|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Levi-sama | 2012. 06. 06. 18:40:24 | #21379 |
Karakter: Noah Smith
Noah
Kínzóan lüktet és sajog a fütyim egész reggel, és csak hosszas zuhanyozás után sikerül enyhíteni a problémámon. Szerencsémre a fürdőház teljesen üres, így gyorsan megszárítkozom, és a kertbe sietek. A reggeliről is lekések, de nem bánom, mert egyáltalán nem vagyok éhes, csak egy valamire tudok gondolni, és remeg egész testem, amikor csak eszembe jut. Benedetto atya... Ma is látni akarom, és... minden mást is akarok vele.
A kerthez sietek, megöntözöm, de most nincs időm a gyomnövényekkel foglalkozni mert elkések a kóruspróbáról. A kápolnában mér lézengenek néhányan, ahogy kisebb csoportokba tömörülve összedugott fejjel pusmognak, valószínűleg újabb hírek terjengnek. Közéjük furakodom, és köszöntöm őket.
- Sziasztok – suttogom.
- Szia – suttogják többen is. Egyikük, egy alacsony és kövér, vöröshajú, szeplős, szemüveges fiú rám emeli nagy zöld szemeit. Ő Phil, a legnagyobb pletykaforrás az iskolában, az én koliépületemben lakik, egy emelettel feljebb. Mindig tőle hangos a társalgó szoba.
- Mi történt, Phil?
- Tegnap Benedetto atya megbüntetett két fiút a C épületből, mert dohányzáson kapták őket.
- Azt mér hallottam tegnap este. Na és?
- Az egyik ma nem jött le reggelizni, a gyengélkedőn fekszik, az egyik térde kisebesedett a kukoricán térdeléstől.
Nem újdonság, mások is jártak már így, akik büntetést kaptak. Az atya nagyon szigorú és kemény férfi. Beleborzongok a gondolatba, és a múlt éjjeli álmom jut eszembe. Ha ma sem hív magához, fogalmam sincs mihez kezdek...
Elkezdődik a kóruspróba. Felsorakozunk, és ekkor besétál Ő. Ő az! Hevesen dobogni kezd a szívem, és kipiruló arcomat kezeimmel hűtve félrevonulok, hogy ne lássák a többiek. Őt figyelem, ahogy Harold atyával, a karmesterünkkel és a kórusunk vezetőjével beszélget. Olyan férfias, komoly és előkellő. Lehengerlő a kisugárzása, árad belőle az erő. Mindenki csendesen figyeli, a többség félelemmel vegyes tisztelettel, néhányan csupán félelemmel, én pedig ajkacskámba harapva, vágytól izgatottan. Harold atya oldalra pillant, egyenesen a szemembe néz és magához int. Csak úgy repülök, olyan sebesen visznek a lábacskáim!
Benedetto atya a hátamra teszi nagy és erős tenyerét, és a kápolna kijárata felé terel.
- Jöjjön, menjünk az irodámba – dörren mély hangja, beleremeg a térdem is, de nem a félelemtől. Felsétálunk a lépcsőkön, befordulunk a folyosón, majd az ismerős, sötétre pácolt tölgyfaajtó elé érkezünk. Belépünk és már pihegek az izgalomtól, kipirulva és remegő combokkal figyelem ahogy bereteszeli az ajtót. Csuklómnál fogva ránt magához, keze arcomra simul.
- Végre kettesben – súgja a számnak, de még nem csókol meg, csak amikor már az igazgatói székben ül, én pedig lovagló ülésben a combjain, de ez is csak alig valami. Duzzogva nézek fel rá, de simogatásai elterelik figyelmemet. Ez nem ér...
- Tegnap nem hívtál.
- Sajnálom, Noah… tegnap több diákot is meg kellett fegyelmezni.
- Hallottam – suttogom lesütött szemekkel. Annyira szívesen megnéztem volna, milyen amikor másokat fegyelmez... Biztosan ijesztő és lenyűgözően erőteljes, férfias... izgató... Nyakamba csókol.
- Ilyen rossz a hírem?
Nedves és forró nyelve a nyakamon egyre lejjebb halad... ah... bizsergek...! Kigombolja az ingem felső gombjait is, egyre lejjebb kalandozik a szája, én pedig reszketek már.
- Neh-nem… - Mmm, mit is kérdezett? Nem tudom már követni, mert érzékeny kis mellbimbómat puszilgatja, cuppantva ejti ki a szájából az egyiket, majd a másikhoz hajol. Fütyim zsizseg ls sajog, nem enyhíti a kínt az sem, ha hozzá dörgölőzöm, ennél több kell már. – Mh… Benedetto.
- Mit szeretnél Noah?
- Mih? – zihálom döbbenten, és ő arcomat, államat csókolgatja ismét.
- Mi az, amire vágysz Noah? Megvárattalak, had engeszteljelek ki. Csak mondd, mit akarsz.
Bizonytalanul, de nagyon izgatottan, tanakodva rágcsálom a számat, zavaromban azt sem tudom hova nézzek, de... Muszáj kimondanom, belehalok, ha nem kapom meg!
- Én… én szeretném ha… - dadogom bután. - Ha te, a száddal. A száddal csinálnád.
Nyakamat végignyalja a fülemig, és behunyom a szemeimet, olyan jó érzés.
- Azt szeretnéd, hogy leszopjalak ugye?
Nyers szavaitól csak fokozódik a kín, végigráng testemen a vágy.
- Ih-ihgen.
- Jól van.
Mint a múlt éjszakai álmomban, úgy ültet fel az asztalra, de most elmaradt a fenekelés, amit nem bánok, mert biztos fájdalmas dolog, és engem még soha nem ütött meg senki. Felemelem a csípőmet, hogy le tudja rántani rólam a nadrágot a fehér alsóneművel együtt. Végigcsókolja és nyalogatja a lábamat, de csak ennyi, és... Csak ennyi! Türelmetlen nyöszörgéssel mocorogni kezdek, de rám mordul, lenyűgöző kék szemei mágikus erővel tartják foglyul tekintetem.
– Ne mozogj.
- De… de nem bírom...
Mosoly terül szét az arcán, mintha élvezné a kínjaimat. Engedelmesen nyugton maradok, és ő újra végigcsókolja, harapdálja és nyalogatja a lábaimat. Zihálva, lángolva és forrón lüktetve figyelem, és amikor végre megérint a nyelvével, behunyt szemekkel hátraejtem a fejem, és torkomból valami meghatározhatatlan hang szűrődik ki. Csak nyalogat, de nem vesz a szájába, pedig majd megőrülök azért, hogy újra érezhessem azt a csodálatosan nedves és forró érzést, ami körbeölel és szorít, szív és masszíroz...
- Kérlek, kérlek – könyörgöm suttogva, önmagamból teljesen kifordulok. Körmeim kétségbeesetten karistolják az asztallapot, nyöszörgök és zihálok... Jaj nekem... Jaj nekem...!
KOPP-KOPP!
Megdermedve kapom fejemet az ajtó irányába.
- Valaki itt van! – suttogom, de ebben a pillanatban kemény fütyim a szájába csúszik, és hirtelen nyögés tör fel a torkomból, amit halálra rémülve fogok vissza kezeimmel. Ó istenem, ha meghallják odakint, akkor...! Ahh! Nehh! Mhh! Milyen hihetetlenül jó érzés! Ez... ahhh... Öntudatlan mozdulattal kulcsolom lábait a feje köré, és szinte elájulok, annyira jó.
- Ben, nyisd ki, tudom, hogy bent vagy!
Egy férfihang, olyan ismerős... ahh... Megérzem a popsimnál az ujjait, és egy erőteljesebb szívást, és kezembe harapva fojtom vissza hangomat, miközben kirobban belőlem a feszültség, szétárad egész testemben a zsibbadó gyönyör...
Igen... igen... milyen káprázatos!
Kábán hagyom, hogy felöltöztessen, béna ujjacskáimmal begombolom az ingemet, és némileg tisztuló elmével sétálok az íróasztal mögé, mintha csak beszélgettünk volna. Benedetto az ajtóhoz lép, ellenőrző tekintetet vet rám, mielőtt kinyitja. Nehezen fókuszál tekintetem a belépőre, amikor felismerem, kissé magamhoz térve rémülten hajtom le fejecskémet. Istenkém, óvatosabbnak kell lennem, mert ha miattam kiderül ez az egész, akkor soha többé nem láthatom Benedetto atyát...
- Mi olyan fontos? – kérdi mélyen dörgő hangján.
- Oh, látom, dolgod van. Csak nem megint büntetést szabsz ki a fiúra?
Felnézek az atyára. Egyszer helyettesített nálunk hittanon, egy nagyon kedves ember. Ő Benedetto testvére, Raphaello atya. Szintén lenyűgözően szép férfi, de nem nagyon hasonlítanak egymásra.
- Raphaello atya, kérem mondja mit szeretne.
- Hm. Hamarosan ebédidő, gondoltam ehetnénk együtt. Négyszemközt. De tudok várni – teszi hozzá jókedvűen, és leül mellém egy székre, majd várakozóan karba fonja kezeit. – Csak tessék, fejezd be a fenyítést.
Sápadtan és teljesen kijózanodva nézek fel Benedetto atya komor arcára, remegő kezeimet ökölbe szorítom. Dühös vagyok és csalódott, és már félek is... Csak nem fog megbüntetni?!
Benedetto atya egy sóhajjal az íróasztal mögé ül, és rákönyököl pontosan oda, ahol alig néhány perccel ezelőtt a csupasz fenekem pihent.
- Noah nem büntetés miatt van nálam, hanem a zöldséges kertről beszélgettünk, amit gondoz. Szóval fiam – szól hozzám kenetteljes hangon – van még kérdése?
Meg kell köszörülnöm a torkomat.
- Nincs... atyám. Hálásan köszönöm a tanácsait.
- Szívesen. Máskor is bátran kérdezzen tőlem, ha szükséges. Most elmehet.
Halkan dadogva elköszönök és kisietek az ajtón, odakint pedig zihálva támaszkodom remegő kezeimmel a falhoz. Ó egek! Ez meredek volt!
***
Zihálva, izzadtan és keményen meredő fütyivel ébredek ma reggel is. Ez borzasztó! Már két nap is eltelt azóta, hogy legutóbb együtt lehettünk, és megőrjít a várakozás. A nagy ebédlőben láthatom csak, de nem is minden étkezésnél, és a pletykák alapján tudom hogy volt valami zűr az iskolában, az egyik diák állítólag terrorizált néhány gyengébbet, zsarolta őket, és valami bántalmazásról is suttogtak. Pontosan nem tudom mi történhetett, de az iskolai vezetőség fegyelmi eljárást indított, és több diákot is kicsaptak. Egy perc nyugalma sincs Benedetto atyának. Tegnap a vacsoránál nagyon rosszkedvűnek látszott, és még a többieknek is feltűnt, hogy engem figyel, majd azt is észrevették, hogy én is folyton a tanári asztal felé bambulok. Megfeledkeztem magamról, de már nehezen viselem ezt. Egyszerűen ha csak meglátom, alig bírok magammal!
Hideg zuhany, reggeli, majd sietek a kerthez locsolni. Felpillantok az ablakra, de ma reggel sem áll ott a békésen kávézó atya. Elszontyolodva lehajtom a fejem, és befejezem a munkát, majd a főépület felé megyek. Táskámat himbálva próbálom a rosszkedvemet legyűrni, egy kavicsot focilabdaként rugdalva haladok előre.
Igazságtalanság, hogy a rossz diákokkal többet foglalkozik, mint velem. Igazságtalanság. Talán nekem is rossz fát kellene tennem a tűzre? Rosszalkodnom kéne, hogy törődjön végre velem is?!
Az ötlet szöget üt a fejembe, és amikor felelevenedik lelki szemeim előtt az, amit minden éjjel vele álmodok, heves izgalom rángatózik végig rajtam, és fütyim is bizseregni kezd. Felpillantok a toronyórára. Két percen belül becsengetnek...
Tíz-tizenkét perccel később belépek a tanterembe, és szó nélkül a helyemre ülök. Az órát tartó tanár szigorú hangon megfed, de nem történik semmi egyéb. Bosszús sóhajjal hajtom le a fejemet a padra, és álmodozva behunyom a szemem. Látni akarom... Hiányzik... De csak úgy nem mehetek oda fényes nappal hozzá bármilyen indok nélkül, mert nagyon elfoglalt ember, és bizonyára haragudna is, amiért zavarom. Nem tudom, nem tudom, nem tudom... Nyaúú!
*
Ebéd. Mozdulatlanul ülök az asztalunknál, a tányéromon érintetlenül hever az étel, és tekintetem a teremben cikázik. Amikor végre besétálnak a tanárok is, ajkamba harapok az izgalomtól. Ott van! Ő is eljött ebédelni! Hevesen kalimpál a szívem, arcom kipirul ahogy őt figyelem. Magas, erős termetét, jóképű de komoly arcát, kristályként csillogó szemeit csodálom elnyíló ajkakkal. Leül az asztalához, körbenéz... És nálam megakad a tekintete. Olyan heves vágy áramlik szét bennem, mintha lángba borulna az egész testem. Muszáj... muszáj innom valamit... Nem szabad ennyire feltűnően bámulnom!
Eltépem tekintetem a kristályszínű szemektől, és úgy teszek, mintha az asztaltársaim beszélgetését hallgatnám, de újra és újra visszatéved tekintetem Benedetto atyához. Nagyon rosszkedvűnek tűnik. Egy pillanatra rémület cikázik végig elmémen, mert úgy érzem, talán miattam ilyen. Talán neheztel rám? De miért? Nem, biztosan tévedek, sőt... Talán az lenne a legjobb, ha valóban neheztelne rám, mert valami rosszat tettem volna, és ezért elvinne megbüntetni. Igen... Milyen jó lenne...! De mit tegyek? Soha nem voltam rossz, mindig szófogadó és rendes diák voltam, a késéseimet leszámítva. Azonban hiába játszottam ki a késős ütőkártyát, semmi haszna nem volt. Valami mást kellene... De mit?
Lázas gondolkodásom elhúzódik, és kétségbeesés szélén egyensúlyozva kell végignéznem, ahogy Benedetto atya feláll és kimegy. Lekéstem az esélyt, de... A fenébe is! Felállok az asztaltól, és kisietek. Odakint a folyosó rengeteg diák lézeng, ő pedig már a sarkon fordul éppen be. Utána futok, bekanyarodok a sarkon, és hirtelen egy széles és kemény mellkasnak ütődöm.
- Uh... – nyögöm. – Bocsá...
Durva és erőteljes csók fojtja belém a szavakat, és orromat, elmémet betölti Benedetto atya finom kesernyés illata. Nyöszörögve, remegve ernyedek el, a térdeim sem képesek megtartani. Karjaim nyaka köré fonódnak, egy cseppet sem bánom, hogy olyan erősen szorít, mintha össze akarna törni...
Amilyen hirtelen kezdődött, olyan gyorsan is ér véget.
- Lámpaoltás után a kiskertben várlak – mondja rekedten, és megcirógatja arcomat. Kipirulva, kábán pislogok fel rá, szám bizsereg a csókjától.
- Jó...
Válaszomtól elmosolyodik, de ezután már nem történik semmi. Elsiet. Nagy léptei alatt kopog a folyosói járólap. Körülpillantok, és magam sem értem hol is vagyok. Ja igen, egy folyosón, szerencsére nincs itt senki, de így is hatalmas a kockázat. Arcomat hűtöm kezecskéimmel, és a kóruspróba felé veszem az irányt.
***
A csillagok szépen ragyognak az égen. A levegő hidegen csípi bőrömet, a vékony pizsama és a köntös kevés, a kék kis plüsspapucsom pedig semmit sem ér, lábujjaim kicsi borsókká fagynak. Közeleg a tél, a kórust próbán a tanár már a karácsonyi műsort kezdte tervezgetni, úgyhogy ez is alátámasztja.
- Noah.
A mély férfihangot ezer közül is felismerném, és a felém közeledő sötét alak felé fordulok. Benedetto atya kibontakozik a sötét árnyékokból, és mosolyogva tűri hogy a karjaiba vessem magam.
- Végrevégrevégre – hadarom, miközben hideg pofimat meleg nyakába fúrom boldogan.
- Hiányoztam? - Hevesen bólogatok, majd beleharapok a nyakába, amitől felszisszen. – Hékás!
Morcosan emelem fel a fejem, nem zavar hogy az ölében vagyok, és ő tart engem, lábaimat dereka köré csavarom és erősen belekapaszkodom. Lebiggyesztem ajkamat, duzzogva nézem az arcán szétterülő jókedvű mosolyt.
- Mindenki fontosabb nálam?
- Miből gondolod, kicsi Noah? – Megpuszilja a számat.
- Mert még a rossz diákokkal is van időd foglalkozni, de engem elhanyagolsz... Már azon törtem a fejemet, hogy... – elakadok, mert egyik kezével belemarkol a fenekembe, és azonnal füstként elszáll minden gondolatom és felsóhajtok.
- Na min törted a csinos kis fejed?
- Csínyeken – pihegem, csípőm magától mozdul, és önmagamat kínozva dörgölőzöm hozzá. – Akkor legalább velem is foglalkozol egy kicsit...
- Nocsak... – dörmögi izgatóan és szexisen mély hangon. – Rosszalkodni akarsz? Vagy éppen... büntetésre vágysz, Noah?
Vágyakozva megrágcsálom puha és rövid szakállal borított állát, elkábít az illata, a közelsége, a kezeinek érintése.
- Nhh... – nyöszörgöm. – Csináljuk már... kérlek...
Érzem hogy elindul velem valahova.
|
| timcsiikee | 2012. 06. 03. 20:25:54 | #21329 |
 Karakter: Benedetto Vecchione
Megjegyzés: ~ L-samanak
Benedetto:
Nem válaszol, nyaka merevvé, feszültté válik. Felemelem a fejem, hogy arcéra nézzek.
- Noah? – Testem hozzásimul, viszont oldalra fordítja arcát, összeszorított ajkakkal. - Te most duzzogsz?
Rám sem néz, csak biccent, mire jóízű kuncogás csúszik ki torkomból.
- Rám sem néztél azóta... és én...
- Vártad a hívásomat? –kérdezek bele. Újabb bólintás.
- De nem hívtál, és már azt hittem, nem kellek neked... – a mondat végére elcsuklik a hangja, összeszorított pillái alól pedig könnycsepp gurul le. Testem felforrósodik. Nem szeretem az elutasítást, de ez… ez a fajta valahogy mégis szívmelengető. Szóval várt engem.
- Nézz rám. – morgom halkan, de még mindig dacolva velem megrázza fejét, megsimítom arcát, tenyereim közé veszem, és magam felé fordítom.
- Ez nem vicces – motyogja, mikor meglátja a mosolyomat. Ettől csak kiszélesedik.
- Nem akartalak a vizsgaidőszakban kikészíteni, ezért hagytalak pihenni és tanulni. De ha te azt mondod, hogy bírod a strapát, akkor legyen hát.
Felnyitja szemeit, a könnyfátyoltól kissé letisztultan, meglepetten mered rám.
- Engem akartál kímélni? – most én biccentek. - Óh... értem... kö-köszönöm atyám.
- Ne hívj így. Neked itt és most Benedetto vagyok, semmi más.
- Benedetto – suttogja vékony hangján, válaszként felfalom ajkait.
- Szóval Noah... Válaszolnál a kérdésemre?
- Ihh... igen...
- Helyes válasz. – lábacskái derekamat ölelik körbe, szétfeszítem mellkasán az inget és megkóstolom a rég nem ízlelt kényes pontokat. Hangja kéjesen tölti be a szoba csendjét, ahogy nyelvemmel mellbimbóját nedvesen körberajzolva izgatom tovább. Már így is érzem kívánalmát, ahogyan ő is az enyémet. Kezénél fogva fordítom hasra, és eltüntetem a nadrágot, az inget egészen a nyakáig simítom, hogy ráhajolva itt is végigszánthassak nedves csíkokkal gerince mentén. Olyan, mint egy gyönyörű, törékeny hangszer. A megfelelő helyen tökéletesen érintve a legcsodálatosabb hangokat produkálja.
Nagy tenyerem végigsimít testén, hátán és fenekén, s utóbbiba belemarkolva mordulok fel halkan.
- Szép vagy. Emeld fel a feneked, mutasd mit tartogatsz nekem. – feltérdel, kis terpeszbe támasztva testét, előre hajolva látom, ahogy karcsú lábai között feszese csüng herezacskója. A fenekére csapva vigyorodom el, főleg mikor tiltakozó kis nyögéssel illeti, majd belemarkolva széthúzom partjait.
- Igen… - dörmögöm felhevülten a látványra. Egy kis szekrény fiókjába nyúlva egy tubusért.
- Mi... mi az? – hangja rémült, pedig neki, most semmi oka nincs rá.
- Síkosító. Ezzel könnyítem meg a dolgom, mert most nincs türelmem előkészíteni téged. Túlságosan felhúztál, Noah. – már majd’ szétreped a nadrágom miatta, és a türelmem elfogyott. Túl sokáig tartóztattam meg magam, hogy megkíméljem. Most nincs kegyelem.
Bekenem, kívülre és belülre is dörzsölök a gél állagú anyagból, viszont amilyen hangot ez kicsal belőle, türelmetlenebbé tesz, ágyékommal együtt mellkasom is mindjárt szétreped a visszatartott levegőtől. Sietve kapom le a ruháimat, nem sok hiányzik ahhoz, hogy letépjem, de mégsem teszem.
- Nyugi. Csak lazíts. – térdelek mögé, és látom riadt mégis vágyakozó tekintetét. Előre hajtja fejét, megtámasztja a párnán, és pedig lassan, visszafogottan siklom alig előkészített fenekébe. Te jó isten… - Ne szoríts ennyire – ez túl sok ennyi idő után. Többé nem hagyom, hogy így összeszűküljön a hiányomtól… de nem ám. Szinte belepréselem testét az ágyba, széles terpeszre kényszerítem, majd a legkényelmesebb pozíciót megtalálva mozogni kezdek.
- Ahh... nnhhh!
Oldalra fordított fejjel nyögi gyönyörét a párnára lehunyt szemekkel, zihálva merülök el benne hevesen, egyre erősebben, és a látvány, hogy még ezt is mennyire élvezi, egyre jobban megrészegít. Magam felé fordítom arcát, kissé lelassítok, miközben csókolni kezdem.
- Jó érzés a kis seggednek? – duruzsolom ajkaira élveteg vigyorral.
- Igen... igen jó...
- Mutasd meg, mennyire. – feljebb nyomja magát, hogy mélyebben elérhessem, a szorító érzéstől halk nyögéssel harapom meg vállát. – Ez az... jó fiú.
Hasa alá nyúlva elérem alhasához feszülő vágyát, végigsimítok rajta, mire megrándul kívül és belül is, a feltörő nyögésről nem is beszélve. Felrántom még magasabbra, a cuppogó hangot bőrünk összecsattanása színezi ki, ahogy a vad mozdulatoktól nekicsapódik testem újra és újra.
- Igen, igen... Noah...! - felhördülve élvezek el, mélyen belemártva magam, majd eelégedetten nehezedek kissé rá, és gördülök mellé. - Ez hihetetlen volt.
Hozzám kúszik, teste hozzám simul, szabad kezemmel meztelen testét cirógatom, viszont kipattannak szemeim, mikor megérzem még mindig merev vágyát a combomba mélyedni. - Nocsak-nocsak. – úgy látszik valaki még nem végzett. Vigyorogva hajolok fölé és a hátára fordítom testét, szétterpesztem lábait, a feneke környékén lévő fehér kicsordult spermát élvezettel kenem szét.
- Így vagy a legszebb. Vagyis inkább majd néhány perc múlva leszel olyan... – számba veszem kis farkát, mely kielégülésért lüktet fájdalmasa, édes íze szétterjed a számban, nyelvemmel körberajzolva benedvesítem.
- Ahh... ez... olyan jó...! – ficánkolni kezd alattam így kénytelen vagyok lefogni. Hihetetlen mennyire heves – Ahh! Ahh! Még! Nhh.... – ujjai hajamban találnak kapaszkodót, nyöszörög, sikolt, sokkal hevesebben mint mikor benne voltam. Vagy csak a saját fülemben dübörgő vértől nem hallottam ennyire erotikusnak?
Lassacskán elhalkul, megfeszül alattam teste, és egy utolsó, mélyről felszakadó sikollyal élvez el, fejét a párnába feszítve.
Kicsusszan a számból, elernyed a teste, zihálva pihen az összegyűrt ágyneműn.
- Na most vagy a legszebb. – mondom mosolyogva, mikor gyönyörű, kába szemeivel rám tekint, de pár pillanat jut nekem csupán, és ájultan hanyatlik oldalra feje.
~*~
A reggeli kávé a szokásos rituáléval fogyasztva. Őt figyelem az ablakból, ahogy gondozza a növényeket, mint minden tanóra előtt. Talán csak képzelem, de mióta ő locsolja és ápolja a kertet, az valahogy sokkal élettelibb és szebb. Vagy ez csak az ő jelenlététől lenne?
Felnéz, integet, majd hirtelen eldobja a kannát és elrohan.
Igen… a kert csak tőle szebb.
Leülök az asztalomhoz. Az én órám egy pár óra múlva kezdődik, addig van időm egy kényelmes reggelire.
~*~
Órák után meghallgatom a kórust, mintegy megjelenésemmel megtisztelve a próbájukat. Az Harold atyának nem kell tudnia, hogy kifejezetten egy személy miatt jelentem meg. Örül, ha néha ellátogatok, és meghallgatom a betanított tehetségeit. Noah olyan akár egy kis angyal, aki épp lepottyant az égből, hogy hangjával megváltsa az embereket, és melengesse szívüket a csodás élet reményében. A menny hitében. És én magaménak tudhatom a menny egy darabját az ő személyében.
A nap nem a legkellemesebb. A büntetpszobában Noah nélkül szinte mér nekem is szenvedés. Ettől függetlenül a két fiatal fiút meg kell büntetni, akik szervezetüket és környezetüket károsítva dohányozni mertek. A sarok két fala felé fordulva egy-egy füzetet tartanak a falnak és miközben a kemény kukoricán térdelnek, azt írják le sorszámozva, hogy többé nem dohányoznak.
Vajon hogyan juthattak hozzá? Nem elég idősek ahhoz, hogy vegyenek. Meg kell találnom és megbüntetnem azt is, aki beszerezte nekik.
Míg visszafojtott hangokkal, néhai felszisszenéssel töltik büntetésüket, én türelmesen mögöttük ülve az asztalnál egy újabb adag kávét kortyolgatok. Néha az ágyra téved tekintetem. Üresen áll, megvetve, de képzeletemben gyűrött és egy kéjesen vonagló kis test hívogat magához. Megígértem neki, hogy ma hívni fogom, de ha ennyi diák nem viselkedik, nehéz alkalmat találni és szabadidőt.
- Kész vagyok – nyöszörgi az egyik. Kinézve a résnyi ablakon látom, hogy lassan sötétedni kezd.
- Felállhatsz – nehézkesen egyenesedik ki, megdörzsöli térdét, és remegő lábakkal közelít felém előre biccentett fejjel, és átnyújtja a füzetet. Az utolsó száz sor egyre remegősebb, látszik rajta a fájdalma. – Elmehetsz, nemsokára kezdődik a vacsora. – csak biccent és kapaszkodva felmászik a lépcsőn. A másik fiú már könnyeivel küszködve körmöl, várnom kell még pár percet míg Ő is befejezi.
~*~
A vacsorát a diákokkal töltöm, de a tanári asztalnál. Az én helyem van a középpontban, így belátom az egész termet. Eltelt a nap és este már nem tudom gyanú nélkül magamhoz hívatni. Minden diákot szigorúan figyelek, így hangoskodás helyett csak halk pusmogás hallatszik az asztaloktól. Ez még megengedett. Nem várom el, hogy tökéletes némaságban egyenek, és amíg nem rendetlenek, és csendben vannak, nem szólok senkire. Elég csak a puszta tekintetem ahhoz, hogy rend és fegyelem legyen. Ez az, amit az elődöm nem ért el, de nekem sikerült. Megtalálom azt a két fiút is, aki nem rég büntettem meg, valamint azt, aki az órámon nem figyelt. Nehézkesen eszi a levest, de látszik rajta, nem akarja kimutatni, mennyire fáj az ujja. Holnapra úgyis elmúlik… azt hiszem.
Megtalálom Noaht is, épp az asztalnál ülőkre figyel, majd egyszerre vágnak elborzadó arcot. Talán máris elterjedtek a rémhírek? Hirtelen rám néz, mintha megérezné, hogy őt figyelem, tekintetem találkozik az övével, de szinte azonnal lesüti tekintetét, mintha megégettem volna. Pár pillanattal később pedig már csak azt látom, hogy kisiet az étkezőből. Sajnálkozva nézek utána, hogy ennyivel ér véget a napom.
~*~
Másnap reggel kicsit később ér ki, mint hét közben az órák előtt. Eddig betudtam annak, hogy hétvége van így később kel fel, de nem felejti el a feladatát, most viszont még ennél is később ért le. Körbenéz, egy pillanatra fel, majd elsiet. Ha jól tudom a kórussal hétvégén is próbálnak.
Kávémat félbehagyva indulok le a csendes folyosón haladok végig, apró szél simítja arcom és belekap hajamba, mikor leérek. Már épp beállnak a szokásos formába, mikor beérek. Lassú, kimért, csendes léptekkel közelítek feléjük. Most nem ülök le a hátsó sorban, célom nem az, hogy meghallgassam őket. Egyre türelmetlenebb vagyok.
Harold atya épp meglát, mielőtt rákezdenének.
- Benedetto atya, örülök, hogy látom – mosolyodik el kedvesen. Csak egy biccentéssel köszönöm meg kedvességét.
- Harold atya, szeretném Noaht elkérni Öntől. – hirtelen eltűnik a kedvesség arcáról, összeráncolt homlokkal fordul az említett felé.
- Mit csináltál Noah? – vállára teszem egy pillanatra a kezem, hogy visszatereljem magam felé a figyelmit.
- Semmi gond nincs atyám, Noah csak az iskolai kertet gondozza, és erről szeretnék vele beszélni – könnyen jön a hazugság a számra.
- Ez esetben bocsánat – Int Noahnak, hogy jöjjön közelebb. – Már úgyis jól megy neki, nem baj ha kihagy egy kicsi gyakorlást. – büszkén tekint rám, de mosoly nélküli mondhatni kedves tekintettel nézek rá vissza. A fiú végre hozzám lép közel, hátára terítem a tenyeremet, hogy magam előtt tereljem.
- Gyere, menjünk az irodámba. – mondom elég hangosan ahhoz, hogy fenyegetőnek tűnjön, vagy csak komornak.
Menet közben látom, hogy tarkójánál vizes pincsek pöndörödnek össze-vissza. Fürdött volna reggel?
A folyosón néha megjelennek lézengő diákok, esetleg tanárok, de nem szólnak semmit.
Amint felérek az irodámba, bezárom magunk mögött az ajtót, egyet kulcsra fordítok, majd csuklójánál ragadva, rántom magamhoz. Arcát felsimítom, hogy rám nézzen, majd előre hajolok, egy rég vágyott csókra.
- Végre kettesben – suttogom ki ajkaira, majd magam után vonom, leülök az asztalom mögötti székre, elkényelmesedem őt pedig velem szemben ölembe húzom, így lovagló ülésben foglal helyet.
- Tegnap nem hívtál – picit lebiggyesztett ajkakkal néz rám, arcát cirógatva karolom át, hogy közelebb vonjam magamhoz. Hátán végigsimítok, és beletúrok tarkójába.
- Sajnálom, Noah… tegnap több diákot is meg kellett fegyelmezni. – két oldalt derekánál fogom meg.
- Hallottam – kicsit oldalra fordítja fejét, mintha szégyellné. Ezzel csak felkínálja nekem nyakát, előre húzom testét, megtámaszkodik mellkasomon, és nyakába csókolok jóízűen morogva.
- Ilyen rossz a hírem? – duruzsolom vigyorogva, majd kulcscsontjára térve kis köröket égetek bőrébe nyelvemmel. Erre már halkan felsóhajt. Fél kézzel elkezdem kigombolni az ingét, de most nem vetkőztetem le teljesen, nincs rá idő. Majd később… vagy majd este. Most gyorsan meg kell kapnom a napi Noah adagomat.
- Neh-nem… - válaszolja lehunyt szemmel, csókjaimmal lejjebb térek mellkasára, kicsit hátrébb dől, majd alsó ajkacskájába harap, mikor keményre nyalogatom kis mellbimbóit. Megreszket rajtam, előre-hátra mozog csípője, akarva vagy akaratlanul, de hozzám dörgölőzik. – Mh… Benedetto.
- Mit szeretnél Noah? – suttogom bőrébe, ajkaim közé szorítva egyik mellbimbóját, mire ruhán keresztül megkarmol.
- Mih? – felemelem fejem, kicsit magam felé tolom, hogy lassú kis csókokkal magamhoz édesgessem figyelmét.
- Mi az, amire vágysz Noah? Megvárattalak, had engeszteljelek ki. Csak mondd, mit akarsz – miközben bőrébe suttogom a szavakat, hol nyakára, hol arcára adok apró csókokat két mondat között. Hátát simogatom, nyakától felfelé haladva végül ajkaira nyomok egyre hosszabb csókokat, majd másik oldalt folytatom a nyakán.
Hallom ahogy szuszog, nyakát megnyalva nézek fel arcára, és látom ahogy ajkait rágcsálja.
- Én… én szeretném ha… Ha te, a száddal. A száddal csinálnád – sóhajoktól akadozva, de végül nagyjából elmondja. Nocsak… valaki nagyon is rákapott. Végignyalok nyakának ívén felfelé, és a füle tövénél állok meg.
- Azt szeretnéd, hogy leszopjalak ugye? – finoman megharapom fülcimpáját, majd nyelvemmel körberajzolom karimáját, szabad kezemmel a fenekébe markolok.
- Ih-ihgen – egyre jobban ringatózik rajtam.
- Jól van – felkapom és felültetem az asztalra, közelebb húzom magam hozzá a székkel, majd lehúzom róla a nadrágot. A háta mögött támaszkodik meg, miközben lecsúsztatom róla az anyagot. Felül csak az inge takarja, már. Egyik lábát megfogom, és bokájára hintek puszit, majd térdére, innentől lassan haladok fel combja belső felén. Nyelvemmel karikákat rajzolva haladok egyre beljebb, ficánkoló testét lábainál fogom le. Áthidalom ágyékát, és áttérek a másik combjára, mire türelmetlenül kezd nyögdécselni, és hevesen ficánkolni. – Ne mozogj – morgom bőrébe, mélyen a szemébe nézve.
- De… de nem bírom – felnyitja pilláit, ledermed, és pillanatokkal később az ing alatt a hasánál kis sátor keletkezik. Elvigyorodok. Egyik lábát a vállamra teszem, visszafelé haladok rajta csókokkal és finom harapásokkal, és ahogy kértem, próbálja türtőztetni magát. Kínzó csókjaim közben szabad kezemmel megsimítom a kis labdacsokat, majd fel az inget a hasán, hogy ne takarja az ágaskodó farkacskáját. Elérek combtövéig, nyelvemmel a feszessé vált zacskó alatt nyalom meg a puha bőrt, mire hátravetett fejjel nyög fel. Egy pillanatra letérek fenekére is, majd vissza. tenyereimet belül combjaira fektetem, majd finoman belemarkolok. Nyelvemet végigfuttatom kemény péniszének élén, végét körbejárva. Lassan nedvesítem be, de még nem veszem a számba.
- Kérlek, kérlek – sóhajtozza halkan, megállás nélkül, már ügyet sem vetek rá.
Valaki bekopog az ajtómon.
Hirtelen megfeszül teste, összerándul, és átnéz a válla felett.
- Valaki itt van. – nem mondok rá semmit, csak lassan az ajkaim közé csúsztatom vágyát. Felsikkantana, de két kezét szájára tapasztja. Bárki is az, húzzon a francba, nem érek rá. Még szerencse, hogy kulcsra zártam az ajtót.
Hátamon összekulcsolja lábait, így fejem egy puha satuba kerül, lehunyt szemmel élvezem ízét és elfojtott nyögéseit.
A kopogás erőteljesebbé válik. Noah megrezzen, de nem hagyom abba. Nincs az az Isten.
- Ben, nyisd ki, tudom, hogy bent vagy – fenébe, ez Raph. Felnyitom a szemem, az élvezkedő kis angyalkámat nézem és képtelen vagyok megálljt parancsolni. Megszívom, ujjammal fenekét kezdem dörzsölgetni. Arca piros mint a pipacs, tenyereit már nem csak szájára tapasztja, hanem rá is harap. Már nem kell sok, és tenyerébe sikoltja gyönyörét, finom nedve a számba fröccsen, és gyorsan lenyelem. Letörlöm a szám. Segítek visszaadni a nadrágját, homlokára csókot nyomok, és az ajtóhoz lépek.
Megvárom míg magára kapja a ruhát, eligazítja magán és az íróasztalom elé áll, mintha beszéltünk volna. Okos fiú. Bár kissé bizonytalanul áll. Ez némi élvezettel tölt el, hogy miattam van.
Kinyitom az ajtót, és komoran nézek farkasszemet öcsémmel.
- Mi olyan fontos? – nem válaszol, csak belép, engem kikerülve.
- Oh, látom, dolgod van. Csak nem megint büntetést szabsz ki a fiúra? – lassan lépked az irodámban, kicsit úgy tesz mintha szaglászna, majd körbejárja Noaht.
- Raphaello atya, kérem mondja mit szeretne – az ajtót széleste tárom jelezve, hogy perpillanat nem kívánt a szobában, majd én is beljebb lépek utána. Eddig még türelmes voltam, de nem sokáig.
|
| Levi-sama | 2012. 04. 11. 19:40:08 | #20428 |
Karakter: Noah Smith
Vizsgaidőszak. Negyedéves anyagokból témazárók minden tantárgyból. Szerencsére már nem kell éjjel imára járnom, így a jegyeim a szokásosak. Nem vagyok kitűnő tanuló, de azért rossz sem. Ellébecolok a kis négyeseimmel.
Azóta a nap óta nem találkoztam Benedetto atyával, csak messziről láttam. Nem hívatott magához, még csak rám sem nézett az étkezőben sem. Rosszul esik. Nagyon rosszul... Mintha nem is történt volna közöttünk annyi minden, mintha én nem jelentenék számára semmit... Szégyen és harag fortyog bennem.
Szokásos ebéd utáni pihenés, a srácokkal a parkban üldögélünk. Előhúzom a pakli kártyámat, mert ideje megkopasztani a többieket egy kis csokira.
- Na kinek van csokija? - firtatom, mire többen is a hátam mögé néznek, és lesápadnak. Felpillantok, és amikor fölém magasodik szigorú arccal Benedetto atya, megrándulok.
- Az mi, ott magánál fiatalember? - mordul rám komoran, szemei jégcsap hidegek. Félelem és izgatottság kúszik fel a gyomromból a torkomig. Bénán hagyom, hogy elvegye a kártyámat, megfogja a csuklómat és maga után húzzon.
- Jöjjön velem.
A folyosón már nem szorítja durván a csuklómat, a kezemet szorítja nagy és meleg tenyerével. Ettől a kedves gesztustól szívem hevesen kalimpál a mellkasomban, arcomon égni kezd a bőröm, és amikor az ismerős alagsori ajtó becsukódik mögöttünk, a füleimben dobog hangosan és szaporán a kicsi szívem.
Ezúttal nincs olyan sötét, keskeny ablakokon fentről beszűrődik a napfény. Egyszerű fehér falak, az ismerős ágy és kisasztal, valamint a fal mentén sok egyéb, amit már nincs időm alaposan megszemlélni, mert hátam a hideg téglákhoz préselődik, és Benedetto atya szorosan átölel, szája az enyémbe mar mohón. Halkan nyöszörögve viszonzom csókját, szédülök és fogytán a levegőm...
- Hiányoztál Noah - mondja két csók között, majd könnyedén felemel, és az ágyra hajít. Zihálva nézek fel rá, és ahogy fölém mászik, szemei ismét sötétek, arcának vonásai már nem szigorúak, nem félelmetesek. Tetszik így nekem, legalábbis úgy érzem, ha nem tetszene, akkor nem akarnám megérinteni, csókolni és simogatni őt.
- Mondd, hogy én is hiányoztam neked - követeli halkan, miközben ismét megtalálja a számat, majd végigkarcolja szakállával a nyakamat, hogy aztán puha szájával cirógassa érzékeny bőrömet. - Mond ki, Noah…
Összeszorítom a számat, és ő felemeli a fejét hallgatásomra.
- Noah? - kérdezi halkan, csípőjét az enyémhez szorítva présel az ágyba, keze combomba markol. Elfordítom az arcom tőle. Nem tagadhatom le, hogy vágyom rá, de... - Te most duzzogsz?
Biccentek, ő pedig belenevet a nyakamba.
- Rám sem néztél azóta... és én...
- Vártad a hívásomat?
Biccentek.
- De nem hívtál, és már azt hittem, nem kellek neked... - megremeg a szám, kibuggyannak a könnyeim. Kezecskéimmel a vállaiba markolok.
- Nézz rám.
Megrázom a fejem, és kitartóan az éjjeliszekrényt bámulom. Nyelem a könnyeimet. Gyengéden megérinti ujjaival az arcomat, olyan jólesik, megreszketnek az ajkaim és sóhajtanom kell. Maga felé fordítja a fejemet, kedvesen néznek a kék szemek engem, arcán széles mosoly.
- Ez nem vicces - szipogom duzzogva lebiggyesztett szájjal.
- Nem akartalak a vizsgaidőszakban kikészíteni, ezért hagytalak pihenni és tanulni. De ha te azt mondod, hogy bírod a strapát, akkor legyen hát.
Felpislogok rá nagy szemecskékkel.
- Engem akartál kímélni? - suttogom meghatódva. Biccent. Ó, tehát akkor nem unt rám... és még az előbb azt is mondta nekem, hogy hiányoztam neki...! Mélyen elpirulok, zavartan nagyot nyelek. - Óh... értem... kö-köszönöm atyám.
- Ne hívj így. Neked itt és most Benedetto vagyok, semmi más.
- Benedetto - ismétlem félénk mosollyal. Egy csók a jutalmam, és ahogy hozzám dörgölőzik, kéjesen megemelem a csípőmet.
- Szóval Noah... – dörmögi a fülembe, nyelvével körberajzolja a karimáját. – Válaszolnál a kérdésemre?
Akadozó sóhajjal fonom körbe lábaimmal a derekát.
- Ihh... igen...
- Helyes válasz.
Szétrántja az ingemet, mellkasomra hajtja a fejét, és én megfeszülök amikor megérzem forró nyelvét a mellbimbómon. Nyöszörögve élvezem, de hirtelen félbehagyja és karomnál fogva hasra fordít. Engedelmesen tartom a karjaimat, hogy lehúzza rólam az inget, majd amikor nyelve nedves csigaként végigkúszik gerincem mentén, vad remegésbe kezdek. Lerántja rólam a nadrágot is, és amikor meztelen testemet megcsapja a hideg levegő, lúdbőrözni kezdek. Zihálva nézek fel rá a vállam felett. Mosolyogva nézi a testem, ujjai végigsimítják a hátamat és fenekemet.
- Szép vagy – dörmögi. – Emeld fel a feneked, mutasd mit tartogatsz nekem.
Engedelmesen feltérdelek, és ő rácsap a popsimra.
- Naa... – nyöszörgöm. Belemarkol, széthúzza, szinte kinyit, kitár engem, úgy érzem egy nyitott doboz vagyok, amibe belelát, és azt vesz el belőle, amit csak akar.
- Igen...
Elővesz valamit a fiókból. Kíváncsian figyelem, de nem látom.
- Mi... mi az?
Megmutatja nekem. Egy kis tubus.
- Síkosító. Ezzel könnyítem meg a dolgom, mert most nincs türelmem előkészíteni téged. Túlságosan felhúztál, Noah.
Jólesnek a szavai. Ezek szerint erős hatással vagyok rá, és ez tetszik... Felsikkantok, amikor megérzem a hideg gélt a popsimon, majd egy ujját, ahogy szétkeni és belülre is juttat. Mély hangján szitkozódik egy kicsit, figyelem ahogy kapkodva ledobálja magáról a tunikát, sietve szétgombolja az ingét. Izmos, finom szőrzettel árnyékolt mellkas és lapos has látványától ajkamba harapok, majd amikor a nadrág is lehull, és szinte meztelenül térdel mögém ágaskodó hímvesszőjével, elfogy a levegőm. Tekintetemet látva végigsimít a hátamon.
- Nyugi. Csak lazíts.
Bólintok, lehajtom a fejem, és máris érzem a belém nyomakodó keménységét. Nyöszörögve, remegve tartom magam. Valóban nem fáj, csak feszít.
- Ne szoríts ennyire – morogja, kezei mellettem csattannak az ágyon, és hirtelen a máris a hátamra nehezedik. Nyögve hagyom hogy teljesen maga alá préseljen. Lábaival szélesebb terpeszbe tolja az enyéimet, és hangosan a fülembe szuszogva mozogni kezd.
- Ahh... nnhhh!
Behunyt szemekkel, tátott szájjal nyögök és zihálok. Milyen hatalmas, milyen kemény... szétfeszít, mintha... szétszakadnék, és mégis jó... Ahogy egyre jobban ellazulok, egyre kevésbé feszítő, és egyre jobban bizserget.
Egyik kezével megfogja az államat, oldalra fordítja a fejemet és megcsókol, lenyalja kicsorduló nyálamat az államról.
- Jó érzés a kis seggednek? – kérdezi két erősebb lökés között.
- Igen... igen jó...
- Mutasd meg, mennyire. - Feljebb tolom a fenekem, és ahogy még mélyebbre hatol, hangosan felnyög és a vállamba harap erősen. – Ez az... jó fiú.
Hasam alá nyúl, megfogja az enyémet, és szédülve hunyom be szemeimet, fejemet visszaejtem a párnára. Hangosan felhördül, hirtelen felemelkedik rőlam, megragadja csípőmet és felrántja a fenekemet a magasba, olyan erőteljesen és gyorsan kezd el mozogni bennem, hogy összecsapódó bőrünk hangosan csattog ütemesen, és a hirtelen jövő intenzív érzésektől sikoltozni kezdek, de arcomra szorítom a párnát.
- Igen, igen... Noah...!
Hangos nyögéssel összerándul mögöttem, majd hosszú hörgéssel hanyatlik vissza rám. Zihálva terülök ki alatta. Nyöszörögve mocorgok, és végre legördül rólam, cuppanó hanggal húzódik ki belőlem a pénisze, meleg váladék folyik végig a combjaimon.
- Ez hihetetlen volt – fújtatja a hátán fekve. Félig merev pénisze a hasán pihen, egyik alkarját a szemei fölé támasztja. – Hahh... huhh...
Kipirulva, félénk mosollyal kúszom közelebb hozzá, államat mellkasára támasztva nézem őt. Felemeli a karját, sötéten csillogó szemekkel néz le rám, és visszamosolyog. Beleborzol kócos hajamba. Majd ujjai elkalandoznak meztelen hátamon. Félig lehunyom szemeimet az élvezettől, mert jólesik ahogy simogat. Egyik lábam a combjára teszem, és kemény kis erekciómmal hozzá dörgölőzöm.
- Nocsak-nocsak.
Felnézek szélesen mosolygó arcára, és elszégyellem magam, érzem ahogy vörössé válik felforrósodott pofim. Mély nevetéssel fordít a hátamra. Széttárom a lábaimat neki, és kis kezemet a szám elé téve behunyom a szemeimet. Lassú, lusta mozdulattal szétkeni a combjaimon csorgó ondót.
- Így vagy a legszebb – morogja halkan. – Vagyis inkább majd néhány perc múlva leszel olyan...
Amikor megérzem száját a péniszkémen, felsikkantok, és szétárad bennem a boldogság. Széttárom lábaimat, csípőm magától mozdul.
- Ahh... ez... olyan jó...! – sikongatom, és ha nem fogná le a csípőmet, hevesen rángatózva leesnék talán az ágyról is. Óh te jó ég... múltkor is nagyon jó volt... de most még jobb! – Ahh! Ahh! Még! Nhh....
Hajába markolok apró kezeimmel, rángatózom és remegek, sikongatok és nyöszörgök, s hirtelen nagyon hideggé válok, majd az egész testemben szétrobban a forróság, megmerevedik minden tagom, és csak... csak élvezek és élvezek...
Remegek és izzadok, a hajam nedvesen csapódik arcomba... reszketeg zihálásom hallani csak a csendben.
Résnyire nyílnak a szemeim, a fölöttem térdelő Benedettora nézek, aki elégedett mosollyal viszonozza pillantásom.
- Na most vagy a legszebb.
*
Szokásos reggeli növénygondozás. Még mindig érzem a tegnapi délutáni időtöltésünk utáni sajgást a fenekemben, de jólesik. Miután szájjal kielégített, annyira kiütött engem, hogy azonnal elaludtam, és ő ébresztett fel engem , nehogy lekéssem a vacsorát és a takarodót. Megígérte hogy másnap hívni fog!
Leteszem a locsolókannát, és felpillantok Benedetto ablakára. Ott áll, megint kávézik a szokásos zöld bögréjéből. Vidáman integetek neki, majd a karórámra pillantok. Jesszus! Lehajítom a kannát és spuri a tanterembe.
Délelőtt lemennek az órák, két dolgozat és egy felelés, majd ebéd. A kóruspróbára már szomorúan megyek, de amikor meglátom ahogy besétál a kápolnába és leül hátul az egyik padba, kipirult arccal, felvidulva folytatom az éneklést. Életem legjobb formáját hozom, hibátlanul és szépen énekelek. A szemeimet alig bírom elszakítani a kápolna másik végéről, ahol ő ül.
Vacsoránál is látom, az emelvényen, a tanári asztal közepén ül és együtt eszik a többiekkel. Csak néha merek ránézni, nem akarom hogy feltűnjön a többieknek. Ő nyugodtan étkezik, semmi sem látszik rajta. Szúrós tekintettel, komoran nézi a diákokat, akik lapítanak a tekintetének súlya alatt.
- Hallottátok? Benedetto atya ma elkapott két tizedikest, akik a kápolna mögött dohányoztak – sutyorogja egyik asztaltársunk. – Állítólag egy órán át kellett kukoricán térdelniük, és aztán kétezerszer le kellett írniuk hogy soha többé nem dohányoznak. Az egyiküknek állítólag begyulladt a keze, és képtelen használni. A gyengélkedőn fekszik.
Figyelmesen hallgatom, miközben a levest kanalazom. Szóval kukoricán? Vajon odalent az alagsorban büntette meg őket? Biztosan... Talán ezért nem tudott magához hivatni. Hm... Elfogy a levesem, és megnyalom a szám szélét, pont ebben a pillanatban találkozik tekintetem Benedetto atyáéval. Elpirulva hajtom le a fejem. Remélem nem vette észre senki...
- ...és azt hallottátok, hogy mi történt Nathannel?
- Mi? Mi?
- Hittan órán a pad alatt olvasott. A hittant nekik Benedetto atya tartja...
- Nem Raphael atya?
- Nem, ő a béseknek tartja.
- Na és mi volt?
Hegyezem a fülem.
- Körmöst kapott!
- Fúúú!
- Bizony! Én kaptam már, Ben atyától, de gondolhatod... Benedetto atya fémvonalzót használ!
Általános elborzadás. Végigfut hátamon a hideg, ahogy eszembe jut, mennyire félelmetes is tud lenni Benedetto atya. Persze ők nem ismerik a másik oldalát... Felpillantok újra, és valahogy... felizgulok. Nem bírom megenni a második fogást, felállok és kisietek.
Éjjel forrón lángoló testtel forgolódok, lázálmaimban Benedetto elfenekel, majd felterít az íróasztalra és szájába veszi a péniszemet... Reggel pedig nedves pizsamanadrágban ébredek.
|
| timcsiikee | 2012. 04. 10. 22:57:39 | #20406 |
Karakter: Benedetto Vecchione
Megjegyzés: ~ L-samanak
Benedetto:
A kocsiban várom meg és amint odaér kinyitom az ajtót
- Szállj be, Noah.
Beül mellém, én bezárom az ajtót, de közel hajolva látom hogy kissé elsápadt
- Jól vagy? – elfordul és nem válaszol csak bólint így én is szó nélkül hagyom - Mikor indul a vonatod?
- Húsz perc múlva – nézi az óráját.
Az állomáson üres a parkoló, csak taxisok állnak arrébb, saját sávjukban.
- Akkor, viszontlátásra – búcsúzna el, de vállára téve megakadályozom, hogy azonnal elslisszoljon. Visszafordítom, csókolva falom fel ajkait, évezem egyre ügyesebbé váló viszonzását. Már csak a tiszta élvezet hiányzik belőle és még valami… Az lenne az igazi. De hogy is remélhetem őszinte vonzalmát?
- Jó fiú – duruzsolom halkan, mikor hosszas küzdelem után normálisan csókol vissza. - Kissé kemény volt a lecke, de a tanulás mindig nehéz, ezt vésd az eszedbe. Legközelebb élvezetesebb lesz. – szemeire is csókot hintek, eltüntetem könnyeit.
Felnyitja pilláit, reménytelt szemekkel.
- Megígéred?
- Ha hívlak és te azonnal jössz, szót fogadsz nekem, akkor igen.
Megmarkolja ingemet, kérlelő szemei egyre közelebb kerülnek.
- Jó leszek! – szipogja halkan lihegve – Ha megígérem, hogy bármit megteszek amit mondasz, akkor...
- Akkor?
- Te... is... nekem...? – meglepetésemben szóhoz sem jutok, majd mikor rájövök mire is gondol egy mosollyal nyugtatom meg. Mielőtt felszállna a vonatra követelek még egy búcsúcsókot.
~*~
Több hét telik el és a sűrű tanulmányi hetek miatt nem merem zargatni… Így egy ideig csak figyelhetem. Egyik délután a park részen üldögél egy padon barátaival nevetgélve, s kíváncsian lemegyek én is, hogy szemügyre vehessem őket.
- Na kinek van csokija? – zsebéből előkap egy kártyapaklit és mielőtt bárki megszólalhatna, mögötte termek.
- Az mi, ott magánál fiatalember? – hangom komor, arcom merev, feszesen állok még ridegebb megjelenést keltve. Összekuporodik majd félve fordul hátra. Esélytelen ezek után elrejteni a játékszert.
Előre hajolva kiveszem a kezéből, másik kezemmel csuklójára fonom kezemet és durva vonszolást színlelve vonom magam után.
- Jöjjön velem. – dörren hangom, és a büntető szoba felé viszem, de mikor a folyosón már senki nem lát minket, csak kezét fogom és lágyabban vonom magam után.
Bezáródik az ajtó, lent az asztalra dobom a paklit ami így szétpereg, nem gyújtom meg a gyertyát, mert az éles napsütésben ebbe a cella szerű szobába is jut valami fény. A falnak tapasztom testét és mohón, követelőzően tapadok ajkaira, megtapogatva testének minden centijét.
- Hiányoztál Noah – dörmögöm vágyakozón ajkaira, majd újabb csók és az ágyra vetem. Felé mászva hajolok vissza arcához. – Mondd, hogy én is hiányoztam neked – folytatom felfalását, alig hagyva szóhoz jutni éhesen csókolok nyakába… Beszélj… válaszolj nekem. – Mond ki, Noah…
|
| Levi-sama | 2012. 04. 10. 21:57:46 | #20402 |
Karakter: Noah Smith
Ingemet szétnyitja a mellkasomnál, nyakamról mellkasomra halad a csókjaival. Behunyt szemekkel élvezem, mert tényleg nagyon jó érzés... olyan bizsergető, növeli bennem az izgalmat... és nem fájdalmas, de nem ám... hhh...
Egy kézzel rámarkol a popsimra, maga felé húz, ágyékaink összepréselődnek, érzem hogy milyen kemény...
Amikor mellbimbómat megszívja, az élvezettől felnyögök. Nem lehet, nem szabad... Nekem... nekem el kell mennem...
- Kérem… kérem… mindjárt haza kell mennem...!
Olyan hirtelen hagyja abba, hogy szinte fájdalmat okoz a hiánya. Csodálkozva pislogok fel rá, arcán ott az a különös kis félmosoly... Valahogy nyugtalanító érzés.
- Akkor meg kell tanítanom egy másik módját annak, hogyan járhatsz a kedvemben.
Levegőért kapkodva figyelem, ahogy kiszabadítja ruhájából merev péniszét. Mit akar ezzel? Mire készül? A félelemtől összeszorul a gyomrom.
- Fogd meg – utasít szinte ridegen. Megteszem, és meglep mennyire bársonyos a bőre, miközben olyan hihetetlenül kemény, mintha csontból lenne. Mindkét kezem köréfonom, és ő a nagy tenyerével könnyedén beborítja azokat. Segít nekem masszírozni, megmutatja hogyan kell. A fiúkkal a koliban már beszéltünk erről, vannak akik csinálják maguknak, a pornómagazinokkal seftelnek és szünetekben a folyosók sarkaiban sutyorognak. Ők „kézimunkának” hívják ezt. Engem sosem érdekelt az ilyen, a bátyám azt mondta kerüljem az ilyeneket, és én szót fogadtam.
Benedetto atya a nyakamba fúrja arcát, miközben hangosan fújtat. Élvezi, remeg a hozzám simuló teste. Meg kéne riasztania, és félek is, de valahogy bennem is gyűlik és gyűlik az izgalom. Felemeli a fejét, hátradől a szék háttámlájára.
- Szorítsd jobban – mordul rám, szinte agresszíven. Szemei egészen feketék, arca szinte félelmetesnek tűnik, olyan feszültek a vonásai...
Engedelmeskedem, erősebben és gyorsabban folytatom, kiszáradt számat megnedvesítem nyelvemmel, és...
A levegőbe emelkedem. Rémülten sikkantok, tehetetlen kis rongybabaként hagyom hogy a földre tegyen, és értetlenül pislogva tűröm hogy térdre nyomjon. Állkapcsomat erősen megfogja, és a következő másodpercben mér számba nyomul az ő... az ő...
Kapálózva, nyöszörögve tiltakozom, próbálok elhúzódni, de erősen tartja a fejem. Fuldokolva, öklendezve kell elviselnem, ahogy bennem, a számban mozog... Könnyeim végigcsorognak arcomon, nyálammal keveredve csorognak nyakamba. Sós íz tölti ki a számat, és valami jellegzetesen fanyar íz, amilyet még soha nem éreztem.
- Noah! – mordul hirtelen, megfeszül és számat hirtelen betölti a sós ízű ondó. Elenged végre, és én fuldokolva, köhögve zuhanok hátra a fenekemre, számból kicsurran a fehér váladék. Ó istenem... istenem... mit műveltünk...?! Az atya fölém hajol, eddig soha nem látott arckifejezéssel. Egy zsebkendővel, gyengéden törli meg könnyes arcomat, számat, nyakamról is felitatja az odafolyt nedveket. Egy kis idő múlva eltűnik tekintetéből és arcából az előbbi törődés, elteszi a zsebkendőt, felegyenesedik és rendezi ruháját.
- Kiviszlek az állomásra. Most menj, szedd össze a cuccaidat.
Szótlanul bólintok, remegő lábakkal feltápászkodom a földről, és az ajtó felé megyek. Mintha rongyból lennének a térdeim... Mintha elvett volna tőlem valamit, amit nem lett volna szabad. Mintha... mintha nem adott volna valamit, amit kellett volna... Nem is tudom... Most annyira fáj mindenem, ez rosszabb volt mint akkor éjjel.
Kábán felbotorkálok a koliba, a szobámba. A kis mosdónál egy csomó ideig sikálom a fogaimat, elhasználom a fél tubusnyi fogkrémet, majd amikor már fáj az ínyem, abbahagyom. Mennem kell... anyuék ebéddel várnak... nem késhetek...
A lépcsőn David jön velem szemben.
- Noah! Hát te még itt vagy? Hé... mi történt veled? Úgy festesz, mint aki kísértetet látott! – nevet fel.
- Megyek haza – válaszolom halkan.
- És a bőröndöd? Vagy csak egy napra mész?
- Óh tényleg – válaszolom bambán. – A bőröndöm...
David megfogja a vállaim, és komolyan a szemembe néz.
- Noah, mi van veled?
- Semmi...
Visszafordulok a táskámért, és percekkel később már az udvaron vonszolom magam. Egy fekete terepjáró áll a bejáratnál. Amikor mellé érek, kinyílik az ajtó.
- Szállj be, Noah.
Engedelmesen mászom fel a vezető ülés mellé, a táskámat a lábaim alá teszem. Áthajol előttem, ő maga csukja be az ajtót, a mozdulattól hátrahőkölök. Benedetto atya nem engedi el a fogantyút, egyszerűen megdermed és így néz közelről az arcomba. Elfordítom az arcom, lesütöm a szemeimet.
- Jól vagy? - kérdezi.
Hogy lehetnék jól? Mégis hogyan kérdezhet ilyet tőlem? Megremeg a szám, lassan bólintok egyet. Elhajol tőlem, hátradől az ülésben, és ráadja a gyújtást.
- Mikor indul a vonatod?
A kis kék karórámra nézek. A kisautó és a helikopter állásából már tudom mennyi az idő.
- Húsz perc múlva – válaszolom rekedten.
Kikanyarodunk az útra, szótlanul vezeti le azt a távot néhány perc alatt, amit általában fél órámba telik gyalog gyors tempóban végigmenni.
Az állomás parkolója teljesen üres.
- Akkor, viszontlátásra – köszönök rekedt hangocskámmal, az ajtó fogantyújára fonom az ujjaim, de nagy tenyere a vállamra nehezedik. Egyszerűen maga felé fordít, hiszen olyan erős... A szája puha és meleg, sehol sincs az a rémisztő durvaság, amelyet a szobájában éltem át. Gyengéden cirógatja a fejbőrömet, ismét bizsergést és jó érzéseket kiváltva. Mellkasának feszítem tenyereimet, de semmit sem érek el, csak érezhetem mennyire kemények ott az izmai, de hát ezt már tudom, hiszen... Nyelve a számba csúszik, kedveskedve és lassan, és amikor feloldódik a gyomromban az a hideg görcs, kicsordulnak könnyeim, és viszonzom végre a csókját.
- Jó fiú – súgja mosolyogva. Ujjaival letörli a könnyeimet, végigpuszilja arcomat és szemecskéimet. – Kissé kemény volt a lecke, de a tanulás mindig nehéz, ezt vésd az eszedbe. Legközelebb élvezetesebb lesz.
Szipogva nézek fel rá, szemeim homályosak a könnyektől.
- Megígéred? – suttogom.
- Ha hívlak és te azonnal jössz, szót fogadsz nekem, akkor igen.
Belekapaszkodom fehér ingébe kicsi ujjaimmal.
- Jó leszek! – ígérem pihegve. – Ha megígérem, hogy bármit megteszek amit mondasz, akkor...
- Akkor?
- Te... is... nekem...? – dadogom zavartan lesütött szemekkel. Nem válaszol, ezért felnézek rá. Döbbent arckifejezését egy mosoly váltja fel , s jóképű arcán a szeme körül vonzó ráncok jelennek meg.
Hangos zakatolással begurul a vonat.
Az ajtó felé fordulok, de megint maga felé fordít, egy durvább csókot ad, és végre elenged. El sem köszönünk egymástól, csak magamhoz szorítom a táskám, és rohanok a vonathoz.
Még a kalauz is megcsodálja pirosan égő fülecskéim.
|
| timcsiikee | 2012. 04. 10. 20:55:54 | #20398 |
Karakter: Benedetto Vecchione
Megjegyzés: ~ L-samanak
Benedetto:
- Egy csókkal... – válaszol engedelmesen, ami mosolygásra késztet.
- Igen, egy csókkal. – erősítem meg válaszát.
- De csak egy csók... ugye? Ugye csak egy csók? – válasz nélkül hagyom kérdését a levegőben függni, csak magamhoz húzom, s rabul ejtem ajkait, hogy megízlelhessem édesen, akár egy kis kelyhet.
- Ülj az ölembe . utasítom fülébe dörmögve a szavakat, és velem szemben, lovagló pózt felvéve helyezkedik el.
Tökéletes.
Nyakára térek, kezeim testén barangolnak, s fokozatosan kezdem teljesen felfalni.
- Csak egy csók... – ismételgeti magát, válaszként csak felmorranva karcolom meg fogaimmal finoman nyakát. Szétnyitom ingének felső részét, és csókokkal halmozom el a felbukkanó bőrfelületet, miközben derekán tartom tenyeremet, és magam felé tolom, hogy érezze vágyamat iránta.
De Ő csak vállamba markol, félig hátra vetett fejjel élvezi és hangja ellentétben áll szavaival, amikor folyamatosan kérlelnek, végül mintha csak arra kérlelne, hogy ne hagyjam abba.
- Kérem… kérem… mindjárt haza kell mennem. – nyöszörgi kétségbeesetten, mire megállok.
Franc… még gondolni sem merek többet.
Mire is számítottam? Hogy minden hétvégén az iskolában marad? Viszont ha pont most épp a családjához megy… nem tenne jót, ha pont előtte…
Meglepetten néz rám, szemem találkozik kérdő tekintetével amit még jobban zavarba hoz sejtelmes apró mosolyom.
- Akkor meg kell tanítanom egy másik módját annak, hogyan járhatsz a kedvemben. – felhajtom ruhámat így már csak a nadrágomon ül, csak lehúzom a zipzárt, és előveszem ágaskodó tagomat. Reszketve néz Ő is le. – Fogd meg – kötelességtudóan megteszi, amit kérek tőle, és kis ujjai csodálatos érzéssel töltenek el, ahogy hozzámérnek. Ráfonom saját kezemet, de nekem elég egy marok ahhoz, hogy mancsait össze tudjam fogni. Segítve az elején masszírozó mozdulatokat teszek, lassan, ütemesen, majd fokozva a tempót, közben vállára borulva magamba szívom illatát. Mikor elengedem tovább folytatja – szorítsd jobban – morranok rá és azonnal meg is teszi, pihegve, koncentrálva kényeztet, viszont amikor megnyalja kiszáradt ajkait, türelmem a végéhez ért.
Hirtelen felkapom magamról, lenyomom a földre, térdelésre késztetem, majd állát összenyomom, hogy kinyissa száját, én pedig türelmetlenül belehelyezem hímtagomat.
Nyöszörög, néha tiltakozik, majd csak megtámaszkodik combjaimon, és könnyezve, csukott szemmel tűri, hogy fejére téve tenyeremet én mozgassam. Nyála körben kicsordul, egyre jobban mozgatni kezdem, mikor nyelni próbál megszívja és ettől csak felbőszülök.
Végig buja mozdulatait figyelem, a látványa pedig elég ahhoz, hogy tevékenységét felerősítse, és egy jó időn belül kielégítsen.
Halkan mormolom nevét végeztémmel, zsebemből előveszek egy anyagzsebkendőt és felé tartom, amibe köphet. Fintorog egy keveset, könnybe lábadt szemekkel néz fel rám míg letörlöm szája szélét.
- Kiviszlek az állomásra – jelentem ki majd ruhámat megigazítva felállok, és komoran intek neki, hogy elmehet.
|
| Levi-sama | 2012. 04. 10. 16:08:55 | #20388 |
Karakter: Noah Smith
Két hét telt el a kimondhatatlan és belegondolhatatlan események óta. Mindig elterelem a gondolataimat, ha eszembe jut, de néha akaratlanul is bevillan egy-egy kép, vagy jelent. Amikor felemeli a fejét, felnéz rám a csípőm magasságából, és megnyalja a száját... vagy amikor fölöttem mozog, és látom egyik vállán a végigcsorduló izzadtságcseppet... vagy épp hallom ahogy a fülembe, nyakamba mordul. Ezektől képtelen vagyok szabadulni, és a legváratlanabb pillanatokban törnek felszínre.
- Noah, ma sem tesizel? – kérdezi reggeli közben David. Elgondolkodva nyammogom a kiflimet. Már csak a csuklóimon van néhány sárgás folt, akár tesizhetnék is... Juj, a locsolás!
- Nem hiszem, viszont most rohannom kell a kertbe!
Megöntözöm a virágokat, majd délutáni pihenőidőben hívnak, hogy telefonom van. Lesietek a koli telefonfülkéjéhez.
- Igen?
- Szia drágaságom!
- Anya! – sikkantom boldogan. – Holnap reggel utazom haza, jó?
- Jól van kincsem, a kedvencedet főzöm ebédre. A bátyád is hazajön.
- De jó! És süti is lesz? Csokis?
- Hát persze. Várunk haza bogárkám. Vigyázz magadra a vonaton!
Hosszú cuppogás után letesszük a telefont. Holnap reggel megyek haza! Olyan boldog vagyok! Két teljes napig otthon lehetek a családommal. Már másfél hónapja nem voltam otthon... Amióta csak elkezdtem ide járni. Rengeteg, rengeteg mesélnivalóm lesz!
*
Szombat reggel vígan tépkedem a gazokat, meg ami a kezem ügyébe kerül. Még meg kell majd öntöznöm, és egy óra múlva indulok a vonathoz. Már összepakoltam mindent.
Halkan dúdolva, a finom ebéden és a süteményen agyalva rángatom a kis zöld nyövényeket.
Koc-koc. Koc-koc.
Mi ez? Felpillantok a hang irányába, és az ablakban álló igazgatót látva nagyra nyílnak a szemeim. Int nekem, hogy menjek fel hozzá. Mit akarhat? Azóta a reggel óta nem is beszéltünk, csak néha láttam őt egy-egy pillanatra az ebédlőben vagy a kápolnában a miséken.
Gyorsan kezet mosok, és kettesével szedve a lépcsőfokokat felsietek. Nem találkozom senkivel sem a folyosókon, már alig van néhány diák a suliban.
Bekopogok az ajtón.
- Gyere be.
- Atyám? – kérdem félénken, és becsukom az ajtót. Félénken, szinte a szőnyeg alatt osonok beljebb. Ez a szoba valahogy más, nem olyan mint az irodája. Kellemesen otthonos, szép tájképekkel és csendéletekkel díszesek a falak, a bútorok kényelmesnek tűnnek és a színek is zöldes-krémes és barnás árnyalatúak. Egy kerek étkezőasztalnál ül, amin még a reggeli maradéka van.
Egy tágas ajtó oldalt nyitva, nem látni semmi mást, mint egy nagy és puhának tűnő ágyat. Ez hát a privát lakrésze...
- Gyere ide.
Közelebb lépek a székéhez, felém nyújtott kezére teszem mancsomat. Ujjai ráfonódnak, közelebb húz magához, és tenyerembe simítja arcát, megszagolja, szájával megérinti ujjbegyeimet. Ezt most miért csinálja? Mélyen a szemembe néz, szemei sötétek és szinte izzanak, égetnek engem. Izzadni kezdek, forróság áramlik szét a gyomromban.
- Emlékszel még, hogy kell tisztelendő atyád kedvében járni? – dörmögi karcos hangon.
- Egy csókkal... – suttogom kiszáradt torokkal. Elmosolyodik, és megremegek, beleborzongok az érzésbe, ahogy közelebb húz magához.
- Igen, egy csókkal.
- De csak egy csók... ugye? Ugye csak egy csók?
Nem válaszol. Arcomat simogatja másik kezével, hajamba bújnak ujjai, fejbőrömet kezdi cirógatni. Olyan finom érzés, bizsereg a bőröm, ahol hozzámér... Félig lehunyt szemekkel, kipirulva, pihegve hajolok hozzá közelebb, és amikor szája mohón tapad az enyémre, halkan felnyögök. Az általa tanult módon cirógatom aprócska nyelvemmel az övét, majd hagyom hogy nyakamat csókolja végig, keze becsúszik pólóm alá, rátalál érzékeny mellbimbómra, apró kis kört rajzol köré ujjbegyével. Borzongva, remegve engedem hogy még ennél is közelebb húzzon.
- Ülj az ölembe – súgja a fülembe, a fülcimpámat fogai közé veszi egy pillanatra, de nem harap meg. Csak az egyik lábam kell megemelnem, és már vele szemben ülök, kis farkincámon érzem az ő kemény hímtagját. Melegem van, fázom...
- Csak egy csók... – nyöszörgöm reszketve. Körém fonja a karjait.
|
| timcsiikee | 2012. 04. 10. 15:38:15 | #20386 |
Karakter: Benedetto Vecchione
Megjegyzés: ~ L-samanak
Benedetto:
Reggel arra ébredek, hogy a karjaimban tartom.
Eddig csak Raphal aludtam együtt, ha más diákot is fenyítettem, azonnal visszaküldtem a szobájába. De ez más.
Míg alszik kikészítek egy váltás egyenruhát, egy vizes és egy száraz törülközőt. Elkomorulok ahogy lila foltokat látok testén. Máskor élvezettel tölt el a látvány, de ki élvezné egy összetört angyal képét? Miközben törölgetem felébred, egy ideig hagyja, hogy én csináljam, de sokadik ellenállása után inkább rá hagyom.
Odaadom az új ruhát.
- Amíg ez látszik, hordj hosszú ujjú ingeket és pulóvereket – a csuklóján a legsötétebbek a foltok.
Kezei remegnek, ügyetlenkedik az inggel így segítek neki begombolni.
- A múlt éjjel történtekről senkinek sem beszélhetsz, megértetted?
- Igen…
- Helyes. Mától nem kell az éjjeli imákon részt venned, de nem bánnám ha a kertet néha megöntöznéd.
- A kertet?
- Igen, a kertet. – valahogy kellemes volt minden reggel a látványa, ahogy locsolja, öntözgeti őket.
Beugrik az a kép, amikor valamelyik reggel észrevett az ablakban, és felintegetett.
- Óh... rendben...
- Gyere ide – magamhoz vonom egy csókra, ügyetlenül, de már betanultan igyekszik viszonozni, és egyre jobban élvezem, de el kell válnom tőle.
- Az ajtó nyitva áll. Elmehetsz, Noah. A büntetés véget ért.
- Köszönöm…
Lassan megy a lépcső felé, tétován lépked, nem szól semmit végül, csak elhagyja a szobát, és magamra maradok. Minden melegség kihuny a környezetemben.
~*~
Figyelem őt a kórussal gyakorolni… figyelem, ahogy órák után az osztálytársaival szórakozik. Hosszú inget és mellényt visel, az ing teljesen begombolva, hogy takarja nyakát.
És persze minden reggel nyomon követem, ahogy órák előtt meglocsolja a növényeket. Raph lép mellém, ingét begombolva.
- Mit nézel? – nem válaszolok csak a kávémat szürcsölöm – Már értem – veszi észre, merrefelé is figyelek. Pár hosszú pillanatnyi csend áll közénk, csak öltözködésének zaja tölti be a szobát. – Többé nem jövök – Még ezt is szó nélkül hagyom, végül sóhajtva trappol ki, durván becsapva maga mögött az ajtót.
Miért nem hat meg annyira mint amennyire kellene?
Nem is olyan rég, még mindig azt hittem, hogy Ő örökre mellettem lesz. De most… még meg sem fordultam kijelentésére.
Leteszem a csésze kávét, és az ablakhoz közelebb lépek. Mivel szombat van, így nincs tanítás és a növényeket gyomlálja kis kezével.
Mosolyog… lehetséges ez?
Mutatóujjam begörbítem, majd erőteljesen kopogni kezdek az ablakon, mire felkapja fejét és azonnal engem néz.
Intek neki, hogy jöjjön fel, és kezét gyorsan megmosva a kerti vízben felsiet. Nem kell sok és már kopogtat is az ajtón.
- Gyere be.
- Atyám? – lép be tisztelettudóan, de az előző mosolynak semmi nyomát nem látom. Talán csak képzeltem, vagy csak én nem érdemlem meg?
Bezárja Az ajtót és közelebb lép. Ez az irodám melletti tágas hálószobám, jobban mondva lakrészem. Más a környezete mint az irodának.
- Gyere ide – intek magamhoz, miközben egy nagy széken ülök. Közelebb merészkedik, tartom a kezem, hogy beletegye sajátját végre, és arcomhoz vonhassam.
Illata a földé, érintése hideg a víztől, mégis mindezek ellenére puha. Angyali kis kezek. Látom tanácstalanul méreget, hogy vajon mit művelek, és apró, puha kis csókot hintve ujjaira látom felcsúszott ingujján a halványsárgás foltot. Szinte már teljesen begyógyult.
Szemébe nézek, de keze még mindig arcom közelében van, halkan duruzsolok rá.
- Emlékszel még, hogy kell tisztelendő atyád kedvében járni?
|
| Levi-sama | 2012. 04. 10. 15:09:43 | #20385 |
Karakter: Noah Smith
- Majd behunyom a szemem – válaszolja gúnyosan. Lehajol, és amikor megérzem száját és nyelvét az érzékeny herezacskómon, felsikkantok és vad remegésem fokozódik. Nedves forróság cirógat olyan érzékeny helyeken, ahol eddig még soha senki, én sem... értem oda.
- Neh... neh... ah... – nyöszörgöm, hajába és széles vállaiba kapaszkodom, különben elvesznék, lehúzna az örvény, amelyben veszettül forgok. Nyelve farkacskámra csúszik, majd szájába csusszanok.
- Hah! – belém szorul a levegő. Leírhatatlan érzés. Forró és nedves, szív és szorít, mégis puhán masszíroz... ez... hihetetlen...!!!
Hirtelen szűnik meg az érzés, és halkan felnyüszítek a hiányától. Még... még... ez olyan jó volt...
Ernyedten hanyatlom vissza a párnára, zihálva figyelem őt. Félrehúzza a hosszú papi tunikát, és nadrágján zizzen a cipzár, majd az ő pénisze is előkerül. Milyen nagy! És milyen kemény! Reggelenként néha, ugyanilyen kemény az enyém amilyen most is, de a mérete meg sem közelíti az övét.
Fölém térdel. Ne... ne... mit akar azzal? Megrázom a fejem, kapálózni kezdek hogy szabadulhassak, de elkapja csuklóimat és leszorít az ágyra. Reccsen mély hangja a pince sötétjében.
- Ha nem lazítasz, fájni fog.
Nyáltól nedves fenekemhez érinti, melegen és csúszósan feszül belém, egy erősebb mozdulat és erős fájdalom hasít belém.
Szétszakít... úgy érzem ketté hasadok... ez fáj... ez fáj...
- Ez fáj... – szipogom, könnyezni kezdek, ajkaim remegnek a visszafojtott sírástól. Puha puszikat és csókokat kapok, szeretgető kedves mozdulatok ezek, elképzelhetetlen és szokatlan élmény ez tőle. Nem mozdul, remegő combjaimban lassan oldódik a görcsös feszültség, és amikor már enyhül a fájdalom, lassan kihúzódik belőlem, de nem teljesen. Lassan vissza. Megint ki. És megint be. Egy idő után már nem fáj ez a folyamatos pumpálás, csupán feszítő érzés, majd már az sem... csak az izgató belső dörzsölés...
Nyöszörgéseimhez az ő mély nyögései társulnak, ujjai egyre erősebben szorítják csuklóimat, egyre hangosabb és hangosabb vagyok, már nem bírom ezt a feszültséget.
Elengedi a csuklóimat, és körmeim ruhájába vájom, ujjaim alatt szakad a szövet.
- Neh... Ahh... Ahh! Nehhh... Áááhhh!!! – sikoltom abban a pillanatban, amikor fenekemből kiindul valami zsibbadó forróság, átárad a herezacskómra, végigrángat péniszemen, és feltör belőlem, kiárad a hatalmas feszültség.
Távolban... szól a harang...
- Harangoznak... – lehelem elhalón, mielőtt elsötétül minden.
*
Amikor magamhoz térek, az oldalamon fekszem. Kezeim mellettem pihennek a párnán, csuklóimon sötét véraláfutások, Benedetto atya ujjainak nyomai. Fáj a fenekem...
Halk nyöszörgéssel mocorogni kezdek, érzem ahogy egy nedves ronggyal valaki a hátamat végigtörli, majd a fenekemhez ér vele. Megrándulok.
- Maradj nyugton – parancsol rám egy erőteljes férfihang. Minden eszembe jut, és megrándulok ahogy a nedves ruha érzékeny területre kerül. – Letisztogatlak.
Bólintok, és ajkamba harapva behunyom könnyező szemeimet. Éjszaka... amit mi éjszaka műveltünk... azt kimondani, elképzelni... rágondolni is bűn.
- Mennyi az idő? – kérdezem halkan, amikor egy puha törülközővel megszárítgat.
- Fordulj a hátadra. - Megrázom a fejecskémet. Meztelen vagyok, nem akarom hogy lásson. – Fogadj szót, Noah!
Halkan felszisszenek, amikor vállamnál fogva a hátamra fordít. Kezeimmel elfedem ágyékom és felnézek rá, könnyeimen keresztül látom hogy fehér ingben és fekete nadrágban van. Sehol a szigorú viselet, a kereszt és a többi. Megenyhülnek szigorú arcvonásai, megcirógat és letörli a könnyeimet.
- Már reggel van. Fáj valamid?
- A hátsóm... – szipogom.
- Majd elmúlik néhány óra múlva, ne aggódj.
A nedves ruha ezúttal a mellkasomat és hasamat tisztogatja, de hadakozni kezdek, így a végén a kezembe adja a törülközőt, hogy én folytassam. Amikor elveszem tőle, megfogja a csuklómat. Felszisszenek, ahogy felemeli és megnézi alaposabban a gyertya fényében.
- Amíg ez látszik, hordj hosszú ujjú ingeket és pulóvereket – mondja komoran. Bólintok, és zavartan szárazra dörgölöm magam.
- Hoztam neked tiszta egyenruhát, tessék.
- Kö-köszönöm...
Segít begombolni az ingemet, mert annyira remegnek az ujjaim, hogy képtelen vagyok rá. Leül velem szemben az ágy szélére, és így ahogy előtte állok, kényelmesen begombolgatja a ruhám. Arcunk egy magasságban van. A szemei most sem hidegek, az arca most nem félelmetes. A végén beletúr a hajamba, és halvány mosollyal megpuszilja a számat. Puhák és lágyak az ajkai, sóhajtanom kell az érzéstől.
- A múlt éjjel történtekről senkinek sem beszélhetsz, megértetted?
- Igen...
- Helyes. Mától nem kell az éjjeli imákon részt venned, de nem bánnám ha a kertet néha megöntöznéd.
- A kertet? – kérdezem bambán nézve rá.
- Igen, a kertet.
- Óh... rendben...
- Gyere ide – morogja, derekamnál fogva húz közelebb magához. Mellkasa az enyémnek feszül, s amikor szája az enyémhez ér, ujjaim vállába mélyednek. Kemény izmokba vájnak körmeim az ing vékony anyagán keresztül. Nyelve keményen és követelőzőn fúródik a számba, a múlt éjjel tanultak szerint érintem hozzá az enyémet. Hirtelen melegem lett...
Lassan elenged.
- Az ajtó nyitva áll. Elmehetsz, Noah. A büntetés véget ért.
- Köszönöm...
Kábán visznek lábaim a lépcsőig, tétován a korlátra csúsztatom kezecském, vállam felett hátrapillantok rá. Nem tudok... gondolkozni... Felvisznek a lábaim. Ki az épületből, át a kerten, be a koliba. Minden üres... Az óra szerint reggel nyolc, tehát reggeliznek. Kábán besétálok énis az étkezőbe, de alig lézeng néhány ember. Persze, hiszen ma még nincs tanítás, csak holnap. A többség hazautazott mára, így nyugalmam van egészen estig. Pihenhetek... és... gondolkozhatok.
|
| timcsiikee | 2012. 04. 10. 14:12:57 | #20381 |
Karakter: Benedetto Vecchione
Megjegyzés: ~ L-samanak
Benedetto:
Hevesen kapálózik alattam, le is csúszik miatta így kissé felemelkedem róla, hogy végigmérhessem, főleg kipirult arcát.
- Atyám... ez... bűn...
- Majd vezeklünk érte, fiam. – megsimítom a pipacspiros pofit, visszahajolok fölé és most végre kevesebb ellenállást tanúsítva fogadja merényletemet. - Használd te is a nyelved. Ahogy én. – duruzsolom ajkaira és engedelmesen tesz eleget kérésemnek. Élvezem minden centijét, még az ízét is. Rég nem élveztem valamit ilyen hevesen.
- Gyönyörű voltál a templomban, Noah. Mint egy édes kis angyal... – ki hangjával csodálattal babonázza meg Isten követőit.
- Benedetto atya... ah...! – a ruhája alá simítok, és belemarkolok puha húsába.
- Úgy éreztem, mintha csak nekem énekeltél volna. Csak nekem... – fejemben megjelennem a pillanatképek, a hangok ahogy akkor éjjel egyedül volt a templomban, és énekelt. Csak nekem… Igen.
Nem bírom sokáig, letépem róla a ruha egy részét, mire felsikkant.
- Ssss… - csitítom le, majd tenyerem végigvándorol hasán, mellkasán hogy ujjaim közé szoríthassam egy pillanatra apró mellbimbóját.
- Ah... ! Ne! – még mindig van benne félelem táplálta dac, de pár csalóka, gyengéd mozdulattal elérem, hogy füstbe menjen minden ellenkezése. Lekerül a nadrág, az alsónadrág és már csak a palástját hajtom fel testén. A látvány egyszerűen leírhatatlan.
- Ez az… Nyisd szét a lábaidat, Noah. – parancsom elhangzásával egyszerre szétfeszítem lábait, feltárva magam előtt szentélyét. - Itt is gyönyörű vagy. – karcsú láb, feszes fenék és a két part közötti rész…
- Ne... nézd... Kérlek ne nézd...
- Majd behunyom a szemem – előre hajolok, nyelvemmel megízlelem a buja testrészt, miközben combjának belső felét simogatom ingerelve. összerándul, felsikkant néha, majd ajkába harap.
Kis ujjai hajamba túrnak, tartja fejem, vagy talán támaszkodik rám, térdeit felhúzza, kis gombóccá válik amibe én belefurakszom.
Nyelvemet ujjam dörzsölése váltja fel, hogy megkóstoljam éledező kis farkát. Végignyalok rajta amitől lassacskán merevvé válik, majd számba veszem. Beletép hajamba, de alig érzem meg, nyöszörgése viszont teljes mértékben szítja bennem a tüzet.
Nem hagyom elélvezni, mert nélkülem ezt nem teheti meg, így megszorítom, kieresztem számból majd felé térdelek. Összecsuklik egy időre pihegve, majd mikor észreveszi, hogy kiszabadítom magam a nadrágomból, rettegve, tátogva lassan rázni kezdi a fejét. Lábai között térdelek így összeránduló combjai nekem ütköznek, elkapom kapálózó csuklóit és az ágyra feszítem.
- Ha nem lazítasz fájni fog – gondolkodási időt sem hagyok, azonnal belevágom magam, felmorranva hallatom pillanatnyi gyönyöröm, ahogy körbe szorít forrósága.
Szipogni kezd, néma könnyek csordulnak le arcán, amit felé hajolva finoman lenyalok, lecsukott szemeire csókot hintek, majd orrára és mikor újra csókra hívogatom száját és nyelvét, mozogni kezdek benne.
Majdnem megharap, végül elengedem, hogy engem vagy a párnát szorítsa, s elmélyítve a csókot csípőm mozgása egyre hevesebbé válik. Először körém szorítja lábait, majd leteszi őket az ágyra, ezzel összeszorítva engem. Elhajolok tőle és végre a szenvedő nyögések helyett már csak kéjes sikolyokat hallok, elégedetten hallom hogy recseg ruhám varrása amit épp majdnem letépne rólam. Bőrünk csattan ahogy összeér minden lökésnél, a legpajzánabb hangok, amiket valaha emberi fül hallhat, s ha nem lenne a szoba a pincében, már rég észrevette volna.
Szűk feneke szinte magába szippant minden mozdulatnál, hamar elégíti ki minden igényem, így saját vágya után nyúlva rásegítek gyönyörére. Nagy markomban könnyen elfér kis farka, csípőm mozgásával egy ütemben kezdem masszírozni, s végig arcát figyelve láthatok minden érzelmet. Élvezet, fájdalom, bűntudat… igen. Minden egyes érzelme most az enyém.
Felhördülve mély levegőt veszek, szaporázom az utolsó mozdulatokat, ívbe feszül teste, mielőtt elélvezve, s éktelen sikolyát mély morgásommal követem, de mindkettőnk mennyei gyönyörét az éjféli harang zúgása nyomja el az éj leple alatt.
|
|
