Sokáig nem szól semmit. Biztos arra gondol, nem tudja, hogy mondja meg nekem, hogy nem szeretné, ha elmennék. De én menni akarok, viszont tisztességesebb vele is megbeszélni a dolgokat. Végül Hiro-san nagy sokára szólal csak meg, és amit mond, meglep.

- Vállald el! – meglepetten nézek rá. Biztos abban, amit mondott?

- Komolyan mondod? – kérdem, mert hallani akarom, nem csak viccelt-e.

- Igen. Ez a nagy lehetõséged, hogy való váltsd az álmaidat, amik mindig is életben tartottak – mondja, majd elém tolja a papírt. – Fogadd el! – mosolyog rám.

- De Hiro-san. Akkor nem tudunk csak úgy találkozni. Párizsban leszek – mondom nyomatékosan. Most nem egy hétre, vagy egy hónapra megyek el, hanem egy teljes évig nem fogjuk egymást látni. Nem hiszem, hogy felfogta.

- Tudom kicsikém – bólint. – Ez egy nagy lehetõség, nem utasíthatod vissza – a hangja komoly, amibõl sejtem, hogy komolyan gondolja.

- És tényleg csak így elengednél? – kérdem hitetlenkedve.

- Nekem az számít, hogy boldog legyél. Látom rajtad, hogy csak attól félsz, esetleg nem engednélek el, de mindened Párizsba vágyik, hogy ott tovább fejlõdj és én mindenben támogatni foglak – bólint mosolyogva.

- És velünk mi lesz? – kérdem elfordítva a fejem. Nem bírok ránézni. Szakítani akar velem, most már biztos, máskülönben nem akarná ennyire, hogy elmenjek.

- Én várni foglak itthon, hogy visszatérj, de ha te esetleg valakibe beleszeretsz, akkor áldásomat fogom rátok adni, de reménykedni fogok benne, hogy visszatérsz hozzám – a hangja õszinte, bennem azonban van még egy kis kétely. – Most úgy is rettegsz tõlem. Nem tudod elviselni az érintéseimet. Január meg messze van.

- De… - próbálok ellenkezni, hiszen ez nem olyan egyszerû. Ám félbeszakít.

- Hibiki! Neked most ez életed lehetõsége. Nem szabad ilyet visszautasítani. Tudom, hogy egy év hosszú idõ, de hidd el, hogy meg foglak várni, sõt ha tudok, elmegyek hozzád, hogy lássalak – mondja megnyugtatóan. Kezdek megnyugodni.

Azért még ellenkeznék, de megjelenik az egyik nevelõ, Yumiko-san. Nem tudom, miért zaklat, amikor vendégem van.

- Hibiki-kun, az igazgató hívat – ránézek, aggódva, de Hiro-san megnyugtat, nem lesz semmi baj.

- Menjél nyugodtan! – mondja az órájára nézve. Még nincs olyan késõn, de lehet, hogy dolga van. – Otthon még nekem is van egy kis dolgom, amit el kell intéznem – néz rám. – Vállald el, hiszen erre vágysz. Ezt szeretnéd megtenni. Mindenki büszke lesz rá.

Csak az ajtóig kísér, ahol ad nekem egy puszit a homlokomra. Talán legközelebb képes leszek megérinteni is. Muszáj lesz, ha nem akarom õt elveszíteni.

Az igazgató úrnál hamar végzek, elfogadom az ösztöndíjat, aminek õ nagyon örül. Kiderül, hogy január tizedikén kell indulnom, addig minden szükséges papírt megkapok. És persze kapok egy nyelvtanárt is, aki angolra és franciára fog oktatni engem. Az angol jól megy, de franciául egyáltalán nem tudok. De legalább megismerek egy új nyelvet, új kultúrát. És ennek örülök. Annák már kevésbé, hogy Hiro-sant itt kell hagynom.

~*~

Estefelé megszólal a mobilom. Épp rajzolgatunk Shinyával, és mikor megnézem ki az, a szívem is majd kiugrik a helyérõl. Hiro-san az. De nem tudom, felvegyem-e. Kétségbeesve nézek Shinyára, aki megérti az érzéseimet. Majd kiveszi a kezembõl a telefont és felveszi. Én nem mozdulok, csak hallgatom, amit Shinya mond.

- Igen tessék Kirishima Hibiki telefonja – szól bele. Néha õ veszi fel nekem, ha nem vagyok benn.- Öhm. Jó estét, Hiro-san! – mondja. - Ööö… Hibiki most… Nincs itt. Éppen fürdik – mondja bizonytalanul. Hát igen, Shinya nem tud éppen túl jól hazudni. – Elfogadta – mondja Shinya. Gondolom Hiro-san kérdezte, elfogadtam-e az ösztöndíjat. – Rendben, átadom. Viszhall! – köszön el, majd kinyomja a telefonom.

Rám néz, és látom, hogy kissé bosszús. Szerintem haragszik rám, amiért nem akartam beszélni Hiro-sannal, de ez ma lehetetlen. Ma túl sok minden történt, és nem tudom még kezelni a helyzetet. Végül leteszem a ceruzát, és Shinya felé fordulok.

- Köszi, hogy falaztál nekem – suttogom. – És bocsi, hogy hazudnod kellett. Holnap este elmegyek Hiro-sanhoz, és beszélek vele személyesen.

- Az jó lesz, mert ahogy kihallottam a hangjából, teljesen maga alatt van – mondja, és közelebb kúszik hozzám. – És te is, Hibiki. Szenvedtek mind a ketten olyasmi miatt, amit nem is tettetek. Hidd el, ha megtette volna, õ is bánná, de így, hogy nem engeded magadhoz közel, el fogod veszíteni. Azt fogja hinni, hogy már nem szereted.

- Ez nem igaz! – csattanok fel. – Szeretem õt! Épp csak… félek – halkul el a hangom.

- Tudom – ölel meg Shinya. Valahogy az õ érintését el tudom viselni. – De tényleg tisztáznotok kell a dolgokat, míg nem késõ.

Csak bólintok. Tudom ezt én is, mégis, nehezemre esik megtenni. Még mindig félek a szextõl, és talán ez egész életemben így lesz.

~*~

Másnap késõ délután átbuszozok Hiro-sanhoz. Ám amikor megállok a lakás ajtaja elõtt, újra elfog a félsz, és legszívesebben elrohannék. De nem tehetem meg ismét, különben egész életemben menekülhetek. Azt pedig nem akarom. Jobb, ha egyenesen elmondok mindent Hiro-sannak, ami a szívemet nyomja. A kulcsom még megvan, így benyitok a lakásba. Benn tisztaság fogad, és hallom, hogy valaki van a fürdõben. Leveszem a cipõm, majd hangtalanul besurranok a fürdõbe. Hiro-san van benn, éppen tereget, de amint meglátom hogyan, a fejem fogom. Még mindig nem tanulta meg, hogy hogyan kell kiteregetni a ruhákat, fõleg az ingeket.

- Látom, még mindig segítségre szorulsz – lépek be, és veszem ki a kezébõl az inget. – Hozz néhány vállfát!

- Hibiki? – néz rám.

- Igen, én – mosolygok rá. – Vállfát kérek! Az ingeket így nem lehet felteregetni, mert összegyûrõdnek. Pedig már mondtam neked, de sosem hallgatsz rám!

Még bénultan áll pár másodpercig, majd kioldalog a fürdõbõl. Magamban kuncogok, és talán egy apró nevetés is elhagyja a szám, mert Hiro-san mintha megkönnyebbülne, amikor visszajön. Szépen kiteregetem a ruhákat, majd a konyhába vonulok. A nagy tisztaság azt mutatja, hogy még nem vacsorázott. Így nekilátok, hogy összedobjak egy kis spagettit húsgombóccal és paradicsomos szósszal kettõnknek. Hiro-san csak néz, mint aki nem hisz a szemének, hogy megint itt vagyok, és fõzök. De így könnyebb lesz beszélni, talán mert otthon érzem magam. De ha visszaköltöznék, messze lenne a suli, és az utazás sok idõt venne el. Ha viszont Hiro-san költözne közelebb hozzám, akkor neki kéne sokkal többet utazgatnia a munkahelyére. Egyik megoldás sem tökéletes.
Végül kész a vacsora, megterítek, és tálalok. Majd leülünk enni. Nem tudom, hogy fogjak hozzá, de végül nekikezdek.

- Sajnálom, hogy tegnap nem beszéltem veled. Shinya vette fel, és igazából falazott nekem – mondom bûnbánóan.

- Tudom – bólint Hiro-san. Meg sem lepõdök, mert Shinya hangja olyan bizonytalan volt, hogy bárki leszûrhette, kamuzik. – De nem haragszom rád, Hibiki.

- Én viszont szörnyen érzem magam. De nem tudtam veled beszélni. Túl sok minden történt mostanában, és… még mindig bizonytalan vagyok, hiába fogadtam el az ösztöndíjat. Nem tudom, jól tettem-e. Nem tartom magam olyan tehetségesnek, mint ahogy mások – vallom be.

- Tehetséges vagy, különben nem neked ítélték volna oda az ösztöndíjat – mondja Hiro-san. – Bízz magadban! Minden rendben lesz. És nekem is van egy jó hírem.

- Micsoda? – kérdem kíváncsian.

- Én is megyek veled – mosolyog rám, nekem meg majdnem kiesik az evõpálcika a kezembõl a meglepettségtõl. – Átkértem magam egy évre, és a fõnököm beleegyezett.

- Ez… ez… - alig bírok megszólalni a döbbenettõl, és az örömtõl – ez… fantasztikus!  - vigyorodom el. – Akkor nem kell aggódnom, hogy hiányolni foglak. Habár – gondolkodom el -, nem hiszem, hogy olyan sokat leszünk együtt. Te egész nap dolgozni fogsz, én meg egész nap az iskolában leszek. Ráadásul együtt sem fogunk lakni, mert az iskolának saját kollégiuma van. Azt mondják, olyanok a szobák, mint a lakások, minden van bennük. Szóval nem is szobák, és párosával lakunk benne – mondom izgatottan. – És luxusfelszerelések vannak bennük. Ugye milyen szuper? És az iskola a Louvre közelében van, rá is lehet látni! – egyre jobban belelkesülök, így Hiro-sannak kell leállítania.

- Látom, nagyon be vagy lelkesülve – nevet.

- Csodálod? Párizs a mûvészetek városa, a divaté, a festõké, a grafikusoké – lelkendezek. – Csodálatos lesz ott élni egy évig, fõleg, hogy te is jössz.

Sokáig beszélgetünk még, közben befejezzük a vacsorát, elmosogatok, elpakolok, majd fõzök két bögre teát. Igen, ez emlékeztet arra az estére, de szerintem Hiro-san most nem fog próbálkozni. És nekem is muszáj összeszedni magam. Hiro-sant beterelem a nappaliba, majd mikor kész a tea beviszem, és letelepedek mellé a kanapéra. Persze nem túl közel, de õ sem erõsködik, hogy bújjak hozzá. Pedig jó lenne, de nem merek. Vagyis, inkább még tartózkodom, hiszen nem hevertem ki a legutóbbit.
De nem kell aggódnom, csak tévét nézünk, közben beszélgetünk. Már este nyolc van, mikor végre indulnom kell, és Hiro-san lekísér a buszmegállóba. A busz hamar jön, én pedig minden bátorságom összeszedve megfogom a kezét, majd lábujjhegyre állva megpuszilom az arcát. Látom, hogy megdöbben, de azt is, hogy boldog. Én pedig mosolyogva szállok fel a buszra. Olyan boldog vagyok most.

Másnap suli után a Galéria elõtt pillantom meg Hiro-san autóját. Hiro-san az autónak dõlve vár rám, és mintha ideges és türelmetlen lenne. Én is ideges vagyok, hiába mondta Shinya, hogy találkozzam vele. Mégis, félek tõle, holott tudom, nem akar rosszat.

- Hiro-san! – szólítom meg, mire felém fordul. Mosolyog.

- Szia, kicsikém! – válaszolja, de nem jön közelebb, ami nekem pont jó. Most nem bírnám ki, ha hozzám érne. Azt hiszem, sikítanék.

Kínos csend telepedik közénk. Egyikünk sem szól, én sem, pedig én akartam vele találkozni. Végül Hiro-san töri meg a csendet.

- Hogy vagy? – kérdi.

- Jól – válaszolom tömören. – Hiro-san, tegnap elõtt mit akart velem csinálni? – kérdem félve. Bár tudom a választ, de tõle akarom hallani.

- Semmi olyat, amit tudom, hogy nem akarsz – a hangja komoly, mire felkapom a fejem. És olyan õszinte. – Nézd, tudom, hogy hülye voltam, de tényleg nem akarlak bántani és eszem ágába nincs azt tegyem veled.

- Pedig úgy éreztem, hogy akkor meg tudtad volna csinálni – mondom halkan. Közelebb lép hozzám, felemeli a kezét, mire hátrálok egy lépést. Hiro-san leejti a kezét.

- Soha nem tudnék olyat csinálni veled, amit nem szeretnél – mondja lehajtott fejjel, és a kocsihoz sétál. Tudom, hogy elszúrtam, de még mindig félek a szextõl. – Sajnálom, hogy úgy érezted meg tudnám veled csinálni.

- Sajnálom, de még mindig félek – suttogom, mire rám néz.

- Tudom. Gondolom, akkor hibám magamnak köszönhetem.most egy ideig nem fogsz hazajönni.

- Ne haragudj, de… nem – rázom a fejem.

- Én látogathatlak esetleg, a partra lemenjünk vagy halasszuk el? – érdeklõdik.

- Nem jó. Én nem tudok menni, mert egy festményt be kell fejeznem – mondom, és ez igaz is. Ha nem végzek, a tanár leszedi a fejem. – De ha néha eljönnél, annak örülnék – nézek rá.

Látom, hogy halványan elmosolyodik, de tudom, hogy nem boldog. Szeretné, ha hazamennék, és én is szeretném, de még nem lehet. Most itt van az otthonom.

- Rendben, akkor majd a napokban meglátogatlak. Ha valamire szükséged van, csak szólj nyugodtan és elhozom – hozzám lép, és homlokon csókol. – Vigyázz magadra, kicsikém! – mondja szomorúan. Én is szomorú vagyok, de most nem tehetek semmit érte. – Szeretlek.

- Te is vigyázz magadra, Hiro-san! – nézek rá kissé aggódva. Remélem, nem haragszik rám. – Szia, Hiro-san!

- Szia, kicsim! – beszáll a kocsiba, és elhajt.

Még sokáig nézek utána, majd nagyot sóhajtva visszaballagok az Otthonba. Amint visszaérek, Shinya egybõl letámad, de amikor meglátja, hogy milyen szomorú vagyok, nem faggat. Jobb is, inkább a szobánkba megyek, és festeni kezdek. Közben egyre Hiro-san jár az eszemben, hogy talán most nagyon megbántottam. De nem tehetek róla, szeretem, viszont félek, hogy megint „azt” akarja majd csinálni, ami nekem nem lenne túl jó. Nem akarom, hogy megint rossz dolgok történjenek velem. Abból már elegem van.

~*~

Két nap telik el, és befejezem a festményt. Egy tájkép, amely egy domboldalt, és egy kis rétet ábrázol állatokkal, a távolban egy fával, amely õszi színekben pompázik. Épp elégedetten teszem le az ecsetet, amikor Shinya lép be, az arcán titokzatos mosollyal.

- Mi az? – kérdem. – De jó kedved van.

- Az igazgató hívat téged – mondja mosolyogva. – Azt mondja, nagy dologról van szó. Szerintem örülni fogsz neki.

- Mirõl van szó? – kérdem kíváncsian, miközben felállok.

- Nem árulhatom el – Shinya szája fülig ér. – Szerintem jobb, ha személyesen õ mondja el neked.

Bólintok. Ha jó hír, akkor megértem, hogy Shinya boldog. De az igazgató úr sosem szokott engem hívni. Csak azokat szokta behívni, akik valamilyen díjat nyertek, vagy kiemelkedõen jók voltak valamilyen mûvészeti téren. Én nem vagyok ilyen tehetséges, így fúrja az oldalam, miért is kíván engem látni Ichikawa igazgató úr.

Végigmegyek a folyosón, majd megállok az igazgató irodája elõtt. Õ egyben az iskolánk igazgatója is,j ezért járhatunk oda mi is. Bekopogok, majd hallom az igazgató úr hangját, mire félénken benyitok. Õ mosolyogva int, hogy kerüljek beljebb. Belépek, és meghajolok.

- Ülj le, Kirishima-kun! – int az egyik szék felé, mire engedelmesen helyet foglalok. – Nagyon jó hírem van számodra.

- Jó hír? – kérdem érdeklõdve. Udvarias vagyok, de nem tudom elrejteni a várakozást az arcomon, amit Ichikawa-san is lát.

- Úgy van – mondja. – Mint tudod, minden évben néhány szerencsés diáknak lehetõsége van egy évet Párizsban, Milánóban, Madridban, vagy Svájcban tölteni, azok közül, akik a legjobbak. És az idén a te egyik festményed igazán felkeltette a párizsi L’Art de Paris figyelmét, így ösztöndíjat ajánlottak fel neked egy teljes évre – mondja mosolyogva.

A döbbenettõl elõször meg sem tudok szólalni. Én ösztöndíjat nyertem a legjobb párizsi mûvészeti iskolába, ahová száz diákból csak ötöt vesznek fel? Pont én, akinek a tehetsége fabatkát sem ér?! Köpni-nyelni nem tudok, és nem tudom, mennyi ideig ülök a széken, mire értelmesen meg tudok szólalni.

- Ez… biztos? – kérdem, mire Ichikawa-san elneveti magát.

- Biztos hát! – mondja, és bólogat is hozzá, majd egy papírt tesz elém. – Japánul írták, ez az ösztöndíj-szerzõdésed. De senki sem kötelez rá, hogy elfogadd. Ha elfogadod jó, ha nem, úgy is jó. Te döntesz.

- Én… ezt még át kell gondolnom… - mondom, mire az igazgató úr bólint.

Nekem adja a papírt, hogy tanulmányozzam át, mire még mindig kábán térek vissza a szobámba. Shinya egybõl faggatni kezd, alaposan átolvassa a papírt. Aztán gratulál, megölelget, és szerinte muszáj ezt megbeszélnem Hiro-sannal is. Amint ez eljut a tudatomig, már tudom, hogy egy évre elveszítem, ha elfogadom az ösztöndíjat. És ez fáj, mert Hiro-san is szomorú lesz. De Shinyának igaza van, muszáj vele megbeszélnem.

~*~

Hiro-san másnap látogat meg. Én kértem, hogy ma az Otthonban találkozzunk. Szép idõ van, napos délután, és még mindig nem tudom, hogy mit is mondjak neki. Egy asztalnál ülünk az udvaron, a kezünkben egy-egy flakon kóla, és nem bírok beszélni.

- Mi a baj? – kérdi. – Olyan vagy, mint akinek nagy dilemmája van.

- El kell mondanom valamit – mondom halkan. – De nem tudom, hol kezdjem.

- Kezdd az elején! – bíztat. – Bármi is az, szívesen meghallgatlak.

- Én… - kezdek bele – én… kaptam egy ösztöndíjat – mondom ki, majd eléteszem a papírt. – A párizsi L’Art de Paris-ba. Egy évre kaptam, és januárban indulnék. De nem tudom, elfogadjam-e. Nem akarlak elveszíteni, és egy év nagyon hosszú. Addig nem látnánk egymást, és egy távkapcsolat nem tenne túl jót.

Megesszük a vacsorát, majd egymásra mosolygunk. Régen éreztem magam ilyen jól. Ha Shinya nem mondja, hogy jöjjek ide, akkor most nem lennék itt, és nem vacsoráznék együtt Hiro-sannal.

- Örülök, hogy itt vagy kicsikém – mondja Hiro-san, mire elmosolyodom. Én is örülök neki.

- Én is örülök Hiro-san – felállok, majd nekilátok rendet tenni. Hiszen úgy illik, és õ úgysem csinálná meg. Én vagyok a nõ, nem igaz? 

Ám hirtelen megérzem, hogy Hiro-san a hátam mögött áll, majd kiveszi a cuccokat a kezembõl. Nem tudom mire vélni, így kíváncsian nézek fel rá.

- Hagyd csak, majd reggel megcsinálom, most csak érezd jól magad és gyere velem! – mondja, majd a nappaliba megyünk, ahol leültet a kanapéra. Még innivalót is hoz nekem. Nem értem a dolgot. Nem vagyok nyugtalan, csak értetlenkedve bámulok rá, holott meg kellett volna már szoknom, hogy figyelmes hozzám. De még mindig nem megy.

Magához ölel, majd simogatni kezd. Majd maga felé fordít, és megcsókol. Egybõl viszonzom, és bújok hozzá, mint egy kiscica, kezemet mellkasára teszem, miközben a hátamat kezdi simogatni. Annyira jó. Ám hirtelen a fenekemnél érzem a kezét, mire lefagyok, majd amilyen gyorsan lehet, el is távolodom tõle. Remegek, halálra vagyok rémülve. Nem! Ez nem jó! Egy egyáltalán nem jó! Nem akarom még azt! Nem! Az agyam sikít.

- Hiro-san még is mit csinálsz? – kérdem ijedten, és összehúzom magam.

- Kicsikém kérlek, ne haragudj rám! – mondja, és próbál visszahúzni, de ellenkezem, reszketek. Nem akarom! – Nem akarlak bántani. Soha nem is bántottalak – mondja megnyugtató hangon, de az agyam nem akar hinni neki.

- Én… én megyek aludni – mondom hirtelen, majd felpattanok, és berontok a hálóba. Még az ajtót is bezárom magam mögött.

Az ágyra kuporodom, és a fejemre húzom a takarót. Nagyon félek, de tudom, valahol mélyen, hogy Hiro-san nem akart bántani. Õ jót akart nekem, de nem tudok még vele úgy kettesben lenni. Nem akarok szexet. Egyszerûen nem megy. Tudom, hogy valószínûleg emiatt meg fog utálni, hiszen milyen egy kapcsolat szex nélkül? Semmilyen. De remélem, megérti az érzéseimet. Aztán hallom a lépteit, majd ahogy megáll az ajtónál. Összehúzom magam, amikor meghallom a hangját. Nem sírok, azon már rég túl vagyok, hogy kiakadjak, de halálra váltan kuporgok a takaró alatt.

- Kicsikém ne haragudj rám, kérlek! – mondja halkan, de mégis hallom. A hangja bûnbánó. – Tudom, hogy hülye vagyok, és tudok mindent. Ne haragudj! – hallom, hogy leül az ajtó elé, talán neki is támaszkodik háttal. – Sajnálom kicsikém – mondja még egyszer, és mintha sírna.

Azt azért nem akarom, hogy õ is sírjon, de nem merek kimenni. Viszont nem akarom, hogy miattam sírjon. Most megint pont az történik, mint fél éve, amikor beleesett a tóba. Megint én vagyok a hibás. Mindig mindenért én vagyok a hibás, mert önzõ vagyok, nem figyelek másokra, és mindig azt akarom, hogy nekem jobb legyen. Nem lehetek vele szemét, de félek kimenni. Nem tudom, mit tegyek. Végül halkan kimászom az ágyból, és elõveszek egy papírt. Nem akarok kimenni, de van egy ötletem. A papírra rövid üzenetet írok.

Kedves Hiro-san!

Nem haragszom rád, de nem vagyok most elég erõs ahhoz, hogy beszéljek veled. Nem te vagy a hibás, hanem én. Én vagyok az, aki mindig bajt kever. De most nem tudok beszélni errõl, az érzéseimrõl, a félelmeimrõl. Ne haragudj rám! Ha eljön az ideje, mindent megbeszélünk. Most menj aludni, és ne aggódj, ha eltûnök, mire felébredsz. Iskolába kell mennem, és korán kell kelnem. De talán holnap lesz idõm. Majd felhívlak. Jó éjt!

Hibiki

Fogom a papírt, és óvatosan az ajtóhoz lépkedek, majd kicsúsztatom alul a lapot. Remélem, megérti. Remélem, nem fog rám haragudni, amiért gonosz a szívem, és emiatt õ szenved miattam. Hallom, ahogy felveszi, majd pár perccel késõbb a hangját is hallom.

- Ha ezt szeretnéd, legyen – mintha nyugodtabb lenne. – És nem a te hibád, Hibiki. – Ne! Ezt ne mondd! – De ha ezt szeretnéd, megbeszéljük, ha neked is jó. Aludj jól, kincsem! Jó éjt!

Hallom, hogy feláll, majd távozik. Remélem, tényleg megértette. Azonban aznap éjjel keveset alszom.

~*~

Reggel nagyon korán kelek, hiszen az út innen a suliba másfél óra busszal és metróval. Felöltözöm, elrendezem az ágyat, majd a konyhába megyek és bekapok pár falatot. Azután halkan távozom, de olyan halkan, mint egy kisegér. Nem hiszem, hogy Hiro-san felébredt, vagy ha igen, nem adta jelét. Még nagyon korán van, de muszáj elindulnom, hogy negyed kilencre beérjek. Alig múlt fél hét, mikor a buszmegállóban felszállok a buszra, majd negyed kilenc van, mikor leszállok a sulinál. Shinya már vár rám, és mikor meglát, érdeklõdve lép hozzám.

- Szia! Na, hogy ment? – kérdi, majd mikor meglátja az arcom, elkerekednek a szemei. – Mi a baj?

- Én… - kezdem, majd elmesélem neki, mi történt.

- Gondolod, hogy… hogy azt akarta? – kérdi a fejét rázva. – De hát nem tûnt rossz embernek. Bántott téged? – megragadja a vállam. – Ha bántott, nem engedlek többé a közelébe.

- Nem, errõl szó sincs – mondom. – Hiro-san nem akart semmi rosszat. Csak… megijedtem és neki is fájdalmat okoztam.

- Értem – bólint Shinya. – Nagyon szeretitek egymást, és talán mindketten túlreagáltátok a dolgot. Szerintem beszélned kéne vele. De ha bántani mer, megverem, jó?

- Jó – egy halvány mosolyt erõltetek magamra. – De szerintem minden rendben lesz. Szeret engem, és sosem ártana nekem. Én is szeretem õt, de nem tudok mit kezdeni azzal, hogy lehet, hogy szeretkezni akart velem. Még… nem megy az nekem.

- Megértem – bólint Shinya. – És szerintem õ is meg fogja, ha õszinte vagy vele.

Bólintok. Shinyával sokkal könnyebben tudok ilyen dolgokról beszélni, mint Hiro-sannal. Talán mert Shinya átérzi az érzéseimet. Hiszen õ is olyan helyzetben volt, mint én annak idején. Õ jobban megért, mint bárki más. Igaza van, mert ezt nekem és Hiro-sannak kell megbeszélnünk. Ez a kettõnk dolga.
A nap elég jól telik, rajzolunk, és mivel nem tudtam befejezni a házim, kapok egy hét haladékot. De a tanár megfenyeget, ha nem leszek kész, kénytelen lesz egyest adni nekem a feladatra. Ez kész. Nem elég a bajom, még egy egyes réme is fenyeget. Az pedig erõsen leronthatná az átlagomat.

Ebédidõben végül felhívom Hiro-sant. Elvégre erre van a mobilom, nem? Kicsöng, majd fel is veszi.

- Igen? – szól bele.

- Hiro-san, én vagyok az – mondom, és érzem, hogy a szívem hevesen dobog. – Beszélnünk kell.

- Átjössz? – kérdi izgatottan. Nem akarok átmenni hozzá, most nem tudnék.

- Nem, sajnos most nem lehet – mondom végül. – De mi lenne, ha találkoznánk a Galériánál, ahol a kiállítás volt? Mondjuk, holnap háromkor megfelel neked? Utána elmehetnénk egyet teázni, vagy valami.

- Megfelel, kicsikém – mondja boldogan. – Akkor, holnap háromkor.

- Igen. Most mennem kell, még óráim lesznek. Szia! – köszönök el, majd kinyomom a mobilt.

Nem is tudom, miért mondtam a holnap három órát. Talán túl korai még, de talán jobb, ha hamar túlesem a dolgon. De akkor miért érzem magam ilyen nyugtalannak? Végül megvonom a vállam, és visszamegyek a terembe. Shinya már vár.