|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Darky | 2009. 05. 29. 18:34:55 | #9 |
Karakter: Hide
Hát már megint itt tartok. Ülök a gép előtt és nézem őt.
Kicsit pszichopata tünetegyüttest produkál az iránta érzett furcsa rajongásom, de nem nagyon zavar, lévén tudom.. hamarosan úgyis az enyém lesz. És hála felelősségteljes poziciómnak, senki az ég világon nem fog rájönni a dologra amikor elrabolom.
Micuko... édesem...
Újabb ajándékot készítek. Már rég megvettem a meglepetést, márcsak a csomagolás van hátra. A drágakövekkel kirakott béklyó csodásan illene a bokájára, valódi ezüstből van és a láncszemek csak úgy csillognak a fényben ahogy felemelem kesztyűs kezemmel. Nem hagyok ujjlenyomatot egy darabot sem. Fenn kell tartanom a nyomozás látszatát.. és ha elkövetném azt a hibát hogy a ajándék más kezébe kerül, ő sem fog rajta találni semmit az ég világon.
Egy cuki kis idézetet írok mellé, és feladom a csomagot.
Még aznap fel is hívom őt, egy saját eszkábált telefonközpontról, amiről még a nyilvántartás sem tud, így lehetetlenség lenyomozni. Arra az esetre ha valaki rá akarna kapcsolódni levédtem egy programmal, ami percenként változtatja a hívás helyszínét afrikáról az északi sarkig.
Hehehehehe...
Nem tervezem hogy beszélek vele, lévén túl jellemző a hangom, azonnal felismerne, csak hallgatni fogom őt. Jól tudom hogy ez a zaklatók elsődleges fegyvere.. a csönd a vonal végén. Az őrületbe kergeti az áldozatot.
Nos... még jó hogy ilyen jó vagyok bűnözőlélektanból.. hitelesen alakítom a pszichopatát.
Tárcsázom a számot, kicsörög. Egyszer.. kétszer... háromszor.. és megszakad.
Tehát félsz...
Látom már. Nyehehehehe..
Gonosz kacajom visszhangzik a szobában...még Seiren is felébred rá és dorombolva nyomja orrát a karomnak...ehh ostoba macska.
***
Miközben forr a teavíz én az ablakból bámulom a naplementét, és a bemondót hallgatom a tv-ben.
Még mindig a múltkori túszdrámám csámcsognak.
A távirányítóért nyúlok bosszúsan, hogy elnémítsam a készüléket, mikor megszólal a telefonom a másik szobából.
Bosszúsan fújok egyet, majd a csengőhangot azonosítva csillan fel a szemem. Ez a privát telefonom. Ezt csak nagyon kevesen ismerik.
Köztük ő is.
Várok egy kicsit mielőtt felvenném a telefont és elfolytok egy mosolyt ahogy meghallom zaklatott hangját. Szóval megkaptad az ajándékom. Remek..
- Jó napot Hide-san... Micuko vagyok...
Hangja annyira remeg hogy már a sírás határán lehet. Biztosan gyönyörű úgy is. Ezüst könyekkel a szemeimben.. wrr...
- Szervusz. Valami baj van? - kérdezem a szemfüles mindig éber rendőrbácsi gyorsaságával, ő pedig belekezd a mesébe.
- Kaptam egy csomagot... de nem nyitottam ki ahogy mondta... Mit csináljak most?
- Be tudnád hozni az örsre? - kérdezem.
Terveimben nem szerepelt ugyan hogy ma kimozdulok otthonról, de ő kedvéért. Viszont ebben az állapotban aligha tud sztem eljönni odáig.
- Igen...persze...
Hát ez nem hangzott túl meggyőzően.
- Micuko, nyugodj meg. Ilyen állapotban nem vezethetsz. Szüleid otthon vannak?
- Nincsenek... de semmi gond, tényleg... beviszem... - szipogja, én pedig magam elé képzelem az arcát közben.
- Inkább ne, majd én érted megyek... - ajánlom fel nagylelkűen, „rendkívül aggodalmas” hangon. Minnél előbb látni akarom a kis édest.
- Re-rendben - motyogja, én pedig bontom a vonalat.
***
A létező összes közlekedési szabályt áthágva száguldok felé a kocsimmal, de ezek rám úgysem vonatkoznak, így nem is nagyon érdekelnek.
Kevesebb mint 10 perc alatt érkezem meg a házuk elé, becsöngetek, ő pedig szaladva jön elém.
Arca a szokásosnál is sápadtabb, szemei vörösek az elfolytott zokogástól.
Valahogy most bűntudatom kellene legyen hogy ezt művelem vele, de nincs tudván hogy ezerszer kárpótolom majd érte ha már belém szeretett. Mert muszáj neki.. nem lesz más választása.
- Jól vagy? - kérdezem tőle aggódva.
Megnyugtatásom végett felel csak igennel, holott jól tudom hogy nem.
Megkérdezi kérek-e valamit, én pedig emlékeztetvén magamat a félbemaradt teámra kérem meg hogy csináljon nekem egyet.
Ő eltűnik a konyha irányába, én pedig csomaghoz sétálok. Hát végülis nem bontottad ki. Kár.. kíváncsi lettem volna az arcodra. Na majd most.
Kesztyűt veszek elő egy egy ollóval felvágom a fehér csomagolást. A karperecnek is beillő lábbilincsek csilingelve esnek az asztalra.
Nemsokára megérkedzik ő is, kezében egy tálcával, meg is kérdezi hogy mi ez.
Először gyanakodva nézegeti, látom az ékszernak kinéző valamiről nem mindjárt egy bomba jut eszébe, de amikor rájön mi is ez valójában elsápad és kezét a szája elé kapja.
Kesztyűs kezemmel felemelem, figyelem ahogy csillog rajta a fény. Nembaj. Fogod te ezt még viselni.
- Elviszem magammal és megvizsgáltatom. - jelentem be komoly hangon., majd hozzáteszem: - Viszont mostmár nem maradhatsz egyedül. A szüleid mikor érnek haza?
- Csak este...
Éljen, akkor enyém vagy.
Hehehehe..
Najó, még nem.. de hamarosan.
- Akkor velem jössz. - jelentem ki ellentmondást nem tűrően.
- Nem szeretnék a terhére lenni Hide-san... bizonyára nagyon elfoglalt. Majd megleszek én egyedül is...
Kis makacs, ezek szerint jobban rád kell ilyesztenie Hide bácsinak.
- Micuko... már nem vagy biztonságban egyedül. Ilyenkor már az elrablást tervezik. - jegyzem meg drámai arccal.
- Jézusom... - nyikkan halkan, szemei sarkában lágyan remeg egy-egy könnycsepp. Milyen gyönyörű... istenem...
- Akkor...akkor... átöltözöm...csak...csak pár perc.
Jajj ne.. le vedd ezt a ruhát. Gyönyörűen áll rajtad.
Megragadom a kezét hogy visszatartsam, és ekkor érkezik el a pillanat amikor végképp előtör belőle a kétségbeesés.
Sírni kezd, én pedig magamhoz ölelem.
Hagyom hogy összebőgje kicsit az ingem gallérját, közben eltölt a diadal érzése, és egy furcsa kis bűntudat... hogy megsírattam szegényt.
Jajj Hide.. ne gondolj erre.. gondolj arra hogy hamarosan csak neked fog nevetni.. csakis neked..Igen.
Halkan nyugtatgatom, és miközben halk szavaimat hallgatja, lassan elapadnak a könnyei.
- Semmi baj.. én itt vagyok és megvédelek.. ígérem. - súgom neki halkan, államat a feje búbjára támasztva.. és hagyom hogy a mellkasomhoz bújjon. Mikor kicsit megnyugodott felnéz rám.
- Té-tényleg át kéne öltöznöm... kimonóban mégsem mehetek... - feleli halkan.
- Nem szükséges, így is jó leszel. Menjünk. -fogom meg a kezét és a kocsi felé terelem.
Elteszem a zsebembe a drága ajándékocskát, és kivezetem a kocsimhoz.
Útban az örs felé csöndben ül a kocsiban, én pedig magyarázom neki a lehetőségeket.
- Szóval most kell nekem testőr.. vagy valami...? - kérdezi rám nézve.
- Nos, az lenne a legjobb ha változtatnál kicsit a tartózkodási helyeden. Esetleg van valahol a családodnak egy nyaralója.. vagy valami? Olyan hely.. amiről lehetőleg az elkövető nem tud. És ott biztonságban leszel amíg intézkedem.
- Hívott is valaki.. - sóhajtja halkan. - Lehet hogy..
- Mit mondott?
- Nem vettem fel. Azaz.. lecsaptam. - süti le a szemét. - Megijedtem.
- Máskor ne tedd. Tudom hogy félsz, de nem tudjuk bemérni a hívást ha nem hagyod őt hogy felvegye a kapcsolatot. Ez az illető minden bizonnyal téged akar.. tehát minden lehetőséget ki fog használni hogy a közeledbe férkőzzön. - jegyzem meg komoran. - Szóval.. van valami ötleted?
- A nagyszüleimnek van egy nyaralójuk a hegyekben. Ha ez jó lesz..
- Remek. Holnap elutazol oda. Lehetőleg senkinek nem szólsz róla. Rajtunk kívül senki sem tudhatja. A szüleid sem, mert őket is bárki lehallgatja az utcán, vagy munka közben. Az is lehet hogy a zaklatód a szüleidet is figyeli.
Ha lehet erre az eshetőségre mégjobban elsápad, majd remegve bólint.
Megérkezünk.
- Maradj a kocsiban.. berohanok vele. - felelem halvány mosollyal, és rácsukom az ajtót. Kintról mutatom hogy zárja be, ő pedig rátenyerel a gombra.
Úgyse próbálja meg senki sem elrabolni, de azért hagy higgye azt hogy tényleg olyan körültekintő és alapos rendőr vagyok, mint amilyennek mutatom magam. Beviszem a csomagot, és a szekrényembe rejtem, anélkül hogy bárki is észrevenné, a kulcsokat pedig a zsebembe csúsztatom.
Még benn maradok egy kicsit, hogy ne tűnjön úgy mintha túl gyorsan végeztem volna, majd visszatérek hozzá. Kinyitja nekem belülről az ajtót, és halványan felmosolyog rám.
- Átadtam a laborosnak. Remélem találunk rajta ujjlenyomatot. - hazudom szemrebbenés nélkül.
Bólint.
- Szóval.. mikor érnek haza a szüleid?
A műszerfalra pillant. Még csak fél 6.
- Másfél óra múlva. - feleli sóhajtva.
Kitolatok a parkolóból, közben őt figyelem ahogy kezeit összekulcsolja felhúzott térde körül.
- Akkor hazaviszlek. Amíg haza nem jönnek ott maradok veled. Nem biztonságos egyedül lenned.
- Átmehetek egy barátomhoz is... nem ke.. - kezdi el, de leintem.
Haja kicsit kibomlott a fonatból és az arcába hullik. Figyelem ahogy a forgalmat figyeli, lassan oldódik a feszülsége.
- Nem kell félned. - nézek rá mosolyogva. - Nem hagyom hogy bántson, sem téged, sem a szüleidet.
- Köszönöm. Nem is tudom hogy hálaljam meg. - sóhajtja kissé megkönnyebültebben.
Oh én tudom... hehehehe..
- Nem kell. Ez a munkám. - mosolygok rá mielőtt leállítanám az autót a házuk előtt. Egy furcsa, apró kutya siet elénk, Micuko pedig mosolyogva üdvözli.
- A tiéd? - kérdezem, mögé lépve, mert a kutya hatalmas lendülettel éppen felborítani készül. Így háttal a mellkasomnak esik, és megkapaszkodik a karomban.
Szabadkozva kér bocsánatot. Lesüti a szemét.
- Igen. Ő már az enyém. A gazdája meg akart szabadulni tőle.
- Pont mint az a macska nálam.
- A cicád.
- Nem az enyém. - nézek rá szúrós tekintettel, majd a rosszallástól a szemeiben nevetni kezdek.
- Jól van, jól van.
Megeti a kutyust, és az az ölébe telepedve követeli a simogatást. A kanapén ülünk mikor megszólal a telefon.
Remek, mosolyodom el magamban úgy hogy ő ne lássa.
Az otthoni újratárcsázós programot úgy állítottam hogy 6-kor hívja őt, amikor én még itt vagyok. Csak a nagy csöndet fogja hallani a vonal túlsó végén, de így teljesen kikerülök a gyanú körből. Hiszen éppen itt vagyok. Hehehehe...
Összerezzen ahogy meghallja a hangot.
Szemez a készülékkel, majd rámnéz. Bólintok. Remegve sétál a készülékhez, el felemeli a kagylót.
Várok.. látom hogy ő is vár..
Csak éppen semmire.
Remegve szorítja meg kezébe a kagylót. Mellette termek és kiveszem a kezéből, magamhoz húzom, miközben visszetem a helyére. Érzem ahogy elhatalmasodik rajta a remegés.. teste olyan forró és törékeny. Szinte az ingen keresztül is érzem.
- N..nem.. hallottam semmit. Hide-san.. mi volt ez..?
- Csak szórakozott. - sóhajtok. - De nagyon jól csináltad. - simogatom meg a fejét. - Hála neked már van egy nyomunk.
Elvezetem a kanapéig, leültetem, majd önállósítva magamnak készítek neki egy teát a konyhába található alapanyagokból. Csodálkozva bámulja a gőzölgő italba tett mentalevelet és citromfüvet.
- Idd csak meg. Jót fog tenni.
Belekortyol, majd csodálkozva néz rám.
- Ezt hogy csináltad?
- Láttam hogy van több teátok is. Énis tartok otthpn több száz fajtát.. a menta különleges ízt ad neki és kiemeli a teafű ízét.. a citromfű pedig megnyugtat. Nos, ha nem tudtad majd ezután nemcsak szobanyövénynek nevelitek az ablakban. - mosolyodom el jókedvűen.
Leülök mellé, megvárom amíg hazaérnek a szülei.
Mikor megjönnek röviden beszámolok nekik a történtekről. Hagyom hogy Micuko kiegészítsen néhány dologban. Elmondja azt is hogy el kell mennie, egy biztos helyre, de mint ahogy a lelkére kötöttem nem árulja el hogy hova. Az anyukája aggodalmasan sóhajt ahogy meghallja, de megnyugtatom hogy minden rendben lesz, majd elköszönök tőlük, és mosolyogva elbúcsúzom Micuko-tól is, aki a kapuig kísér, és az ajtóban állva nézi ahogy elhajtok a kocsival.
***
Hazaérvén vigyorogva vetem le magam az asztalhoz.
Rengeteg a dolgom holnapig.
Épp itt a megfelelő alkalom, Micuko egyedül nekem árulta el hogy a nagyszüleihez utazik, egy kisvárosba a hegyekbe. A szülei nem fogják hiányolni..lévén azt hiszik őrizet alatt áll. Ő pedig nem fog gyanakodni ha feltűnök hirtelen a közelében.
Nem fog.. mert bízok bennem.
Remek.
Útvonaltervet készítek.. három fajtát.. arra az esetre ha valami közbejönne. Miután Micuki elmondta hogy a biztonság kedvvéért vonattal indul útnak, mert a zsúfolt vonat valamelyest biztonságot nyújt, ott nem kaphatom el.
Marad akkor ha már megérkezett.
A nagyszülőkhöz nem érhet el, mert akkor tudni fogják hogy eltűnt. A nagymami meg a papi úgyse tudják hogy jön, lévén mondtam neki ne mondja el senkinek.
Remek.. ezt jól kiterveltem.
Aludni sem tudok azt izgalomtól, csak fekszem a párnákon.. és Seiren dorombolását hallgatva álmodozom róla hogy milyen lesz holnap.. mikor már ő is itt fog feküdni mellettem. Azaz.. nem egészen itt. A másik házamban, a külvárosban. Arról úgysem tud senki, ugyanis álnéven vettem.
Hehehehehe.. már alig várom.
***
Nem alszom egész éjjel, ezért inkább őt figyelem a kamerákon keresztül.
Hát ő se nagyon tud amint látom.
Lefekeszik ugyan, de kisvártatva lámpát kapcsol, és töpreng egy darabig. Talán rájön hogy nem tud aludni, mert elkezd pakolni egy sporttáskába.
Kávét kortyolgatva figyelem reggelig.
**
Versenyfutás az idővel.
Előbb kell odaérnem mint a vonat tenné, de nem szabad hogy észrevegyen.
Egy intercityt próbálok leelőzni egy rövidebb útvonlon miközben taposom a gázt mint az őrült.
**
Mikor megérkezek ő éppen akkor száll le a vonatról.
Remek, pont időben vagyok.
Mellé hajtok a kocsival.. ő pedig úgy ugrik el, mint akibe belecsíptek, majd megkönnyebbülten sóhajt mikor a lehúzódó ablakon keresztül megpillantja az arcomat.
- Nyugi..csak én vagyok.. - mosolygok rá. - Csak látni akartam hogy biztonságban megérkeztél. Szállj be, elviszlek.. sétálni nem biztonságos.
Rámmosolyog, és beszáll mellém.
***
Kicsit felszabadultabb most, hogy azt hiszi messze került a zaklatójától.
Pedig ha tudná...
Csacog az úton. Emléketet mesél, arról az időről amit kicsi gyerekként töltött itt, a mamájánál.
- És itt csinálják a legjobb fagyit az egész országban. - mutat egy cukrászdára.
- Valóban? - kérdezem lelassítva.
Mosolyogva bólint.
Szó nélkül pattanok ki a kocsiból.
Remek ötletem támadt.
***
Nem sokkal később, átnyújtom neki a fagyit, és becsapom az ajtót magam után.
- Jajj nem kellett volna.. - szabadkozik, de boldogan nyal bele az édességbe.
Elvigyorodom az orrom alatt mikor nem látja.
- Mmm..ez a kedvencem.. - derül fel az arca. - Honnan tudtad? - csodálkozik.
- Nem tudtam. - mosolygok, miközben diszkréten leharapom a fél tölcséremet. - Csak az nézett ki a legjobban. - rántom meg a vállamat.
Tovább indulunk.
Árgus szemekkel figyelem ahogy a fagyit nyalogatja.
Lassan a édességbe szórt altató is megteszi a hatását és először csak ásíto6zni kezd, majd feje oldalra bukik és álomba ájul.
Mosolyogva fektetem el a hátsó ülésen és sivító gumikkal indítok.
MEGVAGY.
****
Egy pohár pezsgőt iszogatva figyelem ahogy fekszik az ágyamban, keze-lába kiláncolva az ágyrácshoz.. félrecsúszott kimonoban, majd mikor elfogy az ital kimegyek hogy töltsek magamnak.
Lánccsörgésre eszmélek fel.
Leteszem a palackot a konyhapultra, és visszasétálok.
Rémülten rángatja a láncait, majd mikor meglát látszólag megkönnyebbül.
- Hide- san... de jó hogy itt van. Nem tudom mi történt.. elraboltak... - nyögi rekedten.. és mgpróbál felkelni.
- Tudom. - jegyzem meg vigyorogva. Leteszem a poharat az asztalra.
Megrántja a láncot.
- Jajj úgy féltem hogy elkapott. De te itt vagy akkor semmi baj..
Vigyorom egyre szélesebb.
Nem érti.. nem hát..
Látszólag az sem tűnik fel neki hogy eszem ágában sincs segíteni neki.
- Hide-san.. - néz rám kérlelve.
- Látom még mindig nem érted.. Micuko.. - nézek rá vigyorogva. Egy lépést sem mozdulok csak figyelem ahogy ahogy újra felemelkedik és aláhullik a csillogó lánc.
Értelen tekintet.
- Én küldtem neked azokat a leveleket. A virágot és a csomagtokat is.
A döbbenet ráfagyott az arcára.
- Nincsen semmilyen titokzatos zaklató.. azazhogy van.. mindvégig én voltam az. Azóta figyellek mióta megláttalak a rendelőben.. az egészet csak azért találtam ki hogy a közeledbe férkőzhessek.
- Nem... - hebegi. - N..nem..az nem lehet..
- De igen. - felelem vigyorogva. - De elértem a célomat hiszen itt vagy. Senki sem tud róla, így senki sem fog keresni. A rendőrség sem, hiszen én foglalkozom az ügyeddel.
Elsápad. Kezei lehanyatlanak.
- De ne félj.. nem akarok neked ártani. Mondtam hogy nem eshet bántódásod amíg engem látsz és ezt be is tartom. - mosolyogva sétálok közelebb.
Borzadva hátrál el az ágy végébe.
- Ne félj.. jól megleszel velem... kedvesem....
|
| Levi-sama | 2009. 05. 29. 18:31:24 | #8 |
Karakter: Micuko
- Jól tetted hogy eljöttél - mondja mély hangján megnyugtatóan. - Az ilyet komolyan kell venni. De ne aggódj, biztos vagyok benne hogy megoldjuk az ügyet. Addig viszont van pár dolog amit meg kell tenned.
És elkezdi magyarázni mi ilyenkor a rutineljárás.
Megszeppenve hallgatom... kamerák, telefonlehallgatás... mert hogy majd biztosan telefonon is fog keresni a zaklatóm.
Elsápadva húzom össze magam. Telefonon? Hogy engem felhív telefonon? Mint a horrorfilmekben amikor belehörög meg ilyenek? Jaj nekem... Komolyan kezdek félni...
Észreveszi rajtam hogy betojtam és nyugtatni kezd. Nem is a szavai azok amelyek miatt lecsillapodik bennem a félelem, hanem mély hangja és a kisugárzása. A biztonság, ami erős jelleméből árad... igen, igazi rendőr. Határozott, erős és félelmetes. Pont amilyenre szüksége van egy bajba került embernek.
Megnyugszom, és témát váltok. Eszembe jut a kis rosszcsont Sziréna.
- És hogy van a cicája...? - kérdezem egy szelíd vigyorral. Szándékosan mondtam hogy cicája. Mert az övé. Igenis az övé, akármit is mond... hihi.
- Szólíts Hide-nek - mosolyog rám kedvesen. - Jah Seiren meg... jobban van... már amennyire a bútor lábának kaparászása ezt mutatja. Néha már azt fontolgatom hogy megbilincselem.
Felkacagok. Jó humora van...
Adok neki pár tanácsot, majd visszatérünk az eredeti problémához. Néhány engedélyt tesz elém, és aláírom. Kamera és telefonlehallgatás... jaj. Mint a krimikben...
Miután végeztünk, az ajtóhoz kísér.
- Ha teheted, ne nagyon mászkálj sehova, maradj inkább otthon. Nemsokára jelentkeznek az embereim és beszerelik a kamerát meg a lehallgatót.
- Rendben... - biccentek. - Köszönöm a segítséget... Viszlát Hide-san.
***
Nem is kell sokat várnom, délután már jön is egy rendőr és beszereli a kamerát. Szinte észrevehetetlen. A lehallgató pedig... hát majd megszokjuk.
Apa is megnyugszik, és anyának is elmondjuk végre. Szegény nagyon aggódni kezd ahogy sejtettük, de mesélek neki Hide-sanról és hogy milyen rendes hogy segít...
Lecsillapodik végre.
Átmennek a rendelőbe, de engem nem engednek.
- De hát... - próbálnék ellenkezni, de anya rám pillant zöld szemeivel szigorúan és én megszeppenve pislogok vissza rá. Juj, olyan csúnyán tud nézni...
- Itt maradsz, mert itt biztonságban vagy. Vita lezárva.
Nesze neked Micuko. Most halálra unhatod magad.
***
Csöngetnek.
Már késő délután van... Ki lehet az ilyenkor? Kisétálok a kertkapuhoz és meglepetten pislogok a csomagküldő szolgálat emberére, aki egy nagy csokor vörös rózsát nyújt át nekem, a nevemet kérdezve. Oh...
Felvidulva veszem át, és csodálatos illatát mélyen magamba szívva simogatom meg a bársonyos szirmokat. Még soha nem kaptam virágot... Na jó, a szüleimtől ballagáson, de az más.
Beviszem a virágocskáimat, és váza után nézek. Valami kiesik belőle. Mi ez?
Egy kártya.
Név nélkül, nyomtatott betűkkel egy vers van rajta, és azonnal rájövök ki küldte. És ez a vers... jézusom...
"Szeretned kell, add a kezed
És ne kérdezd, hogy ki vezet
És ne kérdezd, hogy hova megyünk
Csak azt kívánd
Örökre együtt legyünk!"
Kiejtem félelemtől elgémberedett kezemből a csokrot, és elgyengülve hanyatlom a székre.
Istenem...
Félek...
Ez egy őrült pszichopata... jaj bár ne olvastam volna annyi krimit... és ne láttam volna annyi horrorfilmet...
Lassan megnyugszom, és a virágokat a szemetesbe gyömöszölve ülök a számítógép elé. E-mailjeim között találok egy újabb darab levelet, a szokásos szöveggel. Remegő kezekkel fogom vissza magam hogy ne töröljem ki, és a feladó címét kifirkantom egy papírra. Holnap megmutatom Hide-sannak...
***
Reggel egyik barátom már a kapuban vár, hogy együtt menjünk az egyetemre. Mivel csak pár saroknyira van, emiatt nem akarok kocsit használni, habár anyám mindenáron ezt akarja. Nem fogok börtönben élni emiatt a zaklató alak miatt! Nem és nem!
Délután azonban egyedül kell mennem, és szinte futva teszem meg az utat hazafelé. Huhh... ez nem lesz így jó... A nyomasztó félelem a nap 24 órájában jelen lesz ezentúl...?!
Megcsörren a telefon, és lélegzetvisszafojtva veszem fel.
- Halló? - szólok bele óvatosan.
- Szia, Tomoyo vagyok! - köszön vidáman egy hang, és megnyugodva fújom ki a levegőt. Csoporttársam és barátom. Ő kísérget mostanában.
- Jól vagy? Aggódtam miattad, amiért egyedül kellett hazamenned.
- Jól persze - mosolyodom el, és csevegni kezdünk. Néhány mondat után már kiröppen a fejemből a gondolat, hogy valaki hallgathat minket... Hide-san úgyis azt mondta hogy ami nem érinti az ügyet azzal úgysem foglalkoznak. Ámen.
***
Felpillantok a könyvemből, amikor szüleim bekapcsolják a tévét és az esti híreket nézik.
Túszdráma...
Amikor felbukkan a képernyőn Hide-san arca, összecsapom a könyvet, és izgatottan rátapadok a képernyőre.
- Nézzétek! Ő Hide-san! Ő az! - pörgök fel, majd elsápadva nézem ahogy bejátsszák a korábbi felvételeket. Ő maga intézte el a túszejtőt... te jó ég! Milyen... veszélyes... baja is eshetett volna... Torkomban dobogó szívvel aggódom érte. Hogy miért?
Hát...
Mégis ki védene meg attól az őrülttől ha neki baja esik?!
***
Reggel az egyetemre csak az első két előadásra ülök be amire muszáj, utána koradélután a rendőrségre sietek. Hide-san titkárnője nagyon kedves, és felajánlja, hogy az irodájában várjam meg, mert még nincs bent. Hát jó.
Lecsüccsenek, és pár perc múlva már nyílik is az ajtó.
- Jó napot Hide-san... - köszönök neki.
- Üdvözöllek. Minek köszönhetem hogy eljöttél? Csak nincs valami baj?
Baj? Dehogynem!
Rázúdítom az én kis problémáimat, és ő figyelmesen végighallgat. Máris jobb egy kicsit... és ahogy megnyugtat és csillapító szavait hallgatom, együtt érzően megszorítja a vállam, elhussan a feszültség nagy része.
Szeretném a szájából hallani már, hogy elkaptuk és nem kell többé félned, de tudom hogy erre még egy darabig nem kerül sor.
Felajánlja hogy menjünk el a könyvtárba, ahonnan az e-mailt adták fel.
- De...
- Csak hogy megnyugodj. Talán van ott valami nyom. Ha igen, odaküldöm a technikus kollégákat.
Biccentek. Hát jó.
Mennyire rendes... tényleg el sem hiszem, hogy létezik ilyen kedves és komoly rendőr... esküszöm klónozni kéne.
- Ettél ma már valamit? - kérdezi hirtelen.
Töredelmesen bevallom hogy az étel és én hadilábon állunk amióta van egy kedves „hódolóm”.
Megrázza a fejét, és kapok egy ejnye-bejnye tekintetet.
- Jól van. Akkor útközben eszünk is valamit. Még én sem értem rá ma.
Kissé zavarba jövök, de hamar úrrá leszek meglepettségemen és mosolyogva bólintok.
Kíváncsi vagyok mit eszik egy rendőr.
Ahogy kisétálunk az épületből, lopva végigmérem. Sötét öltöny. Vajon hol tartja a fegyverét? Nála van? Juj vajon milyen pisztolya lehet? És azzal lőtte le a túszejtő fickót vagy mással?
Kiérünk a parkolóba, és egy bazinagy fekete, sötétített ablakú autócsodához vezet. Tyű... vajon páncélozott? És ha igen? Azt honnan lehet tudni?
Vajon vett már részt utós üldözésen? Oh biztosan... És lőttek már rá a kocsijában?
Szívesen rázúdítanám kérdéseimet, de nem merem, mert bevallom... kissé zavarban vagyok a társaságában. Olyan szigorú és komoly férfi... Bizonyára nem szereti ha buta kérdésekkel traktálják holmi krimi-rajongók.
Kellemesen elbeszélgetünk az étteremig. Egészen kellemes hely...
Ahogy az asztalhoz vezet és leülünk, kezdem kényelmetlenül érezni magam. Ha nem abban a helyzetben lennénk amiben, erősen „kicsikart-randi-szaga” lenne a dolognak. Tudom miről beszélek, volt már részem hasonlóban.
Aztán komoly arcára pillantok ahogy a pincérnőtől rendel, és megnyugszom. Ugyan már Micuko... kezdesz paranoiás lenni. Hogy is gondolhatsz Róla ilyet? Szégyelld magad.
Én is rendelek valami tésztás ételt és cappuchinot, és amikor kettesben maradunk végre, nem bírok magammal.
- Tegnap este láttam a híradóban Hide-san... - mondom halkan, és félénken mosolygok rá. - Nagyon veszélyes szituáció volt...
Nem merem mondani neki, hogy „légyszi ne ölesd meg magad”, mert ilyet nem illik, de azért szívesen megcibálnám szépen vasalt gallérját...
Hát ki véd meg engem ha te lelöveted magad?! És különben is mi lesz akkor a kis Szirénával?
- Ez a munkám. A veszély hozzátartozik - válaszolja. Gyanítom ez valami szabványszöveg lehet...
Letörli a számról a cappuchino tejhabját, és én elpirulok. Jaj de gyermeteg tudok lenni... remélem azért leenni nem fogom magam.
- Bocsánat... - motyogom zavartan. Ő meg csak türelmesen mosolyog. Jól áll neki... kár hogy ritkán teszi.
Kellemesen elbeszélgetve fogyasztjuk el az ebédet, majd a könyvtárba megyünk. Megnézi az egyik számítógépet, és felhív valakit hogy ő is vizsgálja át alaposan a rendszert.
Jaj remélem találnak majd valamit...
Utána hazavisz.
- Ha bármi történne csak rögtön nekem szólj. Egy egész csoportot állítottam az ügyedre... minden rendben lesz. - nyugtat meg búcsúzóul.
- Igen - biccentek engedelmesen.
- Ha kapsz valamit, ne bontsd ki amíg nem szólsz nekem. Lehet hogy veszélyes lesz. Itt ez a szám, ezen elérhetsz, az alsó pedig a rendőrségi bejelentő szám. - nyújt felém egy névjegykártyát.
- Köszönöm - mosolygok fel rá megkönnyebbülten és hálásan. Ha ő nem lenne, ki tudja most hol tartanék... Talán a zárt-osztályon egy muszáj-dzsekiben.
Elköszönünk egymástól, és besietek a házba. Jókedvűen és kevésbé felhős gondolatokkal...
***
Halkan dudorászva labdázom a kertben egyik kis sérült kutyánkkal, akit gazdája nálunk hagyott és nem akarja látni többet. Szegény kis tacskó... hát eléggé elcsúfította a külsejét a hatalmas forradás ami a hátán húzódik, de attól még nagyon kis aranyos.
Elgurítom neki a labdát, és ő boldogan csaholva, kissé kacsázva hozza vissza nekem. Ő már a mi kutyánk... vagyis az enyém, mert én ragaszkodtam hozzá hogy tartsuk meg, annyira megsajnáltam szegénykét.
Megáll egy kocsi a házunk előtt, és felpillantok. Csomagküldő szolgálat.
Rettegve szorítom össze mellkasomon halványzöld-ezüst kimonómat, és ahogy kiszáll a férfi a volán mögül és a kertkapuhoz lép, elsápadok.
- Jó napot! - mosolyog. - Csomagot hoztam Micuko Akehasi részére.
Átveszem remegő kezekkel, és beszaladok vele a házba. A kísérőcédulát megtekintve elhátrálok, és az asztal melletti fotelbe kucorodva nézem hosszan a csomagot.
A papír még a kezemben van...
Az áll rajta, hogy a kulcs nála van, őrzi mint eljövendő szerelmünk zálogát.
Minek a kulcsát...??? Krisztusom mi lehet benne...?
Hide-san azt mondta, hogy ha csomagot kapok, ne bontsam ki. Előveszem a névjegyet amit adott, és a térdemre téve nézem.
Merjem ezzel zavarni? Ne merjem?
Idegesen tördelem kezeimet, és próbálok nem sírni. Nem sírok... nem sírok... Nem vagyok már kisgyermek.
Megcsörren a mellettem lévő telefonkészülék és ijedten rándulok össze. A számkijelző rejtett számot mutat. Felkapom és lecsapom. Nem szólok bele, nem hallgatom meg...
Félek!
Szóljak a szüleimnek? Stresszeljem ezzel őket még jobban? Így is már alig alszanak annyira aggódnak értem... Különben sincsenek itthon.
Kezembe temetve arcomat lélegzem mélyeket. Fel kell hívnom Hide-sant. Csak hogy halljam megnyugtató szavait... hogy minden rendben lesz és elkapják.
Felveszem a telefont, és remegő ujjakkal tárcsázom a számát.
Hallgatom ahogy kicseng egyszer, kétszer, háromszor. Istenkém, nem veszi fel...
- Halló? - szólal meg mély orgánuma.
- Jó napot Hide-san... Micuko vagyok... - szólalok meg félénken, remegő hanggal. Jaj el ne sírd már magad te buta!
- Szervusz. Valami baj van? - kérdezi azonnal.
- Kaptam egy csomagot... de nem nyitottam ki ahogy mondta... Mit csináljak most?
Számra szorított kézzel tartom vissza a sírást, úgy várom a válaszát.
- Be tudnád hozni az örsre? - kérdezi.
- Igen...persze... - szipogom halkan, és letörlöm könnyeimet, amelyek akaratlanul is feltörtek.
- Micuko, nyugodj meg. Ilyen állapotban nem vezethetsz. Szüleid otthon vannak?
- Nincsenek... de semmi gond, tényleg... beviszem...
- Inkább ne, majd én érted megyek - jelenti ki határozottan.
- Re-rendben - motyogom, majd a búgó telefont kiejtve kezemből összehúzom kicsire magam.
Alig tíz perc múlva már csöngetnek is, és én kiszaladok. Ő áll a kapuban.
- Jól vagy? - kérdezi kedvesen amikor belépünk a házba. Bólintok, és egy kis mosolyt erőltetve arcomra kínálom őt hellyel.
- Megkínálhatom valamivel?
- Hm. Készíthetnél nekem egy teát amíg megvizsgálom a csomagot - válaszol megnyugtatóan mély hangján. Boldogan szaladok a konyhába, és biztonságérzetem végre nőni kezd.
Itt van velem, addig bajom nem eshet...
Beviszem a csészéket és a kancsót és az asztalra teszem. A doboz már nyitva, és tartalma a mahagóni asztalon csillog.
- Mi ez? - nézem meg kíváncsian. Egy vastag ezüst karperecnek tűnik, de annál nagyobb. Inkább bokára illik... Rajta nagyon szépen csillogó ékkövek ragyognak a smaragdzöld minden árnyalatában. Értékesnek tűnik.
Egy gond van vele... hogy kettő van belőle, és egy nagyon hosszú, ujjnyi vastag lánc fogja össze őket.
Számra szorított kezemmel tartom vissza rémült nyikkanásomat, és úgy pillantok Hide-sanra. Komoran nézi az ékszert... vagy bilincset vagy mit.
- Elviszem magammal és megvizsgáltatom - mondja halkan. - Viszont mostmár nem maradhatsz egyedül. A szüleid mikor érnek haza?
- Csak este... - rázom meg a fejem, és sápadtan viszonzom komoly pillantását.
- Akkor velem jössz.
- Nem szeretnék a terhére lenni Hide-san... bizonyára nagyon elfoglalt. Majd megleszek én egyedül is...
- Micuko - szakít félbe. Olyan komoly a hangja! Összerezzenve pillantok fel rá.
- Már nem vagy biztonságban egyedül.
- Nem...? - suttogom egy gombóccal a torkomban. - Ez biztos?
- Ilyenkor már az elrablást tervezik, szóval nem.
- Jézusom... - buggyannak ki könnyeim, és hátrálni kezdek. - Akkor...akkor... átöltözöm...csak...csak pár perc - fordulnék meg, de megfogja a karomat.
Kész, ez volt az utolsó csepp.
Sírva hagyom hogy magához húzzon és megöleljen. Finom kesernyés illatát és vígasztaló cirógatását érzem a fejemen. Ingébe kapaszkodva szipogok halkan, vígasztaló szavait hallgatom. Megígéri, hogy megvéd... csak nyugodjak meg, és nem lesz semmi baj, meg hasonlók.
Pár perc múlva végre lecsillapodom.
- Té-tényleg át kéne öltöznöm... kimonóban mégsem mehetek... - motyogom.
- Nem szükséges, így is jó leszel. Menjünk - mondja kedvesen.
Biccentek, és figyelem ahogy a dobozba visszadobja az „ajándékomat”, majd elsüllyeszti kabátzsebébe.
Firkantok pár sort a szüleimnek, hogy a rendőrségre mentem, de ne aggódjanak majd jövök.
Karomat megfogva gyengéden húz a kijárat felé, és én minden bizalmamat immáron belé fektetve követem őt.
Hide-san megvéd engem. Tudom...
|
| Darky | 2009. 05. 29. 18:28:10 | #7 |
Karakter: Hide
És igazam is lesz.
Bár megijesztette a levél és tartalma, kivárja amíg többet is küldözgetek neki, és csak azután fordul a rendőrséghez.
Ami valljuk be, a legjobb amit tehet. Hehehehe...
A biztonsági kamerán keresztül elégedetten vigyorogva nézem ahogy besétál az épületbe.
Tényleg csodaszép ez a fiú. Hosszú éjfekete haj, laza fonatban, macskaszerű, zöld szemek, mint a smaragdok... hófehér bőr... kecses..karcsú termet. Mmmrr..
Egy darabig figyelem ahogy az ügyeletessel beszél, aki tátott szájjal bámulja. Hehe..egyetértek... de azért nem kéne ennyire elkaladoznod.. elvégre rendőr vagy.. vagy mi.
Felkelek az asztaltól és kisétálok az irodából.
***
- Innen átveszem Tamao... - intek az ügyeletes szájtátónak, aki feláll az asztaltól tisztelegve köszön. Ehh pont mint a katonaságnál...
- Főnök! - hajol meg tisztelettel.
- Üdvözlöm - mosolyog fel rám. - Nahát milyen szerencsém van...
Hehe úgy gondolod? Ha tudnád amit én, akkor nem mondanád ezt. Nekem viszont igen.. szerencsém van valami állat pont az én küszöbömre dobta le azt a hízelgő kis hisztigép dögöt. Nélküle ugyanis nem is tudnék a létezésedről.
Tamao csodálkozva kérdezi hogy ismerjük egymást, de ő kiment azzal hogy egy fogadáson találkoztunk.
Nocsak.. nem csak szép, okos is. Micsoda fogás.
Átveszem a mappát és bele sem pillantva vágom a hónom alá, a pisztolytáska mellé. Úgyis tudom mi van benne.
- Jöjjön, majd én foglalkozom az ügyével. - mutatok az irodám irányába, igyekezve felvenni a legszebb mosolyomat, ami kicsit talán felszínesnek tűnhet, ha valaki ismer. De szerencsére..ő nem sejt semmit.
***
Megáll az ajtó előtt, én pedig beterelem, lopva megsimogatva a hátára hulló vastag hajfonatot.
Megmondom az egérszerű titkárnő hogy ne zavarjon most senki, azzal az asztal mögé sétálok és hosszú lábaimat kinyújtóztatva mutatom neki hogy üljön le.
- Foglalj helyet.. - mosolygok rá kedvesen, ő pedig leül végre, kissé ideges mosollyal pillantva rám.
Felütöm a mappát, kiveszem a leveleket... nem mutatva mennyire jól szórakozom közben.
- Egy hete kaptam az elsőt... - magyarázza ahogy látja hogy a leveleket olvasom. - Először nem tulajdonítottam neki komolyabb jelentőséget, de amit ma kaptam... megrémített. Apám szerint ezt már muszáj komolyan vennünk, ezért eljöttem.
- Jól tetted hogy eljöttél. Ez ilyet mindig komolyan kell venni. - magyarázom neki.
- De ne aggódj, biztos vagyok benne hogy megoldjuk az ügyet. Addig viszont van pár dolog amit meg kell tenned.
Érdeklődően csillogó szemekkel hallgat.
Kezdem úgy érezni hogy megbízik bennem, de ez még nem elég.
Ismeretetem vele mi ilyenkor a teendő.
Hogy fel kell szerelni kamerát a ház külső felére hogy lássuk ki küldi a küldeményeket, és egyet odabentre hogy megvédjük őt az esetleges betörésektől.
Megnyugtatom hogy ezeket a felvételeket senki sem fogja látni, és ha nem történik semmi, törlésre kerülnek.
Ezenkívül engedélyt kell adnia arra hogy lehallgassuk a telefonját, mert ilyen ügyekben a küldemények után a telefonhívások szoktak következni.
Figyelem ahogy elsápad a gondolatra és szinte belesüpped a székbe.
Letszem a mappát, felállok az asztaltól és csípőmmel az asztal szélének dőlve figyelem, igyekezvén minden létező szép szóval megnyugtatni.
Egy idő után meg is nyugszik, és teljesen más témáról kezdünk el beszélgeti.
- És hogy van a cicája..? - kérdezi sunyin mosolyogva.
- Szólíts Hide-nek. - felem mosolyogva. - Jah Seiren meg.. jobban van..már amennyire a bútor lábának kaparászása ezt mutatja. Néha már azt fontolgatom hogy megbilincselem. - teszem hozzá fanyar mosollyal.
Nevetni kezd.
- Csak a körmét koptatja. Ha vesz neki egy kaparófát akkor a bútorok is bisztonságban vannak... és nem kell rögtön börtönbe zárnia.. km.. Hide-san.
Tetszik ahogy kimondja a nevem. Olyan kis félénken.. igazán aranyos.
Aláiratom vele az engedélyeket, és elbocsátom a lelkére kötve hogy egyedül ne mászkáljon sehova, és maradjon inkább otthon ha teheti, nemsokára jelentkezik nála valaki aki felszereli a kütyüket.
Megköszöni a segítségemet és távozik.
Magamban vigyorogva figyelem az arcom előtt hullámzó hajzuhatagot.
Látjuk még egymást.. nyugodt lehetsz.
***
Mikor hazamegyek belevetem magam a computerbe, és újabb levelet fogalmazok, lévén az „őrült” úgysem tudja hogy elment a rendőrséghez. Ezúttal e-mailen küldöm el, egy távoli.. közszerverről, ami azt mutatja mintha a városi könyvtár gépéről adták volna fel a levelet.
A levél mellé hatalmas vörös rózsacsokrot küldök neki, és egy kártyát, a következő szöveggel:
"Szeretned kell, add a kezed
És ne kérdezd, hogy ki vezet
És ne kérdezd, hogy hova megyünk
Csak azt kívánd
Örökre együtt legyünk!"
A kamerákat még aznap felszereli egy technikusunk, így láthatom ahogy megkapja, először csodálkozik és mosolyogva veszi át a hatalmas csokrot a kézbesítőtől. Gonosz mosollyal figyelem ahogy megszagolja és megcirógatja a rózsák fejét... kezem ökölbe szorul az asztal mellett.
Aztán besétál vele, én pedig ráközelítek a benti kamerával. Vázát keres a virágnak, közben kiesik belőle az üdvözlőkártya. Felveszi hogy elolvassa, aztán ijedtében elejti a virágot. Lezuttyan egy székre és csak bámulja a kártyát.
Remek.. félj csak... és bízz bennem még jobban. Meglátod eljön az idő amikor mindent világosan látsz majd..és akkor... akkor jön el az én időm.
***
Seiren az ölemben fekszik és az hasamat gyömöszöli, miközben én a képernyőt figyelem. Fülemen a fülhallgató, éppen azt hallgatom hogyan beszél telefonon egy barátjával.
Komoly véres féltékenység fog el, ahogy látom nevető arcát és hallom azt a kedves, barátságos hangját ahogy nagy lelkesen meséli hogy megvették az új műszereket a rendelőbe.
Az illető akivel beszél.. ugyanolyan idős fiú lehet.. együtt nevet vele.
Wrrr...
......
Csöng a telefonom.
Letolom a fejemről a fülhallgatót, és szemeimet továbbra is a képernyőn tartva szólok bele a készülékbe.
- Főnök.. baj van... a Kidro csoport.. megint lecsapott..ezúttal egy közeli bankra.. - hallom a diszpécser ideges hangját.
- Túszok? - kérdezem rögtön, kinyomva a gépet.
Megsimogatom a monitoron Micuko arcát, ahogy éppen álmodozva olvasgat egy könyvet.
Szia szépségem.. nemsokára jövök vissza.
- Igen, kettő is. A banktulajdonos és egy alkalmazott. -feleli.
- Akito-ék?
- A helyszínen. De...
- Jól van. Tudom. Megyek. - bontom a vonalat és vigyorogva nyújtózom ki.
Végre.. mennyit vártam már erre.
Végre terepre mehetek.
***
Az őrsön még arra sincs időm hogy magamra vegyek valamit, megfogom a fegyveremet és már sietek is a helyszínre.
Akito-ék már bent vannak, síri csönd van. Nem modzul semmi.. az egyenruhások autókkal barikádozták el a bank környékét, ők maguk a kocsik mögött hasalnak.
Én magam részéről nem hiszek benne hogy a tárgyalás megfelelő célre vezetne, de megkérem az egyik egyenruhást hogy beszéltesse a fickót amíg én bemegyek.
Felhangzik a szokásos szöveg a hangosbeszélőben: Jöjjön ki, körbevettük az épületet!
Kibiztosítom a fegyvert és berontok az épületbe.
***
Kis közjáték után sikerül kézre kerítenünk a két veszélyes fickót, az egyenruhások éppen kivezetik őket az épületből, én pedig a falnak támaszkodva fújom ki magam.
Mosoly játszik az ajkaimon ha arra gondolok..milyen rég volt szerencsém végre rendesen kivenni a részemet egy ilyan akcióból.
A karom még mindig vérzik ahol súrolt az egyik golyó, érzem ahogy valaki megböki a hátamat.
Akitot-t látom, ezúttal fekete maszk nélkül.
- Nem akarlak felülbírálni elvégre te vagy a főnök..de esztelenség volt golyóálló mellény nélkül nekimenned annak a fickónak. Zan-t majdnem elvitte infarktussal a mentő, mikor látta hogy birkózol vele.
Elvigyorodom.
- Nem volt időm beöltözni. - felelem jókedvűen. - De minden jól ment. Ez a lényeg.
Elhúzza a száját. Tekintete a karomra téved.
- Jobb lesz ha megmutatod a mentősnek. - bök felé a fejével.
- Megmaradok. - felelem mosolyogva, tenyerremmel lefedve a sebet. - Szedjétek össze magatokat és irány haza. Reggel az asztalomon legyen a jelentés. - vigyorgok gonoszan.
- De.. de hiszen.. - hápog felháborodottan. - Neked kéne megírnod. - morogja bosszúsan.
- Vedd úgy hogy ez is a feladatod része. - kacsintok rá és elsietek a kocsim irányába.
Az egész túszejtést felvette a tv ezért sok keselyű riporter körém tódul rögtön ahogy kilépek az eddigi rejtekhelyemként szolgáló fal mögül, de elhajtom őket egyszerűen.
Kérdeznek mindenfélét, de én csak mosolygok rájuk és megnyugtatom őket, hogy a veszély elhárult.
Micuko.. remélem nézed majd az esti híradót.
***
Otthon aztán a megérdemelt zuhany és kaja után egy pohár gin-nel a gép elé telepszem és végignézem a felvételeket.
Fél éjszaka gyönyörködöm az arcában.. majd kinyomon a gépet, megetetem a nyávogógépet és azzal a biztos tudattal ájulok be az ágyba hogy hamarosan az enyém lesz.
***
Másnap az irodámban találom.
A titkárnő vezette be oda, előzékenyen..mivel tudja hogy én foglalkozom az ügyével.
Nahát..nem is hülye annyira ez az egérke.
Megköszönöm és becsukom az ajtót.
- Üdvözöllek. Minek köszönhetem hogy eljöttél? Csak nincs valami baj?
Mesél az emailről és a virágcsokorról. Magamban mosolyogva hallgatom, kívülre a közömbös arcomat mutatva.
Elmesél mindent, azt is hogy milyen címről kapja az e-maileket, és hogy kezd félni.
Kezemet a vállára teszem, megnyugtatva hogy már dolgozunk az ügyön.
Megnyugtatásképpen megkérem kísérjen el a könyvtárba hogy megnézhessük valóban arról a gépről adták-e fel az üzenetet.
- De...
- Csakhogy megnyugodj. Talán van ott valami nyom. Ha igen odaküldöm a technikus kollegákat.
Bólint.
- Ettél ma már valamit? - kérdezem aztán hirtelen témátváltva.
- Nem. - vallja be töredelmesen. - Nem nagyon van étvágyam az utóbbi időben.
Kissé rosszallóan pillantok felé.
- Jól van. Akkor útközben eszünk is valamit. Még én sem értem rá ma.
Elmosolyodik. Bár először zavarba jön a kedvességemre.
***
Kinyitom neki a kocsi ajtaját.
Nem rendes rendőrautóval járok, az enyém szolgálati kocsi ugyan, de fekete, sötétített üvegű mercedes, hatalmas és rémesen erős kocsi. Szeretem, mert ezzel bárkit utol lehet érni, és ha az ember úgy vezet mint én... akkor aztán meg pláne.
Figyelem ahogy az utat bámulja.. mintha kicsit feszélyezve érezné magát a jelenlétében.
Jól, van akkor beszéljünk másról.
- Vettem egy kaparófát ahogy mondtad. - szólalok meg, miközben megállok egy piros lámpánál. - De rá sem bagózik. - mosolyodom el a kormányra dőlve.
Nevetni kezd.
- Naigen... ez is benne van a pakliban. - feleli mosolyogva. - Makacs egy kis állat akkor.
Akárcsak a gazdája.. - teszem hozzá magamban.
Zöldre vált a lámpa, idítok, ő pedig éppen másik cicáról mesél akinek az volt a szokása hogy daradokra karmolta a vendégek lábát.
Mosolyogva hallgatom.
***
Mikor megérkezünk rendelek magamnak egy kávét, és őt figyelem ahogy feszeng a helyén.
- Ezen a helyen gyakran ebédelnek a járőreink is.. azért ismernek itt mindenkit. - magyarázom mikor a pincérnő már ismerőskénz köszön.
Rendelek magamnak egy fűszeres sültet, zöldségköretttel.. a többit rábízom.
Evés közben beszélgetünk.
Nem hagyja ki hogy szóba hozza a tegnap estét, én pedig magamban vigyorgok ahogy arról kérdez nem féltem-e mikor harcba kellett szállnom azzal a fegyveres fickóval.
- Ez munkám. A veszély hozzá tartozik. - mosolyodom, és az asztalon áthajolva egy szalvétálval megtörlöm a száját, mert tiszta hab lett a capphucino-tól. Pirulva süti le a szemeit.
- Bocsánat. - feleli. Én pedig csak mosolygok rajta.
***
Evés után meglátogatjuk a könyvtárat de semmi nyomot nem találunk.
Mily meglepő.
Azért felhívom a technikus csoportot hogy ellenőrizzzék le, jóllehet tudom hogy úgyis felesleges.
De kell hogy tudja dolgozom rajta és érte csinálom.
***
- Ha bármi történne csak rögtön nekem szólj. - köszönök el tőle a kapuban mikor megérkezünk. - Egy egész csoportot állítottam az ügyedre.. minden rendben lesz.
- Igen. - bólint lassan.
- Ha kapsz valamit, ne bontsd ki amíg nem szólsz nekem. Lehet hogy veszélyes lesz. Itt ez a szám, ezen elérhetsz, az alsó pedig a rendőrségi bejelentő szám.
- Köszönöm. - feleli hálásan, azzal átlép a kapun, én pedig vigyorogva nézek utána.
A gonosz mosolyt ami feltűnik az ablakon, már nem láthatják, mert felhúzódik sötétített üveg az ablak a kocsin.
Várj csak.. a csapda hamarosan körédzárul kedvesem.. és akkor az enyém leszel...
Csak várj...
|
| Levi-sama | 2009. 05. 29. 18:19:51 | #6 |
Karakter: Micuko
Megérkezem az egyetemről, épp csak beesek az ajtón, átöltözöm az otthoni kimonóba, bekapok pár falatot és már sietnem is kell a házunk oldalához csatolt épületbe. Még nem vagyok végzett állatorvos, de asszisztensi feladatokat végezhetek. Az előjegyzésre érkező kisebb eseteket elláthatom én is, amíg szüleim a bonyolultabb vagy komolyabb betegekkel foglalkoznak.
Hoznak egy kopaszodó papagájt, amelynek csak ecsetelni kell a bőrét egy gombaellenes szerrel, majd egy cicát kötéscserére. Ahogy betoppan a magas, kissé félelmetes férfi, azonnal felismerem. Ó, emlékszem! A Nevenincs-cicás.
- Sokkal jobban néz ki - mosolyodom el, ahogy a kis túlsúlyos macskát megvizsgálom. Aranyos cica. Biztos nagyon hízelgős típus.
- Na és van már neve? - kérdezem miközben óvatosan a vizsgálóasztalra teszem, amitől a cica éktelenül nyávogni kezd, fülsértően, emlékezve arra, legutóbb miféle atrocitások érték itt szegényt.
- Hát feleslegesnek találtam nevet adni neki, lévén csak ideiglenesen van nálam... - válaszolja, hihetetlen mély hangján. Még soha nem hallottam ennyire mély baritont. - ...de...én csak Seiren-nek hívom. Bár igazából azt sem tudom milyen nemű.
Épp a kötszert kezdeném levágni róla, de a név hallatán elnevetem magam. Sziréna! Ez nagyon jó... frappáns, és mennyire találó! Nyehehe...
- Milyen találó... - válaszolom lecsillapodva, majd újra a kis sziréna felé fordulok. Levágom a kötést, majd egy óvatlan pillanatban a macskusz megpattan, ám nem megy messzire, csak imádott gazdájához menekül.
- Szökevény egy természete van... - teszi vissza elém. - Bizonyára ezért nem kellett senkinek...
Hm. De neked igen, és ez elég.
Befejezem gyorsan a kötéscserét, majd egy csábító falatkával elterelem a cicus figyelmét és beadom neki a gyógyszert is.
- Készen is van - mosolygok a gazdira.
- Köszönöm - veszi át tőlem, és beleteszi a hordozóba. Illetve csak tenné, de a kis sziréna inkább a nyakában szeretne utazni. A plafonra pillantva, beletörődő sóhajjal engedi neki. Igazán megkapó látvány ez a nagy és félelmetes férfi egy kiscicával...
Elköszönünk egymástól, és már jön is a következő. Egy kis gyomorrontásos patkány. A gazdija, egy kislány csokit adott neki. Ejnye...
***
Az idő csak telik, a vizsgák lassan közelednek. Hostess-munkám alig akad, pedig most jól jönne a kórházunknak a pénz.
Sóhajtva lépek be a kertkapun, kiveszem a szokásos postát, és átfutom. Számla-számla-számla... ez mi? Felbontom, és levegőt sem kapok, csak hevesen dobogó szívemre szorítom a kezem. Ez egy csekk a kórház nevére kiállítva. Hű mekkora összeg! Atyaég...! Boldogan szaladok be vele a szüleimhez, és meglobogtatom. Egy csomó problémánk megoldódik, és még az új műtőasztalt és műtőlámpát is megvehetjük belőle. Hát ez csodálatos! Egy név és arcnélküli támogató, mint a mesékben.
***
- Buksi! Rossz kutya! - hallom a kutya gazdáját, miközben a ruhámra borult fagylaltot törölgetem. Kár, pedig nagyon szeretem a dinnyés fagylaltot.
Végre megköti az ebet.
- Bocsásson meg, nagyon sajnálom... - mondja szabadkozva.
- Ugyan, semmi baj - mosolygok rá kedvesen.
***
Hahh... kissé kimerültem ma. Nehéz vizsgám volt, de sikerült, méghozzá kiválóra. Kinyitom a kertkaput, belépek, bezárom, és a bennem lévő automatika a postaládát felnyitja, kiveszi a leveleket. Újabb szortírozás. Számla-számla-reklám-Micuko. Egy tiszta boríték, se bélyeg se cím, csak a keresztnevem. A többi borítékot a hónom alá teszem, és felbontom a levelet.
Egy nyomtatott papír.
Lassan elindulok vele a ház felé, azonban ahogy felfogom mit is olvasok éppen, elsápadva torpanok meg. Pontosan leírta benne valaki, mikor mit csináltam az elmúlt héten, majd a külsőmről áradozik benne, és... hogy az arcát a hajamba szeretné temetni... meg az illatomat érezni... A „Finom volt a fagyi?” - zárómondat után csak döbbenten ejtem a földre a többi levelet, és táskám is kicsusszan kezemből.
A levelet szorongatva pillantok körbe.
Valaki figyelt engem egész idő alatt.
Egy őrült...Mert csak az lehet. Talán most is figyel...
Valami tébolyult kéjgyilkos vagy ki tudja kicsoda.
Számra szorítva kezemet rémülten pillantok újra a levélre. Finom volt a fagyi? Úristen, mint valami horrorfilm!
Felkapom a cuccaimat és beszaladok a házba.
A héten még két hasonló levelet kapok. Már félek kinyitni a postaládát...
- Ebből elég Micuko! - csap az asztalra apám, miután a legutóbbi levelet is elolvastattam vele. Anyának nem szóltunk, mert szörnyen aggodalmaskodó típus.
- De hát mit csináljak? - kérdezem tőle. Már a barátaim kísérnek haza iskola után, és a levélben ők is szerepelnek már. Sőt, utalgat az elrablásomra is, és hogy kikötözne az ágyába. Félek...
- Ez zaklatás, fiam. Fel kell jelenteni a rendőrségen még ma. Veled megyek.
Megrázom a fejem.
- Mára nagyon sokan jelentkeztek be apa. Ne aggódj, majd én egyedül elintézem.
- Jól van, vidd a kocsimat.
Kezembe nyomja a slusszkulcsot, és megölel.
- Vigyázz magadra, Micuko.
***
Dühösen szikrázó szemekkel nézek a velem szemben ülő fiatal rendőrre. Már egy ideje beszélek hozzá, de semmi reakciót nem mutat azon kívül, hogy az asztalra könyököl, és tátott szájjal bámul. Pedig most direkt csak farmert és pólót vettem fel, hogy visszafogott legyek.
Tudom, hogy szép vagyok, de én most segítségért jöttem ide a fenébe is!
- Figyel maga egyáltalán? - állok fel dühösen, és ő végre magához térve pislog. Halk kuncogást hallok a hátam mögött.
- Innen átveszem Tamao - mondja egy elképesztően mély bariton. Kísértetiesen ismerős. Megfordulok, és a szemüveges, jóképű de félelmetes férfit látva haragom elpárolog. Seiren gazdija...
- Főnök! - pattan fel az asztaltól a rendőr, és tisztelettel hajol meg.
Hű... gondolhattam volna, hogy valami komoly munkája van. Hiszen látszik a kisugárzásán és a fellépésén is.
Sugárzik belőle valami... valami erő... és hatalom...
- Üdvözlöm - mosolygok fel rá. - Nahát milyen szerencsém van...
Mosolyogva biccent nekem, és kezét nyújtja a mappáért, amit már nyújt is felé a beosztottja.
- Ismerik egymást? - hallom a kérdést. Hoppá. Nem kompromittálhatom ezt a komoly férfit a beosztottjai előtt egy macskával. Valószínűleg a tekintélye rovására menne. Azonnal kapcsolok.
- Csak futólag. Egy fogadáson találkoztunk... - válaszolom lesütött szemekkel. Jaj de pocsékul hazudok...
- Jöjjön, majd én foglalkozom az ügyével - mondja a mély bariton, és félénken felpillantok a mosolygó arcra.
- Rendben...
Irodájának ajtajához érve elkerekednek a szemeim. Országos Rendőrfőkapitány?
Kinyitja, és előreenged, hátamra simítva kezét. Könnyű, szinte pillangószárny-szerű érintés, de inkább tűnt úgy, mintha vastag hajfonatomat simogatta volna meg.
Áh csak én képzelem, mert még mindig a zaklató levelek hatása alatt állok.
- Ne zavarjon senki - szól vissza a titkárnőjének, és becsukja az ajtót.
Kíváncsian pillantok körbe. Szép nagy irodája van, barátságos színekkel.
- Foglalj helyet - hallom ahogy átvált tegezésbe. Rámosolyogva csüccsenek le az íróasztalával szemben az egyik fotelbe. Leül velem szemben, de nem a székbe, hanem az asztal tetejére és a mappát amit a kollégájától kapott, kinyitja. Kiveszi belőle a leveleket amiket hoztam, és átfutja őket, majd rám pillant felemás szemeivel.
Ideges vagyok, bár fogalmam sincs miért, hiszen biztonságban kéne éreznem magam. Hajfonatom végét babrálom ujjaimmal, és félénken figyelem őt.
- Egy hete kaptam az elsőt... - szólalok meg tétován. - Először nem tulajdonítottam neki komolyabb jelentőséget, de amit ma kaptam... megrémített. Apám szerint ezt már muszáj komolyan vennünk, ezért eljöttem.
Miért mosolyog olyan furcsán? Ijesztő...
|
| Darky | 2009. 05. 29. 18:15:55 | #5 |
Karakter: Hide
Újabb nap, újabb bevetések, újabb átdolgozott éjszaka.
Lassan kezdem azt gondolni hogy másból sem áll az életem mint abból az irodából ahonnan a parancsok mennek.. hol ide... hol oda, közben én pedig külső szemlélője lehetek azoknak a veszélyes bevetéseknek amiket felülről irányítok.
Csak nagyon indokolt esetben mehetek ugyanis személyesen a helyszínre, ilyen pedig már több mint egy éve nem volt.
Én pedig unatkozom.
Untat a sok papírmunka, keblét kivillantó rámenős titkárnő, az iratok, a számok, a sok nulla ami a halálos áldozatokat jelenti, az ügyvédek, a gyakornokok akik úgy ugrálnak egy behozott gyilkos körül mint az orvostanhallgatók mikor először látnak hullát.
Kezdek megcsömörleni asszem. Elég rég volt már hogy emberi szót hallottam suttogni a fülembe. Mert leggyakrabban az „igenis” szót hallom, azt is üvöltve.
Elkéne már nekem valaki.. aki meghallgat mikor túlcsordulva hazaesem a munkából, akit vágytól félőrülten a hűtőnek, matracnak, zuhanyajtónak nyomhatok... de jelenleg mégcsak nem is láttam arra alkalmas illetőt. Furcsa az ízlésem tudom..de valahogy sosem vonzott az, amit könnyen megszerezhetek.
És ezzel a mozdulattal a mélyen behajoló titkárnő két melle közé tűzöm a kezemben fogott töltőtollat, mire az sértődötten horkan fel, az asztalomra csapva egy aktakupacot és kiviharzik.
Remek Hide.. ezt megcsináltad.. kereshetsz új titkárnőt.
***
Hullafáradtan érek haza.. az éjszaka közepén, miután telefonon végignavigáltam egy túszszabadítást és jelen voltam egy veszélyes gyilkos kihallgatásán is.
Benyitok az ajtómon, és majdnem hanyatt esem a köszöbre tett csomagban.
Bizonyára takarítőnőm tette ide, de mi ez?
Egy levél is van rajta, felveszem és olvasni kezdem.
Na csodás. Az kis ostoba állat kiszökött és valami kóbor kutya megtalálta. Tényleg csak a gond van vele. Valaki az őrületbe akart kergetni mikor itthagyta ezt a szerencsétlen párát a küszöbömön.
Óvatosan bontom ki a dobozt és a nyakamba is kapom rögtön a rémült macskát, aki hangos dorombolását keserves nyávogással megspékelve nyomja orrát az inggalléromhoz.
Wááhh... hideeeg..
Jól van. - teszem le őt óvatosan nehogy a szemmel láthatóan sebes mancsához érjek. - Mindjárt csinálok valamit.. csak.. - gondolkozom magamban.
Semmit sem aludtam de ez most mellékes. Végülis.. az alvás is csak amolyan primer szükséglet. Lépjünk túl rajta.
Fellapozom a lakásomban fellelhető online telefonykönyvet. (papír alapút nem tartok itthon) és felhívom a legközelebbi állatklinika számát, megérdeklődve hogy fogadnak-e holnap reggel.
A telefonba a késői óra ellenére kedvesen szól egy női hang és azt mondja természetesen, majd elsorolja mit tegyek addig a cicával.
Kálvária.
Beviszem a fürdőbe, de kislisszol.
Újra beviszem.. újra elnenekül.
Bakker...meg kéne bilincselnem.
Bosszúsan indulok utána, és elmosolyodom mikor látom hogy a kanapéra ledobott kabátomba gömbölyödött bele menedékképpen.
Leülök mellé, a kanapé háttámlájára hajtom a fejem és észrevétlenül merülök álomba pár perc alatt.
****
Keserves nyávogásra ébredek.. a macska pedig éppen kemény hasamat gyömöszöli szemmel láthatóan azért, hogy fel tudjon kelteni. Hát sikerült. Helyére igazítom a félrecsúszott szemüvegem és megvakarom a fejemet.
Bosszúsan nézek az órára, és fennakadnak a szemeim mikor látom hogy délután kettő. Hát jól átaludtam a napot. Ráadásul reggelre jelentkeztem be az állatdokihoz is. Csodás.
Tiszta ruhát húzok, gyors zuhany és felforgatom a lakást a macska után, aki bizonyára megérzett valamit mert bebújt az ágyam alá.
Nagy nehezen kihalászom onnan, és a kölcsönkapott macskadobozba teszem, azzal kocsiba pattanok és elindulok a város másik fele felé.
****
Kedves családi ház elé érkezem, a kapun nagy tábla mutatja merre menjek a rendelő felé.
Leparkolom a kocsimat, és kiveszem a dobozt. A cica felborzolt szőrrel kuporog a doboz sarkában. Bizonyára érzi hogy nem lesz jó vége.
Sóhajtva lépek be az ajtón, a váróban nincsen senki, valahonnan messziről kutyaugatást hallani.
Ki gondolta volna hogy valaha eljutok egy ilyen helyre is. Biztos valaki ki akart cseszni velem. Remek.
Egy középkorú, feltűnően csinos nő siet elém... elmagyarázom neki hogy én hívtam olyan későn. Mosolyogva terel be az egyik szobába.
Figyelem ahogy a cicát megfogja, látszik rajta hogy imádja az állatokat. Még beszél is hozzá. Mondjuk azt én szoktam... persze csak ha senki sem látja.
Szerencsétlen fehér szőrgombolyag olyan hangokat ad amikhez nincsen hozzászokva a fülem. Jézusom..hogy lehet egy olyan kis cicának ekkora hangja. Ehhez képest a rendőrségi sziréna kellemes zene.
Már éppen ipari erősségi füldugóért rimánkodnék, mikor hirtelen kivágódik az ajtó és furcsa jelenés ront be rajta.
- Anya! Brunonak rohama van.. - szólal meg hirtelen a fiú, és a nő elsiet ajtóiránt.
Kíváncsian figyelem a hirtelen beállt csendben. Magabiztosan lép a vizsgálóasztalhoz, hosszú fekete hajfonatát hátravetve a válla fölött. Az előbb látott zöld szemek méltó párjai villannak rám, ahogy felnéz rám. Lélegzetállítóan szép fiú. Miért nem láttam én még eddig ebben a városban? Hol bújkált vajon eddig?
- Üdvözlöm, Micuko vagyok.. - köszönt illedelmesen, hangja kellemesen lágy és simogató. Észrevétlenül mérem végig, úgy hogy észre sem veszi hogy őt nézem, a cicával lévén elfoglalva. Nocsak..mégiscsak van valami haszna ennek a nyávogógépnek.
Apró, finom kezecskék motoznak a fehér szőrű gomolyag körül, ezüstös fehér ruhát visel... tradícionális fehér kimonot. Wrrr...
Szóval Micuko.. rendben, megjegyeztem.
- Hogy hívják a cicáját? - kérdezi hirteln kizökkentve engem a terverzgetésből. Észbekapva pillantok rá.
- Nem az enyém - sietek leszögezni. - Csak nálam van átmenetileg... nincs neve.
Összeakad a tekintetünk, látom ahogy csodálkozva pillant felemás szemeimbe. Francba megint elfelejtettem a kontaklencsét. Nah mindegy..
Figyelem ahogy a cica lábát kezeli és összerezzenek ahogy felnyávog keservesen. Valahogy akár ember akár állat nem bírom nézni ha szenvednek. Pont ezért lettem rendőr.
Felém pillant, tekintetéből látom hogy most lebuktam. Heh..annyi baj legyen. Bár a sok ellenségem biztosan meglepődne hogy a kegyetlen rendőrfőnök Kurai Hideaki doromboló kismacskát cirógat a mellkasán. Kicsit nem illik a képbe amit rólam kialakítottak.
- Kérem, fogja le a nevenincs-cicáját, mert egy injekciót kell beadnom neki. - pillant rám hirtelen, én pedig elszakadok a gondolataimtól.
Óvatosan fogom meg a cicát, aki félve törleszkedik a kezemhez látva a vesztét, hogy minnél távolabb kerüljön attól a szúrós dologtól.
- Ez fájni fog neki...- mondom csak úgy magamnak. Nem is értem miért aggódom egy ilyen gyámoltalan lény miatt, én, aki annyi szenvedést és halált láttam már.
Bizonyára meghallotta amit az előbb mondtam, mert így szól:
- Ez csak egy szükséges rossz, a seb elfertőződése ellen. Ne aggódjon, nem fog neki nagyon fájni, majd óvatos leszek.
És valóban a kis sziréna ezegyszer meg se nyikkant.
Nahát...
Rögtön hozzám is szalad, én pedig megsimogatom a pofiját, hátát púpozva dörgölődzik hozzám. Jajj ne már.. megint kompromittálsz engem...
A ketrecet megfogva lép oda hozzám.
- Egyenlőre nincs vele több teendő. Két nap múlva hozza vissza kötéscserére, addig ne engedje mászkálni. A seb gyógyulását segíti, ha macskatáp helyett valódi főtt vagy sült hússal eteti...
Nincs több teendő? Dehogy nincs.. meg fogom tudni hogy ki vagy...
- Ő mindig azt kap. -felelem csak úgy gondolataimból kicsit kiszakadva. Lélekben már a számítógép mellett ülök és a nyilvántartást böngészem.
- Valahogy sejtettem... - feleli halkan.
- Köszönöm. - mosolygok rá távoztamban, igyekezve megakadályozni hogy ne szaladjon vigyorrá a kedves mosoly az arcomon.
Micuko..
Kikísér minket az ajtóig, aztán elsiet a dolgára. Leteszem magam mellé a dobozt az első ülésre.
- Na te dög... most megcsináltad... lehet nem is vagy annyira feleleges... - pillantok mosolyogva a gyógyszertől kicsit alélt cicára aki éppen kifelé bámészkodik a dobozból.
****
Mivel szabadnapom van jóelősen nyújtózom el a kanapén, miután szabadon engedtem a lakásban a rosszcsont dögöt.
Rögtön eltűnik.. én pedig végighallgatom az üzenetrögzítőre érkezett temérdek üzenetet.
Odabent teljes a káosz így be kell mennem.. ennyit a szabadnapomról.
****
Gyilkossági ügy, majd mégegy eltűnéses eset.
Az egyenruhások fel alá rohangálnak, nekem pedig akkora kupac irat van az asztalomon hogy a fejemet fogom csak bosszúsan.
Miközben az új titkárnő (kis szürke egérke) rohangál az aktákkal, pár kattintással előhívom a nyilvántartásból az összes Micuko nevű fiatal fiút aki a városban lakik.
160-at talál a kereső. Leszűkítem hogy mutassa csak a fekete hajú zöld szeműeket. Bingó, kettő közül azonnal ráismerek a rendelőben látott szépségre.
A rendszer szerint 19 éves, szülei állatorvosok, semmi rendkívüli. Az életrajza akár bármelyik korabeli fiúé is lehetne, kivéve a hostesskedést. De hát azt is bizonyára a csodaszép kinézete miatt vállalhatja... és a hangja... wrr...már most akarom...
Több kép is van róla, egy még egészen kicsinek egy lóval pózolva, a másik pedig nemrég készülhetett valami fotózáson.
Hirtelen nyílik az ajtó és besüvít rajta Akito az egyik kommandósom, kezét az asztalomra csapva, hogy megremeg a tolltartóm és az iratok leborulnak.
Vigyorogve teszem fel lábamat a kupac tetejére.
- Miben segíthetek? - kérdezem tettetett nyugodtsággal.
- Tüntesd el a sok kis hülyét a csapatomból. - feleli morogva, hosszú szőke haja csak úgy kavarog körülötte. Megmarkolja az asztalt és kihíján felemeli, még szerencse hogy rajta van a lábam.
- Segítsek? - kérdezem a szemüvegem alól rápillantva. Ettől kicsit észbekap és leendegi a sokat látott bútort.
- Bocs főnök. - sóhajtja. - Csak az agyamra mennek.
- Majd szólok hogy adják át őket Kisu-nak.
- Így rendben? - kérdezem és felfirkantok valamit egy kis papírra.
- Még ma? - kérdezi felvont szemöldökkel.
- Még ma. - felelem a helyére tolva a lecsúszott szemüvegem.
- Kösz főnök. Megóvtad őket egy infarktustól.
- Nem inkább téged? - kérdezem vigyorogva.
- Dehogy. - feleli visszavigyorogva. - Én halál lazán elküldtem volna őket az anyjukba úgy hogy észre sem veszik. De ezek nem bírták volna hogy kövessék a csapatomat egy éles bevetésre. Nem tudom ki találta kis ezt a hülyeséget.
- A minisztérium. - sóhajtok.
- Elintézed?
- El. - felelem megnyugtatva.
- Kösz. Na akkor megyek. Kihasználom ezt a kis időt és lövök párat. Te nem jössz?
- Nem kösz, még van egy kis dolgom.
Végignéz a papírhalmon.
- Kicsi?
- Ne szórakozz. - morgom.
- Jól van. - mosolyog. - Akkor jó munkát.
Csak az ajtócsapódást hallom.
Még egy gond.. pff....
***
Gyorsan eltelik a nap, és a következő is.
Bevetések, kihallgatások, és a Hadsereg Tanácsadó Testületének megbeszélése is elveszi a kedvem attól hogy ma bármi értelmeset is csináljak.
Egy könyvvel a kezemben heveredek le a kanapéra és a cica fejét vakargatom, miközben telefonon beszélek a diszpécserrel.
- Mi az hogy nem tudja? Akkor kerítse elő...
Miáááúú...
Jól van mindjárt.
- Nem érdekel a mellébeszélése. Neki kellett volna elmennie érte.
Miáááááúúúúúúúúúúú...
Jól van már hisztigép mindjárt.
- Akkor hívja a mobilján. Nem, nem tudom a számot. Mi vagyok én telefonkönyv?
Miáááááá....- nyekk befogtam a száját. - úúú....miáá miááá...
- Főnök mi ez a hang? - kérdezi a telefonba a diszpécser.
- Ööö.. természetfilmet nézek. - hazudom szemrebbenés nélkül és bontom a vonalat.
- Na tessék.. kellett ez neked.. majdnem lebuktam miattad...
A cica ártatlanul pislogva néz fel rám, majd leheveredik az ölembe.
Sóhajtok és folytatom az olvasást.
****
Másnap.
Már alig várom hogy induljunk, reménykedve hogy láthatom újra a kis sötét hajú szépséget.
Micuko.. szereti az állatokat... kedvence a zene és szívesen jár kávézókba. Már majdnem mindent tudok róla. Ami nyilvántartásban volt legalábbis.
Mázlimra elég sokan vannak a rendelőben így a szülei elfoglaltak. Éppen egy kislányt bocsát el egy papagájjal, amikor meglát.
Mivel előre egyeztettett időpontra jöttem, így nem kell sokat várnom, máris beterel az egyik szobába.
Udvariasan köszön, én pedig megcsodálhatom azt a szürke ruhakölteményt amit éppesn visel. Nagyon jól áll neki a kimono.
Átadom neki a dobozt., ő pedig kibányássza belőle a félős cicát.
- Sokkal jobban néz ki. - mosolyodik el. Az a csillogás a szemeiben ahogy a macskára néz.. heh na várj csak nemsokára rám is így fogsz nézni.
- Na és.. van már neve? - kérdezi mosolyogva.
Elhúzom a számat és mély hangomon megjegyzem:
- Hát feleslegesnek találtam nevet adni neki, lévén csak ideiglenesen van nálam... de... én csak... Sairen-nak hívom. Bár igazából azt sem tudom milyen nemű.
Látom ahogy elneveti magát és majdnem kiejti kezéből az ollót amivel a kötést igyekezett levágni a cica lábáról. Meg kell támaszkodnia a króm vizsgálóasztalon hogy ne essen el röhögéstől.
- Milyen találó... - feleli a könnyeit törölgetve.
Mosolyogva figyelem.
Mikor lekerül a kötés a cica igyekszik megszökni előle..előre sejtve hogy most mi következik, de én még időben elkapom így a föld helyett a mellkasomnak csapódik, és pedig óvatosan visszateszem az asztalra.
- Szökevény egy természete van... - jegyzem meg halkan. - Bizonyára ezért nem kellett senkinek..
A macska farka kérdőjelbe görbül ahogy meglát egy kis falatkát amit az orra elé tart. Megiramodik felé, és míg bekajálja a finomságot, már be is adja neki az újabb adag gyógyszert.
- Készen is van. -néz rám mosolyogva, miközben a kis fehér gombóc a kezét szaglássza.
- Köszönöm. - felelem és átveszem tőle, belegyömöszölve a dobozba, amiből a nyakamba ugrik és gallérként tekeredik a nyakam köré a lámpa után kapdosva.
Az égnek emelt tekintettel sóhajtok és megindulok az ajtó felé.
Hehe látjuk még egymást. - pillantok felé, ahogy éppen beterel egy kislányt akinek a kezében egy nagy fehér patkány van.
Bizony bizony.
***
Egész nap rajta jár az agyam. Mostmár tudom hogy hol lakik, és gyakran kapom azon magam hogy hazafelé arra veszem az irányt, és figyelem ahogyan éppen sétál a kutyákkal.
Hihetetlenül gyönyörű fiú, és én úgy döntöttem hogy megszerem magamnak, ettől az ötletemtől pedig senki sem tántoríthat el.
***
Névtelenül küldök egy nagyobb összeget az állatkórház számlájára, miután láttam az aláírásgyűjtő papírokat a rendelőben, amiben arra kérik az állatbarátokat hogy az aláírássukal vagy egy kisebb összeggel támogassák a klinikát hogy a kidobott állatokat ne kelljen elaltatniuk.
A kis hisztimanó éppen a halat trancsírozza a szoba közepén mikor megérkezik az e-mail.
A kamera pontos felvétele arról hogyan reagáltak mikor megkapták.
Figyelem a képernyőn feltűnő édes racot ahogy a szívéhez kap mikor meglátja a sok nullát.
Még szerencse hogy a város összes kamerájára rá tudok kapcsolodóni a gépemmel. Azokra is, amik privát házak biztonsági vagy megfigyelő kamerái.
Az ő házukban csak a beáratnál van egy, biztosan a betörők ellen, de így legalább mindig láthatom hogy mikor megy el és hogyan.
Egyik nap egy hatalmas adag fagyival jön haza, amit aztán rá is borít magára ahogy a kertben futkosó kutya nekiugrik örömében.
A gazda aki a rendelőbe hozta a kutyust szabadkozva kér bocsánatot.. ő pedig csak mosolyog.
Teljesen beleőrülök ebbe az ártatlan mosolygó arcba.
Megállítom a felvételt és sokáig nézem a monitort mielőtt elszánnám magam lépésre.
Levelet írok, szövegszerkesztővel, pontosan leírva neki benne hogy mikor mit csinált... ezzel jelezve hogy tudok minden lépéséről, figyeltem.
Hosszasan írok róla... milyen gyönyörű és mennyire vágyom arra hogy arcomat hosszú hajába temethessem.
Végül megkérdezem hogy finom volt a fagyi?
A levelet borítékba rakom, vigyázva hogy ne legyen rajta az ujjelnyomatom, nem is fogom meg puszta kézzel, majd saját kezűleg rejtem a postaládájába csak a keresztnevét írva a borítékra, azt is számítógéppel hogy ne jöhessen rá kitől kapta.
Mostmár csak az a dolgo hogy várjak..
Egy ilyen esetben mindenki a rendőrséghez fordulna. Biztosan a frászt hozom majd rá.
És ha belesétál a csapdába és feljelentést tesz, akkor újra láthatom. Ha pedig nem..akor még eljátszok vele egy kicsit mielőtt megszerezném.
Nagyon izgalmas lesz... már alig várom..
Gonoszan rámosolygok a monitoron kinyagított nevető képre.
Igen.. már csak várnom kell.
|
| Levi-sama | 2009. 05. 29. 18:11:56 | #4 |
Karakter: Micuko
Szokásos délutáni tevékenység. Szüleimnek segítek az állatkórházban.
A két asszisztens éppen egy elgázolt kutya sebeit látják el, így megint rám marad az etetés
Először a macskáknak osztom ki a kis edénykéket, majd a kutyaketrecekhez igyekszem.
Jelenleg csak egy van nálunk, egy idős bácsi nagy német juhásza. Elütötték ezt is, és koponyasérülései miatt tartjuk már második hete itt. Furcsa zajt hallok, és rémülten teszem le a tálat.
Végigfutva a folyosón rontok be az egyes számú vizsgálóba.
- Apa! Brunonak megint rohama van!
- Most nem érek rá, szólj anyádnak - válaszolja komoran. Biccentek, és a másik folyosóra kanyarodva sietek a kettes vizsgálóba.
- Anya! Brunonak rohama van... - rontok be az ajtón.
- Ó istenkém... - mondja halkan, rám pillantva ugyanolyan zöld szemeivel, mint amilyen nekem is van. Gyönyörű nő...még mindig.
- Fiam, vedd át légy szíves a cicát. Kutyaharapás, csak a lábát kell lekezelni és bekötni, utána Antivaranxot beadni neki.
Biccentek, és ő kisiet az ajtón. Megnyugodva fújom ki a levegőt, hosszú, sötét hajfonatomat hátravetem a vállamon és a vizsgálóasztalhoz lépek. Zöld szemeimmel felpillantok a gazdira, egy magas, izmos és szigorú arcú szemüveges férfira. Félelmetes férfi... ki gondolná, hogy állatot tart? De hát nem ő az első ilyen gazdi, néha egészen meglepő párosokat látni.
- Üdvözlöm, Micuko vagyok - mosolygok fel rá kedvesen. Biccentve köszön vissza.
Felveszem a gumikesztyűt, és a jódozott vattákkal elkezdem kitisztítani a keservesen nyávogó cica sebét.
- Hogy hívják a cicáját? - kérdezem halkan, megszakítva a csendet. Általában beszélgetek a gazdikkal, addig sem a kedvencük kínszenvedéseire figyelnek. Szegények... én is nehezen viselem, ha szenvednek az állatok.
- Nem az enyém - vágja rá azonnal. - Csak nálam van átmenetileg... nincs neve.
Felpillantok, és zöld szemeimmel alaposan megnézem az arcát. Jé, egyik szeme kék, a másik barna... milyen különleges. Aggódva figyeli amit csinálok, majd ahogy tekintetünk találkozik, elmosolyodom. Lebuktál.
- Értem - fordítom vissza figyelmem a cica felé. Még hogy nem az övé... persze-persze, hiszen rontaná a komoly férfi-imidzsét, ha bevallaná, hogy a cica igenis az övé, és most aggódik érte. Bőven találkozom ilyen emberekkel, ezért már keresztül látok a macho-maszkon.
Fogom a gézt, és egy kis kötést rögzítek a cica lábán.
- Kérem, fogja le a nevenincs-cicáját, mert egy injekciót kell beadnom neki - fogom meg a fecskendőt. Biccent, és nagyon gyengéden, óvatosan fogja meg a keservesen nyávogó macskát.
- Ez fájni fog neki... - dörmögi halkan, aggódva nézve az injekcióra.
- Ez csak egy szükséges rossz, a seb elfertőződése ellen. Ne aggódjon, nem fog neki nagyon fájni, majd óvatos leszek - válaszolom a szokásosat, megnyugtatóan, kedvesen. Szinte szemmel láthatóan enged ki a feszültség széles vállaiból. Jól van. Elfojtok egy mosolyt... néha a gazdik jobban szenvednek mint beteg állataik.
Egy gyors és szakszerű mozdulattal beadom az injekciót, és a cica meg sem rezzen. Jól van.
A veszélyes hulladékledobóhoz lépek, kidobom a fecskendőt, és mikor visszafordulok, elmosolyodom a látványtól. Gyengéden cirógatja a keservesen nyávogó cicáját nagy és erős kezeivel. Ki gondolná, hogy ez az erős és komoly férfi ilyen gyengédségre is képes? Tapintatosan fordítom el a fejem, és a hordozható ketrecet megfogva lépek vissza hozzájuk.
- Egyenlőre nincs vele több teendő. Két nap múlva hozza vissza kötéscserére, addig ne engedje mászkálni. A seb gyógyulását segíti, ha macskatáp helyett valódi főtt vagy sült hússal eteti... - sorolom a teendőket, miközben a cicát gyengéden beteszem a ketrecbe.
- Ő mindig azt kap - hallom, és prímán érzékelem füleimmel a nehezen leplezett sértett büszkeséget. Természetesen nagyon gondos gazdi.
- Valahogy sejtettem... - válaszolom halkan, mindentudó mosollyal, és a macskahordozót felé nyújtom.
- Köszönöm - mosolyodik el végre ő is. Nagyon jól áll neki, gyakrabban is csinálhatná.
- Nagyon szívesen.
Kikísérem őket a bejárathoz, és elköszönve tőlük sietek Brunohoz, hogy anyámnak segíthessek.
|
|
