-Nem megyek vissza! Soha többet! – mondom határozott hangom, miközben még mindig magam előtt tartom a kést. Semmi esetre sem megyek vissza, inkább meghalok és nem érdekel, hogy a Pokolba kerülök-e. Még a Pokol is jobb hely lehet annál a helynél, amit eddig otthonnak hívtam.
-Hahaha, ugyan már Hibiki tényleg azzal a késsel akarsz fenyegetni? – szólal meg vigyorogva a nagybátyám. – Tudhatnád, hogy így nem fogsz Istenhez kerülni…
-Ne hadováljon itt nekem mindent össze vissza! – vágyok közbe. - Hiro-sannál meg tanultam mindent, amit magánál soha nem tudtam és még szeretet is kaptam tőle, amit viszonzok, mert szeretem Hiro-sant! – mérges vagyok, de komolyan gondolom, amit mondok. Teljes szívemből szeretem Hiro-sant.
-Ne ide figyelj, Hibiki kis fiam. Anyádék rám bíztak.
-Nem érdekel! Anyám voltak az egyetlen jó dolog életemben Hiro-san előtt. Gyűlöltem magánál lenni! Állandóan bántott, vert és erőszakolt! – mondom, de a hangom megremeg, ahogy anyáékra gondolok. A szemeimet könnyek lepik el.
-Hibiki, kérlek, ne tégy rosszat! Nem szeretnélek elveszíteni – hallom meg Hiro-san hangját, mire leteszem a kést. Igaza van, nem érné meg a dolgot, de még mindig sírok.
-Rossz emberre hallgatsz drága unokaöcsém. Annak a szemét köcsögnek fogadsz szót, aki ellopott tőlem? – kérdi a nagybátyám merő gúnnyal, mire agyamat elönti a vér és nekirontok. Ütöm-verem, ahol érem, de ő erősebb, így csak azt érzem, hogy lefog és a földre szorítva magasodik fölém.
-Tudom, hogy mennyire vágysz már arra, hogy magamévá tegyelek – mondja ördögi vigyorral, mire végigfut rajtam a hideg veríték, a félelemtől pedig megbénulok.
-Neeee! – kiabálja Hiro-san, majd csak arra eszmélek, hogy valaki lehúzza rajtam a nagybátyámat.
Nem is igazán tudom, hogy mi történik, mert még mindig sokkban vagyok. Csak akkor térek magamhoz, amikor két segítő kart pillantok meg.
-Hibiki jól vagy? – kérdi Hiroya, miközben felhúz. Még mindig remegek. Akira közben egy székhez kötözi a nagybátyámat.
-Igen jól vagyok. Köszi, hogy segítettetek, de hogy kerültök ide? – nézek rájuk, mert fogalmam sincs, mit kereshetnek itt. Csak nem esett bajuk?
-Gondoltuk benézünk, hogy hogy vagy, meg jövünk támasznak, ha esetleg segítségre lenne szükséged – válaszol Akira kedvesen.
-Köszönöm – válaszolom hálásan.
Aztán Hiro-san felé fordulok, aki a falnak fordulva fekszik. Nem néz rám, mintha valami baja lenne. Aggódom érte, ezért odamegyek hozzá. Ugye nincs rosszul? Ugye nem lett semmi baja az izgalmaktól, mert abba belehalok.
-Hiro-san jól van? – kérdem, és aggódva fogom meg a kezét.
-Nem igazán – hangja halk, ami újabb aggodalomra ad nekem okot.
-Mi a baj? Hívjam az orvost? – kérdem újra, és már indulnék, amikor megfogja a kezem.
-Nem. Nem a sebem fáj – mondja, mire értetlenül nézek rá. Nem értem, hogy mit akar ezzel.
-Akkor mi a gond?
-Az hogy nem tudtalak megvédeni, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Tudom, hogy miket művelt veled és szerettelek volna megvédeni, de képtelen voltam mozdulni – vallja be halk, bűnbánó hangon, amire nem tudok mit mondani. A fiúk itthagytak közben, én pedig összekulcsolt kezünket nézem.
Hirtelen bejönnek Akiraék a rendőrökkel, akik kiviszik a nagybátyámat. A fiúk halkan beszélgetnek velem, elmondják, hogy minden rendben lesz, és hogy Hiroya szülei beleegyeztek, hogy amíg Hiro-san nem épül fel, náluk lakhatom. Ennek örülök. Aztán újra Hiro-san felé fordulok.
-Köszönöm srácok, hogy jöttetek és segítettetek – nyögi ki, mire a fiúk is ránéznek.
- Ugyan már Shuichi-san mondtuk Hibikinek, hogy megvédjük – mosolyognak rá. Na igen, ők az én barátaim.
-Tényleg köszönöm – néz rájuk, majd a tekintete rajtam állapodik meg. – Fiúk kicsit magunkra hagynátok? Szeretnék beszélni egy kicsit Hibikivel – ők csak bólintanak és elköszönnek, majd indulnak is.
Meg vagyok kicsit ijedve, túl sok igzgalom ért ma már engem, és nem akarok még többet. Most… most biztos el fog küldeni. Tudom, mert csak teher vagyok neki is.
-Kérlek, gyere ide hozzám – szólal meg Hiro-san, aminek eleget is teszek, majd megfogj a kezem és megölel. Én is őt. – Sajnálom Hibiki – suttogja, mire erősebben magamhoz ölelem.
-Nincs semmi baj Hiro-san – engedem el és mosolyogva emelkedem feljebb, hogy a szemébe nézhessek.
-Szeretlek – mondja halkan és közelebb húzódik hozzám, majd lágyan megcsókol.
Köpni-nyelni nem tudok, teljesen lesokkol, ahogy Hiro-san ajkai az enyémeket érintik. Normális esetben azonnal megpróbálnám eltolni magamtól, hiszen nagyon is sok rossz élményem van már a testi érintkezésről, de érzem, ő nem akar bántani. Óvatosan és bátortalanul csókolok vissza, és tudom, hogy gyakorlatlan vagyok, nagyon béna, hiszen sosem volt alkalmam gyakorolni senkivel. Amit a nagybátyám művelt velem, az minden volt, csak nem kedveskedés. Akaratlanul is átölelem Hiro-san nyakát és ujjaimmal a hajába szántok, majd a nyakát kezdem birizgálni, mialatt ő a derekamat karolja át és a hátamat simogatja egyik kezével. Olyan jó érzés. Hirtelen érzem, ahogy nyelve bebocsátást kér ajkaim közé és én kis késedelemmel meg is adom ezt az engedélyt, így hamarosan lassú és érzéki tangóra hívja nyelvemet. Istenem, olyan jó, annyira szeretem őt, hogy a szemeimet behúnyva élvezem ezt az élményt, nem akarva elmulasztani egyetlen pillanatot sem belőle.
Aztán végül mégiscsak elválunk, mert levegőt kell vennünk, én pedig csillogó szemekkel nézek rá, majd bújok hozzá, fejemet a vállára hajtom.
-Én is szeretlek, Hiro. Teljes szívemből – suttogom vörös pofival és próbálom elrejteni arcomat, nehogy lássa, mennyire zavarban is vagyok ettől a vallomástól. Életemben először tegeztem őt le és a szívem most hevesen ver, mintha lefutottam volna a maratont. Izgatott vagyok.
Ám ő nem szól semmit, csak erősebben ölel magához. Olyan meleg és biztonságos.
~*~
Eltelik néhány nap és Hiro-san állapota szépen javul. Hiroya szülei úgy bánnak velem, mintha a saját fiúk lennék, de én nem igazán tudom, hogy is viselkedjek. Azt hiszem, ilyen lehet egy család, bár nem igazán emlékszem rá, hiszen kicsi voltam még, mikor anyáék meghaltak. Minden nap bemegyek Hirohoz a kórházba, aki láthatóan nagyon örül nekem. A hétvége is közeleg, amikor kirándulni megyünk, de nekem egyre kevesebb kedvem van hozzá. Nem szeretném Hirot egyedül hagyni két napra, és van valami rossz érzésem is. Főleg, miután megkaptam a bírósági papírt, hogy mennem kell tanúskodni. Kezdek félni.
-Félek – vallom be Hironak. – Mi lesz, ha senki sem fog hinni nekem? Hiszen végülis, a nagybátyám köztiszteletben álló ember és én pedig csak egy kiskorú diák vagyok.
-Minden rendben lesz. Én is ott leszek és Aiko is. Meg ott vannak a barátaid is, nem? – néz rám és megfogja a kezem.
-Mondhatják azt, hogy akaratom ellenére vittél el és, hogy… hogy… kényszerítettél, hogy hazudjak – sóhajtom. – Hidd el, a nagybátyám mindent meg fog tenni, hogy téged bemocskoljon – hajtom le a fejem. – Nem akarlak elveszíteni, Hiro. Te vagy az egyetlen, aki tényleg szeret engem.
Hiro nem válaszol, csak erősebben megszorítja a kezem. Tudom, hogy ő meg fog védeni, vagy megpróbálja, de ha baja esik… akkor visszamegyek a nagybátyámhoz. Nem akarom őt még nagyobb veszélynek kitenni. Én nem érek ennyit.
~*~
Lassan muszáj mennem, mert vége a látogatási időnek és Hiroya nemsokára itt lesz értem. Ilyenkor fociedzése van, de utána mindig eljön értem a kórház elé. Azt hiszem félt, vagy nem tudom. Alig érek le és indulok kifelé a kapuhoz, amikor valaki megragadja a vállam és a falhoz lök. Mikor megfordulok elkerekednek a szemeim. Shingo-san az és a bandája.
-Hello ringyó! – lép közelebb és a kezét kétfelől a falra teszi, hogy ne tudjak elmozdulni. – Rég találkoztunk, te kis szutyok. Ugye nem hitted, hogy megszabadulsz tőlem?
-Se… sen…pai… - suttogom halálra váltan.
-Látom, az a rohadék kirúgatott, de ne hidd, hogy nem adom vissza neki – fenyegetőzik és már készülne ütni, amikor valaki megállítja.
-Hé! Mit csináltok? – hallom meg Hiroya hangját, mire odanézek.
Hiroya az utcán áll és láthatóan nagyon mérges, amiért senpaiék szórakoznak velem. Odalép és kiszakít Shingo markából, majd maga mögé tol. Tudja, hogy nem tudom megvédeni magam, de őt is féltem. Sokkal többen vannak, mint mi.
-Nocsak, Hojou-kun! – lép elé Shingo. – Látom, már te is véded a kis hímkurvát – néz ránk megvetően. – Remélem tudod, hogy ő bárkivel összefekszik, aki hajlandó megbaszni a seggét.
-Nem engedem, hogy ilyeneket mondj Hibikiről! – ordítja Hiroya, amin meglepődök. Nem egy nagyhangú srácnak ismertem meg. – Vond vissza!
- Mégis mit? Amit mondtam, az igaz. Vagy talán te nem is hallottad, hogy a nagybátyja szajhája volt és bűnre csábította? Bizony, ő maga a Sátán! Jobb, ha vigyázol vele, mielőtt neked is felkínálja magát! – Hiroya rám néz, én pedig már nem látok a könnyeimtől. Keservesen sírok. Nem bírom tovább. Valaki vessen ennek véget! Könyörgöm!
Elkezdem ébredezni, de valami nem stimmel. Olyan nehéz a mellkasom. Nem nagyon bírok mozdulni sem. Kinyitom a szemem és meglátom, hogy Hibiki rajtam fekszik, amire elmosolyodok halványan és elkezdem, a haját simogatom és kényeztetni, had tudjon nyugodtan aludni és pihenni. Egy ideig simogatom, mikor érzem, hogy elkezd ébredezni, megfordítja a fejét és rám néz, majd csak annyit veszek észre, hogy sírva omlik a nyakamba, mire magamhoz ölelem és elkezdem nyugtatni, hogy minden rendben lesz és én is rendben vagyok teljesen. Nem sokkal később megnyugszik Hibiki és felemeli a fejét.
- Hiro… san… - suttogja nevemet még mindig könnyes szemekkel. – Hát él? Hála Istennek! – végig simít az arcomon, ami nagyon jól esik, és kicsit bele is simulok a tenyerébe. – De… mi történt önnel?
- Valaki meglőtt. Talán… egy ámokfutó – mondom kicsit füllentve, mert nem akarom, hogy megijedjen. – De… minden rendben. Itt… voltál? – kérdezem, ezzel is terelve kicsit a témát.
- Végig – mondja halkan. – Hogy hagyhatnám el önt, Hiro-san? Mégis hogy? – könnyes szemeivel néz rám. – Hívok egy orvost, jó?
Bólintok és már Hibikit nem is látom a kórteremben, de nem kevés idő elteltével már az orvossal együtt tér vissza. Örülök, hogy itt van velem Hibiki. Nagyon nagy támaszt jelent nekem. Az orvos minden féle kérdéseket tesz fel. Olyan érzésem van, mintha rendőrségen lennék, és most hallgatnának ki, mert szemtanúja voltam valaminek, aminek nem kellett volna. Szerencsére egy idő után elmegy, miután felírt nekem gyógyszereket és szigorú pihenésre vagyok ítélve. Mikor megkapom, a kórházi kaját látom, hogy Hibiki elfintorodik.
Kettesben maradunk és elmagyarázza, hogy nagyon nem finom az étel. Megkóstolom és tényleg. Tapasztalom, hogy nagyon nem finom. Kaptam egy almát is, amit megfog Hibiki és elkezdi meghámozni nekem, közben folyamatosan, arról beszél, hogy milyen jól érzi magát a suliban, és hogy a barátai felajánlották, hogy lakjon ott amíg felépülök. Kicsit aggódok, hogy milyen gyerek, mert nem ismerem, de biztosít róla, hogy nagyon rendes és megvédik, ha kell. Erre kicsit megnyugszok. Jó látni, hogy végre kezd úgy cseverészni, mint akár ki más. Észre se veszi, hogy nyílik az ajtó, csak arra eszmél fel, mikor elkezdek mocorogni. Hátra néz, és mikor meglátja, a nagybátyát az alma kiesik a kezéből
- Látom, a szokott helyeden vagy, Hibiki – szólal meg, mire szinte villámokat szórok a szememmel. – És ahogy látom, ezzel a köcsöggel sem tudtam végezni.
- Maga volt?! – feláll, mire csak nagyot nézek és elkezdek aggódni Hibiki miatt, mert most nem tudok segíteni neki. – Mit akar Hiro-santól?
- Nem egyértelmű? – kérdi. – Megölni. Te pedig visszajössz velem! Most!
Nagyon aggódok Hibiki miatt, de sajnos tehetetlen vagyok. Mozdulni alig bírok. A kést lőre veszi, és farkas szemet néz nagybátyával.
- Nem egyek vissza. Soha többet. – mondja komolyan és még mindig tartja a kést.
- Hahaha, ugyan már Hibiki tényleg azzal a késsel akarsz fenyegetni? – mondja vigyorogva. – Tudhatnád, hogy így nem fogsz istenhez kerülni… - nem hagyja, hogy befejezze.
- Ne hadováljon itt nekem mindent össze vissza. Hiro-sannál meg tanultam mindent, amit magánál soha nem tudtam és még szeretet is kaptam tőle, amit viszonzok, mert szeretem Hiro-sant. – mondja komolyan és mérgesen, mire meglepődök. Nem sűrűn láttam, Hibikit ennyire kikelve magából, de még a szavain is meglepődök, hogy szeret engem. Azt hittem pedig, hogy csak én szeretem őt.
- Ne ide figyelj Hibiki kis fiam. Anyádék rám bíztak.
- Nem érdekel. Anyám voltak az egyetlen jó dolog életemben Hiro-san előtt. Gyűlöltem magánál lenni. Állandóan bántott, vert és erőszakolt. – mondja és hallom a hangján, hogy kicsit elkezd könnyezni és látom, hogy remeg.
- Hibiki kérlek, ne tégy rosszat. Nem szeretnélek elveszíteni. – mondom neki, mire leteszi a kést, de még mindig látom, hogy remeg.
- Rossz emberre hallgatsz drága unokaöcsém. Annak a szemét köcsögnek fogadsz szót, aki ellopott tőlem? – nérdezi merő gúnnyel és undorral a szemébe. Abban a pillanatban, csak annyit látok és hallok, hogy Hibiki neki ront a papnak és elkezdi ütni verni, de a kér nincs nála.
A pap lefogja és a földre szorítja.
- Tudom, hogy mennyire vágysz már arra, hogy magamévá tegyelek. – mondja ördögi mosollyal.
- Neeee. – kiáltom el magam, mire csak annyit látok, hogy két srác ront be az ajtón. Mikor meglátják, hogy mi is történik, odaszaladnak Hibikihez és leütik a papot, aki ájultan esik össze.
- Hibiki jól vagy? – érdeklődik az egyik srác, aki segít felállni kicsimnek, míg a másik a székre ülteti és megkötözik a papot.
- Igen jól vagyok. köszi, hogy segítettetek, de hogy kerültök ide? – néz a srácokra, de látom, hogy remeg kicsit. Gondolom félt, hogy olyat tesz vele, amit nem szeretne.
- Gondoltuk benézünk, hogy hogy vagy, meg jövünk támasznak, ha esetleg segítségre lenne szükséged. – mondja kedvesen.
- Köszönöm. – hallom hálás hangját. Rosszul érzem magam, hogy nem tudtam neki segíteni, amikor megígértem, hogy megvédem. Elfordítom a fejemet és csak szidom magam, hogy lehet ennyire szerencsétlen, mikor odajön hozzám Hibiki és a srácok kimennek, de nem tudom, hogy miért.
- Hiro-san jól van? – kérdezi és megfogja a kezemet.
- Nem igazán. – mondom halkan és bűnbánóan.
- Mi a baj? Hívjam az orvost? – halmoz el kérdésekkel, mire rá nézek és megfogom a kezét, mikor indulni készülne.
- Nem. Nem a sebem fáj. – mondom, mire értetlenül néz rám.
- Akkor mi a gond?
- Az hogy nem tudtalak megvédeni, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Tudom, hogy miket művelt veled és szerettelek volna megvédeni, de képtelen voltam mozdulni. – mondom halkan és teljesen bűnbánóan. Nem mond semmit, csak hallgat és a kezünket figyeli. Nagyon aggódok, hogy mi lesz ezek után, de szeretném, hogy tudja mennyire büszke vagyok rá, hogy szembe mert szállni a nagybátyjával.
Éppen elszántam magam, hogy a gondolataimnak hangot adjak, mire jönnek a rendőrök és elviszik a papot. Megkönnyebbülten sóhajtok, de mindenki. A srácok visszajönnek és beszélgetnek Hibikivel én meg csak őket figyelem. Nem is tudom mit csinálhatnék vagy mondhatnék.
- Köszönöm srácok, hogy jöttetek és segítettetek. – nyögöm ki végre, mire mindenki rám néz.
- Ugyan már Shuichi-san mondtuk Hibikinek, hogy megvédjük. – mondják mosolyogva és kedvesen.
- Tényleg köszönöm. – nézek rájuk, majd Hibikire. – Fiúk kicsit magunkra hagynátok? Szeretnék beszélni egy kicsit Hibikivel. – mondom, mire csak bólintanak és kimennek.
Látom kicsimen, hogy meg van rémülve, de nem akarok semmit.
- Kérlek, gyere ide hozzám. – kérem meg és felé nyújtom a kezemet, mire odajön és megfogja a kezemet, óvatosan közelebb húzom magamhoz és megölelem, amit viszonoz is. – Sajnálom Hibiki. – suttogom a fülébe, mire szorosabban megölel,
- Nincs semmi baj Hiro-san. – elenged, és kicsit mosolyogva emelkedik feljebb, hogy a szemembe nézhessen.
- Szeretlek. – mondom, majd kicsit feljebb ülve egy lágy csókot adok ajkaira, amire csak várom, hogy fog reagálni. Remélem nem fog megijedni tőlem, de nem akarom bántani, csak szeretni, ahogy eddig is tettem.
Vacsora után Shuichi-san megkér, hogy mosogassam el az edényeket, aminek nagyon szívesen teszek eleget. Legalább nem érzem magam koloncnak. Shuichi-san fürdeni megy, én pedig elmosogatok, eltörölgetek és el is pakolok, azután a konyhát is felsöpröm és letörölögtem a konyhapultot és az ebédlőasztalt. Elégedett vagyok magammal, minden csillog-villog, én pedig a szobámba megyek, hogy rajzolgassak egy kicsit. Shuichi-san sokáig zuhanyozik, de nem akarom zavarni. Hirtelen kopogást hallok, majd Shuichi-san nyit be.
- Mehetsz fürdeni Kirishima-kun – szólal meg, mire felkapom a fejem.
- Rendben. Köszönöm, hogy szólt.
Kimegy, én pedig leteszem a rajzot. Mikor a nappali is benézek látom, hogy Shuichi-san már alszik. Elmosolyodom.
~*~
Egy hónapja élet Shuichi-sannál, akit mostanában már Hironak, vagy Hiro-sannak kezdek hívni. Mindig megosztjuk a tennivalókat, én szoktam mosni és teregetni, néha mosogatni és minden hétvégén közösen takarítunk. A suliban sem piszkálnak már, az osztálytársaim is kezdik észrevenni, hogy létezem. A képzőművészeti klub és a rajztanfolyam is jót tesz, egyre jobban teljesítek és egyre jobban érzem magam. Alig várom a kirándulást is, amire a hétvégén kerül majd sor.
Ma reggel is, mint mindig, busszal megyek iskolába. Azt hiszem, Hiro-san már nem is kérdez semmit, elfogadta, hogy jobban szeretek egyedül közlekedni, és nem szeretem, ha elvisz. Nem szeretnék kivételezett helyzetbe kerülni. Semmi említőleges nem történik, hacsak az nem, hogy néhány osztálytársam iskola után elhívott moziba. Azonban ezt még meg kell beszélnem Hiro-sannal, így közösen megyünk a kapuhoz, hogy elkéredzkedhessek. Ám amikor a kapuhoz érünk hatalmas tömeget pillantunk meg, így kiváncsian furakszunk közelebb. Ám amint befurakszunk, a szemeim elkerekednek. Hiro-sant pillantom meg, amint a földön fekszik és a hasán vörös folt van. Vér!
- Hiro-san! – rohanok oda hozzá és letérdelve megfogom a kezét. – Tartson ki Hiro-san!
- Hibiki… - próbál beszélni és kezével megérinti az arcomat.
- Itt vagyok Hiro-san – fogom meg a kezét, miközben könnyezek.
Hallom, hogy az egyik osztálytársam telefonál és tíz percen belül meg is érkezik a mentő. Én Hiro-sannal tartok és elnézést kérek a többiektől, amiért nem tudok velük menni. De megértőek, látom, őket is sokkolta a dolog. A mentőbe teszik, én pedig beszállok és végig fogom a kezét. Osztálytásaim is velem vannak, ami fura. Nem hagytak magamra. Teljesen sokkban vagyok, azt sem tudom, mi történik igazából. Mikor a kórházhoz érünk nem engednek bemenni vele a műtőbe, helyette kinn kell üldögélnünk a műtő előtt a padon. Mi lesz, ha meghal? Akkor nekem végem, vissza kell mennem a nagybátyámhoz. Erre a gondolatra a számra szorítom a kezem és sírni kezdek. Halálosan félek, hogy mi lesz most. De ki lőtte le és miért? Mit ártott ő bárkinek is? Az egyik srác – Hiroya – bátorítóan átöleli a vállam. Mindketten tudják, hogy Hiro-san mit jelent nekem. Végül hosszú, időtlen időknek látszó órák után kinyílik a műtő ajtaja és kitolják Hiro-sant. Azonnal felállok és odarontok. Arca sápadt és megviselt, de él. Életben van!
-Hogy van, doktor úr? – teszem fel remegve a kérdést a kilépő idős orvosnak. – Ugye… ugye nem… nem fog… meghalni…
-Erős szervezete van, túl fogja érni. Hála égnek a golyó nem ért létfontosságú szervet. De sok pihenésre lesz szüksége. Még pár órát aludni fog, de menj be hozzá nyugodtan – válaszol az orvos.
-Köszönöm, sensei! – hajolok meg mélyen, majd a srácokra nézek. – Életben van!
-Szerintem menj be hozzá! – mondja Akira, a másik fiú. – És ha bármi baj lenne, hozzám jöhetsz – kacsint rám. – Ne félj, majd mi megvédünk téged, jó?
-Úgy van! – helyesel Hiroya is. – Közénk tartozol haver. Mi most megyünk. És jobbulást Shuichi-sannak!
Elköszönök tőlük, majd elmennek. Én pedig bemegyek Hiro-sanhoz. Rosszul néz ki, arcán lélegeztetőmaszk, a karjában infúzió és olyan sápadt szegény, megviselt. Könnyek szöknek a szemembe és eszembe jut, amit mondott. Hogy szeret. Én is szeretem, de nem merem neki bevallani. Leülök mellé egy székre és a kezembe veszem a kezét, másik kezemmel pedig megsimítom az arcát.
-Ne haljon meg, Hiro-san! – suttogom, és mégis kimondom, amit nem akartam eddig. – Szeretem önt!
Megpuszilom a homlokát, majd mellkasára hajtom a fejem. Nem is tudom mikor, de lassan elalszom.
~*~
Arra ébredek, hogy egy kéz simogatja a fejemet. Kinyitom a szemem és hunyorgok, majd lassan felülök. Még a kórházban vagyok és az ágyról Hiro-san néz vissza rám. Ébren van, én pedig annyira megörülök, hogy sírva borulok rá. Azt hiszem, megdöbbenhet, mert csitítani kezd, holott inkább örömömben sírok, nem fájdalmamban. Végre sikerül lenyugodnom és felemelnem a fejem.
-Hiro… san… - suttogom könnyes szemmel. – Hát él? Hála Istennek! – simítok végig az arcán. – De… mi történt önnel?
-Valaki meglőtt. Talán… egy ámokfutó – mondja, de érzem, hogy nem mond igazat. – De… minden rendben. Itt… voltál? – kérdi végül.
-Végig – suttogom. – Hogy hagyhatnám el önt, Hiro-san? Mégis hogy? – kérdem könnyekkel a szememben. – Hívok egy orvost, jó?
Bólint, mire felállok és kimegyek. Hamarosan meg is találom az orvost, aki műtötte és mikor megtudja, hogy Hiro-san felébredt, már jön is. Egy csomó ostoba kérdést tesz fel Hiro-sannak, amivel csak fárasztja őt, de hála égnek, idejében abbahagyja és felír pár gyógyszert. Megérkezik egy nővérke is, aki ellenőrzi az infúziót és ételt hoz Hiro-sannak, de mikor meglátom a kórházi kaját, elfintorodom. Én is mindig ilyet kaptam, tudom, milyen pocsék az íze. De az orvos előtt nem mondom ki, csak mikor már kiment. Hiro-san nevet, de amikor megkóstolja, ő is elismeri, milyen rossz is. Végül is van egy szem alma is a tálcán, meg egy kés, és mivel Hiro-san beteg, nekilátok hámozni. Közben elmesélem, hogy egy osztálytársam meghívott, lakjak nála, míg Hiro-san felgyógyul. Megerősítem hogy megbízható fiú és nagyon rendes és meg akar védeni ő meg a haverjai, ha bánt valaki. Hiro-san elismeréssel hallgatja a dolgokat, miközben a kezemben sebesen jár a kés. Belemerülünk a beszélgetésbe, így nem veszem észre, mikor kinyílik az ajtó, csak akkor figyelek fel, amikor Hiro-san megmozdul. Odakapom a fejem és a kezemből kiesik az alma.
-Látom, a szokott helyeden vagy, Hibiki – szólal meg a nagybátyám. – És ahogy látom, ezzel a köcsöggel sem tudtam végezni.
-Maga volt?! – állok fel. – Mit akar Hiro-santól?
-Nem egyértelmű? – kérdi. – Megölni. Te pedig visszajössz velem! Most!
Felugrom a székről és nem is tudom hogy milyen indíttatásból, de Hiro-san elé ugrom, a kést pedig magam elé tartom fenyegetően. Senki sem bánthatja Hiro-sant! Nem fogom hagyni és nem fogok visszamenni ezzel az emberrel!
- Én... – szólal meg egy kis idő múlva, mikor kicsit felébred a meglepettségből. - azt hiszem... még szeretnék ezen gondolkodni egy kicsit.
- Rendben – bólintok, majd elengedem. - Kinn leszek, ha szükséged lenne rám, jó? – bólint és kimegyek a szobából.
Bemegyek a fürdőbe és beteszek egy adag ruhát a mosni, mert már kicsit felhalmozódtak és szerintem Hibikinek is szüksége lenne egy kis ruhára, mert már neki is elég sok ruhája található a szennyesek között. Elindítom a mosást, majd kimegyek a nappaliba és leülök tv-zni. Folyamatosan Hibikin jár az agyam, hogy miként tehetném még jobbá az itt létét, hogy minden olyan legyen neki, mintha mindig is itt lakott volna.
Ahogy zakatol az agyam, hallom, hogy a mosógép lejár. Odamegyek és elkezdem kiszedni. Mikor neki állnék teregetni meg hallom Hibiki aranyos és szív melengető hangját.
- Majd én – odajön és kiveszi a kezemből a ruhákat. - Én ehhez jobban értek, bízza rám – kicsit elkerekedett szemekkel figyelem, hiszen még sosem szóltak, de nem baj nekem is kell a tanulás. - Csoda, hogy még nem gyűrődtek össze a ruhái. Mielőtt felakasztja őket, ki kell őket rázni, különben gyűröttek lesznek. Az ingeket pedig vállfára kell tenni, nem a kötélre – magyarázza, ami igazán jól jön, legalább meg tanulok rendesen teregetni. Ránézek és látom, hogy teljesen elvörösödött, mire most én mosolyodok el kicsit. - Bocsánat – teszi hozzá gyorsan, és lesüti a szemét.
- Semmi baj – nevetem el magam, mire látom, hogy még vörösebb lesz, mint volt. - Tudod, mit, rád bízom. Én addig csinálok vacsorát, rendben?
- Re... Rendben... – suttogja, mire csak az előbbi mosollyal az arcomon lépek ki a fürdőből és megyek el vacsit készíteni.
Nem akarok ma nagy főzőcskét tartani, ezért csak szimpla hamburgert fogok készíteni. Elő szedek mindent ami kell hozzá. A húst kisütöm és a zöldségeket is felvágom. Sajtot reszelek, közben kicsit elgondolkozok a történteken és hogy, hogy akarom én mindent csinálni.
Sütök ki szalma krumplit is. tányérra teszem. Mikor végzek, akkor látom meg. Leülünk az asztalhoz és elkezdünk enni. Ez most tényleg finom lett még nekem is ízlik pedig kevés főztöm ízlik nekem is.
- Én... sajnálom – mondja a vacsi után.. - Nem akartam önt kioktatni. Elnézést!
- Nem haragszom. Te ehhez jobban értesz – halkan felnevetek. - De nem kell segítened, ha szükségem van segítségre, úgyis szólok.
- De így haszontalannak érzem magam. Eddig mindig volt mit csinálnom és unatkozom – mondja őszintén, mire kicsit meglepődök, de nem ítélem el. Mindig is ezt csinálta nem csodálom, hogy unatkozik így, hogy nem csinál semmi.
- Majd kitalálunk valamit. Miért nem lépsz be egy klubba az iskoládban? – érdeklődök, mire csak egy kisebb bólintást kapok válasznak. - Biztos van rajzklub, vagy hasonló.
- Van egy képzőművészeti klub, de az csak hetente egyszer tart foglalkozást. De igaza van, legalább nem lenne üres az az egy napom.
- A többire meg majd kitalálunk valamit. Hetente kétszer van rajzod, egyszer klub, az már három nap a héten – rámosolygok és próbálok gondolkozni végül, felhozom a kérdést, amire annyira kíváncsi vagyok. - És az orvos? Gondolkodtál rajta?
- Igen - bólint. - Elmegyek a vizsgálatra, de... de mi van ha... a műtét nem sikerül? Úgy értem, akkor feleslegesen költ rám pénzt, mert nem fogok hallani.
- Ezt majd az orvos dönti el – próbálom nyugtatni. - Holnap megbeszélek vele egy időpontot, rendben?
Bólint, mire elmosolyodok. Örülnék, ha normális élete lehetne és nem kéne mindentől félnie.
Vacsi után, hogy ne érezze tehetetlennek magát megkérem, hogy mosogasson össze, amire mosolyogva és boldogan áll neki. Elmosolyodok, és addig elmegyek tusolni.
Ahogy belépek a tusolóba, levetkőzök, majd beállok a jó meleg víz alá és élvezem, ahogy végig folyik testemen. Annyira élvezem a vizet. Nem is tudom, miért nem úszok. Hajat is mosok, amit még jobban élvezek.
Mikor végzek, benézek a konyhába, ami már csillog-villog és még az edények is el vannak pakolva. Meglepődök, a látottakon, majd benézek Hibiki szobájába, és látom, hogy szorgalmasan rajzolgat.
- Mehetsz fürdeni Kirishima-kun. – szólok neki és rám kapja a tekintetét.
- Rendben. Köszönöm, hogy szólt.
Kimegyek, majd elfekszek a kanapén és elszundítok.
~*~
Ez hónap elteltével nagyon jól kijöttünk még mindig Hibikivel és egyre többször láttam mosolyogni is és mintha jobban megbízna bennem. Megosztottuk a házi munkát is, hogy itthon se unatkozzon, de még se érezze, hogy rabszolga lenne, közben folyamatosan járt rajzórákra is. a suliban sem zaklatták már, ahogy láttam és nagyon örülök neki, hogy végre kezd normális életet élni.
Ma reggel is busszal ment suliba, mire én elmentem dolgozni a munkahelyemre. Egy átlagos nap, amit mostanában élünk és nagyon örülök neki. Néha már Hiro-nak vagy Hiro-sannak hív, de azért még elég sűrű a Shiuchi-san, de nem baj, majd hozzá szokik még jobban a dolgokhoz.
Mikor végzek a munkával, felkapom a cuccaimat és elmegyek Hibikiért. Kiszállok a kocsiból és neki dőlve várom, hogy végre jöjjön. Egyszer csak meglátom már megint a nagybátyát, de ő is észrevesz engem és felém közeledik.
- Mit keres maga itt? – kérdezem tőle idegesen és remélem, hogy Hibiki nem mostanában fog kijönni.
- Haza viszem Hibikit, ha tetszik magának, ha nem. – válaszolja komolyan és ránézek.
- Arra kíváncsi leszek, csak a holttestemen keresztül. – mondom komolyan, mire ránézek, és elég dühös vagyok rá.
- Rendben ebben megegyezhetünk. – vigyorog, majd elővesz egy pisztolyt és egy hangtompító segítségével elsüti, mire a hasamhoz kapok és nyögve ülök le a földre.
- Maga szemét. Nem való papnak. – sziszegem.
- Bizonyítsa be, ha tudja. – megfordul, majd távozik.
Nem sokára érkezik a tömeg én meg csak a hasamat fogom, és egyre jobban kezdem elveszíteni az eszméletemet. Ahogy próbálok észnél lenni, csak azt veszem észre, hogy Hibikit látom meg a tömegben, aki kiáltva szalad felém.
- Hiro-san. – letérdel elém és aggodalmat látok a szemében. – Tartson ki Hiro-san.
- Hibiki… - próbálok valamit kinyögni és a kezemet az arcára teszem.
- Itt vagyok Hiro-san. – mondja és megfogja a kezemet az arcán, közben kicsit elkezd könnyezni.
- …Szeretlek. – suttogom, majd elájulok, és nem emlékszek semmire, csak Hibiki hangos kiabálását hallom.
Szerkesztve oosakinana által @ 2010. 09. 17. 09:36:27
Remegve gondolok arra, vajon mi lesz, ha Shuichi-san megtalálja a papírt. Biztos dühös lesz, amiért nem mondtam el és azt fogja hinni, el akarok menni. Pedig eszemben sincs, hiszen sosem szoktam semmit sem kérni. Lassan lépdelek a ház felé, majd kopogtatok, mire hamarosan nyílik is az ajtó és kedves arcú, fiatalos nő néz ki rajta.
- Szia! - mondja kedvesen. - Te vagy Kirishima Hibiki-kun, igaz? - bólintok. - Gyere be!
- Jó napot! - hajolok meg, majd belépek.
Igazán csinos ház. A tanárnő, akit mint később megtudom, Harada Michirunak hívnak, igazán kedves személy. Rajzot tanít egy egyetemen, és szívesen vállalja az oktatásom. Körbevezet a házban, ami igen szépen van berendezve. Megtudom, hogy amatőr festőművész, és a képeit is megmutatja, amiket szájtátva csodálok. Tényleg van tehetsége, a képei szinte élnek, míg az enyémek csak gyerekes próbálkozások. Nem mesél sokat, inkább leülünk és engem kérdezget mindenféléről, például hogy hol szoktam rajzolni, mik a kedvenc témáim és hogy hol gyűjtök ihletet. Illedelmesen válaszolok neki, majd egy lapot tesz elém, hogy rajzoljak neki valamit, ami az eszembe jut. Én csak bólintok, majd rajzolni kezdek. Végül csak egy fát rajzolok, ami alatt nyulak ugrálnak, az egyik fán pedig madarak énekelnek. Harada-sensei figyelmesen megnézi a képet és megjegyzéseket, tanácsokat fűz hozzá, hogyan tudnám szebbé, élettel telibbé tenni a képet. Nagyon jó tanácsokat ad, és az ő útmutatásai alapján a képem valóban kezd életre kelni. De még sokat kell tanulnom. A két óra hamar eltelik, nekem pedig görcsbe ugrik a gyomrom, mert tudom, hogy Shuichi-san hamarosan itt lesz. Lassan indulnom kell, így elköszönöm a tanárnőtől és elindulok a járda felé. Shuichi-san persze pontosan érkezik, és mikor kiszáll az autóból, vidáman rám mosolyog. Nem tudom, észrevette-e a papírt, de biztosan. Biztos észrevette és ki fogok kapni, amiért hazudtam neki. Tudom.
- Szia! – köszön kedvesen, mikor odaér hozzám, de én nem merek válaszolni. Túlságosan is félek és észre is veszi. – Mi a baj, mi történt?
- Sajnálom, ne haragudjon, rám könyörgöm. Nem akartam eltitkolni – mondom hadarva, és látom, tudja miről van szó. Végem van!
- Ne aggódj nincs semmi gond. Gyere, menjünk, haza van otthon finom étel és nekem is van két mesélni valóm számodra – mondja kedvesen, de nem merek vele menni. Mi lesz ha megver, amint hazaértünk?
- Ne bántson, kérem! – suttogom halkan, hangom elcsuklik a végére. Ő pedig megölel. Olyan meleg, most mégsem érzem magam olyan biztonságban, mint szoktam.
- Nem foglak bántani, maximum az öleléseimmel – mondja őszinte hangon és egy puszit is kapok a fejemre. – Gyere, menjünk haza! – odavezet a kocsihoz és beültet, majd ő is beül. Meg sem merek mozdulni, halálra vagyok rémülve, mit fog most tenni velem.
Hazaérve bemegyünk a lakásba, de én annyira meg vagyok ijedve, hogy csak leguggolok az előszobában és nem merek megmozdulni. Tudom nagyon jól, hogy mi szokott jönni a hazugság után. Egyszer titkoltam el egy rossz jegyet a nagybátyám elől, aki azután félholtra vert és három hónapot töltöttem kórházban, mire rendbejöttem.
- Sajnálom. Kérem, ne bántson Shuichi-san. Ígérem, többet nem fogok hazudni – mondom, mire felkap a karjaiba, de képtelen vagyok abbahagyni a remegést. Bevisz a szobámba és letesz az ágyra.
- Kisihima-kun, kérlek, figyelj rám! – mondja, de nem mozdulok.– Soha nem bántottalak és most sem foglak. Az, hogy el akartad titkolni előttem, az Osztálykirándulás nincs vele semmi gond. Csak egy dolgot szeretnék megkérdezni tőled. Szeretnél menni? – kérdi, mire elkerekedett szemekkel engedem el a karjaimat, és nézek fel rá.
- Nem…. Nem tudom – mondom akadozva, de nyugodtabban. Valóban nem tudom, hiszen eddig sosem voltam sehol, és nem is akartam menni egy idő után, mert úgysem engedték volna meg. Most pedig nem tudom mit válaszoljak a kérdésre.
- Ha szeretnél menni, akkor menjél, nyugodtan kifizetem neked. Az a fontos, hogy tanuljál és fejlődjél – mosolyog rám. – Gyere ide! – tárja szét a karját, én pedig bizonytalanul közelebb megyek. Megölel és ez most tényleg olyan, mintha nem lett volna semmi baj. - Szeretnél menni? – kérdi ismét Shuichi-san.
- Szeretnék, de nem akarom, hogy Shuichi-san állandóan csak rám költsön – vallom be.
- Amiatt ne aggódj! – válaszolja rám nézve. – Akkor készülj, mert jövő hónapban kirándulni mész – halványan elmosolyodok, hiszen tényleg mindent megtesz értem. De sose fogom tudni neki visszafizetni. - Jaj, mielőtt elfelejtem mondani a két legfontosabb dolgot. A bántódat Hatsune Shingo-t és a bandáját kirúgták az iskolából így most már nyugodtan járkálhatsz az iskolába nem fognak többet bántani vagy megalázni – teszi hozzá, mire elkerekedett szemekkel nézek rá. Nem tudom elhinni.
- De még is hogy tudta elintézni Shuichi-san? – érdeklődöm kiváncsian, mert eddig ilyenre még nem volt példa.
- Ugye a sulitok be van kamerázva, csak ezt ti nem tudjátok és az igazgató vissza tudta nézni a felvételt. Így kirúgta, mert a szabályok rá is vonatkoznak – magyarázza, mire bólogatok. De akkor sem értem a dolgot. Viszont nem akarom tovább faggatni. - És van még egy fontos dolog – mondja, mire csak kerek szemekkel figyelek és várok. Nem akarom sürgetni, majd elmondja, ha akarja. – Beszéltem ma az orvosoddal, Suehiroya-senseiel és mondta, hogy talált egy nagyon jó fül-orr-gégészt, aki megvizsgálna és esetleg meg is műtené a füledet, hogy megint rendesen hallj mindent és ne keljen szájról olvasnod – teszi hozzá, mire szólni se tudok.
Nem is tudom, mit mondjak. Shuichi-san túl sokat tesz értem, meg sem érdemlem ezt a sok mindent, amit kapok. Az még hagyján, hogy elenged kirándulni, de egy műtét nagyon sokba kerül. Én jól vagyok így, de ha megmondom neki, akkor meg rábeszél, hogy mégis műttessem meg magam. Na és ha nem használ? Akkor meg ablakon kidobott pénz az egész. Nem tudom, mit csináljak, ez túl sok, túl hirtelen jött minden.
- Én... - szólalok meg halkan egy idő múlva - azt hiszem... még szeretnék ezen gondolkodni egy kicsit.
- Rendben - bólint és elenged. - Kinn leszek, ha szükséged lenne rám, jó? - kérdi, mire bólintok.
Most nagyon szeretnék egyedül lenni, átgondolni mindent és mérlegelni a lehetőségeket. Végülis abból nem lehet baj, ha megvizsgáltatom magam, az talán nem kerül sokba. De nem tudom, mit csináljak a műtéttel. Félek az orvosoktól, félek, hogy nem ébredek többé fel, ha elaltatnak.
Na és az sem fér a fejembe, hogy az igazgató úr hogy rúghatta ki senpait. Nem mintha sajnálnám, de ebből nagy botrány lesz. Előre félek, hogy engem is elővesznek és Shuichi-san segítő szándéka a végén visszafelé fog elsülni. Aggódom miatta és már nem magam miatt félek, hanem őt féltem. Senpai apja hatalmas ember és a keze sok helyre elér, elintézheti, hogy botrányba keverjenek, és akkor nekem annyi. Többé senki sem fog hinni nekem, hiszen amúgysem vagyok népszerű a suliban.
Végül inkább sutba dobom a gondokat és előveszem a táskámat. Rengeteg tanulnivalónk van és az irodalomtanár célzott egy lehetséges röpdolgozatra is a következő órán. Muszáj felkészülnöm. Minden leckémet megcsinálom, csak azután állok fel az ágyról és megyek ki. Shuichi-san a fürdőben van, éppen a kimosni való ruhákat veszi ki a mosógépből és nekilát teregetni. Hát, nem éppen az a fajta, aki ehhez olyan jól ért.
- Majd én - szólalok meg és kiveszem a kezéből a ruhákat. - Én ehhez jobban értek, bízza rám - mosolyodok el halványan, mire elkerekedett szemekkel néz. Azt hiszem nem érti a dolgot. - Csoda, hogy még nem gyűrődtek össze a ruhái. Mielőtt felakasztja őket, ki kell őket rázni, különben gyűröttek lesznek. Az ingeket pedig vállfára kell tenni, nem a kötélre - oktatom, majd elvörösödök, mert rájövök, mit is tettem. Kioktattam egy felnőttet. - Bocsánat - teszem hozzá halkan és szemlesütve.
- Semmi baj - nevet, mire még jobban pirulok és azt hiszem, a paradicsom is sárgulna mellettem az irígységtől, amilyen színt az arcom produkál. - Tudod, mit, rád bízom. Én addig csinálok vacsorát, rendben?
- Re... rendben... - suttogom, majd amint kimegy, nekilátok a munkának.
Azt hiszem, nem sértettem meg, de akkor is elég pimaszul viselkedtem. De hiába, én ehhez jobban értek, bár még mindig nem értem, honnan vettem a bátorságot, hogy csak úgy elvegyem tőle a ruhákat. Most már mindegy. Talán az esett jól, hogy kiállt értem és nem haragszik. Talán lassan megszokom itt. Felteregetem a pólókat, pulcsikat, nadrágokat, mindenfélét, az ingeket pedig vállfára teszem és fellógatom őket a kötélre, hogy száradjanak. Kinn láttam ugyan szárítót, de ilyenkor már hideg van és a ruhák csak napok alatt száradnának meg.
Mikor végzek a konyhába megyek, ahonnét már isteni illatokat érzek. Shuichi-san hamburgert csinál, hozzá szalmakrumplit, amit sokan tévesen hívnak hasábburgonyának. A vacsora isteni finom.
- Én... sajnálom - szólalok meg az asztalnál ülve. - Nem akartam önt kioktatni. Elnézést!
- Nem haragszom. Te ehhez jobban értesz - nevet halkan. - De nem kell segítened, ha szükségem van segítségre, úgyis szólok.
- De így haszontalannak érzem magam. Eddig mindig volt mit csinálnom és unatkozom - vallom be, ami részben igaz is. Annyira megszoktam a munkát, hogy hiába utáltam, most hiányzik a sok tennivaló.
- Majd kitalálunk valamit. Miért nem lépsz be egy klubba az iskoládban? - kérdi, mire bólintok. - Biztos van rajzklub, vagy hasonló.
- Van egy képzőművészeti klub, de az csak hetente egyszer tart foglalkozást - válaszolom. - De igaza van, legalább nem lenne üres az az egy napom.
- A többire meg majd kitalálunk valamit. Hetente kétszer van rajzod, egyszer klub, az már három nap a héten - mosolyog. Olyan szép mosolya van. De mikre gondolok? - És az orvos? Gondolkodtál rajta?
- Igen - bólintok. - Elmegyek a vizsgálatra, de... de mi van ha... a műtét nem sikerül? Úgy értem, akkor feleslegesen költ rám pénzt, mert nem fogok hallani.
- Ezt majd az orvos dönti el - hárítja el aggodalmam. - Holnap megbeszélek vele egy időpontot, rendben?
Bólintok, hogy rendben. Amúgysem szeretnék nagyon ellenkezni, mert Shuichi-san már túl sokat tett értem. Ha ellenkezem, még azt hiszi, telhetetlen vagyok, vagy pedig semmi sem jó. Pedig nagyon is jó dolgokat tesz, mond, és törődik velem. Én pedig életemben először kezdem igazán biztonságban érezni magam.
- Ez... Ez igazán nem fontos – suttogja halkan és látom rajta, hogy zavarban van, pedig nincs miért.
- Nem kell szerénykedned, nem lesz semmi baj. Szívesen tettem, hidd el – simogatom meg a fejét. - Menjünk haza. Sok leckéd van?
- Nem annyira – megvonja a vállát. - De szeretném még vacsora előtt megcsinálni.
- Mit szeretnél vacsorára? – kérdezem, de csak fejzárást kapok, válaszol.
Hazaérve leállok valami vacsit készíteni, de most inkább kis szendvicseket készítek, de nem nagy szám van rajta vaj, szalámi meg egy kis sajt rakok hozzá kis zöldségeket és inni valót. Megvacsorázunk, majd Hibiki inkább félre vonul olvasni, amit megértek. Elmosolyogatok és mindent elrendezek, majd oda megyek, az ajtóhoz bekopogok és benyitok hozzá.
- Zavarlak? – kérdezem tőle kedvesen, mire leteszi a könyvet és rám néz.
- Egyáltalán nem – rázza meg a fejét, én meg leülök mellé. - Valami baj van, Shuichi-san?
- Azok a fiúk az iskolában mindig piszkálnak? – kérdezem komolyan, mire látom, hogy csak lehajtja a fejét. - Ha gondolod, tehetek valamit.
- Nem tud. Hatsune Shingo-senpai az igazgató úr unokaöccse. Azt csinál, amit akar. Ráadásul a nagybátyám szoros kapcsolatban van a családjával, így nagy tekintélynek örvend. Az apja a főpolgármester jobb keze, szóval befolyásos ember.
- Értem – sóhajtok bosszúsan. - Sose bírtam az ilyen gennyeket. Miért nem vágtál soha vissza?
- Így sem igen szeretnek – kezdi el magyarázni. - Az osztálytársaim észre sem vesznek, ami azért megnyugtató. Ha szólni mernék, úgyis nekem lenne rosszabb. Az igazgató úr előbb hinne senpainak, mint nekem. És megfenyegetni sem érdemes, mert Hatsune-senpai nem hívő, csak a családja miatt jár templomba, meg a katolikus iskolába. Nem hisz Istenben.
- Majd kitalálok valamit – mondom bíztatóan. - Ne félj, bízz bennem!
Bólint, majd még egy keveset beszélgetünk. Elég későre jár. Elköszönök tőle, majd kimegyek és lefekszek a kanapéra. Végig Hibikin jár az agyam és nem tudom mit kéne csinálni,de valahogy meg akarom oldani a dolgokat. Egyszer csak elmosolyodok, mert végre érzem, hogy kezd kicsit megnyílni és otthonosabban mozogni itt nálam, ami csak boldogsággal tölt el.
~*~
Másnap reggel Hibiki megint nem engedi meg, hogy elvigyem, ezért kénytelen vagyok egyből dolgozni, menni. Bent vagyok, de eszembe jutott valami. A sulik be vannak kamerázva így be tudom bizonyítani. Felpattanok a helyemről és egyből megyek be a suliba. Beszélek az igazgatóval, aki utána néz a dolgoknak és valóban rajta van a felvételen, hogy bántalmazzák Hibiki-t. felhívatja a srácot és beszélget vele egy keveset, mire próbálja védeni magát, de csak még nagyobb slamasztikába keveredik, így őt és a díszes társaságát szépen kirúgják a suliból és végre Hibiki is normálisan járhat suliba.
Lemegyek a kapuhoz, hogy ne legyen semmi olyan feltűnő, bár este úgy is el fogom neki mondani, hogy mi volt, és hogy nem kell tovább félnie.
- Nem kell folyton fuvaroznia – mondja útközben. - El tudok menni busszal, vagy metróval is.
- Szívesen teszem – mosolygok rá. De ez tényleg így van, örömmel tölt el, hogy szállíthatom a suliból haza. - Na és mi volt ma a suliban?
- Semmi – válaszolja kedvesen, amire elmosolyodok. Akkor már nem bántják. - Tanultunk.
- Értem - bólintok. - Más nem volt? – kérdezem érdeklődve, de csak megrázza a fejét.
Nem sokkal később megérkezünk, de megkér, hogy ne menjek vele, mert egyedül szeretné elintézni, amire bólintok. Kiszáll, majd megyek haza, de tudom, mikorra jöjjek érte.
Otthon mikor kiszállnék, a kocsiból észreveszek egy papírost összegyűrve. Felveszem és széthajtogatom, majd belenézek, hogy még is mi van benne. Osztálykirándulás. Ezt meg kell beszélnem vele. Ha szeretne menni, akkor szívesen kifizetem neki. Még szerencse, hogy szeretek spórolni így most nincs hiány semmiben. Bemegyek a házba, majd leteszem az éjjeli szekrényére a papírt, majd kimegyek, egy kis enni valót hátha megéhezik a nagy rajzolásba és legyen étel neki.
Ahogy készülődök, egyszer csak megszólal a telefon. Felveszem.
- Igen tessék? – szólok bele, majd Hibiki orvosa szól bele.
- Jó napot kívánok.Suehiroya-sensei, vagyok. – mutatkozik be.
- Jó napot doktor úr. Miben keres? – érdeklődök.
- Amikor legutóbb bent volt Kirishima-kun kérdezte, hogy a fülével mit lehetne kezdeni. – emlékeztet, de nagyon pontosan tudom, hogy mit beszéltünk.
- Igen emlékszem.
- Nos, találtam egy igazán jó fül-orr-gégészt, aki hajlandó lenne megvizsgálni Kirishima-kun-t és ha kell meg is operálná. – mondja, mire felcsillan a szemem.
- Jaj de jó hír köszönöm szépen doktor úr. – mondom teljesen belelkesülve, majd lediktál nekem mindent, majd leteszem, és már robogok is Hibikiért.
Megérkezek és mosolyogva nézek rá.
- Szia. – köszönök neki kedvesen, de látom, hogy kicsit fél. – mi a baj mi történt? – érdeklődök értetlenül.
- Sajnálom, ne haragudjon, rám könyörgöm. Nem akartam eltitkolni. – mondja egyből hadarva, mire rájövök, hogy a papírról beszél, odamegyek, megsimogatom a fejét.
- Ne aggódj nincs semmi gond. Gyere, menjünk, haza van otthon finom étel és nekem is van két mesélni valóm számodra. – mondom mosolyogva és kedvesen, de látom még mindig fél és nem igazán akar jönni.
- Ne bántson, kérem. – mondja halkan, mire kicsit mintha elcsuklana a hangja. Odamegyek és szorosan a karjaimba zárom.
- Nem foglak bántani, maximum az öleléseimmel. – mondom neki őszintén és egy puszit adok a fejére. – Gyere, menjünk haza. – mondom kedvesen, majd odavezetem kocsihoz. Beül, majd én is beszállok és elindulok haza fele, de látom, hogy nagyon fél és megmozdulni sem mer. Mi hozta ki belőle ezt a félelmet vajon.
Hazaérünk, majd bemegyünk, de Hibiki nem nagyon mozdul semerre sem, hanem legugol és összegubózik.
- Sajnálom. Kérem, ne bántson Shuichi-san. Ígérem, többet nem fogok hazudni. – mondja, mire odamegyek és felveszem a karjaimba, majd elkezd remegni. Leteszem az ágyára, majd mellé ülök.
- Kisihima-kun. Kérlek, figyelj rám. – kérem meg, de nem mozdul. – Soha nem bántottalak és most sem foglak. Az, hogy el akartad titkolni előttem, az Osztálykirándulás nincs vele semmi gond. Csak egy dolgot szeretnék megkérdezni tőled. Szeretnél menni? – kérdezem, mire kerek szemekkel néz rám és engedi le a karijait, majd felül.
- Nem…. Nem tudom. – mondja akadozva és végre nyugodtabban.
- Ha szeretnél menni, akkor menjél, nyugodtan kifizetem neked. Az a fontos, hogy tanuljál és fejlődjél. – mosolygok rá. – Gyere ide. – mondom neki kedvesen és kitárom neki a karijaimat, amikbe kicsit bizonytalanul, de a végén, még is odajön, megölelem, hogy érezze nem kell tőlem félnie, mert nem fogom bántani.
- Szeretnél menni? – kérdezem tőle megint.
- Szeretnék, de nem akarom, hogy Shuichi-san állandóan csak rám költsön. – mondja, mire elmosolyodok.
- A miatt ne aggódj. – válaszolom neki és ránézek. – Akkor készülj, mert hétvégén kirándulni mész. – mondom neki, mire mintha egy kis boldogságot látnék a szemébe.
- Jaj, mielőtt elfelejtem mondani a két legfontosabb dolgot. – mondom kedvesen. – a bántódat Hatsune Shingo-t és a bandáját kirúgták az iskolából így most már nyugodtan járkálhatsz az iskolába nem fognak többet bántani vagy megalázni. – mondom, mire meglepetten és kerek szemekkel néz rám. Elmosolyodok, mert látom rajta, hogy megszólalni nem nagyon tud.
- De még is hogy tudta elintézni Shuichi-san? – érdeklődik, mire meg tud szólalni.
- Ugye a sulitok be van kamerázva, csak ezt ti nem tudjátok és az igazgató vissza tudta nézni a felvételt. Így kirúgta, mert a szabályok rá is vonatkoznak. – magyarázom kedvesen.
- És van még egy fontos dolog. – mondom kedvesen, mire csak kerek szemekkel figyel és várja, hogy mit akarok mindeni. – beszéltem ma az orvosoddal, Suehiroya-sensei-jel és mondta, hogy talált egy nagyon jó fül-orr-gégészt, aki megvizsgálna és esetleg meg is műtené a füledet, hogy megint rendesen hallj mindent és ne keljen szájról olvasnod. – mondom neki őszintén és kedvesen, majd a reakcióját várom, hogy erre mit fog mondani. Remélem örülni fog neki és engedni fogja, hogy elvégezzék rajta a műtétet, mert szeretném, ha rendesen hallana és végre normális életet élhessen…
Nem tudom, miért ölel meg folyton, de nagyon jó érzés. Közelebb húzódom hozzá és óvatosan átölelem, majd megragadom ingjének hátulját. Nem akarom elengedni. Félek, és vele valamelyest biztonságban érzem magam. Bár nem is igazán tudom, hogy az milyen. Végül elenged és megpuszilja a homlokom. Én meg csak nézek rá.
- Menj el fürdeni, utána nézünk egy jó kis filmet együtt. Rendben? – kérdi, mire bólintok és elengedem, majd azonnal a fürdő felé veszem az irányt.
Még mindig nem hiszem el, hogy megöleltem. A kezeimet bámulom, és nem tudom elhinni, hogy megtettem. Már régen nem öleltek meg, én sem öleltem meg semmit, de talán most lassan kezdenek változni a dolgok. Talán, tényleg jobb ezután minden. Úgy döntök, gyorsan lefürdök, hogy Shuichi-sannak ne kelljen sokáig várnia rám. Nem szeretném, ha megharagudna, mert nem készülök el időben. De ezt meg kell hálálnom neki. Holnap én készítek reggelit, hiszen ez a legkevesebb, amit megtehetek neki azok után, hogy befogadott, etet, mos rám, és még festéket is vesz nekem.
Gyorsan lezuhanyozok, aztán pizsamába bújok és bemegyek a nappaliba. Shuichi-san már vár rám.
- Gyere, csücsülj le! – mondja mosolyogva, mire leülök és ő közénk rak egy tálat tele mindenféle finomsággal. Nem tudom, ehetek-e belőle, hiszen kiskorom óta nem kaptam édességet, mert az is Isten ellen való vétek. – Ha kérsz, egyél nyugodtan. Nasi nélkül nem jó egy film se – mondja kedvesen, majd elindítja a filmet. Az elején még nézem, eszegetek is egy kicsit, de végül a fáradtság erőt vesz rajtam. Kimerítő napom volt, így hamarosan el is nyom az álom.
~*~
Reggel az ágyamban ébredek. Talán Shuichi-san hozott át. A mobilom kelt korán reggel, mivel megtanultam, hogy kell beállítani az ébresztőt. Halkan felveszem az egyenruhám, majd kimegyek a konyhába és előkészülődöm a reggelihez. Shuichi-san azt mondta, csinálhatok magamnak obentot is, így készítek először magamnak egy kisebb adagot, majd nekiállok a sukiyakinak. Finom lesz, legalábbis remélem, habár nem igazán tudok főzni, amit a nagybátyám folyton az orrom alá dörgölt.
Már jól benne vagyok a főzésben, amikor halk lépteket hallok meg magam mögött. Azonnal hátrafordulok, és Shuichi-sant pillantom meg az ajtóban kómás fejjel.
- Jó reggelt! – köszön álmosan. Még fáradt.
- Jó reggelt, Shuichi-san! Sajnálom, nem akartam felkelteni – mondom halkan, mert tényleg nem akartam zavarni. Odajön hozzám és megsimogatja a fejem.
- Nem keltettél fel, meg amúgy sem lehet egész nap aludni – mondja mosolyogva, majd megszemléli a kaját. – Mit csinálsz? – érdeklődik.
- Csak egy kis sukiyaki – válaszolom halkan és szégyenlősen. – De nem lett valami jó – teszem hozzá, mire megkóstolja, én meg halálra váltan várom az ítéletét.
- Még hogy nem lett jó? – néz rám meglepve. – Ilyen finom sukiyakit még sosem ettem - jelenti ki, mire enyhén elpirulok, de azonnal el is fordulok, hogy ne lássa.
- Kö… köszönöm – mondom. Nagyon jólesett a dícsérete, mert még sosem dícsértek meg. Shuichi-san megterít, majd leülünk enni.
- Tényleg isteni finom a reggeli – hangja őszinte, mire ismét elpirulok.
Reggeli után elmosogatok, majd nem engedem meg, hogy Shuichi-san elvigyen. Még elkésne miattam a munkából. Jó nekem busszal is. Látom, hogy nem szívesen enged el egyedül, de nem lesz semmi baj. Legalábbis, semmi nagyobb a szokásosnál, de neki erről nem kell tudnia.
~*~
Az iskolai nap viszonylag csendesen telik, mert ezúttal valahogy sikerül elkerülnöm Shingoékat. Nem is tudom, hogy sikerül a dolog, de magamban nagyon is örülök neki, mert így végre egy nyugodt napot tudhatok magaménak. Azonban alig ér véget a tanítás és indulok el a kapuhoz, amikor valakik közrefognak. Rémülten ismerem fel ellenségeimet.
- Hé ringyó! - vigyorog rám Shingo. - Ugye nem akartál megszökni a senpaiod elől? Na gyere, elkísérünk valahová.
- Biztos hiányzik neki a fasz - röhög fel Hiroki, Shingo jobbkeze. - Tuti az a muksó nem kúrja meg minden nap.
Én csak állok, miközben ők mocskolnak és ráncigálnak. Reszketek, nagyon félek, de hagyom magam, nem merek ellenszegülni, mert tudom, hogy akkor még rosszabb lesz. Így talán csak megvernek, aztán elengednek.
- Fiúk engedjétek el – hallok egy ismerős hangot, majd Shuichi-san fejét pillantom meg Shingo válla fölött. – Azonnal engedjétek el! – mondja, majd Shingot félrelökve kihúz a körből és magához ölel.– Ha meglátom, hogy még egyszer bántjátok, teszek róla, hogy Isten ne fogadjon be titeket a Mennyországba – hangja komoly, majd elhúz onnan.
A kocsihoz megyünk, de én reszketek a félelemtől. Beültet az első ülésre.
- Jól vagy? – kérdi tőlem, én meg remegve nézek rá. Még mindig félek.
- Mondtam, hogy csak a baj van velem. Engem mindenki utál – mondom halkan és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Shuichi-san magához ölel és megsimogat.
- Én nem utállak, és egyáltalán nincs veled semmi gond. Te mind ezekről nem tehetsz.– mondja őszintén, mire megragadom a felsőjét és szorítom. Nem akarom, hogy elengedjen. – Minden rendben lesz, ígérem neked – suttogja és megpuszilja a fejem.
~*~
Egy idő után elenged és elmegyünk egy papír-írószer boltba. Mindenféle van ott, én pedig csak tátott szájjal bámulok. Ez egy nagyon drága bolt.
- Válogass nyugodtam, hogy milyenre van szükséged– szólal meg mosolyogva.– Itt megvárlak.
Bólintok és elindulok a sorok között. Nem akarok túl drágát választani, mert akkor meg fog rám haragudni. De sajnos itt minden elég drága, így egy hat színből álló, viszonylag olcsó festéket választok. Ezért talán nem lesz rám mérges. Elindulok vissza és látom, hogy már ő is felpakolt pár dolgot. Vajon miért?
- Ez jó lesz – mutatom meg, mire elkomorodik. Tudtam. Haragszik, mert túl drága.
- Gyere, nézzünk szét – mondja, és visszamegyünk a sorba. Félve követem. - Ez nem lenne jobb? – mutat egyet, amiben legalább hatvan szín van és nagyon drága.
- Ez jobb, mert olcsóbb – mondom halkan, mire Shuichi-san rám mosolyog.
- Ne aggódj, nem kell a legolcsóbbat hoznod. Meg ez nem elég neked. Nem lehet minden színt kihozni belőle – kiveszi a sok színest, majd mindent kifizet. Én csak nézek, mikor mindent odaad nekem. – Tessék ez mind a tiéd, hogy ne legyen semmiben se hiányod és tudj fejlődni rendesen, meg holnap délután megyünk a rajztanárhoz, akinél magán órákra fogsz járni. Ma intéztem neked - mondja kedvesen, én pedig csak elkerekedett szemekkel nézek rá.
- Ez... ez igazán nem fontos - suttogom zavartan, egyik lábamról a másikra állva.
- Nem kell szerénykedned, nem lesz semmi baj. Szívesen tettem, hidd el - simogat meg. - Menjünk haza. Sok leckéd van?
- Nem annyira - vonok vállat. - De szeretném még vacsora előtt megcsinálni.
- Mit szeretnél vacsorára? - kérdi, mire megrázom a fejem jelezve, nekem mindegy.
Hazaérve elpakolom a cuccaimat, átöltözöm, majd nekiülök a leckének. Nem értem, hogy Shuichi-san miért ilyen rendes hozzám, hiszen idegen vagyok neki. Remélem, nem okozok neki sok gondot, mert nem szeretnék a terhére lenni. Vacsora után inkább olvasgatok egy kicsit, most szeretnék egy picit elvonulni és Shuichi-san nem is kényszerít semmire. Azt hiszem, majd lassan kezdek itt megszokni. De nem tudom. Hirtelen kopogást hallok az ajtómon és Shuichi-san lép be.
- Zavarlak? - kérdi, mire azonnal leteszem a könyvet, amit olvasok.
- Egyáltalán nem - rázom a fejem, ő pedig leül az ágyamra. - Valami baj van, Shuichi-san?
- Azok a fiúk az iskolában mindig piszkálnak? - kérdi komolyan, mire lehajtom a fejem. - Ha gondolod, tehetek valamit.
- Nem tud. Hatsune Shingo-senpai az igazgató úr unokaöccse. Azt csinál, amit akar. Ráadásul a nagybátyám szoros kapcsolatban van a családjával, így nagy tekintélynek örvend. Az apja a főpolgármester jobbkeze, szóval befolyásos embesr - válaszolom.
- Értem - sóhajt bosszúsan. - Sose bírtam az ilyen gennyeket. Miért nem vágtál soha vissza?
- Így sem igen szeretnek - magyarázom. - Az osztálytársaim észre sem vesznek, ami azért megnyugtató. Ha szólni mernék, úgyis nekem lenne rosszabb. Az igazgató úr előbb hinne senpainak, mint nekem. És megfenyegetni sem érdemes, mert Hatsune-senpai nem hívő, csak a családja miatt jár templomba, meg a katolikus iskolába. Nem hisz Istenben.
- Majd kitalálok valamit - mondja Shuichi-san bíztatóan. - Ne félj, bízz bennem!
Bólintok. Nem is tudom, mikor beszélgettem ennyit valakivel. Talán eddig soha, de fura mód, Shuichi-sannak valahogy meg tudok nyílni. Talán, mert ő nem lök el magától és nem csak magával van elfoglalva. Később elköszön és jó éjt kíván. Én is rettentően fáradt vagyok, és izgatott is a másnapi első különrajz-órám miatt. Hamar elalszom.
~*~
Másnap a suliban semmi különös nins, kivéve, amikor az osztályfőnökünk fontos bejelentést tesz, miszerint jövő hónapban osztálykirándulásra megyünk Osakába, és hét végéig mindenkinek be kell hozni a kirándulás összegét. Én lemondóan sóhajtok, főleg mikor meghallom az összeget és az osztályfőnök úr kiosztja a papírt a programmal. Három napos kirándulás. Én úgysem mehetek, mert Shuichi-san hiába olyan kedves és elnéző, ekkora összeget nem fog kifizetni nekem. Jobb is, ha nem mutatom meg neki, így mikor véget ér az utolsó óra is, egyszerűen begyűröm a papírt a zsebembe. Majd kidobom. Az udvaron sehol sem látom senpait, sem a bandáját, ami nagyon furcsa. Talán történt vele valami?
Shuichi-san már a kapunál vár, és azonnal indulunk is.
- Nem kell folyton fuvaroznia - szólalok meg út közben. - El tudok menni busszal, vagy metróval is.
- Szívesen teszem - mosolyog rám. - Na és mi volt ma a suliban?
- Semmi - válaszolom, miközben észrevétlenül tapintom meg a zsebem. Ki kellett volna már dobnom a papírt. - Tanultunk.
- Értem - bólint. - Más nem volt? - kérdi érdeklődve, mire megrázom a fejem.
Hamarosan megérkezünk a tanár házához, de megkérem Shuichi-sant, ne jöjjön be velem. Nem akarom, hogy a tanár azt higgye, gyáva vagyok. Shuichi-san elköszön, én pedig az ajtóhoz sétálok. A kocsi elhajt, én pedig megtapogatom a zsebem és elhűl bennem a vér. A papír! Kiesett, mert sehol sincs a zsebemben. Visszarohanok az útra, de nem látom sehol. Ekkor jövök rá. A kocsiban maradt!
Kicsit nehezen nyugszik meg, de megértem, hiszen eddig mindig rettegésben kellett élnie. Mellette maradok és tovább simogatom a hátát. Nem sokkal később megkér, hogy hagyjam magára, amit nem szívesen, de megteszem. Kimegyek, de csak a nappaliba, hogy rálátásom legyen a szobára. Előveszek egy könyvet és elkezdem olvasni. Nagyon sokáig bent van a szobájába egyedül, de nem akarom zavarni had, pihenje ki magát nyugodtan. Tovább olvasom, a könyvemet egyszer csak kijön és egy füzetet tart a kezében.
- Én… - megáll és ránézek. – én… csak… azt szeretném kérdezni… hogy segítene… a… a… matekban? – kérdezi halkan. – Sajnálom… ha zavarok.
- Nem zavarsz – mosolygok rá. – Gyere, mutasd, mi a probléma?
- Ez – mutatja, mikor leül mellém a kanapéra. – Nem értem… hogy kell megcsinálni – megnézem és elkezdek rajta kicsit gondolkozni. Mindig is jó voltam matekból, de hát kicsit felejtettem. Mikor eszembe jut, elkezdem neki magyarázni a dolgokat, hogy mit hogy kell megcsinálni, amit úgy látom meg is ért, mert egyből megcsinálja és egy csepp hiba sincs benne.
A tanulás után elkezdünk beszélgetni minden félékről, beszélünk pár szót a suliról is, mire mondom neki, hogy valamelyik nap elmegyek és keresni fogok neki egy rajztanárt. A vacsora is jól telik. Próbálok mindent megtenni Hibiki-ért, hogy minél jobb legyen neki, és hogy minél jobban érezze magát nálam. A vacsi utáni mosogatást meg minden áron ő akarja megcsinálni, ami nem szükséges, hiszen az időmből kitelik és meg tudom csinálni. Neki meg csak pihennie kéne, hiszen ha azt nézzük nehéz napja volt.
- De nem kell, Kirishima-kun – hárítom el kedvesen. – Megcsinálom.
- De így haszontalannak érzem magam – mondja halkan. – Segíteni szeretnék.
- Azzal segítesz a legtöbbet, ha normális életet élsz és pihensz. Légy még egy kicsit gyerek – mosolygok rá. – Nem vagy a szolgám, neked nem kell házimunkát végezni. Ha segítség kell, majd szólok, jó?
Bólint, amire elmosolyodok. Hibiki bemegy, a szobájába én pedig rendet teszek a konyhába és elmosogatok, hogy rend legyen minden fele. Hétvégére viszont úgy tervezem, hogy nagytakarítást kéne csinálni, amiben a segítségét kérném persze nm ingyen. Gondolkozásomból Hibiki hangja hoz vissza.
- Shuichi-san – lép be a konyhába, mire rá nézek. – Én… szeretném megkérdezni, hogy holnap nem venne-e e nekem festéket? Az… iskolába kell a házimhoz.
- Szívesen – mosolygok rá, mire látom, hogy kicsit elpirul, amitől még helyesebb. – Színes kell? – kérdezem, mire egy bólintást kapok válasznak. – Holnap veszek, ha elmegyek érted. Vagy majd suli után elmegyünk együtt és olyat választhatsz, amilyet szeretnél. Így jobb lesz, nem?
- Köszönöm! – hajol meg, de erre semmi szükség nincs. – Sajnálom, hogy ennyi baj van velem – lehajtja a fejét.
Erre a kijelentésére odamegyek hozzá és megölelem. Nem akarom, hogy nyűgnek érezze maggát, vagy akár mi azt szeretném ha minden rendben lenne és nem aggódna semmiért. A hátát kezdem el simogatni, mire érzem, hogy bújik hozzám kicsit, majd kicsit meglepetésemre a kezeit megérzem a hátamon és visszaölel. Elmosolyodok, hiszen jól esik az ölelése megszorítja a felsőmet én meg kicsit szorosabban ölelem magamhoz, majd egy lágy puszit adok a fejére.
- Menjél, elfürdeni utána nézünk egy jó kis filmet együtt. Rendben? – kérdezem tőle kedvesen, mire bólint, majd elenged és elmegy fürdeni. Elmosolyodok és még mindig az ölelésére gondolok. Visszafordulok a mosogatóhoz és befejezem, amit kell, majd csinálok egy kis nasit a filmhez.
Beviszem a nappaliba, majd keresek egy jó kis vígjátékot, ami reményeim szerint tetszeni fog Hibikinek. Nem sokkal később meg is érkezik.
- Gyere, csücsülj le. – mondom neki mosolyogva, mire leül a kanapéra mellém és elindítom a filmet. Oda veszem a nasit, majd kettőnk közé rakom. – Ha kérsz, egyél nyugodtan. Nasi nélkül nem jó egy film se. – mondom kedvesen és mosolyogva, majd tovább figyelem a filmet. Néha fél szemmel azért ránézek Hibikire, hogy még is mit csinál vagy mi a véleménye. Az elején, mintha azt látnám, hogy tetszeni neki és pár szem nasit is vesz, de nem sokat, majd mikor legközelebb oda nézek már csak annyit látok, hogy alszik.
Elmosolyodok, majd felállok, az ölembe veszem és beviszem a szobájába. Lefektetem, majd óvatosan betakarom, hogy ne keljen fel. Halkan kimegyek és becsukom az ajtót. Kikapcsolom a filmet, majd én is lefekszek aludni.
~*~
Másnap reggel arra ébredek, hogy valaki szöszmötöl a konyhában. Nagyot ásítok, majd kinézek és meglátom Hibikit, ahogy a reggelit készíti.
- Jó reggelt. – köszönök kicsit kómásan, mire mintha egy kicsit riadtan néz rám.
- Jó reggelt Shuichi-san. Sajnálom nem akartam felkelteni. – mondja, mire odamegyek és megsimogatom a fejét.
- Nem keltettél fel meg amúgy sem lehet egésznap aludni. – mondom mosolyogva, majd odamegyek a kajához. – Mit csinálsz? – kíváncsiskodok.
- Csak egy kis shukijaki. – mondja halkan. – de nem lett valami jó. – mondja halkan, mire megkóstolok egy keveset.
- Még hogy nem lett jó. – nézek rá meglepődve. – Ilyen finom shukijakit nem ettem még soha életemben. – mondom őszintén.
- Kö… köszönöm. – mondja, majd visszamegy és folytatja. Amíg ő a főzéssel bajlódik, addig én megterítek. Kihozza, majd leülünk szépen reggelizni.
- Tényleg isteni finom a reggeli. – mondom őszintén, mire csak elpirul.
Megreggelizünk, majd el szeretném vinni a suliba, de nem engedi még mindig és azt mondja, inkább busszal szeretne menni, mire nem tudok, mit csinálni engedem.
Így nincs más dolgom, mint hogy én is menjek dolgozni. Bemegyek, majd elkezdek melózni és mindent megcsinálok, amit mondanak nekem és kérnek tőlem, de közben beszélek egy két rajztanárral. Már kezdem feladni a reményt, mire az egyik női tanár elvállalja Hibiki tanítását.
~*~
Munka után az, az első dolgom, hogy elmenjek Hibiki-ért elmenjünk a papír írószer boltba. Megérkezek, majd kiszállok és várom. Ma végre nem jelenik meg. Közelebb megyek, és akkor látom, hogy egy fiú csapat közre fognak valakit. Nagyon nem szeretem az ilyet. Odamegyek.
- Fiúk engedjétek el. – mondom komolyan, majd rám néznek és benézek a körbe, mire meglátom Hibiki-t és irtó nagy düh keletkezik bennem. – Azonnal engedjétek el. – mondom, majd bemegyek és Hibiki-t meg magamhoz ölelem. – Ha meglátom, hogy még egyszer bántjátok, teszek róla, hogy Isten ne fogadjon be titeket a mennyországba. – mondom komolyan, mire látom, hogy kicsit megrettennek, majd távoznak is onnan.
Hibiki kicsit remeg, ahogy a kocsihoz megyünk, majd segítek beülni neki és leguggolok mellé.
- Jól vagy? – kérdezem tőle, mire rám néz és félelmet látok a szemébe.
- Mondtam, hogy csak a baj van velem. Engem mindenki utál. – mondja halkan, mire látom, hogy kicsit könnyezik. Szegénykém. Magamhoz ölelem, és a fejét simogatom meg a hátát.
- Én, nem utállak és egyáltalán nincs veled semmi gond. Te mind ezekről nem tehetsz. – mondom komolyan és őszintén, mire megint érzem, hogy a kezei a hátamon vannak és a felsőmet markolja meg. – Minden rendben lesz, ígérem neked. – suttogom neki és puszit adok a fejére.
Egy idő után elengedem, hogy menjünk papírírószer boltba. Beszállok, majd elindulunk. 10 perces kocsikázás után megérkezünk, majd kiszállok és bemegyünk.
- Válogass nyugodtam, hogy milyenre van szükséged. – mondom kedvesen és mosolyogva. – Itt megvárlak. – mondom neki kedvesen, majd körbe nézek és találok pár érdekes rajzeszközt és be is vásárolok neki. Veszek vonalzót, ceruzát minden félét és papírt is jócskán.
- Ez jó lesz. – jön oda és megmutatja. Megnézem, de alig van benne szín és gondolom a legolcsóbb is.
- Gyere, nézzünk szét. – mondom neki, majd visszamegyünk a festékekhez és igazam volt.
- Ez nem lenne jobb? – mutatok egy több színes kivonatot.
- Ez jobb, mert olcsóbb. – mondja halkan, mire ránézek mosolyogva.
- Ne aggódj, nem kell a legolcsóbbat hoznod. Meg ez nem elég neked. Nem lehet minden színt kihozni belőle. – mondom kedvesen, majd kiveszem a több színest és oda viszem a pulthoz, majd kifizetek mindent, majd ránézek és odaadom neki a cuccait. – Tessék ez mind a tiéd, hogy ne legyen semmiben se hiányod és tudj fejlődni rendesen, meg holnap délután megyünk a rajztanárhoz, akinél magán órákra fogsz járni. Ma intéztem neked. – mondom kedvesen és a reakcióját várom, közben reménykedek, hogy minden rendben lesz és nem lesz semmi baj. Ha nem lenne esetleg önbizalma a rajzaival kapcsolatban, akkor majd én segítek neki és biztosítani fogom arról, hogy tökéletesen rajzol és nincs semmi gond vele. Meg teszek érte mindent, hogy jobb legyen a helyzete.
Szerencsésen elérek a suliba. Hála égnek a buszon senki ismerős nincs, aki esetleg bánthatna. Mégis hátraülök, mert nem szeretnék feltűnést kelteni. Sötétkék zakómban és szürke nadrágomban átlagosnak tűnök, egyedül talán a nyakkendőmön található kereszt jelzi, hogy katolikus iskolába járok. A bajok akkor kezdődnek, amikor beérek az épületbe. Alig teszek pár métert a folyosón, amikor megpillantom Shingot és bandáját. Egy hete nem láttam őket, mégis remegni kezd a lábam. Egy évvel járnak felettem, tehát elvileg tisztelnem kell őket, nekem mégis csak a görcs jut eszembe a gyomromban. Reménykedem, hogy nem látnak meg, de nincs ilyen szerencsém. Már besurrannék a termembe, amikor egy kéz megállít és megfordít. Shingo vigyorgó arcával találom szemben magam.
-Na nézd csak, ki van itt! – vigyorog rám. – Mi van, már nem is köszönsz a senpaiodnak? Az a vén kurafi így elrontott?
-Jó… Jó reggelt… senpai! – hajolok meg, amennyire tudok, mert Shingo a vállamat fogja.
-Nem hallom, köcsög! – lök a falnak. – Hangosabban!
-Jó reggelt…. Senpai… - mondom hangosabban, mire felröhög.
-Látjátok, milyen engedelmes?! – kiált fel Shingo, mire egész csoport kerekedik körülöttünk. – Mit csináljunk vele? Tudom már! Gyere csak, kis buzi köcsög! – ránt magával.
A tömeg követ minket. Becipelnek a mosdóba és Shingo a röhögő tömeg közepette a csapba nyomja a fejem és rázúdítja a vizet. A viháncolásnak léptek zaja vet véget.
-Mit műveltek itt?! – rivall ránk Shimada-sensei, az osztályfőnököm. – Mindenki az osztályába! Azonnal! – Shingo azonnal elenged, és mindenki kivonul, sensei pedig odajön hozzám. – Kirishima-kun, jól vagy? Mi történt?
-Semmi – válaszolom vizes fejjel. – Csak megvicceltek. Kérem, erről senkinek se szóljon. Nem akkora ügy – mosolyodok el halványan. – Megyek az osztályomba, csak megszárítkozom.
-Rendben. De ha bármi gond van, tudod, hogy nekem nyugodtan szólhatsz – mondja a tanár és elmegy.
Kedves fickó, de semmit sem tud rólam. Ő is a felszínt látja, meg azt, hogy néha szívatnak. De fogalma sincs arról, hogy mi folyt eddig a háta mögött. Nem akarok neki sem, és magamnak sem felesleges bonyodalmat. Gyorsan megszárítom a hajam és bemegyek az osztályba. Senki se néz rám, mintha nem is léteznék. Leghátul ülök az ablak felöli oldalon, így igazából észre sem vesznek, de ez már régen nem zavar. A többiek csacsognak, nevetgélnek, mutogatják egymásnak a csecsebecséiket, az új mobilokat, kiegészítőket, játékokat, mangákat, mindenfélét. Én is előveszem a mobilom, de el is rakom, mert becsengetnek és bejön a tanár.
~*~
Délután a tanítás vége után szinte futva igyekszem a kapuhoz. Talán Shuichi-san már ott van és nem akarom, hogy várnia kelljen rám. Amúgyis megszoktam már a futást, hiszen mindig rohannom kellett, hogy ne késsek el otthonról. Végül az udvar felénél lelassítok és kényelmes tempóban sétálok a kapuig. Shingoéktól most nem kell tartanom, nekik boxedzésük van délután a sportklubban. Ám amikor a kapuhoz érek, a lábaim gyökeret vernek. Shuichi-sant pillantom meg, amint a nagybátyámmal veszekszik. De ő mit keres itt? Hiszen kidobott.
- Nem hagyom, hogy megint félelemben éljen a fiú. Megvédem magától akár mennyire is vissza akarja cipelni rabszolgának! – mondja határozottan Shuichi-san, mire félénken megszólalok.
- Shuichi-san, nagybácsi – mondom halkan és félve, mire rám néznek. Reszketek.
- Nem fogom hagyni, hogy elvigyen, hazajössz velem – mondja kedvesen Shuichi-san, majd odajön hozzám és átölel. Nagyon félek és bújok hozzá. Ő megvéd.
- Hibiki, nem is szoktalak látni a templomba. Ennyire nem tiszteled Istent, hogy már nem is jársz templomba? – kérdi megrovóan a nagybátyám, mire kifut a vér az arcomból és menekülnék, de Shuichi-san szorosan magához ölel, mire már nem is ellenkezem. Hozzábújok szorosan.
- De jár templomba. Minden vasárnap, csak nem magához – Shuichi-san hangja komoly. – De semmi köze nincs már hozzá. Gyere, Kirishima-kun! Menjünk innen – Shuichi-san elvezet és a kocsi első ülésére ültet.
- Elkényelmesedtél nagyon Hibiki! – kiáltja a nagybátyám, mire szállnék ki, hiszen igaza van, de Shuichi-san azonnal leguggol mellém.
- Ne hallgass rá! Csak provokálni szeretne, hogy minél rosszabbul érezd magad, de nincs igaza. Gondolj bele. Reggel busszal jöttél, nem engedted, hogy elhozzalak, a hazafele fuvart, meg én erőltettem – mondja Shuichi-san, és igaza van. Megnyugodva ülök vissza, hiszen neki hiszek. Nem tettem rosszat. Semmi olyat, amit Isten helytelenítene. Shuichi-san beköt, majd beül mellém és indulunk is.
Az úton nem beszélgetünk. Nagyon felzaklatott ez az egész. Az egész reggel, az egész nap, és főleg a mostani találkozás a nagybátyámmal. Félek, nem is kicsit. Shuichi-san is ideges, így mikor hazaérünk, szó szerint menekülök a lakásba, onnan is a hálóba. Felülök az ágyra és lábaimat felhúzva sírni kezdek. Kezeimmel átölelem a térdeimet, fejemet lehajtom. Elegem van. Csak a baj van velem, mióta anyáék meghaltak. Hirtelen simogató kezet érzek a fejemen és egy gyengéd hangot.
- Nincs semmi baj. Nem fogom hagyni, hogy bántson. Most már semmi közöd nincs hozzá, meg ő mondta, hogy nem fogad vissza – próbál nyugtatni.
- De… most mégis… vissza… akart kapni… – mondom akadozva.
- Nem fog! Erről én kezeskedek. Megvédelek tőle, akármikor és akárhol – mondja őszintén, mire sírni kezdek és a fejem a párnába fúrom. Muszáj lefeküdnöm. - Nincs semmi baj. Nem akarlak bántani. Adj ki magadból nyugodtan mindent. Itt leszek melletted és megvédelek – hallom ismét a hangját, mire tényleg elkezdek sírni, ő pedig magához ölel és simogatni kezd.
Nagyon sokára hagyom abba a sírást. Annyira nyomorultnak érzem magam és megkérem Shuichi-sant, hogy menjen ki. Nem akarom, hogy így lásson. Tudom, hogy meg akar védeni, de akkor sem akarom, hogy lássa, hogy sírok. Ő eleget tesz a kérésemnek, aminek nagyon hálás vagyok, mert így végre neki tudok ülni a leckémnek is. Szipogok még egy kicsit, de aztán letörlöm a könnyeimet, átöltözök és nekiülök tanulni. Rengeteg leckém van, így már majdnem vacsoraidő van, mire befejezem. Egyedül a matekkal nem boldogulok, így nem tudom, hogy megkérdezzem-e Shuichi-sant, hogy segítene-e nekem. Végül mégis fogom a füzetem és kióvakodok a nappaliba. Shuichi-san éppen olvas valamit, de amikor meglát, egyből leteszi a könyvet.
-Én… - állok meg tétován, kezemmel a füzettel – én… csak… azt szeretném kérdezni… hogy segítene… a… a… matekban? – kérdem halkan. – Sajnálom… ha zavarok.
-Nem zavarsz – mosolyog rám. – Gyere, mutasd, mi a probléma?
-Ez – mutatom meg neki, miután leülök mellé a kanapéra. – Nem értem… hogy kell megcsinálni – mondom akadozva és szégyenkezve. Most biztos butának tart és ki fog nevetni.
De nem. Tévedek, mert rám figyel és magyarázni kezd. Sokkal jobban magyaráz, mint a tanárom, pedig ő sem rossz. De Shuichi-san egyszerűbben magyarázza el nekem a problémát. Hamar megértem és már meg tudom csinálni a példákat. Hálás vagyok neki, de nem merek neki beszélni arról, hogy a suliban bántanak. Inkább másról beszélek neki. Bár a sulit is szóbahozom, ő pedig elmondja, hogy keres nekem rajztanárt. Igazán nem kéne.
Az este további része kellemesen telik. A vacsora isteni, és Shuichi-san igazán jó szakács. Vacsora után azonban ragaszkodom hozzá, hogy én mosogassak. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte.
-De nem kell, Kirishima-kun – hárítja el Shuichi-san. – Megcsinálom.
-Azzal segítesz a legtöbbet, ha normális életet élsz és pihensz. Légy még egy kicsit gyerek – mosolyog rám. – Nem vagy a szolgám, neked nem kell házimunkát végezni. Ha segítség kell, majd szólok, jó?
Bólintok, de az igazság az, hogy ettől nem érzem magam jobban. A mosogatás így mégis Shuichi-sanra marad, én pedig bemegyek a szobába rajzolni. Egy újabb rajzon dolgozok. Ezúttal egy portrén, amit az iskolában adtak fel házifeladatnak. A vázlat már megvan, csak ki kell egészítenem és ki kell festenem. Ekkor jut eszembe, hogy festékeim nincsenek, mert mind a nagybátyám házában maradt.
-Shuichi-san – lépek ki a konyhába. – Én… szeretném megkérdezni, hogy holnap nem venne-e e nekem festéket? Az… iskolába kell a házimhoz.
-Szívesen – mosolyog rám, mire elpirulok. Olyan szép mosolya van. De mikre gondolok? – Színes kell? – kérdi, mire bólintok. – Holnap veszek, ha elmegyek érted. Vagy majd suli után elmegyünk együtt és olyat választhatsz, amilyet szeretnél. Így jobb lesz, nem?
-Köszönöm! – hajolok meg. – Sajnálom, hogy ennyi baj van velem – hajtom le a fejem.
Azonnal odajön és megölel. Egy szót sem szól, csak megsimogatja a hátam. Olyan jólesik, mégis bűnösnek érzem magam, mert úgy érzem, csak kihasználom ezt az embert.
Még mindig lassan nyitja az ajándékot, de nem szólok, csak izgatottan várok és figyelem a történéseket. Mikor meglátja, csak figyeli, végül kicsit akadozva megszólal.
- Én... – mondja akadozva - ezt... nem fogadhatom el.
- Dehogynem – mosolygok rá, de csak megrázza a fejét.
- A telefon az Ördög eszköze. Rossz dolog és hamis – magyarázza nekem, amit lassan kezdek megérteni. - Isten sem használ telefont. Nem szabad használni, mert bűnös dolog.
- Ezt a nagybátyád mondta? – kérdezem kedvesen, mire bólint. - Nem kell hinned neki. A technikai vívmányok nem gonoszak. Hidd el, semmi bajod nem lesz belőle. Nem fogsz a Pokolra kerülni, csak mert néha telefonálsz. Nekem is van mobilom.
- Értem – suttogja, bár látszik rajta, hogy nem hisz nekem. - Köszönöm! Én... azt hiszem most... elmegyek fürdeni.
- Menj csak! – bólintok, majd feláll és szinte futva megy a fürdőbe.
Nagyot sóhajtok, majd a tortát vissza teszem a hűtőbe és próbálok gondolkozni azon, hogy mit is kéne csinálnom, hogy ne féljen ennyire az új dolgoktól, de a végén csak annál maradok, hogy még kedvesebb leszek vele és hogy sok szeretet fog tőlem kapni.
Addig gondolkozok, amíg neszt nem hallok a hátam mögül megfordulok és meglátom Hibikit, aki csak összehúzza magán én meg aggódva nézem őt. Eszem ágába nem lenne bántani.
- Sajnálom... - suttogja - Én... nem akartam...
- Semmi baj – rázom a fejemet, majd odamegyek hozzá és a kezemet a fejére teszem. - Nem te tehetsz róla, hogy hogy neveltek. De hidd el, semmi félnivalód nincs a mobilodtól. Nem fog belőle semmi kiugrani, és nem fog megnyílni alattad a föld, ha használod.
- Biztos? – kérdezi gizonytalanul
- Biztos – bólintok magabiztosan, mire megkönnyebbülten sóhajt egyet.. - Kérsz egy kis tortát? Még fel sem vágtuk.
Bólint mire kihozom a tortát. Vágok belőle két szeletet, majd előteszem. Leülök és elkezdjük enni. Sokat beszélek neki, hogy honnan való a torta és, hogy mennyire szeretem.
- A hely neve Gerbaud - mondom. - Egyszer elviszlek oda.
- Nem szükséges – rázza a fejét egyből. - Így is jó.
Elmosolyodok, majd mikor befejeztük a torta evését felállok és elmosogatom a maradék tányért meg evőeszközt. Örülök, hogy itt van velem Hibiki, így legalább remélem, hogy az élete visszatérhet a rendes kerék vágásba hamarosan.
~*~
Egy hétig folyamatosan otthon vagyok és haladok a munkámmal is, amikor nem vagyok éppen Hibikivel és mesélek neki, vagy éppen a telefonjának a használatát magyarázom neki. Beleírom a számomat, hogy egyből tudjon hívni ha valami gondja lenne.
Egy héttel később, már az orvos annyira jónak titulálta Hibiki-t, hogy elengedte suliba. Kitisztítattam a ruháját. Az elmúlt egy hétben azt vettem észre, hogy mintha kicsit elkezdett volna megnyílni felém, de nem akarom elkiabálni a dolgokat. Inkább csak örülök annak ha még is így lenne.
- Kirishima-kun, kérdezhetek valamit? – kérdezem meg Hétfőn, reggeli közben.
- Igen – bólint.
- Miért a nagybátyáddal élsz? Hol vannak a szüleid? – kérdezem tőle, mire látom, hogy kicsit, mintha érzékeny pontra tapintottam volna.
- Ott - mutat az égre. - A Mennyekben az angyalokkal és Istennel.
- Hiányoznak? - nézek rám.
- Nem igen emlékszem rájuk – kezdi el mesélni. - De néha igen. Van pár emlékem, például a Vidámparkról, meg a tengerpartról, meg egy nagy hajóról, amin utaztunk. De már nem tudom, hogy hová is – látszik, hogy elgondolkozik. Ilyenkor mindig olyan felszabadultnak látnok. - Az arcukra nem nagyon emlékszem.
- Semmi baj – mosolygok kedvesen. - Indulnod kéne. Elviszlek.
- Nem kell – tiltakozik még mindig. - Ha... ad pénzt buszra, akkor be tudok menni innen is.
Bólintok és adok neki pénzt bérletre és egy kicsit többet is, hogy ha bármire szüksége lenne, meg tudja venni. Felajánlom, hogy érte megyek, amit elfogad és én is boldogabb vagyok tőle. Elmagyarázza, hogy merre találom a sulit, amit megjegyzek és le is írom a biztonság kedvéért, majd mikor elment. Beszállok a kocsiba és elindulok én is a munkahelyemre.
Körbe nézek, hogy nem-e változott valamit, de rá kell jönnöm, hogy semmit. Úgy hogy lehet, átváltok otthoni melóra véglegesen. Kicsit könnyebb lenne minden és akkor dolgoznék, amikor én akarok és nem kéne sehova sem mászkálni, csak Hibikiért, ami jobb lenne nekem is. olyan nehezen telik az idő. Valahogy nincs kedvem egyáltalán itt lenni. Jobb szeretnék otthon lenni és inkább arra gondolni, hogy mit is főzzek Hibiknek ebédre, hogy ha hazajön, akkor finom ebéd várja.
Mikor végre letelik a munkaidőm. Bepattanok a kocsiba, majd elmegyek, a boltba bevásárolok az ebédre, meg veszek egy két dolgot, majd irány a suli. Megérkezek, majd kiszállok és a kocsinak támaszkodva várom, hogy kicsengessenek, és végre mehessünk haza.
Ahogy ott állok egyszer csak egy ismerős alakot látok meg. Hibiki nagybátyát. Az eszem megáll. Odamegyek hozzá.
- Még is mi a francot keres maga itt? – kérdezem kicsit idegesen.
- Már megint maga az. Még is mit gondol, haza viszam az unokaöcsémet. – mondja komolyan.
- Na, azt lesheti. Nem fogom, engedi, hogy megint bántsa. Gondolom, az se érdekli, hogy a sok verés miatt, már nem is hall a fél fülére. – mondom komolyan és eléggé pipa vagyok rá.
- Soha nem hallom a fél fülére. – próbálja mentegetni magát.
- Nem hagyom, hogy megint félelemben éljen a fiú. Megvédem magától akár mennyire is vissza akarja cipelni rabszolgának. – mondom neki, majd meghallom Hibiki remegő hangját.
- Shuichi-san, nagybácsi. – mondja halkan. Ránézek és látom, hogy fél.
- Nem fogom hagyni, hogy elvigyen hazajössz velem. – mondom neki kedvesen, majd óvatosan magamhoz ölelem, hogy kicsit megnyugodjon. Érzem, hogy menekülne kicsit az ölelésemből, de most nem engedem el. Nem akarok lehetőséget adni a papnak, hogy elvigye.
- Hibiki nem is szoktalak látni a templomba. Ennyire nem tiszteled Isten-t, hogy már nem is jársz templomba? – kérdezi megrovóan, mire érzem, hogy megremeg. Magamhoz ölelem, mire már nem ellenkezik, inkább úgy bújik hozzám, mint aki menekülni szeretne.
- De jár templomba. Minden vasárnap, csak nem magához. – mondom komolyan. – De semmi köze nincs már hozzá. Gyere Kirishima-kun. Menjünk innen. – mondom és elvezetem onnan. A kocsihoz megyek, majd az első ülésre ültetem be.
- Elkényelmesedtél nagyon Hibiki! – kiáltja utánunk, mire látom, hogy Hibiki szeme kinyílik és megpróbál kiszállni, de leguggolok elé.
- Ne hallgass rá. Csak provokálni szeretne, hogy minél rosszabbul érezd magad, de nincs igaza. Gondolj bele. Reggel busszal jöttél, nem engedted, hogy elhozzalak, a hazafele fuvart, meg én erőltettem. – mondom neki, mire kicsit látom, hogy megkönnyebbül és bólint egyet. Becsukom az ajtót, majd szúrós szemekkel nézek a papra. Beszállok, majd el is hajtok onnan minél gyorsabban, hogy ne lássa Hibiki.
Az úton nem nagyon beszélgetünk. Kicsit feszült vagyok én is a pap miatt meg Hibiki is. Ahogy látom, hogy megint elkezdett félni, amire kicsit sóhajtok. Kezdhetek mindent elöltről, de nem baj. Megéri. Hazaérünk, majd látom, hogy Hibiki szinte rohanva száll ki a kocsiból és megy be a házba. Aggódva nézek utána, majd nagyot sóhajtok. Kiszállok és én is bemegyek. Körbe nézek, de nem látom sehol. Bemegyek a szobájába és látom, hogy kicsit ott kuporog az ágyon és a könnyeivel küszködik. Szegénykém jól megrémült. Odamegyek és leülök mellé, majd a fejét simogatom kicsit.
- Nincs semmi baj. Nem fogom hagyni, hogy bántson egyáltalán. Most már semmi közöd nincs hozzá, meg ő mondta, hogy nem fogad vissza. – próbálom nyugtatni, de csak fél még mindig.
- De most még is vissza akart kapni. – mondja halkan és akadozva.
- Nem fog. Erről én kezeskedek. Megvédelek tőle, akármikor és akárhol. – mondom őszintén és komolyan, mire látom, hogy kicsit el kezd sírni és összébb húzza magát, majd a fejét a párnába fúrja. Gondolom, hogy elrejtse a könnyeit. Mellé fekszek óvatosan, mire kicsit riadtan kapja fel a fejét. És rémülten néz rám.
- Nincs semmi baj. Nem akarlak bántani. Adj ki magadból nyugodtan mindent. Itt leszek melletted és megvédelek. – mondom neki őszintén, mire most látom, hogy elkezd sírni megint. Magamhoz ölelem, és a hátát simogatom, de nem csinálok mást, csak vele vagyok, hogy érezze minden rendben lesz és soha nem fogom magára hagyni…
