|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2011. 03. 30. 11:06:10 | #12651 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Hiro-sannak)
Sokat beszélgetünk, minden elmondok, mi minden történt azalatt a fél év alatt, míg nem voltam vele. Élvezettel hallgatja, és ő is mesél, hogy mennyit keresett. Ez rossz érzéssel tölt el, mert nem jó ezt hallani, hogy mennyit aggódott miattam, meg minden. De jól vagyok, és ő is látja, tudom,hogy egy nap majd megbékél vele, hogy más életet akarok élni, mint amit ő szeretett volna adni nekem. Nagyon elbeszélgetjük az időt, így mikor az órámra nézek, majdnem szívrohamot kapok. Shinya már biztos halálra aggódja magát miattam.
- Ne haragudj Hiro-san, de vissza kell mennem a kiállításra Shinya már biztos aggódik miattam – mondom, és felállok.
- Persze. Akkor menjünk, visszakísérlek – válaszol, mire előveszem a pénztárcámat.
- Rendben - egyezek bele.
Nem enged fizetni, szerinte tartalékolni kéne a pénzemet. Nem tudja, hogy hogy az ösztöndíjból és néhány képem eladásából már egész szép összeget szedtem össze. Viszont nem akarom, hogy rosszul érezze magát, így hagyom. Kilépünk az utcára, és elindulunk visszafelé. Kezd hűvös lenni, pedig már június közepe van. Hiába, úgy tűnik, kifogtunk egy hűvösebb délutánt. Mire visszaérünk, Shinya már égen-földön keres. Ezt onnan tudom, hogy amint meglát, úgy rohan felém, mintha kergetnék. Mindig agyonaggódja magát, de nem is csoda. Az ő hátterével nagyon is jól tudja, milyen veszélyeket rejt, ha egyedül vagyok.
- Merre voltál addig tudod mennyire aggódtam miattad? – mondja, mire elmosolyodom. Művészlélek, mindig mindent túlreagál.
- Bocsi Shinya, kicsit elbeszélgettem az időt Hiro-sannal - mondom, mire megnyugszik. Beszéltem neki Hiro-sanról, így tudja ki ő, és mit jelent nekem.
- Miért nem üzented meg ezt is, akkor nem aggódtam volna érted annyit – mondja elkapva és játszadozni kezd velem. Nevetve hagyom, hogy hadd csikizzen, most kivételesen nem is ellenkezem.
- Na, megyek is, nem akarlak tovább zavarni titeket - mosolyog halványan Hiro-san. Mintha szomorú lenne, én pedig utálom, ha szomorú. – Vigyázz magadra, Hibiki! – mondja, majd elindul.
- Hiro-san, várjon! – kiáltok utána, mire megáll és felém fordul. Odamegyek hozzá. Nem akarom így elengedni. – Nem mehetek csak így el – mondom, és a hátam mögé nézek. Shinya már nincs ott, szerintem nem akar minket zavarni.
- Mit szeretnél kicsikém? – kérdi, és a szemembe néz. Én pedig a karjaimat a nyaka köré fonva húzódom közel hozzá, és megcsókolom.
Annyira hiányzott már ez, és ez az első alkalom, hogy önként, félelmek nélkül közeledem hozzá. Érzem, ahogy átkarolja a derakamat, közelebb húzva magához. Olyan meleg, puha, biztonságos érzés. Nemigen érdekel, hogy mások meglátnak, hiszen köztudott, hogy a művészek között rengeteg a homoszexuális ember, így senki sem botránkozik meg rajta, ha két azonos nemű ember csókolózik. Csak a levegőhiány vet véget a csóknak. Megölel és érzem, hogy magával vinne, de én szelíden kibontakozom öleléséből.
- Vigyázz magadra Hiro-san! – mondom, mire sóhajt.
- Hétvégén átjössz hozzám? – kérdi, szemében reménykedéssel. Ekkor dördül egyet, és az eső esni kezd.
- Lehet. Nem tudom, hogy fog alakulni a hétvégém - mondom, miközben összébb húzom a felsőmet. – Szia, Hiro-san!
Visszaszaladok a galériába, de még hallom, hogy elköszön tőlem. Benn Shinya fogad és megölel.
- Na, megvolt a nagy találkozás? - kérdi, és a szemembe néz. - Mi a baj?
- Hiányzik - vallom be sóhajtva. - Nagyon hiányzik, de nem tudok hozzá visszamenni. Még nem. De hétvégén meglátogatom és talán nála is alszom.
- Jaj, ne mááááááááááááár! - kezd el műhisztizni. - Akkor én mit fogok csinálni? Kit fogok dögönyözni? - csikiz meg, mire elnevetem magam. Shinya mindig fel tud vidítani, de soha egy szóval sem mondja, hogy valamit ne csináljak. - Én már nem is számítok, he?
- Dehehogynehm - fulladozok a nevetéstől. Olyan jó vele, de Hiro-san megint más. Belé szerelmes vagyok, Shinya csak egy barát.
~*~
A hétvége hamar eljön, és hála égnek elengednek, de meg kell adnom az elérhetőségeimet. Shinya kissé le van lombozódva, hiszen eddig mindig együtt töltöttük a hétvégéket, de nem hiszem, hogy irígy lenne Hiro-sanra. Ő is tudta, hogy előbb vagy utóbb ez is eljön, amikor nemcsak vele foglalkozom. Elköszönök tőle, majd elindulok.
Jó másfél óra utazás után érkezem meg az ismerős házhoz. Mikor felmegyek és megállok az ajtó előtt, a szívem a torkomban dobog. Vajon valóban jól tettem, hogy idejöttem? Nagy levegőt veszek, és becsengetek. A kulcsom már nincs meg, szándékosan nem hoztam magammal, amikor fél éve elhagytam Hiro-sant. Aztán pár pillanattal később halk léptek hallatszanak, és egy erősen betegesnek kinéző Hiro-san nyit ajtót. Köntös van rajta, és nem néz ki túl jól. Beteg lenne?
- Hibiki... – mondja meglepve, majd tüsszent egyet. – Gyere beljebb, ha szeretnél – invitál, miközben elcsoszog.
Beteg. De nem tehetem meg, hogy most elhúzzak innen, ha már egyszer eljöttem. Halkan elnézést kérve lépek beljebb és csukom be az ajtót. Leveszem a cipőm, majd a táskámat magam után hozva lépek beljebb. Semmi sem változott ebben a lakásban, mióta utoljára itt jártam. A hálószoba felöl halk köhögés és orrfújás hangja hallatszik, mire arrafelé veszem az irányt. Mikor belépek, megrohannak az emlékek. Mennyi időt töltöttem itt rajzolgatva, festegetve. Még a falat is én festettem tele mindennel. Hiro-san az ágyon ül és amikor meglát, fel akar állni, de leteszem a táskát és csípőre teszem a kezem.
- Nyomás az ágyba! - mondom komolyan, mire meglepetten néz rám. - Nem kéne ilyen állapotban járkálnod! Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? Ha szólsz, már hétközben idejöhettem volna - mindeközben odalépek és határozottan az ágyba tuszakolom, majd betakarom. - Maradj nyugton!
- Nem akartam neked bajt - mondja halkan. - Csak gondot okozok - valami megmozdul bennem. Én is mindig ezeket mondtam.
- Akkor okozol nekem gondot, ha most nem hallgatsz rám - nézek rá. - Tessék nyugton maradni, ha mondom, különben baj lesz! - fenyegetem meg játékosan. - Én meg nemsokára jövök.
Választ sem várva indulok kifelé, és egyenesen a konyha felé veszem az irányt. Beteg és itt ugrálna nekem. Magamra emlékeztet, aki még negyven fokos lázzal is képes voltam főzni, mert attól féltem, hogy bántani fog. Kissé irónikus a dolog és még vicces is lenne ez a helyzet, ha Hiro-san nem lenne beteg. Benézek a hűtőbe. Remek, van csirke és zöldség is. Egy kis csirkehúslevest főzök neki, az jót tesz a betegnek. Mellé meg készítek mézes-citromos csipkebogyóteát a náthájára. A főzés gyorsan megy, még mindig képes vagyok rá, holott az elmúlt fél évben nem sokat gyakoroltam. Mégis minden úgy megy, mint régen. Talán az ismerős hely miatt, talán azért, mert tudom, hogy van, aki számít rám. Jó másfél órával később már kész is a finom leves. Ezidő alatt én kissé kitakarítok a nappaliban, összeszedem a szennyest és berakom a mosógépbe. Mintha újra itt laknék. Azért benézek Hiro-sanhoz is és kicsit beszélgetünk. Mérges vagyok rá, mert nem hívott fel, holott tudja a számom. És mérges vagyok magamra is, amiért nem vettem észre, hogy beteg.
Mikor kész a leves, kiteszek belőle egy tányérra, majd kitöltöm a teát is, és egy tálcán beviszem. Segítek felülni Hiro-sannak, majd az ölébe teszem a tálcát. Látom, hogy élvezettel eszi, ezek szerint még tudok főzni. Az utolsó cseppig minden elfogy, én pedig elégedett vagyok.
- Nagyon finom volt - mondja mosolyogva. - Már hiányzott a főztöd - simogatja meg az arcomat.
- Ennek örülök - válaszolok kuncogva. - De csak a főztöm hiányzott? - állok fel, hogy kivigyem a koszos edényeket? Kár, azt hittem, nem csak erre vagyok jó - teszem hozzá tettetett szomorúsággal.
- Hibiki... - kezdené, de elnevetem magam.
- Bevetted! - kacagok. - Sose tudnék rád igazán haragudni, de azért mérges vagyok, mert nem szóltál, hogy ilyen állapotban vagy. Legközelebb hívj fel, tudod a számom.
Bólint, én pedig megnyugszom. Kiviszem a cuccokat, elmosogatok, mindent a helyére pakolok és végül kiszedem a ruhákat is a mosógépből. Felteregetek, majd úgy döntök, itt maradok vasárnap estig. Neki is jól fog esni, ha itt leszek, és nekem is, hogy tudunk beszélgetni.
Az egész napot átbeszélgetjük, este segítek neki megfürdeni. Nem csinálok ügyet belőle, hogy meztelenül látom, bár észreveszem, hogy őt azért kissé zavarja, hogy így látom. Most sebezhető és esendő.
- Velem alszol? - kérdi reménykedve, mikor már újra az ágyban van. Nem tudom, erre mit feleljek, hiszen már megágyaztam magamnak a nappaliban. - Kérlek! - suttogja halkan.
- Nem jó ötlet, a végén én is megbetegednék - mondom komolyan. - Majd ha már meggyógyultál, lehet róla szó - vigasztalom. - Talán jövő hétvégén is át tudok jönni, de nem ígérek semmit. Viszont te is meglátogathatsz.
Jó lenne sokat együtt lenni vele, de ugyanakkor félek is, mi lesz ezek után. Sokáig függtem tőle, szeretnék önálló lenni, de nem akarom őt elveszíteni.
|
| oosakinana | 2011. 03. 25. 20:17:06 | #12522 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Hibikimnek)
Ahogy ölelem, olyan jól érzem magam, de kibontakozik az ölelésemből és nem mond semmit. Kicsit csalódott vagyok, meg szomorú ezek szerint már nem szeret és sikerült elfelejteni. Hát igen ilyen az én formám, de ezért senkit sem hibáztathatok, csak még is annyira fáj belül a szívem környékén.
- Örülök, hogy látlak – mondja mosolyogva egy kis idő után.
- Hibiki... Úgy viselkedsz, mintha idegen lennék – jegyzem meg megdöbbenten.
- Ha idegen lennél, akkor nem beszélgetnék veled ilyen kötetlenül - kuncogja. - Másrészt, nem szöktem meg, a saját akaratomból vagyok itt. És hidd el, jól érzem magam, boldog vagyok. Olyanok között vagyok, akik olyanok, mint én. Mindenben olyanok, nemcsak a művészetek terén. Ők úgy értenek engem meg, ahogy te sosem tudnál, még akkor sem, ha száz és száz éve ismernél.
- Akkor... nem is jössz vissza hozzám? – kérdezem szomorúan és bánatosan.
- Sétáljunk egyet – mondja, amire csak bólintok. Lehet így akarja közölni, hogy ne keressem többet, mert nélkülem akar élni. Elindulunk. - Sosem mondtam, hogy nem megyek vissza. De még nem jött el az ideje. Egyszer újra látni akartalak, akkor, amikor már nem szorulok támogatásra, amikor már elég erős vagyok, hogy a saját lábamra állva elmehessek hozzád. – kezdi el magyarázni. - De nem akarok visszaköltözni hozzád. Egyenlőre még nem.
- Miért nem? – állítom meg. - Olyan rossz volt velem?
- Egyáltalán nem – rázza a fejét nevetve. Eddig még sosem hallottam nevetni. - Mindössze, a sulim és az otthon, ahol lakom, túl messze van a lakásodtól. Nem szeretnék napi három órát utazgatni, és a napirendem amúgyis elég rendszertelen, szóval sosem lennék igazán otthon. Művész vagyok és ösztöndíjjal vettek fel ebbe az iskolába. Nem szeretnék azzal zűrt magamnak, hogy egy férfival lakom együtt. Akkor kitennének, és ilyen jó sulit nem fogok ismét találni. Végre igazi barátokra leltem, és Akiráékkal is tartom a kapcsolatot.
- Ők nekem semmit sem mondtak – rázom a fejemet. Nekem miért nem mond soha senki semmit?
- Mert én kértem, hogy ne szóljanak neked – fogja meg a kezemet. - Szeretlek, nagyon is, de még nem vagyok kész rá, hogy újra veled éljek. Adj nekem időt, rendben?
Bólintok, de nem örülök neki. Ezek szerint teljesen befuccsoltam és nem fogom többet látni. Ez nem lehet igaz. Miért ilyen a sors? Nem hiszem el, hogy nem fog visszajönni és kitudja, mikor jön vissza, lehet soha vagy, amikor én nem leszek esetleg, a halálos ágyamon leszek. Végül elkezdünk sétálni és hallgatom Hibiki történeteit és be kell látni tényleg sokkal jobb dolgok, történnek vele itt, mint ami nálam volt és ez csak még jobban elszomorít belülről. Most nagyon önző vagyok, tudom, de akkor is szeretném, ha velem lenne, és egy családként élhetnénk megint, de erre még sokáig kell várnom.
Végül mondja, hogy menjünk enni, mert ő éhes szól az egyik srácnak, hogy beszéljen egy másikkal valami Shinya nevezetűvel, hogy ne aggódjon.
~*~
Nem sokkal később már egy étkezdében üldögélünk. Szép hely, teli festményekkel és mindennel. Úgy látom tényleg nincs rám szüksége. Mindenkivel boldog és mosolyog. Kedvesen társalog én ezt sosem tudtam elérni vele. Tényleg itt kell maradnia és nem vihetem magammal. Ez az észrevétel viszont nekem fáj most a legjobban, de le kell nyelnem és Hibiki céljait kell a szemem előtt tartanom, hiszen én már nem számítok. De végül is mindenki így érezheti magát, ha például a gyerekei elmennek, csak nekem Hibiki nem a gyerekem sokkal inkább a szerelmem.
- A szokásosat, Hibiki? – kérdezi a vendéglős, mire Hibiki csak bólint. - És önnek, uram? – fordul felém, de még mindig gondolataimba mélyedek meg a helyet is figyelem.
- Én... ööö... egy steaket kérnék jól átsütve – adok választ kérdésére.
- Azonnal hozom – mondja mosolyogva, Hibikire néz és már el is megy.
- Kedves fazon, ő is festő - kuncogja.
- Sejtettem - bólintok. - Ide csak művészek járnak? – nézek körbe az asztalokhoz. Minden fele furcsa emberek ülnek.
- Többnyire igen – válaszolja mosolyogva. - Ez egy ilyen hely, ahol a művészek művészek között vannak. Tudod, ez az egyetlen ilyen hely a környéken. Érted már, miért akarok itt maradni?
- Most már igen - ölelem meg. - De azért, hiányozni fogsz nekem.
- Majd meglátogatlak, és te is eljöhetsz hozzám, amikor akarsz – ígéri meg és megnyugszok bár akkor is hiányozni fog, hiszen nem lesz velem állandóan, ahogy már megszoktam.
Beszélgetünk sokat és jó látni, hogy végre megnyugodott és már nem retteg, mint amikor nálam volt és nálam lakott. Örülök neki a lelkem mélyén és lassacskán tényleg kezdek teljesen megnyugodni. Mesélek neki pár dolgot én is, bár én annyira nem megyek bele a mesélésbe, mert csak annyit tudnék neki mesélni, hogy mennyit kerestem nap mint nap. Alig ettem és kicsit le is vagyok, gyengülve érzem, hogy valami kerülget, de nem teszek inkább említést róla. Nem akarom, hogy kényszerből jöjjön vissza, ha tudom, hogy nem akar. Meg hát úgy is meggyógyulok.
Egyszer csak az órára pillant és látom kikerekedett szemét.
- Ne haragudj Hiro-san, de vissza kell mennem a kiállításra Shinya már biztos aggódik miattam. – mondja.
- Persze. Akkor menjünk, visszakísérlek. – mondom neki, meg amúgy is a kocsim ott van meg így legalább sokkal több időt tudok tölteni Hibikivel.
- Rendben. – egyezik bele, felállok és ő akarna fizetni, de megmondom neki, hogy tegye el a pénzét jó lesz az még máskor és ezt most én kifizetem. Miután fizettem kimegyünk és érzem, hogy kezdek kicsit fázni. Hideg szél fúj. Kicsit megváltozott az idő és be is borult. Lassan esni is fog.
Mikor visszaérünk egy fiatal srác - de Hibikitől idősebb -, jön felénk.
- Merre voltál addig tudod mennyire aggódtam miattad? – mondja Hibikinek, aki csak mosolyog a dolgokon.
- Bocsi Shinya, kicsit elbeszélgettem az időt Hiro-sannal. – mondja kedvesen, amire a srác mintha már tudna mindent és megnyugszik.
- Miért nem üzented meg ezt is akkor nem aggódtam volna érted annyit. – mondja és a hóna alá veszi Hibikimet, majd kicsit elkezdenek játszani, amin mosolygok.
- Ne megyek is nem akarlak tovább zavarni titeket. – mondom halvány mosollyal. – Vigyázz magadra Hibiki. – mondom kedvesen és megfordulok. Zsebre dugott kézzel, mikor meghallom a hangját.
- Hiro-san várjon. – mondja, mire megfordulok, és a szemébe nézek. Odasétál hozzám. – Nem mehetek csak így el. – mondja és mire háta mögé nézek, Shinya már nincs ott, hanem bement és az ajtóban várja hátat fordítva.
- Mit szeretnél kicsikém? – kérdezem, és a szemébe nézek. Megáll előttem, majd kezeit nyakam köré fonja, lábujjhegyre áll és megcsókol. Ez az a csók, amire vágytam hat hónapon keresztül. Derekánál ölelem magamhoz és nem akarom elengedni. Haza akarom vinni magammal, hogy egész éjszaka a karjaim között tartsam és végre megint boldogok legyünk együtt.
Levegőhiány vet véget édes és várva várt csókunknak. Megölelem, és nem akarom elengedni, de még is kibontakozik ölelésemből.
- Vigyázz magadra Hiro-san. – mondja, amire nagyot sóhajtok.
- Hétvégén átjössz hozzám? – érdeklődöm reménykedve, mire dörren egyet az én elkezd szemerkélni az eső.
- Lehet. Nem tudom, hogy fog alakulni a hétvégém. – mondja, majd összébb húzza a felsőjét. – Szia Hiro-san. – elköszön és szalad be a galériába.
- Szia. – köszönök már csak magamnak és egyre jobban szakad az eső én meg Hibiki alakját figyelem, ahogy bent a galériában jól szórakozik barátaival. Közben én bőrig ázok, de ami csak rátesz még egy lapáttal az esetleges betegség kialakulására.
~*~
Ahogy sejtettem a hét hátra levő részét az ágyban töltöm és Aiko jön át meglátogatni, megápolni. Kicsit felment a lázam is és nehezen tudtuk levinni a doki megállapította, hogy legyengült a szervezetem és meg kéne erősítenem magam, de nem tudok mit kezdeni. Ez van, majd idővel megint megerősödik.
Még hétvégén is ágyban kéne lennem, mivel a lázam minden este felmegy, és nem tudunk rájönni mitől. Persze nap közben állandóan járkálok és megcsinálok a dolgokat, amiket Aiko nem tus megcsinálni meg azért gondoskodok magamról.
Egyik nap viszont csengetnek. Kipirosodott arccal és reszketve nyitok ajtót köntösben és meglepetésemre Hibiki-t látom az ajtóm előtt.
- Hibiki. – mondom meglepődve, hiszen nem hittem, hogy tényleg eljön. Tüsszentek egyet a köntösömben. – Gyere beljebb, ha szeretnél. – mondom neki, majd bemegyek és kifújom az orromat.
Nem tudom milyen lesz ez a hétvégém, de hogy már láthattam kicsikémet nagyon jó, mert iszonyatosan hiányzik, hogy itt legyen velem és mellettem. Remélem egy kicsit marad, bár ha megvizsgáljuk az állapotomat nem hiszem, hogy maradni akar majd hiszen nem akar ő is beteg lenni.
|
| Andro | 2011. 03. 23. 10:13:17 | #12477 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Hiro-sannak)
Lassan fél év telt el azóta, hogy elhagytam Hiro-sant. Jól tettem, habár rettenetesen hiányzik. Tudom, hogy valószínűleg rettenetesen fáj neki, és aggódik miattam. Talán keres is, de nem tehetek róla. Nem tehettem mást, hiszen ha vele maradtam volna, talán egyszer még az én hibámból meg is halt volna. Azt pedig nem szeretném. Hála égnek, most egy otthonban élek, ahol hozzám hasonló sorsú gyerekek vannak. A legtöbbünk művészsuliba jár, ahogy én is. Ösztöndíjjal felvettek egy jónevű iskolába, ahol festhetek és rendesen meg is tanítanak mindenre. Nagyon jól érzem magam, bár van némi bűntudatom Hiro-san miatt, és egyszer fel is fogom keresni, ha majd idősebb leszek. Azonban, még nekem is tisztába kell jönnöm saját magammal, az érzéseimmel, a gondolataimmal. A rendőrség nem keresett, hiszen majdnem felnőtt vagyok már, nem tehetnek semmit. Ráadásul a saját elhatározásomból vagyok itt.
- Hibiki, hallottad? - ront be a szobámba az egyik osztálytársam, Shinya. - A jövő heti kiállításra a te képeidből is válogattak. Ráadásul bekerült az a tavas kép is, amit annyira szeretsz.
- Komolyan?! - nézek döbbenten Shinya sötétbarna szemeibe. - Nem mondod!
- De, ez komoly - nevet Shinya, és leül az ágyamra. - Te mázlista! Még csak fél éve vagy itt, és máris milyen sikeres vagy. Igazi őstehetség vagy, én mondom, havert.
Elmosolyodom. Shinya is festő, de az ő képeit még sosem állították ki, holott már négy éve itt tanul az iskolában. Ő volt az, aki azonnal felkarolt, amikor betettem a lábam az otthonba. Ő nem árva, de a szülei rendszeresen kínozták, verték, és éheztették, aztán szajhának használták, hogy pénzt keressenek vele. Végül hat éve elhozták onnan és azóta itt él. Ő jobban megért, mint bárki más, hiszen tudja, miken mentem keresztül. Tud a nagybátyámról, Hiro-sanról és Sakamoto-sanról is. Eleinte próbált rávenni, hogy menjek vissza, de azt hiszem, megérti, miért nem tehetem.
- Még mindig hiányzik, igaz? - kérdi, mire bólintok. - Ne félj, szerintem előbb vagy utóbb eljön az idő, amikor visszamész hozzá. Talán ő is eljön a kiállításra, ha hírét veszi.
- Talán - sóhajtok. - De ebben nem reménykedem, elvégre ez az iskola kiállítása, nemcsak az enyém. Tudod, szeretném őt újra látni, de attól félek, akkor minden olyan irányba változna meg, amit már nem tudnék uralni.
- Megértelek - Shinya bátorítóan megveregeti a vállam, amiért nagyon hálás vagyok.
~*~
Egy héttel később, a kiállítás napján nagyon korán ébredek. Szinte kipattannak a szemeim, és azonnal fel is kelek. Megfürdöm, és felkapok egy elegáns sötétkék nadrágot és hozzá fehér inget. Jól kell kinéznem. Aztán lemegyek reggelizni. Shinya és több más osztálytársam, évfolyamtársam is ott van már. Összesen huszonöt diák képeiből, szobraiból, fotóiból nyílik kiállítás. Hiszen nemcsak festők, de szobrászok, fotósok és egyéb művésztanulók is vannak köztünk. Shinya úgy dönt, elkísér, hiszen nem szeretné, ha egyedül lennék, amiért külön hálás vagyok neki.
Mikor odaérünk, már rengeteg ember van ott, és alig hiszek a szememnek. Körbejárunk Shinyával, hogy mindent megnézhessünk. Aztán ő egy időre magamra hagy, mondván, szeretne pár szót váltani az egyik fotós sráccal, akit ismer és aki azért jött ide, hogy dokumentálja az alkotásainkat. Én csak bólintok, majd elindulok találomra a saját képeim felé, remélve, hogy van, akit érdekelnek a festményeim. Ám mikor odaérek az egyik képemhez, döbbenten állok meg. Nem! Az nem lehet! Hogy kerül ide? Ugyanis előttem pár méterre megpillantom Hiro-sant, aki az én egyik képemet nézi. Felismerem melyiket, azt, amelyiket olyan nagy gonddal alkottam meg és ide is magammal hoztam, amikor elszöktem.
- Hiro-san! – mondom meglepetten, mire megfordul és ugyancsak döbbenten néz rám.
- Hibiki! – mondja boldogan, majd hozzám siet és megölel. – Miért hagytál el? Miért mentél el? Tudod mennyit kerestelek ezalatt a hat hónap alatt? Annyira aggódtam miattad és annyira szerettelek volna így magamhoz ölelni – mondja, én meg szóhoz sem tudok jutni. – Soha többet nem foglak elengedni magamtól. Ígérd meg, hogy nem fogsz elszökni többet.
Erre mit mondjak? Nem akarok olyan ígérni, amit nem tartok be, másrészt nem szöktem meg, hanem eljöttem. Az más kérdés, hogy nem szóltam róla. Szótlanul hagyom, hogy öleljen, aztán lassan kibontakozom az öleléséből. Nem szeretném, ha bárki félreértene bármit is. Látom, hogy csalódott képet vág, talán arra számított, hogy a nyakába ugrom és nevetve közlöm, többé nem hagyom el, és nap minden percében vele leszek. Pedig pont ez az, amit nem tehetek meg. Nem tehetem ki magunkat újabb bonyodalmaknak. Végül tudom, hogy muszáj valamit mondanom, így megszólalok.
- Örülök, hogy látlak - mondom mosolyogva.
- Hibiki... Úgy viselkedsz, mintha idegen lennék - a hangja döbbent.
- Ha idegen lennél, akkor nem beszélgetnék veled ilyen kötetlenül - kuncogok. - Másrészt, nem szöktem meg, a saját akaratomból vagyok itt. És hidd el, jól érzem magam, boldog vagyok. Olyanok között vagyok, akik olyanok, mint én. Mindenben olyanok, nemcsak a művészetek terén. Ők úgy értenek engem meg, ahogy te sosem tudnál, még akkor sem, ha száz és száz éve ismernél.
- Akkor... nem is jössz vissza hozzám? - a hangja alapján rosszul következtet.
- Sétáljunk egyet - indítványozom, és ő bólint. Sétára indulunk. - Sosem mondtam, hogy nem megyek vissza. De még nem jött el az ideje. Egyszer újra látni akartalak, akkor, amikor már nem szorulok támogatásra, amikor már elég erős vagyok, hogy a saját lábamra állva elmehessek hozzád - magyarázom türelmesen. - De nem akarok visszaköltözni hozzád. Egyenlőre még nem.
- Miért nem? - állít meg. - Olyan rossz volt velem?
- Egyáltalán nem - rázom nevetve a fejem. Mintha megkönnyebbülne. - Mindössze, a sulim és az otthon, ahol lakom, túl messze van a lakásodtól. Nem szeretnék napi három órát utazgatni, és a napirendem amúgyis elég rendszertelen, szóval sosem lennék igazán otthon. Művész vagyok és ösztöndíjjal vettek fel ebbe az iskolába. Nem szeretnék azzal zűrt magamnak, hogy egy férfival lakom együtt. Akkor kitennének, és ilyen jó sulit nem fogok ismét találni. Végre igazi barátokra leltem, és Akiráékkal is tartom a kapcsolatot.
- Ők nekem semmit sem mondtak - rázza Hiro-san a fejét.
- Mert én kértem, hogy ne szóljanak neked - fogom meg a kezét. - Szeretlek, nagyon is, de még nem vagyok kész rá, hogy újra veled éljek. Adj nekem időt, rendben?
Bólint, de látom rajta, hogy legszívesebben azonnal felkapna és hazavinne a lakásába. De nem teheti, és ő is tudja. Végül sétálni indulunk és mindenről beszámolok neki, ami eddig történt. Érdeklődve hallgatja, hogy jutottam el az otthonba, hogy kaptam ösztöndíjat a suliban, majd hogyan szereztem barátokat. Végül elhatározom, hogy mi lenne, ha elmennénk enni, mert én már éhes vagyok. Az egyik srácot megkérem, szóljon Shinyának, hogy egy időre lelépek, de majd jövök vissza, ne aggódjon.
~*~
Hamarosan már egy kellemes kis étkezdében üldögélünk. Szívesen jövök ide, mert jó a kiszolgálás, az étel pedig finom és olcsó is. A tulaj - Kogame-san - már ismerősként üdvözöl, és a szokásos helyemre kísér minket. Ez egy kifejezetten művészeknek fenntartott étkezde. A falakat fényképek, festmények, rajzok díszítik, és mindenhol szobrok, kézműves alkotások foglalják el a szabad helyeket, így nemigen van hely a vendégeknek. De mégsem tűnik zsúfoltnak a hely. Kogame-san, a tulaj is művész, akverell-festményeket készít, és igazán tehetséges benne.
- A szokásosat, Hibiki? - kérdi mosolyogva, mire bólintok. - És önnek, uram? - fordul Hiro-san felé, aki még mindig nem tért magához.
- Én... ööö... egy steaket kérnék jól átsütve - mondja végül.
- Azonnal hozom - mosolyog rám Kogame-san, majd elsiet.
- Kedves fazon, ő is festő - kuncogok.
- Sejtettem - bólint Hiro-san. - Ide csak művészek járnak?- néz körbe. Több asztalnál is ülnek emberek, mind elég furák, mint általában a művészek.
- Többnyire igen - válaszolok mosolyogva. - Ez egy ilyen hely, ahol a művészek művészek között vannak. Tudod, ez az egyetlen ilyen hely a környéken. Érted már, miért akarok itt maradni?
- Most már igen - ölel meg. - De azért, hiányozni fogsz nekem.
- Majd meglátogatlak, és te is eljöhetsz hozzám, amikor akarsz - ígérem meg, mire végre teljesen megnyugszik.
|
| oosakinana | 2011. 03. 20. 20:43:06 | #12422 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Hibikimnek)
- Hiro-san! – hallom Hibiki hangját, miközben próbálok kimászni. - Engedjen el! Nem hallja, engedjen! Hiro-san! Hiro-san!
- Maradj itt, vagy te is beleesel – hallom Sakamoto hangját. - Add a sálad!
Folyamatosan próbálok kimászni, de nem tudok folyamatosan csak vissza csúszok és érzem, hogy kezd a víz is vissza fagyni az én testem meg lehűlni. Sakamoto-tól kapok egy botot, amit nehezen tudok elkapni, de még nehezen tudom megtartani teljesen, le vagyok fagyva minden fele. Alig tud kihúzni a férfi, de a végén még is kihúznak Hibikivel együtt a tóból. Teljesen átfagytam és még annál is inkább kezdek fáradni és elkábulni a hidegtől. Hibiki megölel, és olyan jól esik teste melege, de félek, hogy miattam beteg lesz. Azt meg nem akarnám.
- Hívok mentőket. Addig vedd le a ruháit, különben megfagy. – érzem, ahogy a ruháim távolodnak rólam, de a végén kis kép szakadás és elájulok.
~*~
Mikor felébredek, nem találok magam mellett senkit és ez kicsit elszomorít. Olyan jó lett volna, ha Hibiki itt lenne mellettem. Egyszer csak kopogást hallok, majd bejön Sakamoto-san és eléggé izgatottnak tűnik.
- Hogy van Hiro? – érdeklődik, és próbálja, idegességét leplezni ez látszik rajta.
- Jobban vagyok. köszönöm, hogy megmentett. – mondom hálásan és Hibikinek is meg kell köszönnöm.
- Ugyan már ez a legkevesebb azok után, amit értem tett. – egyre jobban kezd zavarni az idegessége.
- Sakamoto merre van Hibiki? – érdeklődök, mire lehajtja a fejét és nem mer rám nézni. – Hol van Hibiki? – ülök fel és már állnék, de odajön hozzám és visszanyom.
- Pihennie kell. – próbál meg nyugtatni, de nem hagyom.
- Hol van Hibiki? – emelem fel hangomat kicsit.
- Elment. Elszökött nem tudom, merre van. – mondja, de én felpattanok és kiszaladok a kórházból.
- HIBIKI!! – kiabálom és folyamatosan csak a nevét kiabálom, miközben szaladok minden fele, de nem találom. Miért hagyott magamra? Estére fáradok el teljesen és a parkba megyek, ahol leülök egy padra és a szemeim megadják magukat. Könnyeim folyni kezdenek. Eddig bírtam erős maradni.
- Meg foglak találni, ígérem, és utána nem fogsz megszabadulni tőlem. – mondom magamnak, de ezt megígérem.
~*~
Már lassan 6 hónapja, hogy eltűnt Hibiki. A rendőrség nem foglalkozik az üggyel, mert magától ment el, és már majdnem felnőtt. Ezért egyedül keresem és minden napom, a munkám után azzal telik, hogy hajnalokig keresem Hibikit, de keresésemnek semmilyen eredménye nincs.
Egyik nap, amikor keresgélem, találok egy plakátot, ami kezdő festők kiállítása lesz. Erről is csak Hibiki jut eszembe. Annyira szeretett festeni és annyira jó lenne, ha otthon festegetne megint nálam és boldogok lennénk megint együtt. Nagyon hiányzik. Az ő szobájában alszok mindig. Képtelen vagyok a sajátomban aludni.
Ma fog nyitni a kiállítás. Hazamegyek, rendbe szedem magam. Benézek Hibiki szobájába és a falat figyelem. Olyan boldogan festette. Feljönnek az emlékek és kicsit kicsordulnak könnyeim, amiket letörlök. Felveszem a kabátomat, a slusszkulcsomat, majd beszállva a kocsiba megyek el a kiállításra, de folyamatosan Hibiki jár a fejembe. Jó lenne újra látni őt.
Nagyot sóhajtva szállok ki a helyszínen. Bemegyek a terembe és szép képekkel találom szembe magam, de Hibiki rajzai sokkal jobban tetszettek és jobbak voltak. Ahogy körbe sétálok, meglátok egy nagyon ismerő képet. Ezt láttam már nála is, csak vázlatosan. Mikor odavittem ezt a tavat és nyugalmas helyet rajzolta le. Már akkor is nagyon tetszett és most meg még jobban tetszik. Ahogy nézem, teljesen belefeledkezek a nézésébe.
Egyszer csak ismerős hang csapja meg a fülemet:
- Hiro-san. – hallok meglepett hangokat, mire megfordulok és Hibikivel találom szembe magam.
- Hibiki. – mondom boldogan nevét, amikor meglátom. Egyből odamegyek és megölelem. – Miért hagytál el? Miért mentél el? Tudod mennyit kerestelek ez alatt a 6 hónap alatt? Annyira aggódtam miattad és annyira szerettelek volna így magamhoz ölelni. – mondom neki folyamatosan és érzem, szóhoz sem jut. – Soha többet nem foglak elengedni magamtól. Ígérd meg, hogy nem fogsz elszökni többet. – hajtogatom, hogy ígérje meg.
Remélem, mostantól tényleg mindig velem marad és nem lesz több ilyen gond, mert ebbe is majd nem belehaltam, hogy elhagyott. Nagyon szeretem Hibikit és nem akarok nélküle élni.
|
| Andro | 2011. 03. 14. 16:49:31 | #12253 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Hiro-sannak)
Bontogatni kezdem a csomagokat, amiket kaptam. Mindenféle festéshez szükséges dolog, könyvek, ruhák bukkannak elő. El sem hiszem, ez biztosan csak álom, én nem kaphattam ennyi mindent. Meg sem érdemlem, de nem szabad visszaadni, mert az nem szép dolog.
- Köszönöm szépen az ajándékokat, de ezeket én nem fogadhatom el – állok fel lehajtott fejjel. Valóban nem szabad elfogadnom, különben még a végén azt hiszik, hogy telhetetlen vagyok. – Nem érdemlem meg – mondom halkan, mire Sakamoto-san felnevet. Kinevet.
- Dehogynem. Megérdemled Hibiki – mondja, mire megremegek. Ez olyan kellemetlen, és kínos. Aztán Hiro-san ölelését érzem, ahogy próbál megnyugtatni. Nagyon félek. Mi lesz, ha most bántani akarnak? Nem tudok védekezni, és jogom sem lenne hozzá.
– Sakamoto, magunkra hagynál egy pillanatra légy szíves! – mondja Hiro-san, mire Sakamoto-san kimegy.
- Könyörgöm, ne bánts Hiro-san! – mondom halálra rémülten. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen? Hiszen a nagybátyám is megmondta, hogy annyit sem érek, mint a ruhák, amik rajtam vannak. Nekem alá kell vetni magam mindenki más akaratának. Nincs jogom boldognak lenni, most pedig meg fogok bűnhődni, mert örültem annak, amit kaptam.
- Kicsikém, amivel bántani foglak, az maximum csak a szeretetem lesz. Tudod, hogy soha nem bántanálak. Soha nem vertelek meg és ez így is marad – mondja, majd a kanapéra ültet, és elém guggol. Még mindig félek, érzem, hogy az arcomon pár könnycsepp fut végig.
- Nem akartam elrontani ezt a szép estét – mondom remegő hangon. Már megint rossz voltam, és mindent elrontottam. Minden az én hibám. Hiro-san kezét érzem, ahogy letörli a könnyeimet, majd felemeli a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem értem, hogy ezek után hogy tud még mindig maga mellett tartani.
- Nem rontottál el semmit – suttogja lágyan. – Nincsen semmilyen hátsó szándékunk az ajándékokkal kapcsolatosan. Egyszerűen csak szeretnénk, ha tökéletes karácsonyod lenne, olyan amilyet megérdemelsz – mondja, mire bólintok, és megölelem.
Ő viszonozza az ölelésem és a hátamat simogatja, és az ölébe húzva ülünk fel a kanapéra. Olyan jó érzés vele lenni, mégis annyira félek, hogy elveszítem.
- Szeretlek Hibiki és azt akarom, hogy mindened meg legyen – suttogja, a fülembe, és megpuszil.
- Már így is az van, hogy veletek lehetek – válaszolom boldogan, de még mindig félek. Mi van, ha elveszítem. Vagy, ha ő kidob?
- Vissza szabad jönni? – kérdezi meg Sakamoto.
- Igen, ne haragudj, csak pár dolgot meg kellett beszélnünk.
- Ugyan már érthető, hogy aggódsz miatta, hiszen mindenki aggódik – mondja kedvesen és leül velünk szembe, majd majd felállok és megölelem.
- Sajnálom Sakamoto-san – mondom bűnbánóan, mire mindketten megölelnek. Mocskosnak érzem magam, de nem szabad, hogy tudják.
A nap hátralevő részében beszélgetünk, nevetgélünk. Én is kicsit feloldódom, de még mindig szorongok. Túl sok ez nekem, túl jó, és a jó dolgok után mindig rosszak jönnek.
~*~
Másnap reggeli után a közeli tóhoz megyünk korcsolyázni. Én még sosem korcsolyáztam, nagybátyám azt sem engedte, mert Istennek nem tetsző dolog. Még korcsolya sem volt a lábamon az életben, és nagyon félek.
- Tudsz korcsolyázni? – kérdi Hiro-san.
- Nem még soha nem próbáltam – vallom be. – Nagy gond lenne, ha én inkább itt maradnék? – kérdem, mire Hiro-san és Sakamoto-san összenéznek.
- Megtanítunk, és fogjuk a kezedet – nyugtat meg Sakamoto-san, de én egy cseppet sem vagyok nyugodt. Feladják rám a korcsolyát, majd elmagyarázzák, mit hogyan kell.
A kezem is fogják, mikor bemegyünk a jégre. Nagyon félelmetes, de annyira nem is rossz. Nemsokára már képes vagyok egyedül is valamicskét menni, és elengedik a kezem. Hiro-san hátrafelé korcsolyázik, és mindig engem figyel. Aztán hirtelen reccsenés hallatszik, és Hiro-san alatt betörik a jég, ő pedig elmerül. Felbukkan, de nem tud feljönni, és visszaesik.
- Hiro-san! - ordítom, és mennék oda, de Sakamoto-san visszaránt. - Engedjen el! Nem hallja, engedjen! Hiro-san! Hiro-san!
- Maradj itt, vagy te is beleesel - nyugtat Sakamoto-san. - Add a sálad!
Remegve letekerem a nyakamról a sálat, és Sakamoto-san összeköti az övével, majd kikorcsolyázik és a két sálat egy vastag ágra kötve korcsolyázik vissza. Hiro-san próbál kimászni, de nem igen tud, folyton visszaesik. Nagyon félek, de nem merek mozdulni, mert nem akarom, hogy én is elmerüljek. Úszni sem tudok, biztos megfulladnék. Sakamoto-san hasra dobja magát a jégen és odaadobja a botot Hiro-sannak, aki nagy nehezen elkapja. Látom, hogy alig bírja tartani magát, és Sakamoto-san is bajban van, így lehasalok és megfogom Sakamoto-san lábát. Hátranéz, és int, hogy húzzam. Ketten húzzuk fel Hiro-sant, akinek teljesen kékek az ajkai, arca halálfehér és mikor odafutok hozzá és átölelem, a teste hideg.
- Hívok mentőket - mondja Sakamoto-san, mire bénán bólintok. - Addig vedd le a ruháit, különben megfagy.
Bólogatok, és lassan elkezdem lehámozni a ruhákat. Közben beszélek hozzá, de nemigen van magánál. Reszket és félek, hogy meghal. Akkor az az én hibám lesz.
De hála égnek a mentősök hamar megérkeznek és aztán már csak azt látom, hogy felemelik és beteszik a kocsiba. Szinte nem is tudom, mi történik.
~*~
Csak a kórházban térek magamhoz a sokkból. Sakamoto-san ott ül mellettem a padon, én a kezeimbe temetem az arcom, és sírok. Az én hibám, minden az én hibám. Meg fog halni és miattam, mert megint telhetetlen voltam. Nem vigyáztam rá.
- Minden rendben lesz - simogatja meg Sakamoto-san a hátam, de én a fejemet rázom.
- Az én hibám az egész - suttogom halkan. - Az én hibám. Minden az én hibám.
- Dehogy a te hibád. Hogy mondhatsz ilyet? - kérdi, és felemeli a fejem. - Nem te törted be alatta a jeget.
Ránézek. Nem érti, hogy is érthetné? Hiro-san valószínűleg nem beszélt neki azokról, amiket átéltem. De elvégre Sakamoto-san nem családtag, nem kell tudnia. Megrázom a fejem és felállok. Szükségem van egy kis sétára. Ki kell szellőztetnem a fejem. Sakamoto-san el akar kísérni, de nem engedem. Nem akarom, hogy ő is pátyolgasson. Ha Hiro-san meghal, a gyámügyesek úgyis otthonba dugnak, a nagybátyámhoz nem engednek vissza, az biztos, mióta megpróbált megölni. Eszembe jut, hogy mi lesz, ha kiszabadul. Fel fog keresni, és vissza fog vinni. A gondolatra összeszorul a gyomrom. Veszek egy teát az automatából. Borzalmas íze van, de nem érdekel. Remeg a kezem, az arcom halottsápadt, és mindenem fáj.
Kimegyek a kórház udvarára, amit hó fed. Olyan szép minden. Ez lett volna az első normális Karácsonyom, mióta anyáék meghaltak. De még ezt is elrontottam. Ha nem egyezem bele, hogy korcsolyázni menjünk, nem történt volna minden.
- Az én hibám - suttogom. - Nem tehetem ezt vele. Nem okozhatok több galibát. El kell hagynom őt.
Az elhatározás megszületik bennem. Igen, ezt kell tennem, akármennyire is fáj, de egyszer meg fogja érteni. Nem maradhatok vele, mert én vagyok a bűnös minden rosszért.
|
| oosakinana | 2011. 02. 25. 20:38:56 | #11695 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Hibikimnek)
- Köszönöm - suttogja. - Jó itt lenni – mosolyog ránk édesen. - De fázom, nem mennénk be?
Elnevetjük magunkat, majd végül is miért ne alapon bemegyünk a házba. Amint belépünk a házba, látjuk, hogy Hibikinek a szava is elakad a látványtól. Összemosolygunk Sakatomoval és nekünk is jól esik, hogy Hibiki ennyire meglepődik és örül neki, reményeink szerint. Bemegyünk utána, majd felénk fordulva kezdi el levenni a kabátját.
- Tetszik? - kérdi Sakamoto-san kicsikémet, aki csak elmosolyodva bólint. - Azt hiszem, a fiam szobáját kapod meg, míg itt vagy, Hibiki. Jó lesz? Ismered a járást, nem?
- De igen – válaszolja, majd felkapja a cuccait kicsikém és már nincs is lent velünk.
Amíg Hibiki a szobájába van, addig én beszélgetek Sakamoto-val és jókat nevetgélünk is, meg kicsit beszélgetünk Hibikiról is. Elmesélem milyen volt a suliban meg a napokban miután eljöttünk. Megérdeklődöm azt is vele mik történtek, amire elmesél mindent. Közben a konyhában kezdünk tevékenykedni, hogy a vacsora elkészüljön.
Az utolsó simításokat végezzük a konyhába a vacsora megterítéséhez, mikor Hibiki kilép a konyhába elegánsan kiöltözve, amire elmosolyodok és tényleg nagyon aranyos benne egyszerűen szexi.
- Ha szóltak volna, segítettem volna – mondja bátortalanul és látom rajta, hogy megint elkezdett félni. A régi énje kijött rajta megint.
- Ugyan már, te még gyerek vagy – próbálom kicsit oldani a benne lévő feszültséget. - Neked egy dolgod van, hogy jól érezd magad, rendben, kicsikém?
- Rendben – elmosolyodok, de nem, úgy ahogy szokott. Megvárja, amíg leülünk, és látom, nem akar leülni.
- Hibiki, ülj le! – neveti el magát Sakamoto-san, mire én csak aggódva nézek rá.
Bólint, majd rám néz és furcsán nézek rá. Ennyire még soha nem jött elő benne a régi ösztöne, amikor nem tehet semmit csak engedéllyel. Sakamotonak nem mondtam, mert nem akarom, hogy Hibikinek rossz legyen vagy rosszul érezze magát.
A vacsora közben elkezdünk beszélgetni, de Hibiki nem nagyon tart velünk és elmagyarázom Sakamoto-nak, hogy Hibiki nem szokott sokat beszélgetni, amit megért. Így tovább beszélgetünk meg néhe Hibikit is kérdezgeti a férfi. Viszont kincsemen látszik, hogy a ház szépségénél van még mindig leragadva.
Vacsora után a nappaliba megyünk, ahova már oda tettük az ajándékokat, amikor behozzuk a másodikat címszó alatt alá csempésztük. Látom, hogy Hibiki meg van lepődve, de egy idő után mintha el is szomorodna kicsit, majd úgy tesz, mint aki egy kicsit félre vonul. Leül a kanapéra és csak a fát nézi. Tudom, hogy nem kapott sok ajándékot eddigi életébe, ezért most Sakamoto-sannal megpróbáljuk kicsit bepótolni. Felveszem kicsikém első ajándékát, amit Sakamoto vett, de közödbe adjuk neki oda. Elindulok felé, amin meglepődik, majd átnyújtom az ajándékát.
- Boldog Karácsonyt!
- Ez... ez az... enyém? – kérdezi hitetlenül, miközben a dobozt figyeli, amit felé nyújtok. - De... én senkinek nem vettem semmit – teszi hozzá szégyenkezve, amire nincs semmi szükség. Azért gyerek, hogy élvezze a karácsonyt és erről tenni is fogok, hogy élvezze.
- Semmi baj. Ez a sok ajándék mind a tiéd – mondja helyettem Sakamoto, mire Hibiki csak kitágult szemekkel a fa alá néz.
Mosolyogva figyelem kicsikémet, aki a sok ajándékot remegő kézzel kezdi el kicsomagolni. Pár ajándékot adok Sakamotonak is, meg én is kapok. Könyveket meg egyéb hasznos dolgokat kaptam. Nagyon tetszik. Kincsem meg kapott sok festői kelléket, amire szüksége lehet, meg kapott könyveket, ruhákat. Meg mindent, amire csak szüksége lehet.
- Köszönöm szépen az ajándékokat, de ezeket én nem fogadhatom el. – áll fel lehajtott fejjel és felénk fordul. – Nem érdemlem meg. – mondja halkan, mire Sakamoto kicsit felnevet.
- Dehogy nem. Megérdemled Hibiki. – mondja, mire látom, hogy kezdi kicsit kellemetlenül érezni magát kincsem. Felállok, majd odamegyek és megölelem, majd a férfira nézek. – Sakamoto magunkra hagynál egy pillanatra légy szíves. – kérem meg, mire gondolom, tudja, hogy valami van, mert nem firtatja a dolgot, csak kettesben hagy kettőnket.
- Könyörgöm, Ne bánts Hiro-san. – mondja és látom rajta, hogy halálra van rémülve.
- Kicsikém, amivel bántani foglak az maximum, csak a szeretetem lesz. Tudod, hogy soha nem bántanálak. Soha nem vertelek meg és ez így is marad. – vázolom neki a tényeket, majd leültetem a kanapéra. Leguggolok elé, hogy a szemébe tudjak nézni, amibe félelmet látok és pár könnycseppet is.
- Nem akartam elrontani ezt a szép estét. – mondja halkan, mire lefolyik pár könnycsepp az arcán. Letörlöm, majd felemelem annyira a fejét, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni.
- Nem rontottál el semmit. – suttogom, és a szemébe nézek. – Nincsen semmilyen hátsó szándékunk az ajándékokkal kapcsolatosan. Egyszerűen csak szeretnénk, ha tökéletes karácsonyod lenne, olyan amilyet megérdemelsz. – válaszolom, amire bólint egyet, majd odahajol hozzám és szorosan megölel.
Viszonzom az ölelését, miközben a hátát simogatva húzom az ölembe és felülök a kanapéra vele együtt.
- Szeretlek Hibiki és azt akarom, hogy mindened meg legyen. – suttogom a fülébe és az arcára adok puszit.
- Már így is az van, hogy veletek lehetek. – válaszolja és tényleg boldogságot látok a szemébe és az arcára is kiülve, bár a félelem nem tűnt el teljesen.
- Visszaszabad jönni? – kérdezi meg Sakamoto.
- Igen, ne haragudj, csak pár dolgot meg kellett beszélnünk.
- Ugyan már érthető, hogy aggódsz miatta, hiszen mindenki aggódik. – mondja kedvesen és leül velünk szembe, majd Hibiki feláll és odamegy hozzá, majd megöleli.
- Sajnálom Sakamoto-san. – mondja, amire mosolyogva öleljük és figyeljük kincsemet.
A nap hátra lévő része nagyon jól telik. Sokat beszélgetünk és nevetgélünk, miközben kicsit Hibiki is oldódik, de azért látszik rajta a félsz, hogy ezután valami rossz fog vele történni.
~*~
Másnap reggel mindenki felkel és leülünk enni ahol, eldöntjük, hogy kimegyünk a tóra korcsolyázni, mert nagyon jól be van fagyva a víz és biztonságos. Felöltözünk alaposan és felvesszük a korcsolyákat, amiket Sakamoto kölcsönzött nekünk. Kimegyünk, majd felhúzzuk a járműveket é mosolyogva meg nevetve nézek Hibikire.
- Tudsz korcsolyázni? – érdeklődök.
- Nem még soha nem próbáltam. – vallja be. – Nagy gond lenne, ha én inkább itt maradnék. – kérdezi, amire Sakamoto-val egymásra nézünk.
- Megtanítunk és fogjuk a kezedet. – nyugtatja a férfi mosolyogva és nagyon, nagyon kedvesen, amire nem tud nemet mondani. Felveszi a korcsolyát, amit segítünk, majd meg fogjuk a kezét és tényleg megtanítjuk korcsolyázni. Elmagyarázunk mindent és segítünk is.
Mikor már tud rendesen és kicsit biztonságosabban menni elengedem a kezét és elé megyek, miközben hátra fele korcsolyázok és úgy figyelem kicsikémet.
Egyszer csak nagy reccsenést hallok és beleesek a jéghideg tónak a vizébe. Elmerülök, majd feljövök, megpróbálok kimászni, de nagyon csúszik és visszacsúszok a vízbe.
|
| Andro | 2011. 02. 10. 15:09:39 | #11239 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Hiro-sannak)
Nagyon jól megvagyok Hiro-sannal, mint a borsó, meg a héja. Sok időt töltök vele, meg a barátaimmal, és úgy érzem, hogy kezdem egyre jobban megszeretni. Mindig kedveskedik nekem valamivel, mindig elhalmoz minden jóval. A szobám is kész, szép színes lett, tele képekkel és Hiro-sannak is tetszik. Lassan közeledik a Karácsony, és azon gondolkodom, mivel lephetném meg Hiro-sant. Valami különlegessel kéne, mert ez az első közös Karácsonyunk. Na meg ez az első normális Karácsonyom anyáék halála óta. Valahogy, nem szeretem az ünnepeket, és ezt a nagybátyámnak köszönhetem. Ő utáltatta meg velem, mikor minden évben nekem kellett sütni-főzni, takarítani, ráadásul még minden egyéb igényét is ki kellett elégítenem. Sosem kaptam érte semmi viszonzást, legfeljebb azt, hogy ünnepekkor nem vert meg, de azt kötelezővé tette, hogy szopjam le, vagy dugassam meg magam vele. Na és persze a szokásos szitkok és lökdösések, ordítások sem maradtak el. De az idei ünnep más lesz, érzem.
A napok hidegek, és hó is van. Fehér Karácsony lesz, de jó! Egyik nap épp hazaérek és lerakom a táskám, kabátom, cipőm, mikor Hiro-san kikukkant a konyából.
- Szia, kicsim! – köszön mosolyogva.
- Szia Hiro-san! – odamegyek, és a hideg kezem a nyakához teszem. Összerándul, mire vigyorgok egyet. Hideg van ám kinn. Talán vinnem kéne holnap kesztyűt is.
- Érzem, hideg van kint – jegyzi meg, megfogja a kezemet, megcsókolja, majd a számra is kapok egy puszit. Hozzábújok, jó szorosan, ő pedig megölel.
- Igen, de már itthon vagyok a jó melegbe és már suli sem lesz - mosolygok rá.
- Az jó. Mit szólnál, ha nem itthon töltenénk a karácsonyt? Lenne egy kis meglepetésem számodra - teljesen meglepődöm. Mi van?
- Hol akarod tölteni a karácsonyt Hiro-san?
- Egy kellemes helyen, ami neked is tetszeni fog - mondja, mire kételkedve nézek rá. A legutóbb, mikor elmentünk itthonról, elraboltak és három napig raboskodtam egy férfi házában. Nem mintha rossz lett volna, de nem szeretnék még egy ilyet.
- Nagyon rejtélyes vagy - jegyzem meg felhúzott szemöldökkel, mire válasz helyett megcsókol.
- Ne haragudj érte, kérlek. 24-én fogunk indulni rendben? - simítja meg az arcomat.
- Rendben - egyezek bele, de van bennem egy nyugtalanság. Hiába, akit annyi rossz ért már, mint engem, az kissé bizalmatlan mindennel szemben.
~*~
Karácsony napján bepakolunk a kocsiba és elindulunk. A táskámban lapul Hiro-san ajándéka. Remélem, tetszeni fog neki. Ha nem, az sem baj, legfeljebb kidobja. A táj mintha ismerős lenne, de nem tudom hová tenni. Mintha jártam volna már erre, de nem ismerős semmi.
- Hova megyünk Hiro-san? – kérdem, mire megfogja a kezem. Olyan megnyugtató.
- Ne aggódj. Szerintem tetszeni fog - mosolyog rám.
Nem sokkal később megérkezünk egy ház elé. Egy kisvárosban vagyunk. Mikor kiszállok, akkor látom, hogy hol is vagyunk. Hiszen ez... ez Sakamoto-san háza. A szemeim tágra nyílnak, és nevetni kezdek. Körbe-körbe forgolódom. A ház ki van csinosítva, fel van díszítve, mindent hó fed. Hallom, ahogy Hiro-san a hátam mögé lép.
- Meglepetés - mondja, mire felé fordulok.
- Köszönöm szépen Hiro-san - válaszolom boldogan. A nyakába ugrom, és megcsókolom. Ő megölel és visszacsókol.
- Hát megjöttetek, ahogy ígérte Hiro - hallunk meg egy hangot és egyszerre fordulunk meg. Sakamoto-san közeledik felénk az úton.
- Amit megígérek be is tartom – válaszol Hiro-san, majd kezet fognak, utána rám néz. Azt hiszem, a reakciómat várja. – Láttam, hogy szomorú vagy nap, mint nap mióta eljöttünk innen és gondoltam visszajövünk, hogy legalább az ünnepek alatt légy megint egésznap vidám és ne keljen búslakodnod - mondja végül.
- Köszönöm - suttogom. - Jó itt lenni - mosolygok rájuk. - De fázom, nem mennénk be?
Elnevetik magukat. Nem értem, mi ezen a vicces. Hideg van kinn. De végre hajlandóak velem együtt bejönni. A házba lépve eltátom a szám. Minden tiszta, csillog-villog, fel van díszítve, és egy hatalmas karácsonyfa is van a nappaliban a kandalló előtt. Mióta anyáék meghaltak, nem láttam karácsonyfát. Nagybátyám szerint Istenkáromlás a fa, mert olyan mint egy bálvány, amit az emberek imádnak. Én nem így gondolom, de sosem mertem ellenkezni. Hallom, hogy bejönnek mögöttem, és csak azután fordulok meg, és kezdek kibújni a kabátomból.
- Tetszik? - kérdi Sakamoto-san, mire mosolyogva bólintok. - Azt hiszem, a fiam szobáját kapod meg, míg itt vagy, Hibiki. Jó lesz? Ismered a járást, nem?
- De igen - válaszolok, és felkapom a cuccaimat, majd a szobába sietek.
Akkor jövök rá, hogy nem adhatom oda Hiro-sannak az ajándékát. Nem tudtam, hogy ide jövünk, Sakamoto-sannak nem vettem semmit. Ha Hiro-sannak ajándékot adok, azzal megbántom Sakamoto-sant. Majd odaadom Hiro-sannak amit vettem, ha hazaértünk. Így lesz a legjobb. Kicsomagolok. Azt hiszem, pár napig maradunk. Közben hallom, hogy Sakamoto-san és Hiro-san beszélgetnek. Nem értem, mit mondanak, de nem is érdekel, mert nem akarok hallgatózni. Ha valami olyanról van szó, ami engem is érint, úgyis szólnak.
A szoba semmit sem változott, mióta itt jártam, csak éppen tiszta és az ágynemű is át van húzva. De a szekrényen még mindig ott van a fénykép. Felveszem. Hiroshi... vajon milyen fiú lehetett? Nem, nem fogom megkérdezni, az bunkóság lenne, és csak fájó emlékeket szakítana fel. A múltat jobb nem bolygatni.
Úgy döntök, átöltözöm, és előveszek egy sötétkék inget, hozzá fekete nadrágot. Ideje ünnepiek kinézni. Megfésülködöm, majd kimegyek a nappaliba. Az asztal már meg van terítve minden földi jóval, én meg csak ámulok-bámulok. Nem tudom, mikor csinálták mindezt, mert mi nem hoztunk magunkkal kaját. Sakamoto-san és Hiro-san éppen az utolsó simításokat végzik.
- Ha szóltak volna, segítettem volna - mondom bátortalanul. Eddig ha elmulasztottam valamit, hatalmas verést kaptam.
- Ugyan már, te még gyerek vagy - legyint Hiro-san. - Neked egy dolgod van, hogy jól érezd magad, rendben, kicsikém?
- Rendben - bátortalanul elmosolyodom, és várom, hogy mindenki leüljön. Valahogy bennem van, hogy csak akkor ülhetek le, ha már megengedik.
- Hibiki, ülj le! - nevet rám Sakamoto-san.
Bólintok. Hiro-sanra nézek, és nem kerüli el a figyelmem az a fura tekintet. Ő tudja, hogy milyen vagyok, hogy néha noszogatni kell, mert még vannak bennem régi beidegződések. De hála égnek nem teszi szóvá. Nem tudom, mesélt-e Sakamoto-sannak a múltamról, de ha igen, akkor ő sem tesz szóvá semmit. Ez kedves tőle.
A vacsora isteni, közben beszélgetünk, bár én elég keveset szólok, nem tudom, miről beszélgethetnék, ami érdekelhet két felnőttet is. Eddig ritkán beszélgettem bárkivel is, és ünnepekkor mindig csendben kellett lennem. De ők sem erőltetik a beszélgetést velem, azt hiszem Hiro-san elmondta Sakamoto-sannak, hogy nem vagyok túl beszédes ember. És amúgyis teljesen lenyűgöz minden, ami itt van. Tíz év óta az első igazi Karácsonyom.
Vacsora után a fa köré gyűlünk, ahol már kisebb kupac ajándék vár minket. Hogy hogy kerültek oda, arról sejtelmem sincs, mert biztos vagyok benne, hogy mikor leültünk vacsorázni, még egy fia csomagot sem láttam. Talán a Jézuska járt itt? Nem is keresek semmit a csomagok között, ami az enyém lenne, hiszen az elmúlt évek megtanítottak rá, hogy nekem sosincs ott semmi. Sőt, fa sincs, nemhogy ajándék is. Éppen ezért lepődöm meg annyira, mikor Hiro-san egy hatalmas csomagot nyújt felém.
- Boldog Karácsonyt!
- Ez... ez az... enyém? - kérdem, és ránézek a világoskék papírral bevont csomagra, amin kétségkívül az én nevem áll. - De... én senkinek nem vettem semmit - teszem hozzá szégyenkezve.
- Semmi baj. Ez a sok ajándék mind a tiéd - mondja Sakamoto-san mosolyogva, mire a szemeim kerekre tágulnak.
Mind az enyém?! Az összes?! Ez túl sok ahhoz, hogy igaz is legyen. Túl jó, és biztos álmodom. Tutira álom, és ha felébredek, újra a nagybátyámnál leszek, és jön a verés. De... olyan igazi minden. Nem lehet álom. Remegő kezekkel kezdem kibontani a csomagot.
|
| oosakinana | 2010. 12. 22. 16:57:33 | #9894 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Hibikimnek)
A hétvégénk maradék ideje nagyon jól telik és jól érezzük magunkat. Még a végére egy kis pikniket is beszervezünk. Lemegyünk a közeli tóhoz. Leülünk egy pokrócra és ott eszegetünk meg nézegetjük a vizet, ami látom, hogy Hibikinek nagyon tetszik. Mikor a nap is lefele megy
- Kár, hogy vissza kell mennünk – mondja. – De máskor is eljöhetünk ide, Hiro-san – mosolyog rám. Jó végre megint mosolyogni, látni.
- Ha szeretnéd, szívesen. Csak kár, hogy a hétvége így tönkrement – sóhajtom, mivel nem egészen így gondoltam a dolgokat.
- Tudod –néz rám és nagyon komolynak tűnik. -, én sajnálom Sakamoto-sant. Ő is elveszített mindenkit, ahogy én is. Így pontosan tudom, hogy milyen érzés lehet egyedül lenni úgy, hogy mindenki meghalt, aki fontos volt neki. A fia, Hiroshi hasonlított rám. Talán ezért hitte, hogy ő vagyok – folytatja halkan és értem mit akar mondani. – Nem neheztelek rá, mert nem rossz ember, csak nagyon megviselte a fia halála. Azokból, amiket mondott nekem azt vettem ki, nagyon szerette őt.
- De akkor sem tett helyes dolgot – rázom a fejemet. – Mindazonáltal megértem, hogy mit mondasz. Te túl jó vagy erre a világra.
- Csak képes vagyok együtt érezni másokkal – von vállat. – Ideje csomagolnunk, mert még ma haza szeretnék érni.
Bólintok, mire felállunk és visszamegyünk a házba. Összepakoljuk a csomagjainkat, majd a kocsinál beletesszük a csomagtartóba. Beszállunk, és már itt sem vagyunk. Az út egy részét csendben tesszük meg, de amikor oldalra nézek Hibikire meglátom, hogy szomorú. Rá is kérdezek, de csak a fejét rázza, bár látom, hogy gond van. Nem beszélgetünk Hibikivel és kezdem úgy érezni, mintha rosszat tettem volna azzal, hogy elhoztam onnan, mert azóta szomorú és ez nekem is rossz. Elszomorodok teljesen, hogy nem tudom boldoggá tenni.
Amint megérkezünk, ami elég későn van, Hibiki egyből megy a fürdőbe. Lehajtom a fejemet és nem tudom, mire gondoljak. Talán tényleg ennyire haragudna rám, hogy elhoztam onnan vagy mi történt ott, ami ennyire megváltoztatta.
Gondolataimból az hoz vissza, amikor meghallom, hogy csukódik a fürdő ajtaja és kicsikémet meglátom.
- Haragszol rám, amiért elhoztalak onnan? – kérdezem tőle, mert bánt, hogy szomorúnak látom és ennyire menekül előlem.
- Egyáltalán nem – rázza a fejét, amivel kicsit megnyugtat. – Most már te vagy a családom –lábujjhegyre állva kapaszkodik a nyakamba és apró, de még is finom csókokat lehet ajkaimra, amik nagyon jól esnek.– Szeretlek, Hiro-san, és soha nem hagynálak el.
Magamhoz ölelem, és nem akarom elengedni.
- Én is szeretlen kicsikém. – ölelem magamhoz, majd a fejemet a nyakába fúrom, és apró csókot lehelek nyakára, amire érzem, hogy kicsit megborzong és a hajamba túr bele.
Nagy nehezen elengedem. Elmegyek én is fürdeni, majd a pizsamát felvéve bemegyek hozzá, majd most kivételesen egy takaró alá bújok vele és úgy ölelem magamhoz, hogy nyugodtan tudjak én is aludni.
~*~
Nagyon jól meg vagyunk Hibikivel a barátaival megint sokat van, de mér kezdek teljesen hozzá szokni. A szobáját is teljesen kifestette, ami nagyon szép lett az elképzelései alapján. Gyönyörű ábrákat festett és mintha az egyik ábrában félig meddig magamat vélném felfedezni, de biztos csak tévedek, és csak félre látom a dolgokat.
Lassan karácsony van és meg akarom lepni Hibikit. Éppen most érkezik haza. Leteszi a cipőjét és a kabátját, mikor kilépek a konyhából.
- Szia, kicsim. – köszönök neki mosolyogva.
- Szia Hiro-san. – odajön hozzám és a hideg kezét a nyakamhoz teszi, amire kiráz a hideg.
- Érzem, hideg van kint. – jegyzem meg, majd megfogom a kezét és csókot adok rá, majd ajkaira, mire magamhoz ölelem, ő meg hozzám bújik.
- Igen, de már itthon vagyok a jó melegbe és már suli sem lesz. – mondja mosolyogva.
- Az jó. Mit szólnál, ha nem itthon töltenénk a karácsonyt? Lenne egy kis meglepetésem számodra. – mondom, mire látom, hogy meglepődik.
- Hol akarod tölteni a karácsonyt Hiro-san?
- Egy kellemes helyen, ami neked is tetszeni fog. – mondom, mire csak kételkedve néz rám.
- Nagyon rejtélyes vagy. – jegyzi meg, mire csak elmosolyodok és csókot adok ajkaira.
- Ne haragudj érte, kérlek. 24-én fogunk indulni rendben? – simogatom meg az arcát.
- Rendben. – egyezik bele nagyot sóhajtva.
~*~
Mikor elérkezik, a nagy nap bepakolunk a kocsiba és indulunk is. Ugyan abba a kis faluba szeretném elvinni ahol voltunk ősszel és ahol elrabolták kicsikémet. Tudom, hogy mennyire hiányzik neki a férfi, mert nap, mint nap látni lehet rajta, hogy szomorú és csak gondolkozik. Figyeli a tájat, de így hóval gondolom, annyira nem ismeri fel.
- Hova megyünk Hiro-san? – érdeklődik, mire megfogom a kezét.
- Ne aggódj. Szerintem tetszeni fog. – mondom mosolyogva.
Nem sokkal később megérkezünk és a táj tiszta hó. Nagyon szépen néz ki és az ablakon keresztül már lehet látni a fenyőfa égőket, amiket feldíszítettem a gazdával. Mikor Hibiki felfogja hol is vagyunk, elkezd csillogni a szemem. Rám néz, majd kilép a kocsiból és elkezd körbe nézni és gyönyörködni. Odasétálok a háta mögé és magamhoz ölelem.
- Meglepetés. – mondom neki, mire megfordul felém.
- Köszönöm szépen Hiro-san. – válaszolja. A nyakamba ugrik és megcsókol, amit viszonzok és szorosan ölelem magamhoz.
- Hát megjöttetek, ahogy ígérte Hiro. – halljuk Sakamoto hangját, mire magamhoz ölelve Hibikit nézünk hátra és mosolyogva nézek rá.
- Amit megígérek be is tartom. – válaszolom és kezet fogok a férfival, majd Hibikire nézek, és a reakcióját várom, hogy örülni fog-e a férfinek és a meglepetésnek. – Láttam, hogy szomorú vagy nap, mint nap mióta eljöttünk innen és gondoltam visszajövünk, hogy legalább az ünnepek alatt légy megint egésznap vidám és ne keljen búslakodnod. – mondom neki őszintén és komolyan, miközben őt figyelem.
Szerkesztve oosakinana által @ 2010. 12. 22. 17:13:38
|
| Andro | 2010. 11. 30. 14:49:48 | #9554 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Hiro-sannak)
Nem tudom mikor ébredek fel, és hol vagyok, vagy mi történt, de amikor kinyitom a szemem, egy ágyban fekszem egy sötét szobában. A fejem fáj, mintha fejbevágtak volna, de valójában elkábítottak. Hirtelen ülök fel, riadtan nézek körbe. Hol van Hiro-san? Mi történt? Hol vagyok, és miért? Ki rabolt el, és mit akar velem? Újra bántani fognak? Zilálok, és reszketek. A félelmem akkor kezd nőni, amikor lépéseket hallok, majd nyílik az ajtó, és egy férfi lép be rajta. Jóval idősebb nálam, az apám lehetne. Nem túl magas, az arca barázdált, keskeny, szemei fáradtak, haja kócos, fekete. Elnyűtt ruhát visel, és amikor meglátja, hogy fennvagyok, szemei felcsillannak. Én összerezzenek, de amit mond, még jobban meglep.
- Hiroshi! Végre felébredtél, kisfiam? – szólal meg, én meg elég furán nézek rá. A fia? Mi van? – Hiroshi, hát már meg sem ismered apádat, fiam? Én vagyok az – lép közelebb, majd megölel. – Hála égnek, hogy visszatértél. Azt hittem, meghaltál, de az orvosok meg azok az ostoba rendőrök tévedtek. Kisfiam!
- Nem… nem értem, mire gon… gondol – húzódom el. – Én… én nem… nem Hiroshi vagyok. A nevem… Hibi… ki… - suttogom halkan. – Engedjen el… kérem… - rettenetesen félek, és majdnem sírok.
- Hiroshi! Kisfiam – néz rám döbbenten a férfi. – Istenem! Neked amnéziád van. De a papa majd meggyógyít, kicsikém, ne félj. Most egyél szépen, és pihenj, rendben? – nyújt oda egy tányért, benne valami levessel.
Engedelmesen elveszem, és belekóstolok. Nem is rossz. A férfi elismerően bólogat, majd ottmarad, míg eszem. Csak akkor megy ki, amikor megígérem, nem fogok elmenni. De nem tudom, mit tehetnék. Ez a férfi azt hiszi, a fia vagyok, ez pedig a fia szobája lehet. Felállok és körülnézek. Aztán az asztalon meglátok egy fényképet. Egy fiút ábrázol, amint az apjával és az anyjával áll egy ház előtt. Az apa az a férfi, aki benn volt nálam. A fiú pedig nagyjából olyan korú lehet, mint most én, és kicsit hasonlít is rám. Talán ő volt a fia, aki meghalt? A képen alul egy felirat, amely szerint ez a Sakamoto-család. Tehát a fiú neve Sakamoto Hiroshi. Ezek szerint meghalt, az apja pedig talán belerokkant, és amikor meglátott, azt hitette, hogy ő vagyok én. Felsóhajtok. Ha el akarom nyerni a férfi bizalmát, bele kell törődnöm abba, hogy a fia vagyok. Remélem, Hiro-san felfedezi a hiányomat, és megkeres, vagy szól a rendőröknek.
~*~
Lassan két nap telik el, és nagyon jól érzem magam. Sakamoto-san sokat beszélget velem, gondoskodik rólam, és rengeteget mesél Hiroshiról. Azt hiszem tényleg azt hiszi, hogy amnéziás vagyok, és igyekszik engem meggyógyítani. Nekem legfeljebb annyi a dolgom, hogy néha teát főzzek neki, vagy elmosogassak. Azt azonnal látom, hogy nem él valami nagy lábon, mert a berendezés szegényes, és igen régi. De nem zavar, mert tisztaság van benn. Sakamoto-san is kedves ember, de nagyon félt. Állandóan arról beszél, hogy milyen szomorú volt, amikor beleestem a tóba, és elmerültem, mert nem tudtam úszni. Aztán a rendőrök nem találták meg a holttestet, és végül halottnak nyilvánítottak. Vagyis nem engem, hanem Hiroshi-kunt. Én pedig érdeklődéssel hallgatom, és kezdem megérteni, hogy milyen fájdalmakat élhetett át. Ő is elveszítette a családját, ahogy én is, így nagyon is együtt tudok vele érezni.
A második délután éppen teát főzök Sakamoto-sannak, amikor kopogtatnak. Nem hallom, ki az, csak „apa” hangját hallom.
- Ömmm… Hát nem tudom. nem rémlik – mondja mély öblös hangját.
- Nem tudna esetleg segíteni, hogy hol kereshetném? – kérdi egy hang, amikor belépek a nappaliba.
- Meghoztam a teádat – mondom, mire látom, hogy valaki arrébb nyomja Sakamoto-sant, és belép. Én pedig kis híján elejtem a tálcát, amikor meglátom Hiro-sant. Megtalált! Itt van!
- Kicsikém! – mondja hangosan, mire elejtem a tálcát, és odarohanok hozzá, ő pedig megölel.
- Őt nem viheti el ő az én kicsikém! – halljuk meg Sakamoto-san rémült hangját, mire Hiro-san ránéz.
- Nem rabolhat el más embereket! – néz rá Hiro-san, mire Sakamoto-san közelebb jön.
- De ő az én kisfiam – jegyzi meg, majd sírva fakad. Kibontakozom Hiro-san öleléséből, és odamegyek hozzá, ám Hiro-san megfogja a kezem. Megértem, hogy félt, így ránézek jelezve, nem kell félnie.
- Nem fog bántani – mondom, mire nagy nehezen enged el.
Odamegyek Sakamoto-sanhoz, és megölelem. Tudom, milyen fájdalmakat élhet át, hiszen most már másodszor veszíti el a fiát. Tökéletesen meg tudom érteni a helyzetét, az érzéseit. Nem sokkal később a rendőrök is megjönnek és tisztázódik a helyzet. Nem zárják be Sakamoto-sant, de figyelmeztetik, hogy többet ilyet nem csinálhat, és hogy figyelni fogják. Mi elmehetünk, miután tisztázódik a személyazonosságom. Ahogy visszafelé sétálunk, látom, hogy Hiro-san milyen szomorú. Azt ajtó előtt megáll, és hozzám fordul, mire érdeklődve nézek rá.
- Mi baj Hiro-san? – kérdem, majd megfogom a kezét.
- Kérlek, ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni – mondja halkan, mire megölelem, és a fejem a mellkasára hajtom.
- Nem voltam veszélyben. Az elején igaz féltem, mert nem tudtam, hogy mit akar, de utána mesélt a fiáról és akkor megértettem mindent – válaszolom, ő pedig erősen átölel. Fura érzések kerítenek hatalmukba.
Mikor bemegyünk inkább pihenni vágyunk. Hiro-sant kimerítette a nap. A szobámba megyek, ő pedig követ, de nem kérdem meg, miért van itt. Úgyis tudom, hogy félt. Lefekszem, ő pedig mellém heveredik a takarómra. Nemsokára már alszom is.
~*~
A hétvége további része remekül telik, habár már csak egy pár óránk van. De nem számít. Mikor felkelek, Hiro-sannal együtt lemegyünk a tóhoz. Gyönyörű hely, jól lehetne piknikezni, ha melegebb lenne, vagy ha már tél lenne, jó korcsolyázóhely lehetne. A nap lassan lemegy, és ideje indulnunk.
- Kár, hogy vissza kell mennünk – mondom. – De máskor is eljöhetünk ide, Hiro-san – mosolygok rá.
- Ha szeretnéd, szívesen. Csak kár, hogy a hétvége így tönkrement – sóhajt.
- Tudod – nézek rá komolyan -, én sajnálom Sakamoto-sant. Ő is elveszített mindenkit, ahogy én is. Így pontosan tudom, hogy milyen érzés lehet egyedül lenni úgy, hogy mindenki meghalt, aki fontos volt neki. A fia, Hiroshi hasonlított rám. Talán ezért hitte, hogy ő vagyok – mondom halkan. – Nem neheztelek rá, mert nem rossz ember, csak nagyon megviselte a fia halála. Azokból, amiket mondott nekem azt vettem ki, nagyon szerette őt.
- De akkor sem tett helyes dolgot – rázza Hiro-san a fejét. – Mindazonáltal megértem, hogy mit mondasz. Te túl jó vagy erre a világra.
- Csak képes vagyok együttérezni másokkal – vonok vállat. – Ideje csomagolnunk, mert még ma haza szeretnék érni.
Hiro-san bólint, majd elindulunk a ház felé. Nemsokára már a csomagokkal megrakodva lépünk ki, majd bepakolunk a kocsiba, beszállunk, és Hiro-san indít. Ahogy elsuhanunk a házak előtt, meglátok egy alakot, aki az út szélén áll. Megismerem benne Sakamoto-sant, és hirtelen valami összeszorítja a szívem. Ám amikor Hiro-san megkérdi mi a baj, csak megrázom a fejem. Nem akarom elmondani neki, hogy mennyire fáj, hogy ismét elveszítettem az apámat. Mert valljuk be, bár Sakamoto-san nem gazdag, de két napig a tenyerén hordozott, és a fiaként bánt velem. Tudom, hogy soha többé nem fogom látni, és ez némileg még rosszabb, mintha Hiro-san nem talált volna rám. Úgy éreztem, ismét van apám, de ezt nem mondhatom el Hiro-sannak, mert megbántanám vele. Nézem az elsuhanó tájat, amely lassan sötétbe hajlik.
Csak nagyon későn érünk haza, így alig érünk a lakásba, máris inkább a fürdőbe vonulok, hogy felfrissüljek. Tudom, hogy Hiro-san talán úgy érzi, hogy kerülöm, de igazából csak nagyon fáradt vagyok. Mikor megfürdök és kijövök, Hiro-san az ajtó előtt vár rám.
- Haragszol rám, amiért elhoztalak onnan? – kérdi halkan, és végre megértem, miért is volt olyan csendes egész hazaúton.
- Egyáltalán nem – rázom a fejem. – Most már te vagy a családom – ágaskodom fel, és átölelve a nyakát, egy apró csókot hintek az ajkaira. – Szeretlek, Hiro-san, és soha nem hagynálak el.
|
| oosakinana | 2010. 11. 06. 08:49:19 | #9139 |
Karakter: Hiro Shuichi
Megjegyzés: (Hibikimnek)
Ebéd után bepakoljuk a cuccainkat és neki vágunk az útnak. A rádiót is bekapcsolom, hogy jobban teljen az idő és még jól is szórakozunk, mert énekeljük a dalokat, amiket a rádió éppen lead. Estefelé érkezünk meg. Amint megállunk Hibiki szinte azonnal pattan ki a kocsiból és nézi a tájat. Nagyon tetszik, neki amint látom. Gyönyörű a hely és nekem is a kedvencem, azért szeretek ide eljárni, mert itt olyan nyugodt minden és a civilizációtól kicsit távol vagyunk. Nem sokkal később elindulunk befele a házba. Segítenék bevinni kicsimnek a cuccait, de nem engedi és ragaszkodik hozzá, hogy a sajátját ő vigye be a házba.
Belépünk a házba és minden ugyan olyan, mint régebben volt, amikor még sűrűbben jártam ide. Akio látom, jól tisztán tartja a házat és szép rend is van, amit már megszoktam tőle.
- Az ott a két hálószoba. Válassz egyet – mondom neki. – Én addig elrendezkedem.
- Rendben – bólint, majd egyből bemegy a jobb oldali szobába, amire csak elmosolyodok.
Amíg Hibiki a szobában van, pár cuccot kirakok az asztalra, amit használni szoktunk otthon is. Körbe nézek a konyhába, de semmilyen változást nem találok. Érzem, hogy kicsit kezd hűvös lenni, ezért hátra megyek a tüzelő helyiségbe és vágok egy kis fát, hogy be tudjak gyújtani, mert itt kicsit másképpen folynak a dolgok, mint otthon. Amint megvagyok a tűzifa aprításával, elkezdem begyújtani, hogy egy kis meleg legyen, de ekkor meglátom Hibikit az ajtóban.
- Hát igen, ez régimódi – nevetem el magam.
- Nem baj – mosolyogva vonja meg vállait. – Így olyan… hagyományos kissé. Engem nem zavar. Kimehetek körülnézni egy kicsit? – érdeklődik, ami miatt kicsit aggódok, de nézzen szét körbe nyugodtan.
- Csak ne menj az erdőbe és ne maradj sokáig! – válaszolom neki. – Nem szeretném, ha eltévednél.
Amikor már hosszú ideje nem jön vissza Hibiki elkezdek aggódni miatta. Kimegyek és körbe nézek.
- Hibiki! – kiabálom a nevét, de nem kapok rá választ.
Tovább kiabálok és szétnézek minden fele, de nem találok sehol senkit. Egy árva lelket sem. Visszasietek a házba és egyből előkapom a telefonomat, de szerencsétlenségemre nincs térerő.
- A francba. – kezdek nagyon ideges lenni és már nem tudom, hogy mit csinálhatnák. Merre találok egy rendőrséget? Kiszaladok és elkezdek nézelődni, de semmit sem látok. Ma már nem hiszem, hogy tudnák akár mit is tenni. Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Bemegyek a házba és keresek egy elemlámpát, de csak régi lámpást találok. Az is jobb, mint a semmit. Begyújtom, de a kanóc már nem a mostani és nedves is, ezért nem gyullad be. A falhoz vágom idegességemben és aggodalmamban. Nagy pukkanással jelzi fallal való találkozását és ripityára törik. Leülök a földre és elkezdem tépni kicsit a hajamat. Miért nem vigyáztam jobban? Miért hagytam, hogy kimenjen? És ha megint úgy bánnak vele mint ahogy a nagybátyja? Szegénykém. Nem tudom megvédeni. Nem tudom betartani neki az ígéretemet, amit tettem ezt nem hiszem el. Pedig annyira szeretem.
Nem tudok, mit tenni reggelig várnom kell. Persze nem tudok aludni semmit, mert csak Hibiki jár a fejembe, hogy vajon merre lehet, és mit csinálnak vele.
~*~
Másnap reggel, amint kivilágosodik, felkapom a cuccaimat és elmegyek, keresek egy rendőrséget, hogy segítsenek a keresésben. Amint megtalálom, jó pár utcával arrébb berontok.
- Kérem, segítsenek eltűnt a Szerelmem. – mondom, mire csak érdeklődve néznek rám.
- Kérem, nyugodjon meg. – hallom női hangot, aki arckifejezéssel néz rám. – Meséljen el mindent, amit csak tud. – előveszi a jegyzetét és miket mondok, elkezdi felírni. Minden fel jegyez ahogy látom, de ettől egy cseppet sem vagyok nyugodt, hanem még idegesebb, mert még mindig nincs meg kicsikém. Úgy döntök, nem megyek haza, hanem inkább keresem én is tovább. Bekopogok minden házba és megkérdezem, hogy nem-e látták véletlenül kicsikémet, mert van róla egy képem. Senki sem látta. Egésznap keresgélem, de semmi eredménye. Este már a rendőrök is haza küldenek, és azt mondják, hogy majd holnap újból keresni fogjuk.
A házban az aggodalmam egy cseppet sem hagy alább. Amíg nem lesz velem megint, addig úgy sem fogok tudni megnyugodni.
~*~
Már lassan 2 napja keresgéljük szerelmemet és a rendőrök már adnák fel a reményt, hogy megtaláljuk, de én nem. Nem fogom feladni egy percre sem. Addig haza nem megyek, amíg meg nem találok. Ahogy sétálok, észreveszem el elhagyatottabb kis házikót. Odamegyek és bekopogok az ajtón. Egy férfi nyit ajtót.
- Jó napot. Elnézést nem látta ezt a fiatalembert? Nagyon aggódok miatta és hiányzik nekem. – nézek a férfira és megmutatom neki a képet.
- Ömm. Hát nem tudom. nem rémlik. – mondja mély öblös hangját.
- Nem tudna esetleg segíteni, hogy hol kereshetném? – kérdezem, mire csak a fejét rázza, majd nem sokkal később ismerős hangokat hallok a háttérből.
- Meghoztam a teádat. – hallom Hibiki kedves hangját. Nem veszek tudomást az ajtóban álló férfiról. Beljebb nyomom az ajtót és szerelmemmel találom szembe magam.
- Kicsikém. – mondom neki, mire kerek szemekkel néz rám. Elejt mindent, ami a kezében van. odasietek hozzá és szorosan magamhoz ölelem.
- Őt nem viheti el ő az én kicsikém. – hallom a férfi hangját. Hibikit magamhoz ölelve nézek rá.
- Nem rabolhat el más embereket. – nézek rá, mire csak közelebb jön.
- De ő az én kisfiam. – jegyzi meg és mintha sírni kezdene. Hibiki kibontakozik oltalmat adó karjaim közül, ahova eddig annyira bújt, majd odamegy a férfihoz, de megfogom a kezét és rám néz.
- Nem fog bántani. – mondja, majd nagy nehezen elengedem. Odamegy a férfihoz és megöleli, aki viszont öleli. Megnyugtatja a férfit ölelésével akár csak engem, mikor karjaimban van. Igen ez az én drága Hibikim. Mindenkin segít, annak ellenére, hogy vele anno, hogy bántak. Büszke vagyok rá és örülök, hogy velem van.
Nem sokkal később szólok a rendőröknek, hogy mi a helyzet, akik nem zárják be a férfit, de figyelni fognak rá, hogy mikor mit csinál, és ha legközelebb eltűnik valaki, akkor nála fogják kezdeni a keresést.
Éppen sétálunk vissza Hibikivel a házunkba, amikor az ajtó előtt megállok, és nagyon rosszul érzem magam. Hibiki megfordul és érdeklődve néz rám.
- Mi baj Hiro-san? – érdeklődik, majd odajön és megfogja a kezemet.
- Kérlek, ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni. – mondom neki, és gondolom sejti, hogy miért van bűntudatom, mert megölel és a fejét mellkasomra teszi.
- Nem voltam veszélyben. Az elején igaz féltem, mert nem tudtam, hogy mit akar, de utána mesélt a fiáról és akkor megértettem mindent. – mondja, mire csak szorosan magamhoz ölelem és nem akarom elengedni soha többet.
Amikor bemegyünk, a házba úgy döntünk, hogy lefekszünk pihenni egy kicsit, de most nem tudnék elaludni Hibiki nélkül, ezért inkább vele tartok a szobájába. Nem mond semmit, hogy miért jövök vele, vagy miért nem a saját szobámban alszok. Lefekszik, majd hogy ne ijesszem meg. Csak ráfekszek az ő takarójára és úgy ölelem magamhoz, majd elalszok.
|
|
