|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Levi-sama | 2012. 04. 10. 13:42:30 | #20379 |
Karakter: Noah Smith
A távolból madárcsicsergést hoz a szél. Meleg, ringató ölelés... Résnyire nyílnak szemeim. Milyen különös álom. Miért álmodom Benedetto atyával?
Mély levegőt veszek, a tudatom még az álom és a valóság közötti keskeny küszöbön egyensúlyozik. Lassú sóhajjal nyitom fel szemeim. Egy ágyban fekszem, de ez nem a sajátom, mert annak nem ilyen illata van, és az én párnám sokkal puhább.
Ez nem az én szobám!
Kijózanodva ülök fel, forog velem az egész szoba. Az ágy végében Benedetto atya ül.
- Atyám! – sikkantom. - Hol vagyok?
A szoba sötét, a kis gyertya pislákoló lángjaiban nem látni mást csak a kopár, fehérre meszelt falakat, és ezt a régi nagyméretű kovácsoltvas ágyat és a fehér ágyneműt.
- A büntetőszobában. – Hogy mi??? - Lekéste az esti imát, ráadásul összepiszkolta a hófehér ruhát, amikor elaludt a földön.
Rémülten nyelek egyet, és dadogva próbálom menteni a menthetetlent.
- Én… Atyám én nem szándékosan tettem, csak kimerültem. Csak egy kicsit akartam lepihenni.
- Meghiszem.
Ó te jó ég, most mi lesz? Eszembe jut a sok tanács, amit régebben kaptam a többiektől. Könyörgés, megalázkodás, könnyek, és talán enyhül a büntetés. Talán.
Feltérdelek, és bűnbánóan lehajtott fejjel, de mégis remegő hangon próbálkozom.
- Mit kell tennem atyám, hogy megbánjam bűnömet?
Súlyos és vészjósló ez a csend. Felpillantok, amikor közelebb hajol hozzám, s közelségétől megrémülve hátrálok az ágy fejtámlájáig. Remegő kezeimmel a fémrácsba kapaszkodom, meztelen lábujjaim a vászonlepedőn megcsúsznak. Ő vehette le a cipőmet és a zoknimat, de a palástom még mindig rajtam van. Lassan, fenyegetően kúszik felém, s amikor már teljesen sarokba szorított, nem tudok tovább menekülni, arca pedig vészesen közel van hozzám... megérzem az illatát. Álmomban is éreztem... finom friss, fűszeres és tiszta, mint a hajnali levegő a kertben. Hidegkék szemei egészen sötétek, ilyen közelről látom mennyire kitágultak a pupillái, keskeny világoskék gyűrű csupán az írisze. Elképesztően félelmetes, komolyan összepisilem magam mindjárt...
- Csak tisztelendő atyád kedvében kell járnod. És ezzel kiváltható még a büntetés is.
Muszáj nagyot nyelnem, kiszáradt a szám a félelemtől.
- És… mit kell tennem, hogy a kedvében járjak?
Még soha nem láttam mosolyogni. Illetve egyszer, talán az igazgatóiban valami hűvös és száraz szájrándulást, de ez...
- Mmpppfff... – nyögöm, amikor szája az enyémre szorul. Mi ez? Mi ez? Rémülten markolok mellkasán a ruhájába, számat összeszorítom, de nyelve egy lándzsa erejével fúródik ajkaim közé. Elfordítanám a fejem, de erős kezei közé veszi az arcomat, hajamba markolnak ujjai. Satuként tart, lábaimmal és kezeimmel hiába kapálózom. Neh... ez egy csók! Ez egy csók! Miért? Hogyan lehetséges ez?
Mély hangján belemorog a számba, és néhány másodperc múlva én már a hátamon fekszem, ahogy a sok kapálózás következményeként lejjebb csúsztam. Csók... csókkal kell az atya kedvében járnom? De hiszen ez bűn...
Felemeli a fejét, és én levegőért zihálva, kábán nézek fel rá.
- Atyám... ez... bűn... – pihegem.
- Majd vezeklünk érte, fiam – válaszolja lágyan, szemei ezúttal nem hidegek és félelmetesek. Végigsimítja forró arcomat, letörli szám sarkából a nyálam az egyik ujjával és lenyalja róla. Ez a mozdulat valahogy mélyen belül megmozdít valamit bennem, amitől összehúzódik a gyomrom. Kezeim ernyedten hullnak mellém a párnára, s amikor ismét lehajol hozzám, behunyt szemekkel fogadom csókját.
- Használd te is a nyelved – súgja. – Ahogy én.
Szót fogadok, s megtanulom hogyan kell Benedetto atya kedvében járni.
Forrón ég az arcom, a nyakam, az egész törzsem, a kezeim és lábaim pedig bizseregnek és fáznak. Valahogy olyan érzés, mintha álmodnék... Forróság és hideg bizsergés váltakoznak bennem, a csókjai néha hevesebbek, néha gyengédebbek... de nem szűnnek, nem lankadnak és fáradhatatlanul csatázik a nyelve az enyémmel.
- Ah... nh...
Nyakamra tér, rövid szakálla dörzsöli érzékeny bőröm, szája mégis puhán és melegen cirógat.
- Gyönyörű voltál a templomban, Noah. Mint egy édes kis angyal...
- Benedetto atya... ah...!
Kezével végigsimítja mellkasomat, oldalamat, majd belemarkol fenekembe.
- Úgy éreztem, mintha csak nekem énekeltél volna. Csak nekem... – morogja, fogaival megkarcolja nyakamat. Remegve kapaszkodom a vállaiba. Szája visszabarangol az enyémhez, és készségesen fogadom csókját. Magam sem értem... nem tudom mit művelek, ahogy fogalmam sincs mit kéne most tennem.
Amikor meghallom ruhám anyagának reccsenését, a szakadó szövet jellegzetes hangját, felsikkantok és kapálózni kezdek. Neh... mi történik? Miért?
- Ssss...
Meztelen mellkasomra simul nagy és meleg tenyere. Pihegek, szaporán fel-le emelkedő mellkasom ujjai cirógatják, és megcsípik a mellbimbómat. Megrándulok.
- Ah... ! Ne!
A palást alá nyúl, lerángatja rólam a nadrágomat, a kis fehér alsóneműmbe belekapaszkodom ellenkezően, de lefejti róla ujjacskáimat. Elrepül a sötét szoba ismeretlen régióiba az is, és ő feltérdel, felhajtja a palástomat.
- Ez az... – sziszegi. Számba gyűröm kicsiny öklöm, könnybe lábadt szemekkel nézek fel rá. – Nyisd szét a lábaidat, Noah.
Nem várja meg hogy szót fogadjak, erős kezeivel megfogja térdeimet, és terpeszbe tárja combjaim.
- Itt is gyönyörű vagy.
Arcomra szorítom két tenyerem, szégyenemben most elsüllyednék.
- Ne... nézd... – nyöszörgöm. – Kérlek ne nézd...
|
| timcsiikee | 2012. 04. 10. 12:48:29 | #20375 |
 Karakter: Benedetto Vecchione
Megjegyzés: ~ L-samanak
Benedetto:
Végig követem a misét, a fellépésüket, a reakciókat. Igen… valami egyedi és igazán szép, ami még a hozzánk érkezett püspököt is lenyűgözi.
A mise után sorban lerovom a tiszteletköröket, a köszönéseket és mindent, ami az eseményhez tartozik.
A tömeg elülése után rátalálok a fehér ruhában, amint egy fa tövében szundikál. Már vártam mikor jön el ez a pillanat.
Felnyalábolom könnyed kis testét, nem kell sokat bajlódni vele. Olyan akár a pille. A diákok szétszóródtak, mindenki más a dolgát végzi és nem is törődnek azzal, hogy egy alvó diákot viszek az ölemben persze alig lát valaki és pont ez a lényeg. A szobakulcsot előhalászom övemről, kinyitom az ajtót, majd lemegyek vele azon a jó ár lépcsőfokon, ami a pince szintre visz minket.
Rég használtam már a büntető szobát, ettől függetlenül nincs teljesen elhanyagolva. Pár díszítésül szolgáló régi kínzóeszköz a falon, egy ágy, asztal, két szék, üres sarok, és egyetlen szerkény.
Lefektetem a szerény tartalmú ágyra, majd visszamegyek a lépcső tetejére, hogy bezárjam az ajtót. Halk, komótos léptekkel sétálok az ágyhoz, hogy egyelőre még nem költsem fel, viszont amint beesteledik és eljönne az esti ima ideje, leülök az ágy szélére. A fehér ruha úgy terül szét körülötte, mintha egy angyal hosszú inge lenne, s oldalra fordulva motyogni kezd.
Amikor pislogó szemei sötétséggel találkoznak, hirtelen felül és amint meglát, az ágy végébe kuporodik.
- Atyám! – szinte sikkantja ijedten, majd körbenéz a sötét szobában – Hol vagyok? – elgondolkodik. Az asztalon csak egy gyertya ég, mert ide nincs bekötve a villany.
- A büntetőszobában. – elkerekednek szép szemei, térdeit átölelve néz körbe egyre riadtabban, majd látom, hogy nyel egyet. – Lekéste az esti imát, ráadásul összepiszkolta a hófehér ruhát, amikor elaludt a földön.
- Én… Atyám én nem szándékosan tettem, csak kimerültem. Csak egy kicsit akartam lepihenni.
- Meghiszem – jegyzem meg súlyosan, halkan. Újra körbenéz, majd az ágyat mustrálja, kicsit meglepetten. Gondolom másmilyennek képzelte de így is elég rémisztő tud lenni, Ó tudom jól.
Meglepetten látom ahogyan feltérdel az ágyon és előre támaszkodik mintha csak meghajolna előttem.
- Mit kell tennem atyám, hogy megbánjam bűnömet? – hosszú ideig nem szólok semmit, csak végigmérem minden centijét testének, ahogy előttem görnyed. Finom falat.
Amikor már túl feszültté válik a levegő félve felpillant rám, és közel hajolok hozzá, megtámasztom öklömet az ágyon, mire hátrálni kezd egészen a háttámláig, majd a falig, de nem menekülhet.
Még közelebb kerülök, lábacskái mellett találok támasztékot, s a félhomályban ilyen közelről tisztán látom remegő tekintetét.
- Csak tisztelendő atyád kedvében kell járnod. – súgom halkan lassacskán egyre közelebb hajolva – és ezzel kiváltható még a büntetés is. – habár a mondat ajánlattételnek tűnik, hangomban fenyegetőzés rejtezik.
- És… - nyel megint egyet – mit kell tennem, hogy a kedvében járjak?
Elvigyorodom, tekintetem egy pillanatra szájára téved, majd újra szemeibe, s szavak nélkül adom meg neki a választ, amikor remegő kis ajkaira az enyémeket tapasztom.
|
| Levi-sama | 2012. 04. 10. 12:15:07 | #20374 |
Karakter: Noah Smith
Az idő csak telik és telik. Most épp bambán bámulom Harold atyát, aki épp velem kiabál. Várjunk csak... kiabál? Kóruspróba van, nem értem miért ilyen hangos.
- Figyel rám, fiam?
- Ih... igen...
- Mit mondtam?
- Hát ööö...
Fúj egyet.
- Az imént bátorkodtam kifejteni, hogy az ön előadása borzalmas. A szöveget nem tudja rendesen, a magas hangokat nem tartja elég ideig. Mondja, gyakorolt egyáltalán? Két nap múlva fellépünk, és maga sehol sincs! Az ég szerelmére!
- Bocsánat – vakarom meg gubancos hajam. – Keveset gyakoroltam mostanában, mert...
- Nem érdekelnek a kifogások! Holnap délután a próbán önnel kezdjük, és ha nem lesz képes tisztességesen végigénekelni, akkor...
Nyitva hagyta a mondat végét. A kimondatlan fenyegetőzés mindig sokkal rémisztőbb!
- Értem, Harold atya. Gyakorolni fogok, ígérem!
- Helyes. És most elölről!
Felemeli a pálcáját és ismét énekelni kezdek. A kezemben még ott a kotta a szöveggel, de holnapra már nélküle kell előadnom. Jaj szegény fejemnek!
*
Ma estig többször is átolvastam a dalszöveget, memorizáltam a szavakat, de gyakorlásra nem volt módom. Már csak a kápolna maradt az esti ima után. Szerencsére nem maradt itt egy túlbuzgó atya sem, így tudok gyakorolni itt is egy kicsit.
Eléneklem az elejétől a végéig, a szöveget már nem nézem, és habár most is rontok egy keveset, nem olyan vészes. Holnap még próba előtt eléneklem, mondjuk reggel amíg locsolom a virágokat... és akkor már teljesen készen állok! Igen!
*
Reggel a mosdó feletti tükörből egy habzó szájú, sápadt arc néz vissza rám. A szemei alatt sötét foltok. Kiköpöm a fogkrémes vizet, megmosom a pofim, és felöltözöm.
A virágos kert a szokásos, teleöntöm a kannát, és halkan, alig hallhatóan a dalszöveget próbálgatom az orrom alatt. Korán van még, nem ébreszthetek fel senkit.
Fáradtan leteszem a kannát, megdörgölöm fáradt szemeimet és a tanterembe vonszolom magam.
Délután tökéletesen teljesítek a próbán. Ez az! Ez volt a főpróba, holnap után nagymise, ahol előadjuk, szóval igyekeznem kell. Még sokat kell gyakorolnom!
Hajnali kelés, locsolás, sietés az órákra, matek dolgozat, amire egy betűt sem tanultam. Délután kóruspróba, este ima.
A szobatársam kísér vissza éjfélkor a szobámba.
Elérkezett a nagy nap! Ma nincs tanítás, de azért megöntözöm a fűszernövényeket és a virágokat, aztán sietek a koliba vissza. Alaposan megfürdök, még a füleimet is megmosom, hajamat is, majd megszárítom. Elég tűrhető, most nem annyira kócos mint általában. Felveszem a földig érő hófehér palástot, alatta fehér ing és fehér nadrág, fehér vászoncipő. Szemeim ragyognak a boldogságtól, amikor végre a többiekkel együtt felsétálunk az emelvényre. A nap ragyogóan süt, átszűrődik a színes ólomablakokon, a szivárvány összes színét nekünk ajándékozza. Olyan gyönyörű ez a kápolna! A padok teljesen tömve, mindenhol diákok és tanárok, papok ülnek. Az igazgató a karnison ül a többi magasrangú vendéggel, még egy lila püspöki reverendát is látok.
Velem kezdjük, ezért előre lépek, és mély levegőt veszek. Gyerünk Noah... sokat gyakoroltál, menni fog!
http://www.youtube.com/watch?v=TNgd-kue_Fc
A templomi orgona becsatlakozik az énekembe, majd a többiek is. Hibátlanul adom elő, semmi sem tántoríthat el ettől. Szívemből jönnek a hangok, mert szeretem. Szeretem a kórust, szeretem ezt az iskolát, az új barátaimat, a karvezetőt, mindent és mindenkit.
Véget ér a dalom, erős taps a jutalmam. Boldogan ragyogó mosollyal lépek vissza a többiekhez, és elénekeljük a másik két dalt is együtt.
Véget ér sajnos ez is. Fegyelmezetten meghajlunk és lesétálunk az emelvényről. Hátul pedig boldogan nevetve pattanunk egymás nyakába. Megpörgetnek, és elszédülök, de akkor is csak kacagok és kacagok...
Odakint a kertben a friss levegőn enyhül a szédülés. Visszasétálunk a koli felé. Csendben követem a többieket, valahogy egyre nehezebben emelem a lábaimat. Muszáj... muszáj pihennem.
- Noah, nem jössz? – fordul hátra David, és integetni kezd. Visszaintek.
- Menjetek, én még maradok egy kicsit.
Amikor eltűnnek a koliajtóban, fáradtan zuhanok neki egy fatörzsnek, és lecsúszom rajta.
Ah... mikor is ettem utoljára? Nem emlékszem... Fáradt vagyok...
Minden elsötétül.
|
| timcsiikee | 2012. 04. 10. 11:33:55 | #20371 |
Karakter: Benedetto Vecchione
Megjegyzés: ~ L-samanak
Benedetto:
Minden reggel, ahogy kértem megöntözi a növényeket, éjjel pedig a templomban ül. Persze a fejébe nem láthatok, így nem tudom eldönteni imádkozik e valóban vagy csak elmélkedik, de mind a kettő egy célt szolgál.
Azt hittem könnyebb lesz megtörni, persze három nap még nem eget rengető idő. Egy hét sem kell majd.
Éjjel a templomba megyek, hogy lássam a harangszóig valóban ott van, viszont még utána is javában ott találom, ahogy figyelem alakját.
Lassan közelebb lépek de semmi reakció.
Elaludt.
Vállára teszem kezem, és finoman megrázom, hogy feléledjen.
- Ébredjen! – teljesen kába képpel mered rám.
- Véget ért az ima?
- Menjen vissza a szobájába és pihenjen.
- Igen, atyám. Jó éjszakát... – kikászálódik a padból, elhalad mellettem majdnem mint egy élőhalott, és hátam mögött összefont ujjakkal csak félmosollyal nézek utána.
Már csak egy nap…
~*~
Másnap reggel viszont újabb kávém mellett lenézek a kertre, mint minden reggel, és ott találom, ahogy fáradtan mégis sietve meglocsolja a növényeket. Az órámra pillantok, de még éppen szerencséje van. Ha siet még eléri a tanóra kezdetét.
Később rákérdezek a tanároknál.
Meglepően időben érkezik be, viszont az órák nagy részében elbóbiskol, vagy csak álmosan néz maga elé. Ez nem jó.
A templomi kórus minden tanítás után gyakorol, hogy a húsvéti misékre gyönyörű énekkel árasszák el az istentiszteletet.
Viszont hogy célja is legyen idejöttemnek, meglátogatom hőn szeretett öcsémet, a szokásos módon…
~*~
- Gondolom találkoztál már az új tanulókkal.
- Persze, többen a kórusba is tartoznak – már hallom kint a próbájukat.
- Noah Smith neve ismerős neked? – kérdezek rá. Elmosolyodik.
- Ó igen, szóló éneke is lesz. – gyanúsan néz rám – Csak nem érdekel?
- Csak, úgy ahogyan a többi diák is – válaszolom kikerülve nyilvánvaló kérdését. – Vissza kell mennem.
Amikor kilépek csak oldalt haladok el így nem vesznek azonnal észre, de már csak azt látom, hogy Ő előrébb áll, de már a többiek felé fordul.
~*~
Éjjel újra visszanézek, hogy lássam betartja e az imát, és persze mint mindig, most is itt találom.
Egyenletes szuszogást hallok, és rajta kívül most senki mást nem látok. Megint elaludt volna? Nem sokára úgy is kiderül, mert hamarosan harangoznak, viszont… Épp hogy befejezem gondolatomat, elkezd énekelni.
http://www.youtube.com/watch?v=TNgd-kue_Fc
Először lélegzet visszafojtva hallgatom, majd szemeim kissé elkerekednek hangja hallatán… Nem véletlen, hogy az atya őt választotta szólistának.
Életemben először gondolom azt öcsémen kívül valakiről azt, hogy angyali teremtés lehet.
|
| Levi-sama | 2012. 04. 10. 11:12:10 | #20369 |
Karakter: Noah Smith
- Elhiszem, fiam. Viszont bármennyire megbánta, a büntetést senki nem bliccelheti el, ha megszegi a házirendet.
Már felkészülök a legrosszabbra, mégis folytatja.
- Minden reggel, tanítás előtt az iskola mögötti kertben gondoznia kell a fűszernövényeket. Öntözni, gyomlálni. - Tágra nyílt szemecskékkel meredek rá, és nem hiszem el amit hallok. - Az órákról nem szabad késnie, és ezt a feladatot elhanyagolni. Figyelni fogom.
- I-igenis. Köszönöm atyám.
Szigorú tekintetétől megremegek.
- Valamint az éjfélig tartó ima a kápolnában, ne felejtse el.
- Természetesen…
Bármit. A kedvéért akár minden nap fogkefével kitakarítanám az összes mosdót is, csak ne küldjön a kínzó... izé, büntetőszobába. Néma csend nehezedik ránk, ijesztő szemei még mindig engem figyelnek.
- E-elmehetek? – cincogom. - Harold atya azt mondta siessek vissza.
- Menjen!
Kimenekülök a folyosóra, és remegő lábakkal de lassan sétálok vissza a kápolnába. El sem hiszem, hogy megúsztam!
Amikor benyitok a próbára, már mosolytól ragyogó pofival teszem. Általános döbbenet fogad.
- Még senki nem jött vissza mosolyogva az igazgatótól – súgja David barátom. – Mi a fene történt?
Egy órával később, amikor már az iskola parkjában lustálkodunk az ebéd után, elmesélem a többieknek az egészet.
- Tehát korán kell kelned, meglocsolod és gyomlálod a növényeket, és éjfélig ima?
- Aha! – biccentek boldog mosollyal. Előhúzom a kártyapaklit. – Kinek maradt csokija?
*
Nem ördöngösség ez. Simán menni fog, majd az alváshiányt bepótolom a délutáni pihenőidőkön. Jah, hogy olyankor is szoktam szundizni? Hát... nem baj, majd többet szundizom!
A harmadik napon reggel már csak nagyon nehezen vonszolom ki magam korán reggel a kertbe. Az igazgató szobájának ablaka pont idenéz, és látom hogy ott áll, kezében egy bögrével, ahogy az elmúlt napokban mindig. Ezúttal is vidám kis mosollyal integetek neki, kócos hajam lebeg a reggeli szellőben. Fogom a nagy öntözőkancsót, a kerti csapból feltöltöm vízzel, alaposan eláztatom a növényeket, majd leporolom maszatos kezecskéimet, és sietek órára.
Vacsi után filmet nézünk a többiekkel, valami nyomozós krimi, de csak foszlányok jutnak el hozzám, mert elalszom a fotelben.
- Noah, menned kell az esti imára! – rázza meg a vállam szobatársam. – Amint éjfélt üt a harang, siess vissza, pihenned kell, mert nagyon sápadt vagy.
- Oké... – nyifogom. Levonszolom magam a kápolnába, ahol halkan dörmögve imátkoznak az idős papok. Diákok nincsenek, ilyenkor nekik szigorú kijárási tilalom van, de ez rám nem vonatkozik. Tök jó, nem?
Leülök az egyik hátsó sorra, álmosan nézem az oltárt. A szemeim lassan elnehezülnek, csak egy imáig futja, aztán fejem koppan az előttem lévő pad háttámláján.
Valaki megrázza a vállam.
- Ébredjen!
Felemelem a fejem, álmosan nézem az előttem állót. Az igazgató úr az.
- Véget ért az ima? – kérdem elkenődő beszéddel. Benedetto atya bólint.
- Menjen vissza a szobájába és pihenjen.
- Igen, atyám – motyogom. – Jó éjszakát...
Kivonszolom magam a szobámig, ott pedig ruhástul ájulok az ágyba.
|
| timcsiikee | 2012. 04. 10. 10:48:39 | #20368 |
Karakter: Benedetto Vecchione
Megjegyzés: ~ L-samanak
Benedetto:
- Ah... az a... A kínzókamra kulcsa... ugye? –nocsak már így terjednek a hírek?
Elégedett mosoly kúszik ajkaimra.
- Büntetőszoba.
- Ki fogok kapni? – helyes meglátás. Pontosan ez szerepelt a terveimben, mint mindig. Viszont ez az arckifejezés… Mintja csak Raph-ot látnám magam előtt gyerekként amikor felhorzsolta a térdét.
- Sajnálom, bocsánat! Soha többé nem fogok elfutni! – mentegetőzik egyre jobban kétségbe esve.
- Fejezze be a sírást, nem gyerek már – összeszorulnak ajkaim.
- De... de én... én annyira megijedtem öntől, és egyszerűen csak... a lábaim maguktól mozdultak, és...
Habár valamennyire kelletlenül, de előkapok zsebemből egy zsebkendőt és felé nyújtom. Máskor nem tántorított el a feladatomtól egy könnycsepp vagy rimánkodás. De ez az arc.
- Sa-sajnálom Be-Benedetto atya.
- Elhiszem, fiam. Viszont bármennyire megbánta, a büntetést senki nem bliccelheti el, ha megszegi a házirendet. – kifújja megint orrát, még mindig szipog, de biccent beletörődve, és a szobakulcsra veti tekintetét. Nem… ettől egyelőre megkímélem. Ha újra elkapom, viszont nincs kegyelem akkor se, ha krokodil könnyeket hullat. – Minden reggel, tanítás előtt az iskola mögötti kertben gondoznia kell a fűszernövényeket. Öntözni, gyomlálni. – lassan felnéz rám és a könnyfátyol kiemeli ártatlan tekintetét. – Az órákról nem szabad késnie, és ezt a feladatot elhanyagolni. Figyelni fogom.
- I-igenis. Köszönöm atyám. – komor tekintetemet szegezem neki mire összerezzen. A végén még túl kíméletes leszek. Ennek nem szabad hírének mennie.
- Valamint az éjfélig tartó ima a kápolnában, ne felejtse el. – mintha csak az újabb elbotlásba hajszolnám.
- Természetesen… - néma csend alakul ki. – E-elmehetek? Harold atya azt mondta siessek vissza.
- Menjen! – intek kezemmel, és amilyen gyorsan csak meri, eliszkol.
Harold atya? Ő vezeti a templomi kórust Raph templomában. Talán egyszer majd meghallgatom.
|
| Levi-sama | 2012. 04. 10. 10:26:57 | #20367 |
Karakter: Noah Smith
A kóruspróbára gyülekezünk a kápolnában. Kezemben a kotta, körülöttem állnak a többiek. Már mindenki tudja mi történt reggel, mert amint megtaláltam a tantermet, a szünetben el is meséltem nekik. Rengeteg tanácsot kaptam, mind egytől egyig csak még inkább halálra rémít. A térdre borulás és az életemért könyörgés csak néhány ezek közül.
Harold atya tapsolni kezd.
- Jól van, és most mindenki a helyére!
Ebben a pillanatban nyílik a kápolna bejárati ajtaja, és belép rajta egy magas, sötéthajú és hűvösen kékszemű diák. Végzős lehet, mert nagyon érettnek tűnik, egyik karján fura szalag.
- A diákelnök, Sesto a neve. – súgják.
- Biztos érted jött, Noah...
Felcsuklom. Jaj nekem!
Közelebb sétál, léptei félelmetesen koppannak a köveken, és visszhangzik a falakról. A tanárhoz lép, a füléhez hajol és súg neki valamit. Az idős atya felpillant szemüvege felett, egyenesen rám. Barna szemei csodálkozást tükröznek.
- Noah, fiam. Menjen Sestoval az igazgató úrhoz, most azonnal.
Minden vér kiszalad az arcomból, biccentek és lesétálok az emelvényről. Az ajtóban még utolér a tanár hangja. – Ne tartson sokáig, üzenem az igazgató úrnak!
- Átadom! – biccent Sesto.
A diákelnök meg sem szólal egész úton. Miért érzem úgy, mintha én lennék Stuart Mária, és épp a vesztőhely felé tartanék?
A lépcsőkön felsietünk, majd mielőtt bekopogna a magas és rideg fiú az ajtón, komoran végignéz rajtam.
- Igazítsd meg az inged.
Remegő ujjakkal gombolom össze, belegyűröm a nadrágomba. Látja milyen béna vagyok, és a félregombolt ingemet megigazítja, majd rásimít a fejemre. Felpislogok rá, hagyom hogy próbálja rendezni a kócomat, nem szólok neki hogy ez lehetetlen. Végül feladja és bekopog.
- Szabad! – dörren a mély hang bentről. Összeszorul a gyomrom a félelemtől. Belépünk.
- Elkísértem, ahogy kérte Benedetto atya.
- Köszönöm, elmehetsz.
Magunkra maradok, és én nagy szemekkel nézek körül. Szolid berendezés, igazi spártai, amely a papokra annyira jellemző. A szigorúan hatalmas íróasztal mögött magasodik Benedetto atya. Hideg szemei alatt fagyasztott halrudacskának érzem magam. Nagy kezének elegáns hosszú ujjával egy székre mutat.
- Ülj le kérlek.
Letottyanok a székre, remegő kezeimet leplezendő összekulcsolom az ujjaimat. Hidegek a kezeim.
- Ugye tudod, hogy miért hívtalak ide? – Csak bólintani tudok.
- Elnézést, csak elkéstem, ezért siettem és… - kezdek hadarni, de felemeli a kezét, hogy hallgassak. Ajkamba harapva fogom vissza a szövegelést.
- Ez még elnézhető… ha egyszer eset. Viszont ha azt kérem tőled, hogy állj meg, akkor nem illik elfutni.
- Elnézést, többet nem fordul elő.
- Remélem is, hogy így lesz. Remélem tudod, hogy mi ez.
Az asztalra tesz egy kulcskarikát, amelyen néhány régi elegáns kulcs lifeg. Nagy szemeimet a kulcsokra, majd rá meresztem. Na most tojtam össze magam teljesen.
- Ah... az a... – nyögöm sápadtan. – A kínzókamra kulcsa... ugye?
Elmosolyodik.
- Büntetőszoba – helyesbít.
- Ki fogok kapni? – suttogom. Még soha nem ütöttek meg, a szüleim sem bántottak, és nem verekedtem a bátyámmal kívül senkivel, és az sosem volt fájdalmas. El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet...
Benedetto atya hátradől a székében, ujjait összefűzi maga előtt, és kezei felett komolyan néz rám.
Eltörik a mécses. Nagy szemeim könnybe lábadnak, ajkaim remegni kezdenek.
- Sajnálom, bocsánat! Soha többé nem fogok elfutni! – picsogom náthásan.
- Fejezze be a sírást, nem gyerek már – dörmögi.
- De... de én... én annyira megijedtem öntől, és egyszerűen csak... a lábaim maguktól mozdultak, és...
Egy nagy fehér zsebkendő kúszik a látóterembe. Hangosan trombitálok bele, majd visszaadnám, de aztán észbe kapok. Nem illik taknyos zsepit visszaadni. Lassan lehiggadok.
- Sa-sajnálom Be-Benedetto atya – szipogom.
|
| timcsiikee | 2012. 04. 10. 09:55:51 | #20364 |
Karakter: Benedetto Vecchione
Megjegyzés: ~ L-samanak
Benedetto:
A papírmunka fárasztó tud lenni, ha csak azzal kell foglalkoznom. Az új diákok papírjainak átnézése és elrendezése viszont az én feladatom. Szeretem tudni milyen fiatalok járnak az iskolámba. Viszont egy pontnál megunom az átfutást. Noah Smith. A kép alapján elég gyengélkedőnek tűnik, de arca erről kicsit sem árulkodik. Megragadja a tekintetem.
Az órára nézve látom, hogy épp ideje a hátsó kerti ültetvényre egy pillantást vetnem, s ha a gondnokunk még nem öntözte meg őket akkor rászólni. Idős Úr, így olykor feledékeny vagy más lassú. Talán egy újat kéne hamarosan keresnem, hisz Feliciano már jóval a nyugdíjazása után jár dolgozni.
Ahogy a folyosón haladok az enyémen kívül egy másik cipő szapora kopácsolását hallom meg, és összevonom a szemöldököm. Az órák már elkezdődtek, és ha csak nem egy másik tanár az…
A kereszt folyosóra lépve egy alacsony, kicsi alakot látok meg, aki sietve, kissé szétszórtan igyekszik előre, gondolom órára.
- Azonnal álljon meg! A folyosón tilos a rohangálás! – azonnal ledermed, majd lassítva felém fordul és a szájából kiesik valami.
Ismerős ez az arc. Viszont a helyett hogy összeszedve magát kiegyenesedne, futásnak ered - Hé! Azonnal álljon meg, fiatalember! Jöjjön vissza! – nem is próbálok utána sietni mert esélytelen. Ráadásul beugrott, hogy kit is láttam az imént.
Komótos, kimért halk léptekkel sétálok tovább előre, megállok a földre ejtett dolog előtt, majd lassan lehajolva érte felveszem.
Egy kifli… egy fél kifli…
Vigyorra húzom a szám.
~*~
Hogy ne a tanórából vegyen el időt, így a nap folyamán nem hívattam magamhoz, viszont Sestot megkértem, hogy Órák után ezt a fiút vezesse az irodámhoz. Halk kopogásra válaszolva erőteljesen engedem, hogy belépjenek és a várva várt személyek jelennek meg.
- Elkísértem, ahogy kérte Benedetto atya – szólal meg tisztelettudóan, maga előtt terelgetve a megszeppent, letört fiút.
- Köszönöm, elmehetsz – halkan zárul az ajtó. – Ülj le kérlek – mutatok az asztal másik oldalán lévő székre, és csendben előre biccentett fejjel helyet foglal. – Ugye tudod, hogy miért hívtalak ide. – Bólintás a válasz.
- Elnézést, csak elkéstem, ezért siettem és… - felemelem kezemet így elhallgat.
- Ez még elnézhető… ha egyszer eset. Viszont ha azt kérem tőled, hogy állj meg, akkor nem illik elfutni – hangom fenyegetően halk, amitől megreszket teste. Szeretem ha ilyen hatással vagyok az emberekre.
- Elnézést, többet nem fordul elő – ölébe fektetett kezeivel matat idegességében.
- Remélem is, hogy így lesz – ruhám alá nyúlok az övemre rögzített kulcsért, és magam elé az asztalra helyezem. – Remélem tudod, hogy mi ez – Ha nem, az sem számít, mert megtudja itt helyben.
|
| Levi-sama | 2012. 04. 10. 09:34:00 | #20363 |
Karakter: Noah Smith
Egy hónapja járok ebbe a suliba, de még mindig képes vagyok iszonyúan eltévedni. Komolyan nem értem, mi motiválta suli épületének tervezőjét...
Hónom alatt egy rakás könyv, a számból kilóg egy fél kifli, és fekete műbőr cipőm sietősen klaffog a márvánnyal borított folyosón. A falakról régen élt szentek és volt igazgatók, tudósok néznek rám szigorúan, mintha ők is haragudnának, amiért elkések. Megint.
A csengő már jó ideje megvolt, és én még mindig csak fel-alá rohangálok, mint a mérgezett kisegér. Jaj nekem! Nagyon ki fogok kapni!
- Azonnal álljon meg! A folyosón tilos a rohangálás! – dörren mögöttem egy mély hang. Lefagyok, és lassan... lassan... nagyon lassan fordulok meg. Nem ez nem lehet! Nem lehet ekkora balszerencsém! Benedetto atya... ó uram isten...
Magas, sötét, félelmetes jelenség. Eddig csak messziről láttam, amikor az étkezőben a tanárok asztalánál étkezett a többiekkel, de már akkor is iszonyúan félelmetes volt. Mondták is a többiek, hogy legyek óvatos vele, mert egy szadista... És most itt van, felém lépked, ijesztő hideg szemei felnyársalnak. Rémülten eltátott számból kiesik a kifli. Először is, nem vagyok rendesen felöltözve, az egyenruha nyakkendőjét nem találtam reggel, másodszor pedig a hajam kuszán szerteáll, nem táskában vannak a könyveim, mert nem pakoltam át, csak felnyaláboltam az íróasztalomról a legszükségesebbeket, plusz még futottam is a folyosón...
Nekem végem.
Megfordulok, és iszkiri.
- Hé! Azonnal álljon meg, fiatalember! Jöjjön vissza! – kiált utánam, miközben porfelhőt magam után hagyva elrohanok. Ha mákom van, nem jegyezte meg az arcom. Ha mégis, akkor sem kaphatok annál rosszabbat, mint amit amúgyis kaptam volna, legalább nyertem egy kis haladékot.
|
| Andro | 2011. 09. 29. 11:22:25 | #16968 |
Karakter: Kirishima Hibiki
Megjegyzés: (Hiro-sannak) VÉGE!
Bocsi, de kissé túlhúztuk.
|
|
