elé kompromisszumkészen. – Én nem bántlak, te nem morogsz – elhallgat. – Okos dög vagy – vigyorgok rá, mire morran egyet, de annyi.
- Látom sikerült közös nevezőre jutni – hallom meg a szöszi hagját.
Megvonom a vállam.
- Csak fegyverszünet.
- Úgy hiszem azt mondtam, a cigi tilos – teszi karba a kezeit.
- Na jó, csak, hogy megnyugodjon a lelked... Életemben nem vettem a számba sem cigit, sem drogot. – mondom kissé idegesen. Ne kérjen számon, azt utálom.
- És a pia?
- Az pia – vonok vállat. – De nem jövök ide tök részegen, nyugi – vigyorgok rá és a hűtőből kivéve egy almát, felmegyek a szobába.
Megfürdöm és felkapok magamra egy melegítőt. Esik kinn. Remek.
Dörög, villámlik, szakad az ég. A paplan alá bújva szenvedek. Kutya ugat, macska nyávog. Oh, jesszus, itt nem lehet aludni! Összerezzenek, ahol újabb dörgés hallatszik. Na jó!
Nesztelenül lépkedek egészen az ajtajáig. Inkább visszafordulok, nem leszek gyáva. Újabb dörgés.
Bekopogok és zavartan lépek be. Nem alszik, mert rám néz.
- Izé... – kezdek bele. – A cicám nagyon fél a vdörgéstől, aluhátnánk ma itt? – nézek kissé elveszetten.
Az ajtón lévő rajz:
Szerkesztve darkrukia által @ 2013. 05. 12. 11:00:23
|
| louisMayfair | 2013. 05. 12. 00:26:21 | #25758 |
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: vadócomnak
Szépen nekikezdek a kaja készítésnek, hallom, hogy hamarosan lejön a lépcsőn. Pont el vagyok foglalva a reggelivel, mikor hozzám szól.
- Öhm... – felé fordulok. – Kaphatnék két tálat a macskámnak? –
Tüsszentek egy hatalmasat, mire az a szemtelen macska még nyávog is! Grr!
- Persze. Úgy volt, hogy a szobában marad –bökök a dög felé.
Előkeresek két fémtálat, a kölyök csak a vállát vonogatja, elveszi a tálakat és a belépő kutyámra kapom a tekintetem. Vár rá egy kis finom husi a hűtőben. Fél szemmel figyelem Adriant, ahogy megtölti a két tálkát és visszamegy a szobájába. Adok enni Hádésznak és folytatom a reggeli készítést. Tányérokat veszek elő, villát és kést, a pirítóst is tálalom meg a tükörtojást is.
- Adrian! Gyere le reggelizni! – kiabálom neki, és meglepetésemre jön is szó nélkül.
Hát nem beül a helyemre? Nem baj, csak egy szék, nem tudhatja, hova szoktam leülni. Én is leülök és elkezdek enni. Csöppet sem tetszik, hogy tologatja a tojást.
- Nem szereted? – kérdem, mert akkor csinálok valami mást.
- De.
- Akkor? – nem értem. Evett már?
- Nem vagyok éhes. Ez a tojás úgy néz rám, mintha könyörögne, hogy ne egyem meg – ez hülye. Keresem rajta a nyomokat, nincs e esetleg beanyagozva…
- És a pirítós? – próbálkozom.
- Esetleg, ha jobban meg lett volna pirítva, akkor még oké is lenne –húzza a száját. A kis kényes! – De azért biztos van valami gyümölcslé itt, azt szívesen innék – mosolyog hozzá.
- Persze. A hűtőben találsz – mutatok a hűtő felé.
Hallom, ahogy csörömpöl, de amikor a pohár a padlón csattan, felpattanok. Remélem nem sérült meg.
- Bocs. Kicsúszott – néz bűnbánóan.
- Hagyd, majd összetakarítom. Megvágtad magad? – keresek rajta a szememmel sebet.
- Nem –rázza meg a fejét. – Inkább felmegyek – átugrik a szilánkokon és egy pirítóst azért felkapva felmegy a szobájába.
Megcsóválom a fejem és felsóhajtok. Hádésznak csak intek, hogy ne jöjjön ide, mert még megsérti a mancsát a szilánkokkal. Fogok egy lapátot és egy benti kisseprűt és összesöpröm a járólapról a törött poharat.
Már bőven délután van, szerencsére két napot kivettem a melóban, hogy elintézhessem a kölyök körüli teendőket. Csinálok ebédet, de amikor benézek Adrianhoz, látom, hogy alszik, így csendben visszacsukom az ajtót. Hadd pihenjen csak.
Kicsit később átjön Perry, kedves lány, évek óta a szomszédom. Mikor Nick meghalt, nagyrészt neki köszönhettem, hogy nem lettem alkoholista. Napjában többször átjárt hozzám, talpra segített. Olyan, mintha a húgom volna. Tejet kér tőlem, én örömmel adok, és ekkor jelenik meg Adrian.
- Hello – lép be már megint azzal a döggel.
- Adrian – nézek rá. - Ő itt Perry, a szomszéd lány. Átjött, hogy kérjen egy kis tejet. Ha bármikor átjön kérni valamit, nyugodtan adhatsz neki – mosolyodtam el. Semmi hátsó szándékom nincs, de az egekbe szökik a szemöldöke.
- Bocs, nem abban a csapatban játszom – hát ez meglep.
- Azt hiszem, én megyek is. – mondja Perry, miután Adrian visszament a szobájába. – Köszönöm a tejet, Julie.
- Julian.
- Vigyázz magadra, Julie. – felsóhajtok.
Miután elmegy, pár perc múlva rá megjelenik egy igen dögös Adrian és pont kislisszolna az ajtón, de elkapom a grabancát és visszatartom.
- Hova mész?
- Sétálni – feleli, aztán mesteri módon siklik ki a kezeim közül.
- Sötétedésre legyél itthon! – kiabálok utána, de elslisszol. Komolyan, megőrjít, pedig ez az első napunk. – Nem hívom fel apám, nem hívom fel apám. – morgom, mert ha felhívnám, tuti végem.
Elmúlik este tizenegy, de a jómadár még mindig nincs itthon. Persze a macskájának meg az almot is én pucolom ki, mert a kis vadóc nem ért haza időben. Taknyom-nyálam egybe folyik és a szemem is ég, de meg akarom várni. Hogy lesz ebből reggel nyolcra iskola?
Hallom a kulcs kattanását a zárban, oda nézek és elszámolok magamban húszig. Minden rendben lesz. Csak nyugalom, türelem. Csak egy gyerek.
- Hy! –kulcscsörgés jelzi a landolását.
- Nem úgy volt, hogy sötétedés előtt jössz haza? – kérdem, de csak a fotelba vágódik.
- Elszaladt az idő. –dől belőle a cigi meg az alkohol szag. – Fúú, ez én vagyok? Basszus! –lerántja magáról a pólót. – Eskü nem ittam, se nem cigiztem – néz őszintén.
- Persze –szemeim forgatom. – Holnap itthon maradsz. Most menj és fürödj le – dobom neki a pólóját.
- Szívesen – biccent és felszalad a szobájába. Csak sóhajtok és kinyújtóztatom a lábaim. Felemelem a fejem és nézem, ahogy kijön a galériára, az ajtón kihúzza az egyik pontot a szabályok listán. Remélem, ez nem azt tervezi most, hogy az összeset megszegi? Ha drogot látok nála, vagy azért kell utána rohangálnom, én agyonütöm, gyerekvédelmi törvény ide vagy oda.
- Kérsz enni vacsorát? Nem ettél szinte semmit itthon. – mondom neki, de ő elutasítja.
- Nem kérek. – látom, hogy leül, felkelek és felmegyek megnézni, mert onnan nem látom, mégis mi a fenét művel? Leült rajzolni az ajtajára. A falnak dőlök karba font kezekkel és nézem, ahogy alkot.
- Add a kezed – szólít meg és megfogja a kezem. Lehúz maga mellé, én pedig leülök, figyelem, ahogy a kezemre rajzol egy sárkányt. Mikor befejezi, elenged és bemegy a szobájába. Gyönyörűek a levelek, amiket rápingált, de látom, hogy még csak félkész állapotban van. Tehetséges. Bár azt nem kérdezte meg, rajzolhat-e arra a kibaszott ajtóra, de ha ettől kicsit otthonosabban érzi magát, akkor legyen.
Fura fiú, még zuhany alatt is rajta gondolkodom. Mondjuk a terápia kezd sikeresen alakulni, mert amióta a fiú itt van, kevesebbet gondolok Nickre. Arra, hogy mennyire hiányzik.
Lefekszem és beállítom az órát hatra. Átalszom az éjszakát, az ébresztőre felkelek. Már megszoktam, hogy nem alszom sokat, felöltözöm és összeszedem magam. Átmegyek Adrianhez és kopogok. Nyögéseket hallok, és benyitok.
- - Adrian, ideje felkelni. Suli van, öltözz. – megyek az ágyához és megrázom.
- - Mmmhhhmmh… Hagyj aludni… - nyögi.
- - Aki éjjel nagy legény, az nappal is legyen az.
- - Aki éjjel nagy legény, azt nappal hagyd aludni… - morogja és bebújik a takarója alá.
- - Ha nem jössz le fél órán belül, én magam foglak levinni. – mondom.
- - Azt megnézem…
Otthagyom és lemegyek a konyhába. Mivel nagy a gyanúm, hogy reggelizni nem fog, készítek neki tízórait. Narancslé, két szendvics, egy alma, és teszek mellé egy szelet csokit is. Mikor eltelik fél óra, felmegyek Hádésszal, kinyitom az ajtót, Hádész meg megragadja a fogaival a hálónadrágját, és elkezdi húzni az ágyról.
- - Héééé!!! – nyög Adrian, én meg a vállamra kapom. – Azonnal tegyél le!!! – kiabálja, de nem hat meg.
Jó erőben vagyok, így leviszem a lépcsőn, de rá kell szólnom.
- - Ne ficánkolj, mert mindketten lezuhanunk. – erre szerencsére lenyugszik és leviszem a konyhába. Hádész hozza utánunk a ruháit a szájában.
Vigyorgom, ahogy Adrian morogva rántja ki Hádész szájából a gönceit és magára rángatja őket. Beszereztem neki egy fekete táskát, egyelőre megteszi, amíg nem veszünk ma neki egyet és beleteszem a kajáját. Majdnem könyörögnöm kell neki, hogy legyen szíves elvonszolnia a seggét a kocsiig és eleve tíz perces késéssel indulunk.
- Ezért mondtam, hogy gyere haza korán. Hétvégével nincs bajom, csak akkor is szeretném, ha legalább 11-re hazaesnél. Ha késel, akkor hívj. – nyújtok át neki menet közben egy mobilt. – Benne van a számom.
Elérjük a sulit, ami nincs is messze, és látom, hogy a szeme felcsillan.
- Mi az?
- Ide jár egy barátom! – mondja egyből élénkebben, mint ahogy felkelt. Tehát fiú van a dologban. Hmm…
Kiszállok a kocsiból és bemegyek vele az épületbe. Az igazgató már vár, megejtjük a papírokat, átadja Adriannak a tankönyveit és az órarendjét. Mikor kilépünk az irodájából szembefordulok vele.
- Légy szíves viselkedj.
- Jó, majd viselkedem. – rázza le magáról és továbbáll.
Sóhajtva megyek haza és mérgemben elmegyek futni. Lefutok egy maratoni távot, eddzek, és Hádésszal is foglalkozom. Fel akarom hívni apámat, de még mindig képtelen vagyok rá. Szeretném hallani a hangját, de nem akarom addig, míg nem vergődöm zöld ágra Adriannal. Imádkozom, hogy ne csináljon felfordulást már rögtön az első napon. Az utolsó órája végére érek vissza a sulihoz, intek neki, mikor kijön egy helyes barátjával. Látszólag nagyon jól megértik egymást, ez elgondolkodtat.
- Hogy telt az első napod? – kérdezem, ahogy beül mellém.
- Jól. – morogja.
- Nyugi, nem fogok minden nap érted jönni, de szeretném letudni neked a bevásárlást ma. Csak két szabadnapot vettem ki. – magyarázom és leparkolok a pláza parkolójában.
Bemegyek vele és hagyom, hogy kibontakozzon. Noha, tetemes összeget felhalmoz nekem a nadrágok, felsők, cipő, kiegészítők, táska, tollak, stb. vásárlásával. Mindent beszerzünk, még macska kaját is, hogy boldog legyen. Noha ezt a hitelkártyám bánja. Na, sebaj, majd kölcsönkérek apámtól.
Haza viszem és megmelegítem a tegnapi ebédet.
- Remélem éhes vagy. – mondom és tálalok.
- Jah, eléggé. – ledobja magát mellém.
- Beszélgessünk egy kicsit evés közben és után.
- Miről?
- Bármiről. Szeretnélek jobban megismerni. Mit szeretsz, mit nem? Tudom, hogy ez neked nagyon… fura lehet. Nekem is az. De próbáljuk meg kihozni ebből a legjobbat, oké?
- Mire gondolsz?
- Alighogy haza vittelek, lerohantalak a szabályaimmal és meg se kérdeztem, hogy Te mit szeretnél. Úgyhogy szerintem mondd el, hogy mi nem tetszik és keressünk arany középutat.
Magamon éreztem az értetlen pillantását. Felé fordítottam a fejem és összevontam a szemöldököm.
- Mi az?
- Nem értelek. – vallja meg, mire elmosolyodom.
- Együnk. – mondom, és próbálok enni, de nem sok megy le a torkomon.
Ebéd után elmosogatok és felmegyek hozzá. Az ajtó előtt ül és rajzol, folytatja, ahol abbahagyta.
- Nagyon szépen rajzolsz. Tehetséges vagy.
- Kösz.
- Nem sok kedved van velem beszélgetni, ugye?
- Honnan tudod?
Felsóhajtok és megrázom a fejem. Leülök mellé és a hátam a falnak vetem.
- Akkor beszélek én. Ha azt akarod, hogy vissza vigyelek, csak egy szavadba kerül. Nem kedvelsz, ez egyértelmű, pedig próbálkozom. Nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy megkedvelj. Csak annyit kérek, hogy ismerj meg.
- Miért hoztál ki onnan? – fordul felém végre.
- Nem tudom… Magányos vagyok. – ismerem be. – Elvesztettem fél éve valakit, aki a világot jelentette nekem. Majdnem belehaltam a bánatba, de talpra álltam. Viszont folyton csak rá gondolok… Csak szerettem volna valakit, aki eltereli a figyelmemet… Akiről úgymond… gondoskodhatok. – őszinte voltam veled. – Az igazgatód azt monda, nem szeretsz ott lenni, vad vagy és kezelhetetlen. Talán kihívást kerestem, nem tudom, fogalmam sincs… Nem akarok egyedül lenni.
- Ezért hoztál ki. Unatkoztál?
- Nem… Depresszióztam. És nyílt kártyákkal játszom veled. Az, hogy jól érezd itt magad, rajtad is múlik. Akarod, avagy sem. Te döntöd el. Én mindent meg fogok adni neked, amit eddig nem kaptál. És remélem, valamikor te is megkedvelsz. – felkelek és a szobámba megyek.
|
| darkrukia | 2013. 05. 11. 21:18:06 | #25755 |
Karakter: Adrian Shori
Megjegyzés: (szöszimnek)
Ezen a héten a hatodik alkalom, hogy hivat az igazgató, pedig még csak csütörtök van. Pedig én nem tette semmi rosszat… ma. A tegnap már a múlt, azt igazán elfelejthetné.
- Igazgató úr… - lépek be az ajtón. Van benn Mellette valaki. Hmm… madárfészek. Nem, nem, ez egy ember, Adrian. Ch, nekem akkor is madárfészek jut róla eszembe.
- Adrian, kérlek, foglalj helyet.
- Inkább állnék – mondom kelletlenül.
- Úgy is jó. Sejted, miért hívattalak ide?
- Ha Mrs. Gold rövidzárlatos hajszárítójára, vagy Dr. Hardy eltűnt kémcsőkészletére, vagy esetleg Mr. Jones fejsérülésére, amit egy rejtélyes körülmények között történt baleset okozott a lépcsőn, azokhoz semmi közöm! – Talán csak egy kicsi. Az a haszárító már úgy is csak hideget fújt, a kémcsőkészletet meg eladtam, a pénzből meg vettem magamnak egy új memória stick-et. A lépcsős balesetről meg végképp nem tehetek. Szegény tanár egyszerűen most döbbent rá, hogy mennyire is hat rá a gravitáció.
A madárfészek hajú felnevet, majd szája elé kapva a kezét elfordul.
- Ki ez a fickó? – nézek rá gyanakodva. – Zsaru?
- Majdnem – feleli a szöszi. – Mentős.
- Kit kell kórházba vinni? – pillantok az igazgatóra, aki megköszörüli a torkát.
- Engedjétek meg, hogy bemutassalak titeket egymásnak. Adrian, az úr itt Julian de Thirdeaux. Mr. Thirdeaux, Adrian Shori.
Kezet nyújt a szöszi. Kénytelen-kelletlen, de elfogadom.
- Nos, Adrian, a mai naptól nem laksz az intézetünkben.
- Hogy MI?! – pislogok értetlenül.
- Az örökbefogadás hivatalosan megtörtént. Mától Mr. Thirdeaux a gondviselőd és a gyámod.
- Hogy mi? – nézek a madárfészek hajúra teljesen döbbenten és zavartan.
- Haza viszlek magamhoz.
- Hogy mi? – ismétlem kérdésem, hogy végre magyarázzanak is valamit. – Haza...? Innen...? De... mi lesz a macskámmal?!
- Jöhet veled, feltéve, ha a szobádban tartod. Úgy hallottam, itt az intézetben is csak a szobádban tarthatod.
- Igen, de...
- Adriam – szól rám az igazgató. – Kérlek, menj a szobádba és csomagolj össze. Itt megvárunk és hazamentek.
Kissé még sokkosan lépek ki az ajtón, hirtelen azt sem tudom merre induljak, de szerencsére a lábam egyenesen a szobámba vezet. Csak akkor fogom fel teljesen, mikor Cica a lábamnak dörgölőzik. Gondolkodom egy sort, miközben pakolok. Nyávogást hallok.
- Nem, kicsim, most nem játszunk. Pakolnunk kell. Jött értünk egy fickó, azt állítja, hogy ő lesz mostantól a gyámom... – mesélem el neki a további részleteket is, egész addig, míg táskástól, mindenestől visszamegyek az irodába. Cica máris végigméri az idegent.
- Kész vagyok – szólalok meg.
- Remek. Akkor, menjünk a kocsihoz.
- Hamarosan meglátogat vagy egy szociális munkás vagy én, Adrian – jelenti ki még az igazgató.
Szeremcsémre a szöszi elveszi tőlem a nehezebb táskát, s elindul.
- Adrian – szólít meg az öreg. – Legyen szíved, ne a végén Őt vigye el a mentő... – könyörög, de nem nagyon hat meg vele.
Kinn már egy autó vár. Kék. Hmm... pedig jobban illene hozzá valami sokkal naposabb szín, mint például a narancs. Végülis, szó nélkül ülök be Cicámmal az anyósülésre, s ő mellém a volán mögé. Megunom a csöndet.
- Hány éves?
- Teggezz – kéri. – Huszonhét.
- Tizenegy év – jelentem ki a nyilvánvalót. – Miért engem?
- Igazából nem is tudom.
- A felnőttek inkább a kicsiket szeretik, nem pedig a nagyokat. Főleg nem engem.
- Tisztában vagyok vele, mióta élsz az intézetben. De a kérdésedre a választ nem lehet könnyen vehatárolni. Nyugtasson a tudat, hogy nem vagyok se pedofil, se perverz. Van egy munkám, kutyám, házam, és egy fantasztikus apám.
- Szerető? Feleség?
- Nincs, nincs – feleli.
Megint csönd üt be. De megint hamar megunom, mert már nagyon akarom tőle tudni, mi a fenéért hozott el az intézetből!?
- De mégis miért én? El akarsz adni valami perverznek? Vagy őrült kísérleteket végzel rajtam, mint a horrorfilmekben? De az is lehet, hogy el akarod adni a szerveimet! – Mivel mentős, ez könnyen megeshet.
Felnevet, aztán hármat tüsszent.
- Látod? Mondtam, hogy gyanús vagy!
- Te hülye vagy – vigyorog, mint a Vadalma. Én meg duzzogni kezdek. Meg sem szólalok az út további felében. Kiszedjük táskáim a csomagtartóból, s kis teketória után bejutunk a kapun is. A ház maga egy másik mellett áll. Szép, csendes környéknek néz ki itt és a kerti fű is szépen zölddel. Kinyitja az ajtót , ő meg leteszi a cuccaim a nappaliban, ahol két fotel is van.
Kutya! Riadó!
Cica érzékeli is ezt, s védekezően ráfúj, morog a dögre, aki ugyenúgy morog. A szöszi a kutya orrára üt gyengén.
- Nem bántod! – A dög meg mindtha értené is, nyüszít egyet. Kapott egy kis simit a gazdájától, aztán elindul körbeszaglászni engem. Grrr...
- Nem fogja megenni...?
- Nyugi, nem. Hádész nagyon okos, ha valamire ezt mondom nem, akkor az szent és sérthetetlen.
Miután a kutya elkönyvelte, hogy nem vagyok sem rabló, sem postás, az ajtóhoz megy. Felugrik a kilinmcsre, majd kinyitja az ajtót és távozik.
Meglepetten nézek utána, a madárfészek hajú csak megvonja a vállát.
- Nem én tanítottam.
Körbevezet a házban. Hihetetlen egy helyiség mindegyik. Nagy a tér, kissé talán zsúfoltság van, de ez így jó, ahogy van.
- Nos, akkor... khm... – szólít meg. – Ott a hűtő, ha éhes vagy, csak egyél, amit találsz. Tegnap bevásároltam és feltöltöttem. Ez a nappali, amikor akarsz, nézhetsz tévét, ott a régi gép, már rég nem kapcsoltam be, mert laptopot használok, de azt csinálsz azzal is, amit akarsz. Em, két fürdő van, azt használod, amelyik jól esik. A lenti zuhanyzós, a fenti kádas. Én inkább a lentit szeretem.
Int, hogy kövessem, közben meg felszalad a két táskámmal és behajítja őket valahova.
- Ez itt az én szobám, ha kell valami, nyugodtan keress meg. Itt a fürdő, az meg a te szobád.
- Az enyém? – kérdem csodálkozva. A szobában tulajdonképpen egyedül a fal színe az, ami nem tetszik. Kissé sivár a berendezés, de tökéletes szoba.
- Amíg te takarítod, úgy fekorálod, ahogy akarod. A kérésem csak annyi, hogy legyen rend. És legetőleg ne engedd ki innen a macskád.
Végszóra tüsszent egyet. Cica felnyávog. Ez gondolom egy „egészségedre” akart lenni. Ő csak megforgatja a szemeit és metörli orrát zsepivel.
- Jah, igen, szabályok. Holnap reggel elmegyünk az új sulidba, már beszéltem az igazgatóval, beíratlak és elmegyünk venni ezt-azt neked. Nem szeretném, ha sötétedés után járkálnál kint, így légy szíves legkésőbb kilencre legyél itthon. Cigi, alkohol, drog tilos. Ha át akarsz hozni egy barátot, kérlek, szólj előtte. Holnap kapsz egy mobilt, amit mindig tarts vekapcsolva. Kapsz egy kulcsot, de ne hagyd el, mert nem másolható kulcsaim vannak. A macskát tartsd idebent, ne csinálj rendetlenséget és... Azt hiszem ennyi. Betartható.
- Ja. – Bólintok. Egyéb sóhaj?
Ah, azt hiszem megvan, hogy mi lesz az első csíny, amivel felavatom ezt a szép házat.
- Nézd, Én korrekt leszek veled, és szerintem ezek a szabályok elég konkrétek. Most magadra hagylak, hogy ki tudj csomagolni. Ha megvagy, gyere le és együtt reggelizünk.
- Jó.
Magamra hagy. Becsukja az ajtót, s hallom, ahogy lefelé megy a lépcsőn. A táskámból előszedek némi kényelmesebb cuccot, s felkapok magamra egy melegítőgatyát meg egy fehér pólót. Így már kényelmesebb.
Keresek a táskámpan papírt, s markert, fekete, nagy betűkkel írom le egymás után a felsorolt szabályait, majd kiakasztom az ajtóra kívül. Utálom a szabályokat! Ezt ő is fogja érezni majd.
Cica panaszosan elnyávogja, hogy ő éhes, s én pedig az ölembe kapom. Nem érdekel, hogy allergiás rá, vagy mi a fene, azért nem fogom éheztetni a macskám. Egy kis zacskóban viszem másik kezemben a macskakaját, s lemegyek. Eltájékozódom a konyhába, s látom, ahogy sürög-forog, reggelit csinál. Mmm... finom illata van. Kár, hogy már ettem az intézetben.
- Öhm... – kezek bele, hogy figyeljen rám. Felém fordul, s kérdőn néz rám. – Kaphatnék két tálat a macskámnak? – nézek szépen rá, mint a ma született bárány. Tüsszent, Cica meg nyávog neki egy „egészségére”-t.
- Persze. Úgy volt, hogy a szobában marad – bök a szőrpamacsra. Elővesz két fémtálat. Megvonom a vállam és az elveszem mindkettőt. Szemem sarkából látom a kutyáját, ahogy belép, de felénk se néz, ő is éhes szerintem.
Cicát a vállamra téve eresztek az egyik tálba vizet, majd a másikba beletöltöm a kaját, s nemes egyszerűséggel visszatotyogok a szobába, ahol a drágám azonnal elkezd kajálni.
- Adrian! Gyere le reggelizni! – szól, én meg megyek, mint a kisangyal.
Mikor belépek, leülök az egyik székre, s nagyon remélem az ő helyére sikerült leülnöm. Kapok magam elé egy tányért. Tükörtojás, pirítós. Fincsi~
Felkapom a villám, s tologatom jobra-balra szerencsétlen tojást.
- Nem szereted? – kérdi egyből.
- De.
- Akkor?
- Nem vagyok éhes. Ez a tojás úgy néz rám, mintha könyörögne, hogy ne egyem meg – vizslatom a sárgáját.
- És a pirítós?
- Esetleg, ha jobban meg lett volna pirítva, akkor még oké is lenne – húzogatom a szám. – De azért biztos van valami gyümölcslé itt, azt szívesen innék – mosolygok angyalian.
- Persze. A hűtőben találsz – int arra.
Odamegyek és kiveszem a hűtőből, majd a mosogatóból egy tisztapoharat veszek el, és hopp... hát nem kiesett a kezemből?
A szöszi azonnal felpattan.
- Bocs. Kicsúszott – nézek rá sajnálkozva, magamban meg jót vigyorgok.
- Hagyd, majd összetakarítom. Megvágtad magad?
- Nem – rázom meg a fejem. – Inkább felmegyek – szökkenek át a szilánkokon, s egy pirítóst mégis elkapva visszamegyek a sobába. Cicusom is végzett már. Felkuncogok és eémesélem neki mit tettem. Ő megértően simul hozzám, mikor meg megcirógatom fülét, dorombolni kezd.
Elaludtam volna? Észre sem vettem. Vajon mennyi az idő? Lekésem az ebédet! Ja, mégsem, már nem az intézetben vagyok. És ami erről biztosít, az a kutyaugatás.
- Gyere, kincsem, nézzük meg mi van – kapom fel a macskám, s lemegyek. Vendég. Csinos.
- Hello – lépek beljebb a nappaliba, ahol ők vannak.
- Adrian – néz felém madárfészek úrfi. - Ő itt Perry, a szomszéd lány. Átjött, hogy kérjen egy kis tejet – mondja tárgyilagosan, s nekem az egekbe szökik a szmeöldököm. – Ha bármikor átjön kérni valamit, nyugtan adhatsz neki – mosolyog. Pislgok párat, aztán felemelem szabad kezem.
- Bocs, nem abban a csapatban játszom – fordulok sarkon, s inkább visszamegyek. Átöltözöm és slussz, ki az ajtón.
Ha nyakon nem csípnének.
- Hova mész?
- Sétálni – csicsergem és már meg sem hallom a „söétedés előtt itthon légy” mondatát. Persze, mert úgy van minden, ahogy Szent Szőkesége, Madáfészkek királya mondd.
Lassan tizenegy óra, én meg mindjárt a széken alszom el.
- Gyere már táncolni – húz magával az egyik fiú. Azt hiszem Zayn, most ismerkedtem meg vele. Nem tudom, sosem jegyzek meg neveket.
- Inkább megyek – ásítok egyet.
Mikor kilépek a klubból persze tök sötét van. Felcsapom fejemre a kapucnit, s haladok az út mentén. Meglátok egy szép tiszta falat. De szép sárga. Amolyan fakultabb szín, milyen jól nézne ki rajta a fekete, meg a fehér, meg a vöröd. Áh, de kár, hogy nincs nálam festékes spray!
Nyitom az ajtót. Szerencse van kulcsom, most nem akarok mászni. A kanapén ül. Áh, de rendes, megvárja a tékozló kölyköt.
- Hy! – intek és ledobom a kulcsot.
- Nem úgy volt, hogy sötétedés előtt jösz haza? – kezdi egyből. Levágódom mellé a fotelba.
- Elszaladt az idő. – Pia és cigi szag van. – Fúú, ez én vagyok? Basszus! – vetem le magamról gyorsan a pólót. – Eskü nem ittam, se nem cigisztem – nézek rá komolyan. De tényleg! Csak egy mandarin és mangó koktélt ittam, abban is volt némi pia, de az nem érezne. A klub szagát vettem át.
- Persze – forgatja meg szemeit. – Holnap itthon maradsz. Most menj és fürödj le – dobja nekem a pólót.
- Szívesen – biccentek felé.
Még enni adok az egyetlen nőnek az életemben, s bedőlök az ágyba.
- Holnap venni kell neked kaját, kicsim – szólok még. Aztán feltápászkodom, s az ajtón lévő szabályokat nézem.
„Legkésőbb 9-re itthon légy!”
Piros marker. Kihúzzuk. Úgy ni. Eggyel kevesebb. Ha már a marker a kezembe van, akkor miért nem használhatom valami hasznosra.
A vacsorát visszautasítom, mikor kérdi, hogy kérek-e. Lecsüccsenek az ajtó elé és rajzolni kezdek rá. Mikor feljön csak azt látja, hogy törökülésben firkálok az ajtóra. Megtámaszkodik a fal mellett és néz. Nem zavar.
- Add a kezed – fogom meg, s lehúzom magam mellé a földre. Szerencsére mindig van nálam színes, így rajzolni kezdek, amjd ahogy befejeztem, elengedem, s bemegyek a szobába, magamracsukom az ajtót, amin piros falevelek vannak, az még nincs befejezve.
Julian kezén lévő rajz:
|
| louisMayfair | 2013. 05. 09. 19:55:25 | #25745 |
Karakter: Julian de Thirdeaux
Megjegyzés: Adriannak
Más lassan fél éve dekkolok apámnál vidéken, de az öregem megelégelte, hogy ott depressziózom, így kirakott. Visszaköltöztem Hádésszal, a kutyámmal a városba, a házamba. Igazából egy ikerházban lakom, az egyik fele az enyém. Még Nickkel vettük, de az én nevemre. Nehéz szívvel lépek be a cuccaimmal a lakásomba, kipakolok és dobozolásba kezdek. Nick holmiait összeszedem egy kiadós bőgés után, majd minden dobozt felcipelek a padlásra. A legfontosabb emlékeimet tőle egy díszdobozba teszem, amit a polcom tetején helyezek el.
Sokat gondolkodom, mit is kellene most csinálnom, visszamegyek dolgozni, de valamivel ki kell egészítenem az életemet. Felsóhajtok és napokig agyalok, hogy mit tegyek. Egy nap összefutok egy férfival, akit még az intézetből vittem a kórházba, infarktussal. Én nem is emlékszem rá, de ő nagy örömmel meséli, hogy az óta jól van, vezeti tovább, stb. Ekkor veszem a fejembe, mi lenne ha…?
Egy kis rábeszéléssel sikerül elintéznem, hogy soron kívüli eljárással négy nap alatt örökbe fogadhassak valakit. Hétfő délután megyek be az intézetbe, az igazgató megmutatja nekem a gyerekek aktáit. Mivel mentős vagyok, kitűnő eredményekkel, tele tűzoltó barátokkal és rendőrökkel, így gond nélkül adom be a kérvényem. Kiválasztom a szerencsés fiatalt és kezet rázok az igazgatóval.
Csütörtök reggel, már reggel hétkor megyek be az intézetbe, egy fekete nadrág és fekete, garbós pulóver van rajtam. Leparkolok a kocsival az intézet előtt és bemegyek. Az igazgató irodájában leülök, aláírjuk azokat a papírokat, amik szerint a mai naptól Én vagyok Adrian Shori hivatalos gondviselője és gyámja. Az igazgató Adrianért küldet, én pedig karba font kezekkel a mellkasom előtt állok és várom.
Hamarosan megérkezik a várva várt kamasz.
- - Igazgató úr… - bólint felé, engem pedig csak egy pillantásra méltat.
- - Adrian, kérlek, foglalj helyet.
- - Inkább állnék. – mondja kelletlenül.
- - Úgy is jó. Sejted, miért hívtalak ide?
- - Ha Mrs. Gold rövidzárlatos hajszárítójára, vagy Dr. Hardy eltűnt kémcsőkészletére, vagy esetleg Mr. Jones fejsérülésére, amit egy rejtélyes körülmények között történt baleset okozott a lépcsőn, azokhoz semmi közöm!
Nem bírom ki és felnevetek, de a szám elé kapom a kezem és elfordulok. Még, hogy nem… Az igazgató figyelmeztetett, hogy ördögfióka, de ennyire? Na, ez érdekes lesz.
- - Ki ez a fickó? – néz rám gyanakodva a gyerek. – Zsaru?
- - Majdnem. – felelem. – Mentős.
- - Kit kell kórházba vinni? – pillant az igazgatóra, aki megköszörüli a torkát.
- - Engedjétek meg, hogy bemutassalak titeket egymásnak. Adrian, az úr itt Julian de Thirdeaux. Mr. Thirdeaux, Adrian Shiori.
Kezet nyújtottam a fiú felé, aki vonakodva elfogadta.
- - Nos, Adrian, a mai naptól nem laksz az intézetünkben.
- - Hogy MI?!?!? – pislogott a srác hitetlenül.
- - Az örökbefogadás hivatalosan megtörtént. Mától Mr. Thirdeaux a gondviselőd és a gyámod.
- - Hogy mi? – néz rám megdöbbenve és zavartan.
- - Haza viszlek magamhoz.
- - Hogy mi? – elmosolyodom féloldalasan, ahogy csak ezt a két szót ismételgeti. – Haza…? Innen?... De… mi lesz a macskámmal?!
- - Jöhet veled, feltéve, ha a szobádban tartod. Úgy hallottam itt az intézetben is csak a szobádban tarthatod.
- - Igen, de…
- - Adrian. – szól rá az igazgató. – Kérlek, menj a szobádba és csomagolj össze. Itt megvárunk és hazamentek.
A gyerek látszólag sokkhatás alatt lép ki az irodából. Szegény kölyök, gondolom nehéz élete volt, és több, mint tíz évig senkinek sem kellett. Bizonyára fura neki, hogy egy nap felbukkan egy pali, aki kikéri őt. Remélem, nem hiszi, hogy egy pedofil vagyok. Megcsóválom a fejem és eltársalgok az igazgatóval. Nagyjából húsz perc telik el, mire Adrian visszatér. Két sporttáska van az oldalán, egyikben a saját, másikban a macskája cuccaival. A szőrpamacs a vállán pihen, majd érdeklődve néz engem.
- - Kész vagyok. – szól.
Az arcáról nem tudok érzelmet leolvasni, végül is, lesz még időnk beszélgetni. Remélem, nem vágtam túlságosan nagy fába a fejszémet. Apámnak el se merem mondani, hogy örökbe fogadtam egy tinédzsert, mert a végén még szívinfaktust kap… a röhögéstől…
- - Remek. Akkor, menjünk a kocsihoz.
- - Hamarosan meglátogat vagy egy szociális munkás vagy Én, Adrian. – szól neki az igazgató.
Elveszem a nehezebbik táskáját és előre megyek, de még fél füllel hallom a következőket.
- -Adrian, legyen szíved, ne a végén Őt vigye el a mentő… - könyörög, én pedig pislogok egyet. Aligha nem ez nagyon érdekes lesz!
Az autóhoz érve, ami egy kék Chevrolet, beteszem a táskát a csomagtartóba, majd a macskás táskát is mellé teszem. Adrian szó nélkül, macskával az ölében ül be az anyós ülésre, én meg a volán mögé. Ám ahogy indítok, hatalmasat tüsszentek.
- - Egészségére.
- - Kösz… - kifújom az orrom egy zsebkendőre. – Allergiás vagyok a macskaszőrre…
Érdekesen néz rám, de inkább elindulok. Innentől kb, csak kifelé bámul az ablakon. Mit meg nem adnék, ha tudhatnám, hogy mi jár abban a kis szőke fejében. De nyílván, hogy most hagyja maga mögött az eddigi életét. Talán kételyei is vannak. Nem tudom, de egyelőre nem akarom zavarni. De aztán Ő töri meg a csendet.
- - Hány éves?
- - Tegezz. – kérem, majd válaszolok. – 27.
- - 11 év. – mondja. – Miért engem? – teszi fel a nagy kérdést.
- - Igazából nem is tudom.
- - A felnőttek inkább a kicsiket szeretik, nem pedig a nagyokat. Főleg nem engem.
- - Tisztában vagyok vele, mióta élsz az intézetben. De a kérdésedre a választ nem lehet könnyen behatárolni. Nyugtasson a tudat, hogy nem vagyok se pedofil, se perverz. Van egy munkám, kutyám, házam, és egy fantasztikus apám.
- - Szerető? Feleség?
- - Nincs, nincs. – felelem.
Megint nem szól jó darabig, de érzem rajta, hogy még mindig nagyon böki a csőrét.
- - De mégis miért én? El akarsz adni valami perverznek? Vagy őrült kísérleteket végzel rajtam, mint a horrorfilmekben? De az is lehet, hogy el akarod adni a szerveimet!
Köpni-nyelni nem tudok, érdekesen nézek rá, hogy ezt mégis honnan a pokolból szülte? Végül felröhögök, de a nevetést három tüsszentés fejezi be.
- - Látod?! Mondtam, hogy gyanús vagy!
- - Te hülye vagy. – vigyorgok magamban, mire aranyosan beduzzog.
Jó háromnegyed óra kocsikázás után megállok az ikerház előtt, leparkolok és kiszállok. Kis teketória után a két táskával bejutunk a kapun, fel a lépcsőn a verandára, aztán benyitok a kulcsommal a lakásba. Egyelőre a nappaliban a két fotel mellett teszem le a cuccait. Ekkor felbukkan Hádész, Adrian macskája pedig ráfúj és morog. Hádész is morog, de az orrára ütök finoman.
- - Nem bántod!
A kutya rám néz és nyüszít. Megsimogatom a fejét, majd körbeszaglássza Adriant.
- - Nem fogja megenni…?
- - Nyugi, nem. Hádész nagyon okos, ha valamire ezt mondom nem, akkor az szent és sérthetetlen.
Miután megismert, egyszerűen az ajtóhoz megy, felugrik a kilincsre, kinyitja és kimegy. Adrian elképedve néz utána, én meg megvonom a vállam.
- - Nem én tanítottam.
Ezek után körbevezetem és élvezettel látom, hogy leesik az álla a lakásom láttán. Hát igen, svéd lakás, galériával. A fenti részen van két hálószoba és egy fürdő középen. A földszinten a nappali, a konyha és egy fürdőszoba.
- - Nos, akkor… Khm… - összeszedem a gondolataimat. – Ott a hűtő, ha éhes vagy, csak egyél, amit találsz. Tegnap bevásároltam és feltöltöttem. Ez a nappali, amikor akarsz, nézhetsz tévét, ott a régi gép, már rég nem kapcsoltam be, mert laptopot használok, de azt csinálsz azzal is, amit akarsz. Em, két fürdő van, azt használod, amelyik jól esik. A lenti zuhanyzós a fenti kádas. Én inkább a lentit szeretem.
Intettem, hogy kövessen, közben felszaladtam a lépcsőn a két táskával.
- - Ez itt az én szobám, ha kell valami, nyugodtan keress meg. Itt a fürdő, z meg a te szobád.
- - Az enyém? – bemegy és látom, hogy meglepi, ami fogadja. Ízlésesen berendezett szoba, mondjuk kissé kopár, mert nincs valami sok dekoráció. Egy ágy, éjjeliszekrény, egy szekrénysor, a tetején kis TV, és egy fotel.
- - Amíg te takarítod, úgy dekorálod, ahogy akarod. A kérésem csak annyi, hogy legyen rend. És lehetőleg ne engedd ki innen a macskád.
Erre megint csak tüsszentettem, a cicád meg szemtelenül nyávogott. Megforgattam a szemeim és megtörölgettem az orrom zsebkendővel.
- - Jah, igen, szabályok. Holnap reggel elmegyünk az új sulidba, már beszéltem az igazgatóval, beíratlak és elmegyünk venni ezt azt neked. – kicsit gondolkodom. – Nem szeretném, ha sötétedés után járkálnál kint, így légy szíves legkésőbb kilencre legyél itthon. Cigi, alkohol, drog tilos. Ha át akarsz hozni egy barátot, kérlek, szólj előtte. Holnap kapsz egy mobilt, amit mindig tarts bekapcsolva. Kapsz egy kulcsot, de ne hagyd el, mert nem másolható kulcsaim vannak. A macskát tartsd idebent, ne csinálj rendetlenséget és… Azt hiszem ennyi. Betartható?
- - Ja. – bólint, de látom a csillogást a szemében, hogy valamit forral.
- - Nézd, Én korrekt leszek veled. És szerintem ezek a szabályok elég korrektek. Most magadra hagylak, hogy ki tudj csomagolni. Ha megvagy, gyere le és együtt reggelizünk.
- - Jó.
Azzal magára hagyom és becsukom az ajtaját magam mögött. Lemegyek a lépcsőn és nekiállok reggelit készíteni. Elmosolyodom és egyre jobban hiszem, hogy nagyon érdekes lesz ez a mai nap, hát még az elkövetkezendő idő.
|
| Luka Crosszeria | 2012. 04. 14. 00:57:16 | #20461 |
Karakter: Zackary Collins
Megjegyzés: angyalkámnak
Már hónapok óta erre az akcióra készülök. Már csak egy karnyújtásnyira van tőlem a cél, nem cseszhetem el. Nem is fogom, véghezviszem, amire felesküdtem, megszabadítom azt a fiút.
- Biztos benn, hogy képes lesz rá, Collins? – kérdi a főnökasszony.
- Teljes mértékben – bólintok.
- Beavatna még egyszer a tervébe?
- Természetesen – bólintok ismét. – Odamegyek, mint az ügyfele, majd előhozatom a fiút. Mikor már biztosan magam mellett tudom, betörnek a kommandósok. Az épület alaprajzát már egy hete megkaptam, az akció részleteit teljes mértékben kidolgoztam. Nem csúszhat hiba a számításaimba.
- Kiváló, Collins nyomozó, kiváló.
- Köszönöm az elismerést – húzom ki magam.
Az akció előtt mindent gondosan eltervezek. Mivel az én ügyem, én vagyok a kulcsfigura. Nem is csoda hát, hogy nekem kell a pénzeszsák ügyfél szerepét vállalnom. Könnyen megy, azt hiszem, ha nem rendőr lennék, elmennék színésznek. Hosszas beszélgetéseket folytattam a férfivel az elmúlt hetekben, miattam döntött úgy, hogy anyagi okokból megválik a fiútól. Minden ezen az egy bevetésen múlik. Élet vagy halál.
- A kommandósok készen állnak, uram – lép hozzám az egyik beosztott.
- Remek, őrmester, remek.
Sóhajtva fordulok a technikus felé, aki bedrótoz, majd felveszem az öltönyömet. Elegánsan kell megjelennem, nehogy a férfi gyanút fogjon. Valami ostoba tanyasi paraszt lehet, nem hinném, hogy túl tudna járni az eszemen.
Befelé igyekszem, a szívverésem felgyorsult. Végre akció van. Mikrofonok élesítve, kezdődik a színjáték. Mikor beérek, a férfi már szinte kiéhezett tekintettel indul el a fiúért. Gondolom, nagyon is megérezte a pénz szagát. Fogalmam sincs, embereket mi vesz rá arra, hogy birtokoljanak egy másikat. Talán a morál hiánya okozta űr…
Mikor legközelebb felbukkan, már a fiú is ott van vele. Szerencsétlen még csak rám sem mer nézni. Bámul a földre, mint egy rakás szerencsétlenség, ám a férfi elkapja az állát, és felém irányítja a kölyök tekintetét. Elfog a késztetés, hogy szitává lőjem ezt a szörnyeteget.
- Megfelel? – kérdi.
- Tökéletesen – felelem, ám összevonom a szemöldökeimet, mikor a férfi nem akarja elengedni a fiút. – Kell a pénz vagy nem? – mordulok rá.
Erre aztán vonakodva elengedi. Ez volt a jel, az embereim olyan hirtelen törnek ránk, hogy a fattyúnak reagálni sincs ideje, nemhogy szökési terven gondolkodni. A fiú remegve simul hozzám, azt hiszem, az előbbi állításom rá is igaz. Halványan elmosolyodok, hiszen tudom, most már szabad.
- Nincs semmi baj – súgom neki. – Minden rendben van, rendőr vagyok. Most már biztonságban vagy.
Kis késéssel ugyan, de felfogja, amit mondtam neki. Könnyek szöknek a szemébe, majd remegve sírni kezd. Fel nem tudom fogni, mit érezhet. Valószínűleg hatalmas érzelmi kavalkád sodorja magával. Öröm, ijedtség… nehéz lehet neki.
Nem nagyon megy neki a járás, ezért felveszem, majd kisétálok vele. Odakint egy mentő várakozik, célirányosan a fehér autó felé veszem az irányt. Leültetem a nyitott ajtók közé, majd egy zsebkendőt nyomok a fiú kezébe.
- Köszönöm – motyogja, és orrot fúj.
Megvárom, amíg nagyjából lehiggad, majd szóra nyitom a szám.
- Angel, ugye? – kérdem.
- Igen – bólint. – És... És ön?
- Zackary – mosolyodok el. – Zackary Collins nyomozó.
Látom, hogy megszólalna, talán hálát akar rebegni, de hirtelen egy autó vágódik be a sarkon. Csikorgó kerekekkel fékez le, aztán a kocsiból kipattan anyuci és apuci. Ideje átengedni nekik a terepet. Mennyi ideig is volt bezárva a gyerekük? Éveken át. Azt sem tudták pár hónappal ezelőttig, hogy él-e vagy hal. Borzasztó lehet.
- Angel! – sikoltja a nő.
A fiú lepattan a járműről, majd remegő térdekkel rohan a szülei felé. Egymásra borulva bújnak össze… nos, igen, ilyen egy boldog család. Kicsit mintha irigykednék is. Persze tudom, hogy ez cseppet sem helyénvaló.
A nagy egymásra találás után az apa közeledik felém. Látom rajta, hogy alig bír magával, de mégis hálálkodik. Azt hiszem, ez a munkám legszebb része. Látni a boldog családokat, és a hálás arcokat.
- Köszönöm, nyomozó – fordul felém a fiú a könnyeit törölgetve. – Köszönöm, hogy megmentett...
- Hidd el, Angel, én még nálad is jobban örülök, hogy sikerült – mosolygok rá.
Nagyot szippantva viszonozza a gesztust, majd visszafordul az édesanyjához, aki szinte halálra csókolja.
- Nyomozó, ha mond egy összeget én… - kezd neki az apa.
- Ugyan, felejtse el! – rázom hevesen a fejem. – Nem várok el semmit.
- De…
- Kérem. Ne hozzon kellemetlen helyzetbe – ellenkezek.
- Legalább jöjjön át vacsorára! – erősködik az anya.
A tarkómat vakarva sóhajtok fel.
- Lehet róla szó, köszönöm.
Már most bánom, hogy belementem a dologba. Ha a családomról kérdezősködnek, biztos, hogy összetörik bennük a boldog családfőről kialakított képük.
***
Nyolcra érkezek a takaros kis ház elé. Kiszállok a kocsimból, és még utoljára levizitálom magam. Egy sötét farmer van rajtam fehér inggel és zakóval. Azt hiszem, a jó benyomás már megvolt, ideje hát fenntartani a látszatot. Végigsétálok az egyenesre nyírt pázsiton, majd bekopogok. Alig pár másodperc múlva már nyílik is az ajtó, finom illatok szöknek ki a félhomályos udvarra. Angel édesanyja mosolyogva lép el előlem.
- Jó estét, Mr. Collins. Fáradjon be – invitál.
- Köszönöm – bólintok üdvözlésképp, majd besétálok.
Odabent sült hús és édes süteményillat keveredik. Megkordul a gyomrom, mire az anyuka felnevet.
- Úgy hallom, Ön éhes.
- Valóban – mosolyodok el.
- Még tíz perc, és tálalom a vacsorát. Üljön le a nappaliban, a fiúk már várják – mutat el előre.
Leveszem a cipőimet, majd besétálok az említett helyiségbe. Angel és az édesapja a fekete kanapén ülnek. A fiú sokkal másabb, mint volt. Mintha lenne egy kis színe. Talán az otthon meleg érzete teszi.
- Jó estét – nyújtja felém a kezét az apa, akivel kezetrázok.
- Jó estét. Hello, Angel. Hogy vagyunk? – pillantok a kölyökre.
Mosolyogva áll elém, és nyújtja a kezét. El is fogadom, vele is kezet rázok.
- Köszönöm, remekül.
Az arca szinte sugárzik. Szeretem, mikor valakire ilyen jó hatással van az otthon. Egy kicsit beszélgetünk, majd a konyha felől besétál az édesanyja. Most veszem csak igazán szemügyre. A hosszabb, göndör fürtjei majdnem a válláig érnek. A nyaka hajlatából enyhén felém száll a parfümjének illata. Végignézek gyorsan a nőn. Szinte szembejönnek velem a gömbölyded, feszes mellei. Hirtelen elképzelem, ahogy a kanapén szeretkezek vele. Ő hangos „Zackary”-ket sikoltva mar végig a hátamon, én pedig önfeledten nyögve harapdálom a puha melleit. Szinte látom, ahogy megvillan a félhomályban a feszes, hófehér combja, ahogy a derekamnak feszül. Te jó ég, eszméletlen rég voltam már nővel!
- Minden rendben? – kérdi a nő, én pedig elmosolyodok.
- Persze, csak elgondolkodtam – mosolygok rá.
- Ne gondolkodjon, mert kész a vacsora.
- Csodás! – emelkedek fel a kanapéról.
Most úgy érzem, mintha mindenki belelátott volna a fejembe, és kiszűrték volna azokat a bűnös gondolatokat. Kissé szégyenkezve lépdelek ki a tiszta kis konyhába, majd foglalok helyet az étkezőasztalnál. A család körém telepszik, csupán az édesanya marad talpon. Először is mindenkinek innivalót tölt, majd szervírozza is a levest. Nem szoktam főtt ételt enni vacsorára, vagy egyáltalán valamit is ilyen későn, de nemhiába koplaltam egész délután. Ha belegondolok, naponta tetemes mennyiségű ételt vagyok képes elpusztítani.
- Jó étvágyat! – ül le végül a nő is.
A leves elfogyasztása után feloldódunk, beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy Angel kitűnő tanuló volt, főleg matekból jeleskedett nagyon. Emlékszem, én mindig is utáltam, nem is értettem sosem. Csak abból a tárgyból álltam bukásra.
- Mondja csak, Mr. Collins. Vannak gyerekei? – kérdi a családfő.
Zavartan pillantok a tányéromra, gondoltam, hogy előbb-utóbb megkérdik tőlem.
- Nem, uram, nincsenek – rázom meg a fejem.
- És feleség? Barátnő? Egy ilyen férfinek biztosan van – mosolyog rám az asszony.
- Nem, egyik sincs – rázom meg a fejem.
Látom rajtuk a meglepettséget, fel is sóhajtok, mert a szokásos magyarázkodásba kell kezdenem. Nem vághatom a képükbe, hogy gyűlölöm a kötöttséget, és legszívesebben naponta váltogatnám a nőimet.
- A munkám miatt sajnos nincs időm. Így is csoda, hogy most itt lehetek. Hiába akartam mindig is gyereket, egyszerűen nem jut rá elég szabadidő, hogy törődjek is a párommal.
- De hisz ez szörnyű! - csattan fel a nő.
- Közel sem annyira, mint elsőre hangzik. Egy idő után fel sem tűnik az üres lakás – rázom meg a fejem.
- Mit is mondott, hány éves? – kérdi az apa.
- Negyven múltam – sóhajtom.
Látom, ahogy összenéznek, de nem szólok semmit. Tudom, hogy mi lehet a véleményük rólam. Persze, a szabadidős résznél füllentettem. Arra mindig jut időm, hogy night klubokba járjak, és felcsípjek valakit, aki aztán munkán kívül lefekszik velem. Igaz, sosem mondom meg, hogy zsaru vagyok.
- Sokakat mentett már meg? – kérdi hirtelen Angel.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, és hálálkodva fordulok felé.
- Rajtad kívül még párat, igen – bólintok.
Épp nyitná a száját, mikor valaki dörömböl az ajtón.
- Ki lehet az ilyenkor? – áll fel rögtön az anya.
Az órára pillantok, fél tíz. Ilyenkor már nem szokás zavargolódni. Én is indulni készültem már, ezért elfog a szorongás. A rossz híreket szokás ilyenkor közölni.
A nő elsétál az ajtóhoz, majd kinyitja. Legalábbis csak hallom. Majd azt is, hogy valaki erőszakosan betör a házba, és üvölteni kezd a nővel.
- Hol van a fiú?! – üvölti.
Az asszony kétségbeesett jajveszékelése feléleszti bennem a védelmi ösztönt.
- Nem tudom, miről beszél! – rikoltja a nő.
- Ne játssza meg magát! Én is licitáltam rá. Hol van?!
Licitált Angelre? Lehetséges lenne, hogy ez az az elvakult barom, aki majdnem elhalászta az orrom elől a fiút?! Lehetetlen. A férfi azt hiszem, fülig szerelmes a fiúba. Nem csodálom tehát, hogy odáig eljött érte. És ilyen vakmerőn próbálja megkaparintani magának. De nem fogom hagyni. Ha kell, az életét is elveszem tőle, hogy megvédjem a fiút a múltja kísérteteitől.
|
| makeme_real | 2012. 03. 16. 17:49:30 | #19881 |
Karakter: Angel Blue Thompson
Megjegyzés: (Bajtársnak)
Kora reggel lehet, mikor meghallom az ismerős három hosszú sípolást, mert még mély álmomból riadok fel. Az aprócska tetőablakon – ami egyébként rögzítve van, nem lehet kinyitni, és az üvege is törésálló – halovány napfény világít be, tehát a hajnal már elmúlt, de még biztosan nincs délelőtt. De akkor mit akarhat...?
A hatalmas, páncélozott ajtó már tárul is ki, de épp csak egy pillantást sikerül vetnem a kinti, fallal megegyező mintázatú, annak álcázott oldalára, már csukódik is be. Felülök a keskeny ágyon, és a nyakamig húzva a takarót, félve pillantok rá. Az arca még mindig ugyanolyan ijesztő és visszataszító számomra, mint amilyen akkor volt, mikor három évvel ezelőtt először megpillantottam. Középkorú, kerek arc, átható, ronda árnyalatú barna szemek, körszakáll, és már most kopaszodó fejtető...
Az első gondolatom az, hogy három év után most először fog megtörténni az, amitől annyira félek, hogy hozzám fog nyúlni, hogy megerőszakol... De aztán észreveszem a kezében a dobozokat. Dobozok? Minek az?
- Menj a fürdőszobába – utasít mogorva hangon.
- Miért...
- A fürdőszobába! – ordít rám.
Összerezzenek, és gyorsan kisiklok a takaró alól. Szemei éhesen pásztázzák végig a kinyúlt pólóba bújtatott testemet, amitől kiráz a hideg, így sietős léptekkel a fürdőszobába megyek, és magamra is zárom az ajtót. Hallom, hogy pakol, bútorokat tologat, falat fúr, kalapácsol... Mit művelhet?!
Két óra is beletelhet, mire kinyitja a fürdőszoba ajtaját.
- Visszajöhetsz.
Óvatosan, félve lépek ki.
- Mit...? – Be sem kell fejeznem a kérdést, már látom is a változást. Minden... Minden sarokba fekete kamerák vannak felszerelve. Kamerák? Miért?! – Mi ez? – kapom felé a tekintetem rémülten.
- Minek látszik? – vonja fel a szemöldökét. – Ma délutántól egy teljes hétig venni fognak téged, a nap 24 órájában. Csak a fürdőszobában nincsenek, úgyhogy ott maszturbálj – vigyorog rám undorítóan.
Elszörnyedve nézek rá. Engem fognak venni? Folyamatosan?
- Miért? – lehelem.
- Hogy mindenki lásson, aki akar, szépségem – feleli önelégülten, miközben az ajtó felé indul. Kinyitja, de még visszafordul és rám vigyorog. – Aki a legtöbbet ígéri érted, egy hét múlva elvihet – veti még oda, mielőtt kimenne.
Megkövülten állok az apró szoba közepén. Elvihet...?
***
A következő napokban szinte lábujjhegyen osonva közlekedek a szobámba... mintha ezzel elrejthetném magam. A kamerákon piros pötty világít, folyamatosan, minden egyes másodpercben. Szinte magamon érzem az éhes, perverz, vizslató pillantásokat, amivel engem figyelnek... Ki tudja mennyien.
Mi lesz, ha eladott? Milyen embernek fog eladni? Ott már biztosan nem lesz nyugodt az életem, még ennyire sem... Aki innen megvesz, annak egyetlen, egyértelmű szándéka lesz velem. Olyasmi, amit én nagyon de nagyon nem akarok...
Az egy hét egy pillanat alatt eltelik. Gyomorgörccsel fekszem, gyomorgörccsel kelek, gyomorgörcsöm van egész nap, de egyszerűen tehetetlen vagyok. És amikor a kamerákon megszűnik a piros világítás, tudom, hogy a perceim meg vannak számlálva. A Szörny – én csak így hívom, nem tudom a nevét – gyorsan átnézi a felkínált összegeket, kiszúrja a legnagyobbat, és kész...
Az életem újra megpecsételődik, ezúttal végleg.
***
Reszketeg levegővételekkel és hevesen dobogó szívvel hallgatom a három sípolást. Szúrni kezdenek a szemeim, úgy érzem, nem kapok levegőt... Nem akarom, nem! De a Szörny belép, egyedül van. A kezében egy zacskót tart, amit most odahajít nekem. Arcán élveteg vigyor, szemeiben becsvágy csillog. Sokat ígértek neki...
- Ezeket vedd fel! – utasít. – Ha most kijössz velem, rengeteget kaszálok rajtad – vigyorog.
Nagyot nyelek, lehajtom a fejem, és remegő kezekkel fogom meg a zacskót. Elindulok a fürdő felé de a hangja megállít.
- Nem – mondja határozottan. – Előttem öltözöl. Ha már elvisznek, legalább méltón búcsúzz el – nyalja meg a száját.
Megszégyenülten maradok előtte, remegő ujjakkal, végtelenül zavarban, pirosló fejjel kezdek vetkőzni. Amennyire tudom, próbálom takarni magam, de nehézkes... Ráadásul a ruha, amit adott, szörnyű. Alsónadrágot nem is hozott, csak egy nagyon szűk fekete nadrágot egy szintén fekete, szintén nagyon szűk garbóval.
Mikor végzek, karon fog, és az ajtó felé irányít. Beüti a kódot, három sípolás, aztán az ajtó kinyílik. Furcsa érzés kimenni rajta... Amikor behozott, eszméletlen voltam, mert valami kendőt szorított a számra, amitől elájultam, de... de még soha nem jöhettem ki innen. Három éve abba a kis helyiségbe voltam bezárva, nagyon furcsa most kilépni onnan. De mi mást tehetnék...?
Azt hiszem, a nappali felé tarthatunk. Mikor belépünk, meglátok két fényes cipős, fekete öltönynadrágos lábat, de nem merek felnézni. Nem akarom látni... Inkább öljenek meg és dobjanak bele az útszéli árokba, de ne ezt! Nem akarok egy... egy szajha lenni...
A Szörny viszont nem hagyja, hogy lehajtott fejjel maradjak, megragadja az állam, és felkényszeríti a fejem. A pillantásom így kénytelen vagyok a férfi felé fordítani, de... Bevallom, meglepődök. Nem erre számítottam. Egy rosszarcú, perverz, öregedő férfire tippeltem volna, pedig... Pedig az, aki előttem áll, a legkevésbé sem ilyen. Szigorú arc, markáns, határozott, és... igen, jóképű vonásokkal, jól fésült sötét haj, és makulátlan, vasalt öltöny. De a szemei... Miért néz rám szinte... aggódva?
- Megfelel? – szólal meg a Szörny élveteg hangon, mire én megremegve hajtom le újra a fejem.
- Tökéletesen – feleli a férfi határozott hangon. A Szörny ragaszkodása viszont mintha most akarna előtörni, mert nem nagyon akar kiengedi a kezeiből. – Kell a pénz vagy nem? – szólal meg újra a férfi.
A Szörnyre mintha csak ez hatna igazán, szinte odalök a férfihoz. Arra számítok, hogy rögtön valami taperolás-félének leszek áldozata, de... egyáltalán nem. A férfi elkap ugyan, és magához is húz, de ez csak annyit takar, hogy a vállamnál fogva óvón a testéhez szorít. Aztán... felemeli a kezét? Nem tudom mire vélni, és egészen kér másodpercig össze sem áll a kép.
De aztán az ajtó hatalmas robajjal vágódik ki, és az ablakok is egymás után sorra betörnek, aztán mire kettőt pislogok, az egész ház kommandósnak kinéző fegyveresekkel lesz tele. És mind a Szörnyre fogják a fegyvereiket. Lehetséges lenne...?
Észre sem veszem, hogy ijedten kapaszkodok az öltönyös férfibe, amíg megnyugtatóan a fülembe nem kezd suttogni.
- Nincs semmi baj – dörmögi. – Minden rendben van, rendőr vagyok. Most már biztonságban vagy.
A szavai eljutnak hozzám, és fel is fogom őket, de... de annyira hihetetlen! Felzokogok a megkönnyebbüléstől, a múlt emlékeitől és a megmenekülésem tudatától. Közben újabb „sima” rendőrök özönlenek be a házba, szintén feltartott fegyverrel. A szokásos szöveget mondják a Szörnynek, a jogairól, a letartóztatásról meg a védőről, de nem igazán jutnak el hozzám a történések. A férfi még mindig gyengéden tart a karjaiban, de lassan elindul velem kifelé. Egy mentőautóhoz kísér, és leültet a nyitott ajtók közé, aztán egy zsebkendőt nyújt felém.
- Köszönöm – motyogom.
Megtörlöm az arcom, és kifújom az orrom. Türelmesen vár, arcán még mindig némi aggodalom ül.
- Angel, ugye? – szólal meg aztán kedvesen.
- Igen – bólintok szipogva, és lassan felnézek rá. Sötét szemeiből végtelen gyengédség és megértés sugárzik. – És... És ön?
- Zackary – feleli mosolyogva. – Zackary Collins nyomozó.
Szóra nyitom a számat, de mielőtt még bármit is mondhatnék, egy autó csikorgó kerekekkel fékez le a ház előtt. Nem is tudom, mitől ijedek meg igazán, de már éppen ösztönösen a nyomozóhoz húzódnék védelmet remélve, amikor az autó két ajtaja kivágódik és... A szüleim...?
- Angel! – sikoltja anya.
Mikor felfogom, hogy anya és apa rohannak felém, gondolkodás nélkül állok föl, és kezdek én is rohanni feléjük. Félúton találkozunk, egyszerre ölelnek át, szorosan, óvón.
- Anya... Apa... – sírok fel újra.
- Édes kicsikém – zokogja anya. – Arany kisfiam...
Fogalmam sincs, meddig állunk ott sírva, összeborulva. Csak arra figyelek föl, hogy apa remegő hangon hálálkodik valakinek. Letörlöm a könnyeimet, és én is odafordulok. A nyomozó... Nagyot nyelek, és ránézek.
- Köszönöm, nyomozó – szólalok meg. – Köszönöm, hogy megmentett...
Örök életemben hálás leszek ennek a férfinek.
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 03. 25. 18:46:42
|
| oosakinana | 2010. 09. 19. 09:47:13 | #7911 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Crazy GIRL-nek)
- Ne haragudj, kérlek.. – hallom nyugodt hangját, mire csak kezdek egyre jobban megijedni. – Nem akarlak rémisztgetni, de ez az egész dolog… Teljesen megijedtem.. .- mondja és megrémülök, mire közelebb megyek hozzá és megpróbálom megölelni háta most nem, taszít el magától.
- Jól van.. ne aggódj.. nem lesz semmi baj. – mondom neki és próbálom nyugtatni, közben a hátát simogatom, de szinte még magam sem hiszem el a szavaimat, annyira félek, hogy elveszítem.
- Azt is megértem, hogy csak jó akartál, de nem kell mindent rám áldozni. Nem kell miattam utazgatni, költözgetni, nekem nem ezek számítanak.. – mondja, mire kicsit megnyugszok, mikor a kezeit megérzem a hátamon és megszorítja a felsőmet.
- Tudom Kicsim, de én csak…- nem fejezem be amit mondani akarok, mert meghalljuk, hogy mit mondanak a rádióba, meg mit beszélgetek, hogy napokba talán hetekbe telik, mire értünk tudnak küldeni valakit. Érzem, hogy kicsim megrémül és szorosabban ölelem magamhoz.
- Na, azt már nem.. Én többet nem szállok repülőre… - jelenti ki kicsim határozottan – Kizárt… Nem lehet, hogy valami hajót küldenek vagy mást? – kérdezi reménykedve, mire próbálom megnyugtatni.
- Nem tudom, de mondom, ne aggódj, biztos nem fordul elő még egyszer ilyen.
- Nem baj.. én inkább biztosra szeretnék menni… De mi van ha hajót küldenek és az meg elsüllyed?? Én nem leszek cápakaja.. – mondja és látom, hogy kezd kicsit kétségbe esni. Kicsit elmosolyodok, mire észreveszi és rám rivall. – Ez nem vicces. – mondja morcisan.
- Hát persze, hogy nem, de ne aggódj nem lesz tényleg semmi. Már lehet, hogy holnap el is megyünk innen. – mondom neki, de csak annyit látok, hogy kicsim a fák közé néz, és egyáltalán nem figyel rám.
- Baj van? – kérdezem, mert nem látom mit figyel.
- Valamit láttam.. – motyogja, majd ahogy elkezdem hallani én is a neszt érzem, hogy kicsim is közelebb simul hozzá, mintha belém akarna bújni, amire csak szorosabban ölelem magamhoz.
- Biztos csak egy állat.
- Meglehet.. – mondja halkan és tovább ölelve figyelem, hogy mi lehet meg mi nem, de én nem látok semmit.
- Hi..Hi..Hiro.. O..ott van valami tényleg….
- Hol? – kérdezem, mire az irányba mutat, és kicsit elbújik a hátam mögött. Odanézek, majd látom, hogy egy pici kis cica, de kicsim nem láthatta az előbb, mert beljebb volt. Közelebb megyek, mire érzem, hogy visszaránt.
- Normális vagy? És ha valami ragadozó? – mondja aggódva, mire ránézek
- Ne aggódj ez csak egy kis cica, - mondom kedvesen, majd megcsókolom és előrébb megyek, majd leguggolok és elkezdem hívni a cicust, mire előjön és egy nagyon szép kölyök tigrist látok meg.
- Hiro. Gyere vissza, könyörgöm. – hallom szerelmem aggódó hangját, mire rá nézek.
- Nem lesz semmi baj. – mondom és megsimogatom a cicust, mire elkezd dorombolni, de meghalljuk egy nagy tigrisnek a hangját is, mire a kicsi elszalad én meg felállok és odamegyek Hayate-hoz, mire szorosan megölel.
- Te bolond vagy – mondja komolyan, mire rá nézek. Nem akarok veszekedni és veszekedést sem, ezért megcsókolom inkább és megölelem szorosan.
~*~
Eltelt pár nap, mire értünk tudtak küldeni egy hajót, bár annak én is része voltam, mert találtam egy helyet, ahol volt térerő és kicsim ellenkezése ellenére is felmentem és felhívtam valakit, hogy küldjenek értünk.
Mikor megérkeznek, mindenki felszáll és az első dolgunk, volt, hogy elmenjünk fürdeni. Végre nyugodtság van és van még remény, hogy oda érjünk rendesen kicsim évnyitójára meg a házhoz is.
Éppen tusolunk együtt és nagyon sok simogatás és szeretgetés bele van rakva a fürdésbe, de nagyon jól esik nekem. Szorosan ölelem is magamhoz és kicsit elkezdem izgulni rá, de nem akarom, letámadni ezért inkább most nem lesz semmi, csak ha látom rajta, hogy ő is akarja.
Kiszállunk, a tus alól megtörölközünk, és tiszta ruhát veszünk fel, majd lefekszünk a kényelmes ágyra és magamhoz ölelem kicsimet, aki egyből el is alszik, mert az elmúlt napokban nem aludt jól és szinte semmit sem. Betakarom, majd bekapcsolom a tv-t és elkezdem nézni, de szerelmemet nem engedem el egy percre sem. Ahogy a tv-t figyelem lassan én is elalszok.
Másnap reggel mind a ketten jobban ébredünk, bár nekem a ringatás nem volt előnyös, mert egy kicsit rosszul vagyok. bemegyek a fürdőbe, mire kicsim utánam jön.
- Jól vagy? – kérdezi, mire a hátamat simogatja.
- Igen, csak ez a ringatózás nem tetszik a gyomromnak. – mondom és a kagyló felé hajolok, és úgy próbálom átvészelni az utat.
- Már nincs sok hátra. – mondja kicsim, majd lágy puszikkal kezd el halmozni és a felsőt is leveszi rólam, közben a felső testemet simogatja és csókokat ad rá. ~Látom, el akarja terelni a figyelmemet. Nagyon jó úton halad~
|
|
