Tovább ölelget, én pedig bújok hozzá. Anyáék halála óta soha senki sem ölelt meg, így most kihasználom, amennyire Shuichi-san engedi. Végül ad egy puszit a homlokomra, amin igen meglepődök. Régen bántak velem ilyen gyengéden. Aztán elenged és rám mosolyog.
- Mit szeretnél enni vacsorára? – érdeklődik kedvesen, mire nagy szemeket meresztek rá. Vacsorára? Ő akar nekem főzni?
- Ne fáradjon miatta Shuichi-san, majd én készítek vacsorát - mondom, és már kelnék is fel, hiszen ez az én dolgom. Nem hagyhatom, hogy fáradjon miattam, az nem lenne helyes. Ám azonnal megállít és visszafektet az ágyba.
- Kérlek pihenj az orvos is megmondta, hogy pihenned kell – szól közbe és be is takar. – Meg majd szeretnék egy rajztanárt fogadni melléd, aki mellett fejlődhetsz - ezen kijelentésére szemeim kerekre tágulnak.
- Nem. Nem kell tényleg. Nem vagyok olyan jó. Ne pazarolja rám a pénzét. Másra fordítsa inkább. Ne rám pazarolja - hadarom, hiszen nem érek annyit, hogy a nehezen megkeresett yenjeit rám fordítsa. Ám ő csak mosolyog.
- Nem pazarlás a rád költött pénz. Nagy tehetség vagy és szeretnélek támogatni mindenben, hogy fényes és jobb jövőd legyen meg életed. Most pedig megyek és készítek egy kis vacsorát - mondja és az ajtóhoz megy, ám ott visszafordul. – De azt még mindig nem tudom mi a kedvenc ételed - teszi hozzá, mire lehajtom a fejem.
- Sajnálom - hangom halk és sajnálkozó. Hogy is gondolhattam, hogy ennyit fáradjon egy ilyen kis senkiért, mint én.
- Ugyan, csak kérlek, áruld el nekem.
- Nincs kedvenc ételem. Mindent megeszek - malmozok az ujjaimmal. Valóban mindent megeszek, hiszen a nagybátyámnál nem válogathattam. Azt ettem, amit enni kaptam, vagy jobban mondva, ami maradt.
- Rendben. Vacsora után meg lesz egy kis meglepi neked – erre a kijelentésre meglepve kapom fel a fejem. Mi van?
- Meglepetés?
- Igen, egy kis meglepit hoztam haza fele jövet, de majd meglátod, addig is pihenjél, vagy ha gondolod, gyere ki és kint tv-t is nézhetsz a kanapéról ott is eltudsz feküdni - kacsint rám.
- Jó lesz itt bent. Köszönöm – mondom halkan, és máris visszatérek a rajzomhoz. Shuichi-san kimegy.
Nem értem Shuichi-sant. Miért pocsékolja rám a pénzét ahelyett, hogy összekuporgatná öregkorára? Én nem érek ennyit. A rajzom fölé görnyedek és alkotok, de a gondolataim túl sokszor járnak Shuichi-san körül, ami nem jó. Nem helyes, hogy ennyit gondoljak egy férfira. Ez Isten ellen való. Nem akarhatom, hogy gondoskodjon rólam, mert nem fogom tudni neki ezt visszafizetni akkor sem, ha ő azt mondja, hogy nem kell. De igenis kell, engem erre tanítottak. A gondoskodást meg kell hálálni, akármilyen is. Nem tudom, meddig rajzolgathatok, de egyszer csak kopognak az ajtón és Shuichi-san lép be. Azonnal leteszem a rajzot és ránézek.
- Gyere enni kész a vacsora - mondja kedvesen, majd kitárja az ajtót és vár.
Felkelek, felveszem a papucsom és követem az étkezőbe. Már meg van terítve, nekem pedig csak le kell ülnöm. Még mindig feszélyez, hogy gondoskodik rólam, de próbálom ennek nem jelét adni. Hiszen annyi mindent tesz értem. Elém teszi a vacsorát és leül velem szemben. Ramen a vacsora. Szeretem, és ahogy megkóstolom rájövök, hogy ez a legjobb, amit életemben eddig ettem. Shuichi-san is elkezd enni, közben beszélgetünk. Jobban mondva inkább ő mesél és sok mindent megtudok róla. Még a régi iskolai csínyeit is elmondja, amin halványan mosolygok. Mulatságosan adja elő a történeteket, de vigyázok, hogy ne lássa, mennyire tetszenek. Nem ismerem még annyira.
Vacsora után állnék fel, hogy visszavonuljak, de megfogja a kezem és visszaültet. Csodálkozva nézek rá, nem értem, mit szeretne még.
- Kérlek, ülj vissza. Hozok mindjárt valamit – mondja kedvesen, majd kiviszi a tányérokat a konyhába. Én meglepetten ülök vissza, és még inkább elképedek, mikor Shuichi-san egy tortával a kezében jön vissza, miközben a Boldog Szülinapot nevű dalt dúdolgatja. Leteszi elém a tortát, mire kerekre tágult szemekkel tekintek rá. Nem értem az egészet.
- De… de… de én ezt… - hebegem, mire elmosolyodik.
- Ez a tiéd. Nem rég tudtam meg, hogy volt a születésnapod és szeretnélek felköszönteni - magyarázza. – Fújd el a gyertyákat! – én kissé félszegen teszem, amit mond, majd mosolyogva tűnik el, és hamarosan egy dobozkával tér vissza. Csak nem?! - Boldog születésnapot! Remélem, jó hasznát fogod venni – nyújtja át a kis dobozt, én pedig csak nézem.
- De hát én ezeket nem érdemlem meg – rázom a fejem és eszem ágában nincs elfogadni. Nekem nem szoktak ajándékokat adni, pláne nem csak úgy. Szülinapot meg a hatodik szülinapom óta nem tartott nekem senki. Nagybátyám azt is megtiltotta, hogy az osztályaim megünnepeljenek. Ez persze fájt, de nem tehettem semmit és később le is mondtam róla.
- De megérdemled. Jobban, mint akár ki más – szólal meg, majd a kezembe nyomja a dobozt. – Nyisd ki nyugodtan és használd örömmel – teszi hozzá mosolyogva, majd leül.
Én tétova mozdulatokkal forgatom a dobozt, majd lassan, nagyon lassan elkezdem kibontani. Nem tudom, mi lehet benne, nem is fontos. Nem nagyon várok semmiféle extra ajándékot, talán csak egy üres doboz, amivel Shuichi-san próbál megtréfálni. Valami a dobozban és mikor kinyitom, a szavam is eláll. Egy vadiúj mobilt emelek ki belőle. Sosem volt mobilom, úgyhogy azt se nagyon tudom, hogy hol kell bekapcsolni, de nagyon szép. Nem is érdemlem meg, ez túl szép, túl drága.
- Én... - szólalok meg végül akadozva - ezt... nem fogadhatom el.
- Dehogynem - mosolyog rám Shuichi-san, én azonban megrázom a fejem.
- A telefon az Ördög eszköze. Rossz dolog és hamis - magyarázom. - Isten sem használ telefont. Nem szabad használni, mert bűnös dolog.
- Ezt a nagybátyád mondta? - kérdi lágyan, mire bólintok. - Nem kell hinned neki. A technikai vívmányok nem gonoszak. Hidd el, semmi bajod nem lesz belőle. Nem fogsz a Pokolra kerülni, csak mert néha telefonálsz. Nekem is van mobilom.
- Értem - suttogom, bár nem igen győzött meg. - Köszönöm! Én... azt hiszem most... elmegyek fürdeni.
- Menj csak! - bólint Shuichi-san, én pedig szinte menekülök a "bűnös" készüléktől.
A fürdőbe érve lerogyok a kád szélére és csak gondolkodom. Nem tudok napirendre térni afelett, hogy egy olyan eszközt kaptam, amit maga Lucifer készített. Hiába féltem a nagybátyámtól, a belémoltott félelem a Biblia tanításai ellen még inkább megrémisztett. Most olyasmit kaptam, ami kísértést hordoz magában. Hiszen mi másért hozta volna létre a Pokol uralkodója ezt a masinát, ha nem azért, hogy kísértésbe hozza a gyanútlan, gyenge embereket. Remegek és reszketek, nem igazán tudom, mit is csináljak. Végül lassan levetkőzöm. A sebeim már kezdenek eltünni, hála Shuichi-sannak. Hálátlan voltam iránta, hiszen ajándékot vett nekem, még tortát is kaptam, én pedig botor, ostoba, gonosz módon visszaéltem ezzel.
Megfürdöm, de egyre azon jár az agyam, hogy most Shuichi-san biztosan dühös rám. Csalódást okoztam neki, ráadásul gonosz is voltam. Fürdés után felöltözöm és kióvakodom a konyhába. Shuichi-san éppen mosogat, így halkan odalépek mögé. Meghallhatja a lépteimet, mert megfordul, mire próbálom magam picire összehúzni. Biztosan dühös rám. Ám ehelyett csak kiváncsian és némileg aggódva pillant rám.
- Sajnálom... - suttogom - Én... nem akartam...
- Semmi baj - rázza a fejét, majd hozzám lép, és kezét a fejemre teszi. - Nem te tehetsz róla, hogy hogy neveltek. De hidd el, semmi félnivalód nincs a mobilodtól. Nem fog belőle semmi kiugrani, és nem fog megnyílni alattad a föld, ha használod.
- Biztos? - kérdem bizonytalanul. Ha ő mondja és biztos benne, elhiszem. Talán.
- Biztos - bólint magabiztosan, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok. - Kérsz egy kis tortát? Még fel sem vágtuk.
Bólintok egy aprót. Shuichi-san előhozza a tortát, kést, tányérokat, villákat és vág két szeletet. Az első az enyém. Közben megtudom, hogy ez egy kis európai ország, Magyarország különlegessége, és ő egy magyar cukrászdában akadt rá a Ginzán. A Ginzán én is jártam néha, ha nagybátyámnak ott volt dolga. Drága hely drága butikokkal, áruházakkal, éttermekkel. Nem nekem való.
- A hely neve Gerbaud - mondja. - Egyszer elviszlek oda.
- Nem szükséges - rázom a fejem. - Így is jó.
Mosolyog, és valahogy én is képes vagyok megnyugodni. Megesszük a tortát, aztán Shuichi-san ismét elmosogat, a maradék tortát pedig visszateszi a hűtőbe. Sosem ettem még ilyen finom süteményt. Ezek a magyarok tudnak valamit. Kiváncsi vagyok, milyen ország lehet, és milyen emberek élhetnek ott, akik ilyen különleges süteményt tudnak készíteni. De nem merem megkérdezni Shuichi-san, lehet hogy ő sem tud nekem válaszolni. Akkor pedig nem akarom feleslegesen zaklatni.
~*~
Az egy hét lassan telik, legalábbis nekem. Rajzolgatok és megtanulom használni a mobilomat. Shuichi-san nagyon türelmes, mindent megmutat, még a számát is beírja a telefonomba. Egyre jobban megbarátkozom új szerzeményemmel, habár ha nem muszáj, nem nyomkodom. A suliban a diákok állandóan mobiloznak. Nem tudom, mire jó, mit lehet annyit játszani, vagy beszélgetni rajta. De el kell ismernem, hasznos kis szerkezet.
Egy héttel később már az orvos szerint is rendben vagyok annyira, hogy iskolába mehessek. Shuichi-san kitisztíttatta az egyenruhámat, amiért hálás vagyok neki. Az alatt az egy hét alatt már nagyon megszoktam a közelségét és néhány dolgot el is mondtam neki magamról.
- Kirishima-kun, kérdezhetek valamit? - szólal meg, mikor hétfő reggel az étkezőben reggelizünk.
- Igen - bólintok.
- Miért a nagybátyáddal élsz? Hol vannak a szüleid? - kérdi, mire összeszorul a torkom.
- Ott - mutatok az égre. - A Mennyekben az angyalokkal és Istennel.
- Hiányoznak? - néz rám.
- Nem igen emlékszem rájuk - vallom be. - De néha igen. Van pár emlékem, például a Vidámparkról, meg a tengerpartról, meg egy nagy hajóról, amin utaztunk. De már nem tudom, hogy hová is - válaszolok elgondolkodva. - Az arcukra nem nagyon emlékszem.
- Semmi baj - mosolyog kedvesen. - Indulnod kéne. Elviszlek.
- Nem kell - hárítom el. - Ha... ad pénzt buszra, akkor be tudok menni innen is.
Bólint. Bár látom, hogy nem szívesen teszi. El akart vinni, de a St. Agnestől még legalább fél óra kocsival az út és nem akarom, hogy elkéssen. Ad pénzt bérletre, én pedig pislogok, de nem szólok semmit, csak veszem a cipőm, táskám, megköszönöm a pénzt, elköszönök és már megyek is. De azt nem hárítom el, hogy hazahozzon. Abba belemegyek. Megmondom neki, hogy hol van pontosan a St. Agnes Katolikus Felsőgimnázium, aztán már valóban sietek. El kell érnem a buszomat.
Egy héttel később engedik haza, én pedig bent voltam vele minden nap és beszélgettünk kicsit, hogy jobban ismerkedjünk. Az orvos azt mondta, Hibikinek, hogy szigorúan pihenjen, amit be is fogok vele tartatni, de nem erőszakosan.
Ahogy hazaérkezünk, beviszem a kis betegemet a szobájába, majd lefektetem és megigazítom a párnáit, hogy minél kényelmesebben üljön, rajta és minél jobb legyen neki.
- Kérsz valamit enni, vagy inni? – kérdezem tőle és tényleg szeretném a gondját viselni. – Csak szólj nyugodtan. – mondom kedvesen.
- Jól vagyok – válaszolja halkan és udvariasan. – Nincs szükségem semmire. Köszönöm!
- Ha mégis, csak kiabálj! – megsimogatom a fejét és nem húzódik el az elmúlt egy két napban. Úgy látszik, kezd hozzá szokni, ami csak jó jel. – Nekem van egy kis dolgom, pihengess csak, jó? – mondom kedvesen, mivel a munkahelyemre csak el kéne nézni, mert már napok óta nem tettem ott tiszteletem.
- Igen – bólint.
Annak örülök, hogy kezd az érintésimhez hozzá szokni, de ez a túlzott fegyelem és udvariasság nem annyira, de nem szólok bele, majd remélem jobban is fel fog oldódni, addig meg csak türelmes leszek hozzá és mindent meg fogok csinálni annak érdekében, hogy jó legyen neki.
Elugrok gyorsan a munkahelyemre és beszélek pár emberkével, majd a főnökkel is nagy nehezen meg tudom beszélni, hogy otthon fogok egy ideig dolgozni, mert gondjaim vannak, és nem tudok bejönni. Nagy nehezen belemegy, és azt mondja, hogy minden reggel el fogják nekem hozni a munkát, amire csak bólintok, majd hazaindulok, és közben veszek egy kis tortát, hiszen nem régen megtudtam, hogy mikor volt Hibiki születésnapja. Betérek még egy boltba és veszek neki egy mobilt, ami szerintem elég hasznos lesz neki.
Amint beérek, a házba körbe nézek és látom, hogy semmi nem változott. Leteszem a süteményt, majd benézek Hibiki szobájába. Meglátom, hogy rajzol, és nagyon el van merülve benne. Kíváncsi vagyok, hogy mit rajzol, ezért odamegyek és megnézem. Mikor a fénybe lépek felnéz rám én meg csak a rajzot figyelem, ami nekem nagyon tetszik. egy parkot látok tóval és állatokkal, növényzettel. Minden olyan szép van hozzá tehetsége és meg hagyni, hogy a legapróbb részletek is nagyon gyönyörűen ki vannak dolgozva.
- Gyönyörű – mondom őszintén, mire csak meglepett tekintetét látom meg. – Nem is tudtam, hogy ilyen szépen tudsz rajzolni. – mondom és megint a rajzra nézek.
- Én… nem tudok… ez… ez csak egy… semmiség – mondja halkan, amire csak elmosolyodni tudok halványan.
- Szerintem igazán tehetséges vagy – leülök mellé. – Szereted a rajzot?
- Az… az a kedvenc… tantárgyam – suttogja halkan és egy kicsit hegyeznem kell a fülem, hogy megértem, de azért értem, hogy mit mond.
- Szerintem ilyen irányba kéne indulnod. Lehetnél akár mangaka is, vagy illusztrátor is – mondom neki véleményemet és azt hiszem, hogy segíteni fogok neki, hogy meg tudja valósítani, ha egyszer ez, lesz az álma.
- Nem… nem vagyok elég jó – ellenkezik. – Én… mint mangaka? Ön viccel? – néz rám, de egyáltalán nem viccelek, komolyan mondom a dolgokat.
- Nem viccelek. Ha valaki rendszeresen foglalkozna veled, szerintem meg tudnád csinálni. Bízz magadban! – mondom neki, majd a kezemet a fejére teszem.
- Félek – mondja őszintén. – Félek, hogy… hogy nem vagyok képes rá és Ön… csalódni fog bennem – sóhajt. Soha nem tudnék csalódni benne.
Nem bírom tovább, hogy ennyire rettegni lássam, ezért magamhoz ölelem. Érzem, hogy meglepődik, és eleinte nem mer semmit se csinálni, de a végén hozzám bújik. Szorosan ölelem, majd a hátát kezdem el simogatni és érzem, hogy lassacskán kezd megnyugodni, ami nekem is jól esik. Örökre így akarom tartani és nem akarom, hogy akár ki akár mikor elvegye tőlem. Nem akarom. Soha.
Tovább ölelem, majd egy lágy puszit adok a fejére, majd nagy nehezen elengedem és ránézek mosolyogva.
- Mit szeretnél enni vacsorára? – érdeklődök kedvesen, mire kerekszemekkel néz rám.
- Ne fáradjon miatta Shuichi-san, majd én készítek vacsorát. – mondja és állni is fel, de megállítom.
- Kérlek pihenj az orvos is megmondta, hogy pihenned kell. – mondom kedvesen, majd visszafektetem és be is takarom. – Meg majd szeretnék egy rajztanárt fogadni melléd, aki mellett fejlődhetsz. – mondom neki, mire felül és kerek szemekkel néz rám.
- Nem. Nem kell tényleg. Nem vagyok olyan jó. Ne pazarolja rám a pénzét. Másra fordítsa inkább. Ne rám pazarolja. – mondja hadarva és mentegetőzve, mire elmosolyodok.
- Nem pazarlás a rád költött pénz. Nagy tehetség vagy és szeretnélek támogatni mindenben, hogy fényes és jobb jövőd legyen meg életed. – mondom őszintén és kedvesen. – Most pedig megyek és készítek egy kis vacsorát. – mondom, de az ajtóból visszafordulok. – De azt még mindig nem tudom mi a kedvenc ételed. – mondom neki, mire lehajtja a fejét.
- Sajnálom. – mondja halkan és félénken.
- Ugyan, csak kérlek, áruld el nekem. – mondom neki kedvesen.
- Nincs kedvenc ételem. Mindent megeszek. – mondja halkan és az ujjaival játszik.
- Rendben, vacsora után meg lesz, egy kis meglepi neked. – mondom mosolyogva, mire felkapja a tekintetét és rám néz meglepődve.
- Meglepetés?
- Igen egy kis meglepit hoztam haza fele jövet, de majd meglátod, addig is pihenjél, vagy ha gondolod, gyere ki és kint tv-t is nézhetsz a kanapéról ott is eltudsz feküdni. – mondom kedvesen és rákacsintok.
- Jó lesz itt bent. Köszönöm. – mondja halkan, majd visszaveszi a lapot meg a ceruzát és elkezd tovább rajzolni. Elmosolyodok, majd kimegyek, a konyhába készítek egy kis vacsorát, ami egy kis Ramen-t. nem tudom olyan finoman elkészíteni, mint édes anyám, de azért próbálkozok.
Félóra főzőcskézés és szenvedés után megterítek és kiteszem az asztalra. A szobaajtóhoz megyek, majd bekopogok és benyitok, majd mosolyogva nézek betegemre.
- Gyere enni kész a vacsora. – mondom neki kedvesen, majd kitárom az ajtót és mosolyogva várom. Feláll, felveszi a papucsát, majd kimegy az étkezőbe és követem. Leülünk és elkezdünk enni, közben egy kicsit beszélgetünk, hogy jobban megismerjük egymást, bár eleinte inkább csak én beszélek, mert Hibiki nem igazán szeretne beszélni, de én sok mindent elmesélek magamról. Elmesélem neki a vicces történeteimet, amik a suliban történtek velem, amire néha, mintha egy kis mosolyt látnék meg az arcán, de nem vagyok benne biztos, hogy jól láttam.
Mikor megvacsoráztunk. Látom, hogy állna fel, de finoman megfogom a kezét.
- Kérlek, ülj vissza. Hozok mindjárt valamit. – mondom kedvesen, majd amint látom, hogy visszaül, elmosolyodok, majd bemegyek a konyhába és kiveszem a hűtőből a tortát, majd teszek rá egy kis gyertyát, majd beviszem, közben elkezdem énekelni neki a boldog születésnapot, dalt. Leteszem elé a dobostortát, mire csak a meglepett tekintetét látom.
- De… de… de én ezt… - mondja, majd elmosolyodok.
- Ez a tiéd. Nem rég tudtam meg, hogy volt a születésnapod és szeretnélek megköszönteni. – mondom neki kedvesen. – Fújd el a gyertyákat. – mondom kedvesen, majd tovább figyelem és kicsit tétovázva, de elfújja a gyertyát. Elmosolyodok, majd hozom az ajándékot, amit vettem neki és be is csomagoltam. Odanyújtom neki és mosolyogva nézek rá.
- Boldog születésnapot. Remélem, jó hasznát fogod venni. – mondom kedvesen. Mindent meg akarok neki adni. Vissza akarom adni a normális életét és mindent meg fogok tenni érte, amíg csak tudok.
- De hát én ezeket nem érdemlem meg. – mondja, és még nem veszi el az ajándékot.
- De megérdemled. Jobban, mint akár ki más. – mondom neki, majd felemelem a kezeit és a kezébe adom a dobozt. – Nyisd ki nyugodtan és használd örömmel. – mondom neki mosolyogva, majd vágok egy-egy szelet tortát mindenkinek, majd ránézek és látom még mindig a dobozt figyeli, majd lassan bizonytalan rám-rám nézve elkezdi kibontani az ajándékot, aminek nagyon örülök. leülök a helyre és csak figyelem, hogy mit fog mondani az ajándékomra és remélem, hogy tetszeni fog neki.
Ahogy Shuichi-san belép és elindul felém, összegömbölyödöm és a kezeimmel próbálom a fejem védeni, hogy ha verni kezd, legalább ne ott tegye. Nagyon félek, hogy most mérges rám, amiért ilyen állapotban vagyok. Nem én akartam, igazán nem, nem tehetek róla, de őt úgysem érdekli. Az orvos szerint ideges volt, biztosan azért, mert beteg merek lenni. Szégyent hozok rá. Csak a baj van velem, bár meghalnék. Bár vége lenne mindennek. Örökre vége, és akkor együtt lehetnék anyáékkal.
- Sajnálom. Ne haragudjon! – suttogok könyörögve. Annyira félek. Ő felém nyúl, mire reszketve próbálom magam összébb húzni egy kicsit, de csak megsimogatja a fejem. Nem tudok hová lenni a döbbenettől. Persze ez lehet valami csel is, amivel elaltatja a gyanúmat, hogy később kegyetlenebb lehessen hozzám. A nagybátyám is ezt csinálta.
- Nem haragszok rád, te ezekről nem tehetsz – mondja lágyan. Hangja őszinte, én mégsem igen tudok neki hinni. Már nem megy.
- De azt mondta az orvos, hogy ideges – nézek rá meglepődve és leengedem a kezeimet. Azt hiszem, hiábavaló dolog védekeznem.
- Igaz, de nem rád. Miattad voltam ideges, mert nem tudtam mi van veled, utána meg a nagybátyádra, hogy ilyen kegyetlenül bánt veled és egyben magamat is szidom, hogy nem láttalak meg hamarabb - mondja, mire újfent ledöbbenek. De ez nem az ő hibája. Semmi sem az ő hibája.
- Ez… ez nem a maga hibája Shuichi-san - válaszolok halkan.
- De ha hamarabb megtalállak, akkor most lehet, nem lenne semmi baj és egészségesen élhetnéd az életedet – sóhajt, majd leül a székre, én pedig még mindig meglepetten tekintek rá. Soha senki nem tett értem ennyit, vagy nem beszélt így velem anyáék halála óta. – Mindenki megérdemli a normális teljes életét meg te is, akár mennyire is gondolod azt, hogy senki vagy. Ez nem így van. Vannak, akik nagyon szomorúak lennének, ha bajod esne.
- Miért mond nekem ilyenek Shuichi-san? – kérdem meglepetten.
- Mert ez az igazság. Aiko és én nagyon szomorúak lennénk, ha bajod esne. Nem hiába aggódok még mindig miattad – válaszol őszintén. – De most kérlek pihenj nyugodtan. Megvárom, amíg felkelsz. Addig itt maradok melletted – már ülnék fel, hogy ellenkezzem, hiszen nem kell itt maradnia. Azonban hirtelen éles fájdalom hasít a gyomromba és ordítani kezdek.
- Kirishima-kun! – mondja Shuichi-san és odalépve hozzám visszafektet. Nagyon fáj a gyomrom. Kiszalad és kiabálni kezd. – ORVOST! –
- Mi történt? – érdeklődik az odasiető orvos.
- Csak beszélgettünk. Egyszer fel akart ülni, hogy tiltakozzon nekem, és akkor felkiáltott és azóta a hasát fogja – hallom Shuichi-san izgatott és ideges hangját. Nagyon fél, én pedig a fájdalmaim ellenére is szégyellem magam, amiért ennyi gond van velem.
A többire nem emlékszem, mert elájulok.
~*~
Nem tudom, mikor térek magamhoz. Az ágyban fekszem, még mindig a kórházban. A fájdalom már megszűnt, ami jó. Lassan ébredezek, kába vagyok, talán benyugtatóztak, hogy elmúljon a fájdalmam. Minden olyan kusza, nem emlékszem sokra, de az a kevés sem kellemes.
- Mi történt? – kérdem halkan, mire hallom, hogy valaki feláll. Odanézek és meglátom Shuichi-sant. Tehát itt volt velem egész végig?
- Megműtöttek, de most már minden rendben lesz – mondja és kiérzem a hangjából, mennyire fél. Hiába akar nyugodt maradni, fél. Én meg elszégyellem magam.
- Sajnálom, hogy en… - kezdenék bele a bocsánatkérésbe, de félbeszakít.
- Ne kérj bocsánatot, ez nem a te hibád és egyáltalán nem okozol gondot. Megmondtam, hogy vigyázni szeretnék rád és vigyázni is fogok. Ha kell itt fogok bent lenni veled végig, amíg itt vagy. Otthon meg majd kizárólag pihenni fogsz egy darabig – mondja kedvesen.
Teljesen meglep, de csak bólintok, nem merek semmit sem mondani, amivel rosszabbá tehetném a helyzetem. Hamarosan újra elalszom. Még nagyon fáradt vagyok, túlságosan is fáradt és kimerült. Hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy félelem nélkül tudok aludni.
~*~
Egy héttel később engednek haza, de az orvos a lelkemre köti, hogy még egy hétig pihennem kell. Shuichi-san elkéri a leckéimet, így otthon majd tudok tanulni. Nem akarok lemaradni, bár tudom, felőle iskolába se kéne járnom, én azonban szeretnék. Eddig azért jártam oda, mert ott legalább nem bántottak – kivéve Shingoékat -, de most már azért, mert szeretnék tanulni. Szeretném bebizonyítani Shuichi-sannak, hogy nem vagyok haszontalan és érek valamit.
Ahogy hazaérünk, Shuichi-san egyből a hálóba visz és az ágyba fektet. Aztán eligazgatja alattam a párnát, betakar.
-Kérsz valamit enni, vagy inni? – kérdi végül. – Csak szólj nyugodtan.
-Jól vagyok – válaszolom halkan és udvariasan. – Nincs szükségem semmire. Köszönöm!
-Ha mégis, csak kiabálj! – simogatja meg a fejem. A napok folyamán már megszoktam, hogy nem bánt, így nem hajolok félre. – Nekem van egy kis dolgom, pihengess csak, jó?
-Igen – bólintok.
Látom, hogy ez a túlzott engedelmesség nem tetszik neki, de nem szól semmit. Kimegy, én pedig elhelyezkedem és próbálok pihenni, de egy idő után kezdek unatkozni. Még sosem fordult elő, hogy ne csináltam volna semmit. Így a mellettem levő táskából előveszek egy lapot, rajztáblát, ceruzákat és nekilátok alkotni. Hamarosan egy rajz kezd kialakulni. Egy gyönyörű park, benne egy tóval, körülötte fákkal, virágokkal és a tavon kacsákkal, hattyúkkal, pár csónakkal, amikben emberek ülnek. Igazán idilli kép, kár hogy az én életem nem volt eddig ilyen idilli. Egy kicsit leeresztem a papírt és kinézek az égre. Szép, napos idő van, szívesen kimennék sétálni, de nem akarok gondot okozni Shuichi-sannak. Anya és apa is hiányoznak, pedig még kicsi voltam, mikor meghaltak. De ha itt lennének, akkor soha nem történtek volna velem rossz dolgok. Tudom.
Tovább rajzolok és annyira elmerülök a részletek kidolgozásában, hogy észre sem veszem, hogy valak bejön a szobámba. Csak akkor eszmélek fel, amikor egy árnyék eltakarja a fényt. Kissé remegve nézek fel, de csak Shuichi-san tekintetével találom szemben magam. A képemet nézi, mire szégyenlősen engedem le a papírt és ceruzát. Most biztos azt fogja mondani, hogy pocsék. Tudom, hogy nem rajzolok valami jól, de nem tehetek róla. Tehetségtelen vagyok az ilyenhez. Én mindenhez tehetségtelen vagyok. Lehajtom a fejem és úgy várom a dörgedelmet.
-Gyönyörű – hallom meg Shuichi-san hangját, és nem merek hinni a fülemnek. Jól hallottam? Gyönyörű? Az én rajzom? – Nem is tudtam, hogy ilyen szépen tudsz rajzolni.
-Én… nem tudok… ez… ez csak egy… semmiség – motyogom halkan, tiltakozásképpen.
-Szerintem igazán tehetséges vagy – ül le mellém. – Szereted a rajzot?
-Az… az a kedvenc… tantárgyam – suttogom halkan, alig hallani.
-Szerintem ilyen irányba kéne indulnod. Lehetnél akár mangaka is, vagy illusztrátor is – fejti ki, mire megáll bennem az ütő. Én mangaka? Én?
-Nem… nem vagyok elég jó – ellenkezem. – Én… mint mangaka? Ön viccel? – nézek végre rá. Viccel, én tudom, nem mondhat igazat, hiszen a vak is látja, hogy kontár vagyok. Még én is látom.
-Nem viccelek. Ha valaki rendszeresen foglalkozna veled, szerintem meg tudnád csinálni. Bízz magadban! – teszi a kezét a fejemre.
-Félek – vallom be. – Félek, hogy… hogy nem vagyok képes rá és Ön… csalódni fog bennem – sóhajtom. Valóban ettől félek.
Érzem, ahogy megölel, és nem merek elmozdulni. Nem merek mozdulni, még lélegezni se nagyon. Senki sem ölelt meg, mióta anyáék nincsenek. És most olyan jó. Nem mintha bíznék benne, de hozzábújok. Olyan jó meleg a teste és kényelmes, biztonságos, puha az ölelése. Örökre itt akarok maradni. Bár maradhatnék. Bár ne lennék ilyen pipogya senkiházi. Érzem, ahogy lassan megsimogatja a hátam. Reszketek az ölelésében, de lassan sikerül megnyugodnom. Talán képes lesz elérni, hogy a lelkem is megnyugodjon?
Mikor megérkezünk, kiszállunk, majd a templom felé megyünk, ahol egy látszólag kedves pap állt és üdvözölt mindenkit. Odamegyünk és előttünk is meghajol, majd ránk néz.
- Hiro Shuichi vagyok, ő itt a húgom Aiko és az unokaöcsém, Kirishima Hibiki – mutatok be mindenkit.
- Mi történt az arcoddal? – a pap Hibiki zúzódásaira mutat. Odanézek és látom, hogy nem mer válaszolni, de nem gond. Mondom én helyette.
- Tudja milyenek a fiatalok – próbálok kegyes hazugságot kitalálni. - Szeretik megverni azt, aki kisebb és gyengébb – mondom, majd a pap Hibiki-re néz.
- Hát igen, már nem úgy van, mint régebben - csóválja a fejét. - De fáradjanak be, nemsokára kezdünk.
- Köszönjük! – válaszolja Aiko, majd bemegyünk.
A templom nagyon szép belülről és szerintem még jobban is tetszene, ha hívő lennék. Alaposan körbe nézek, majd a hátsó sorokba leülünk és már az ott lévők egyből felénk bámulnak és susmorognak. Szegény Hibiki. Látom, hogy összébb húzza magát. Legszívesebben magamhoz ölelném, de tudom, hogy ezzel csak megrémíteném. Pár perc elteltével jön a pap és elkezdi a misét.
~*~
A mise után beülünk a kocsiba és elviszem Hibikit vásárolni, de előtte még Aiko-t haza visszük, mert ő nem bírná végig ezt az utat. Miután kitesszük Aiko-t, elmegyünk az áruházba. Bemegyünk, ami eléggé kellemes hangulatot ad. Mindig is tetszett meg szeretek idejárni. Jó ruhákat lehet kapni, ami már nagyon sokat jelent.
Elmosolyodok, ahogy látom Hibiki-t ahogy rohangál a kirakatokhoz és mindent megnéz, de nem szólok, rá nyugodtan érezze jól magát, de a kölykökre eléggé csúnyán nézek, mikor elkezdenek rajta nevetni, amire el is mennek onnan.
- Nem hiszem, hogy utálnának - mondja halkan. - Csak fura vagyok. Mindig az voltam, de már... megszoktam – sóhajt, de én akkor sem akarom, hogy kinevessék.
- De akkor sem vagy vásári majom, hogy mindenki téged bámuljon és nevessen rajtad – mondom neki és komolyan is gondolom, amiket mondok, de még sem akarom rosszallóan mondani neki csak kedvesen. - Gyere, vásárolunk neked pár ruhát.
Több boltba is benézünk a választékok miatt. Veszek neki sok féle pólót, nadrágot, inget, cipőt, fehérneműt meg mindent, amire szüksége lehet. Könyveket is veszek neki, hogy ne legyen hiánya semmiben és érezze, hogy mennyire szeretnék vele törődni és nem álltatom, bár tudom, hogy pénzért nem lehet senkit sem megvenni, de nem is fogom. Tovább vásárolgatunk, majd az egyik boltból kijövünk és ránézek.
- Tetszenek a ruhák? – kérdezem kedvesen.
- Nagyon szépek - mondja halkan. - Köszönöm szépen! Én...
- Nem mondj semmit! – mondom neki, hogy ne szabadkozzon. - Nem kell hálálkodnod. Én is jobban örülnék neki, ha rendes ruhákban járkálnál, ha nincs iskola.
Bólint, majd tovább sétálunk. Egyszer csak látom, hogy Hibiki majdnem összeesik, éppen időben tudom megfogni.
- Kirisima-kun. – szólongatom, de semmi. Felkapom az ölembe, majd a cuccokat is. kirohanok a kocsihoz és beteszem hátra az ölésre, míg a cuccokat csak bedobom a csomagtartóba és már repesztek is a kórházba, hogy minél hamarabb megtudja mi történt vele. Ahogy beérek, egyből kérek egy orvost és meg is jelenik egy kedves férfi.
- Jó napot kívánok Dr. Suehiroya vagyok. – majd mikor meglátja Hibiki-t, rám néz. – jöjjön utánam gyorsan. – mondja és minden szó nélkül követem és viszem tovább Hibikit. Ahogy rohanunk, egy beteg szobába megyünk be. – ide tegye le, kérem és menjen ki meg kell vizsgálnom. – mondja és engedelmeskedek, de nem szívesen. Nem akarom magára hagyni szegénykét. Vele akarok lenni és fogni a kezét, hogy érezze nincs egyedül.
Fel-alá járkálok, és teljesen ideges vagyok, hogy mi tarthat ilyen sokáig. Az idegeim már a plafont verdesi annyira ideges vagyok. Nem sokára kijön az orvos.
- Nos, doktor úr hogy van Kirishima-kun? – kérdezem tőle aggódva.
- Ne haragudjon, de csak a nagybátyával beszélhetem meg a dolgokat. – mondja, mire ránézek.
- Nem haragszom, de már én vagyok Kirishima-kun gyámja. Nálam lakik. Elhoztam attól a gyökértől. – mondom komolyan és ránézek. – mi történt vele? Mi a baja? Ugye rendbe jön? – kérdezem tőle és még mindig aggódok.
- Ahogy észrevettem egy kisebb belső vérzése keletkezett a hasába, ezért fájt neki, de konkrétabbat akkor fogok tudni mondani, majd ha felkelt. – mondja, majd folytatja. – reméljük, hogy rendbe fog jönni, nyugalom kell neki, és hogy végre ne bántsák. – mondja nekem kedvesen.
- Értem és kérem a fülével mi a helyzet? – érdeklődöm, tudni akarom, hogy mi van vele teljes mértékben.
- Fél fülére teljesen süket. A sok verés miatt és bántalmazások miatt, amit kapott. – mondja, mire eléggé felmegy bennem a pumpa és elkezdem szitkozni a papot, hogy miért merte bántani az én egyetlen Hibiki-met. – Bemegyek hozzá meg nézem, hogy van. – mondja az orvos és bemegy.
Amíg ő bent van, én odakint járkálok már megint, közben próbálok lenyugodni és elfojtani a dühömet, amit a pap iránt érzek. Az orvos kijön és rám néz, majd bólint. Bemegyek, majd mikor Hibiki-re nézek, rémült tekintetével találkozok először. Odamegyek hozzá, mire látom, hogy összébb húzódik, és a fejét fogja.
- Sajnálom. Ne haragudjon. – mondja nekem szinte könyörögve, amitől a szívem fájdul meg. Eszem ágába nincs őt bántani. Nem is tudnám. A kezemet a fejére teszem és elkezdem simogatni kicsit.
- Nem haragszok rád, te ezekről nem tehetsz. – mondom neki őszintén és lágyan.
- De azt mondta az orvos, hogy ideges. – néz rám kicsit meglepődve és leengedi a kezét.
- Igaz, de nem rád. Miattad voltam ideges, mert nem tudtam mi van veled, utána meg a nagybátyádra, hogy ilyen kegyetlenül bánt veled és egyben magamat is szidom, hogy nem láttalak meg hamarabb. – mondom őszintén és bűnbánóan.
- Ez… ez nem a maga hibája Shuichi-san. – mondja halkan.
- De ha hamarabb megtalállak, akkor most lehet, nem lenne semmi baj és egészségesen élhetnéd az életedet. – mondom, majd leülök a székre, de még egy kicsit érzem meglepett tekintetét magamon. – Mindenki megérdemli a normális teljes életét meg te is, akár mennyire is gondolod azt, hogy senki vagy. Ez nem így van. Vannak, akik nagyon szomorúak lennének, ha bajod esne. – mondom őszintén, mire látom, hogy meglepem.
- Miért mond nekem ilyenek Shuichi-san? – kérdezi meglepetten.
- Mert ez az igazság. Aiko és én nagyon szomorúak lennénk, ha bajod esne. Nem hiába aggódok még mindig miattad. – mondom neki őszintén és kedvesen. – De most kérlek pihenj nyugodtan. Megvárom, amíg felkelsz. Addig itt maradok melletted. – mondom neki, mire látom, hogy felülne, hogy tiltakozzon, de felkiált a fájdalomtól.
- Kirishima-kun. – mondom és odalépek hozzá, majd visszafektetem, majd kiszaladok. – ORVOST! – kiáltom el magam hangosan. Nem sokára jön is az orvosa.
- Mi történt? – érdeklődik.
- Csak beszélgettünk. Egyszer fel akart ülni, hogy tiltakozzon nekem, és akkor felkiáltott és azóta a hasát fogja. – mondom hadarva.
- Értem. Nővér készítsék elő a műtőt. – mondja, majd olyan gyorsan haladnak az események, hogy nem vagyok képes felfogni semmit, hogy most mi is történik meg mi nem. Bevitték én meg csak állok, mint a kuka. Meg szólalni nem merek és csak az ajtót figyelem.
Már megint elkezdek fel-alá járkálni és az órát nézem folyamatosan. 10 perc telt el… 15 perc telt el… 20 perc telt el…
Majd nem egy órája járkálok, mikor kijön az orvos és látom, hogy elég fáradt és nem olyan bíztató az arca. Elmeséli, hogy nagyon jól sikerült a műtét, de többre is szükség volt, mert több helyen voltak súlyos gondok. Teljesen el vagyok képedve és leülök egy székre. Szegénykém. Be akarok menni hozzá, de az orvos még nem enged, mert az intenzívre nem mehetek be. Megpróbál hazaküldeni, de soha nem fogom itt hagyni. Bent maradok, amíg fel nem épül, és be nem mehetek hozzá.
~*~
Kint várok egész éjszaka és nem megyek sehova. Végre kihozzák Hibiki-t az intenzívről, majd beviszik a kórterembe. Bemegyek én is. leülök mellé és a kezét simogatom finoman, és őt figyelem. Nem akarom, hogy ha fel kel, akkor egyedül érezze magát. Lassan elkezd ébredezni.
- Mi történt? – érdeklődik halkan, mire felállok.
- Megműtöttek, de most már minden rendben lesz. – mondom neki és próbálok én is nyugodt maradni, de nagyon aggódok érte. Felém fordítja a tekintetét.
- Sajnálom, hogy en… - mondaná, de nem hagyom, hogy fejezze.
- Ne kérj bocsánatot, ez nem a te hibád és egyáltalán nem okozol gondot. Megmondtam, hogy vigyázni szeretnék rád és vigyázni is fogok. Ha kell itt fogok bent lenni veled végig, amíg itt vagy. Otthon meg majd kizárólag pihenni fogsz egy darabig. – mondom kedvesen és csak őt figyelem, ahogy látom meg van lepődve.
Nem akarom, hogy baja legyen, csak azt akarom, hogy egészséges és normális életet éljen, akár a többiek, ha ehhez az kell, hogy vele legyek állandóan, akkor vele leszek.
Leguggol mellém, én pedig halálra váltan várom a következő lépést. Meg fog verni. Ő is meg fog verni, mint a nagybátyám. Ő sem különb. Mindenki ugyanolyan. Ám verés helyett egy gyengéd érintést érzek a fejemen, majd kutató ujjait, ahogy végigsimogatja a hajam. Nagyon félek, ám ekkor gyengéd hangját is meghallom, ami egyáltalán nem fenyegető, vagy mérges.
- Nem kell egyáltalán meg fizetned. Használj nyugodtan mindent. Nem fogok miatta haragudni. És nem kell vissza fizetned sem – mondja kedvesen. Egy kicsit megnyugszom és meglepve nézek a szemébe. Még soha senki nem mondott nekem ilyesmit az elmúlt tíz évben. És nehezen tudok neki hinni.
- De hát… én az ön tulajdonát használtam – suttogom halkan, mire elmosolyodik.
- Nem baj. Ami az enyém az a tiéd is – mondja kedvesen, mire hitetlenkedve nézek rá. Nem szoktam hozzá az ilyen bánásmódhoz. – Gyere velem kérlek, megmutatom a szobádat – áll fel és elindul. Én egy ideig még maradok, majd utána óvakodom. Egy szobába vezet, ez biztos a hálószoba. Nem értem, mi dolgom nekem itt.- Ez lesz a te szobád – hangja kedves és megnyugtató. – A ruháidat a szekrényben megtalálod, de van közte pár ami az enyém is, mert csak ez az egy szekrény sorom van, de elfogunk férni benne.
- De ez ön szobája nem? – kérdem bizonytalanul. Annak kell lennie, akkor pedig én nem alhatok itt. Az nem tisztességes. Jó lesz nekem a konyhában is, vagy a nappaliban a padlón, mert a világ életért sem akarom megzavarni az alvását.
- Most már a tiéd. Én a nappaliban fogok aludni, hogy nyugodtan ki tudd magad pihenni, és azt a kanapén nem lehet. Itt nálam nem lesz se ébresztő, se verés, se kötelező házi munka. Csak azt szeretném, ha jól éreznéd magad nálam, és majd idővel szeretném, ha nem felnél ennyire tőlem - hangja még mindig kedves és megnyugtató. De én nem bízom benne.
- Sajnálom – suttogom halkan. Nem tettem semmit, amivel kiérdemelném a jóságát, hiszen úgyis rá fog jönni, hogy nem vagyok jó semmire. Hasznavehetetlen dög vagyok, aki semmit sem képes jól csinálni.
- Nincs semmi baj. Tudom, hogy nem lehet éveket egyik pillanatról a másikra elfelejteni – mosolyog rám. – A sebeidre meg fogok adni gyógykenőcsöt, ami hamarabb elmulasztja a fájdalmaidat. Amelyik sebet nem tudod elérni. Szólj nyugodtan és szívesen segítek – elindul kifelé, de még visszanéz az ajtóból.- Isten hozott itthon Kirishima-kun! Remélem, jól fogod magad érezni - mosolyog rám, én pedig egészen meglepődöm a szavain.
- Kö… köszönöm szépen! – mondom, majd becsukja az ajtót.
Nagyon meglep ez az egész. Az ágyra ülök és próbálom végiggondolni a dolgot. Tegnap még attól féltem, hogy agyonvernek, ma meg egy egész sor új és izgalmas, szokatlan és jó dolog történt velem. De nem bízhatok meg teljesen benne, hiszen ki tudja, hogy mit akar tőlem valójában ez az ember. Lehet, hogy csak kihasznál és utána eldob, mint azokat az olcsó játékokat szokták, amikre az ember ráun egy idő után. Félek és még nem bírok megnyugodni, de álmos vagyok. Befekszem az ágyba és bevackolom magam. Körbenézek. Szép szoba, nem tulzsúfolt, inkább kevés dolog van benne és tényleg inkább alvásra használják. Még egy ideig forgolódom, mert a sebeim fájnak, habár a matrac finom puha, nem olyan kemény, mint a nagybátyámnál az ágyban, amiben eddig aludtam. Végül nagy sokára sikerül elaludnom.
~*~
Reggel már süt a nap, mikor felébredek. Lassan kinyitom a szemem és megdörgölöm, de eme mozdulatomat a belém nyilalló fájdalom miatt abba kell hagynom. Az éjjeliszekrényen elhelyezett órára nézek és döbbenten látom, hogy már fél hét van. Szinte felugrom az ágyban és csak akkor jut eszembe, hogy nem otthon vagyok, hanem Shuichi-sannál. Ennek ellenére ideje felkelnem és reggelit készítenem neki, hiszen így szokás. Ez az én dolgom, hiszen ezért tartanak. Felkelek, felöltözöm és kimegyek a konyhába, hogy jóvátegyem a mulasztásomat. Ám Shuichi-san már megelőzött, javában készíti a reggelit. Most biztos dühös lesz rám, amiért nem keltem fel idejében. Már épp húzódnék vissza, amikor meghallom a hangját.
- Jó reggelt! – köszönt, mire rá nézek. A hangja nem goromba, nem dühös.
- Jó reggelt! Miért nem szólt, hogy csináljak reggelit? – kérdem, mire elmosolyodik.
- Mert nem akartalak felkelteni, meg ez az én dolgom. Neked csak annyi, hogy pihenj és élvezd a szabadságodat – közli velem, amit nem nagyon értek.
Elkészül a reggeli, ami ha jól látom, palacsinta. Kitesz két tányért az asztalra, de kizárt dolog, hogy azt szeretné, hogy vele egyek. Az képtelenség. A tegnap estét elnézem neki, de talán jobb lenne, ha megmagyaráznám neki, hogy én nem vagyok erre jogosult. Nekem nincs jogom vele együtt étkezni, plána nem az asztalnál.
- Gyere reggelizni! – hallom a hangját. – Milyen inni valót kérsz a palacsintához? – kérdi, én pedig még mindig a konyha bejáratánál állok, hatalmasra tágult szemekkel. Ezt komolyan tőlem kérdezte? Tőlem? Egy ilyen kis senkitől?
- Nem… nem kérek köszönöm – mondom halkan, majd vonakodva bár, de leülök az egyik székre. Végül teát is kapok, ami valljuk be, kedves gesztus tőle, de ettől nem fogok könnyebben bízni benne.
- Remélem, jól aludtál az éjszaka – mondja, mire ránézek.
- I… igen. Köszönöm! – válaszolom illedelmesen, ahogy belém verték. Ő csak mosolyog.
- Örülök neki – mondja, majd elmondom az étkezés előtti imát és enni kezdünk. A palacsinta nagyon finom, de nem akarom magam túlenni, nem akarom, hogy mohónak gondoljon.
- Shuichi-san... – szólalok meg halkan, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Ő azonban azonnal odafigyel rám.
- Igen? – néz rám nyugodtan és várja, hogy belekezdjek. De olyan nehéz.
- Szeretnék elmenni ma a templomba, mert vasárnap van – mondom bátortalanul. Félek ránézni, hiszen mi van, ha haragszik rám emiatt, hogy elrontottam a napját, mert ő már mást talált ki nekem.
- Rendben. Amint felöltözök és megreggeliztünk. Elviszlek és meg is várom veled – erre egyből felkapom a fejem. Még csak az kéne! Hogy miattam használja az autóját? El tudok menni én oda!
- Nem kell. Köszönöm! Nem akarok a terhére lenni. Elmegyek gyalog és majd haza is sétálok. Ne fáradjon miattam – mondom hadarva, hiszen mégsem várhatom el, hogy mindent megcsináljon, elintézzen nekem, meg még furikázzon is a városban.
- Nincs semmi gond. Egyél nyugodtan. Aiko-t is el kell vinnem, akkor téged is el foglak vinni. Meg szeretnék vigyázni rád – mondja. A hangja megint kedves, én pedig nem tudom, mit mondjak, így inkább még eszek és igyekszem nem gondolni rá, hogy hogy fogom én ezt neki meghálálni és ledolgozni.
Reggeli után elpakolom a tányérokat és bögréket a mosogatóba és már nekikezdenék a mosogatásnak, amikor Shuichi-san elkapja a kezem. Értetlenül nézek rá, kissé meg is vagyok ijedve, hiszen az ilyen akciókat mindig verés, vagy erőszak követte. Most pedig rémült vagyok, hogy mit akarhat tőlem ez az ember.
- Kérlek, hagyd ott! Nem fog elrohanni és majd én elmosogatok – közli velem. – Inkább nézzél egy kis tv-t vagy valami filmet, amíg el nem készülök – mondja, majd beterelget a nappaliba, még a tévét is bekapcsolja nekem valami mesére, míg ő elkészül. Őszintén, sose voltam nagy tévéző, nagybátyám sosem engedte hogy nézzem, mert szerinte a tévé az ördög műve. Kisvártatva meghallom Shuichi-san hangját. - Mehetünk, ha gondolod – szólal meg, mire felállok, cipőt húzok és indulunk is.
Útközben felvesszük Aiko-sant is, aki kedvesen kérdezget arról, milyen Shuichi-sannal lakni. Én csak halkan válaszolgatok, míg Shuichi-san vezet. Őt nem szabad zavarni. Mikor végre megérkezünk, rájövök, nem a szokásos templomhoz jöttünk. Kissé elfogódva szállok ki a kocsiból és állok meg a hatalmas templom előtt, ami legalább kétszer, vagy háromszor akkora, mint az, ahol a nagybátyám prédikál. A pap az ajtóban állva fogadja a híveket, mindenki előtt külön-külön meghajol, mindenkit személyesen üdvözöl. Ez nekem teljesen új. A papot elnézve, talán a harmicas évei elején járhat, fekete haja, okosan csillogó szeme és megnyerő, tisztességes arca van. Mikor odaérünk, felénk is meghajol.
- Hiro Shuichi vagyok, ő itt a húgom Aiko és az unokaöcsém, Kirishima Hibiki - mutat be minket Shuichi-san.
- Mi történt az arcoddal? - mutat a pap a zúzódásaimra, nem merek válaszolni, így Shuichi-san válaszol.
- Tudja milyenek a fiatalok - hazudik. - Szeretik megverni azt, aki kisebb és gyengébb - mondja, mire a pap szánakozva néz rám.
- Hát igen, már nem úgy van mint régebben - csóválja a fejét. - De fáradjanak be, nemsokára kezdünk.
- Köszönjük! - válaszol Aiko-san és belépünk.
A templom belülről gyönyörű, olyan mint egy székesegyház azokban az amerikai és európai filmekben. Egyszerűen káprázatos. Valahol az egyik hátsó sorban ülünk le és azonnal elindul a sugdolózás. Gondolom, mivel újak vagyunk itt, mindenki érdeklődését felkeltjük. Sokan a sérülésémet bámulják, így igyekszem a hajamat a szemembe fésülni, hogy ne lássák annyira. Hamarosan megjön a pap, feláll a kórus és elkezdődik a mise.
~*~
A mise után Shuichi-san vásárolni visz. Azt mondja, szükségem van pár új ruhára, cipőre, néhány könyvre. Én eleinte tiltakozom, de végül engedek. Először hazavisszük Aiko-sant, akinek nem tesz jót a túl sok séta, nem akarjuk hogy baja essen. Aztán Shuichi-san elvisz egy áruházba.
Még sosem voltam ilyen helyen, szinte mindenhez odarohanok, mindent megnézek, megtapogatok, mint egy kisgyerek. A velem egykorúak többsége mosolyogva, vagy inkább vihogva bámulja, hogy hogy viselkedem, de elég Shuichi-san egyetlen pillantása, és máris elkotródnak.
- Nem hiszem, hogy utálnának - mondom halkan. - Csak fura vagyok. Mindig az voltam, de már... megszoktam - sóhajtok.
- De akkor sem vagy vásári majom, hogy mindenki téged bámuljon és nevessen rajtad - dohog Shuichi-san és életemben először valahogy boldog vagyok, amiért valaki a gondomat viseli és arra is figyel, hogy nekem mi a jó. - Gyere, vásárolunk neked pár ruhát.
Bólintok. Szívesen megmondanám neki, hogy ne rám költse a nehezen megkeresett pénzét, jó lesz az még másra is, inkább tartogassa, hogy ha öreg lesz, ne kelljen nyomorognia. De nem mondom meg neki, inkább hallgatok, mert nem akarok ebből balhét. Végigsétáljuk az egész bevásárlóközpontot, kapok új ingeket, pólókat, nadrágokat, pár új cipőt, alsóneműket. Nagyon örülök nekik, de nem tudom, hogy miből fogom ezeket kifizetni. Viszont nem merem megemlíteni, mert Shuichi-san úgysem hagyná, hogy visszaadjam az árukat.
- Tetszenek a ruhák? - kérdi, mikor már a hatodik üzletből jövünk ki.
- Nagyon szépek - mondom halkan. - Köszönöm szépen! Én...
- Nem mondj semmit! - hárítja el. - Nem kell hálálkodnod. Én is jobban örülnék neki, ha rendes ruhákban járkálnál, ha nincs iskola.
Bólintok. Azt hiszem, boldog vagyok. Hirtelen azonban égő érzés, valami maró fájdalom hasít a gyomromba. Összerogyok, és mire Shuichi-san észreveszi, elsötétül a világ.
~*~
Fehér szobában térek magamhoz. Kórházban vagyok, mert a szagok és a fehér fal, valamint a vaskeretes ágy már ismerősökként üdvözölnek. Nem tudom, mi történhetett, mert csak arra emlékszem, hogy elkezdett fájni a gyomrom, aztán... elájulhattam. Talán Shuichi-san hozott be. Hirtelen szégyenérzet, félelem és rettegés tör rám. Nem elég, hogy elvitettem magam a templomba, még el is ájultam, és neki kellett most idehoznia. Biztosan meg fog büntetni, ha felkelhetek végre. Nem akarok meggyógyulni, soha többé nem akarok lábra állni, ha megint verés lesz a vége. Nincs senki rajtam kívül a szobában és nem tudom, meddig fekszem ott, mígnem kinyílik az ajtó és egy orvos lép be rajta. Már ismerem, ő Suehiroya-sensei, mindig ő vizsgál meg, és ő sosem kérdez semmit. Tudja, mi bajom, de sosem mond semmit. Pedig ő az egyetlen normális és rendes doktor itt a kórházban.
- Megint a szokásos, Kirishima-kun? - kérdi. - Hogy érzed magad?
- Fáj - suttogom halkan. - Shuichi-san... ő hol van?
- Kinn a váróban. Gondoltam jobb, ha előbb kettesben beszélek veled - húz ki egy széket és ül az ágyam mellé. - Ezúttal szerencséd volt. De pár napig benn kell maradnod, jó? - szótlanul bólintok. - Talán egy hét az egész. Aztán mehetsz iskolába, mintha mi sem történt volna - mondja kedvesen. Ő rendes ember, sosem bánt, sosem tesz fel buta kérdéseket és nem próbálja megjátszani, hogy nem történt semmi. - Szóval most ő vigyáz rád? Rendes pasasnak tűnik.
- Azt hiszem az is - válaszolok bizonytalanul, mivel én magam sem tudom, hogy mit is gondoljak Shuichi-sanról. - Sensei... ugye... ugye nem szólt neki hogy... hogy én...
- Muszáj voltam - sóhajt egyet. - Rákérdezett hogy rendesen hallasz-e. Nagyon fel van dúlva, szóval csak finoman, jó? Most mennem kell. Majd még benézek, te csak maradj nyugton. A nővérke hamarosan behozza a gyógyszereidet és egy kis ennivalót is.
Feláll és elmegy. Én pedig remegve fekszem az ágyban. Tehát tudja. Most már tudja, hogy félig süket vagyok. A nővérke később behozza a gyógyszereimet, megnyugtat, hogy minden rendben lesz, kapok enni is. Kiváncsi vagyok, mi lehet Shuichi-sannal. Még olvasnivalót is kapok. Már épp belemélyedek a könyvbe, amit kaptam, amikor nyílik az ajtó és Shuichi-san lép be rajta. Szemeim elkerekednek a rémülettől.
- Ha elviszi, az emberrablás, és fel fogom jelenteni – mondja nekem, de hát mit érdekel engem, hogy ő mit mond - És tudja, a kiskorúak elrablását elég komolyan büntetik.
- Nem fogják, ha meglátják a sebeit – mondom neki magabiztosan, majd válaszol is a magabiztos állításomra.
- És van valami bizonyítéka is, kedves barátom, hogy én okoztam Hibiki sérüléseit? – na, erre nem számítottam. Kicsit elgondolkozok, majd ránézek, ugyan olyan határozottan.
- Be fogom bizonyítani – jelentem ki. - Kirishima-kun, ha velem jössz, többé nem fog senki sem bántani. Ígérem.
Rám néz és látom a szemében a kételkedést, amit megértek, de nem fogom bántani. Mikor döntésre jutott kicsit bólintott nekem, mire meg fogom a kezét és elkezdek kifele menni vele. Megkér, hogy menjünk a paplakra, hogy a cuccait összepakolja, amibe belemegyek.
- Hibiki! Ha elmész, és elárulod Mennyei Atyádat, örökké a Pokol tüzén fogsz égni! – ordít utánunk a pap, mire Hibiki megáll és le van dermedve. Mellé állok és magamhoz ölelem.
- Akkor megvédem őt – mondom komolyan. - Ha kell, szembeszállok Luciferrel is, de nem hagyom itt magának!
- Úgyis vissza fogsz jönni, Hibiki - mondja gúnyosan. - De ide ugyan hiába. Ki fog dobni, de én többé nem fogadlak be!
- Nem is lesz rá szüksége – mondom komolyan. Otthagyunk mindent, átmegyünk a papalakba, hogy össze tudja szedni a cuccait.
~*~
Alig egy óra múlva már otthon vagyunk, nálunk, a cuccait beviszem a szobámba, majd később kipakolok neki, vagy majd ő kipakol, magának nem tudom. Leültetem, mire kicsit összekuporodik. Kimegyek a konyhába és elkezdek főzni. Nem sokkal később meglátom a konyha bejáratánál a fiút és elmosolyodok. Remélem, hogy ki fog jönni a konyhába és hátha tudnánk egy kicsit beszélgetni.
- Segítsek? – kérdezi bátortalanul, mire hátra fordulok hozzá.
- Kirishima-kun – mosolygok rá. - Tudsz főzni?
- Igen – válaszol úgy, mintha még mindig annál a barbárnál lenne. - Mindig én főztem a nagybátyámnak is.
- Képzelem, miket művelt veled, szegénykém – nyúlok felé, hogy megsimogassam az arcát, mire elhúzódik tőlem.
- Ne... Könyörgöm... – suttogja megtörten.
- Nem foglak bántani, ne félj! – mondom neki kedvesen, hátha akkor kevésbé fog félni. Meg amúgy is eszem ágába nincs bántani őt, de ezt nem tudhatja. - Inkább teríts meg két főre, jó?
- Vár valakit? – kérdezi, amire kicsit meglepődök, de végül is, ha ránézek, meg amikor a múltkor láttam, eléggé le van fogyva szegényke.
- Kis butus – nevetem el magam a végére. - Nekem és neked lesz a teríték – mondom neki, mire hatalmas szemekkel néz rám.
- Nekem? – mutat magára, mire csak bólintok.
Elmagyarázom neki, hogy mit merre talál, majd látom, hogy kiveszi óvatosan és kiviszi. Figyelem, de nem feltűnően, hogy ne érezze, hogy megfigyelés alatt áll. Kiviszem a kaját is, majd szedek neki, és magamnak is, végül elkezdek enni. Amikor rá nézek, látom, hogy nem eszik, amin meglepődök, majd ránézel.
- Nem vagy éhes? Vagy nem szereted? – kérdezem kedvesen.
- De... Csak... én... – látom rajta, hogy gondolkozik, mit mondjon. - Még... még nem imádkoztunk – mondja, mire megértem a dolgokat.
Bólintok, és mikor látom, hogy összekulcsolja a kezeit én is követem. Mikor elmondta az áldást, folytatom az evést, de figyelem, hogy ő is elkezd-e enni. Eleinte engem figyel, de a végén elkezd enni, amitől megkönnyebbülök. Lassan eszik, gondolom, fáj a keze, de hát ráérünk, nem sietünk sehova. Mikor végzünk, mondom neki kedvesen, hogy menjen el fürdeni nyugodtan, amire látom, hogy elkezd félni. Bemegy, a szobába előveszi az alvós cuccát és a törölközőjét, ami tiszta lyukas és már agyon van mosva. Elveszem tőle és adok neki egy sötétkéket, ami még nem volt használva és szívesen neki adok.
- Majd kapsz új ruhákat is – ígérem neki, mire csak bólint és már nincs is előttem.
Mikor elmegy fürdeni, addig bemegyek a szobába és kipakolom a ruháit. Mikor végzek még hallom, hogy tusol, amin elmosolyodok. Kimegyek, töltök egy pohárka bort, majd leülök a fotelbe és elkezdek nézni egy akció filmet, közben bele-bele kortyolgatok a borocskába. Mikor meglátom, hogy kijött elmosolyodok, majd megkérdezem tőle, hogy milyen volt a fürdő, de nem válaszol és elkezdek kicsit gyanakodni, hogy a fiú nem hall, majd felém fordul, mire a másik kérdésemet felteszem.
- Hallod, amit mondok? – kérdem hangosabban.
- Ó, igen - bólint. - Elnézést. Megfürödtem és... és az... ön tusfürdőjét használtam – látom, hogy ideges kicsit és a felsőjét gyűrögeti. - De... de megfizetem. Ígérem! – mondja kétségbe esetten, de nem kell. - Kérem... ne legyen... Dühös... – hallom elcsukló hangját.
Felállok és közelebb megyek hozzá, mire hátrál, és a kanapéra esik, ahol összekuporodik, és a fejét fogja. Leguggolok elé, majd a kezemet a kezére teszem és elkezdem finoman simogatni.
- Nem kell egyáltalán meg fizetned. Használj nyugodtan mindent. Nem fogok miatta haragudni. És nem kell vissza fizetned sem. – mondom kedvesen, mire egy kicsit látom, hogy enged, majd meglepődve néz a szemembe.
- De hát… én az ön tulajdonát használtam. – mondja, mire kedvesen elmosolyodok.
- Nem baj. Ami az enyém az a tiéd is. – mondom kedvesen. – gyere, velem kérlek, megmutatom a szobádat. – kedvesen, majd beviszem az én szobámba. Látom, hogy eleinte nem nagyon akar utánam jönni, de a végén a kíváncsisága hajtja, bár ezt nem tudom. Beviszem, majd megmutatom.
- Ez lesz a te szobád. – mondom kedvesen. – a ruháidat a szekrényben megtalálod, de van közte pár ami az enyém is, mert csak ez az egy szekrény sorom van, de elfogunk férni benne. – mondom kedvesen.
- De ez ön szobája nem? – kérdezi.
- Most már a tiéd én a nappaliban fogok aludni, hogy nyugodtan ki tudd magad pihenni, és azt a kanapén nem lehet. Itt nálam nem lesz se ébresztő, se verés, se kötelező házi munka. – mondom kedvesen. – csak azt szeretném, ha jól éreznéd magad nálam, és majd idővel szeretném, ha nem felnél ennyire tőlem. – mondom kedvesen, mire lehajtja a fejét.
- Sajnálom. – suttogja.
- Nincs semmi baj. Tudom, hogy nem lehet éveket egyik pillanatról a másikra elfelejteni. – mondom kedvesen. – a sebeidre meg fogok adni gyógykenőcsöt, ami hamarabb elmulasztja a fájdalmaidat. Amelyik sebet nem tudod elérni. Szólj nyugodtan és szívesen segítek. – mondom kedvesen, majd kifele megyek, de az ajtóból visszafordul.
- Isten hozott itthon Kirishima-kun. Remélem, jól fogod magad érezni. – mondom kedvesen és mosolyogva, mire látom, hogy meglepődik kicsit a szavaimon.
- Kö… köszönöm szépen. – mondja, majd becsukom az ajtót és megágyazok magamnak kint a kanapén, hogy én is nyugovóra térjek.
~*~
Másnap reggel felkelek kicsit nyúzottan, mert nem olyan kényelmes ez a kanapé, de hát most az ágyam valaki másé, akkor fontosabb most. Halkan benézek a szobába és látom, hogy összekucorodva alszik. Halványan elmosolyodok, majd kimegyek a konyhába és elkezdek egy kis reggelit készíteni. Örülök, hogy vasárnap van, így legalább nem kell mennem, dolgozni.
Nem sokkal később lépteket hallok a nappali felőle és megjelenik Hibiki az ajtóba. Odanézek és mosolyogva nézek rá.
- Jó reggelt. – köszönök kedvesen, mire rám néz.
- Jó reggelt. Miért nem szólt, hogy csináljak reggelit? – kérdezi, mire elmosolyodok.
- Mert nem akartalak felkelteni, meg ez az én dolgom. Neked csak annyi, hogy pihenj és élvezd a szabadságodat. – mondom kedvesen.
Elkészültem a palacsintákkal, majd a két tányért kiteszem az asztalra.
- Gyere reggelizni. – mondom kedvesen. – Milyen inni valót kérsz a palacsintához? – kérdezem, mire még mindig meglepődve áll a konyha bejáratánál.
- Nem… nem kérek köszönöm. – mondja halkan, majd leül az asztalhoz kicsit vonakodva. Töltök teát neki, azért hátha kérne még is. leteszem elé a poharat, majd leülök a megszokott helyemre.
- Remélem jól aludtál az éjszaka. – mondom neki kedvesen.
- I… igen. Köszönöm. – mondja, elmosolyodok.
- Örülök neki. – mondom, majd elkezdünk imádkozni, ahogy tegnap is tettük a vacsoránál, utána mindenki elkezd enni. Jó látnom, hogy eszik és, hogy ízlik neki a főztöm.
- Shuichi-san. – szólal meg halkan, mire oda figyelek rá.
- Igen? – nézek rá, hogy nyugodtan mondjon vármit.
- Szeretnék elmenni ma a templomba, mert vasárnap van. – mondja bátortalanul és nem is néz rám. Lehajtja a fejét.
- Rendben. Amint felöltözök és megreggeliztünk. Elviszlek és meg is várom veled. – mondom kedvesen, mire egyből felkapja a fejét.
- Nem kell. Köszönöm. Nem akarok a terhére lenni. Elmegyek gyalog és majd haza is sétálok. Ne fáradjon miattam. – mondja szinte kicsit hadarva, mintha attól félne, hogy ha elviszem, akkor bántani fogom utána, mert rápocsékoltam a benzint.
- Nincs semmi gond. Egyél nyugodtan. Aiko-t is el kell vinnem, akkor téged is el foglak vinni. Meg szeretnék vigyázni rád. – mondom kedvesen, mire meglepődve néz rám és nem is tudja, hogy mit mondjon, majd inkább eszik még egy keveset, amire elmosolyodok.
Reggeli után elpakolja a tányérokat és látom, hogy kezdene a mosogatásnak, mikor odamegyek hozzá és megfogom gyengéden a kezét.
- Kérlek, hagyd ott. Nem fog elrohanni és majd én elmosogatok. – mondom kedvesen. – Inkább nézzél egy kis tv-t vagy valami filmet, amíg el nem készülök. – mondom kedvesen és kicsit beterelgetem a nappaliba, mert még mindig nem tűri, hogy hozzá érjek, ami érthető, hogy nem bírja. Bekapcsolom neki a tv-t egy kedves csatornára, majd odaadom neki a távirányítót, majd elmegyek, felöltözök és el is mosogatom az edényeket, majd kimegyek és felveszem a kocsi kulcsot.
- Mehetünk, ha gondolod. – mondom neki, mire feláll és indulunk is. felvesszük Aiko-t és elmegyünk az egyik közeli templomba, de direkt nem a régibe viszem őket. Nem akarom, hogy megint bántsák és megalázzák szegénykémet.
Szerkesztve oosakinana által @ 2010. 08. 08. 23:21:57
Mikor felébredek, egy ágyban fekszem. Teljesen egyedül vagyok, és biztos vagyok benne, hogy ez nem az én ágyam. Körbenézek, és egy idegen szoba falait látom magam körül. Pánikszerűen ugrom ülő helyzetbe, de azonnal fel is szisszenek, mert égő fájdalom hasít a hátamba, karomba. Valami leesik az ágyra és mikor odakapom a fejem veszem észre, hogy egy már megszáradt zsebkendő. Magamra nézek és rájövök, a ruhák, amik rajtam vannak, nem az enyémek. Egy hófehér ing van rajtam, amibe legalább még egyszer feleférnék. Talán ez Shuichi-san lakása. Arra emlékszem, hogy láttam őt, és utána megszédültem. Még azt is érzem, mintha valaki elkapott volna. Talán hazahozott. Oldalra pillantok és egy bögre teát és némi harapnivalót látok az éjjeliszekrényen elhelyezett tálcán. Nagyon éhes vagyok, így szinte befalom az ételt és csak ekkor jut el a tudatomig, hogy nekem haza kell mennem. Azt sem tudom, hány óra lehet és amikor meglátom az órát a dátummal együtt, szinte kapkodva eszek, és fájdalmaim ellenére sietve állok fel, igazítom meg az ágyat. Ruháim az egyik széken vannak a konyhában, így gyorsan átöltözöm, elmosogatom az edényeket és már rohanok is. Az ajtót nem zárta be, szerencsére, bár szerintem ez elég nagy felelőtlenség. Ezzel azonban nem törődöm. A nagybátyám így is félholtra fog verni, amiért nem mentem haza tegnap. Már sokkal jobban vagyok, a lázam is lement, bár kissé még köhögök, ez azonban tudom, úgysem használ nála. Csak akkor nem bántana, ha meghalnék, de még ebben sem vagyok biztos.
Amikor hazaérek, már régen vége van a reggeli áhitatnak, így haza kell mennem. A gyomrom csomóban van, amikor benyitok a paplak ajtaján. Azonban nem teszek két lépést sem, máris érzem fájó vállamon a szorító markot, és akaratlanul is feljajdulok.
- Te rohadt ki szemét! - lök a falnak a nagybátyám. - Te utolsó kis rohadék féreg! Mégis mit képzelsz magadról?! Hogy van merszed eltűnni?!
- Sa... sajnálom... atyám... én... - próbálok védekezni, de máris jön az első ütés, egyenesen az arcomra.
- Shingot kellett elküldenem helyetted vásárolni, meg neki kellett takarítani! De most meglátod, mit kapsz ezért, te mocskos kis dög! Vetkőzz le! - ordítja és már rángatja is le a ruháimat.
Hamarosan meztelenül térdelek előtte, neki háttal, és rettenetesen félek, mivel tudom, mi fog most következni. Hallom, ahogy leoldja az övét, majd nem sokkal később érzem is első ütést, ahogy a bőrszíj lesújt a hátamra. Az első két ütésnél még csak feljajdulok, majd sírni kezdek és könyörgök, hagyja abba, de ő folytatja.
- Majd én megmutatom neked, kölyök, mit is jelent az engedelmesség! - minden egyes szava után újból és újból lesújt. - Engedelmeskedsz nekem, és Istennek! Megértetted?!
Bólintok. Ezek után abbahagyja és a földre lök, gyomron rúg és otthagy. Sokáig sírok, még össze is kuporodom, de nem is figyel rám. Később felmegyek a fürdőbe, lefürdöm és átöltözöm. Ezúttal nem jön utánam. Nekem más dolgom van. Aznap több ilyen nem történik, nem ver meg, nem is foglalkozik velem, de tisztában vagyok vele, este még fogok kapni a tegnapi eltűnésemért. Nem is az én hibám volt, mégis tudom, hogy Isten szemében én mocskos vagyok. Egy senki, akinek arra sincs joga, hogy életben legyen. De ha megölném magam, örök időkre a Pokolba kerülnék. Habár, egy ilyen mocskos kis korcs úgysem kerülne be a Mennyországba, nem vagyk arra érdemes. A nagybátyámnak igaza van. Senki kis utolsó szemét vagyok. Megérdemlem, amiért mindig megbüntet. Délelőtt főzök, lenyírom a füvet a paplak körül és takarítok. Mindenem fájt, de nem merek egy percre sem megállni. Nem tudom, nagybátyám még mit tervez, de nagyon félek. Hányingerem van, a gyomrom görcsbe ugrik, valahányszor rám néz és igyekszem még gyorsabban tenni a dolgom.
~*~
Délután persze már a templomban is segítenem kell. Shingo azonnal odajön, amikor meglát a kezemben a vízzel teli vödörrel és gúnyosan rámvigyorog.
- Hé ringyó! - mondja és kikapja a kezemből a vödröt. Nem tudom megakadályozni, de nem is merem. Ha megpróbálnám, úgyis én járnék pórul. - Ez a tiéd! - önti rám a vizet és röhög, majd a földre lök. - Kiváncsi vagyok, hogy engem is leszopnál-e, kurva, de sajnos, mivel templomban vagyunk, nem teheted meg. Pedig biztos hiányzik már a fasz, mi? - emeli fel a fejem, amit én lehajtva tartok. - Válaszolj! - ordítja és pofon vág, de annyira, hogy ha nem fogna, hátrazuhannék. - Koszos korcs! - lök el, én pedig elesem.
Nem merek válaszolni, csak fekszem ott, míg távol nem megy tőlem. A többi ministrásfiú röhög rajtam és pacsival, tapssal jutalmazzák Shingo-san mutatványát. Én pedig utána lassan felkelek és sajgó arcomat figyelmen kívül hagyva újabb vödör vizet hozok. Ez már nem zúdul rám, viszont a ruhám csurom víz, csöpög, ami nem kelt túl jó benyomást. Hamarosan elkezdenek szállingózni a hívek is, tehát sietnem kell. Már az oltárnál járok, amikor egy nagyon ismerős hangot hallok meg.
- Hibiki – felállok és megpillantom Shuichi-sant, aki felém közeledik, majd megáll mellettem. Minek jött ide? Nem kevert még elég nagy bajba?
- Menjen el innen! Ne keverjen még nagyobb bajban. Így is elég nagyban vagyok – mondom, és ekkor jelenik meg a nagybátyám, mire ijedt nyuszi módjára húzom össze magam fejemet lehajtva.
- Már megint maga az? – kérdi hangosan, mire megremegek. A ruhám vizes, fázom, és félek is attól, ami ezek után fog következni.
- Igen én vagyok az és csak el szeretném mondani a hívőknek, hogy még is milyen papjuk van! – hangja komoly és dühös, ami megrémiszt. – Maguk teljesen nem valóságot látják – mondja hangosan. – Ez az ember nem olyan szent, mint képzelik. Önök mind olyan papot akarnak, aki rabszolgaként tart egy gyereket. Állandóan megveri, mindent saját magának akar és agyon hajszolja a rokonait? Maguk is ilyenek akarnak lenni, mint az ott! – mutat a nagybátyámra. Egyből élénk suttogás és pusmogás kezdődik a padsorokban, majd páran távoznak. Nem tudom azért-e, mert hittek Shuichi-sannak, vagy mert felháborítónak tartják a szavait. - El fogom vinni Hibikit, és nem fog érdekelni, hogy mit mond, de nem fogom hagyni, hogy akár kit is bántson, aki kedves számomra – mondja, én pedig nem akarok hinni a fülemnek. Én fontos neki? Pont én? Én, aki semmit sem ér? Ez csak egy tévedés lehet, talán egy másik Hibikire gondol.
- Ha elviszi, az emberrablás és fel fogom jelenteni - közli nagybátyám. - És tudja, a kiskorúak elrablását elég komolyan büntetik.
- Nem fogják, ha meglátják a sebeit - ellenkezik Shuichi-san, de nagybátyám elmosolyodik.
- És van valami bizonyítéka is, kedves barátom, hogy én okoztam Hibiki sérüléseit? - kérdi, mire látom, hogy Shuichi-san elgondolkodik.
- Be fogom bizonyítani - jelenti ki végül határozottan. - Kirishima-kun, ha velem jössz, többé nem fog senki sem bántani. Ígérem.
Ránézek, de nem tudom bízhatok-e benne. Minden olyan zavaros. Nem is ismer, minek akar nekem segíteni? Nagybátyámra nézek és tudom, mit kéne tennem, mi lenne a helyes. De egyszerűen, félek itt maradni. Végül egy aprót bólintok Shuichi-sannak, aki megfogja a kezem. Vezetni kezd kifelé, de megkérem, előbb menjünk haza, mert össze kell csomagolnom. Magam sem tudom, miért teszem ezt, hiszen semmi okom bízni benne, de amikor elájultam ő hazavitt, ápolt, ennem adott és jó volt hozzám. Van benne valami, ami megnyugtat. És képes volt eljönni ide annak ellenére, hogy tudta, talán visszautasítom.
- Hibiki! Ha elmész és elárulod Mennyei Atyádat, örökké a Pokol tüzén fogsz égni! - ordít utánam a nagybátyám, mire megdermedve állok meg. Nem akarok a Pokolra kerülni! Érzem, ahogy Shuichi-san átölel.
- Akkor megvédem őt - mondja. - Ha kell, szembeszállok Luciferrel is, de nem hagyom itt magának!
- Úgyis vissza fogsz jönni, Hibiki - mondja gúnyosan. - De ide ugyan hiába. Ki fog dobni, de én többé nem fogadlak be!
- Nem is lesz rá szüksége - hallom megmentőm hangját, majd elkísér a paplakba.
~*~
Alig egy órával később már a lakásán vagyok, bár előtte még Aiko-sant is hazavitte. Lepakolja a cuccaimat a hálóban, aztán leültet. De én ehhez nem szoktam hozzá, viszont zavarni sem akarom, így csak gubbasztok a nappaliban, mint egy kismadár. Bizalmatlan vagyok vele szemben, nem tudom, mit is várjak pontosan tőle. Megmentett, én pedig... én magamtól jöttem most vele. Érzek valamit, mintha főzne. Biztos saját magának, de nem baj. Én kibírom étel nélkül. De azért az illatok kicsalnak a konyhába.
Gyönyörűen rendezett konyhája van, ő pedig ott áll a tűzhelynél és keverget valamit.
- Segítsek? - kérdem halkan, mire hátrafordul.
- Kirishima-kun - mosolyog rám. - Tudsz főzni?
- Igen - válaszolom illedelmesen. - Mindig én főztem a nagybátyámnak is.
- Képzelem, miket művelt veled, szegénykém - nyúl felém, gondolom, hogy megsimogasson, de ösztönösen lépek hátra, hogy ne érhessen el.
- Ne... könyörgöm... - suttogom és összerezzenek.
- Nem foglak bántani, ne félj! - mondja gyengéden. Mivel nem hallok jól, sokszor szájról olvasok, és egész jól megy. - Inkább teríts meg két főre, jó?
- Vár valakit? - kérdem, hiszen fel sem merül bennem, hogy az egyik teríték akár az enyém is lehet. Én sosem ehettem eddig asztalnál, leszámítva a kisgyerekkoromat a szüleim halála előtt. De nagybátyám, amikor hozzá kerültem még a fényképeiket is elégette és sosem beszélt róluk.
- Kis butus - neveti el magát. - Nekem és neked lesz a teríték - mondja, mire hatalmas szemekkel nézek rá.
- Nekem? - mutatok magamra, mire bólint.
Ez csak egy tréfa lehet, de azért megterítek nekünk. Elmondja mit hol találok meg, és teríteni amúgyis szépen tudok. Mire kész vagyok a vacsora is elkészül. Ahogy látom, ez marhahús valami szafttal és krumplipürével. Shuichi-san szed nekem, aztán magának, majd leülünk enni. Nem kezdek neki, hiszen nagybátyámnál megszoktam, hogy addig nem ehetek, amíg ő nem végzett és nem távozott. Így csak ülök az asztalnál, ami felkelti a figyelmét.
- Nem vagy éhes? Vagy nem szereted? - kérdi.
- De... csak... én... - nem tudom, hogy magyarázzam meg neki. - Még... még nem imádkoztunk - vágom ki magam.
Bólint, mire összekulcsolom a kezem. Látom, hogy ő is így tesz, én pedig elmondom az áldást. Azután biccent, hogy egyek, én pedig óvatosan belekóstolok, fél szememmel őt lesve, nem csak valami csel-e, hogy lássa, ellen merek-e szegülni az utasításainak. De nem csinál semmit, viszont szemmel láthatóan megkönnyebbül, hogy végre eszek. Az étel nagyon finom, sokkal jobb, mint amiket én szoktam főzni. A karom és a vállam fáj, így az evés lassan megy, de Shuichi-san nem sürget. Mikor végzünk, azonnal fürdeni küld, nekem pedig görcsbe ugrik a gyomrom. Előkaparom az alvós cuccaimat és a már elég szakadozott törülközőmet. Ezt látva elveszi tőlem és kapok tőle egy finom, puha, hatalmas sötétkék törülközőt, ami akkora, hogy akár állva el is bújhatnék alatta.
- Majd kapsz új ruhákat is - ígéri, amire bólintok, majd beiszkolok a fürdőbe.
A fürdőbe érve még be is zárom az ajtót. Nagyon félek ettől a férfitól, mégis, valami fura biztonságsérzet is elönt, amikor vele vagyok. Azonban jól tudom, hogy nem szabad hinnem neki, nem ismerem, és nem tudhatom, nem-e nagybátyám bérelte fel, hogy elaltassa velem a gyanút. Levetkőzöm és körbenézek. Gyönyörű fürdő, a padlót és a falakat fehér csempe borítja, van kád és zuhanyzó is. Ez utóbbi tejüvegfalú, tehát senki sem lát át rajta. Van egy tükör is, de azt inkább kerülöm, tudva, hogy milyen az arcom, a testem. Beállok a zuhany alá és megnyitom a vizet. Kicsit fáj, ahogy a testemhez ér a meleg víz, de nem érdekel. Lezuhanyozom és jobb híján az ő mentol illatú tusfürdőjét használom. Majd megfizetem neki, hiszen muszáj lesz. Sokáig állok a zuhany alatt, folyatom magamra a vizet, de jó fél óra után kénytelen vagyok kiszállni. Megtörölközöm és fura mód, nem hallok neszeket az ajtó túloldaláról. Ezt nem tudom, hogy jó, vagy rossz jelnek vegyem-e, mindenesetre, amikor felöltözöm, óvatosan zárom ki az ajtót, majd résznyire nyitom. Senki sem áll előtte, a nappaliból azonban a tévé hangját hallom. Talán Shuichi-san tévézik. Kimegyek a nappaliba és valóban ott ül az egyik fotelben, egyik kezében egy pohár bor, a másikban a távkapcsoló. Nem merek szólni, nem akarom megzavarni őt, azonban ő hamarabb észrevesz és felém fordul. Mond valamit, de nem hallom, mert pont bal félről vagyok neki. Értetlenkedve néz rám, majd végre hallom is, amit mond.
- Hallod, amit mondok? - kérdi hangosabban.
- Ó, igen - bólintok. - Elnézést. Megfürödtem és... és az... ön tusfürdőjét használtam - zavartan gyűrögetem a felsőmet. - De... de megfizetem. Igérem! - mondom kétségbeesetten. - Kérem... ne legyen... dühös... - gyűlnek könnyek a szemembe.
Feláll, én pedig hátrálok, de nekiesek a kanapénak és eldőlök rajta. Azonnal összegömbölyödöm és a kezeimmel a fejemet védem. Nagyon félek tőle. Nem tudom, mit fog tenni. Félek!
Elmegyek, haza mikor ott hagyom a srácot, akit még az óta sem tudok kiverni a fejemből. Egyszer csak az órára nézek és elkezdem kapkodni magamat, mert haza is kell vinnem Aiko-t. egyből száguldok a templomhoz, de nem találom sehol sem a srácot, pedig szívesen segítenék neki. Nem sokkal később megjelenik Aiko. Kiszállok és segítek neki.
- Na, milyen volt? – érdeklődök kedvesen.
- Jó volt megint jót prédikált a presbiter. – mondja, majd segítek neki beülni a kocsiba.
- Figyelj már Aiko. Ki volt a srác, akinek intettél mikor idejöttünk? – kérdezem, mire rám néz.
- Ő a Presbiternek az unokaöccse, de ahogy mindenki mondani szokta inkább a szajhája, de sajnálom szegény fiút. Szerintem semmi nem igaz abból, amit mondanak az emberek. Mindig annyit dolgozik és segít a presbiternek a templom körül, hogy nem hiszem, hogy bármi is igaz lenne a pletykákból... – mondja, mire teljesen lefagyok, és nem tudom, mit higgyek. Egyszer csak kapcsolok és elindulok hozzájuk.
- De ahogy láttam senki nem így gondolja, ahogy te. – mondom neki, mikor láttam a többiek viselkedését.
- Ez így igaz. Mindenki csak bántja, igaz, hogy nem fizikailag, de a lelki fájdalom sokkal súlyosabb és nehezebben gyógyul ki belőle az ember. – mondja nekem, és szinte a szívem belefájdul, mikor hallom a dolgokat.
- Akkor el kell onnan hozni, de nagyon sürgősen. – mondom neki, mire mosolyogva rám néz.
- Hiro te valamit rejtegetsz előlem, amiről lehet, jobb lenne, ha tudnék? – kérdezi mosolyogva. – tetszik, hogy ennyire védeni akarod Hibiki-t, csak nem megtetszett? – néz rám mosolyogva.
- még nem tudom kijelenteni, hiszen nem láttam az arcát sem teljesen, csak tudod milyen vagyok. – mondom neki.
Beszélgetünk még egy kicsit, majd mikor hazavittem elbúcsúztunk. Hazamentem közben végig Hibikin járt az agyam, hogy még is mit kéne csinálnom, meg hogy kéne bánnom vele, hiszen volt benne valami, amit Aiko mondott, de amíg nem ismerem, meg jobban addig nem tudom, mit tudnék csinálni.
Nagy nehezen lefekszek és elalszok, de sokat forgolódok, és azon jár, az eszem még mindig miként tudnék neki segíteni, hiszen senki nem érdemel ilyen sorsot, ami neki van.
Másnap reggel felkelek, és mivel nem kell mennem ma dolgozni szerencsére, ezért elmegyek bevásárolni a szupermarketbe. Éppen a húsrészlegnél vagyok, mikor meglátok Hibiki-t elindulok felé és elkezd hátrálni. Nem szeretem, ha ennyire félnek tőlem, de ez esetben azt hiszem érthető reakció tőle.
- Ne menekülj! – mondom neki kedvesen, mire látom, hogy megáll. – Nem akarlak bántani. – mondom neki, hogy biztosítsam nem lesz semmi baj.
- Nekem tilos beszélgetni – mondja halkan. - Kérem, Shuichi-san, hagyjon békén! Ne kövessen! Én... – nem tudja befejezni, mert elájul és összeesik, de még időben elkapom.
- Hibiki! – próbálom ébresztgetni, de semmi reakció. Felkapom a kezembe és mindent otthagyok, majd szólok valakinek, hogy hozz, el vagy majd megrendelem, de most Hibiki a legfontosabb. Kimegyek, a kocsimhoz berakom és elmegyek hozzám.
Elég sietősre veszem a dolgokat és most kivételesen 15 perc kocsikázás után megérkezek. Kiveszem és beviszem, de már ahogy látom meg érzem, alszik. Befektetem az ágyamba és a homlokára teszem a kezemet, amin érződik, hogy láza van, meglátom a púpját, amire nem igazán tudok mit mondani, csak figyelem. Hozok egy kis vizes ruhát a homlokára meg egy száraz ruhát, amibe át tudom öltöztetni, hogy ne a vizesbe legyen. Elkezdem levetkőztetni, de ahogy meglátom a sebeket a testén teljesen elképedve figyelem, hozok kötszert meg fertőtlenítőt meg mindent, amit csak kell. Leülök az ágyra mellé és ellátom a sebeit, amelyeket ellehet. Feladom rá a ruháimat, majd betakarom és elkezdem vizes ruházni a homlokát. Nem kel fel még mindig. Nem baj had aludjon, csak nyugodtan nem fogom zavarni. Betakarom, mert látom, hogy rázza a hideg. Tovább vizes ruházom a homlokát, majd kimegyek a konyhába és készítek neki egy kis teát, hogy ha felkelne, akkor tudjon inni, mert gondolom ki lesz száradva, közben egy kis ételt is csinálok neki, hogy enni is tudjon.
Azért hogy a konyhába tevékenykedek, benézek rá és kicserélem a borogatását, hogy próbáljam levinni a lázát és vigyázok is rá. Este fele fogok egy kenőcsöt, amivel a véraláfutásait kenem be, hogy minél kevésbé látszódjon és hamarabb elmúljon és ne fájjon neki. A homlokán a sebeit is ellátom. Bent hagyom neki a teát és az enni valót is, majd leülök a fotelbe, amit az ágyhoz húztam és úgy vigyáztam rá, de éjszaka nem bírtam tovább és elaludtam.
Másnap reggel felkelek, de nem találom semerre sem Hibikit a ruháim az ágyon vannak. Legalább teát ivott, ami megnyugtat kicsit és a kaját is megette. Kiviszem a tányért és a poharat, majd visszamegyek, és akkor látom meg, hogy a ruháimon rajta van a névjegykártyám is, amit neki adtam. Nem hiszem, hogy ilyen makacs lenne ez a fiú.
Elmegyek dolgozni, majd közben felhívom Aiko-t és beszélek vele, hogy még is mikor lesz legközelebb mise, mire az a válasza, hogy ma este lesz. Leteszem a telefont és alig várom, hogy teljen a nap és végre kiszabadíthassam arról a helyről Hibikit.
Ahogy tegnap ápoltam és gondoztam igen is megtetszett és most be kell vallanom, hogy aggódok érte, de nagyon. Amint vége munkaidőmnek felpattanok és elmegyek a templomhoz. Bemegyek és látom, hogy csuromvizes ruhával mossa a követ, mire odamegyek hozzá.
- Hibiki. – szólok neki, mire feláll, és gyorsan közbe néz, de újabb verések nyomat látom rajta, ami a fején van.
- Menjen el innen. Ne keverjen még nagyobb bajban. Így is elég nagyban vagyok. – mondja és nem sokkal később megjelenik a presbiter.
- Már megint maga az? – mondja nagy hangon még az a szerencse, hogy vannak körülöttünk.
- Igen én vagyok az és csak el szeretném mondani a hívőknek, hogy még is milyen papjuk van. – mondom komolyan és dühösen. – maguk teljesen nem valóságot látják. – mondom hangosan. – Ez az ember nem olyan szent, mint képzelik. Önök mind olyan papot akarnak, aki rabszolgaként tart egy gyereket. Állandóan megveri, mindent saját magának akar és agyon hajszolja a rokonait? Maguk is ilyenek akarnak lenni, mint az ott. – mutatok a papra. Egyből hallom a susmorgást hallani a sorok között, majd páran fel is állnak és távoznak az épületből.
- El fogom vinni Hibikit, és nem fog érdekelni, hogy mit mond, de nem fogom hagyni, hogy akár kit is bántson, aki kedves számomra. – mondom komolyan és határozottan. Remélem be fog jönni a tervem és Hibiki velem fog jönni, mert nem akarom, hogy itt maradjon tovább, csak jót akarok neki…
Nagyon fáradt vagyok, a hátam, a lábaim, a seggem, a kezeim is sajognak, de nem állhatok meg. Bácsikám árgus szemekkel néz, ráadásul a sebek is fájnak a tegnapi verés és erőszak után. Pedig nem csináltam semmi rosszat, minössze két percet késtem a vacsorával, mégis félholtra vert, majd erőszakkal magáévá tett. Alig tudtam valamit aludni a fájdalmaim miatt. Rettenetesen félek tőle, de nem szabad látnia, mert akkor még jobban megver. Épp a templom padlóját mosom fel, hogy kész legyen az esti imához. A péntek a rémálmom, mivel ott a hétvége, amikor két egész napot kell eltöltenem nagybátyám szeme előtt. Sosem unja meg, hogy ne ugrasszon valamiért, ne fogdosson, ne bántson, ne keltsen bennem halálfélelmet. Más az én helyemben már rég leugrott volna a templom tornyáról, de én nem merek. Nem akarok a Pokol tüzén égni. A ministrások közben a rózsafüzéreket teszik ki a padokra, körbekoszorúzzák az üléseket, feldíszítik a padokat. Mindeközben lenéző és undorodó arckifejezést öltenek magukra. A templomban nyílt titok, hogy a tisztelendő úr szajhája vagyok, mégis engem utálnak, engem köpdösnek le, nem őt. Mintha bizony én tehetnék erről az egészről. Isten tudja csak, hogy hányszor könyörögtem már, hadd haljak meg, hadd legyen vége ennek a borzalmas rémálomnak, aminek az életemet nevezem.
- Hé, szajha! - veti oda az egyik fiú. Nem lehet sokkal idősebb nálam, ő afféle leendő papnövendék. - Igyekezz már, lusta disznó! Így sosem végzünk.
- Sa... sajnálom - hajtom le a fejem. - Bocsásson meg, Ministrás úr!
Elfordul. Mindenkit magáznom kell, a nagybátyámat is. Ő már a Szentírást és az aznap esti beszédét futja át újra, de közben néha rám néz, ott vagyok-e még, nem akarok-e megszökni. Holott ő is tudja, ehhez nekem merszem sem lenne, annyira félek attól, hogy még rosszabbá teszi az életem. Végül nagybátyám elmegy, én is végzek nagy nehezen és felállok. Kinyújtóztatom a tagjaimat és kiviszem a vödröt. Mindent elrendezek, majd úgy döntök, talán nem árt egy kis friss levegő. Kimegyek a templom elé, és a hátamat a falnak vetem. Már esteledik, a levegő kezd lehűlni és fekete, mindent takaró ruhámban úgy nézhetek ki, mint valami démon. Néhány hívő ekkor érkezik, páran megnéznek, elfordulnak. Tudom, mit gondolnak rólam, és hallom, ahogy egymásnak pusmognak. Igyekszem oda sem figyelni, mégis fáj. De már nem is mutatom. Nem érdekes. Kiskoromban mindig sírtam, de mára már megedződtem annyira, hogy ne mutassam ki az érzéseimet az embereknek.
~*~
Hirtelen egy kocsi érkezik. Egy elegáns nő száll ki belőle. Őt ismerem. Aiko az. Kedvesen odabiccent, mire meghajolok. Ő az egyetlen, aki nem undorodik tőlem, néha beszélünk pár szót, de ő is tudja, hogy nem szabad, mert a nagybátyám haragszik. Egy férfi is van vele, de ő nem jön közelebb. Ám amikor már azt hiszem, visszaszáll a kocsiba, mégis megindul felém. Összerezzenek, amikor odaér hozzám, és megindulok befelé. Úgy nézett rám, mintha beszélni akarna velem, ami pedig tilos.
- Kérlek, ne menj el! – szólal meg. Hangja lágy és kedves, amilyenhez nem nagyon szoktam hozzá. Megállok, de nem fordulok hátra. Nem szabad.
- Nem szabad beszélgetnem. Mennem kell – mondom, és már indulnék el, amikor megfogja a kezem. Én pánikba esve lököm le magamról. Ne! Ne érjen hozzám! Könyörgöm, ne!
- Hagyjon békén! - mondom, de nem mozdulok. Ez a szelíd érintés teljesen megzavart. Talán tíz éve is, hogy valaki utoljára így ért hozzám.
- Mi a baj? Mitől félsz?... – kérdi, de ekkor megjelenik a nagybátyám, én meg ledermedek. Ugye nem látta meg? Ugye nem?!
- Hibiki! Mit keresel még ide kint? Menjél befele! – mondja komolyan, majd megmarkolja a csuklómat, mire felszisszenek. Pont sikerült a sebes kezemet megfognia. Az idegen közbeavatkozik.
- Engedje el! – mondja, mire bácsikám ránéz. Én is. Nem értem, mit akar itt. Nem értem, miért véd meg. Csak nekem lesz rossz. Tudom, hogy megint én járom meg.
- Ki maga és még is mit akar? Az én családtagom, úgy bánok vele, ahogy akarok és magának ahhoz nincs semmi köze! – mondja ismét a bácsikám, majd vonszolni kezdene, de az idegen még fogja a másik kezem. Csak most nézem meg tüzetesebben.
Igazán jóképű férfi, talán a húszas éveiben járhat. Arca igazán megnyerő, világos bőrű, fekete szemű, amely keményen, de kedvesen csillog. Fekete haja félhosszú, egyenes. Elegáns öltönyt visel, nyakkendőt és fekete bőrcipőt. Biztosan valamelyik nagy vállalatnál dolgozik, azok szoktak így kinézni. De nem értem, mit akar tőlem. Miért nem enged már el?
- Azt mondja, engedje el, és ne bántsa! – hangja határozott, mire a kezéhez nyúlok és próbálom letolni az enyémről. Nem szabad ezt tennie. Nagyon félek. De neki nem szabad látnia.
- Engedjen el! – szólalok meg végre halkan, alig hallhatóan, de látom, a férfi ledöbben.
- Nem engedem, hogy bántson. Egyenrangúval kezdjen, ne tőle gyengébbel, akit inkább védenie kéne, mint bántania – mondja, mire nagybátyám ránéz.
- Mi vagy te talán valami védőszent? – kérdi hidegen.
- Csak szimplán egy ember, aki nem szereti, ha bántják a gyengéket – közli, miközben érzem, hogy valamit a zsebembe csúsztat. Nem tudom, mi lehet az, de nem is érdekel.
- Akkor meg ne szóljon bele a családi dolgokba - tépi ki a kezemet a kezéből a nagybátyám, és bevonszol a templomba.
Odabenn a hívek már ülnek, így inkább nem mond semmit, de az arcáról leolvasom, hogy ha hazaérünk, nem fog elengedni. Ismét büntetést kapok, csak mert valaki hozzám mert szólni, holott én semmit sem csináltam. Becibál az öltözőbe, hogy készüljek fel. Felveszem a ruhámat, holott nem is vagyok ministrásfiú. De nagybátyám elvárja, hogy akként viselkedjek, meg énekeljek a kórusban. Hívő vagyok, de nem szeretem az ilyesmit, egyszerűen hányingerem van, remegek, ha énekelnem kell, vagy bármit csinálnom. Végül elkészülök és beállok a többiek mellé, akik egyből félrehúzódnak, mintha minimum leprás lennék. De nem érdekel. A szemükben, én be sem tehetném ide a lábam, hiszen állandóan elcsábítom a nagybátyámat, aki pedig jó hozzám. Sokszor sírni tudnék, de visszatartom. A mise pedig elkezdődik.
~*~
A mise után sietek átöltözni, hiszen a templom rendbetételében is segítenem kell, valamint ismét fel kell mosnom az egész kövezetet a hívek után, akik nem átallanak ide belépni a sáros cipőjükkel. Sokan arra sem veszik a fáradtságot, hogy megtöröljék a lábukat a bejáratnál, hiszen tudják, a rabszolga, a szajha, a vérfertőző kis szutyok úgyis feltakarít utánuk. Egyedül Aiko-san mosolyog rám és int, mire én meghajolok és hozom a vödröt. Muszáj minden reggel és este kétszer felmosni, valamint ha esküvő van, akkor előtte és utána is. Épp nyúlnék a koszos ronggyal a vízbe, ám eltűnt a vödör. Felnézek, és az egyik fiú kezében látom.
- Ezt neked, ringyó! - mondja, majd rámönti a vizet. - Legalább tiszta leszel - röhög, és látom, hogy a többiek is vihognak.
Nem tehetek semmit, nem sírhatok, mert azzal csak magamat sodornám bajba. Sosem nyúlnának hozzám, jobban félnek tőlem, mint a tűztől, de az ilyen csínyeket megengedik maguknak. Lehajtott fejjel állok fel, hogy újra vizet hozzak. Így sokáig fog tartani a takarítás. De végre végzek, igaz, egy órával később, mint terveztem, de legalább minden tiszta és csillog. Holnap reggel kezdhetem előről, mert a fiúk gondoskodni fognak róla.
Mire végzek, már mindenki elment, én pedig egyedül, átázva, vizes hajjal bandukolok a paplak felé. Bácsikámat nem fogja érdekelni, hogy mit tettek velem a fiúk, megint késik a vacsora, amiért csak újabb verést fogok kapni.
- Megjöttem bá... - szólalok meg, de máris akkorát kapok az arcomra, hogy kis híján kirepülök az ajtón. Nem bírom visszafogni a sírást, ez már túl sok.
- Te rohadt kis ribanc! Hálátlan kutya! - hallom a dörgedelmet, ahogy nagybátyám beránt az ajtón és ellök, így elesek és beverem a fejem. - Hol jártál, te kis nyavalyás? - rúg belém egyet, mire felnyögök. - Azt hitted elfuthatsz?! Késik a vacsora! Indulj főzni! - ránt fel a földről a hajamnál fogva, mire felnyögök ismét, de nem érdekli. - Nyomás, lusta disznaja!
Odapenderít a tűzhelyhez, de állni is alig bírok. A fejem vérzik, nem is kell megtapogatnom, hogy tudjam. Megkapaszkodom a tűzhelyben és próbálok egyensúlyozni, mialatt előszedem az edényeket és a vacsorának valót. Könnyeim potyognak, miközben a zöldségeket és húst szeletelem. Tudom, hogy én ma megint nem ehetek, de már megszoktam. Nagybátyám azt a tényt, hogy át vagyok ázva, fázom, figyelmen kívül hagyta. Biztos látta, de sosem szokott törődni az ilyesféle apróságokkal. Elkészítem a vacsorát és feltálalom neki, majd a széke mellé térdelve leülök a padlóra. Hideg és kemény, de ezt kell tennem. Nem szól egy szót sem, azt se mondja hogy finom, vagy hogy ízlik neki, de ehhez is hozzászoktam.
Később nagy kegyesen elküld fürdeni, aminek azért örülök, mert így ma biztos nem fog hozzám nyúlni. Elmosogatok, rendberakom a konyhát, majd felrohanok fürdeni. Azaz rohannék, de állni is alig bírok, nem még járni is. Elvonszolom magam a fürdőig, ahol magamra csukom az ajtót és levetkőzöm. Végignézek magamon a tükörben és hányni tudnék a látványtól. Testemet mindenhol kék-zöld véraláfutások, duzzanatok, félig behegedt sebek díszitik. Holnap reggelre az arcomon is lesz egy szép véraláfutás, a homlokomról nem is beszélve. Halkan sírni kezdek, mialatt beállok a zuhany alá, és megengedem a vizet. A meleg víz égeti a bőröm, a sebeim fájnak, én pedig igyekszem hamar végezni, nehogy bejöjjön. Már épp a pizsamámba bújok bele, amikor benyit és azonnal lefog. Ellenkezni sincs időm, máris húzza le a sliccét, majd az én nadrágomat és bennem is van tövig. Égő fájdalmat érzek, mintha ezer tű és parázs lángolna bennem, de nem merek ellenkezni. Leszorít a földre, és gyorsan mozog bennem. Sírok, reszketek, remegek, de ez még jobban feltüzeli. Azt kívánom, bár meghalnék.
~*~
Másnap, a reggeli ima után nagybátyám vásárolni küld. Köhögök, talán megfáztam, amikor tegnap meglocsoltak, és ma reggel is megkaptam az "áldást", ugyancsak egy vödör hideg víz formájában. Melegem is van, a homlokom enyhén langyos, ami talán azt jelenti lázam van. De hiába, a nagybátyám úgysem enged pihenni. Így is sietnem kell, mert ma van a nagymosás napja, és ha nem igyekszem, megint megver. Sántikálva teszem meg az utat a közeli supermarketig, ahol vásárolni szoktam. A lista hosszú, mint mindig, holott nincs is szükségünk ennyi mindenre. Méghogy a papok szegények. Ez is egy mese, amit beadnak a híveknek, de nekem úgysem hinne senki.
Épp az egyik sorban válogatom a húst, amikor ismerős alakot látok meg velem szemben. A tegnapi férfi. Erről jut eszembe, meg sem néztem azt az izét, amit adott. A zsebembe nyúlok és kiveszem a tárgyat. Egy névjegykártya, melyen Hiro Shuichi neve áll. Ezek szerint így hívják. Ott a munkahelye és a telefonszáma is. Ő is meglát, és azonnal elindul felém, mire én akaratlanul is hátrálni kezdek.
- Ne menekülj! - mondja kedvesen, mire megállok, én sem tudom, miért. - Nem akarlak bántani.
Reggel felkelek, kinézek az ablakon és már előre érzem, hogy egy szerencsétlen napnak nézek elébe, mert ma jönnek az ujjoncok és a külsőm ellenére nem tudom, miért, de mindig odajönnek hozzám meg kérdezni, mit hol találnak meg egyéb dolgok. Kikászálódok az ágyból, bemegyek a fürdőbe és egy kiadós tusolással kezdem a reggelemet, legalább ennyi jó legyen már benne, ha több nincs.
Élvezem, ahogy a víz végig folyik testemen. Mindig is élveztem a fürdéseket, hiszen így tudtam csak igazán felfrissülni, akár mi legyen az amitől fáradt vagyok, vagy éppen akkor keltem fel. Alaposan letusolok, majd kiszállok és felöltözök. Lemegyek a konyhába, de nincs kedvem most reggelizni, meg, ahogy az órára nézek, eltusoltam az időt és már nem is lenne időm reggelizni. Felveszem a cuccaimat, majd beszállok a kocsimba és elindulok a munkahelyemre, ami elég szép hely és annak ellenére, hogy ide dolgozni járok szeretek itt lenni. Na persze nem a társaság miatt.
Belépek az ajtón és egyből mindenki köszön nekem. Nagyot sóhajtok, de viszonzom a köszönéseket, azért nem leszek nagyon tapló csak azokkal, akiket nem csípek, meg ők sem engem. Bemegyek a főnökhöz, mert a minap mondta, hogy egyszer, ha ráérek, menjek be. Kopogok.
- Gyere be. – bemegyek, majd a főnökre nézek.
- Jó reggelt. – köszönök neki, mire rám néz.
- Hát nem valami Hori. Nem elég hogy elkésel, de még a munkádban is hiányosságot találtam. Tudod, hogy nem szeretem az ilyet, és mivel szoktam büntetni. – mondja komolyan, mire felvettem a komoly maszkomat én is.
- Engem tudja, mennyire nem érdekel. Nem én hoztam ide a dokumentumot, úgy hogy azt kérdezze, aki ide hozta, mert akkor azt csinálta valamit, ugyan is, mikor elkészültem minden rendben volt. Tudhatná, hogy soha nem hazudnék se magának se másnak. – mondom komolyan, mire kicsit meglepődve néz rám.
- Jól van Hiro megbízok benned. – mondja, majd hangnemet várt és folytatja. – megjöttek az ujjoncok. Készülj fel, hogy neked kell, majd őket pesztrálnod. – mikor meghallom, csak nagyot sóhajtok és magam se tudom, mi a nyavalyát csináljak, vagy mire készüljek fel. Olyan kis hülye csitriket szokott általában felvenni, akik úgy tapadnak rám, mint légy a ragasztóra.
- Értettem. – mondom, majd mielőtt még akár mibe is belefoghatna, inkább visszavonulót fújok és kimegyek, majd a helyemre megyek.
Nem sokkal később meg is érdekezett az egyik ujjonc kis csaj. Elég csinos, mint ne mondjak. Ha nem a fiúkat szeretném, akkor lehet, rá mozdulnék, de lényegtelen.
- Szia Mikako Seguchi vagyok. – mondja vigyorogva, mire bedől nekem és azt hiszi, hogy ha a melleit mutatja, akkor sokkal jobban fogom kedvelni és esetleg meg is húzom. Na neeeeeeem.
- Szia, én Hiro vagyok, de légyszi állj fel normálisan, mert ez nem sztriptíz bár és holnapra valami normális ruhát vegyél, fel különben elég hamar ki leszel innen perdítve. – mondom neki, de nem vagyok goromba, de a legkedvesebb sem. Inkább figyelmeztetem és felhívom a figyelmét a következményekre.
Látom megértette, mert már nem mutatja a melleit, ami kicsit nekem is jobb, hiszen csak hülyén érzem magam, főleg, hogy meg sem mozdít bennem semmi az égadta egy világon. Miután azt hiszem, rájön a dologra, már normálisabban viselkedik velem legalább is. Már nem akar becserkészni, aminek felettébb hálás vagyok. Elmagyaráztam neki minden normálisan és kedves hangnembe, mit merre talál, és hogy engem általában hol talál meg, ha bármi gondja, kérése, panasza lenne. Megköszönt mindent, majd el is ment dolgozni.
Az egész délelőttöm így telt el, hogy mindenki elmagyaráztam mindent, amihez kicsit sem volt semmi ínyemre, de nem volt mit tenni, ezt kaptam a főnöktől.
Nem sokkal később hallom, hogy csörög a telefonom, a munkaidőm lejárta előtt vagyok 10 perccel. Felveszem és kedvesen szólok bele, hiszen egyik barátom az.
- Szia Hiro. Azt szeretném megkérdezni, hogy el tudnál vinni engem a templomba, mert senki nem tud elvinni és kicsit messze lenne, meg tudod, hogy nem bírok sokat sétálni. – mondja, mire megértem a helyzetét, hiszen Aiko, kicsit beteg volt és nem tud tényleg sokat sétálni.
- Persze, figyelj csak 10 perc múlva végzek utána érted megyek és elviszlek rendben? – mondom neki kedvesen.
- Rendben, majd dudálj, ha megjöttél és megyek is. Nagyon szépen köszönöm, nagylelkű vagy Hiro.
- Ugyan már Aiko tudod, hogy neked bármit megtennék, hiszen olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél. – mondom kedvesen. – akkor 15 perc múlva ott vagyok. – mondom neki, majd lettem.
Nagyot sóhajtok és csak várom, hogy vége legyen a munkaidőmnek, már szinte számolom a perceket, amik eltelnek és várom, hogy végre mehessek húgocskámhoz. Kínkeservesen telt el ez a 10 perc felvettem a cuccaimat és már el is megyek. Szerencsére senkivel nem találkozok, aki megállíthatna, majd bepattanok a kocsiba és már nyomos is telibe a gázt. 5 perc alatt tényleg megérkeztem, majd dudálok. Kiszállok, hogy segítsek neki és a kisajtóhoz megyek. Nem sokkal később ki is jön.
- Szia Hiro. – köszön kedvesen és mosolyogva, mire odamegyek és átkarolom a derekát és puszit adok az arcára.
- Szia Aiko. Gyere, elviszlek. – kedvesen, majd beteszem a cuccait a kocsimba, majd segítek neki is beülni.
Beszállok és elindulok a templom felé, ahova menni szeretne, majd elindulok óvatosan, és biztonságos tempóba, közben sokat beszélgetünk, hogy mik is történtek az elmúlt napokban és hogy mi a helyzet vele. Megtudtam, hogy már nem sok ideje van hátra a betegsége miatt, ami egy kicsit elszomorított, de úgy vagyok vele, vagy legyen inkább egészséges, hogy ne fájjon neki. Megérkezünk. Kisegítem a kocsiból, majd a cuccait is odaadom neki. Elköszönünk egymástól, majd mikor szállnék, vissza fele meglátok egy csinos kis fiúcskát a templom falánál. Lassan odamegyek hozzá, de látom, hogy eléggé fél és inkább próbál távolodni tőlem, mintha a gonosz lennék.
- Kérlek, ne menj el. – kérem kedvesen, mire megáll, de nem néz rám, hanem háttal van nekem.
- Nem szabad beszélgetnem. Mennem kell. – mondja, és már menne is, de megpróbálom megállítani, hogy megfogom a kezét, de lelöki a kezemet a sajátjáról.
- Hagyjon békén. – mondja, de egyelőre ő sem mozdul.
- Mi a baj? Mitől félsz?... – kérdezném, de ekkor kijön egy pap és a srácra néz.
- Hibiki. Mit keresel még ide kint? Menjél befele. – mondja komolyan és megmarkolja a karját, amire egy kicsit a srác felszisszen, de nem csinál semmit. Megfogom a papa karját és ránézek.
- Engedje el. – mondom neki, mire csak rám néz.
- Ki maga és még is mit akar? Az én családtagom, úgy bánok vele, ahogy akarok és magának ahhoz nincs semmi köze. – mondja komolyan, majd elkezdi megint ráncigálni a fiút, de a kezem még mindig rajta van.
- Azt mondja, engedje el és ne bántsa. – mondom határozottabban, mire a srác a kezemre teszi az övét és megpróbálja letolni a kezemet.
- Engedd el. – mondja halkan, de nem parancsolóan, szinte alig lehet hallani.
Megdöbbenek, hogy még végi, aki ilyen durván bánik vele.
- Nem engedem, hogy bántson. Egyenrangúval kezdjen, ne tőle gyengébbel, akit inkább védenie kéne, mint bántania. – mondom, majd a pap néz rám.
- Mi vagy te talán valami védőszent? – kérdezi, mire rá nézek.
- Csak szimplán egy ember, aki nem szereti, ha bántják a gyengéket. – mondom, de közben hogy ne vegye észre egy névjegykártyát csúsztatok a srácnak a zsebébe.
- Akkor meg ne szóljon bele a családi dolgokba. – mondja, majd kitépi a kezét a kezeim közül és csak nézem, ahogy vonszolja szegény fiút.
Mikor meglátom, őket beszállok a kocsiba és elmegyek kocsikázni, mivel nem tudom, mit csinálhatnák, hogy megvédjem a srácot. Nagyon szép arca volt és olyan törékenynek látszott a teste. Igaz, hogy nem sokat láttam belőle, de azt éreztem, hogy nagyon fél, csak mitől? Remélem, fel fog hívni és a segítségemet kérni, bár ki tudja, hiszen csak egy idegen vagyok számára, akitől nem tudja, mire számíthat…
