Egy ideig gondolkodom, de végül rábólintok. Biztosan jó lesz, és ahogy látom, Hiro-san is örül neki, hogy végre boldog vagyok. Vacsora után még beszélgetünk, amikor Hiro-san megszólal.

- Ja, amúgy Hibiki – érdeklõdve nézek rá, hogy vajon mit akarhat. – A szobádnak a falát, úgy dekorálod ki, ahogy szeretnéd, mert a saját szobád – mondja, mire felderül az arcom, és csillogó szemekkel nézek rá.

- Tényleg Hiro-san? – kérdem, mire bólint. Én pedig odarohanok hozzá és megölelem. Annyira boldog vagyok. Õ is visszaölel, szorosan magához húz. – Köszönöm Hiro-san! – nézek fel rá, õ pedig mosolyog.

- Szívesen, kicsikém – suttogja, majd megcsókol, én pedig boldogan viszonzom ezt a csókot. Annyira szeretem Hiro-sant, hogy szavakba sem tudom önteni.

~*~

A hét további része nagyon jól telik. A szobámat festem, és Akira és Hiroya is segítenek. Hiro-san nem zavar minket, úgy érzem, mintha kínosan érezné magát, ha a barátaim itt vannak. Vagy csak én reagálom túl a dolgot. Végül eljön a péntek, a rajztanárom egy nagyon fontos hírt közöl velem.

-          Miért hívatott? – lépek be kopogás után az irodába. – Valami baj van? – kérdem félénken, mert általában csak akkor akarnak velem beszélni, ha le akarnak szídni. Pedig most tényleg semmi rosszat nem tettem.

-          Egyáltalán nem, Kirishima-kun – rázza a fejét mosolyogva a középkorú nõ. – Mindössze arról van szó, hogy az egyik rajzodat beküldtük egy pályázatra. Azt, amelyiken a tó van, partján a kastéllyal.

-          He?! – nézek a nõre. – Ez… ez igaz? De… de hát én… nem is jelentkeztem és… én…

Még elbeszélgetünk egy ideig, majd hazafelé indulok. Még mindig alig bírom elhinni. Az én rajzom egy pályázaton. De az a kép béna, nem fogok nyerni, és megint kudarcot vallok. Mikor hazaérek, Hiro-san is otthon van. Éppen fõz. Mesélek neki a napomról, miközben segítek neki.

- És képzeld Hiro-san beküldték rajzszakkörön az egyik rajzomat pályázatra, mert nagyon tetszett a tanárnõnek – mesélem lelkesen, mert addigra már én is rájöttem, jó esély ez a pályázat arra, hogy megmutassam, mit is tudok.

- Gratulálok kicsikém. Csak így tovább!  - bólint mosolyogva Hiro-san, majd leülünk enni. Ebéd közben rengeteget beszélgetünk, és örülök, hogy Hiro-san is boldog.

Ebéd után bepakolunk a kocsiba, majd nekivágunk az útnak. Hiro-san bekapcsolja a rádiót, így útközben a dalokat énekeljük, amiket a rádió ad. Estefelé érkezünk meg egy hatalmas házhoz, ami egy erdõ közelében áll. Azonnal kiugrom, amint megállunk, és nem tudok betelni a látvánnyal. Egy erdõ van közvetlenül a ház mögött, amit vastag és erõs kerítés véd a vadállatoktól. Távolabb egy tó csillogó fényét látom, a ház közelében istállót. Talán lovak is vannak benne. Hiro-san kipakol, majd int, hogy menjünk be. Én a saját táskámat cipelem, hiába mondja, hogy õ beviszi, nem engedem. Ami az enyém, az az enyém.

A házba lépve minden rendben van, tiszta, mintha most takarítottak volna. A nappali hatalmas, és négy ajtó nyílik, gondolom a konyha, fürdõ és két szoba.

-          Az ott a két hálószoba. Válassz egyet – mondja Hiro-san. – Én addig elrendezkedem.

-          Rendben – bólintok, majd gondolkodás nélkül a jobboldali ajtó felé indulok.

Benyitok, és szemem-szám tátva marad. Hatalmas szoba, nagyobb, mint otthon. Az ablaknál egy asztal áll egy székkel, az egyik falnál egy hatalmas ágy, mellette éjjeliszekrény. A másik falnál egy beépített szekrény, és egy polcos szekrény. Nagyon jó kis szoba, nincs benne túl sok minden, csak ami kell. Táskámat az ágyra teszem, és kipakolok belõle. Alig két napig leszünk itt, de úgy érzem, jó lesz itt. Végül kimegyek. Hiro-san valahol hátul van, onnan hallom a motoszkálását. Kimegyek megnézni, és látom, hogy éppen a tûzhelyet fûti be tüzifával.

-          Hát igen, ez régimódi – nevet.

-          Nem baj – vonok vállat mosolyga. – Így olyan… hagyományos kissé. Engem nem zavar. Kimehetek körülnézni egy kicsit? – kérdem.

-          Csak ne menj az erdõbe és ne maradj sokáig! – mondja. – Nem szeretném, ha eltévednél.

Bólintok. Nem kell engem félteni, nem fogok butaságot csinálni. Már erõsen sötét van, amikor kilépek a házból. Csak a csillagok világítanak és enyhe szellõ lengedez. Odamegyek a kerítéshez, és az erdõt nézem. Hirtelen két világító szempárt pillantok meg, mire visszahõkölök, de amikor a szempárak közelebb jönnek látom csak meg, hogy az két róka. Elmosolyodom. A rókák rám néznek, a fülüket hegyezik, majd visszamennek az erdõbe. Biztos itt nem bántják õket, és szabadon járkálnak, de nem jönnek be a kerítésen. Az istálló felé fordulok, majd el is indulok. Kiváncsi vagyok, vannak-e benn lovak. Hiro-san nem említette. Amikor odaérek, belépek, de sötét van. Azonban hangokat hallok, így közelebb megyek és hamarosan meg is pillantok két lovat. Egy fekete színû és egy világosbarna. Kiváncsian néznek rám.

-          Sziasztok! – mosolygok rájuk. – Hibiki vagyok. Ugye megengeditek, hogy megsimogassalak titeket? – kérdem, majd elindulok feléjük.

Ahogy elindulok feléjük csendben vannak, és meg is tudom õket simogatni. Aranyosak. Szeretem az állatokat, és így a lovakat is. Olyan okos, bátor lények, és türelmesek is. Ám hirtelen nyugtalanul topogni kezdenek.

Nem tudom, mikor térek magamhoz, pedig halottnak kéne lennem. Ez biztos Isten újabb büntetése, amiért meg akartam ölni magam. Vagy sikerült, és már a Pokolban vagyok. Égetõ szomjúság tör rám és megragadom az elsõ utamba kerülõ tárgyat. Halkan nyöszörögni kezdek.

- Vizet… vizet… - nyöszörgöm halkan, mire valaki felültet és megitat. Kinyitom a szemem, és Hiro-sant pillantom meg magam mellett. Mikor megitat visszafektet és  a kezem fogja. Tehát mégis élek.

- Végre visszaértél – mondja Hiro-san boldogan, miközben a kezem simogatja. Mi van vele?

- Miért, hiszen csak tegnap történt – mondom döbbenten. Nem értem, minek kell ekkora cirkuszt csapni egy kis balesetbõl. Õ azonban a fejét rázza.

- Nem tegnap történt, már lassan egy hete bent vagyok veled, mert nem ébredtél fel – magyarázza, mire ledöbbenek. Egy hete fekszek itt kómában? Hirtelen mindkettõnk hasa megszólal, mire elvörösödöm, õ pedig hozzám hajol és egy puszit ad az arcombra. – Annyira örülök, hogy megint itt vagy velem Kicsikém – suttogja a fülembe, és gyengéden átölel. Nagyon jólesik, szeretném még élvezni, de valamit tudnom kell.

- Végig bent volt velem Hiro-san? – kérdem, mire a szemembe néz.

- Nem tudtalak itthagyni. Akárhányszor az ajtó felé indultam tovább nem voltam képes menni. Szeretlek Hibiki és szükségem van rád – mondja, mire a kezemen levõ vágást figyelem. Isten mégsem engedte, hogy meghaljak. Talán… van még remény a számomra.

- Az a fájdalom… – suttogom, mire Hiro-san megpuszilja a kezem.

- Kérlek, szépen ne csinálj többet ilyet. Mindent meg fogok tenni érted, hogy megint normális életed lehessen, és megint gyerek lehessél, csak kérlek, ne csinálj többet ilyet! – könyörög, mire elszégyellve magam, ráemelem a tekintetem.

- Ne haragudjon Hiro-san!

-          Nem haragszok egyáltalán, csak aggódok érted, mert félek, hogy elveszítelek, amit nagyon nem szeretnék – odahajol hozzám és szájon csókol.

Ledermedek, de nem utasítom el, viszont nem is viszonzom. Csak hagyom, hogy megcsókoljon. Jólesik, de túl fáradt és gyenge vagyok ahhoz, hogy visszacsókoljak. Ráadásul a hasam is idegesítõen morog, amit õ is észrevehet, mert végül elszakad ajkaimtól és elvörösödve néz rám.

-          Hozok valamit enni, jó? – néz rám, mire bólintok. – Nemsokára jövök.

Mikor kimegy, én végre levegõt is merek venni. A csók túl szenvedélyes volt, most nem igen tudok ezzel mit kezdeni. Túlságosan sebezhetõnek érzem magam, túl védtelennek ahhoz, hogy ellenkezni tudjak. Szükségem van Hiro-sanra, és azt õ is tudja, meg én is. Más dolog, hogy nem vallom be, mert túlságosan félek, ha kötõdni kezdek hozzá, akkor el fogom veszíteni õt. Gondolataimból az ajtó nyitódása riaszt fel, de nem Hiro-san az, csak egy ápolónõ, aki beköt nekem egy infúziót, majd ad néhány újságot, hogy elfoglalhassam magam. Nemsokára Hiro-san is megjön egy csomaggal, amiben mint kiderül, KFC-bõl hozott csirkeszárnyak, csirkecomb és burgonya van. Nem nagyon szeretem a gyorséttermeket, igaz, nem is vagyok hozzájuk szokva, mert nagybátyám azokat is az Ördög mûvének mondta. Én pedig még sosem ettem gyorsétteremben.

Mikor Hiro-san elém teszi az ételt, mohón kapok utána és talán a betegségem kezdete óta elõször tömöm magamba úgy, mint egy éhezõ. Ennek meg is van a hátránya, mert néhány falat után elkezdek köhögni, mire Hiro-san megveregeti a vállam.

-          Lassabban egyél, te gyerek! – int mosolyogva. – A végén megfulladsz.

-          Sajnálom – mondom, de látom, hogy nagyon örül neki, hogy végre eszek. Én is örülök, hogy boldog, habár nem is tudom, most miért vagyok boldog. Õ boldog és én is az vagyok. Ennyi elég. Isten egy angyalt küldött nekem, aki megvéd és megtanít a jó dolgokra. Mi mást kívánhatnék még?

~*~

A kórházat egy hét után hagyhatom el, de az orvos int, hogy még pihenjek otthon pár napot. Én azonban szeretnék iskolába járni, mert máris túl sokat hiányoztam, amit nem fogok tudni bepótolni. Nemcsak a rajzról van szó, hanem a matekról, fizikáról, kémiáról is, mivel ezekbõl a tárgyakból nem vagyok olyan jó, mint az elvárható lenne. De olyan rossz sem. Csak éppen ezeket nem szeretem. Én humán beállítottságú vagyok, a reál tárgyak sosem mentek olyan jól. Végül mégis hajlandó vagyok otthon pihenni pár napot.

Mikor hazaérünk, Hiro-san a szobába visz, és kipakol. Hiányoznak a barátaim és bár Hiro-san mellettem van, õ nem ugyanaz.

-          Valami baj van? – kérdi Hiro-san, és rám néz. – Szomorúnak látszol.

-          Hiányzik Hiroya és Akira – vallom be. – Nem azt akarom mondani, hogy ön nem jó társaság, de ön felnõtt. Nekem meg szükségem van a saját kortársaimra is.

-          Miért nem hívod fel õket? Biztos örülnének neki, ha meghívnád õket.

Végül felhívom õket és egy órával késõbb már vidáman beszélgetünk. Vagyis inkább õk viszik a szót az ágyon ülve, én meg hallgatok. Hiszen úgysem tudnék hozzászólni. Hiro-san rágcsálnivalót és üdítõt hoz nekünk, de tapintatosan magunkra hagy, hiszen õ is tudja, hogy nekem most a barátaimra is szükségem van.

-          Jobban vagy már? – kérdi Akira.

-          Azt hiszem… - mondom bátortalanul. – Bocs, hogy olyan… szóval hogy… rossz voltam.

-          Semmi baj – rázza a fejét Hiroya és vállon vereget. – Hidd el, tudom milyen a depresszió. Az unokabátyám is az volt és szörnyû dolgokat tett magával. Három évbe telt, mire úgy-ahogy rendbejött. Szerintem te ahhoz képest elég gyorsan javulsz, fõleg azok után, amiket mûveltek veled. De miért nem kértél soha segítséget?

-          Nem mertem – vallom be. – Igazából… azt hittem, hogy… senki sem hinne nekem. A nagybátyám elég befolyásos ember és… féltem…

-          Ez természetes – bólogat Akira. – De most már semmi baj nem lesz.

- Rendben. Keresek neked egy pszichiátert – mondja, majd leül mellém és megölel. A karomat simogatja.

Nem beszélünk sokat, nekem nincs kedvem, õ pedig nem erõlteti. Azért rendes tõle, hogy nem faggat és segíteni akar, de nem terhelhetem tovább.

Estefelé elmegyek fürdeni. Sokáig fürdök, közben mindent átgondolok. Nem akaszkodhatok Hiro-sanra, minél elõbb önállóvá kell válnom. Elõbb-vagy utóbb meg fog unni, és el fog küldeni. Aztán akkor sehová sem mehetek. Fürdés után azonnal lefekszem és szinte azonnal el is alszom. Ki vagyok merülve, fáradt vagyok. Éjjel anyáékról álmodom, hogy meghalnak, hogy elhagynak, mire sírni kezdek. De mintha valaki ott lenne velem és simogatna és suttogna valamit. Olyan megnyugtató, olyan meleg és biztonságos, hogy a könnyeim lassan elapadnak. Egy angyal. Biztosan az, más nem lehet.

~*~

Másnap reggel, mikor felébredek, érzem, hogy valaki fekszik mellettem, átölel és… A szemeim felpattannak és mikor meglátom Hiro-sant, rettegve nézek rá. Mit keres itt? Miért fekszik mellettem?!

- Ne bántson, könyörgöm, nem csináltam semmit. Kérem, ne erõszakoljon meg! – könyörgök kétségbeesetten, majd sírni is kezdek, mire Hiro-san felemeli a takaróját. Istenem! Istenem, ne!

- Nézd, Hibiki! Külön takaróba vagyunk. Nem foglak bántani eszem ágába nincs – mondja, és mikor odanézek, látom, igazat mond. Ettõl kissé megnyugszom, de a pánikrohamom még nem múlt el.

- Köszönöm – suttogom, mire megölel és egy puszit is kapok a fejemre. Olyan jólesik.

- Ez a legkevesebb – mondja halkan, mire megkordul a gyomrom. Riadtan ütök rá, hogy ne hallja, ne lássa. – Nem kérsz egy kis reggelit? – kérdi, mire riadtan rázom a fejem. De ez nem gyõzi meg õt. – Jövök mindjárt – állna fel, de belekapaszkodom.

- Könyörgöm, ne hagyjon itt Hiro-san! – kapaszkodom belé. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy itthagyjon az én õrangyalom. Erre visszafekszik és a hátamat kezdi simogatni, magához húz és lágyan átölel.

Aztán hirtelen a telefonjáért nyúl. Tudtam! El fog küldeni és a kedveskedés csak álca volt. Nem kellek neki, biztos intézetbe küld, hiszen túl sok vagyok neki, nem tud megnevelni, hiszen mit is akarna egy olyannal, mint én?

- Kérem, ne küldjön el Hiro-san ígérem, hogy megteszek mindent, amit csak kell, csak ne küldjön el! – mondom és szorosan hozzábújok a ruháját markolva. Nekem csak õ van, ha elküld, nem lesz senkim.

- Csak a munkahelyemet hívom, hogy szóljak, ne várjanak rám – magyarázza, mire lassan megnyugszom, de nem mozdulok. Félek, hátha mégis hazudik, ami lehetetlen. Õ nem tud hazudni.

Hiro-san a fõnökével beszél, majd mikor leteszi, rám néz. Azt hiszem, a fõnöke nem örül annak, hogy nem megy dolgozni, de õt láthatóan nem zavarja.

- Kijössz velem a konyhába, ha megkérlek, vagy itt maradsz? – kérdi türelmesen.

- Rendben. Menjünk – mondom halkan. Felkelünk, felöltözünk és kimegyünk.

Hiro-san reggelit készít, de én nem akarok enni. Bár éhesnek érzem magam, nincs étvágyam, nem tudnék egy falatot se lenyelni. Ám amikor feltálalja a palacsintát, mégis hajlandó vagyok csipegetni pár falatot. Azt hiszem, õ örül ennek, és talán csak miatta eszek.

- Ha ettél utána elmegyünk egy nagyon jó pszichiáterhez – szólal meg, mire bólintok.

~*~

Jó egy órával késõbb már az orvosnál vagyunk. Nem szeretném, ha Hiro-san bejönne, bár azt hiszem, amúgysem jöhet be, mert az ilyesmit nem szabad hallgatni.

- Kérem, ne jöjjön velem! – szólalok meg, bár könyörgõ szemekkel nézek, várjon meg. Kissé félek.

-          Nem foglak elhagyni. Nem fogok bemenni veled, de kint a váróban megvárlak, és itt leszek, amikor végzel. Rendben? – néz rám, majd meglátjuk az orvost. Egy fiatal nõ az.

-          Oké – mondom. – De ha elmegy, nem bocsátok meg magának! – teszem hozzá komolyan. – Nem viccelek!

Nem válaszol, de szerintem tudja, komolyan gondolom, amit mondok. A doktornõ – akit amúgy Maria Chennek hívnak – nagyon kedves, elõzékeny. Köszönünk, majd bevezet az irodájába. Hiro-san kinn marad és kissé mintha aggódna miattam. Ha az orvos férfi lenne, én is aggódnék, de így hogy nõ, kevésbé aggaszt. Egy nõ sokkal érzékenyebb és õ jobban is fog engem érteni.

Körbenézek az irodában, amikor az ajtó becsukódik. Chen-sensei az egyik fotelbe ül, ami a szoba középsõ részén helyezkedik el. Vele szemben hosszú bõrkanapé fekete színben, középen egy asztalka. A falak fehérek, az egyik falnál pedig polcok, rajtuk festékek, ecsetek, zsírkréták, ceruzák, papírok, vásznak. Még festõállvány is van. Meg jó pár baba, autó, meg mindenféle játék. Gondolom a gyerekeknek. Automatikusan tartok a festõállvány felé, majd a festékek felé és elveszek egy ecsetet, meg egy sok színes festéket tartalmazó palettát. Az egyik üvegben víz van. A festõállvány elé állok, megvizezem az ecsetet és a fekete színû festékbe mártom, majd a festõvászonhoz érintem. Festeni kezdek. Chen-sensei közben némán ül, valamit írogat, hallom a toll sercegését. Majd megszólal.

-          Szóval, szeretsz festeni, Kirishima-kun? – kérdi lágy hangon, erõs akcentussal. Nem japán, ha tippelnem kéne, akkor kínainak mondanám. Bólintok, de nem szólok. – Az jó. A festés megnyugtató lehet – folytatja a csevegését.

-          Maga nem japán, igaz? – kérdem, de nem fordulok felé.

-          Igazad van – nevet fel halkan. – Hong-kongban születtem, de tíz éve itt élek Tokióban.

Egy picit feléfordulok és végignézek rajta. Rövid, vállig érõ haja van, mandulavágású szeme, csinos, fiatalos arca, alacsony, vékony termete és kis mellei. Egészen csinos, nõ létére. Majd visszafordulok. Õ közben kérdezget néha-néha, de nem zavar. Ahogy letelik az egy óra, lerakom az ecsetet. A mûvem félig kész, de fogalmam sincs, mi is ez tulajdonképpen. A doktornõ érdeklõdve szemléli és valamit írkál. A képem fekete-vörös-fehér színekben pompázik. És sok a sötétkék, meg egyéb sötét színek. De csak festem, ami a fejemben van. A doktornõ kikísér, és Hiro-san izgatottan áll fel. A nõ int neki, hogy beszélni akar vele, így én türelmesen leülök egy székre a váróban. Sokan vannak, többnyire velem egyidõsek, vagy fiatalabbak. Csak néhány idõsebb fiút és lányt látok, akik mind Chen-senseire várnak. Hiro-san hamarosan mellettem terem.

-          Menjünk, gyere! – nyújtja a kezét, de én nem fogom meg.

Meghajolok a doktornõ felé és elindulok kifelé. Hiro-san nem kérdez semmit, csak egy cetlit nézeget. Majd egy gyógyszertárba megyünk.

-          Nem kell gyógyszer! – mondom halkan, de határozott hangon.

-          Csak azért váltom ki, hátha mégis szükséged lesz rá – válaszol Hiro-san, mire bólintok. – És, milyen a doktornõ?

-          Aranyos – válaszolok. – Furán beszél.

Hiro-san mosolyog, de nem értem, mi van ezen vicces. Vajon õ segít rajtam? Õ nem faggat, mint mások, hagyja, hogy azt tegyem, amit akarok, mint Hiro-san. De Hiro-san nem orvos. Õ nem tudja mi zajlik mások lelkében. Én sem tudom, mi zajlik bennem.

A gyógyszertár után bevásárolunk, aztán hazamegyünk. Azt hiszem, Hiro-san félt. Mikor hazaérünk, a hálóba menekülök. Nem akarok több kérdést. Lefekszem az ágyra. Hallom, hogy Hiro-san mos, bekapcsolta a mosógépet, de nem vagyok olyan állapotban, hogy segítsek majd neki.

~*~

Eltelik pár nap. Visszamegyek a suliba, de ugyanúgy nem szólok semmit, mint eddig. Akira és Hiroya mellettem vannak, õk megértenek, de a többiek már nem vesznek észre. A barátaim azonban nem hagynak magamra, ami néha igen zavaró, de õk is tudják, mikor álljanak le. Látom, hogy fáj nekik, de nem akarok beszélni velük. Chen-sensei nem sürget, közben a képet is befejezem. Egy templomot, ami lángol és fölötte egy démon áll széttárt kezekkel, vigyorgó képpel. Félelmetes, de csak a fejemben létezik. Talán… talán én vagyok a démon? Nem tudom. Chen-sensei se szól semmit, bár megmutatja Hiro-sannak a képet, aki elég döbbent és ijedt képet vág. Nem értem õt sem.

Hirtelen nem tudok mit csinálni. Most már tudom, hogy Hiroya is hinni fog nekik, így elrohanok. Még hallom, hogy Shingoék röhögnek és Hiroya utánam kiált, de nekem elegem van mindenbõl. Már tudom, mit kell tennem. Nem tehetek ki többé senkit ilyen veszélynek, hogy velem van. Én csak a bajt hozom mindenkire. A nagybátyámnak igaza volt, én senkinek sem kellek, semmire sem vagyok jó, csak hogy széttegyem a lábam és szolgáljak. Nem maradhatok ilyen tiszta, tisztességes emberek között. Elrohanok Hiro-san lakására és berontok. Még nálam van a kulcsa. Berohanok a hálóba és kinyitom a szekrényt, majd a cuccaimat bepakolom egy bõröndbe. Még mindig bõgök, fáj, hogy ennyi fájdalmat okozok mindenkinek, de tudom, hogy hol a helyem. A nagybátyámat ma engedik ki az elõzetesbõl, mivel nem találtak ellene semmi bizonyítékot, így nem lesz semmi baj. Nem érdekel, mi lesz velem, de legalább a többieknek nem esik bajuk. Nem érdemlem meg, hogy törõdjenek velem. Én nem érdemlek meg egy normális életet.

Miután bepakoltam még egyszer végignézek a szobán és elhagyom a lakást. A lakáskulcsot gondosan a lábtörlõ alá rejtem. Csak a mobilom maradt a szobában. Nem lesz rá szükségem. Nekem már nincs senkim és semmim. Sosem volt.

Mikor hazaérek, nagybátyám már otthon van. Torkomban dobogó szívvel nyitom ki az ajtót, és ahogy belépek, már kapom is az elsõ pofont. Majd a következõt és a következõt is. Meg sem számolom, hány ütést és rúgást kapok akkor, de nem is érdekel. Megérdemlem.

-          Te koszos fattyú! – ordít a nagybátyám, miközben a hajamnál fogva ráncigál be a nappaliba. – Volt képed elszökni?! Aztán még nekem is támadsz?! Most megtanulod, hol a helyed, de ringyó!

Leránt a földre és tovább rúdgal, míg végül elvesztem az eszméletem.

~*~

A következõ napokban folytatódik a terror. Nagybátyám iskolába sem enged, egész nap figyel és a legkisebb hibáért belém rúg, vagy elver. Hiroya és Akira csak egyszer jönnek el, amikor fenn fekszem félholtan, de nagybátyám elküldi õket azzal, hogy beteg vagyok. Azután nem jönnek. Azt hiszem, valamit még mond nekik, biztosan a szokásosat, hogy nem vagyok rá méltó, hogy velük barátkozzam. De meg is érdemlem. Hogyan is gondolhattam, hogy én, egy kis senki nyomorék féreg bármit is érhetek? Remélem, Hiro-san jól van és nem jut eszébe idejönni. Nem akarom, hogy meghaljon miattam. Nem akarom.

-          Hibiki! Te lusta féreg, vonszold le magad de azonnal, ha nem akarod, hogy felmenjek! – hallom nagybátyám ordítását, mire remegve tápászkodom fel a földrõl, ahová lelökött. Aznap kétszer erõszakolt meg, és a lábaim remegnek, a testem ismét tele van sebekkel, de nem törõdöm vele. Ki kell bírnom. – Mozogj, te nyavalyás dög!

-          Igenis, bácsikám! – szólalok meg gyenge hangom, majd lekászálódok a lépcsõn.

-          Takaríts ki! – ragad meg és lök a falnak úgy, hogy feljajdulok, mire csak egy pofont kapok jutalmul. – És befogod a pofád, vagy agyonverlek!

Csak bólintok és nekilátok takarítani. Mindenem fáj, napok óta nem aludtam rendesen és ki vagyok fáradva. Lelkileg és testileg ki vagyok merülve, de nem ellenkezhetem, hiszen én választottam ezt az életet. Én döntöttem így, hogy visszajövök. Ahogy törölgetem le a bútorokat, véletlenül nem figyelek és lelököm nagybátyám kedvenc vázáját a földre, ami ripityára törik. Halálra váltan nézek hátra, mert máris lépéseket hallok és megjelenik a nagybátyám.

-          Sa… sajnálom… - kezdek sírni, mire megragad és a konyhába cipel.

-          Most majd megtanulod, hogy mi jár a rossz gyerekeknek! – kap ki egy fakanalat a fiókból és elkezd püfölni vele.

Meg sem próbálok védekezni, értelme sem lenne. Leszorít a földre és tovább üti a hátam, a fejem. Aztán hirtelen ajtónyitódást hallok, majd egy ordítást.

- Neeeee!!! – kiáltja el magát valaki, akiben megismerem Hiro-san hangját. Majd hirtelen valaki megölel, és az ütések megszûnnek, helyette megmentõm hátán kopog a fakanál.

- Álljon meg tiszteletes! Elég volt, amit láttunk! Elveszük öntõl a gyereket és soha többet nem kaphat szülõi felügyeletet! – hallok meg még több hangot.

- Már megint te vagy, te kis köcsög? – ordítja a nagybátyám és tovább üti Hiro-sant. – Engedjenek, el ez a hülye buzi elront mindent! Elvesz tõlem mindent! – kiabálja, de hangja távolodik és a kopogás is megszûnik. Sírok, nagyon félek, a szemem se merem kinyitni. Hátha ez egy álom.

- Végre megtaláltalak – ölel át Hiro-san óvatosan, én pedig végre kinyitom a szemem. Valóban õ az, mégsem tudom elhinni.

- Shuichi-san… – mondom halk, rekedt, sírós hangon.

- Mostantól minden rendben lesz, ahogy megígértem. Nem foglak elhagyni többet – mondja Hiro-san, mire hozzábújok és a felsõjét markolva kezdek el zokogni.

- Elnézést uram, de el kell vinnem a fiút és árvaházba kerül – hallok egy nõi hangot.

-          Kérem, hadd legyen nálam, örökbe fogadom, csak ne vigyék el tõlem! Nagyon szépen kérem! – kéri Hiro-san, én pedig remegve sírok a karjai között.  – Ha elveszik tõlem, össze fog omolni. Eleget szenvedett már az életben, hadd legyen megint boldog.

- Rendben, de egy papírt ki kell töltenie.

- Bármit kitöltök, csak hogy velem lehessen – Hiro-san tovább ölel és érzem, hogy lágy puszit ad a fejemre. Végül a nõ beleegyezik és otthagy minket..

- Kö… köszönöm Shuichi-san – mondom akadozva, mire õ csak ölel engem. Nem akarom elengedni, hátha csak álom ez az egész.

-          Mondtam, hogy vigyázok rád – suttogja, mire kezdek megnyugodni, majd elveszítem az eszméletem.

~*~

Nem tudom mikor térek magamhoz. De nagyon fáj mindenem, a fejem, a hátam, a karom, a vállam. Nem is igazán tudom, hol vagyok, a tárgyak táncolnak és imbolyognak. Talán álmodom, vagy az volt álom, hogy Hiro-san megmentett. Már nem tudom. De nem is igazán tudom kivenni, hol vagyok, mert sötét van, csak néhány bútor körvonalait látom. Egy ágyban fekszem, valaki betakart. Talán ez is álom. Kótyagos, zavaros fejjel próbálok felkelni, de nem nagyon megy. Végül mégiscsak sikerül feltápászkodnom. Ha otthon vagyok, akkor muszáj felkelnem, de ha ez egy álom, nem akarok felébredni. Soha többé nem akarok felébredni. Az álmomban akarok maradni, ahol Hiro-san eljön értem és megment, ahol a karjaiba vesz és elrepülünk. Az álmomban repültem is, vagy az azelõtt volt? Már nem is tudom. Minden mozog és forog. A bútorok, a fal, az ajtó és az ablak is. Mind mind táncot járnak, valami furcsa táncot.

Érzem, hogy forró a bõröm, a testem. Mintha égnék. Talán ez a Pokol? Annak kell lennie, csak ott van ilyen forróság. Biztosan meghaltam és a Pokolra kerültem. De nem is érdemeltem jobbat, hiszen bûnös életet éltem. Beleszerettem egy férfiba, pedig az bûn. Sosem lehetek szerelmes senkibe, mert az Isten ellen való. Én pedig bûnöztem, így a Pokol a végállomás. Próbálok felállni, és nehezen megy is. Elindulok, de minduntalan meg kell állnom, meg kell kapaszkodnom, mert lábaim remegnek a megerõltetéstõl. Zavarosan, fájó és szédülõ fejjel lépdelek egyre közelebb a csukott ajtóhoz, majd kinyitom és kilépek. A kinti tárgyak is táncot járnak a szemeim elõtt, valahonnan fény szûrõdik, mely vonz, így arra megyek. Egy férfi áll nekem háttal, valamit ügyködik, talán fõz, de nem tudom, bár kellemes illatok szállingóznak felém. Hirtelen megfordul, lábaim pedig ekkor mondják fel végleg a szolgálatot és csúszom le a fal mentén a földre. A talaj hideg. Meglepõen hideg, talán ez mégsem a Pokol. De akkor mi? Otthon vagyok? Biztosan. Az alak odasiet hozzám és leguggol, megragadja vállaimat, én pedig felkészülök a pofonra. De elmarad.

-          Hibiki! – szólít meg az idegen, akinek furán Hiro-sanos hangja van. De õ nem lehet. – Hibiki! Jól vagy?

-          Jól… vagyok… - suttogom tompán. – Minden rend…ben… bácsikám…

-          Hibiki! – a hang ijedt, majd csak azt érzem, hogy felkapnak.

Valaki felemel és visz. Mintha repülnék. Szárnyalok a magasban, miközben õ tart engem. Vagy én tartom õt? Neki is szárnyai vannak? Õ egy angyal? Végül letesz és ismét valami puha kerül rám, mint egy felhõ. Õ állna fel mellõlem, de megragadom. Teste van.

-          Angyal… - suttogom – Ne… hagyj… el…

Ezek után ismét jön a sötétség.

~*~

A következõ napokból nem sokat érzékelek. Érzékelem, hogy valaki mindig ott van velem. Lassan rájövök, Hiro-san az, de vajon tényleg õ az? Vajon ébren vagyok? Mintha Hiroya és Akira is ott lennének. Rémlik, hogy néha járkálok a lakásban, vagy miben, ahol vagyok. De nem igazán vannak emlékeim. Nem tudom, mi történik, nem tudom, milyen nap van, hány óra, nem tudom, mikor van nappal, vagy éjszaka. Nem beszélek, azt sem tudom mi álom, mi a valóság, hiszen lehet, hogy mindez csak álom. De ha az, nem akarok felébredni.

Aztán egy nap tisztul a kép. Hiro-san nappalijában ülök és a tévét bámulom. Nem tudom, hogy kerültem ide, nem is tudom, ki és mikor kapcsolta be a tévét. De olyan, mintha álomból ébrednék. Felhúzott térdekkel ülök, karjaimmal átfogom térdeimet és úgy bambulok szótlanul. Nem emlékszem szinte semmire azóta, hogy Hiro-san elém ugrott, hogy megvédjen. Minden összemosódott azóta. Aztán hallom a bejárati ajtót. Megjött Hiro-san, mert hallom a lépteit is. Becsukja az ajtót, leveszi a kabátját, cipõjét és belép a konyhába. Elpakol. Aztán lépteit hallom, hogy bejön hozzám.

-          Szia kicsim! – hallom a hangját, ahogy leguggol mellém. – Hogy érzed ma magad?